A logika új vívmány s az emberiségnek aránylag elég kicsiny rétege él vele. A logikus gondolkozás kétezer esztendejét a logika előtti gondolkozás százezer évei előzik meg; a műveltek észfegyelme keskeny kéreg a népi észjárás olvadt mélyei fölött. A szellemnek az a fegyelme, mely a tudományt megteremtette, a technikát kifejlesztette, még azokban is, akik egész életükön át benne edzették maguk, az ősi gondolkozás beláthatatlan zónáját hagyta érintetlenül. Freud, aki ebbe a mélyzónába az elsők közt világított bele, azért rázta meg úgy művelt olvasóit, mert a bennük lappangó vadembert leplezte le.

A „primitív gondolkozásnak” olyan nagy szerepe volt és van az emberiség életében, hogy feltárására aránylag távol eső tudományok szövetkeznek. Az őstörténet nem értheti meg nélküle a történelem előtti népek kultúrmaradványait; a néprajzos a népszokások nyitját keresi benne; a nyelvész a nyelvalkotás logika előtti erőit; a gyermekkel foglalkozó a gyermeki következetlenségek következetességét; az elmegyógyász az elmebetegséget. Mindaz, amit a történetelőtti vagy „vad” népek orvoslásáról tudunk, a kuruzslás beláthatatlan tudománya: a „primitív gondolkozás” terméke. Ez a gondolkozás semmiben sem volt találékonyabb, mint a veszedelem- és betegségűző szertartások kitalálásában. A logika a halál és a rettegő ember közé tudott legutoljára odaférni. Ez az oka, hogy az orvostudomány magával hurcolja — egész a legújabb időkig — őstörténetét; a primitív gondolkozás a következtetés és megfigyelés pallóit újra és újra elmossa. Az orvostudomány azonkívül, hogy az ősi betegségűző mágiából indult ki, magas műveltségű korokban is félig-meddig mágia maradt; története a primitív gondolkozás gazdag emléktára. Hogy ez a primitív gondolkozás, mely az ember vegetatív életéhez sok tekintetben közelebb állt, mint a miénk, az emberi természet milyen rejtett erőire támaszkodott, sehol sem érthetjük meg jobban, mint e mágia sikerének és szívósságának történetéből, mely egyszersmind e sikerek és szívósság magyarázata is. Az orvostörténet, ha találó nevet keresek a primitív gondolkozással foglalkozó tudományok számára, mielőtt történet lenne, az emberi lélek alapjaiba néző „őslélek, vagy mélylélek-tudomány”.

Mint a történetírás egyik segédtudománya, az orvostörténet kétféle szerepet tölthet be. Tudjuk, hogy az újabb történetírás nem éri be azzal, hogy dinasztiák, intézmények, államok sorsát kövesse: az élet története akar lenni, az életet irányító értékek változását, vágyak, szokások, félelmek, örömök egy-egy korszakra jellemző szövetét vizsgálja, melyben a háborúk és alkotások a szálak kereszteződéséből kialakuló ábrák csupán. Az ilyen történetírásnak, melynek igazi tárgya a történelmi élet, természetesen nagyobb szüksége van az egyes szaktörténetek anyagára, mint annak a parádés történetírásnak, mely a népek sorsát az országnagyokkal játszatta el. A történetírás ma mohón nyúl ki irodalomtörténet, képzőművészet, zene, gazdaságtörténet, történeti földrajz, nyelvészet, régészet eredményei felé; azt akarja, hogy az az élet, melyet olvasói előtt föl-le hullámoztat, tömegével és gazdagságával valóban az élet hitelét keltse. Az orvostörténet, amely az ép embert a járványok pusztításában vagy a harcterek kötözőhelyein mutatja be, jó kiegészítője ennek a szintetikus módszernek; hívebbé, nyersebbé, életszerűbbé teszi a képet, amelyet az irodalom vagy politika csúcsteljesítményei alapján hajlandók vagyunk eszményíteni.

De nemcsak az élet színező adataival szolgálhatja a történetírót. Minden múlt talányos. Nem az emlékek hézagossága teszi azzá, hanem az ember, aki eltűnt s az emlékeket maga mögött szétdobálta.

Minden kultúra lényege egy magatartás, a probléma-fölvetés bizonyos módja, mely a mienktől különbözik. Az igazi történetírót ez a különbség nyugtalanítja, ezen horzsolja fel a lelkét, ez serkenti ki belőle, mint húsból a vért, ítéleteit. Aki csak egyfajta életmegnyilvánulásból akarja ezt a magatartást megérteni, könnyen megtéved. Az az idealizált görögség például, amelybe Goethe emigrált, a görög szobrok és a homéroszi istenek nyugalmát rezgette tovább az örvények nélkül, melyekből kiemelkedtek. Az egyoldalúságnak ezeket a torzításait semmi sem igazítja ki szebben, mint a különböző kultúrterületek összehasonlítása. A tudós leleplezi a költőt, a babona a bölcseletet. Egy kor irodalmi művei, politikai felfogása és tudományos elméletei közt titkos rokonság lévén, az orvostörténet, miközben a betegséghez közelítő orvos magatartását figyeli, a költő, a szobrász, a politikus lelkébe is bevilágít. Az orvostörténeti kutatás különösen alkalmas ilyen ellenőrző összehasonlításokra. Az orvos művészettől, politikától messze működik, az irodalmi műveltségtől független iskolában nő fel s mint gyógyítónak mégis az egész emberre, egy mélyebb, a betegségben lemeztelenedő humánumra kell hatnia, ami csak a közös kultúra sűrű, ősi közegében lehetséges. Az orvostörténet, mint az orvostudomány története, a kor elméleti leleményét, probléma-forgató bátorságát mutatja meg; mint kiváló orvosok története, a szentek és vezetők mellett az egyes korszakok legirracionálisabb alakjait.

Ahogy a történetírás a jelenhez közeledik, jellege megváltozik, a befejezett helyett a keletkezőt figyeli, a meglevőt indokolja. A történész, aki eddig nyugodt helyről figyelt nyugodt tájat, a történelem alakuló erői közé lép, kor-magyarázó lesz, társadalomtudós, politikus. Ez a sorsa az orvostörténésznek is, ha könyve utolsó fejezetét, a jelenre vonatkozót meg meri írni. Ő, aki annyi kor szaktudományát hasonlította össze annak a kornak egyéb életjelenségeivel, a saját kora orvosi érdeklődésében s szakeredményeiben is a kor mélyén mozgó nagy, közös erőket keresi, a hormonok tana, az individuálpszichológia vagy a prevenció nemcsak orvosi tanok lesznek a szemében, hanem a mai szellem fontos tünetei. Az emberiség egy időben aránylag kevés dologra tud figyelni és feladatait arra keresi, amerre figyelni tud. Az orvostörténész, aki az orvosi figyelem és munkatér vándorlását a saját koráig kísérte, aligha tud itt megállni s az orvostudomány törekvéseit szívesen illeszti be nagyobb szellemi vagy társadalmi mozgalmak törekvése közé. A szellemtudományok képviselőjét értékelniök kell ezeknek a gondolatmeneteknek. A gondolkozó, aki a korszellem közepén áll, kíváncsi rá, mi történik a szaktudomány perifériáin; a jogászt az egészségügyi törvények háttere érdekli, a társadalomtudóst a népegészségügy legfrissebb története, az államférfit az újabb orvostudomány államélet-alakító követelései. Az orvostörténet, amint a „jelen orvostörténetévé” válik, a lélektan és történelem után a szellemtudományok harmadik csoportjával is összeköttetésbe kerül, azokkal, amelyeket a szó legtágabb értelmében „társadalomtudományok”-nak nevezhetünk.

Egy kiváló írónktól hallottam, hogy őt kevés dolog rendítette meg úgy, mint egy japán paranoiás kórtörténete. Ugyanazt a sztereotipen visszatérő tünetet találta meg benne, mint amelyet elmegyógyász barátai által idehaza bemutatott betegektől hallott. Az elmebaj más fajban, más világrészben, más tájon és más szokások közt is ugyanaz maradt; mintha olyan mélységből merült volna fel, ahol még nincs japán és magyar, teamunkás vagy államtitkár, csak a közös emberi lélek van. S ez a jelenség nemcsak őt lepte meg; meglepetésében a legkülönbözőbb tudományágak képviselői osztoztak, akik a „primitív gondolkozás” természetével foglalkoztak. Régész, történész, nyelvész, lélekbúvár, társadalomtudós mind azt tanúsítják, hogy a primitív gondolkozás a föld és történelem hosszúsági körein szétszórva, mindig ugyanaz volt, szokásai, babonái azonos indokúak s a nagy kulturális különbségeket a magasabb műveltség hozta létre.

A „népléleknek”-nek ezt az azonosságát nem kell rousseau-ian értelmezni. A kultúra nem egy romlatlan, egyszerű néplélekre rakta rá bonyolult bilincseit vagy ha bilincseket rakott, inkább a bilincs volt egyszerű s a néplélek bonyolult. Aki az angol nyelvet a náma-négerekével hasonlítja össze, meglepődve látja, hogy a vad nyelv mennyivel bonyolultabb, mint a civilizált. A „primitív gondolkozás” nem egyszerű, sőt talán épp az a jellemző rá, hogy rendkívüli erőfeszítéssel űzi maga körül az ellenséges homályt s fölösleges szertartásokkal engesztel, édesget, tart számon a meglevők mellett képzelt erőket, a jelentősek mellett véletlen különbségeket. Innen a szokások, intézmények, védekező eljárások végtelen sora, melyet a műveltség inkább ritkít, mint szaporít. A vadak és az egyszerű nép kuruzslóinak az észjárása a föld minden pontján ugyanaz volt, de eljárásaik, gyógyszereik száma szinte beláthatatlan — az orvostudomány nagy munkája épp az volt, hogy néhány egyszerű elv uralomrajutásával a gyógyeljárásoknak és materia medicáknak ebben a zűrzavarában rendet csinált.

Aki él, mozog, tehát aki mozog, él: ez volt a primitív ész első természetes tévedése s ez népesítette be fölötte az eget s körülötte, alatta a lombot és a vizet élőlényekkel, szellemekkel. Ahogy az ő mozgását az akarat villanása előzte meg, a mozgó természet is tele lett körülötte villózó akarattal, az az engedelmes, törvények tengelyén forgó rend, amelynek mi a természetet látjuk, számára nem létezett. Az ő természete csupa természetfölöttiből állt; a törvény, melyet nem ismert, épp oly szeszélyes, leküzdhető vagy kibékíthető vad volt, mint a tigris, amelyet verembe ejtett. Ebben a szeszélyes, független akaratokkal tele világban a dolgok összefüggése is szétszakadt; ok és okozat közt gyengébb volt a kapcsolat; ami egymásután következett, már egymásból is következett. Az okság, amelyet Kant a tiszta észben bennlakó rendező igénynek: kategóriának tartott, a primitív emberben még lazább, önkényesebb. A jelenségeket az ő esze nem fűzte szorosan össze s a laza szálat, ha kellett, önkényesebben vetette. A természettörvény törekvése az, hogy minden függetlenséget eltiporjon s a dolgokat a kényszerűség közös útjára terelje. A primitív gondolkozás előtt minden szabad s az egymásra hatásnak rendkívüli útjai vannak. Nemcsak a dolgok élnek, hanem járulékos tulajdonságaik is önállósulnak az agyban s szín, szám, alak szubsztanciává válnak, melyből hatások indulnak ki. Az ember még nem különbözteti meg azt, ami a világban van, attól, ami a gondolkozásban keletkezett. A tárgy olyan valóság, mint képe, a dolog, mint neve. A természetben meglevőt a róla alkotott hasonlat helyettesíti s a hasonlat visszahat a természetben levőre: a szimbolizmus, mely ma játék és művészet, itt még uralkodás a dolgok felett.

Várhatjuk-e, hogy a betegséget ez a gondolkozás a szervezet állapotának tekintse s ne valami kívülről rávitt rossznak, igézetnek vagy hiánynak? Az emberbe vagy belebújt valami, vagy elvittek belőle valamit vagy valami bűbáj betegíti. A betegség lefejthető a szervezetről, nem az élet baja, hanem egy különálló, kártékony élet bevándorlása vagy beavatkozása az életfolyamatokba. A gyógyítás: ezt a kártékony életet űzi ki, ezt az életrabló, életbénító befolyást töri meg. Mi segíthet a betegen? Segíthetnek, akik hatalmasabbak a betegségnél: az istenek s bizalmasaik, a sámánok és segíthetnek azok a bűvös praktikák, amelyekkel az ember a rossz szellemek fölé tud kerülni: a mágia. Mint a görög istenvilág, a primitív ember szellemei fölött is ott ül a kényszerűség. Bizonyos körülmények közt: a szertartás révületében jelképek befolyása alatt az ember maga mellé vonhatja ezt a kényszerűséget; az ártalom engedelmeskedni tartozik neki. A mai ember szemében a kényszerűség: a természettörvény; ezt lesi ki s ezzel kényszeríti a látszólag szabad dolgokat. A mágia ezt a kényszerítő szabályosságot szertartásaiban közelíti meg; áltudomány tehát, mellyel az emberi szellem először próbálta maga alá gyűrni a természetet. A primitív gyógyítás: vallás és mágia; kérleli is a természetfölöttieket, de amellett kényszeríteni is próbálja őket; meghunyászkodik előttük s közben valami még magasabb szövetséges felé tapogatódzik, aki rajtuk is úr: így fedezi fel lassan ördögűzésen, amulett-akasztgatáson, ráolvasáson, ürülék-étetésen át a tudományt.

Ennek a primitív orvoslásnak a babonáit ma szörnyülködve halljuk s az emberiség mégis egész a legújabb időkig megvolt velük. Komikus gyógyszerekért az emberek nagy pénzt fizettek, sőt meg is gyógyultak tőlük, akárcsak ma. Ennek az egyik oka, hogy a mágia védelmében már a legősibb népeknél ott jár, mint a parókás orvostudósok mögött a sebészkedő borbély, az empíria. Az istenek, rossz szellemek és rontások megkapják hókuszpókuszaikat, de ahol a baj nyilvánvaló: az ember maga próbál segíteni. A kő-kés vagy a szálka jó tályognyitó; őskori sírokban trepanált koponyákat találunk; az egyiptomi festményeken orvosok sebészkednek és betegek jajgatnak; a javasnénék gyógyszerei közt pedig ott van: az ópium, kinin, dohány. Az ember imádkozik s olyan vízzel gyógyítja a szembajt, melybe a kovács izzó vasat mártott, közben azért amputál, fájdalmat csillapít, füvészkedik. A beteg pedig, akinek a javára mindez történik, hisz. S a hit a legnagyobb gyógyszerek egyike. Amióta tudjuk, hogy a lélek indulatai, reményei, izgalmai nemcsak az idegeket ráncigálják-zsongítják, hanem a belső elválasztásos mirigyeken és az érmozgató idegeken át szinte minden sejtünket beavatják lelkiállapotunkba (az ember megőszül a félelemtől s angina pectorist kap ismétlődő indulattól) a régi furcsa gyógyulások hírét is több hiszékenységgel hallgatjuk. Hisztériásokon csodálatos példáit látjuk, hogy a lélekben levő fogalmak hogy ütnek át mint itatós papiroson a testen s megint óriási tévedése a rousseau-izmusnak, hogy primitív ember nem lehet hisztériás. Sőt az igazság épp az, hogy a primitív és az idegbeteg sokkal jobban hasonlítanak egymáshoz, mint az igazi vad és a művelt vadevezős. A mágia az idegrendszer felől támadta meg a betegséget s szertartásai (melyek sok tekintetben az idegbetegek önkéntelen, védekező szertartásaira emlékeztetnek) olyan emberekhez szóltak, akikben a föltétlen hit s a befolyásolhatóság a sejtek élete s az elme képzet-játéka közt az utat rendkívül megrövidítette. Tudjuk, hogy az ideggyógyászat sikerei ma is nemegyszer a „mágia” javára írandók s orvosi szertartás s a bennük élő beteg vad „mágikus” együttműködése mindig fontos tényezője volt az orvosi hatásnak.

A primitív orvoslás mellé szegődő lelki erőket nem lehet lebecsülni, de mint ahogy ma egy új gyógyászati-nihilizmus tüneteképpen szokták, túlozni sem szabad. Az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye, hogy (mint a fizikai jelenségek világából) a biológiai tüneményekből is száműzte a kezdeményező szeszélyt s az életet a természettörvény szigorú, következetesen csomózott hálójába csalta. A természetkutatás itt talán nem nyomott olyan hatalmas, gyakorlati fegyvert az ember kezébe, mint amilyen ajándéka a fizikának a technika, de mégis egy hatalmas mocsárlecsapoló munka indult meg: kísérlet és következtetés levezették azokat a vadvizeket, amelyekből a babonának az a változatos, lápi flórája sarjadt, melyet épp az orvostörténetben csodálhatunk meg.

Más kérdés, hogy a lecsapolás után nyert szántót mindörökre megvédtük-e a sziktől s vadvizektől? A természettörvény, úgy ahogy a tizenhetedik században kialakult, alkalmas-e az életjelenségek megnyugtató magyarázatára? Néhány évtized előtt ezen a téren még a kétely is lehetetlen volt. A fizikai világkép gyors alakulása ma gondolkozóba ejt. A klasszikus természetmagyarázat Galileiék mechanikus természetmagyarázatából indult ki s alapjában a biológia is egy magasabb fajta mechanika maradt. Az életjelenségek: ok és okozat, erő és anyag fogaskerekein járnak. Ma, amikor a klasszikus fizika alapfogalmai alól is új, viszonylag „szabadabb” természet bontakozik ki, kérdés, hogy a biológia kényelmes „embergépét” nem dobja-e szét egy új „ultramechanisztikus” biológia? A démonok kipusztultak a világból, de az életben maradt valami démoni, amit a mechanikán alapuló tudomány megközelített, de nem fogadott meg.

Mindaddig, amíg az ember a betegséget a primitív gondolkozás előítéletével nézi s a baj természete helyett a baj mögött levő természetfölöttire irányítja figyelmét s gyógyeljárásait, orvostudományról nem igen lehet beszélni. De ha a régi, keleti kultúrák a primitív gondolkozásnak nem is tudtak fölébe kerülni s így orvostudományuk nem is volt, az orvoslásról alkotott helyes és helytelen nézeteik mégiscsak valami rendszerfélét alkottak, a kultúra külön természete az orvoslás céljában és módjában is megnyilvánult. Hegel vitázó, eszmékben kibontakozó történelem-képéről gondolkodjék ki-ki a maga módján, abban azonban, hogy minden kultúra lényege egy kifeslő törekvés, ha úgy tetszik, eszme, mely mint erdőt a szél, az összes élettevékenységeket egy irányba hajtja, igaza van. A „kultúrát” a vad népek egyhelyben topogó életétől épp az elkülönülésnek ez az állandó iránya választja el — ha a primitív élet lényegében mindenütt ugyanaz, egy-egy önálló kultúrában valóban valami külön, egyszer fellépő kristályosodási elv érvényesül.

A tanár, aki egy-két órán át kénytelen Egyiptom és a keleti népek történetéről beszámolni, ezt a „külön elv”-et az orvostörténet néhány adatával igen jól szemléltetheti. A halottakat megölő második halál ellen piramisokkal védekező egyiptomiak ismerték fel a szárazság és a vegyi szerek „konzerváló” hatását, a balzsamozást. A kémia, a „fekete művészet” Egyiptom régi nevét őrzi s ez az az ország, melyben (mint Hérodotosz második könyve beszámol róla) minden betegségnek külön orvosa volt. Ez az utolsó adat megérdemli, hogy megjegyezzük. Egy megállapodásra ítélt kultúra belülről megszabott határaira figyelmeztet; ebben a kultúrában megvan a differenciálódás igénye, de nincs meg a fejlődés lendülete s úgy tagozódik, hogy közben mint élő szervezet, szétesik. A babiloni népből, mely minden más népnél jobban csüggött a csillagokon, a csillagok vándorlásában felismert szabály s emberi sors és csillagállás közt feltételezett összefüggés jósokat nevelt. Jósoltak májból, köpetből, vizeletből s míg a testváladékokban a sors szavát keresték, időnkint mint tüneteket is értékelték őket; ördögöket űztek s megtanulták, hogy a lepra ördögével megszálltakat okosabb a városba vissza nem engedni. A zsidó, ez az állandó félelemben és bűntudatban élő nép, a tisztátalan dolgok borzalmában (a tisztátalanság nála egyszerre szellemi és anyagi) a megelőző higiénét találja fel s a megtartóztatást étkezésben és szerelemben az erkölcsi élet nagy parancsai mellé írja törvénykönyvében. A hindu, mint kézzel és lélekkel különösen megáldott árja-fajta, ismeri a legfontosabb sebészeti műtéteket az amputációtól az orrplasztikáig s az angolok tőle tanulják el a hipnózist. A kínaiak orvostudománya elefantiázisban szenved, az elmélet pótolja a szabad vizsgálódást: embert nem boncol, de hatalmas anatómiája van, melyben a szerveket barátság és számmítosz rendeli egymás alá, tízezer-féle lázat ismer s a német ipart megszégyenítő, fantasztikus gyógytára van. Ő találta fel a daktiloszkópiát, a betegségekről háromezer éve vezet statisztikát s bár tudománya óriási s haszontalan, bölcsességéhez a személyes egészségápolás is hozzátartozik.

A görög szobrok és Szophoklész drámái előtt állva az inkább lelkes, mint tudós görögrajongó nem szívesen gondol a görög természettudományra, melyben a „primitív gondolkozás” közelség sokkal jobban sérti őt, mint a megkínzott Prométheusz vagy őrjöngő Aiász bukásában a monda közele. A mondában ő a jelentést nézi: Prométheuszban az emberiség sziklára szögezett barátját, Antigonéban az isteni törvénycsapásán halálba haladó leányt: — ami a görögnek izzó valóság volt, azt ő a szimbólum mesehüvelyének tekinti. A természetrajz lehetetlen állataiban vagy a püthagóreusok hideggel, meleggel, nedvességgel, szárazsággal játszó kórtanában már nem lát ilyen magasabb jelentést s a görög tudományt kitagadja eszményítő lelkesedéséből. Pedig a görög természettudomány nagyon is kiegészíti a képet, amelyet a görög művészetben nyerünk. A görög szellem csúcsteljesítményeiben a barbárság és a babona frissen leküzdött örvénye nyílik fel. Legmagasabb elvek és a legkezdetlegesebb kiindulópont az orvostudományban a zsenialitásnak ugyanazt az egyszerű és gyors hágcsóútját mutatja, mint amely a görög politikában vagy művészetben megrendít. Minden kultúra halad, de a haladás tévelygés, tehergyűjtés, minden betegségnek külön orvos, tízezer láz és skolasztikus orvoslás lesz, ha abban, aki haladni akar, nem lappang ott egy magasabb természet, mely tulajdonképp csak önmagát fejti ki, amikor halad. A görög nép érési éveiben éppoly csodálatos egyszerűséggel nyúl az orvostudomány örök alapelvei után, mint amily gigászi közvetlenséggel dübörög föl az attikai Dionüszosz-ünnep tákolt deszkáin a Perzsák drámai kórusa és történelmi tárgyilagossága. Homérosznál még a hősök doktorkodnak az istenektől ajándékba kapott füvekkel; az első filozófusok, mint az Etnába ugró Empedoklész is, orvosolva vonulnak városról városra, mint a peónia gyökerét hozó istenek; Püthagorász a szám és a világrend összefüggésétől megittasodva, élettanában is éppúgy, mint szféráiban számokkal iparkodik megközelíteni az arányosság érzetét, melyet a görögökben az élet szemlélete kelt s mindebből a javas- és áltudományos orvoslásból a cosi és cnidusi recepttáblák közül hirtelen emelkedik ki a hippokratészi könyvek mögött álló orvos-óriás, aki a betegséget a betegből akarja megérteni, az orvostudomány alapjává a gondos kórtörténetet teszi, akiben belgyógyász és sebész természetes egységbe s egyensúlyba kerül, az orvosi hiúságot a tudós igazságszeretete nyomja el s orvos és beteg viszonyát az orvosi etika legnemesebb elvei szabályozzák. A görög orvostudomány, mint általában a görög kultúra, nem volt olyan kínos gonddal, annyi tévedés verejtékével megalapozva, mint az újkori. Emberek kiválóságán emelkedett fel s hozzá volt kötve e kiváltsághoz. De éppen mert egy rendkívüli kiválóság vetette fel benne először Európa nagy problémáit, az első találkozásnak és rátalálásnak a frissessége és ereje még ma is átvilágít a tévedéseken. Hippokratész, a görög orvos, eszmény marad, ha tanainak fölébe kerekedtünk is.

A görög tornásznép volt s palesztráiban a torna nem csak az arányok ápolója, hanem az aránytalanságok gyógykezelője is. A görög szobrásznép volt, a test kívülről figyelt tárgy a számára, melynek szemléletében szívesen merült el. A görög a változatok népe volt s mindenben a különvaló dolgot nézte és becsülte; föld, éghajlat, hagyomány egyszeri találkozóját, úgy ahogy volt, önmagáért. A görög jós nép volt, amely a jövőbe nézett s minden helyzetben a rákövetkezőt kereste. A görög világosságra törekvő nép volt, amely ha nem is irtotta ki isteneit, de a maga józan eszével bizakodón állt meg közöttük s idővel a félig-hitt költészet homályába szorította őket. A hippokratészi orvostudományon a görögségnek mindezek a vonásai rajta vannak. Az egészség: arányosság, a betegség: az arányok megbomlása. Minden ember külön alkat, külön arányossági elv, melyet a környező természet ezerféleképp módosít. A görög orvos betegét, mint egy önmagába zárt tünetcsoportot figyeli. Állapota mögött nem egy nevet, diagnózist keres, hanem magát az állapotot írja le s a tünetekben rejlő jóslatot iparkodik kihámozni. Belgyógyászata nem diagnosztika, hanem prognosztika s orvoslása, melyből a józanság kiszorítja a babonát, elsősorban megelőző (gimnasztika), azután pedig tüneti és sebészi; alkalmazkodik a természethez s beavatkozásában nem gyógyít, hanem segít. Ilyen a görög orvostudomány s körülbelül ilyen volt minden orvostudomány, amely a tudomány nevét megérdemli. Amit a görögök elmulasztottak, az az eredmények bebiztosítása volt. Hippokratész úgy állt századok orvosai fölött, mint Szophoklész a jövő drámaírók fölött; ő volt, de attól azok nem tanultak meg drámát írni. Jellemző, hogy egész a tizenhatodik századig nem ő, hanem a tanítványok számára hozzáférhetőbb Galenus volt az orvosok mintaképe.

Külön latin orvostudományról, éppúgy, mint latin irodalomról vagy képzőművűszetről alig lehet beszélni. A régi rómaiak beérték a javasok füveivel, védőtárgyakkal és templomi áldozatokkal; a görög orvostudomány csak azután szivárgott be Rómába, hogy Polybius, a görög történetró Scipio, a latin hódító mellé szegődött — s a rómaiak jóval kevesebbre becsülték, mint Scipio Polybiust. Az orvos szemeikben kenőcsökkel babráló ember volt, valami fürdősszolga féle, esetleg méregkeverő s római uraknak, akik mint Celsus, orvostudományi kompilátumokat készítettek, a gyógyításhoz még kevesebb közük volt, mint a Georgicon-író Vergiliusnak a földműveléshez. A rómaiak szerettek fürödni, egészséges villákban laktak, melyekbe még a központi fűtést is bevezették; mint hadviselők, megbecsülték a sebészetet s mint szervezk, figyelmüket a közegészségügyre is kiterjesztették; de magát a tudományt a görögökre hagyták. E kései görög orvostudomány, mint a hellenista kor tudománya általában, tudománynak testesebb volt, mint a Hippokratészé, csak a lélek volt vékonyabb a testben, a nagy enciklopédiákban a betegágy mellett szemlélődő természettudóst nem látjuk sehol. Galenus, e kor legnagyobb orvosa Hippokratészhoz képest valóságos virtuóz. Elméleteit épp olyan könnyen vágja ki, mint amilyen bátran kísérletezik az élettel. Kórtörténeteiben a kápráztatni akaró orvos dicsekszik, de állatkísérleteiben az életet kikérdező, aktívabb tudós szellem jelentkezik. Később szentírásként forgatott könyveiben veszedelmes babonákat hagyott a tekintélytisztelő középkorra, de ő idézett elő gerincvelő átvágásával először mesterséges bénulást, megfigyelte a kivett szív dobogását, a lekötött ér mögött elállt érlökés pedig a vérkeringés titkához vitte őt közel.

A Róma bukását követő „sötét kor” népgomolyogása a tudomány gyenge pallóit természetesen megint elsodorta. A „primitív gondolkozás”, melynek a görög kiválóság éppenhogy föléemelkedett, megint bebizonyította, hogy a legszebb kultúra is milyen megbízhatatlan mélységek fölött himbál s germán javasok és keresztény papok varázsigékkel és imádságukkal mennyivel ősibb orvosai az emberiségnek, mint az ágy mellett ülő, kórtörténeteket készítgető Hippokratész. Aki úgy hisz, ahogy e középkori orvospapok, Jézus egyetlen gyertyájánál gubbasztva hittek abban a világtalan korban, annak Isten jóakarata az egyetlen érdemes orvostudomány s igazat ad az egyháznak, amikor az abhorret sangvine, irtózik a vértől, különösen, ha azt felcserkedő papok ontják. A középkor zsúfolt városai piszkukkal és poros falaikkal persze gondoskodtak róla, hogy ezt a böjttel, önkorbácsolással és ereklyékkel gyógyító orvostudományt az emberiség történetében példátlan járványok tegyék próbára. Salerno, ahova a német irodalom Szegény Henrike zarándokolt áldozatkész útitársnőjével, mint egy elsüllyedt világrész csúcsa emelkedik ki ebből a tengerből: rejtélyes folt a nápolyi öböl partján, ahol a túlélő ókor hagyományát talán csak a régi Magna-Graeciához tartozó vidék magyarázza, melyen még Krisztus után ezer esztendővel is görögül beszéltek. Ebben a világi orvosiskolában kereszteződött a tizenkettedik században a kétféle orvosi hagyomány, egyik, amelyet Salerno őrzött, a másik, amely a bagdadi kalifa udvara felé tett kitérőt s Avicennának, a fiatal orvosfejedelemnek száz könyvén át szűrte felénk az elrontott Galenust. Középkori és arab orvostudomány közt sok a hasonlóság; nemcsak azért, mert az arab hatott az európaira, hanem mert, aki hatott, hasonlított arra, akire hatott. Itt is, ott is nagyobb volt az írott szó tisztelete, mint az igazi kutató hév; az orvosok Koránt és Bibliát kerestek, melyben mindenre lelhető idézet s ahelyett, hogy a valóságokat fogták volna vallatóra, az írást okoskodták körül. A logika, mely a középkor műveltebb századaiban az araboknál, majd a keresztényeknél megint szenvedély lesz, mint Platón és Arisztotelész korában, itt a gondolkozás és a szemlélet közé veszi be magát s zavaró, fogalmi rácson át nyújt kilátást arra a természetre, amelyre az orvosnak szüksége van. A tizenharmadik század, a középkor nagy francia százada fölött kevélyen áll a skolasztika fellegvára: az új Sorbonne s ha igazi természettudóst keresünk, Angliába kell mennünk a polihisztor Roger Baconért, ha orvost, a józanérzékű sebészek közt nézünk szét, akik mint Henri de Mondeville először vetették fel az aszepszis gondolatát. A középkori orvostudományt elébb a babona, azután a betűrágás és a tapasztalatoknak elébevágó logika vezette félre, de a társadalom nagy kollektív erényei még a tudomány hanyatlásában is érvényesülnek: a középkornak nincs igazi orvostudománya, de vannak mindenki számára nyitott kórházai; a beteg mellől hiányzik e korban az orvos, de ott ül mellette a felebarát.

A tizenötödik század, lázadóban a skolasztika ellen, kitépi magát a középkor hatalmas rendjéből s közben leszaggatja természet és tekintet közt is a rácsot. Mint Van Eyck oltárképének fákkal, madarakkal telerakott „paradicsomi”-táján, a lélekben is egy paradicsom nyílik ki: a természet. Az ember feladja a nagy, sokszor nyirkos és sötét, de mégis csak megbízható otthont, melyet a teológia nyújtott neki s tárt karral, fényes szemmel rohan ki az élményt és kalandot kínáló szabadba. Mint ahogy a székesegyházak falára festett freskó, melynek helyét és módszerét az egész templom szabta meg, elválik a faltól s külön keretbe zárt mű: kép lesz belőle, mely a perspektíva új tudományával önálló teret teremt magának, a világismeret templomfalairól is leszakad a természet képe s a tudomány lassan megtalálja a hozzáillő perspektívát. Ez a szenvedély, mely a mennyei üdvösségtől elfordultan a természetre veti magát, egyelőre persze nagyon mohó és iskolázatlan ahhoz, hogy tudománya a mi tudományunk lehessen. A reneszánsz ember valami olyat akart kitépni a hallgatag dolgokból, amit onnan kitépni lehetetlen: a természet titkát, a fausti formulát, amely a jelenségek urává teszi. Ha a középkor sámánkodott, a reneszánsz tudósa mágus akar lenni. A legfurcsább kulcsokkal próbálja végig a titkok zárát, s lassan jön rá, hogy melyik kulcs használható és melyik nem. Még Kepler is csillagász és csillagjós egyszerre, s az algebra, a fizika nyelve más bűvös nyelvek közül vált ki, mint egyetlen, amelyen a természet szóba áll velünk. A kor orvostudományára is a naturalizmusnak ez a Sturm- und Drangja a jellemző. A humanizmus, amely eredetileg a régi kéziratokkal együtt e kéziratok szellemét akarta feltámasztani, a tizenötödik század második felében kiszélesedett, a latin után a nemzeti nyelvek felé fordult, Cicero és Vergilius után Celsus, majd Hippokratész felé. Az orvoshumanisták közé olyan emberek tartoznak, mint Linacre, aki Angliába vitte be az új műveltséget vagy Rabelais, akiről azt, hogy megszállotja volt az anatómiának és növénytannak, Pantagruel kacagtató és mégis tudományos, sőt lexikális leírásainak minden olvasója tudja. A tizenhatodik század három nagy orvosa: Paracelsus, Ambroise Paré, Vesalius az orvostudománynak azt a korszakát képviselik, amelyben jóslásból csillagászattá, mágiából tudománnyá kezdett válni. Paracelsus Shakespeare-nek és Cervantesnek testvére. Alakja csavargóköpeny és mágustalárba burkolódzik, életés kórtana tele furcsa, magacsinálta bűvszavakkal, de ő vezette be a gyógyításba az egyszerű vegyi anyagokat, szakított Galenusszal és szembeszállt sok népi babonával. Ha a kor orvostudományának ő a Faust-ja, Vesalius a fausti gőzök oszlását jelzi. Hányatott, dacos életének egy alapvető orvosi munka az eredménye, az új kornak talán első igazán tudományos műve, a bonctani atlaszok őse: a Fabrica. Mellettük Ambroise Paré, a vidéki borbélyinasból lett sebész, népnyelven írt fecsegő könyveivel és hatalmas ösztönével e háborús korban a műtőkést kezébe kaparító „őstehetség”.

Annak, hogy az ember az életműködésekről helyesen gondolkodhassék, bizonyos előfeltételei voltak és ezeket az előfeltételeket a tizenhetedik század tudta először összehozni. Ez a kor az, amely a természettörvény és matematika közt az összefüggést megtalálta és a tudományos gondolkozást a számok szigorával fegyelmezte. A tudósok érzik az elmélet felelősségét és tételeikben és kísérleteikben a fizika tételeire és kísérleteire gondolnak. A bonctan, mint a holland festők képein is láthatjuk, mindennapossá és tiszteltté válik. A fizikusok felfedezik, hogy a lencse nagyított képét egy másik lencse újra megnagyítja; Leewenhoek és Swammerdam ezt az összetett nagyítót, a mikroszkópot, élő szövetekre irányítják, Malphigi pedig megteremti a szövettant és embriológiát. A szervezetről most kezdünk csak tudni valamit s most jut el a kémia és a mechanika is odáig, hogy az életműködések magyarázatában segítségünkre lehessen. Hogy érthettük volna meg a légzést, amíg Boyle ki nem mutatta, hogy az égéshez levegőre van szükség, mások pedig, hogy a tüdőben megpirosodó vér a levegőből von el valamit? Nem felelt meg addig a feltevés, hogy a lélegzés a munka közben felmelegedő szívet hűti le? A gépek fizikai elemzése megmutatta az életműködésben a gépet; a természetet kikérdező fizikai kísérlet pedig élettani kísérletekre bátorította fel a tudósokat. Kétségtelen, hogy a diadalmasan előretörő mechanikának a szomszédsága az élettanban éppúgy, mint a filozófiában vagy a lélektanban, túlzásokat is okozott; az iatromathematikus iskola például, amelyhez Descartes is tartozott, az életműködéseket gépműködésekkel próbálta helyettesíteni s az „embergép”, mellyé ezek a tudósok az embert leegyszerűsítették, burkoltan a mai természettudomány mélyén is ott kísért. De az előző idők bizonytalansága után, melyben a helyes felismerés a felismerővel együtt, mint személyhez kötött művészet merült alá s nem mint független tudomány, milyen hatalmas alapvetés volt, amit Galileinek ezek az orvos-utódai végeztek! Az új „természettudományos szellem” még a babonán aratott friss győzelemre emlékeztet, mely nemcsak e tudósok előtt, de alatt is ott tenyészett (hiszen ez a nagy tudományos kor a legvadabb kuruzslások kora). Egyoldalúságaiban az ész nagy reményére ismerünk, hogy a természetet a maga természete alávetheti s ha vannak is túlzásai ennek az egyoldalúságnak, a természetnézés tárgyilagosságával jól összefér. Harvey, e század legnagyobb fiziológusa, mennyiségtanilag vezeti le a vérkeringés helyes elméletét s Sydenham Hippokratész óta az első klinikus, aki abban a legnagyobb, hogy le tudja írni, amit a betegen lát.


A tizennyolcadik század, az előző kor hatalmas kezdetei után, ha nem is altatja el százesztendőre az orvostudományt, de sok mindent félretesz a következő század számára; a tizenkilencedik század klinikusainak Sydenhamnél kell folytatniok s a mikroszkóp igazi kihasználása is csak ekkor következik be. Az orvostudomány fejlődése az újkorban a polgárság térhódítását kísérte s XV. Lajos százada, ahogy Voltaire elnevezte, a kirekesztett tömegek fölött vékony rétegben úszó előkelő társaságával, melybe a polgárság csak a sznobizmus útjain juthatott be, nem volt a vérbeli orvos számára teremtett küzdőtér. A század elméletgyártó hajlama is ránehezedett az orvosi szellemre, amelynek legengedelmesebben kell a természet arcát nézni s a legvakmerőbb fogásokkal kell ezt az arcot rángásokra bírni. A felvilágosodásnak is megvolt a maga teológiája, mint a középkornak. A tudósok néhány nagy észtörvény alá akarták vetni a történetét és a természetet, de míg általános szabályaik a történelmet mégis csak a nagy szempontok tiszteletére szoktatták, az orvost ezek a nagy szempontok elrántották a megfigyeléstől és a gyakorlattól. A rendszerező hajlam, melynek a botanika Linné rendkívül hasznos, de mégis csak túl merev rendszerét köszönheti, az az orvostudományban nem vált be. Az előző században matematika és orvostudomány még megférő szenvedélyek voltak; ez a század a matematikát választotta. Az orvostudománynak ez a mellőzése természetesen nem lehetett már bántó és végzetes. A természettudományok alapjait megvetették, amit felépítettek, állt s amit hozzáépítettek, rajt maradt. Az újkori tudomány megcsinálta azt, amit a görög elmulasztott; biztosítani tudta eredményeit s a fizika és vegytan szomszéd felfedezései, mint az oxidáció felfedezése a lélegzés élettanára vagy a galvanizmusé az elektrofiziológiára, az orvostudományra serkentően hatottak. E korszak kivételes polihisztorai közt voltak elsőrangú orvostudósok is, mint a berni Haller, akiről most látjuk csak, hogy hány élettani felfedezését kellett azóta újból felfedezni; de magára a század szellemére mégis csak az jellemző, hogy két legnagyobb orvosa, John Hunter, aki a régi borbélykodó sebészetből tudományt, kísérleti sebészetet csinált s Jenner, aki a himlő elleni védőoltás régi szokását tudományosan megalapozott preventív eljárássá emelte, az akkori orvostársaságból kiütköző figurák. Hunter nyers, kocsmázó skót fiúból lett sebész, Jenner a tipikus angol vidéki úr.

A szabadság szót a kései liberalizmus lejáratta s ha a tizenkilencedik századról azt mondjuk, hogy a szabadság százada volt, a fülünk egy frázist hall pukkanni, melyet a történelmi valósággal senkinek sincs kedve összefüggésbe hozni. Pedig elég a tudománytörténetben szétnézni, hogy a szabadság szónak megint értelme támadjon. Szabadság és tudomány ebben a században váltak igazán szövetségesekké. A szabadság, mely a francia forradalom után az előkelő társaságot az egész világon a polgártársak széles társadalmává tágította ki, helyet teremtett a polgári származású tudós számára, a tudós felfedezései főként a technika gyors haladásával megváltoztatták az életet; az új élet viszont tovább lazította a hűbéres társadalmat, úgyhogy a tágabb keretek j népmilliók születését és felemelkedését tették lehetővé s ezek az új tömegek pedig, akik a tudományban előtörésük eszközét látták, még följebb csavarták a tudós népszerűségét. Ebbe a népszerűségbe a fizikusok és technikusok mellett első helyen az orvosok álltak. Ha Európa lakossága ebben a században megháromszorozódott, az orvostudós munkaterülete megtízszereződik. Az orvosi intézetek, laboratóriumok, klinikák gombamód szaporodnak. Anyagilag is lehetővé válik az a munkamegosztás, amely a szakokat megteremtette. Nemcsak szakok vannak most már, hanem emberek is, akik a szaknak szentelhetik az életüket. Az orvostudomány fokról fokra hatalmas üzemmé válik, a legkülönfélébb osztályokkal, amelyek országhatárokon át is számon tartják egymást s eredményeiket az óceánon át korrigálják. Mint a tizenkilencedik században, most is a szomszéd természettudományok lendítik előbbre az orvost. Helmholz 1847-ben állítja fel az energia megmaradásának a törvényét, Darwin tíz évvel később fejlődéselméletét. Felfedezik az altatószereket; kifejlődik a szerves kémia, tökéletesednek a mikroszkóp és a szövettani eljárások, a technika haladásával megjelentek az orvosgépek s még ez a század aknázza ki Röntgen sugarait. A szomszéd természettudományoknak ez a rohama éppúgy, mint a társadalmi és gazdasági átalakulás a tizenkilencedik század második felében éri el tetőpontját s az orvostudományban is ez a századfél a kápráztató eredmények kora. Az ötvenes-nyolcvanas évek orvosaié a szüret, de a hernyózást, nyesést a század első felének a kiváló klinikusai, leíró anatómusai és szövettanosai végezték el. Különösen a francia, ír és angol belgyógyászok munkája volt rendkívül termékeny. Ők bontakoztak ki elsőül a tizennyolcadik század meddő elméleteiből s bennük jelenik meg újra a nagy hippokratészi erény: le tudták írni azt, amit láttak. Ezeknek a klinikusoknak, a Laenneceknek, Addisonoknak, Stokesoknak, Brighteknek, Parkinsonoknak a nevét minden medikus tudja; klasszikus kórtörténeteik örökre összekapcsolták a leíró orvos és a leírt betegség nevét. Míg nyugaton így lassan kinyílt az orvosok szeme, a németekét annál jobban elködösítette a Schellinggel a természettudományokba is beözönlő német filozófia. Érthető, hogy Hegel félelmetes szomszédságában az orvosok is „eszmék”-ben kezdtek gondolkozni s ahelyett, hogy a valóságot a szemükkel lesték s a találékonyságukkal faggatták volna: az eszükkel igyekeztek elvont „lényegét” kipárolni. A német hisztológusok úttörő munkája, a bécsi iskola kiábrándító szkepticizmusa, Johannes Müllernek, a nagy fiziológusnak egy nagyszerű tanítványgárdán át szétfolyó hatása s Semmelweis későn megértett tanítása azonban Németországban is átbillenti az érdeklődést. A németség két természete: az elvont filozófus és a pontos, szorgalmas szakember helyet cserél. Virchowval, a nagy kórboncnokkal, aki az újabb orvostudomány igazi megalapozója, a németek szerzik meg a vezetést. A tizenkettedik század óta folyó orvosi munkának most jönnek meg, alig egy-két évtized alatt példátlan gyümölcsei: Koch és Pasteur a baktériumok kórokozó hatását fedezik fel; a bakteriológiára egy új tudomány épül a baktériummérge ellen küzdő serológia, Lord Listerrel az érzéstelenítésre és antiszepszisre támaszkodó új, hasonlíthatatlanul bátrabb és eredményesebb sebészet kezdődik; a kísérleti élettannak olyan órjásai támadnak, mint Karl Ludwig és Claude Bernard; a szerves vegytan formuláival új anyagokat hív életre, új gyógyhatással, melyet a Magendie-vel kezdődő kísérleti gyógyszertan tudományosan is ellenőriz; Charcot tudománnyá teszi az elmekórtant, s először tekint a hipnózissal megnyíló rejtettebb lélekbe; az ő búcsújáró hellyé vált klinikája a legújabb lélektani irányok bölcsője. Az orvosokat soha így el nem árasztotta még a siker és szerencse s a világ gúnyos szeme sohasem csüggött még ilyen tisztelettel rajtuk.

A tizenkilencedik század orvosi gondolkozása egyszerű volt és eredményes. Sportkifejezéssel: „rámenő” gondolkozás volt. Mikroszkópját közelebb csavarta a jelenségekhez, a bonckés odametszett a kórágynál észlelt tünetek mögé, kísérleteivel sokszor szinte brutálisan fülelte le az életjelenségeket. Nagyszerű eredményeit ennek az egyszerű, anyaghoz tapadó, bátor kutató szellemnek köszönheti. Ez kutatta fel a baktériumokat, fejlesztette ki a kórbonctant, a kísérleti élettant és a serológiát és ez húzta fel a tudományos munkamegosztás hatalmas épületét. Amit életből és betegségből lencse, kémcső és csipesz kitéphettek, ez a bátor, egyszerű gondolkozás azt kitépte. Az elmélet szinte csak arra volt jó, hogy a gyors sikereket a tudomány számon tartsa.

Sajnos, a természet az ilyen vakmerő előnyomulást csak egy ideig tűri; a gondolkozásmód, melynek egy ideig csak az eredményességét láttuk, bizonyos időn túl a természet bonyolultságához képest túlegyszerűnek bizonyul. A régi orvostudomány homályos fogalmai, melyekkel a világos, egyszerű felfedezések örömében azt hittük, örökre leszámoltunk, újra felötlenek. A baktériumok nem magyarázzák meg egészen a fertőző betegségeket, a sterilisatio magna szép álma elfoszlik, a kórbonctan nem a betegséget, csak a betegség nyomát fényképezte le; a betegségek helye a bizonytalan belső környezet, a milieu interieur lesz; a hippokratészi nedvek visszaszivárognak felfogásunkba; hajlam, meghűlés, lelki befolyások visszanyerik jogaikat; az elmegyógyászok otthagyják az agyszövettant, s lélektani spekulációkba merülnek: a lencse, kémcső és csipesz körül ott lebegnek a Galenus pneumájához és Paracelsus archaeusához hasonló fogalmak, tudomány és természet más voltára figyelmeztetőn.

A tizenkilencedik század egyszerű, optimista orvosi szelleme megtorpant. Az új orvosi törekvésekben és hangulatban az élet üt vissza a kutatókra: bonyolultabb, rejtélyesebb vagyok, mint gondoltátok. Ha a felfedezések jellemzők a felfedezőkre, korra és egyénre egyaránt, a belső elválasztás tanának nagy előnyomulása (melynek a felfedezése tulajdonképp még Brown-Sequardig nyúlik vissza) méltán vezeti be az orvosi érdeklődésnek ezt az új korszakát. A testfelület felé nyíló mirigyeken kívül, mint amilyenek a nyálmirigyek, vannak kivezető-cső nélküli mirigyeink, mint a pajzsmirigy, mellékvese, amelyeknek a váladéka a vérbe szívódik fel s a szervezet távoli pontjain fejt ki hatást, serkenti a szellemi életet, a növekedést, a festékképződést, fokozza a vérnyomást, cukrot tart vissza, a nemi életet irányítja. Ezek a vérmirigyek az idegrendszert megfeszítik, ellazítják, ők maguk is az idegrendszer hatása alatt állnak. Életműködés, belső elválasztás, idegrendszer: bonyolult vegyi-fizikai gubanc lesz, melyben egy szál megrántásával az összes többi szál vele rándul. Az, ami a szervezetben lényeges: a késsel metszhető, mikroszkóppal vizsgálható szervekből ebbe a gubancba rejtőzik el. A szervezet nem összetákolt szervek csoportja, hanem valami a szervek előtt és fölött, egy bizonyos reagálási mód, amely minden emberben más és más. Az alkattan, az egyéni sajátságok tudománya, korunk egyik jellemző orvosi diszciplínája. A durva betegségokozó erők mögött, mint amilyenek a mérgek, baktériumok, felfedezzük a szétfolyóbbat, ősibbet: az alkatban rejlő hajlamosságot. Az alkat jellemzésére aszerint, hogy a kutató a belső elválasztás, a zsigeri idegek, vagy az elmekórtan felől vág neki a rejtélynek, különféle alkatrendszerek keletkeznek, s prognózis, gyógyszerhatás képletében az új x, a szervezet külön kémiája egyre nagyobbra taksált tényező. A tizenkilencedik század orvostudománya a kórbonctanra épült s a kórbonctan a szervek meglehetős nagy önállóságára, az újabb orvosi gondolkozás a szerveket összemossa, a szervezet számára nem veséből, májból, szívből áll, hanem az egész szervezeten szétosztott kiválasztásból, ozmózis regulációból, cukorforgalomból stb. Elég Korányi Sándornak a vérnyomásról vagy a veseműködésről adott egy-egy előadását elolvasni, hogy az ember megérezze, milyen összetett folyamatsorozatokba vész a legegyszerűbb életjelenség is s a minden hat mindenre anarchiája felett milyen fáradsággal tartja fenn magát az elemző orvosi értelem. Alkattan és kórélettan előnyomulása mellett a vele rokon orvoslélektani irányok jelzik a nagy fordulatot. Az ember, aki reflexekből akarta felépíteni a gondolkozást, a lélek alig járható szövedékeibe, komplexumaiba keveredik, éppúgy, mint belgyógyásztársa életfolyamatok és alkat „komplexumaiba”. Élet és lélek kifogtak a mi egyszerű fogalmainkon és szerszámainkon. Ritkulni látszott az erdő s csak sűrűbb sűrűbe értünk.

Akik a szellemtudományban járatosak, érezniök kell, hogy az orvosi gondolkozásnak ez a fordulata, melyet itt egész felületesen írtam le, a gondolkozásnak egy nagyobb fordulatával függ össze, s azt jelenti, hogy a természettudományos gondolkozásnak a kényuralma, mely a múlt század derekán Spencer és Stuart Mill korában a szellemtudományt is maga alá gyűrte, magában a természettudományban is megroppant. Ez a tizenhetedik század óta előre-előretörő tudományos szellem, melynek a természettudomány nagy vívmányait köszönhetjük, a fizika törvényeihez hasonló egyszerű törvények alá iparkodott szorítani az életet, a társadalmat, a történelmet, sőt az erkölcsöt és vallást is. Az ő fiatalos szorítása préselte ki a szabadságáért küzdő lélekből a tizenhetedik század metafizikai rendszereit, ez ellen küzdött költészetben és filozófiában a tizennyolcadik századig a német idealizmus s ez ellen emelte fel szavát Dilthey s utána a szellemtörténeti iskola a múlt század derekán. Ez a régifajta természettudományos gondolkozás azóta a szellemtudományokból csaknem egészen kiszorult. A társadalmi és történelmi valóságot jobban tiszteljük, semhogy egész egyszerű törvényeket mernénk ráerőltetni, de átalakulóban van a fizikában és az orvostudományban is, mert ha jó is volt a fizikai és élettani valóság első megközelítésére, a valóság bonyolultabbnak bizonyult, mint módszerünk és fogalmaink. A fizikában ma javában folyik a diadalmas forradalom; az orvostudományban átmenetileg inkább valami önbizalomkrízis-féle lépett fel. Az orvosoknak a régi iskolában felnőtt tömegeit készületlenül érte az alkattani s az új élettani irány mélyén lappangó: ignorabimus. Ők gyógyszert akartak beadni és hatást akartak látni s itt álltak az alkattan személyes titka és a kórélettan egymásba kapcsolt folyamatkörei előtt. Érthető, hogy az új légkör — mely végre is csak a gyors siker hamis illúzióit pusztította el s nem a tudományos kutatás lehetőségeit — egyesekből valami gyógyászati nihilizmus-félét váltott ki.

Az ilyenféle nihilizmus nem újdonság az orvostudomány történetében (ide jutott a bécsi iskola is a múlt század derekán a teoretizáló német irányok, a „Naturphilosophische és Naturhistorische Schule” csődfelszámolása után s épp ez a nihilizmus volt a Semmelweisszel, Rokitanskyval, Virchowval kezdődő fellendülés előkészítője), ma inkább az a baj, hogy a szakokra osztódott orvostudomány még a tudós orvost is eltereli tudománya általános kérdéseitől s a gépeit mozgató mesteremberek közt aránylag kevés az olyan kutató, aki az orvostudomány gyökérproblémáihoz le tud hatolni s kísérleteit az elmélet „keresztpontjaira” tudja beállítani. Az orvostudománynak egyelőre nincsenek Planckjai és Einsteinjei. A röntgenernyő, vércukormérés, mandulakivétel mellé lekötött orvosi gyakorlat s az alkat, hajlam, milieu interieur, szuggesztibilitás bűvszavaival játszó orvosi elmélet közt olyan ellentét van, amely megtöri a gyakorlóban az egyszerű mesteremberi hitet, az elmélet nagy kérdéseivel pedig nem állít szembe megfelelő elméleti hajlamot és készültséget. Az orvostörténet s vele együtt az orvosi ismeretelmélet tanításának épp azért volna nagy jelentősége, hogy az orvosi gondolkozásnak ezt a kettős veszedelmét: az elszakosodást és az elködösödést a történelmi helyzetkép feltárásával és a problémák kijelölésével megakadályozza s a többi tudományok közt pillanatnyilag kissé visszamaradt orvostudományt a hátrány behozására serkentse.

De ha az orvoselméletben ez a fellendülés késik is, az orvosvilág nem maradt azért nagy és nemes program nélkül. Ha a múlt század rohanó orvostudománya meg is lassította a lépteit, az élet még mindig messze jár mögötte, a betegségekről való tudósunkat nem érte be. Ha a közegészségügy sokat is fejlődött az utolsó évtizedekben, Hygiéne, Aesculap lánya még nem végezte el ezt a munkát, amelyet apja, a fertőző betegségek, a vitaminózisok, örökölt és alkati bajok, elmebetegségek természetének alaposabb felismerése után rábízott.

A betegségek okait az emberiség mindig a „megelőzés” szertartásaival és intézményeivel tisztelte. A rossz szellemeket sámánkodással, mágiával, a rossz nedveket köpölyözéssel, a baktériumokat fertőtlenítéssel és mosakodással. Az orvosvilág, a betegségokokra vonatkozó nagy felfedezések után, jogosan remélhette, hogyha a megelőzés szertartásai és intézményei követni tudják a felfedezéseket, a betegségek kisebb részt haraphatnak ki az emberi életből és a teljes kondíció és a természetes halál gyakoribb lesz a földön, mint eddig volt. A kerteket a védekezés megóvhatja az almamolytól és a pajzstetűtől, az orvoslás prevenciós iránya azt vallja, hogy az emberkert épp így megóvható. Mint a difétria anatoxint, a közegészségügyi érzéket is be kell oltani a társadalomba. Ez a munka, ha nem is oly dicsőséges, mint a felfedezőké, de rendkívül sikeres lehet. S mivel a felfedezések tempója átmenetileg úgyis meglassúdott, érthető, hogy az orvosi érdeklődés egyre komolyabban fordul a közegészségügy feladatai és intézményei felé — az orvostudós mellett ott vannak az orvosszervezők, a gyakorló orvosok mellett a megelőzés orvosai, a klinikusok mellett a szociálhigiénikusok.

Sajnos, ennek a közegészségügyi iránynak hatalmas akadály állja útját: a tömegek siralmas helyzete és fogyatékos műveltsége. A közegészségügyi intézmények csak akkor érhetnek el eredményt, ha meg is tudnak kapaszkodni a néprétegben, melynek szántuk őket. Éhező, ostoba tömegek fölött, minél nagyobb igényűek, annál szánalmasabbak, komikusabbak. Hiába mondjuk, hogy az egészség tőke, amelyet a szegény embernek kétszeresen kell gondoznia, magát az egészségvédelmet a szegény ember fényűzésnek érzi, melyre csak a jólét és műveltség bizonyos fokán kapható. Minek mossa a fogát, akinek két nap nem volt étel a szájában, s mit érdekli azt a kertes lakások előnyeiről szóló előadás, aki csak a lépcsőház alatti odút tudja megfizetni? A legfényesebb közegészségügyi intézet is csak egy szép árvaház, ha a népiskolák maguk nem külön kis közegészségügyi intézetek. A szanatórium a protekciós betegek halál előtti paradicsoma, hacsak annyira hasonlít a szegény emberek mindennapi életéhez, mint paplanos ágy a lyukas lópokróchoz. A prevenció, amíg egyik kezét a népművelés, másikat a mezőgazdasági reform meg nem fogta, bizony egy helyben topog csak; intézményei egy nagy igényt, szent követelést jelkpeznek, de aránylag keveset használhatnak.

Az orvostudomány ráeszmélt alkat, életfolyamatok, lélek bonyolult összjátékára, de gépei közé kárhozottan, külön szűk iparokra szakadva, egyelőre nem képes olyan általános műveltségű orvosgárdát nevelni, amely a szervezet bonyolultságával az orvosi elemzés, az intuíció művészetét állítaná szembe. Meghirdette a prevenció társadalom-talajjavító harcát, de egyelőre nem találja meg a társadalmi rendben gazdasági és kulturális előfeltételeit. Ezt a két „egy előré”-t csak két reform hidalhatja át: egyik a szellem reformja, a másik a társadalomé. Amint tudják, ez a két reform nem az orvostudomány, hanem az egész európai élet követelése, s az orvostudomány állapota és igénye is azt bizonyítja, amit a mai Európa egész válsága: hogy a magasabbrendű, művészibb, arisztokratikusabb munkáért való küzdelem: a „minőség forradalma” és a tömegek gazdasági boldogulásáért és kulturális emelkedéséért folyó küzdelem: a „tömegek forradalma” egymás ellen nem játszható ki és ha érnek, csak együtt érnek valamit. Elit-gondolat és szociális mozgalom nem ellentétek. Az orvosművész, ha a tömegek fennmaradnak, sosem itathatja át az életet felfedezései áldásával, s a gazdaságilag „megváltott” tömeg fölött a higiéne, ha az orvosi szellemet a gépek és a preventív íróasztalok húzzák magukhoz, unott, gépies nyűg lesz, hőmérős bürokrácia.

1934