A nyelvi ösztön

Steven Pinker
Részletek
nyelv, Steven Pinker

Tartalom

Előszó

  1. Ösztön egy mesterség elsajátítására
  2. Fecsegők
  3. A mentális nyelv
  4. A nyelv működése
  5. Szavak, szavak, szavak
  6. A csend hangjai
  7. Beszélő fejek
  8. Bábel tornya
  9. Az újszülött beszél – ilyen a mennyország
  10. Nyelvi szervek és grammatikai gének
  11. A Nagy Bumm
  12. Nyelvi ítészek
  13. Az elme tervezete

Jegyzetek
Irodalomjegyzék
Magyar nyelvű irodalom
Glosszárium
Tárgymutató

szóelválasztás

Előszó

Még soha nem találkoztam olyan emberrel, akit ne érdekelne a nyelv. Azért írtam ezt a könyvet, hogy megpróbáljam kielégíteni ezt az érdeklődést. A nyelv egyre inkább az emberi megismerés azon különleges területévé válik, amelyet tudományos igénnyel vizsgálunk, bár e hírt sokáig titokban tartották.

Azok számára, akik szeretik a nyelvet, azt remélem felvillantani, hogy a mindennapi beszéd gazdagsága és eleganciája messze többet jelent, mint puszta etimológiai érdekességeket, a szokatlan szóhasználat példáit, vagy a nyelvi stílus szabályszerűségeit.

A népszerű tudományos irodalom kedvelői számára azt remélem bemutatni, hogy mi rejlik a legújabb felfedezések (vagy sok esetben álfelfedezések) mögött, melyekről a sajtóban beszámolnak: ide tartoznak az univerzális mélyszerkezetek, az eszes újszülöttek, a nyelvi gének, a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépek, a neurális hálózatok, a jelnyelvet használó csimpánzok, a beszélő neanderthali ősemberek, a gyengeelméjű nyelvzsenik, a farkas gyermekek, a paradoxikus agysérülések, a születés pillanatában egymástól elválasztott egypetéjű ikrek, a gondolkodó agy színes képei, és minden emberi nyelv ősanyjának keresése. Arra is kísérletet teszek, hogy válaszoljak a nyelvekkel kapcsolatban megfogalmazott természetes kérdésekre, hogy például miért van olyan sok nyelv a világon, miért olyan nehéz őket felnőttkorban megtanulni, és hogy miért nem tudja senki az angol Walkman szó többes számú alakját.

Azon diákok számára, akik még nem ismerkedtek meg a nyelv és az elme tudományával, vagy ami ennél sokkal rosszabb, akiknek inkább olyan dolgokat kellett emlékezetükbe vésniük, mint a gyakoriság hatása a szódöntési kísérletek reakcióidejére vagy az Üres Kategória Elvének finomságai, megpróbálom közvetíteni azt a nagyszerű intellektuális izgalmat, mely évtizedekkel ezelőtt útjára indította a nyelv modern tanulmányozását.

A szakterületemen dolgozó kollégáim számára, akik sok különböző tudományágat művelnek és számos egymással látszólag össze nem függő témát kutatnak, reményeim szerint képes vagyok olyan képet rajzolni, mely legalább kísérletet tesz e hatalmas tudományterület integrálására. Bár konok, eszméihez ragaszkodó kutató vagyok, aki nem szereti az üres kompromisszumokat, melyek csak elmossák a fő kérdéseket, nagyon sok akadémikus vita engem arra a vak emberre emlékeztet, aki megtapogatja az elefántot. Ha az én saját szintézisem látszólag mindkét oldalát átöleli az olyan vitáknak, mint a „formalizmus kontra funkcionalizmus” vagy a „szintaxis kontra szemantika kontra pragmatika”, akkor ez talán azért van, mert a probléma kezdettől fogva nem is volt valóságos.

A mindennapi olvasó számára, akit a nyelv és az ember a legszélesebb értelemben érdekel, remélem, valami mást tudok nyújtani, mint olyan üres közhelyeket (ezek sokszor olyan emberektől származnak, akik sohasem tanulmányozták a nyelvet), amelyekkel a nyelv tárgyalása során a humán tudományokban és a természettudományokban egyaránt sok helyütt találkozhatunk. Legyen az előny vagy hátrány, én csak egyféleképpen tudok írni: szenvedéllyel keresve az erős, magyarázó elveket, és részletesen bemutatva a releváns jelenségeket. Ezzel a meggyőződéssel a tarsolyomban nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hiszen olyan témát magyarázhatok el, melynek alapvető elvei a szójátékok, a költészet, a retorika, a szellemesség és a színvonalas írás alapjait határozzák meg. Nem haboztam felsorakoztatni tehát kedvenc élőnyelvi példáimat a pop kultúra, a mindennapi gyermeknyelv és a felnőttek nyelvének területéről, valamint a szakterületemen dolgozó tudományos szakírók és néhány igen kiváló stiliszta munkáiból.

Ez a könyv tehát mindenkinek szól, aki használja a nyelvet, és ez valóban mindenkit jelent!

Nagyon sok embernek tartozom köszönettel. Először is, Leda Cosmidesnek, Nancy Etcoffnak, Michael Gazzanigának, Laura Ann Pettitonak, Harry Pinkernek, Robert Pinkernek, Roslyn Pinkernek, Susan Pinkernek, Hohn Toobynak, és különösen Ilavenil Subbiah-nak, akik hasznos megjegyzéseket fűztek a kézirathoz és nagylelkűen felajánlották tanácsaikat és támogatásukat.

Anyaintézményem, a Massachusetts Institute of Technology különleges környezetet biztosít a nyelv tanulmányozására, és nagyon hálás vagyok kollégáimnak, diákjaimnak és korábbi diákjaimnak, akik megosztották velem tudásukat. Noam Chomsky mélyreható kritikát és hasznos javaslatokat fogalmazott meg, Ned Block, Paul Bloom, Susan Carey, Ted Gibson, Morris Halle és Michael Jordan pedig számos fejezet többszöri végiggondolásában nyújtott segítséget. Köszönet illeti még Hilary Bromberget, Jacob Feldmant, John Houde-t, Samuel Jay Keysert, John J. Kimet, Gary Marcust, Neal Perlmuttert, David Pesetskyt, David Pöppelt, Annie Senghast, Karin Stromswold-ot, Michael Tarrt, Marianne Teubert, Michael Ullmant, Keneth Wexlert és Karen Wynnt nagy tudásról tanúskodó válaszaikért mindazokra a kérdésekre, melyeket különböző témákban feltettem nekik, kezdve a jelnyelvektől egészen az ismeretlen baseballjátékosokig és gitárosokig. Az Agy és Megismerés-tudományi Tanszék könyvtárosa, Pat Claffey, valamint a számítógépes rendszergazda, Stephen G. Wadlow, szakmájuk két legcsodálatraméltóbb prototípusa, odaadó és hozzáértő segítséget nyújtott a munka különböző szakaszaiban.

Sok fejezet komoly hasznot húzott a nyelv igazi szakértőinek alapos, mindenre kiterjedő megjegyzéseiből, és ezért nagyon hálás vagyok a következők szakmai és stilisztikai észrevételeiért: Derech Bickerton, David Caplan, Richard Dawkins, Nina Dronkers, Jane Grimshaw, Misia Landau, Beth Levin, Alan Prince és Sarah G. Tomason. Ugyancsak köszönettel tartozom azon kollégáimnak, akik az interneten válaszoltak, sokszor perceken belül, elektronikus kérdéseimre: Mark Aronoff, Kathleen Baynes, Ursula Bellugi, Dorothy Bishop, Helena Kronin, Lila Gleitman, Myrna Gopnik, Jacques Guy, Henry Kucera, Sigrid Lipka, Jacques Mehler, Melissa Newport, Alex Rudnicky, Jenny Singleton, Virginia Valian és Heather Van der Lely. Végezetül köszönet illeti a Bialik középiskola tanárát, Alta Levensont a latinban nyújtott segítségéért.

Örömmel fejezem ki elismerésemet gondos munkájáért ügynökömnek, John Brockman-nek, szerkesztőmnek a Penguin kiadónál, Ravi Mirchandaninak, és szerkesztőmnek a William Morrow kiadónál, Maria Guarnashellinek. Maria részletes és bölcs tanácsai sokat javítottak a végső kéziraton. Katarina Rice olvasószerkesztője volt két korábbi könyvemnek, és nagy örömömre szolgál el, hogy szívesen dolgozott velem ezen a könyvön is, főként ha arra a néhány dologra gondolok, amit a 12. fejezetben mondok.

Saját kutatásaimat a National Institute of Health (Hd 18381 sz. ösztöndíj), a National Science Foundation (BNS 91–09766 sz. ösztöndíj) és a McDonnel-Pew Center for Cognitive Neuroscience at MIT támogatta.

Steven Pinker

A mentális nyelv

[…] A cerkófmajmok állandó csoportokban élnek, együtt a felnőtt hímek, nőstények és leszármazottaik. Dorothy Cheney és Robert Seyfarth főemlőskutatók felfedezték, hogy a nagy családok olyan szövetségeket hoznak létre, mint a Montaguek és a Capuletek. Egy tipikus interakció alkalmával, melyet Kenyában figyeltek meg, egy fiatal majom hatalmas kiáltások közepette lebirkózott egy másikat a földre. Húsz perccel később az áldozat nővére megközelítette a csínytevő nővérét, és minden provokáció nélkül beleharapott a farkába. Ahhoz, hogy a megtorló azonosíthassa a megfelelő célt, a következő analógiás problémát kellett megoldania: A (az áldozat) úgy viszonylik B-hez (hozzám), mint C (a csínytevő) X-hez, azaz alkalmazza a „valakinek a nővére” relációt (vagy esetleg a „valakinek a rokona” viszonyt; a területen nem volt elég majom ahhoz, hogy ezt pontosan meg lehessen állapítani).

De vajon tudják-e a majmok, hogy csoporttársaik miként viszonyulnak egymáshoz, és ami még érdekesebb, felfogják-e, hogy különböző egyedek párjai, mint a nővérek és a fivérek, hasonló módon viszonyíthatók egymáshoz? Cheney és Seyfarth egy hangszórót rejtett el egy bokor mögött és egy kétéves majom kiáltozását játszotta le. A területen tartózkodó nőstények azonnal reagáltak, és arra az anyára néztek, akinek a gyermeke kiáltozott a magnóról, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a csecsemőmajmot ismerték fel kiáltásáról, hanem arra is emlékeztek, ki az anyja. Hasonló képességeket mutattak ki a hosszúfarkú makákó majmoknál is, akiket Verena Dasser csalt be egy nagy, nyílt területhez kapcsolódó laboratóriumba. Három képet mutattak be: egy anya középen, mellette egyik gyermeke, a másik oldalon pedig egy hasonló korú nem rokon fiatal, azonos nemű majom. Mindegyik kép alatt volt egy gomb. Miután a majmot megtanították arra, hogy a gyermeke alatti gombot nyomja meg, más anyák képével is lefolytatták a kísérletet, amikor is mindegyik anya egyik oldalán a saját, a másikon egy más anya gyermeke volt látható. Az esetek több, mint kilencven százalékában a majom az anya saját gyermekét választotta ki. Egy másik vizsgálatban a kísérleti majomnak két képet mutattak, mindegyiken két majom volt, és arra tanították meg, hogy az alatt a kép alatt nyomja meg a gombot, amelyiken egy anyamajom és fiatal nőstény gyermeke volt látható. Amikor más majmok képét mutatták meg neki a csoportból, a kísérleti majom mindig az anya-leszármazott páros képét választotta ki, legyen a leszármazott hím, nőstény, csecsemő, fiatalkorú vagy felnőtt. Sőt, a majmok láthatóan nem csak a fizikális hasonlóságra támaszkodtak a párok rokonságának megítélésében, vagy csupán az együtt eltöltött időre, hanem valami sokkal nehezebben megfogható, kifinomultabb dologra közös élettörténetükből. Cheney és Seyfarth, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy számon tartsák, ki kivel áll rokonságban és milyen fokon az állatok különböző csoportjaiban, megjegyezték, hogy a majmok kitűnően beválnának, mint főemlőskutatók.

Sok kreatív ember váltig állítja, hogy a legihletettebb pillanatokban nem szavakban, hanem mentális képekben gondolkodnak. Samuel Taylor Coleridge azt írta, hogy egyszer különböző színhelyek és szavak képei akaratlanul is álomszerű formában jelentek meg előtte (talán ópium hatására). Sikerült neki az első negyven sort papírra másolnia, és így született meg a Kubla Khan címen ismert nagyszerű vers, mígnem egy kopogás az ajtón összetörte a képet és végleg kitörölte azt, ami a vers további része lehetett volna. Sok mai regényíró, például Joan Didion, arról számol be, hogy műveik megírását nem valamilyen alak vagy cselekmény verbális megfogalmazásával kezdik el, hanem élénk mentális képek jelennek meg bennük, melyek maguk diktálják a leírandó szavakat. A modern szobrász, James Surls úgy tervezi el műveit, hogy fekszik a díványon és zenét hallgat; lelki szemei előtt alakítja a szobrot, felrak egy kart, majd leveszi, és nézi a képeket, amint leperegnek és ide-oda villóznak előtte.

A fizikusok még ennél is tovább mennek és azt állítják, hogy gondolkodásuk nem verbális, hanem geometrikus. Michael Faraday, az elektromos és a mágneses tér modern fogalmának atyja, egyáltalán nem részesült matematikai képzésben, ám meglátásait annak köszönhette, hogy az elektromos és a mágneses terek erővonalait úgy vizualizálta, mintha azok vékony csövek lennének a térben. James Clerk Maxwell matematikai egyenletekben formalizálta az elektromágneses terek fogalmát, és őt az absztrakt elméletalkotás egyik legfőbb képviselőjének tekintik, ám ő is csak azután írta le a formális egyenleteket, miután már eljátszadozott a folyadékok és a terek képzeletbeli modelljeivel. Nikola Tesla ötlete az elektromos motorral és a generátorral kapcsolatosan, Friedrich Kekulé felfedezése a benzolgyűrűről, mely útjára indította a modern szerves kémiát, Ernest Lawrence ciklotron modellje, James Watson és Fransis Crick felfedezése a DNS kettős spiráljáról először mind képekben jelentek meg. A leghíresebb vizuális gondolkodó, aki saját magát így jellemezte, Albert Einstein volt, aki néhány felfedezéséhez úgy jutott el, hogy elképzelte magát, amint meglovagol egy fénysugarat és visszanéz egy órára, vagy amint ledob egy érmét, miközben egy zuhanó liftben áll. A következőket írta:

…fizikai entitások, melyek a gondolkodás elemeiként szolgálnak, bizonyos jelek és többé-kevésbé világos képek, amelyek »akaratlagosan« reprodukálhatók és összekapcsolhatók… Ez a kombinációs játék látszik a produktív gondolkodás alapvető jellemzőjének – mielőtt bármilyen kapcsolat szavakba öntve létrejönne valamilyen logikai konstrukcióval vagy bármely más jellel, amelyet másoknak közvetíteni tudunk. A fent említett elemek, az én esetemben, vizuális jellegűek, vagy pedig az izmokhoz kapcsolódnak. A konvencionális szavakat vagy más jeleket fáradságos munkával elő kell keresni, ám csak egy másodlagos állapotban, amikor a korábban említett asszociatív játék más, kellően megalapozott, és tetszés szerint reprodukálható.

Egy másik kreatív tudós, a kognitív pszichológus Roger Shepard is átélte saját maga vizuálisan ihletett pillanatait, és a hirtelen jött megvilágosodás a halandó ember mentális képzeletének laboratóriumi bizonyításához vezetett. Egyszer kora reggel, az alvás és az ébredés köztes állapotában, ám teljesen világos elmével Shepard „háromdimenziós struktúrák spontán mozgó képét” érzékelte, melyek „méltóságteljesen forogtak a térben.” Néhány pillanat alatt, mielőtt még teljesen felébredt volna, teljesen világosan látta maga előtt a kísérlet tervét.

Beszélő fejek

A beszélgetések újságírók általi utólagos szerkesztése 1983-ban jogi kérdéssé vált, amikor Janet Malcolm író egy nem éppen hízelgő sorozatot publikált a New Yorkerben Jeffrey Masson pszichoanalitikusról. Masson egy könyvet írt, melyben becstelenséggel és gyávasággal vádolta meg Freudot, amiért visszavonta azon állítását, hogy a neurózist a gyermekkorban elszenvedett szexuális erőszak okozza. Ezután elbocsátották a londoni Freud-archívumban betöltött állásából. Malcolm szerint Masson a vele folytatott interjúkban úgy jellemezte magát, mint egy „intellektuális dzsigoló” és „a valaha élt legnagyobb analitikus Freud után”, valamint elmesélte azt a tervét is, hogy Anna Freud házát halála után „a szex, a nők és az öröm házává” fogja átalakítani. Masson tíz millió dollárra perelte Malcolmot és a New Yorkert, mert állítása szerint ő soha nem mondott ilyen dolgokat, és más idézeteket is úgy változtattak meg, hogy ő nevetségesnek tűnjön. Bár Malcolm nem tudta szalagokkal és feljegyzésekkel dokumentálni a megjelentetett idézeteket, tagadta, hogy megváltoztatta volna őket, és ügyvédjei azzal érveltek, hogy még ha ezt tette is volna, a változtatások Masson szavainak „racionális interpretációi” voltak. Az idézetek szerkesztése, érveltek az ügyvédek, a mindennapos szerkesztői gyakorlat része, nem pedig annak példája, hogy valamit megjelentetnek, amiről tudják, hogy hamis, vagy gondatlanságból, figyelmetlenségből publikálnak valótlanságot, ami természetesen sajtó útján elkövetett rágalmazás lenne.

Több bíróság az alkotmány első módosítása alapján elvetette az ügyet, ám 1991 júniusában a Legfelsőbb Bíróság egyhangúlag az újratárgyalás mellett döntött. Nagy érdeklődés mellett a bírák többsége az arany középutat választotta az újságírók idézetekkel kapcsolatosan folytatott gyakorlat ügyében. (Az idézetek szó szerinti megjelentetésének követelménye fel sem merült.) Kennedy bíró, a többség nevében írva, azt mondta, „a felperes által mondott szavak szándékos megváltoztatása nem egyenlő a valótlanság ismeretével”, valamint hogy „Ha egy szerző megváltoztatja egy beszélő szavait, de nem okoz alapvető változást a szavak jelentésében, a beszélő jó híre nem szenved sérelmet. Elutasítunk minden olyan tesztet, mely az idézetek valótlanságának megállapítására szolgálna, beleértve azt is, mely a grammatika vagy a mondattan kijavításánál húzná meg a határt.” Ha a Legfelsőbb Bíróság engem is megkérdezett volna, én bizony White és Scalia bírók, a kisebbség mellé álltam volna abban, hogy legyen valamilyen határ meghúzva. Mint sok nyelvész, én is kételkedem abban, meg lehet-e változtatni valakinek a szavait – beleértve a grammatikát és a mondattan – anélkül, hogy alapvetően megváltoztatnánk a jelentést.

Ezek az esetek azt mutatják, hogy a valóságos beszéd messze van a The dog likes ice cream féle mondatoktól, és hogy sokkal többről van szó a mondatok megértésekor, mint pusztán elemzésről. A megértés számára a mondattani fákból megszerzett szemantikai információ csak egy a sok premissza közül a következtetések bonyolult láncolatában, melyek alapján a beszélő szándékaira következtetni lehet. Miért van ez így? …

Az újszülött beszél – ilyen a mennyország

[…] Tizennyolc hónapos koruk tájékán a nyelv igazi fejlődésnek indul. A gyerekek szókincse átlagosan két óráként gyarapodik egy új szóval, és ez a fejlődési ütem egészen a serdülőkorig megmarad. Elindul a mondattani fejlődés is, a minimális kétszavas mondatokkal: Íme néhány példa:

Mind száraz
Még tea
Papa el
Pá-pá Mami
Apa nincs
Jön Réka
Mind piszkos
Piros autó
Maci ott
Enyém labda
Add oda
Hol alszik
Mind vizes
Kicsi kutya
Baba le
Papi jön
Nem kell
Én aludtam

A gyerekek kétszavas kombinációi jelentésükben olyannyira hasonlatosak egymáshoz az egész világon, hogy akár fordításoknak is tekinthetnénk őket. A gyerekek általában azt mondják el, hogy a tárgyak mikor jelennek meg vagy tűnnek el, merre mozognak, rámutatnak a tárgyak tulajdonságaira és tulajdonosaira, megjegyzéseket tesznek emberekre és cselekvéseikre, tárgyakat kérnek vagy utasítanak el, tevékenységeket utasítanak el vagy akarnak végezni, és rákérdeznek, hogy ki, mi és hol van, mit csinál. Az ilyen minimondatok már az elsajátítandó nyelvet tükrözik, a szavak sorrendje az esetek kilencvenöt százalékában helyes.

Sokkal több minden történik a gyermekek elméjében annál, mint ami a szájukon kijön. Még mielőtt két szót össze tudnak rakni egymással, a kisgyermekek a mondatszerkezet alapján már mondatokat értenek meg. Az egyik kísérletben például két tv-képernyő elé ültettek le kisgyerekeket, akik még csak egyszavas kijelentéseket használtak, majd mindkét képernyőn jeleneteket játszottak le nekik a Szezám utca című gyermekműsor szereplőivel. A beöltözött felnőttek a történet két főszereplőjét, Süti Szörnyet és Nagy Madarat személyesítették meg. Az egyik képernyőn Süti Szörny csikálta Nagy Madarat, a másikon Nagy Madár csikálta Süti Szörnyet. A kísérő hang a következőt mondta: „NÉZD CSAK! NAGY MADÁR CSIKÁLJA SÜTI SZÖRNYET! KERESD MEG, HOL CSIKÁLJA NAGY MADÁR, SÜTI SZÖRNYET!” (vagy éppen fordítva). A gyerekek bizonyára megértették az alany, az ige és a tárgy sorrendjének jelentését, hiszen hosszabb ideig nézték az éppen elhangzott mondatnak megfelelő képernyőt.

Amikor a gyerekek már valóban összekapcsolnak szavakat, a kifejezésekben használt szavak mintha egy szoroson keresztül mennének át a beszédprodukcióban. Minthogyha két- és háromszavas kijelentéseik potenciálisan hosszabb, teljesebb és bonyolultabb jelentést kifejező mondatok mintáiból származnának. Roger Brown pszichológus például megjegezte, hogy bár az általa vizsgált gyerekek nem használtak olyan bonyolult mondatot, mint a Mother gave John lunch in the kitchen (Anya ebédet adott Jánosnak a konyhában), kijelentéseik minden összetevőjét tartalmazták, méghozzá a helyes sorrendben: […]

A nyelvi ösztön
STEVEN PINKER a Center for Cognitive Neuroscience (Massachusetts Institute of Technology) igazgatója és professzora. Magyarországon e műve jelenik meg először
Forrás

Steven Pinker: A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? (The Language Instinct. How the Mind Creates Language). Fordította Bócz András. Budapest: TypoTex Kiadó, 1999. (Test és lélek.)