A sors és a kivételes ember

Németh László
kibernetika, orvoslás, visszacsatolás, feedback, circulus vitiosus

Korányi Sándor szentelte egyik szép tanulmányát az élet circulus vitiosusainak. Ha a szívműködés gyengül, a szervezet oxigénellátása tökéletlenebb; de mivel a szív is a szervezet része, a szívet tápláló vérerek is kevesebb oxigént kapnak; a szívműködés tehát még rosszabb lesz, s hanyatlása tovább gyengíti magát a szívet. Hasonló circulus vitiosus van a túlzottan működő pajzsmirigy és az idegrendszer egyik része közt. A fölös pajzsmirigyváladék izgatja a szimpatikus idegrendszert, a szimpatikus izgalom még bővebb elválasztására ingerli a pajzsmirigyet. Egy meg nem oldott probléma szorongást, vérnyomás-fokozódást vált ki, a szorongás kínosabbá teszi a problémát, megoldatlansága pedig újabb szorongást okoz. Ez a circulus vitiosus a gondolkozás serkentője, de ez a melankólia útja is.

Könnyű természetesen az élet ellenkező irányú köreire vagy inkább csigavonalaira is rátalálnunk. Maguk a circulus vitiosusok is átalakíthatók egy-egy szerencsés beavatkozással circulus „preciosus”-okká. Ha a szív izomerejét sikerül fokozni, a szív vérellátása is fokozódik, s a szív állapota tovább javul. Egy pajzsmirigy műtét után az idegrendszer sem zaklatja az elválasztást. A megoldott probléma megkönnyebbülése a gondolkozást is felszabadítja s mámoros önérzetet vált ki. De nemcsak ilyen feloldó circulus preciosusok vannak. Ilyenekben haladnak a fejlődés lökései is. A foganás megállítja a petefészek működést; ez a kiesés viszont a magzat táplálására állítja be a nemi szerveken kívül az egész szervezetet, sőt a lelket is. A serdülő ivarmirigyei fokozzák a nemi érdeklődést, a nemi érdeklődés serkenti az ivarmirigyeket.

Mi állítja meg ezeket a circulusokat? A lefele vivő csigavonalak a halál fele törekszenek. Természetes, nem mindig érik el. Nemcsak a gyógyítás állhatja útjukat, hanem a fölserkent életösztön is, egy ellentétes irányú circulus preciosus tehát, melyet épp a circulus vitiosus vált ki. A szívbeteg kerüli a mozgást, hogy szíverejét visszanyerje, az ép lélek „nem vérzik el egy gondolaton”, hanem megoldhatatlan problémáival is összeszokik, a fertőzés ellenállás-aláásó circulusával a szervezet erőteljesebb védekezést állít szembe: a fertőző betegséget. A fölfelé vivő csigavonalaknak, természetes, nincs olyan határtalan határuk, mint a vitiosusoknak a halál. A fák nem nőhetnek az égig, s ezek a csigák egy bizonyos fokon túl szembefutó örvényeket váltanak ki. A magzattól a szervezet kilenc hónap után megszabadul, a túlcsapó nemi érdeklődés kimeríti az ivarmirigyeket s önmagát lohasztja, a porcbarázdák növését, mely belső szerveinket is növésre ingerli, a szervezet beszünteti, a sportoló izmainak a fejlődését megállítja túlterhelt szíve, a szellem egyoldalú előretörését visszarántja az elhanyagolt fizikum.

Minél többet tudunk meg az életfolyamatokról, annál többször találjuk meg ezeket a szembeforgó csigavonalakat. Idegrendszer, belső elválasztás, zsigerek, csontok kölcsönhatása jó pálya nekik, s az okokat kereső gondolkozó az élet minden növés vagy hanyatlás jelenségét ilyen circulusokon futhatja körül. Más kérdés, hogy ezzel valóban megfogta-e magát a folyamatot. Világos, hogy egy-egy jelenség körül több ilyen csigavonal is szalad, s a kiinduló pontot és az okozatiság útját az elemző nézőpontja szabja meg. A szív működésgyengülése nemcsak a szív erein át hat vissza önmagára, hanem a szénsav okozta érszűkületen, vagy a szénsav kiváltotta nehézlégzésen át is, mely a szívnek megint csak új teher. A serdülő ivarmirigyei nemcsak a szellemen át serkentik önmagukat, hanem a belső elválasztáson át is: az ivarmiriggyel ellenlábas belső elválasztásos mirigy kiesik, az ivarmirigy tehát még jobban túlsúlyba kerül; a csontok növése megnyugszik, tehát a szervezet figyelme is a növésről a nemi életre tér. A csigavonalak mintha kúpon vagy hengeren szaladnának, csak körülfutnak valamit, aminek a belsejéhez ok és okozat követésével nem férhetünk hozzá. Az élet föl s lefele rugaszkodó tendenciákban, élet és halállökésekben lüktet, melyeket az okság vadásza körüljár, de meg nem ragadhat. Gyógyszerét a belgyógyász a csigavonal kritikus pontján dobja be; de a hatást mégsem láthatja pontosan előre. A hatásban orvosság és életjelenség titka találkozik.

Ha az emberek életéről a kultúrák életére fordítjuk a tekintetünket, a fölfele és lefele vivő circulusok itt még feltűnőbbek. Egy-egy kultúra vége csak úgy nyüzsög a lefele vivő csigavonalaktól. A görög kultúra alapbaja (bár serkentője is) a törzsek viszálya. Amikor a görögség túljutott delelőpontján, ez a viszály erősödik, a növő viszály rontja a szellem életfeltételeit is, s a szellemi hanyatlás egyre alacsonyabb rendű viszályokban tombolja ki magát. A római birodalom a légiók kerítése mögött egy nagy békés vegetáció, melyben a hadi és polgári erénynek egyre kevesebb értelme van. Ez az erkölcsi hanyatlás meggyöngíti a kerítéseket; barbárokat kell a kerítésen belül telepíteni, de a barbároktól a kerítés még gyöngébb lesz. Így tart ez, amíg a népvándorlás a római birodalomra rá nem szakad. Hasonló circulus vitiosuson csúszott lefelé az ókorban az egész antik szellem. Az isteneket kikezdte a gondolkozás, a meggyöngült istenek viszont egyre kevésbé tudtak ellenállni a kételynek és a babonának. A vallásnak ezzel a sorvadásával együtt járt az antik embereszmény sorvadása, mely vallásos gyökerei fölött, egyre kisebb körben, a jellem egyre görcsösebb erőfeszítése árán tudott csak fennmaradni. A nagy tömegek kisiklottak befolyása alól, az Egyiptomból beszivárgott mágikus vallások után betör a kereszténység; a rabszolgaeszmény, Jézus fölébe kerül Akhillésznek és Szókratésznek. Hogy a kerítés bedőlése és az antik eszmény gyengülése együtt egy harmadik circulus vitiosust adnak: természetes. Marcus Aurelianus a kerítés védője, s a kereszténység a feladója.

A circulus preciosusokra a kultúrák növéskorában kínálkozik hatalmas példa. Makedón Fülöp észrevette, hogy Görögország államai, e kemény kis kristályok, beolvadóban vannak, Nagy Sándor észre merte venni, hogy Perzsia, Egyiptom, India csupa ilyen alaktalan, beolvadt kultúra, melyet minden új hódító könnyebben s könnyebben tör meg, mint ahogy a sokszor hipnotizáltat egyre könnyebb hipnotizálni. A kis latin törzs története hosszú sora a hasonló felismeréseknek. Elébb a szomszéd itáliai törzsek és az etruszkok gyöngeségét ismeri fel, megosztja őket és uralkodik rajtuk. A pürrhoszi háborúk a görög nyugatra vetik rá, s amikor nagy riválisát, Karthágót legyőzte, Nagy Sándor egész alaktalan öröksége a kezébe esik. A második pun háború után minden oka meg lett volna, hogy sebeit nyalogassa s a békét keresse. Megvolt az itáliai egység; természetes határok közt, háborítatlan birtok. De a győztes tábornokok szabad becsvágya, a környező népeket tapogató megszokás s talán a félelem megszokása is, túlvetik őt ezeken a természetes határokon s természetes állapoton a hódítás bizonytalanságába.

A fölfelé s lefelé vivő köröket, mint az élettanban, itt is szembefutó vonalak szabályozzák. Ismeretesek a kultúrák növészavarai, A Scipiók hódítása után a kis latin város szervezete nem tud rögtön egy nagy birodalom kormányzására berendezkedni; régi intézmények s új tények egyre mérgesedő polgárháborúkban felbomlással fenyegetik Rómát, Caesarig s Augustusig. De a hatalmas terület összetartása, védelme, kormányzása az ókor technikai viszonyai mellett mindvégig óriási energiát emésztő vállalkozás volt, s a római császárság mögött négyszáz éven át feszült ott, időnként be-bezúdulva, a rossz örvényt melyben végül elmerült. A halálos circulus vitiosusok hőseit: egy Démoszthenészt, Justinianust mindig rokonszenvvel nézte a világ, s valóban ritka, hogy egy kultúra az életösztön hősies intermezzói nélkül merüljön alá.

Az okságnak ezekre a csigavonalaira, természetesen itt is áll, hogy csak az elemző ész jár körül valamit velük, ami sokkal rejtettebb annál, semhogy az okság okoskodása igazán rabul ejthetné. A kultúrák élete is nagy élet- s halállökésekben lüktet föl s lefelé. Az első növészavarokban már azok a halálkörök korlátozzák, amelyekben egykor, életösztönének utolsó hősei fognak elsüllyedni. Gázolások, a fejre esett téglák a történelemben is vannak, de van egy belső – életből-halálból összenőtt terv is –, mely mint ideafa a széltől szaggatott és villámcsapott fában – egy-egy kultúrában megvalósulni igyekszik. Ez a növés önmaga okolja meg magát –, nem következmény ez, hanem a természet teremtő aktusa, melyet a mi okoskodó gondolkozásunk csak leír, de sosem okolhat meg. A Háború és béke hatalmas emberáramlásában Tolsztoj a történelemnek s általában az életnek ezt a nagy megokolhatatlanságát állította elénk. Történelemfilozófiája rokonabb a mienkkel, mint koráéval, mely mindent megokolni vélt. A kultúrák életében is van valami a szerves növés (és visszanövés) indokolhatatlanságából: ez épp a kultúrmorfológia alaptétele.

A társadalom is szervezet. A kétféle szervezet élete közt mégiscsak van egy nagy különbség. Egy ember minden ízében egy egyéniség. Egy társadalom viszont minden ízében más. A társadalom minden íze: egy ember, külön növéstervvel, élet s halál más-más ritmusával. A kultúrák életét az élő test életétől épp ez a sok független közbeiktatott növésterv különbözteti meg. Hogy illeszkedik be az ember kultúrája életébe? Mennyire módosíthatja? Élete le s fölfelé vivő csigavonalai milyen viszonyban vannak a közös élet vonalaival? Ha a szerves élet felől a történelmi élet felé haladunk, ezek a kérdések merülnek fel legelőször, s egy-egy történetíróra alig van jellemzőbb, minthogy tudatosan vagy öntudatlan ezekre a kérdésekre hogyan válaszol. S nemcsak a történetíróra, tulajdonképpen minden emberre. Ha vannak sorskérdések, azok ezekkel a kérdésekkel kezdődnek. Mit kezdhet az ember a benne feszülő hajlamokkal? Hogy dobja be magát a kultúrák életébe s mit érhet el egy szerencsés bedobással? Érdemes-e hősnek, lángésznek, szentnek lenni vagy vérsejt a hős is, kit a vérárama hajt?

Az élet körei, a vitiosusok és preciosusok, talán jók lesznek, hogy ezekre a kérdésekre szemléletes választ adjunk. Minden ember tudja, az együgyű talán még inkább, mint a bölcs, hogy élete a nagy közös élet növéstüneményeitől függ. Minden ember született konjunktúrakutató, nyúlkál, tapogatózik a körülötte szaladó csigavonalak felé; megfontolja, hogy okos lesz-e egy-egy felkerekedő rajjal a gyarmatokra szállni, fölköltözzék-e a hosszú cselédházból, mint társai, a városba gyári munkásnak, Budán vegyen-e telket vagy a pesti kertvárosokban, Bethlen mellé álljon a híres párbajban, vagy Gömböst tegye: meg egy államtitkárság reményében. Az emberek nagy része, e konjunktúrakutatás közben, persze csak az orra előtt levő tüneményeket látja; ráakasztgatja a maga biciklijét egy-egy teherautóra s nézi, merre viszi. Számolgat, de számvetésének csak mint sok-sok ember számvetéséből alakult összegnek van jelentősége. Behódoljon Hellász a perzsa királynak vagy ne. A jelenség jön, a nép szavaz, egyik törzs mellette, a másik ellene. S a szavazatarány bizonyos fokig hasonlít a jelenségekhez, melyek fölött szavazni kell. A marathoni kérdés csak egy Marathonra termett népben támadhatott fel: sors és reagálás a sorsra, természetében összefüggenek. A tömeg áramlik föl-le, s ebben az áramlásban nagy általánosságban engedelmes anyaga kultúrája növésjelenségeinek.

Más annak az embernek a viszonya a történelemhez, aki a csigavonalakból nagyobb ívet lát át, s szándékát, erényét, mint az orvos az orvosságot a circulusok kényes pontján dobhatja be. Az ilyen ember is konjunktúrakutató, de szemét a jelenségek nagyobb tömegéből kibontakozó ábrára szegzi, ő is a közérdekre igyekszik a maga érdekét kapcsolni, de ez a „közérdek”: a kultúra nagyobb s még induló lökése, melyet ő azért lát meg, mert nagyobb látómezővel néz. Önérdeke nem has, szem, kéjvágy közvetlen jóllakása, hanem annak a magasabb fajta hiúságnak, hatalom és befolyásolás vágynak a kielégülése, mely hasát föltépetni, szemét kivájatni is képes, csakhogy a nagy csigavonalakat meghajthassa, kitéríthesse vagy megfordíthassa. Az ilyen ember látómezeje a sorshoz képest még mindig lehet kicsiny, szándéka a végzettel szemben kevés, de az ilyen embernek még a bukásában is van valami felemelő és rendkívüli: a görögök őt nevezték tragikusnak.

E nagy konjunktúrakutatók közül a politikai lángelmék a legszembeötlőbbek. Themisztoklész, Nagy Sándor, Caesar, Nagy Károly, Barbarossa, Nagy Frigyes, Napóleon, Bismarck, Lenin mindenki szemében egy valóság-helyzet felismerői – circuluslátók, akik tudják, hová s hogy dobják be sorsdöntő helyre a gyenge emberéletet. De a tudomány és művészet nagyjai nem épp ilyen nagy konjunktúrakutatók-e? Egy Szókratész nem a szellem új állapotára állította-e be munkásságát; egy Montaigne, Rousseau, Proust nem ott szegültek-e szembe a bágyadó körökkel, ahol azok úgyis ellenszert kívántak? S nincsenek-e „tragikus” konjunktúrakutatók, Justinianusok itten is? Gondoljunk csak Daniéra, a középkori eszmék utolsó nagy összefoglalójára. Csak irodalmi remeklés az ő műve? Nem sokkal több ennél? Nagy állapotfelismerés, szembeszegülés, tragikus harc a pusztulásra ítélt különb mellett. Megszoktuk, hogy íróinkat mint könyvcsinálókat, festőinket mint képkészítőket méltassuk. De nem nagyobb szempont-e az irodalomtörténetinél és képzőművészetinél, amelyik az egész kultúra érdekét nézi, s a nagyság közös mértékévé a „kultúrteljesítményt” teszi? Minden nagy alkotó az élet egy bizonyos állapotának felismerője s merész alakítója. Vállalkozását a felismerés súlya s az alakítás ereje méri: mekkora erőt vetett a jelenségekbe, s mekkora jelenségkört tudott ezzel az erővel megmozgatni.

Ha sorsnak nem a véletlent nevezzük, hanem a kultúrákba írt növéstörvényt, mely a milliók életét hajtja s rendezi, minden nagy alkotóban sorskutatót kell látnunk: nemcsak a politikusban, gondolkozóban, de a művészben is. A három nagy görög tragikus nemcsak három különböző művésztermészet, de a rohamosan alakuló görög életnek három egymást követő sorsszakasza is. Egy Raffael vagy Mozart csak szórakoztatói voltak közönségüknek? Nem a lélek új állapota ismert magára művészetükben – s nem egy új sors sajtolt ki belőlük színt és zenét, hogy kortársaikat átitassák vele, s a vérmérsékletükben felfogott sorstörekvést a tömegekben megerősítsék? Ady mondta, hogy utána ötven évig nem jön nagy költő. Az ember hajlandó az ilyen kijelentést hiú mellverésnek tekinteni. De ha meggondoljuk, hogy a művész nagy ereje a sorsfelismerés, nem szívja-e fel egy kis nép nagy sorsfelismerője utódai elől évtizedekre a leglényegesebb táplálékot? Rímet és ritmust gyártani természetesen lehet, s új másodrendű sorstendenciák meglelhetik képviselőiket, de ha az egész sorsállapot nem mozdult akkorát, hogy egy új felismerő megélhessen belőle, a zseni késni fog. A tehetségek száma bármekkora, a lángelméket a sors korlátozza. S a „nagy idők nagy emberek”-elv épp azt fejezi ki, hogy amikor a sors rohamosan halad, többértelművé válik, többféle nagy circulust mutat: több nagy sorsfelismerő és alakító fér el egymás mellett, a hanyatlásban pedig, mely mindig sorsmerevedés, a kivételes embernek nincs többé dolga.

Forrás

Németh László: Életmű szilánkokban II. Tanulmányok, kritikák, vallomások. Budapest: Magvető – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989. (Németh László munkái.) 436–463. p.