Ehrlich Pál

Ambrus Zoltán
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
orvoslás, luesz, szifilisz, Edward Jenner, Louis Pasteur, Paul Erlich
szóelválasztás

Azok a jelentések, amelyeket berlini és bécsi szakemberek közölnek velünk, immár kétségtelenné teszik, hogy az emberiségnek meg kell tanulnia az Ehrlich Pál nevet és hogy ezt a nevet millió meg millió szenvedő máris bátran „imáiba foglalhatja”, mint a legnagyobb jótevőkét, mint a szentekét, mint a Jennerét és a Pasteurét. Ha kétezer millió ember él a földön, úgy igen-igen keveset mondva: ötszáz millió embert érdekel ez a hír a lehető legközelebbről.

A hírt adó berlini és bécsi orvosok a maguk tudományágának legnevesebb művelői; nem felületes és nem ugrándozó emberek; nem a vérmes reménységek és a hamaros lelkesedés mámorának a részegesei; Koch Róbert és Behring csalódásai óta bizonyára óvatosabbak, mint valaha. Aztán meg ezek a szakemberek nem csak úgy, a levegőbe kritizálnak, hanem a tulajdon kísérleteik eredményeiről számolnak be a jelentéseikben s mindegyik vagy harmincszor kísérletezett. A jelentéseik pedig egybehangzóan azt mondják, hogy Ehrlich 606-os számú arzén-preparátuma bámulatos eredménnyel gyógyítja a lueszt és minden esetben, kivétel nélkül; egyetlen befecskendezésre nagy gyorsasággal tűnik el a baj valamennyi szimptómája s a beteg testsúlyában növekedni kezd, ami a gyógyulás bizonyos jele; a szer egyszeri használatával azonnal el lehet érni azt a sikert, amelyet eddig csak az évek hosszú során át tartó gondos gyógykezelés adott meg és ez se mindig; a szer használatának nincsenek olyan káros következései, mint a higannyal és a jóddal való kezelésnek; végül tökéletes gyógyulás mutatkozik és megint csak egyetlen befecskendezésre, olyan kétségbeesettnek látszó esetekben is, amikor a luesz már az agyat is megtámadta.

Igaz, egy nagy kérdést még nem tisztáztak ezek a jelentések. Azt, hogy Ehrlich preparátuma végképpen meggyógyítja-e a lueszt, vagy a „606”-os használata után is visszatérhet-e, újra jelentkezhetik-e a baj, amint eddig a leggondosabb kezelés után is visszatérhetett, újra jelentkezhetett és néha igen hosszú idő múltán? Erre a kérdésre csak az idő adhatja meg a feleletet; csak hosszas kísérletezés után lehet majd igennel vagy nemmel válaszolni. De Ehrlich szerének a fölfedezésével ez a kérdés is elveszítette a maga szörnyű fontosságát, mert ha a bajt azonnal fel lehet tartóztatni, meg lehet akadályozni romboló munkájában, mihelyst jelentkezik, nem olyan nagy jelentőségű többé, mint eddig, hogy a baj csírái tovább is ott rejtőznek-e a szervezetben, eltokoltan, teljes tétlenségre kárhozottan; a baj elvesztette veszedelmességét, a baj csírái meg vannak fosztva ártalmasságuktól, ha azonnal leküzdhetők, lebírhatók, lefegyverezhetők, mihelyt pihent erővel újra meg akarják támadni a szervezetet. Ez végre is az erőtlenedésüket, a pusztulásukat, tehát a teljes gyógyulást jelenti, ha nem is mindjárt a legelső nemzedékben, mindenesetre a következőkben.

Itt-ott azt a gyermekes kérdést is hallani: vajon meggyógyíthatja-e Ehrlich preparátuma a luetikus eredetű, már kifejlődött paralysis progressivát is? (Mert ez volna a nagy dolog! – sóhajtoznak.) Bizonyára nem. Ahol a luesz már szövetbeli elváltozásokat idézett elő, ahol ez a méreg már elvégezte súlyosan degeneráló, roncsoló munkáját, ott nincs segítség; a már elpusztult szöveteket, szerveket éppé nem teheti többé sem Ehrlich, sem a jóisten. De ez a kérdés sem fontos. Ez csupán azok szerencsétlensége, akiket már utolért a luetikus eredetű (s meglehetősen rövid lejáratú) paralysis progressiva – és az ilyenek nincsenek túlságosan nagy számmal, mert ezerötszáz olyan eset közül, amelyben a luesz az agyat vagy a gerincagyat támadja meg, csak nyolcvan a paralysis progressiva esete – a fontos az, hogy: a jövőben – ha a berlini és a bécsi doktorok nem tévednek – nem lesznek többé luetikus eredetű paralysis-esetek; senki sem fog odáig jutni annak következtében, mert valaha luesze volt; meg fogja óvni ettől a „606”-os.

Tehát a legpesszimisztikusabb hajlandósággal is elmondhatni, hogy: Ehrlichnek a szere ötödfélszázéves átok alól szabadította fel az emberiséget.

Mert az a még ma is elterjedt nézet, hogy a luesz olyan ősrégi, mint maga a szerelem: tévedés. Ez a tévedés annál több hívőre talált és talál még ma is, mert az, hogy a luesz öröktől fogva megvan és meglesz, kitűnő bizonyítékául tűnt fel annak, hogy a lueszben a természet a szerelmi kicsapongást bünteti meg s az erkölcstelenséget torolja meg úgy a bűnösön, mint az ivadékokban, ha nem is éppen hetedíziglen, (mert a luesz a hetedik nemzedéket már nem várja meg). És valljuk meg, hihetőnek tűnhetett fel, hogy a természet efféle fenyegetőzéssel és megtorlással akar gátat vetni a szerelemben való mértéktelenségnek. De azért a tévedés mégis nyilvánvaló. Venerikus betegségek ugyan voltak már az ókorban is, s ezek a betegségek, amelyek ma is megvannak (de csak az egyént „büntetik” és nem egyszersmind az ivadékokat is), meglehettek már a prehisztorikus időkben is; csakhogy ennek a két betegségnek semmi köze a szörnyű lueszhez. Az újabb kutatások kétségtelenül kiderítették, hogy a luesz Amerika felfedezéséig teljesen ismeretlen volt Európában; Columbus emberei hurcolták be Haiti szigetéről Spanyolországba; egy pár év múltán VIII. Károly hadjárata terjesztette el Itáliában – ahol epidémiaként pusztított – s utóbb Európa többi országában; végül a portugálok vitték keletre, Indiába, Kínába, Japánba. Európa történetében – mondta egy szakember – a luesz csak rettenetes és hosszú epizód; ma már, úgy látszik, bátran elmondhatni, hogy: csak epizód volt.

A lueszt sokáig összetévesztették a másik két venerikus betegséggel. Csak a tizenkilencedik század első felében mutatta ki Ricord ennek az infekciónak a másik két infekciótól való különbözőségét. Neisser 1879-ben a gonokokkusz és tíz évvel később Ducrey meg Unna a nem luetikus fekély bacilusának a fölfedezésével alapozták meg a venerikus betegségek tudományos vizsgálatát. Mecsnikov volt az első, már ebben az évtizedben, aki át tudta vinni az ember lueszét a majomra, és alig öt éve, hogy Schaudinn fölfedezte a luesz okozóját, a „Spirochaete pallida”-t. Ezek az Ehrlich nagy elődei.

A másik két venerikus betegség se tréfadolog; különösen a gonokokkusznak nevezett kis élősdi valóságos mártíromsággá teheti áldozatának az életét s a különböző bajok egész csoportját szabadíthatja rá a meglátogatottra. De mindez csekélységnek mondható ahhoz képest, hogy micsoda rémsége volt a luesz az emberiségnek. Pedig a tapasztalat már régen megtanította rá az orvosokat, hogy a higany hathatós ellenszere ennek a rettenetes bajnak. A lueszt eddig se lehetett gyógyíthatatlannak mondani, de milyen távol volt mostanáig a luetikus attól a gyógyulástól, amelyet az Ehrlich–Hata-preparátum ígér! (Hatá-nak hívják azt a japán orvost, aki Ehrlich szerét először próbálta ki az állatokon.)

A luesz csak az első epidémiák idején volt rögtönösen ölő és már régen nem az a legtöbbször kérlelhetetlen betegség, amely régente volt, amikor a halálozási arányszáma sokkal nagyobb, a lefolyása gyorsabb és a kilábolás esetén a súlyos következései jóval gyakoribbak voltak, mint a mi időnkben; az a szerencsésnek nem nevezhető körülmény, hogy mérge beoltódott az emberiség jelentékeny részébe, valamelyest ellenállóbbá tette az egyént a bajjal szemben: a luesz mérge meggyöngült és most már valamivel szelídebben bánik el áldozatával. De ebben a szelídülésben sem volt sok köszönet; a lueszt mindmáig rémes szerencsétlenségnek kellett tekinteni. Először is nem minden ember szervezete tűri el egyformán a higanyt; van beteg, aki egyáltalán nem bírja ki – s az ilyenen nemigen lehetett segíteni – vannak mások, akikre nézve maga a higany-kúra is súlyos következésekkel jár. Aztán a gyógyulás, a nagyon szerencsés eseteket kivéve, nagyon sokáig, többnyire évekig tartott és a kúra igen gyakran alaposan, szinte kiheverhetetlenül megviselte a szervezetet. És teljes gyógyulásnak, meggyógyulásnak lehetett-e nevezni az állapotnak ezt a javulását? A leggondosabb kúra után is, olyannál is, aki időnként a legnagyobb figyelemmel ellenőriztette orvosával a gyanús tüneteket s újra meg újra használt szelídebb vagy drasztikusabb kúrát, megtörtént, hogy a betegen újra kitört a baj; néha tizenhat-tizennyolc, húsz évig is elvárt, de azután újra jelentkezett; olyan eset is volt, hogy ötven évig lappangott, de mégis előkerült, megölni az aggastyánt. És súlyos következéseinek a rémes változatossága! Jól nevezték el vérbajnak, mert a vér megmérgezésével legjobb belső gyógyítószerétől fosztja meg az embert, hogy szabadon vethesse rá magát a bőrre, az egész csontrendszerre, bármelyik szervre. És az elhanyagolt vagy a rosszul gyógyított baj rettenetes következései! Valamennyi szervnek legszörnyűbb megbetegedései többnyire luetikus eredetűek; és csak nemrég óta tudjuk, a Fournier bizonyítékaiból, hogy az agy megbetegedéseit, a tabest (a gerincsorvadást) és a paralysis progressivát majdnem kivétel nélkül – az esetek kilencvenöt százalékában – a luesz idézi elő. Aztán a baj hátborzongató örökletessége! A csecsemő, aki halálra ítélten jön a világra, a gyermek, akit csak a legrettenetesebb kínlódások árán lehet fölnevelni s akit csenevésznek, élő vázalaknak kell látni, a leányka, akin a serdülés idején tör ki az örökölt baj, az ártatlan, akinek meg kell bűnhődnie a nagyapja nem is sejtett szerencsétlenségéért! A luesz rémségei fantasztikusabbak Dante poklánál. És számítsuk ehhez, hogy a tudatlanság, a konok csökönyösség, az indolencia, a testi tisztátalanság, az álszemérem és a prostitúció mind megannyi melegágya ennek a szörnyű bajnak. Számítsuk ehhez végül, hogy optimisztikusan gondolkozunk, ha azt hisszük, hogy csak minden negyedik ember nyögi ezt az átkot. Számítsuk ehhez végül, hogy bár a lueszt csak másnak a luesze idézheti elő, ez nem mindig a szerelmi érintkezés következése; ellenkezőleg, az infekció nagyon könnyen megtörténhetik szerelmi érintkezés nélkül is. A csecsemő elkaphatja a luetikus dajkától; el lehet kapni a tisztátalan beretváról, más pipájának a csutorájáról, fehérneműről, ágyneműről, ha valaki a nyelvével nedvesíti meg a levélbélyeget, ha valaki olyan pohárból iszik, amelyből előbb luetikus ivott; még a Biblia csókolgatása is akárhányszor lehetővé tette a szifilitikus fertőzést (Angliában, ahol az ünnepies eskü alkalmával volt szokásos). Bloch Iván szerint, akinek az adatait itt idéztem, és akinek az adatai rendesen megbízhatók, Oroszország és Törökország némely vidékein, ahol a kultúra és a testi tisztaság dolgában hihetetlenek az állapotok, a luetikus infekció több mint fele részben szerelmi érintkezés nélkül történik. Azért nem lehet egészen egyetérteni azzal a kitűnő írónkkal, aki így biztat: „Ne szépítsük a dolgot vérbajnak az álszemérmesek kedvéért! Nevezzük csak magyarul bujakórnak!”

Nevezzük akárhogyan; ezentúl, úgy látszik, nem fogjuk gyakran emlegetni. Az emberiség nagy átkai, a legszörnyűbb társadalmi bajok közül átkerül a szelídebb betegségek rovatába. A tudós türelmes, az eredménytelenség után újra meg újra próbálkozó, szívós, kitartó munkájának megvan a sikere.

Néha az egész világ hajlandóságot érez lebecsülni a tudós részletező munkáját; ilyenkor szívesebben ünnepli a mindent összefoglaló filozófust vagy költőt, meg a többi „kitaláló elmé”-t. Pedig a „kitaláló” csak hamarabb sejti meg, mint a többiek, hamarabb összegezi és kifejezi az emberiség munkájának addig elért eredményét. Pedig a „kitalálás” csak arra szorítkozhatik, hogy variálja, kombinálja vagy permutálja azt, ami már megvan; pedig „kitalálni” csak azt lehet, ami előbb már valahogyan belejutott az emberi tudatba: az emberi elme, ismereteinek alapja nélkül, tisztán képzeletből, semmit se tudott volna kitalálni; pedig a „kitaláló” csak a már elért megismerésekkel operál, művészkedik, keresi az utat s szimatolja a nyomot, mint a vizsla a vadász előtt. A nagy munkát a tudós végzi. A világtitkok roppant komplexumából a nagy megismeréseket csak apró részletekben lehet kihámozni.

Edward Jenner
(1749–1823)
Louis Pasteur
(1822–1895)
Paul Erlich
(1854–1915)