A leeső alma: természeti tünemény; a szorzás és négyzetreemelés: értelmi művelet. De amikor az eső alma mögé az algebrai műveletek úgy állnak oda, hogy minden esés mögött ugyanazokat a műveleti jeleket pillantjuk meg, az, ami keletkezik, már nem természet és nem értelem, hanem természettörvény. Ami a természetben van: van; ami az értelemben van: annak muszáj lennie. A természettörvény ezt az értelmi muszájt igyekszik a természetre rákényszeríteni. Semmi sem természetesebb, mint hogy az értelem önmagát akarja a világban megtalálni; olyan antropomorfizmus ez, melyre az értelmet eredete is följogosítja, hiszen a természet gyermeke ő, akit azzá, ami lett, a természet nevelt. De amilyen természetes, hogy önmagát kereste a dolgokban, épp olyan meglepő, hogy megtalálta. Az újkor igazi csodája Kepler egyenletével s Galilei kísérleteivel kezdődik, ott, ahol világ és ész közt a matematika hidat vert s az értelem törvénye a természetben ősidők óta feltételezett szabadságot leigázta.

Ennek a leigázásnak megvolt az áldása; az alma, miután esése törvényét kivallotta, kivallott mindent, ami benne törvényszerű vagy olyan, mintha törvényszerű volna. Ebből a vallatásból az embernek tömérdek haszna lett: új anyagokhoz jutott, új gépekhez, új igényekhez, új problémákhoz. De elvesztett valamit, amihez szokva volt magában s maga körül: a szabadságot. A matematika a kényszerűség tudománya, de ehhez a kényszerűséghez, mely eszének vele született előítélete, az ember hozzászokott. Most azonban, hogy a matematika belebújt a jelenségekbe, a jelenségek is kényszerűek lettek, s az egész világra oly iszonyú kényszerűség nehezedett, hogy nem maradt benne hely többé az akaratunkban érzett szabadságnak. A matematika képletekből épül fel; de ha a képlet kiköltözik a természetbe, egy hihetetlen méretű gépet csinál belőle. S ebben a gépben az embernek kevés reménye lehet, hogy egy kényszerűség hajtotta csavarnál több legyen. Elhiheti-e az ember, hogy ő csak egy csavar? Nem hiheti el. Szabadulhat-e mindaddig, amíg természettörvényekben, tehát értelem és természet azonosságában hisz, a világ-gép víziójától? Nem szabadulhat. Gépet és szabadságot tehát valamiképp össze kellett illeszteni; szubsztanciát kellett a csavar helyére csavarni. A tizenhetedik század nagy metafizikai rendszerei ezen a kísérleten véreztek el.

Míg ezek az egyeztető rendszerek sorra buktak, a természettörvény folytatta diadalútját; bölcsőjéből, a mechanikából kikelve, bevette magát az életfolyamatokba: keletkezett egy élettani mechanika; legyűrte a lelki életet: keletkezett egy lélektani mechanika; kiterjeszkedett történelemre, társadalomtudományra, gazdaságtanra: keletkezett egy szellemtudományi mechanika. A csillagok törvénye az asszociációké s az anyagcsere törvénye az államháztartásé. Az ember belenyugodott, hogy önmaga tetteit ugyanabból a kényszerűségből magyarázza, amelyből az inga lengésidejét vagy a vegyületek szerkezetét. A lélek érzékletek atomjaiból épült fel, a népek a népekre ható természeti erők lenyomatai. Ember, faj, társadalom, mint puha viasz várták a nagy mechanikai kényszerűség pecsétnyomóját.

A természettörvénynek ezzel a nyomasztó túlsúlyával szemben a leghatalmasabb harcot a németség indította a tizennyolcadik század második felében. Ma gyakran vitatkoznak rajta, hogy franciás műveltségű racionalista volt-e Kant vagy német irracionalista? Ha van értelmük ezeknek a szavaknak, mindkettő. Fegyvere a természettörvény volt, de a szabadságnak tört vele utat; az értelem fogalmait vetítette érzésre, hitre, akaratra, de azt igazolta bennük, ami értelemmel meg nem fogható. Módszere racionalista volt s mégis a rációt korlátozta. A Ding an sich világ kibújt az ész hatásköréből; a természettörvény, mely eddig a természet sajátsága volt, nála a tiszta ész-é. A világot úgy, ahogy van, nem ismerjük, mindaz, amit világnak látunk, mi magunk vagyunk, ez a következtetés ott lappangott Kant tanításában s a német idealizmus ezt a következtetést vonta le. Nem az ész magyarázható a természetből, hanem a mi természetképünk az észből, hangzott Kant tétele. De ha az értelem törvényszabó a természettel szemben, nem éppilyen törvényszabó-e az érzés és az akarat abban, amire ő irányul (Istenben és az értékekben, mondjuk), folytatta az idealizmus. A tizennyolcadik századi németség; amint azt a Sturm und Drangtól a romantikusokig minden nagy írója s műve mutatja, az ember felkelése a kényszerűség világában.

Ezt a felkelést a természettörvény a tizenkilencedik század közepére csaknem teljesen elnyomta. A technika az érdeklődést a gyakorlati eredmények felé fordította s mivel a természettörvény volt a kulcs, mellyel a természet kamrái sorra nyíltak, az ember megbecsülte a kulcsot és megvetette a „rendszerek”-et. A „fölkelés” nagy írói meghaltak, egy vérszegényebb nemzedék a felkelés csapásán, amint azt az Eckermann-nal beszélő Goethe is panaszolta, a világból az űrbe rohant ki s Hegel nagy költeményével a történelemben bontakozó eszméről, az akarat világában megvalósuló gondolatról, a felkelés végleg összeomlott. Amikor Dilthey fellépett, az emberrel és társadalommal foglalkozó tudományokban erősebb volt, mint valaha a törekvés, hogy az emberi jelenségeket természettörvényekkel magyarázzák s lélektanból és történelemből fizikához és kémiához hasonló „szolid” tudományt csináljanak.