A Bolyai-filmtervek

Németh László
matematika, nemeuklideszi geometria, Bolyai János, Bolyai Farkas, Gauss
szóelválasztás

Első filmterv

A szerződés szerint filmnovellát kellene írnom. Amit átnyújtok, mégsem lesz novella. Nemcsak azért, mert a film tárgyát megadó „storyt” ebben az esetben bőségesen pótolja a Bolyai-téma drámai feldolgozása s a Kortársban megjelent műhelytanulmány. Van komolyabb oka is. A Bolyai-téma oly gazdag, sokoldalú, hogy abból színdarab éppúgy kihozható, mint regény, film éppúgy, mint monográfia. De ha egyszer már film írására vállalkozom, azt akarom elmondani belőle, ami csak a vásznon mondható el. Nem helyes tehát egy elbeszéléssel kezdenem, amelyet a forgatókönyvnek kell filmmé fordítani – ahogy egyes regényeket átírnak drámává –, hanem rögtön valami olyasmiből szeretnék kiindulni, ami már a foganásában is film akar lenni.


A Filmgyárnak adott első tájékoztató írásban jeleztem már, hogy abból a híres jelenetből akarom kibontani a filmet, amelyet az Apai dicsőség utolsó előtti képében színre is vittem. Az öreg Bolyai Farkas haldoklik, János, aki a város más részében folytatja különc életét, meglátogatja apját, benéz az ablakon, s rákopog a virrasztó deákra: „No, él még az a vénember?” Aztán kiszólítja, ott sétál vele ráesteledésig a ház körül, a nagy kertben: magyaráz a megrökönyödött diáknak s vívódik a maga emlékeivel, megrendülésével, lelkiismeretével, haragjával. Azt is jeleztem, hogy a filmnek elgondolásom szerint egy fő- s egy melléktémából kell összeszövődnie; a főtéma: a deákkal járkáló fiú vívódása s az abból fellökődő emléksorok; a melléktéma: a haldokló foszladozó tudatában felmerülő képek, amelyek amazt kiegészítik, s bizonyos fokig felelnek is neki.

Hogy ez a jelenet a filmvásznon mennyivel közvetlenebbé s gazdagabbá válhat, mint a színpadon, az Apai dicsőség olvasója azonnal láthatja. Ott egy kettős színt kellett e vita dramatizálására beállítanom: a régi tanulószobában – még a harmadik szélütés előtt – az apa summázza a kettejüket összekötő érzés történetét. Aztán leszalad a szoba elülső fala, s kinn a ház előtt a havon – a várt szélütés után, de még a halál előtt – a fiú tartja különös filippikáját.a A filmben ilyen egymás után helyezésre nincs szükség: a szoba és az udvar bármely pillanatban átválthat, s a két szál attól fogva, hogy János hosszú sétái után a haldoklóhoz mégiscsak bemegy, teljesen össze is fonódhat, gubancolódhat.

  • afilippikagörög szenvedélyes hangú, visszaéléseket kíméletlenül leleplező (politikai) szónoklat. (Démoszthenész ókori görög szónoknak Makedóniai Fülöp királyt támadó beszédeiről)

Ebbe a jelenetbe persze két hosszú élet döntő eseményeit kell tömören s meggyőzőn behozni. Az új „formabontó” dráma, igaz, módot ad rá, hogy az emlékező elé az, amire emlékeznek, mint játszott jelenet betáncoljon; – volt is olyan javaslat, hogy készítsek a Bolyai-témára egy ilyen harmadik színpadi variánst is. De mennyivel természetesebben történhet meg ez a film formájának a felbontása nélkül a képeket lazábban s egész más ritmus szerint egymásba oldó filmszalagon.

Van azonban mélyebb oka is, amely miatt a kiindulásul választott kép teljes tartalmát igazán csak filmben bonthatja ki. Az említett két szál ugyanis két lélektani folyamat, melyet a legmegfelelőbbnek tartott műfaj, a regény is inkább csak jelezni tud, a film azonban, ha megtaláljuk a módját, hogy a lencsét igazán a lélekre irányítsuk: érzéki részleteiben is fölfedez s szemünk elé hoz.

Kezdjük az egyszerűbbel, a melléktémával. Mi történik ebben? Egy szétesésre ítélt agyvelő néhány jellemző képcsoportban még egyszer fölbukja, ami a legfontosabb volt neki. Amikor a deák a film elején a szobába lép, a beteg eszméletlenül fekszik, később olyasformán, mint ájuláskor szokott – amikor szinte az egész élet átfordul agyunkon –, benne is földereng valami összkép. Ebből bontakozik ki, ami a legtisztább öröm volt: fia tehetségének a felfedezése, gondozása, az apai büszkeség ünnepnapjai, majd az aggodalom rémlátásai, aztán a harcok, a leari sérelmek emléke, míg végül a szobájába lépő tönkrement, félőrült ember jelenléte a szánalom könnycseppjét buggyantja ki az elhomályosult szemből.

A pusztuló tudatnak ezt a meg-megszakadó képsorát külső ingerek is terelik, irányítják: a padlón heverő héj, a krumpliból geometriai figurákat farigcsáló kis János fölmerülését segíti elő; a szél sivítása a kürtőben a hegedű bravúrjaival kapcsolatos emlékeket; Jánosnak a nyitva maradt ablakon behalló indulatos hangja gyűlölködéseiket, a légvonatban meglebegő cédulák: domáldi levelezésüket stb. De ezek az ingerek tulajdonképp csak más-más összetevőjét hívják elő annak a gyöngédségből, megbántódásból, apai kevélységből, szánalomból álló érzésgubancnak, amely Farkas lelkének hosszú évtizedek alatt legállandóbb tartalmává lett úgy, hogy pusztuló tudata is ennek a feldobásával búcsúzik önmagától.

Nem szokatlan dolog (bár a műfaj nyújtotta lehetőségek tán nincsenek még kihasználva), hogy a film egy ember tudatában folyó dolgokat próbáljon érzékeltetni. Valaki elájul: ködleni, kalimpálni kezdenek előtte a tárgyak; emlékezik, s az elszürkülő külvilágon átüt emlékezetének az anyaga. Amit mi akarunk fényképezni: több egy ilyen pillanatnyi folyamatnál. A nézőnek két dolgot kell érezni: hogy a képek (mondhatnám úgy is: ősképek) együtt egy lelket adnak, s hogy e lélek, mint a képek is, bágyadóban, szétfolyóban van. Ezt nem elég azzal érzékeltetni, hogy egy nagybeteg látja őket, még az is kevés, hogy mint az álomban, tétova, esetleges ingerek idézik fel a gyengeségében kiszolgáltatottá váló agyból. Maguknak a képeknek kell olyanoknak lenniük, hogy a néző azt érezze, igen, a haldokló lát így – én is így látom majd, ha haldokolni fogok.

Hogy ezt mivel érjük el, a konkrét feladat határozza meg. Az eszmélet ébredését ábrázoló képben fényképezhetjük úgy, hogy az élete színeit jelentő foltok, mint a csecsemőszemre, szinte távlat nélkül kenődnek egymás mellé; közben egy halk imbolygás, az ágy lengése jelzi azt a bizonytalan, „Mohamed koporsója”-szerű lebegést, amelyet súlyos betegségében tapasztal az ember. Azt, hogy a képek nagy összegező képek, amelyeknek nincs kronológiájuk, az idő alá süllyedtek szinte, távoli eseményeket összevonó képsorokkal éreztethetjük: János hegedűvonója, mint egy varázsvessző, egy képgomolyba hozza a gyakorló kisfiút, az első koncertek bravúrját s a konteszektől körülrajongott fiatal tisztet. János behalló hangja kínos, indulatos jeleneteket hoz szinte egymás hegyén-hátán a tábla előtti vitáktól az apa párbajra hívásáig s a végleges szakításig.

Azt, hogy a látó s amit lát, a filmkockán hogy helyezkedjék el, esetenként kell eldönteni. Minthogy az apa mint egy újra s újra kidobott hulla szinte a fiú indulathullámain jön felénk, s annak viszonylagos nyugvópontjain bukkan fel: alig lehet s nem is kell elkerülni, hogy a melléktéma mindig az ő fekvő testéből, merev de nem teljesen béna arcából induljon ki. Az azonban, hogy ezt a testet vagy arcot hogy fényképezzük, már előkészíthet arra, hogy milyen jellegű lesz a látomás. Teljes mozdulatlanságban marad, valami földereng benne, az élet édes ízei csomósodnak mögötte, viharok visszfénye van rajta. A külső inger persze segít: az egy irányba figyelő arc megjelenésével egy időben hangzik fel a kürtő dúdolása, János hangjára az egész ágy, mint lekötött paripa feszül. De amit a szobából, ágyból hozzáveszünk, még az is, hogy milyen szög alatt fényképezzük, érzékelteti már a kép idill vagy kínos jellegét. Maga az emlék többnyire az előhívó ingerből bontakozik ki (a faragcsáló Jánoska szinte hozzáadódik a padlón heverő almahéjhoz), az apa később marad le (ha lemarad) a képről. Persze ezt sem szabad mechanizálni, a technika kérdéseiben is a lélek dönt.

Még sokkal fontosabb az emlékező s az emlékképek helyes koordinálása, egymásba forrasztása: a fő témában János vívódásánál. Mik itt az ábrázolandó folyamat végpontjai? Megjelenik egy kopott császári tiszt, aki elképesztően durva kérdést dob be a haldokló szobájába, a végén pedig egy emberiségboldogító tudóst látunk, aki ugyanennek az embernek – az apjának – dedikálja fő művének hitt Üdvtanát. Közben egymást váltják a gondolat- s indulathullámok, melyek végül is egyre messzebb sodorják a kezdeti nyerseségtől s közelebb a végső eksztázishoz. Az ellentmondás abból ered, hogy aki itt magyaráz, ágál: egyrészt sztoikusb geometerc, aki tudja, hogy az igazságérzet zabláját kell indulatainkra vetni, másrészt nehéz Bolyai-természet, sértett és beteg ember, aki az igazságszolgáltatás örve alatt mégiscsak szabadon engedi indulatait.

  • bsztoikusgörög–latin filozófia a sztoicizmus híve | a megpróbáltatásokat bölcs belátáson alapuló keménységgel és nyugodtsággal elviselő ember | a sztoicizmuson alapuló, rá jellemző
  • cgeométergörög–latin a geometria tudósa, szakembere, kutatója | földmérő; földméréssel foglalkozó személy

Feldúltan és ridegséget tettetve jelenik meg az apai ház pitvarárában, olyan, mint a hirtelen lehűtött üveggyöngy, kívül hideg üveg, belül összeszorított robbanás. A lépések, amelyek eddig a robbanásig, majd a maga őrült katarzisa fele viszik, egyszerűek. Akit ő az apja mellett talál: deák; fölényét edzve tanítani akarja tehát. A deák verseket olvas, ő elmondja az egzakt tudós vádbeszédét a kor betegsége, a költészettel mérgezett élet: a romantika ellen. De ami a szívén van, egyre beljebb húzza a maga ügye felé.

  1. Az az ember ott benn – pedig milyen remeke volt a természetnek –, azt is ez a versekből szítt komédiázás tette tönkre.
  2. De nemcsak magát, a családját is.
  3. Őhozzá gyerekkorában elismeri, igen jó volt (s itt az igazságtevés az ellágyulásnak lesz szálláscsinálója).
  4. De aztán mindent elkövetett, hogy amit épített, elrombolja. Ez a fordulat hozza a nagy vádbeszédet s egyben a tulajdonképpeni filmmesét is.
  5. Mindenki más elpusztult volna ebben, de a szellemi paradicsom, melybe apja vezette, legyőzte a poklot, mellyel szintén ő vette körül. Az indulat önapoteózisbad megy át.
  6. Mindez kint történik a ház előtt, a beesteledő kertben. A deák azonban nem akar többé kint maradni, Jánosnak is oda kell állnia a haldokló mellé, meglátni béna szemében a könnyet,
  7. amely aztán kikergeti az éjszakába, ahol a maga nagy missziójának a tudata s feldúltsága egy új gesztusban egyeznek ki: személyes gyűlölségük fölé emelkedve apjának ajánlja, mint aki legtöbbet adott hozzá az életben, az emberiséget megváltó Üdvtanát.
  • dapoteózisgörög megdicsőülés, istenülés | istenítés, megdicsőítés | valamely esemény ünnepélyes befejezése | irodalom egyes színművekben a hősnek a befejező ünnepélyes jelenetben történő felmagasztaltatása

A lencse feladata: e vívódást nemcsak a főhős (mert a filmnek János lesz a főhőse, mint a drámának az apa) viselkedésében, hanem a fényképezés technikájába, főként a képek felidézésében is ábrázolni. Ahol János még uralkodik magán: az emlékek a megszokott, sablonos módon jöhetnek. A természet milyen csodája volt az apja! S látjuk a kis Farkast, amint az enyedi deákkamrákban fejszámolásával, latin versrögtönzéseivel a nagydiákokat ámulatba ejti. Most megint visszaugrunk a sétálóhoz, János leckéztető modorában Gauss felől kérdi a deákot, s Göttingát mutatja, a bástyát, ahol a két barát sétálgatott. Legföllebb a kép alatt ottmaradó elbeszélő hang jelzi, hogy az emlékező s amire emlékszik szorosabb kapcsolatba fognak kerülni.

De már a második „tétel”-ben, ahol azt bizonyítja, hogy apja matematikai tehetségét mint szaggatta szét, tékozolta el romantikus szerepjátszása, ott a látszatra még mindig a költészet, valójában már az apja ellen kerekedő indulat egyre hevesebben markol az emlékekbe, s a film is egyre nagyobb tempóban s irreálisabban dobja a szemünkbe őket. A grófokat mulattató, kertészkedő, drámát író, kályhát, gépeket készítő stb. Bolyai e képrohamban végül is egy maszkot maszk után váltó színésszé válik, átvéve valamit az elbeszélő dúltságából is. S ugyanígy a következő hullám a két feleség, gyerekek, unokák pusztulása, a komédiázásába merült apa mellett, a házból szinte kiömlő nagyobb s kisebb koporsók látomásáig. A gyerekkor emlékei megint nyugodtabb előadást, idillibb képeket hoznak. A harcok története a szökésig, epikusabb részletességgel, de még több fájdalomtól torzult emlékképeket. Az Üdvtan foganása a filmzáró képet (a tudomány által megváltott emberiség látomását) előlegezi, Az ágy melletti jelenetben János néma, hogy aztán a város éjszakájának nekivágva, valóságos vizionárius képlátás vegyen erőt a menekülőn.

Arról, hogy emlékező és emlék képváltása terhessé ne váljon: többféleképp is gondoskodhatunk. A deákkal sétáló, majd szinte száguldó János, ha újra megjelenik, nemcsak azért jelenik meg előttünk, hogy új emlékeket indítson meg, hanem hogy játsszék, jellemezze mostani magát. Ahol csak egyik emlékről ugrik át a másikra, ott sokszor elég (különösen ha összefüggő képsorozatról van szó), ha a kép alatt tovább húzott elbeszélő hang, egy-egy magyarázó mondat jelzi az összefüggést. De támogathatja az átmenetet – mint az apa esetében – egy-egy tárgy is. A tudományos pörük eredetét magyarázó János lerajzolja a hóba Euklidész gyanús axiómáját, ugyanez a rajz egy pillanat múlva a bécsi katonai iskola asztalán fekszik, s Jánost mint fiatal kadétot idézi barátjával az asztal mellé. Amikor gyerekkori emlékeiről beszél, az otthoni tanulószoba táblája, melynél apjával tanult, az auditóriume táblájává nő, amelynél mint kisfiú ő ad elő a nagy bajszos deákoknak. János és a jelenet természetéből következik az is, hogy míg az öreg Bolyai az emlékképekből kicsúszik vagy a margójukon marad (s főszereplőjük a fia lesz), a magával elfoglalt János szívesen ugrik a jelenből a múltba, s ő lesz az, aki visszaruganyosodva, mintegy kikefélve az elbeszélést tovább játssza.

  • eauditóriumlatin előadóterem felolvasások, előadások, gyűlések tartására | hallgatóság

Ilyenformán követheti a lélekvadász lencse a két lélek mozdulatait. Mielőtt most magát a filmet próbálnánk – nyers alakjában legalább – képzeletünk vásznán leforgatni, döntsük el elvben is, a feladatból vezetve le a választ, milyen komponistái legyünk e két témának, hogy illesszük, fogazzuk egymásba a gyötrődő „apakomplexum”f s a szétfoszló nevelői tudat jeleneteit.

Mi a szerepük a filmben az apai képeknek? Nem az, hogy a fiú vádjaival nyíltan vitázzanak, amit az elmond így, elmondják másképp. Először is nem ugyanazt mondják el, odábbról vagy néha előbbről valamit, tartalmilag kiegészítik s nem cáfolgatják. Vitázni inkább hangulati színükkel vitáznak: megmutatják, milyen volt ugyanaz az esemény, életszakasz az apa szíve felől nézve; azt is mondhatjuk, hogy az érzelem kádenciáját rakják a logikára törekvő s szenvedélyektől lobogó sorok mögé.

  • fkomplexumlatin több elemből álló bonyolult egész; összefüggő dolgok vagy jelenségek rendszere | közös rendeltetés által összekapcsolt épületek összessége | egy tagban lévő földbirtok | film azonos díszletben vagy helyszínen forgatott filmjelenetek össszessége | komplexus pszichológia tudatalatti, elfojtott vágyak, elképzelések és a velük kapcsolatos gátlások összessége

Terjedelmük is sokkal kisebb. Farkas része aligha lesz több, mint az egész filmhossz egyhatoda. A darab elején, a film egynegyedében, az ő képei teljesen hiányzanak, később, amikor a beszéd az ablak alatt folyik, a deák emlegetni kezdi a bemenetelt, majd be is mennek, a könny kibuggyanásáig mind sűrűbben jönnek a jelenések, hogy az utolsó részben (a film egynyolcadában) már csak a János látomásaiban tűnjék fel. Az apa tehát körülbelül a film ötnyolcadában szerepel, s ott is legföllebb egynegyed arányban. Ezalatt körülbelül tíz-tizenkétszer kell a tudatában fölmerülő jelenetekkel közbeszólnia.

Az, hogy pontosan hol üt be, már a szerkesztő ízlésétől függ. Legtöbbször ott, ahol János vihara nyugvópontra jut, mint az egészet távlatba helyező utóhang. Máskor a gyermekkori emlékeknél például, mint a következő lágyabb hullámot előlegező nyitány. Lesz egy-két olyan hely is, ahol közbeszólásként hat az, amit lát, majd a szobai jelenetben egy-két percig ő az uralkodó; – az irgalom percei ezek, ahol a szív háttérbe szorítja a szenvedélyes logikát. Minderről azonban már jobb képet nyerünk, ha nyers filmünkön vágjuk össze az egyes képeket.

I

A film azzal kezdődhet, amivel a drámabeli kép is. A cselédlány egy kis kosárban lopott holmit hoz ki, s rejt el a pitvarban, amit a gazdáját vesztő házból alkalomadtán hazavihet. Ahogy lehajol, az utca felől érkező deák tógás alakja rajzolódik fölé a házfalra. Persze hogy megrémül: a házban haldokló van, s az árnyék a halál is lehetne. – Ki az úr? – fordul vissza. – Bolyai Farkas professzor úrhoz jöttem. – Az a halálán van. – Épp azért. A kollégiumból küldtek, hogy mindig legyen mellette egy idősebb deák.

A cselédlány megkönnyebbül. Örül, hogy küldtek végre valakit. Első nap, amikor a szél megütötte, egész csődület volt itt, ma még a fiát sem látta. A deák tudakozódik: mióta beteg, magánál van-e, látszik, hogy húzódozik kissé a bemenéstől. A lány biztatására mégiscsak bemegy; tekintete végigjár a szobán: az iskolai táblán, a taláron, Shakespeare, Schiller és Gauss képein, végül az ágyon, az eszméletlen betegen állapodik meg. A lány beszól: ha itt marad, ő elszalad az anyjáékhoz, már azt sem tudják, él-e. A deák leteszi a tógát, odaül a beteg mellé a székbe. Könyvet vesz elő, olvasni kezdi: „Királyasszony kertje Kinyílott hajnalra…” olvassa, s próbálja látni is, de szeme újra s újra a nehezen lélegző haldoklóra téved.

Most érkezik János; sovány, alacsony, reuma torzította, de hajdani mozgékonyságát eláruló alak, kopott katonaköpenyben. A bejárat felé indul, aztán mégis az ablaknak kerül: ernyőt csinál a szeme elé, azután bezörget. A deák dermedten ugrik oda, s nyitja ki a szellőző ablakot. Most jön a dúltságon erőt vevő kérdés: „No, él még az a vénember?” A fiatalember megdöbbenten mered az ismeretlen alakra, s hátranéz a beteg felé. – Nem hallja az már – mondja János – Bolyai János inzsenérg kapitány vagyok – mutatkozik be aztán a pitvarba kilépő fiúnak. – Annak ugyan már nem kell őriző, jöjjön inkább, vegye a kabátját, sétáljunk egyet.

A deáknak kezében maradt a könyv. János elveszi. – Arany János? Versek? Ő is rálapoz a megjelölt oldalra: „Királyasszony kertje.” (Az előbbi kép most összezilálódik, lehorgad.) Ilyesmikkel tömik felnőtt korukban a fejük. A fiú védekezik. Amióta a múlt éven Vörösmarty is meghalt, ő a legnagyobb költő. Ilyen nehéz időkön a költészet vezeti át a nemzetet. János letorkolja. A világot a tudomány fogja újjáépíteni, a nemzetet is csak az egzakt tudományokban megedzett elmék vezethetik ki a bajból, amibe a sarlatánok merítették… Benn azalatt az eszmélet jele nélkül fekszik a beteg.

II

A film nyitánya ezzel véget ért, a két ember megindul a csikorgó havon. János a házra mutat. Azt az embert ott benn, azt is a sok vers, dráma tette tönkre. A deák ellenkezik: – Nagy tudós hírében állt. – Igen, Marosvásárhelyen. De tudja, mivé kellett volna lennie. A természet száz évben önt egy emberbe ilyen szellemi s testi erőt.

A múlt itt kezd a filmbe beleszólni. – Mint nyolc-kilencéves enyedi diákot csudára vitték végig a deákok kamráin. S látjuk a kis Farkast, amint tizennégy jegyű számból köbgyököt von, latin versben felel a hozzáintézett kérdésekre. A képeket János hangja köti össze, a csodát magyarázza. „S amikor Göttingába került?” halljuk a hangot. Majd valahol a kertben ott jár a két alak. – Tudja, ki volt az a Gauss? – fordul János a diák felé. S a darabból átvett félig tréfás jelenet után („a nagy Gauss, aki a föld vonzását”): – S ez a nagy Gauss, akinek akkor már mindaz, amivel híres lett, a fejében volt, ahogy a göttingai bástyán sétáltak… – S látjuk Göttingát, a bástyát, ahol a professzorok és deákok, köztük a két ifjú, sétálni szoktak. Bolyai gesztikulál, Gauss megáll. A kép most beszél is: „Ön lángész és barátom.”

– És nézze meg, mi lett Gaussból s mi Bolyaiból. S tudja, mi rontotta meg; pazaroltatta el vele a tehetségét? Az a sok dráma, a Shakespeare-je, a Schillerje. (Egy pillanatra újra látjuk a két képet s a haldoklót alatta.) A deák nem érti, hogyan. – Úgy, hogy aki a világ egyik legnagyobb matematikusa lett volna, Vásárhely komédiásává vált. Mint egy színész, egyik szerepből a másikba dobta magát, s minthogy mindegyikre futotta a tehetségéből… – S egymás után tódulnak fel János magyarázó szavaitól kísérve Farkas szerepei, a vízesést fabrikáló kertész, a fél év alatt öt drámát szerző drámaíró, a híres kályharakó, zeneelmélet tanító, a vécsei társaság mulattatója, a diákoknak istenről elmélyedő tanár, a Vártemplom előtti csillagvizsgáló, az erdész – előbb lassan, aztán mind gyorsabban, mígnem egy proteuszih kavarodásba esnek az egymásra fényképezett jelmezek… – Benn a szobában ezalatt a beteggel hullámozni kezd az ágy, s a szem óriásira nőtt gömbjén, árnyékok alakjában, csak mélabúsabb színben, ugyanazokból az emlékekből dereng föl valami.

– S mi maradt mindebből? – kérdi János az alsóház, a tipográfia előtt. – Nézze, ott van a rozsdalepett magánjáró gép, a gőzmozdony szomorú versenytársa, félredűlve, a szekérre szerelt házikó, amelyen a Marosra járt (a gépek egy pillanatra megindulnak), fönn a padon: a drámák (látjuk, amint a szél forgatja őket) s a Tentámen csomagoló papírnak használt árkusai.

  • hProteusz – tengeri isten a ókori görög mitológiában, aki sokféleképpen tudta változtatni alakját | könnyen alkalmazkodó, sokszínű ember

III

De az elégikus megálló mögött jön már az erősebb indulat. S ha csak magát tette volna tönkre! De aki a közelébe került, mindenki elpusztult. Anyámat mint gyermek nem értettem, pörölt, féltékenykedett… – Egy szenvedélyes jelenetet látunk, amelyet az apjával tanuló gyerek idegenkedve néz, ugyanez a jelenet (János Bécsben van már) az őrült kiáltozásaiba megy át. A képbe mintegy beleiktatva az egyszer már idézett látvány is fölmerül: Farkas grófi barátai közt, a bárónéval. Benn a beteg szemében pedig tovább világosodik az életet összegező kép, de nem a mulattató, aminek kifele mutatkozott, hanem a mély elhagyatottság, ábránd, melankólia, amelyben a maszkok mögtt élt.

– Itt boncolta föl – áll meg János a tar almalugasnál. – Aztán a második asszony, a hárfázó, aki elsorvadt mellette. Az öcsém, Gergely, aki Bolyán a nyirkos házban nyomorban, korán megvénülve él családjával. Aztán a húgaim, a két unokája. A beszélő szinte elmarad a kép mögött, amelyen a színészkedő Bolyai van ráfényképezve a házból kimenő koporsókra.

IV

A negyedik képsor elején az apa mintegy elébe megy a fiú közeledő s legerősebb érzelemhullámának. Szeme a padlón heverő szemétre, tán almahéjra téved, abból építi fel a krumplit szabdaló gyermek édes jelenetét. – Nézd, Tátikám, pityóka szög pityóka szinusa – hallik az idők távolából a csoda.

– A hozzám való sokféle jóságát – szólal meg Jánosban is az igazságérzet s a gyermekkori emlék – nem akarom én tagadni. Jókor felismerte, fáradságot nem ismerve gondozta a tehetségemet. Szép terv szerint, nem úgy, mint az ő gyerekségének a hóhérai. – A tíz-tizenkét éves Jánost látjuk, amint a fekete táblán az apjával számol, gyors eszével szinte elébe vágva a magyarázatnak. – Mint tizenhárom éves legénykét, engem küldött be, ha dolga volt, a nagy deákoknak a leckét megtartani – hallatszik a hang, mialatt a tanulószoba fekete táblája az auditórium nagy táblájává válik; bajuszos emberek hallgatják a serdülő legényt, hogy aztán köré seregeljenek. (Jobban értettük, mint a professzor urat.) – Másképp is fáradhatatlanul foglalkozott velem – mondja János. Most megint a haldoklót látjuk, amint a kéményen besíró szélben hegedűszót hall, a hanyatló fényben megcsillanó kályhaél vonóvá lesz, s előbb a hegedűleckét gyakorló, majd a koncerten bravúrosan beugró fiút, végül a Vásárhelyre látogató tisztet látjuk, akinek az ujjongó konteszek a hegedűhöz kötözik a kezét.

– Ő Gausshoz akart küldeni – mondja János elgondolkozva –, de jobb volt, hogy mellette tanultam. – S hogy lett katona a kapitány úrból? – kérdezi a deák. – Kikoldulta a grófoktól, az lett a jutalma, amiért a bohócuk volt, én meg mint cigány hegedültem a szüretjeiken. – A következő kép a vécsei szüretet, majd a parkban elhúzódó fiút mutatja, akinek apja meg a báróné hozza meg a hírt, hogy a társaság összeadja a hadmérnökiskolára a tanítási díjat. – Ennyit legalább jóra fordítottak a jobbágyverítékből szűrt aranyaikból – mondja János, miközben a haldoklóban a fia képéhez tapadt fájdalmak a hajdani aggodalmakat hozzák föl. Ott ül a kis boltos szobában, az őrült asszony a szomszédban szaval („azt mondja az én kedves férjem, lehozatja nekem”), ő pedig írja az apró betűs leveleket, közben a Bécsben élő fiút látja, hol amint indulatra lobban, s párbajban leszúrják, hol amint nők zsákmánya lesz, s a vérbajosok kórházába kerül. A beteg most nyög föl először, de egyelőre csak mi halljuk; azok ketten a kert túlsó felében járnak.

V

De aztán el is követett mindent, hogy amit épített elrombolja, emelkedik a fiúban a vád. – Tudja, mik azok az Euklidész axiómái? – fordul a deákhoz hirtelen. Az eldadog kettőt. – S a tizenegyedik? S amikor a deák nem tudja: ő rajzolja be a hóba. (Olyanféle magyarázat következik, csak még rövidebb, mint az Apai dicsőség s A két Bolyai megfelelő helyén.) A tudósok rég érzik, hogy ez nem oly biztos építőkő, mint a többi. Apám megpróbálta mással helyettesíteni. De belebukott, ez volt az ő tudósi sebe. S amikor megtudta, hogy mi Bécsben egy barátommal ezzel kezdtünk foglalkozni, iszonyúan megrémült, s küldte a lebeszélő leveleket… Jánost és civil barátját látjuk, amint a hóba írt rajz fölött törik a fejüket – az asztallapon, s mellettük ott fekszik a vásárhelyi levél. S mint távoli hang hallatszik a figyelmeztetés: ez olyan, mint a kincskeresés, minél tovább csinálod, annál jobban elszegényedsz benne.

– S a kapitány úr? – kérdi a deák, ahogy megindulnak. – Én eldobtam azt az axiómát. – S a geometria szép épülete nem dőlt össze? – De nem ám, új mértant építettem nélküle. Nem is egyet, sokat, melyek közül a régi, az Euklidészé a legnyomorultabb. – A magyarázó ember a fiatal temesvári tisztté válik, aki mámorosan kel fel a papírjaitól. A semmiből egy világot teremtettem – száll a papíron is a lobogó üzenet az apja felé. S egy pillanatra felmerülnek a felfedezés távoli következményei: az összedűlő, nehézkes tér s az újat szimbolizáló, amint Riemann és Einstein bújnak ki abroncsaiból. – S a professzor úr? – kérdi a hitetlenkedve néző deák, akinek most már egyre gyanúsabb, hogy őrülttel van dolga. – Amikor hazamentem, hogy az örömöm megosszam vele… – Az Apai dicsőség első részének a zárójelenetét látjuk, Farkas féltő fanyarságát, az első összetűzést.

– De mint Függeléket odacsatolta azért az akkori Tentámenjéhez. Ismeri a Tentáment? – Láttam a könyvtárban. – No látja! Pedig sok csodálatos dolog van benne. Az a Függelék azonban, amelyet ő afféle apai bemutatásnak szánt… – S látjuk a vén nyomdát, a frissen kikerült vastag kötetet, amely egyre zsugorodik, míg a kiszakadt Függelék nő, árnyékot vet rá. – Ezt nem bírta elviselni… – Az apa, aki a homályba boruló Gauss-képet keresi, most mintha a fiával vitázna. A kollégium folyosóján megy, félrehívja kollégáit, s olvassa nekik a most kapott gaussi levelet, melynek két mondata „mert magamat kéne dicsérnem” „elsőrangú tehetség”, a vásznon is megjelenik.

VI

– Nem mondom, nekem is voltak gyengeségeim. A párbajaimról hallott. – A deák válaszaként látjuk a képet: amint nyolc-tíz tiszt áll egy csomóban, s János sorra vív velük, közben csak egy-egy adag fagylaltot eszik meg. – Bolondság – int János. – A másik gyengém a fehérnépek voltak. – Nőket látunk: csipkés tiszti asszonyoktól a cigánylányig. Az apa előtt ugyanakkor a fiú hazaérkezése merül fel. A megtört, rossz színű János, amint a volt tanulószobába beállít. Átöleli, de az arcába kell néznie. – Nyugdíjaztattam magam – mondja szomorúan.

– De akivel igazán küzdenem kellett, az ő volt! – tör ki János a ház fele közeledve. (A deák alig tudja az ösvényen követni.) – Nem bírta elviselni a győzelmem. Tette, hogy nem érti. Védte Gausst, aki elhallgatta, majd álnéven, mint Lobacsevszkij ki is sajátította. – Itt egy hosszabb elbeszélő rész következik, a két ember ott áll a táblánál, s beállít Orbán Róza, aki Farkastól vett leckét. A fiatal tiszt s a lány együtt sétál az Elba szigeten. Új vita a tábla előtt, melynek a végén János bejelenti nősülését. – S itt következett az ő bosszúja – kiáltja éppen az ablak alatt.

Az apa egyre izgatottabban figyel az ismerős hangra. S közben tódulnak a fájó képek: ugyanez a hang, ahogy mint tudós bírálja, aztán amint a kaucióti követeli. Róza esdeklése a templom előtt; János közbeszólása; a párbajra hívás. – Nem tűrlek meg a fedelem alatt – mondaná a haldokló is, de csak valami üvöltés tör fel a torkából, amelyet a deák hall meg. – Mintha szólt volna. – Nem szól az már – inti le János.

  • ikauciólatin kereskedelem óvadék, pénzbiztosíték | régen házassági óvadék katonatisztek nősülésekor

S a szökésüket mondja: – Egy rossz szeréren vittem el Antal bátyámhoz Bolyára. – Látjuk a szekéren menekülő, összebújt fiatalokat s az öreg vidéki nemes meglepetését, nyájasságát, majd amint Farkassal vitázik. Az apa az asztalon álló urnára néz, amelybe elégetett írásai hamvát rakta, a koporsó is azóta van az ágya alatt. – S ő, mint egy Lear király, telesírta hálátlanságommal a világot – mondja János odakint.

VII

Az egyre jobban idegenkedő diák be szeretne menni. Lám, a szellőző ablak is nyitva maradt. János belöki a kardjával, s tovább mesél. – Tizenöt évet éltünk Domáldon … – S látjuk a vidéki udvarházat, amelyben csak a gyerek szaporodik, a gerenda egyre korhadóbb lesz, a kerítést feltüzelik, a két ember, főleg a jobbágyok közt kasznárkodó Róza egyre öregebb, kintről pedig megvető pillantások néznek be a vadházasokra. – Más ember elpusztult volna ebben a vesztegzárban. De az én szellemi mennyországom itt lett a legragyogóbb. – S az udvarházban az apostollá vált János egy új munkának ül neki.

Közben az ablak, becsapásánál keletkező széláram valami papírokat sodor le a kisasztalról. Az apának azok a cédulák jutnak eszébe, amelyeket cím és megszólítás nélkül, tudományos problémákról küldözgettek egymásnak. Épp egy ilyet írt: – Lássak még egy Appendixet – amikor János betoppan, s a nagybátyjának írt levélért megint megtámadja.

VIII

– Végül innen is kiűzött, bérbe adta a birtokot. De én a magam kezével építettem házat a városban, s folytattam a művet. – A deák idegenkedése most már olyan erős, hogy határozott lesz: neki azt mondták, ott benn kell a betegnél lennie. János is bemegy. Nem mondom, meg az utolsó időkben is sokszor megmutatta a jóságát. A kauciót is megadta végre. – El is vette azt a… Rózát? – A parancsnokság már nem fogadta el, el kellett válnom tőle. – A deák int, hogy a beteg eszméleténél van. – Nem hallja az azt már. De aztán mégiscsak odamegy az ágyhoz. Az apa szeme ködén át látja a megviselt arcot, a másik halálba menőt. E ködös szemben úsznak elénk is a képek: a Piac téri találkozás s az ő ajánlata: megadom a kauciót, aztán a Téka-beli jelenet, a messze tartott könyv s az ajándékba adott ókula; ahogy Orbán Róza kiadja János útját, s az a temetőszéli viskóba leöltözik. Az egyik nem béna szemből ekkor csordul ki a könnycsepp, amely Jánost az éjszakába űzi. („Megvallom, nekem is gyenge természetem van.”)

IX

De nem tud hazamenni. Felindult állapotának szüksége van a menésre, amely rohanássá válik. Bejárja az egész Vásárhelyt, a Nagyközből a kollégium mellett ki a Piac térre, el a Bodor-kút, az Apolló szála előtt, aztán le az Elba szigetig, s megint vissza a Róza háza felé térve, föl a Vártemplomhoz, a Szent Miklós utcán a Téka elé, onnan haza a temetőszélre. Közben mindenfelől az apja toppan elé, összevissza, hol mint javakorbeli ember, hol mint aggastyán, hol mint jóságos apa, hol mint villámló szemű ellenfél. A képsor lassan, a valósághoz kapcsolódva, indul, s egyre sebesebb, irreálisabb lesz. A kollégiumban akkor zárja a kaput a pedellus. Ahogy ráköszön, János mintha az apja taláros alakját látná mögötte. A Bodor-kútnál a kauciót ajánlja föl, az Apolló-szála átvilágosodó falán az ő hegedűjátékát hallgatja boldogan, az Elbáról furcsa alkotmányán pöfög szembe, a Vártemplom mellett ott áll messzelátójával, majd őt utasítja ki a házából. Visszajövet a nagy auditóriumot látja, ahol az ő geometer istenéről beszél a deákoknak, majd a fia fizika feleletét hallgatja, a Tékában őt nézi a könyv fölött, s indul felé a szemüveggel, régi lakásukra a negyvenkilences dúlás idején Lobacsevszkij könyvét hozza, a temetőszélen majd ebből, majd abból a sírból emelkedik ki, hol a Véga matematikáját, hol a hegedűjét nyújtva felé.

X

János éjszaka kimerülten ér haza. Szőcs Juli, a napszámoslány nyit neki kaput. – No, él még az öreg? – kérdi csaknem úgy, ahogy ő kérdezte. De János elutasítja – Kiről beszélsz? – Kinyitja a vaskazettát, kiveszi az Üdvtan nyalábjait. Szőcs Julinak sincs kedve visszafeküdni. Míg János írni kezd, felsóhajt. – Mit szóljak az én részeges apámhoz, ha egy ilyen tanult ember is csak ezt tette a családjával. – Mit érted te azt, milyen ember volt ő – veti oda János, mialatt írni kezd. – Nem maga mondja mindig… – S itt néhány rövid kérdésre, feleletre redukálva a dráma utolsó képe iktatódik be. – Egy latnyi hiányzott belőle a tökéletességhez, s azzal tette tönkre magát s engem is. – Nem nagyon szerethette, ha kedve van ilyenkor, amikor haldoklik, irkálni. – Épp azért írok, hogy ne halhasson meg. Most mondja el, mi az a dedikáció. Hogy ő ezzel viszi az apját a halhatatlanságba.

Világosodik, Juli kimegy, a ház elejét söprögeti. Jön a pedellus a hírrel. Mialatt ő közeledik, s a halálhírt elmondja, két-háromszor is visszatér a kép a dedikációját író Jánosra, aki túl a szomorú viskón, a temető sírkeresztjein, egy boldogabb emberiség hálája felé viszi vállán a halottat.


Befejezésül még egy kérdéssel kell szembenéznünk. Hogy nem esik majd szét ez a film, melynek még „narrátora” is kettő van, s mintegy hatvan-hetven évről markolja össze képeit, melyeket a jelen és múlt közt folyó örökös váltással mindjárt szét is zilál.

Felelni, azt hiszem, nem nehéz erre a kérdésre. A darabot azt tarthatja össze, hogy sokfélesége ellenére is: egy dolog; egy nagy monológ, amelyben János vívja utolsó párbaját a halál perceiben még jobban ránehezedő apai árnyékkal. Amit ő markol ki a múltból, ennek a monológnak az érve, amit haldokló apja lát, annak a halk kontrapunktja.

Nemrég láttunk egy filmet, a Szerelmem Hirosimát, amely lényegében egy nagy párbeszéd volt, sajnos olyan párbeszéd, amely a felidézett képeket meglehetősen elnyomta, panoptikumszerűvé merevítette. Az előadott képsor, azt hiszem, megadja a lehetőséget, hogy a múlt élőbben, mint a jelent magán hozó elemi erő törjön elő, s távol eső képeit mégis összetartja, hogy egy nagy szenvedély, gyötrődés aknáján bugyognak elő.

Második filmterv

I

Egy fiatalember tart a könyvtár folyosóin az irattár felé. Mozgásán, szétnézésein látszik, hogy az élet embere, aki egy kis gúnnyal, ugyanakkor elfogultsággal mozog a könyvek birodalmában.

Az irattárban idősebb nő fogadja, aki, míg a kérőcédulát átveszi, fölismeri benne a filmírót, helyesebben a filmszínésznő férjét. – Egy új filmhez talán? – kérdi, a cédulára nézve. – A művésznővel a címszerepben? – Egyelőre csak a témát keresem – hárítja el az író előzékeny mosollyal az érdeklődést.

Amíg a könyvtárosnő a létrájára áll, s az irattár hátsó részében kutat, a filmíró odaáll az egyik asztal sarkához, amelyen nagy irattok s az írógép jelzi, hogy valaki, aki kiment néhány pillanatra, leveleket másol. A filmíró belenéz a dobozba: Bolyai Farkas egyik leveléből olvas néhány sort; melyben az életmódjára nézve ad Bécsbe került fiának szinte anyai tanácsokat. Gépiesen továbblapoz, oda, ahol az apa a fejérnépektől s duellumoktólj óvja a fiát. A szeme előtt levő betűkből észrevétlen hang lesz, mely mint egy zenemű motívuma alakítja tovább önmagát.

  • jduellumlatin párbaj

Az írógép gazdája visszatér közben a helyére, s várakozva áll az olvasó mögött. Öreg, hunyorgó szemű ember, akit előbb bosszant a helyfoglalás, de aztán gyönyörködtet az érdeklődés. Az író végre észreveszi a mögötte álló embert, akinek a nadrágján mérhető az aggkori zsugorodás. – Bocsánatot kérek, nem tudtam megállni. – Azt nem csodálom – mondja az öreg büszkén, mintha ő írta volna a leveleket. – Nem segítene kissé? Ezt a levelet nyilván egy apa írta a fiának. – S hozzá milyen apa, milyen fiúnak! – Ne mondjon, kérem, nevet! A stíl: kora romantika. Múlt század eleje? Felvidéki vagy erdélyi kúria… – Az öreg, aki idáig helyesléssel kíséri a diagnózist, nevetve rázza a fejét. – Nem kúria! Professzori szoba. – Persze, látom – mondja az író egy új levélre lapozva –, itt valami matematikus ákombákomok is vannak.

Az öreg most egy másik tokban kezd matatni, s egy képet vesz ki belőle. – Hogy ne bízzunk mindent a képzeletre! Itt van a levélíró s itt a ház, amelyben a levél íródott. Képzeljen el hozzá egy hosszú szobát, elöl egy nagy iskolai tábla, a falon Shakespeare, Schiller s a nagy német matematikus: Gauss képe… – Mialatt az író Farkas kétségbeesett levelét olvassa, melyben fiának a parallelákról ír, az előbbi hang szinte berendezi a helyet, melyet az öreg leírt: előtte van Farkas tanulószobája, az asztalnál Farkas, amint lúdtollával a lobogó gyertyánál a levelet írja.

A kép persze még kiegészítésre szorul – mondja a kis öreg –, képzeljen el egy őrült nőt, a fiú anyját, amint a szobába ront, az ő szavalatait is följegyezte a tudós, itt vannak, s egy nyolc gyermekét már elvesztett anyóst, aki az utolsó sorsáért s a nyomorukba ölt házért is a vejét okolja. – Esetleg a hajnali kocsit is – mondja a filmíró –, amely a levelet a fiúhoz viszi. – Az első drámai változat negyedik képe rajzolódik ki előttünk, de úgy, hogy érezzük, hogy a szerző most teremti meg.

De hát miféle parallelák azok, amik miatt úgy el van keseredve? – A parallelák problémája, amelybe ő maga is belebukott, s most a hírek szerint egy civil barátja biztatására nagy gonddal nevelt fia is beleheveredett. – Civil? Hát az a fiú katona volt? – Mödlingben, Bécs mellett. A hadmérnöki, vagy ahogy akkor mondták, inzsenér iskola tanulója. – S az öregúr odatolja az intézet s neveltjei századvégi képét az író elé. – Itt lett olyan félelmes vívó is belőle. Mint hegedűs már Vásár… pardon, otthon is elkápráztatta grófi hallgatóit.

Az író előbb a vívóleckét látja, aztán a hadapródot, amint egy társával az iskola falán átugrik, a bécsi nők körül őgyelegnek, majd barátjával valami geometriai ábrák fölé hajol. – No és ő nem bukott bele azokba a parallelákba? – Nem; ő egy új geometria megalapítója lett. – De hát ki ez a fiú? – A magyar nemzet egyik, legnagyobb dicsősége… – S az öreg a filmes felé fordítja a könyvtokot, amelyen ez áll: Bolyai Farkas és Bolyai János levelezése.

A dolgozószobában ülők a hangos beszédre nézelődni kezdenek, egy jegyzetelgető filozopter odaköhög. A könyvtárosnő is visszajön, diadalmasan, mint akinek sikerült a kért anyagot megtalálnia. Az író leül a paksamétájához, de közben a mellette kopogó írógépet nézegeti, s apa és fiú képe gomolyog előtte. Az öreg feláll, s elhelyezi írógépét; az író is otthagyja anyagát, s utána megy, s a kapuban futva még beéri.

– Bocsánat, én olyan keveset tudok ezekről a Bolyaikról… Egy vers fölött láttam a nevét? Tán Babits Mihály szonettje. Meg egy fiatal mérnök ismerősöm lelkesedett érte éppen a minap… A Petőfié és Bartóké mellett a legnagyobb magyar név. Ön nyilván matematikus. S meg tudná magyarázni, mi volt a nagy benne. – Nem. Én postatiszt vagyok. De nagyjából megértettem. Euklidész csinált egy mértant, amelyben minden úgy van, ahogy a mértanórákon tanultuk. A háromszög szögeinek az összege például 180 fok. Ő csinált egy másikat, amelyben kevesebb. – S ez olyan fontos? – Ezen alapul, úgy mondják, az egész relativitás elmélet… – No hisz ez nem is olyan érdekes. A barátom majd megmagyarázza… No és hogy fogadta az apa a fiú felfedezését? – Ó, az érdekes. János Temesvárott volt alhadnagy, amikor a felfedezést tette… – S látjuk a fiatal tisztet, amint barátaitól elbúcsúzva, kamrájába húzódik, s matematikai tanulmányaiba mélyed; majd fölugrik, lelkesen jár-kel a szobában, s levelet ír az apjának: „A semmiből egy új világot teremtettem.”

Csakhamar haza is utazik. Bolyai büszkén viszi őt a Kemények, Telekiek társaságába, ahol hegedülésével mindenkit elragad. De még mindig félti a végzetes témától, s lebeszéli róla. A fiú türelmetlen lesz, anyai részét követeli az újházas apától. – Az apa eszerint nem értette meg a felfedezést? – De, meg, s nagykönyvében ő adta ki. De valami azért ott maradt köztük… Hanem bocsánat, én itthon vagyok. S a feleségem vár már az ebéddel. Hanem ha érdekli a dolog, látogasson meg egyszer. Sok érdeles emléket mutathatok a Bolyaiakról.

II

Az író ismét ott áll a budai mellékutca egyemeletes házacskája előtt; bemegy a kapualjba, szétnéz a vízivárosi udvaron, fölkapaszkodik a falépcsőkön, s becsönget a gangra nyíló ajtón. Szép öregasszony nyit ki; bizalmatlanul nézi az idegent. – A férje volt szíves megengedni, hogy fölkeressem; a marosvásárhelyi emlékei miatt. – Á, a filmíró úr. Tessék, a férjem azonnal itthon lesz; a postán van különórája.

A szoba valóban teli van vásárhelyi emlékekkel. A falon metszetek, a könyvszekrényben könyvek, egy asztalkán a Bodor-kút kicsinyített mása, szőttesek stb. – Mind a ketten erdélyiek vagyunk, magyarázza az asszony, mialatt a férfi az emlékeket nézegeti. – A férjem tizenkilencben elvesztette az állását; sok mindent próbált, még színésznek is beállt. Végül is kis füzeteket adott ki Vásárhely múltjáról, erdélyi orvosok, színészek leveleit. Negyvenötben felkerültünk; itt kapott állást a postán, de azóta is csak a városának, él, régi vásárhelyiekkel barátkozunk.

Megérkezik a férfi. – Azóta sem hagynak nyugton azok a levelek – mondja a vendég. – Egy kisebb életrajzot is elolvastam, de nem tudom; csinálhatok-e valamit belőle. Azok az évek érdekelnének, amikor János a katonaságtól betegen hazatér, s apa és fia közt megkezdődik a negyedszázados harc. Itt már nő is van! Filmhez ez, tetszik tudni, nélkülözhetetlen. – Igen, a szegény Orbán Róza. Micsoda rémtörténet! – S ez a kis lakás egész aranybánya a megelevenítésre.

Az öreg postatiszt egymás után mutogatja a kincseit. – Ez itt a város a szőlők felől. – A postakocsi hol állhatott meg? – A kollégium mögött. – A felnagyobbodó metszet megelevenedik az író előtt. A postakocsi befordul utasaival. A sápadt, láztól vacogó tiszt leszáll; csomagjait beviteti a közeli boltba, s megindul a téren át a Nagyköz felé, hol emlékezőn tekingetve, hol összeszedve magát, keményen elutasítóan. Benéz a tipográfia házba, megáll a pitvarban.

Arra nincs adat, hogy Orbán Róza és Bolyai Farkas közt valami kapcsolat lett volna János hazatérése előtt? – veti közbe a filmíró. – Alkalmasint ismerte. A lány apja úgy akasztotta fel magát. – Az lehetetlenség, hogy az öreg tudós tanította volna, zeneelméletre például? – Nem valószínű, de elképzelhető. Tanítványok jártak a házához. – Ekkor már özvegy, ugye? – … A professzori szobában Farkas a kontrapunktotk tanítja Rózának. Közben a fiáról beszél, úgy mint a második drámai változatban. János belép. Az apa nem akar hinni a szemének. Boldogan öleli át, majd megdöbbenve nézegeti; tudakolja, hogy került haza… Amíg az apa az inast keresi, hogy a csomagokat elhozza, János megérti, hogy a lányban az apja festette kép s a sápadt tiszt szembesítése folyik, s a gyakorlott udvarló egy pillanatra fellobban tréfáiban. Róza elmegy, s János megmondja, hogy nyugdíjaztatta magát; örökre hazajött. Az apa meghökken, szemrehányást tesz, de a tudósidill reménye lassan megenyhíti. A jelenet itt is a tábla előtt fejeződik be.

  • kkontrapunktlatin→német zene ellenpont, több szólamú szerkesztés

Ön szerint mi volt az oka az apa és fiú elhidegedésének? Az apa nem értette meg a fiút? – Legalábbis féltette a mértéktelen becsvágyától. A fiú pedig az apja különcségét vetette meg; a keréken járó nyaralót, a szikraütő gépet, a nyári csillagvizsgálásokat. A legfőbb baj mégis a szerelem volt. Farkas nem akarta, hogy a fia megnősüljön. S a tisztiházasság feltétele a kaució módot is adott, hogy János házasságát megakadályozza.

Az író elbúcsúzik a két öregtől, de nem megy haza, a besötétedő vízivárosi utcákon az alakuló film képeivel vesződik. Apa és fiú megint ott áll a tábla előtt. Szemrehányást tesznek egymásnak. Aztán Rózát és Jánost látjuk, amint a városban találkoznak. Farkas szól Rózának, hogy az óráikat nem folytathatják. A fiatalok kinn az Elba szigeten sétálnak. Rózát otthon az anyja előveszi, fogságban tartja. Így kerül sor a csillagvizsgáló képre, a Vártemplom előtti téren; aztán a szökésre…

Megered az eső, a tócsákban gázoló író a kocsit látja, amint a két fiatal Bolya felé döcög. Az asszony János vállára borul. A bolyai kúriából Antal bátyja lép ki. Megdöbbenten nézi a boldogtalan párt. János elmondja: mi történt. Az öregemberben ingadozik a szeretet s a tudat, hogy vét a bátyja ellen. De aztán csak befogadja őket.

III

Az író ott ül a dolgozójában; körülötte könyvek, matematikai ábrák. Barátjával magyaráztatja a parallelák axiómáját. Amikor a barát elmegy, egy cédulát mutat a feleségének. Mi az? Már megint a Bolyaiak? – Nézd, milyen gyönyörű! Az apa ott ül boldogtalanul, egyedül megint a szobájában. A kauciót nem adta meg, de azért nem tud nem törődni a fiával. S küldözgeti neki, megszólítás nélkül, tele matematikai problémákkal, a cédulit… – A színésznő ingerült. – Csak vesztegesd erre az időd. Én nem fogom a Rózádat eljátszani. Történelmi film! Azok az undorító kosztümök! S különben is jelentéktelen szerep! – Ez jelentéktelen? – tiltakozik a férfi. – Életedben sem játszottál ilyet. S magyarázni kezdi. – Egy fiatal lány ábrándozásától, a szökésen át a domáldi pokolig.

A domáldi udvarházat látjuk. Róza kinn van a gyerekével a konyhában. Egy hízelgő szász jobbágyné magyarázza, hogy mit mondanak róla más jobbágyasszonyok. De János a készülő művéről beszél. Estefelé a csendes udvaron János hegedül. Rózában a régi érzés egy percre még feléled. Kinn közben tolvajok vágják az erdőt. A kerítés alatt a helybeli birtokos megy a feleségvel. A férfi benéz: az asszony szidja, hogy ő is arra a jófélére kíváncsi. Róza már csak a Farkas céduláiban bízik. Most is bead egyet egy kályhás ember. A lipcsei pályázatról értesíti fiát. János készülődik, bemegy a városba az apjához.

Antal látogatja meg a fiatalokat. Ő is betegeskedik; bántja, hogy nem tudja a dolgokat rendezni. Róza panaszkodik: a pályázatból nem lett semmi, János ki tudja, mit csinál ott benn a szobájában. Mintha egy kereke hiányzana. Ha legalább a törvényes felesége lenne. Az Öreg mostanában elég barátságos hangon írogat. Újévre azt üzente: nem akar meghalni, míg még egy Appendixet nem lát. De őróla meg a gyerekekről egy szót sem.

János megtalálja Antal hagyatékában a levelet. S bemegy, hogy az apjától számon kérje. Róza kétségbe van esve. Még innen is kiűz majd. Csakugyan kijön Gergely s az új bérlőné. Az övék lesz Domáld.

János Vásárhelyt építi házát, egy részeges kőművessel s a lányával. Az engedélyt kérő hatóságot elkergeti. S a tűzfalával az utcának fordult házban, a lelakatolt ládájának él, amelybe Róza elől dugja Üdvtana papírjait. Róza elkeseredetten szidja. Közben már iszik is.

Eljön 1848 májusa. A Piac téren a kancellistákl s deákok fáklyás menetet rendeznek. Róza is ott van a fiával. Látja, amint János s az apja találkoznak. Az apja megadja a kauciót. Az egyik eklézsián megtörténik nagy titokban az esküvő.

  • lkancellistalatin elemekből írnok, irodai alkalmazott

Itt az ősz; a honvédsereg Vásárhelyt gyülekezik. János is elmegy a tiszti tanácsba. Felajánlja, hogy ha teljhatalmat adnak neki, életével, felel, hogy kiveri az osztrákot Erdélyből. Persze úgy néznek rá, mint a bolondra. Róza ezalatt egy könyvet kap. Farkas küldte. Lobacsevszkij németre fordított munkája. János hazatér; ezt kezdi olvasni. Ellopták a felfedezését. Képtelen izgalomban írja a válaszát. Közben a honvédsereget szétverik, Gedeon tábornok csapatai feldúlják Vásárhelyt. János salva guardiátm szerez; megjelenik az öreg Bolyai a kopár házban. A hazatérő János szemére veti, hogy ő játszotta át a felfedezését, de hasztalan, mert nagyobb dicsősége érik az Üdvtanában.

  • msalva guardialatin oltalmat biztosító hely, menedék (kolostor vagy templom) | oltalomlevél, mentesítő levél | nemesi otthonok sérthetetlensége

A szabadságharcot leverték. A kollégium igazgatója s mások mint rabok vonulnak el az ablak alatt. Jánosékhoz is megjön az értesítés, hogy a szebeni parancsnokság elutasította a házassági kérvényt. Rózának most már oda van minden reménye. Szabadulni akar a férjétől. Heves jelenet után megegyeznek, hogy elválnak. A ház Rózáé marad. Az elbetegesedett ember a temetőszélen vesz lakást; a kőműves lánya gondozza. A tönkrement Róza pedig egy házasságszerző banyával tárgyal – a férjhezmenetelről.

Ezt csinálta az ártatlan ábrándból az élet – magyarázza az író a, feleségének, aki hozzá simulva, már az alakítás izgalmában hallgatja az elbeszélést.

IV

A Bolyai-film felvétele folyik a filmgyárban. A tanulószobát látjuk: az öreg Bolyai betegen gubbaszt a kanapén. Látogatójának a szélütéséről beszél. – Nem a halál, csak a fiam sorsa… Annak a nagy tehetségnek a pusztulása!

A rendező lekopogja a próbát. Farkas és János alakítóját hívja magához. – Most következik a legszebb jelenet, pontosan úgy, ahogy az élet megcsinálta: az öreg Bolyai halála. Te benn fekszel az ágyon eszméletlen – mondja Farkasnak. Majd a deákot alakító színésznek szól. – Te ott ülsz mellette, s Arany új kötetét olvasod. János pedig most érkezik a városból, feldúltan.

Nem lehetne, hogy a rossz katonaköpenye, mielőtt maga megjelenne, a halál árnyékát vesse a falra? – kérdi a színésznő, aki szintén részt vesz a megbeszélésen. – De lehet – … S látjuk a fölvett jelenetet, amint János bekopogtat az ablakon. – Él még az a vén ember? – A deák kinéz, majd kijön. – Jöjjön, sétáljunk inkább. – S megkezdődik a séta a kertben. S János panasza. – Őt is a költészet tette tönkre… (Ahogy a nagy Bolyaiban láttuk.) Közben az öreg ott fekszik benn, s üvegesedő szeme előtt a kisfia jelenik meg, amint krumplihéjból geometriai ábrákat farigcsál – Nézd, tátikám, pityóka szög pityóka szinusza.

V

A jelenet folytatását egy mozi nézőteréről követjük, melyen ott ül a tömegben az öreg vásárhelyi házaspár s a könyvtárosnő; egy páholyban a színésznő, egy oszlop mögött a férje.

A vásznon János kirohan a házból; az éjszakában kóvályog. Aztán hazamegy, s írni kezdi a dedikációt. Miközben az öreg pedellusn a halálhírt hozza az utcát söprő Juliskának; ő a papírja fölött a dedikáció szavait jegyzi, s a Bolyai név jövő dicsőségét látja a tudomány fejlődését előrevetítő vízióban.

  • npedelluslatin→német iskolai hivatalsegéd, kapus

BOLYAI. […] Azt magyaráztad, amit meghagytam volt…

JÁNOS. Az Euklidész axiómáit…

BOLYAI. S megértették, mi a szépség ebben? Hogy míg minden más tudomány a tapasztalat kusza mezőjéről rakja az asztagát, itt egy-két elemi kőből épül a legfenségesebb Weltgebäude, melynek az igaz voltát az eltökéltség sem tudná megtagadni.

JÁNOS. Ha nem is olyan poétain, mint édesapám szokta, de azt hiszem, igen világosan megmutattam az efféle tiszta tudomány érdekét.

BOLYAI. S az Euklidész axiómáit is elmondtad? Minthogy két ponton át mindig húzható egyenes.

JÁNOS. El, mind.

BOLYAI. A tizenegyediket is?

JÁNOS. Azt is.

BOLYAI. S nem állt fel senki, hogy: de már, kedves öcsém, ez nekem nem olyan magától értetődő.

JÁNOS. Nem, habár csakugyan bonyolultabb a többinél.

BOLYAI. Nahát akkor én felállok, mert írd csak fel nosza a táblára, ahogy szoktuk, mit is mond az az axióma. (János rajzol.) Ha két egyenest egy harmadikkal metszünk, s a két intera egyik felől kisebb egy derékszögnél, a két egyenes metszi egymást.

BOLYAI. S ez olyan, minthogy két ponton át egyenes húzható.

JÁNOS. Látom, hogy metszik egymást.

BOLYAI. De ha az a szög csak igen kicsivel, egy milliomod fokkal kisebb, akkor is látod-e?

JÁNOS. Ha utánuk megyünk, metszik akkor is.

BOLYAI. Csakhogy nem mehetünk ám utánuk… mert hátha a csillagokba kéne menni… Nézel? Megvigasztallak: két ezredév néz így erre az axiómára, amióta a görög Euxinosz gyanút fogott. S nem egy jó fő próbálta ezt az axiómát más derekabbal pótolni.

JÁNOS. Édesapám még sohasem beszélt erről.

BOLYAI. Megvolt rá az okom… Vedd úgy, hogy most sem szóltam.

JÁNOS. Csak nem ezek azok a „parallelák”, amelyekről egyszer Dósa Gergely bácsival beszélt?

BOLYAI. Én? Dósa Gergellyel?

JÁNOS. Bor közt. S azt mondta, ezen bukott meg az élete.

Apai dicsőség I. rész. Második kép

Forrás

Németh László: Változatok egy témára. Második kiadás (Első kiadás 1961). Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. 389–425. p.