Néhány éve az irodalmi megújhodás koráról akartam írni, s Csokonait tettem meg vezetőmmé: mutassa meg ő, mit olvasott ezeknek az éveknek a művelt literátora. Ha lett volna pénze rá, milyen könyveket tartott volna ott a könyvespolcán, melyiket keze ügyében s melyiket a sarokban. Az én könyvemből nem lett semmi, de a Csokonai képzelt könyvtárának katalógusa még itt van a jegyzeteim közt. Bizonyára hiányos jegyzék, hiszen csak azt vettem belé, ami Csokonai verseibe, jegyzeteibe, tanulmányaiba is belekerült. Így is tiszteletre méltó lajstrom: hét nyelv klasszikusai, történelmi munkák sora. A fél kezem ujjain megszámlálhatnám azokat a mai magyarokat, akik ennyiféle mezőn hajtották át a kíváncsiságukat!

A különös mégsem az, hogy Csokonai ennyit összeolvasott, tanult, hanem, hogy ezt a lajstromot pusztán a műveiből össze lehetett állítani. Amit olvasott, az írásaiba is belekerült. Kedvenc költőit vagy fordítgatta, vagy egy-egy elkapott motívumukat próbálta ki a maga nyelvén, a tudományos műveket pedig jegyzeteiben idézgette, olykor verset is írt a méltánylásukra. Alig van magyar költő, akinek a műveibe annyi ismeret, adat, kultúraelem szívódott volna bele, mint az övébe. A lexikonok százada után egy költő, akinek a verseiben lexikonok rejtőzködnek. Egyik verse így kezdődik:

Minden munkák között azok a szótárok,
Melyeknek szélesen kiterjed határok.

Bizonyára voltak költőink, akiknek a műveltsége alaposabb, emésztettebb volt, mint az övé, de akinek a műveiből az olvasottság ennyire kiáltana, alig.

Mi ennek a magyarázata? A hatásoknak az a részege volna ő, akinek irodalomtörténeteink feltüntetik? A kultúra kleptomániása, aki nem bír ellenállni a szép képek, érdekes adatok, művészi fogások ingerének? Vagy még rosszabb? Széplélek, akinek meg-meg kell csillantania, amit olvasott? Csokonai és széplélek: mit szólna ehhez Kölcsey? Az ember el sem hiszi, hogy Vitéz maga is szépléleknek nevezte magát. Miért esik oly távol ez a költő, aki annyira kínálkozó prédája a filológiának, minden sznobságtól? Miért szabad ennek a költőnek ennyi olvasottságot föltálalnia anélkül, hogy rossz ízét éreznők? Majdnem egyre megy, hogy a természetről vagy az olvasmányairól ír: nála a kultúra is a természet képeskönyvévé válik, aminthogy „természete” mögött is egy alapos enciklopédista ismerettömege lappang. Az adatok rögzítésében van az ő csodája: abban a bűvös enyvben, amellyel a holt ismeretet is úgy ragasztja a verseibe, de még legtárgyilagosabb jegyzetébe is, hogy egy lesz képzelete virágai közt. Mi ez a bűvös enyv? Csokonai, a botanikus, felelhet meg rája.

A teológiától a verstanig s az esztétikától a medicínáig akárhány tudományba ízlelt is bele Vitéz Mihály, próbálj egyetlenegy tudományágat választani, úgyhogy az jellemezze is őt, s habozás nélkül a botanika felé fordulsz. A botanika ebben a korban nemcsak friss, virágzó ismeret, amely alig néhány évtizede temette el nagy törvényhozóját, de világjárvány is, amely még a debreceni homokon is olyan hódolókat foghatott, mint a tudós Veszprémi két veje, Földi János és Diószegi Sámuel s az igen nagy költő Fazekas Mihály. Ha csakugyan lehet debreceni körről beszélni, hát az a botanika tudósainak és dilettánsainak a köre volt: poétáké és füvészeké, ami körülbelül egyet is jelentett abban a korban, mint azt Csokonai lírája s a legszebb magyar nyelvemlékek egyike: a Debreceni fűvészkönyv is bizonyítja.

Amióta Rousseau a svájci üldözések elől menekülve, a biennei tó szigetén a botanikában temetkezett el, múltja s a fenyegető téboly elől, a botanikus irodalomnak megvolt a klasszikusa, olyan klasszikus, aki körülbelül meg is magyarázza ennek a járványnak az eredetét. Vagy véletlen talán, hogy a tizennyolcadik század nagy forradalmára egy zenei szótárral vett részt az enciklopédista munkában, s a természettudományok közül épp a botanika vált szenvedélyévé? Rousseau nemcsak irodalmi, de majdnem szervezeti forradalma is az emberiségnek: az érzékiség, az érzelmesség anarchikus elemei szabadulnak ki a gondolkodás logikai kényszere alól, s a botanika lesz az a kétnyelvű tudomány, amely a tizennyolcadik század enciklopédista érdeklődését a legkönnyebben játssza át az elszabadult gyöngédség lírai mámorába.

Csokonait Földi kapatta rá a füvészetre, de ismerte a külföld nagy rendszerezőit is. Hogy mennyire haladt előre a tudományában, azt az Anakreoni dalok néhány jegyzetéből gyaníthatjuk. Furcsa jegyzetek, amelyekben még magyarázni kell, mi a kankalin; az ismeretlen jázmint akkor ajánlgatja a debreceni hajadonoknak, s Szenczi Molnár Alberttől kéri kölcsön a lomb szót, hogy a leveles gallyat, a latin frons-t, a száraz ággal szemben jelölni tudja. Az ember ül-hűl, hogy miféle botanikai és filológiai feladványok lapultak meg e ma már mindennapinak tűnő verssorok redőiben. Csokonai ezekben az apró problémákban sosem dönt találomra. Szakember ő, aki a tudományára hallgat.

De nemcsak e botanikus nyelvészkedésekből tűnik ki a hozzáértése, sokkal inkább abból a figyelemből, amellyel a növényeket képeiben felhasználja, értékelgeti. A klasszikus mitológiák nagy ismerője új, gyöngédebb mitológiát hordott a szívében: a növényekét. Apró istenek és istennők ezek a növényecskék, éppúgy kikerül belőlük egy Olimpusra való, mint a mitológia isteneiből. Sőt, mintha a Csokonai görög istenei is e növények ambróziás öléből fölkerekedett zefírek közt járnának-kelnének: botanikával fertőzött az ő Olimpusuk is. Jellemük van itt a növényeknek, s mennyivel finomabban árnyalt jellemük, mint az allegorikus virágmesék virágjainak. Egy-egy melléjük ragasztott jelző világít, mint egy görög epiteton. Miért lettek a Magányossághoz hold belengte bükkfái szőke-bikfák, s Endymion királynéja miért épp nárciszpálcával int hallgatást? Ha Berzsenyi szerint „Nem szűl gyáva nyulat Nubia párduca”, Csokonai ezt a maga kényelmesebb modorában így írja meg:

Mint Jupiternek chaoni törzsöke,
Mely cserfamakkal széltibe tengeté
A vad világot s e bereknek
Századokig vala zöld királya.

Ámbár kiszárad, még se hal el, hanem
Késő fiában újra feléledez
S szent magva porhanyós egerfát
Nem terem és henye hanga bokrot…

Melyik költő állította a cserfa ellen a porhanyós egerfát, s ki nevezte henyének a hangabokrot? Azt, hogy a nemes csak kevélyebben tartja magát, ha a csőcselék gúnyolja, az ő botanikus képzelete így fejezi ki:

Látd, a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik,
A nyári gyanták durrogási
Szent tetején magasabbra rázzák.

Már-már a képzavar határán s mégis milyen gyönyörű, ha sikerül végiggondolnod.

Ismerte ez a költő a növényeket, és szerette őket, mint szelíd rokonait. A botanika nála is, mint Rousseau-nál, ürügy a kedvesebb növényélet előtti áradozásra. A párolt érzékiség járványa ez a botanikamámor, amelyet Európa annyi kortárs írójában megtalálsz. Rousseau érzékisége lázasabb, kamaszosabb, Csokonaié érettebb, férfiasabb. Rousseau-nak titkos kedvesei a növények, Csokonainak húgai: enyeleg, tréfálkozik velük, szavak gyöngéd ujjaival cirógatja. Van-e meghatóbb, mint e beteg, lerongyolódott vándorköltő, aki meghal, anélkül hogy műveit nyomtatásban látta volna, de barátok híján annyi szép szót vesztegetett húgaira — a növényekre.

A botanikus: gyűjtő, és Csokonai a nagy gyűjtők közül való. Érzelmes gyűjtő, akinek minden új varietás új simogatás ürügye. S nem marad-e egy kicsit botanikus akkor is, amikor a népnyelv és hagyomány szavait préseli bele versei herbáriumába; botanikus a mitológiai alakok, szép versformák s történelmi furcsaságok gyűjtésében is. Az ő költőlexikona óriási füvészkönyv, ahol a növénycsaládok közt az istenek és szavak családjai, a költőgéniuszok, sőt még a Schulzer esztétikája is helyet kapnak. Csokonainál az ismeret-, sőt az adatgyűjtés is a szétáradó világszeretet eszköze. Ez a világszeretet veszi el az ő adatai lexikonízét. Ez a tárgyat kereső gyöngédség az enyv, amely a legemésztetlenebbnek tűnő kultúraelemet is beragasztja a képzelet teremtményei közé. Egy virág, Apolló egyik mellékneve, vagy egy harmadrendű olasz poéta: mindent méltónak talál az ő mindent megszépítő herbáriumára.

Valószínűleg hamis enciklopédista, de bizonyára igaz költő! A kíváncsiság nála nem az értelem szomjúsága, inkább a szív adakozó kedve. Édes s nyugati kortársainál érettebb érzelmességgel átitatott líra az övé. Tömörebb, őszintébb, emelkedettebb költőink vannak, de van-e kedvesebb? Időnként át-át kell engednem szívemen az ő szomorkás-édes nyájasságát, mint ahogy tavasszal meg-megveszek egy növényhatározót, s újra nekivágok a budai hegyeknek, hogy most már aztán igazán megtanulom a botanikát. Azonban sem a botanikát nem tanulhattam meg, sem a Csokonai édes szigetén, e virág-Citherén, nem sikerült kunyhót építenem.

1930