A G-sugarak

Benedek Marcell
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
fizika, optika, színskála
szóelválasztás

Látogatóban voltunk szerencsétlen megvakult barátomnál, a szanszkrit filológia magántanáránál. Néhány hónapja csak, hogy örökös éjszakába borította valami egészen sajátságos szembetegség, melynek mivoltáról mindvégig eltért az orvosok véleménye. Az egyetlen bizonyosság, hogy örökre megvakult. Tudományos pályájának vége, alig negyvenesztendős korában, gyönyörű kezdet után. Szanszkrit szövegeket senki sem olvashat föl neki egész álló nap s a Braille-írás sem segíthet rajta.

Minden héten elmegyünk hozzá egyszer-kétszer a feleségemmel. Az asszonyok is régi jó barátok, tanárnő mind a kettő. Mi pedig még egyetemi éveinkben egymáshoz forrtunk egyforma, bolond idealista természetünkkel, kacagtató élhetetlenségünkkel. Én az indus filozófiával foglalkozom, de a szanszkrit nyelvben átkozottul gyönge vagyok. Minden lépésemben az ő támogatására volt szükségem. Egy kicsit én is megvakultam vele együtt.

Ő csodálatos lelkierővel viseli a szerencsétlenségét. Eleinte, mikor még szóbahozta, inkább azon sajnálkozott, hogy nekem nem lehet ezután szolgálatomra. Aztán nem volt szabad többé a vakságáról beszélni.

Most is, ahogy négyen együtt ülünk a dolgozószobájában, amely egyben fogadószobája is volt, úgy folyt a társalgás az immár haszontalan könyvek ezrei között, ahogy az utolsó három-négy esztendőben mindig szokott.

Felesége, a történettanárnő, behozta a teát meg a süteményt és letette a kis kerek asztalra. Elkészítette az uráét s az már elég biztos kézzel nyúlt a csésze után.

– Rettentően megdrágult a tea – szólalt meg az én feleségem, a modern irodalmak tanára. – Te hogy vetted ezt?

– Ó, ez még csak háromszáznyolcvan korona volt. Szerencsére negyed kilót vettem. De hogy mit csinálunk, ha ez elfogy…

– Tégy a tűzre drágám – mondta most a férje. – Hideg kezd lenni.

Az asszony megigazította a tüzet.

– Hogy álltok a szén dolgában? – kérdeztem. – Megkaptátok már azt a bizonyos protekciós tizenöt mázsát?

– Dehogy kaptuk. A feleségem tegnap is sürgette. Jövő hétre ígérik. Addig talán megélünk azzal, amink van. Csak be ne csapjanak megint.

– És el ne lopják a felét – mondta a felesége, miközben a kályhától visszatért az asztalhoz. – Nem tudom, kit küldjek érte, ha megjön.

– Én magam utaztam a múlt héten a szeneskocsi bakján – mondtam én – s a pincében végigvártam, míg lerakták. A kis cselédünk vigyázott az utcán, a gyereket a szomszédokhoz adtuk, mert a feleségem iskolában volt.

– Hja, könnyű nektek – mondta a barátom. Elpirultam a tapintatlanságom miatt. Ezzel az ostoba dicsekvéssel eszébe juttattam a nyomorúságát.

A feleségem ügyesen másra terelte a szót.

– Az mégis vigasztaló, hogy a hús meg a zsír ára esik egy kicsit.

– Csak az a baj – folytatta a háziasszony – hogy te is, én is kénytelenek vagyunk a cseléddel vásároltatni. Most nem mindenütt egyformák az árak és ezek a donnák nem sokat törődnek azzal, hogy megkeressék a legolcsóbb helyet.

– No, az bizonyos – mondta a feleségem. – Egynapi fizetésemet megtakarítom, ha későn van órám és ráérek a csarnokba menni.

Így beszélgettünk még egy darabig mind a négyen. Közben észrevettem, hogy a barátomat szokatlanul idegesítik ezek a – fájdalom – régóta megszokott témák. Dobol az ujjával az asztalon és arcát úgy fordítja a felesége felé, mintha emlékeztetni akarná valamire. Az asszony nem vette észre. A cselédekről volt szó.

Végre is megszólalt a barátom.

– Drágám, azt mondtad, meg akarod mutatni a nagyságos asszonynak az újonnan átalakított ruhádat.

A felesége zavartan ugrott fel és átinvitálta feleségemet a hálószobába – a harmadik szobába.

Nyilvánvaló volt, hogy a barátom kettesben akart maradni velem és nem győzte kivárni, míg a felesége előhozakodik a megbeszélt ürüggyel.

Amint egyedül maradtunk, fülelni kezdett; megvárta, míg a hálószoba ajtaja is becsukódik. Akkor megkereste, megragadta a kezemet és így beszélt:

– Ne tarts őrültnek, kérlek. Amit most elmondok neked, azt a feleségem sem tudja még. Nem mertem szólni neki és talán ezután sem fogok, mert mi lesz velem, ha őrültnek tart és orvoshoz fordul?

… De el kell mondanom valakinek a dolgot, mert csakugyan megőrülök, ha magamba fojtom. Add becsületszavadat, hogy hallgatni fogsz.

… Köszönöm. Hát tudd meg: én nem vagyok vak.

Nem vagyok vak, csak ezt a világot nem látom többé.

Az úgynevezett vakságom csak az orvosoknak volt meglepetés, nekem nem.

Gyerekkorom óta romlik a szemem és semmiféle üveggel nem lehet segíteni rajta. Nem vagyok se közellátó, se messzelátó, se asztigmatizmusom nincs. A világ egyre homályosabbá vált előttem és most, néhány hónap óta, egyáltalán nem látom.

De gyerekkorom óta emlékszem valami halvány látomásokra, amik csudálatos egyformasággal, de egyre élesebben ismétlődtek, ahogy idő multával romlott a szemem. Nem tudom miért, sohasem beszéltem róluk senkinek. Talán öntudatlanul is féltem, hogy bolondnak tartanak. Egyébként magam is elhessegettem ezeket a látomásokat; úgy raktároztam el az emlékezetemben, mintha álmok lettek volna. Pedig bizonyos, hogy egyik sem volt álom. Hiszen fényes nappal láttam őket, akárhányszor, úgy hogy a körúton mentem át, gyöngeszemű ember félénkségével surranva el villamosok és teherkocsik között. Isten csudája, hogy el nem gázoltak, mikor egy kocsi képét hirtelen valami ilyen látomás takarta el.

Tavaly már nem járhattam egyedül az utcán. Kénytelen voltam bevallani, hogy sűrű köd takar el mindent a szemem előtt, csak azt nem árultam el, hogy ez a ködfátyol színes, alakok mozognak rajta, perspektívája van…

Az alakok típusa egyre tisztábban bontakozott ki és amennyire az emlékeimet össze tudtam szedni, nem változott gyermekkori látomásaim óta. És amint az új perspektíva mindinkább elfoglalta a réginek a helyét, kezdtem Budapest helyén egy új – változatlan – tájképpel megismerkedni.

A talaj szintje valamivel alacsonyabb volt a város kövezeténél, de nagyjában egyformán emelkedett és süllyedt vele. A Duna is rendes helyén folyt, csak mélyebben és szélesebben. Hidat, hajót nem láttam rajta és a kőpartoknak sem volt nyoma, mióta a régi szememmel nem láttam. De azok a bizonyos alakok könnyedén jártak-keltek a víz színén.

A budai hegyek körvonalait körülbelül úgy látom most is, mint akkor… csak a színek változtak meg.

A színek!… Minden egyebet talán meg tudok magyarázni neked, de ezt nem. Olyan a helyzetem veled szemben – most megengedem, hogy nevess – mintha vaknak beszélnék a színekről.

Pedig, ha csakugyan őrült nem vagyok, ezekben a színekben van az esetem magyarázata. Kár, hogy te meg én, még a kettőnk felesége is, csupa filológusok meg historikusok vagyunk és fogalmunk sincs a természettudományokról. Amit most mondok, arra is egy népszerű természettudományi könyvből emlékszem homályosan. Annyit talán te is tudsz, hogy az a színskála, amit az emberi szem fel tud fogni, tizedrésze sincs a valósággal létező színeknek. Vagyis az ember tizedrészét sem látja a világnak. Egy-két ilyen láthatatlan sugárral operál a tudomány: a Röntgen-sugarat még nekünk, indológusoknak is illik ismerni. Nem tudom, de azt hiszem, hogy van még egy-kettő az X-sugarakon kívül… majd szerezz valami könyvet és tájékozódjál. Minden esetre el lehet azonban képzelni, hogy egész világok vannak, amelyek a prizmának ránk nézve láthatatlan színeit nyelik el és verik vissza… vagy lehet, hogy ezt nagyon indológus módra fejeztem ki… szóval, olyan világok, ahol az ember – vagy nevezd akárhogy – az X, Y, Z, vagy A, B, C, D sugarakat látja… van egy színskálája, melynek már a kezdete is messze esik az ultravöröstől, vagy ultraviolett-től.

Ilyen világ lehet itt a mi földünkön is, egy-kettő, vagy akár tíz. Hiszen a nap spektrumában benne vannak ezek a színek. Ezek a világok semmiképpen nem tudhatnak egymásról, nem lehet közük egymáshoz. Nemcsak hogy látni nem láthatja egyik a másikat, de van okom azt hinni, hogy az anyag összetartó ereje, áthatolhatatlansága is relatív fogalom. A másik világ molekulái másképpen rezegnek, vagy keringenek, vagy vonzódnak… azok az alakok, akiket én látok, úgy hatolnak keresztül a mi négyemeletes házaink falain, a mi villamosainkon, a mi testünkön, mintha valamelyikünk anyagtalan lény volna… már pedig sem mi nem vagyunk azok, sem ők. Ők is anyagból vannak alkotva… de az anyag relatív valami!

Értesz-e most már? Nem? Hát az én szemem valahogy egy másik színskálára van berendezve. Azazhogy lassankint alakult át. Ez a megvakulásom története. Ha úgy tetszik: az a tragédiám, hogy a testem molekulái nem követik a szemem rendellenességeit és nem sétálhatok át a szobám falán, ellenben elgázolhat és összeroncsolhat az első teherkocsi.

Nem tudom, milyen sugaraknak adtak már nevet a tudósok, hát én kiválasztottam a G betűt az én sugaraimnak. És édes fiam, én most a G-világ lakója vagyok. Új embertársaim nem látnak engem – mint ahogy én sem látom a régieket. De mégis a G-emberek életét élem, mert hiszen az ő szemükkel látok – csak most érzem, milyen mély jelentősége van ennek a kifejezésnek. Vannak már köztük, akiket személy szerint ismerek. A feleségem nem tudja, miért vezettetem magamat nap-nap után bizonyos helyekre és miért állok például órák hosszat, az országházának egyik pinceablakát bámulva vak szememmel. G-emberek története játszódik le olyankor előttem…

De jönnek az asszonyok. Persze, eszembe juthatott volna, hogy a hálószobánk fűtetlen. Majd bocsánatot kérek tőlük. Jer el holnap délelőtt, egyedül leszünk… Csak doktort és kényszerzubbonyt ne hozz magaddal.

Egész éjjel nem aludtam. Másnap korán elmentem hazulról. Eleinte azt gondoltam, hogy fölkeresem egy fizikus ismerősömet és megkérem, tartson nekem előadást az emberi szemnek láthatatlan sugarakról. Így majd megtudom… mit tudok meg? Hát rajtam is erőt vett szegény barátom hallucinációja? Ha a fizikus észreveszi, hogy miért kérdezősködöm, szemem közé nevet.

A könyvkereskedőmhöz mentem el. Kértem egy népszerű fizikai munkát, felvágtam azon a helyen, ahol erről a tárgyról volt szó, megálltam a bolt sarkában és olvasni kezdtem. Ez a népszerűen felhígított tudomány még jobban megzavart a maga tarka frázisaival, hasonlataival, elméskedéseivel. A könyv írója, úgy látszik, kéjelgett abban, hogy érzékléseink semmiségének, az érzékeinken kívül eső jelenségek tömegének feltárásával megkótyagosítsa az olvasót. Mindent lehetségesnek hittem és most csakugyan nem tudtam, mit gondoljak a barátom látomásairól.

Tíz óra felé már nála voltam, izgatottan, tele kérdésekkel. Nem hagyott szóhoz jutni.

– Hallom, hogy odakünn esik a hó. A G-embereknél, úgy látszik, soha sincs tél. Ősz óta egyformának látom az eget, a földet. Körülöttünk szántóföldek vannak. Itt lenn, alattunk, a Veres Páln utcában szántanak… távolabb, a Duna felé, aratnak. Folyvást terem a föld. Hihetetlen gazdagság. És mégis…

Eltakarta az arcát, mintha borzadna attól, amit lát. Sokáig nem is vette le kezét a szeméről, úgy beszélt tovább.

– Képzeld el ezt a gyönyörű földet, ha tudod. A ti színeitek szerint talán sötétvörös az érett gabona. Magasabb az embernél és gyűszűnyi szemektől duzzadnak a kalászai. A felszántott földnek valami mély, tengerzöld csillogása van. Csudálatos, lehajló, aranybarna lombozatú fák csoportjait látni mindenfelé. Különösen sok ilyen van a budai erdőkben. Ezeken a fákon folyvást érik, milliószámra, az eperforma, ametiszt-lila gyümölcs. Ez volna a G-emberek kedves tápláléka, fő eledele. Hanem erről majd később beszélek.

Levette kezét a szeméről, aggódva jártatta végig tekintetét a padlón és megnyugodva mormogta magában:

– Eltűnt a szörnyeteg. – Elmondom neked, milyenek a G-emberek. Most pihennek éppen, nem olyan keserves rájuk nézni.

– Emberek és csak azért olyan furcsák, mert szinte szóról-szóra megvalósítják a mi szépség-ideálunkat – abban a formájában, ahogy az irodalmi galantéria túlozni szokta. Teljesen meztelenül járnak, könnyű leírni őket. Alattunk most egy férfi meg egy nő sétálgat. Az imént az asszony az eke szarvát fogta, a férfi igába fogva húzta az ekét és a szörnyeteg… de nem, hagyjuk most a szörnyeteget. Örülök, hogy nem látom. Ebben a pillanatban úgy sétálnak, mint két bájos, megelevenedett szobor. Én már szépnek találom őket. A testük színe olyan aranyos fehér, mint a görög márványszobroké. Magasabbak és karcsúbbak nálunk… olyanok az arányaik, mint a gótikus szobroknak. Hattyú-nyak, darázs-derék, piskóta-láb! Majd elfelejtem az eperajkat. A szájuk olyan picike, hogy csak az a bizonyos ametiszt-színű eper fér be rajta kényelmesen. Asszony és férfi alig különbözik egymástól. Csak a koponyájukat födi valami aranybarna, sötéten csillogó haj, egyébként egy pihe sincs a testükön. Az asszony keble, csípője alig van olyan fejlett, mint nálatok egy süldő leányé. A férfi válla nem széles, a karján sem dagadnak az izmok: de azért nem afféle esetlen égi meszelő. Arányos, finom, megint csak a gótikus szobrok jutnak eszembe. Milyen szép mozdulattal nyúlt fel ebben a pillanatban egy szem eperért a fára! Az asszonya szájába adja… aztán magának is vesz egy szemet… szegények! Milyen boldogok volnának, ha ma nem kellene többet enniök… Most éppen ezt mondja a férfi az asszonynak…

– Hát érted a beszédjüket? – kiáltottam fel meglepetten. Most szólaltam meg először.

– Értem, mert nem szóval érttetik meg magukat, hanem gondolatátvitellel. A G-emberek világa néma. Szó, nyelv: ez a fogalom meg sem születhetett benne. Hogy bennük milyen formát ölt a gondolat, azt nem tudom. De tovább adják. Én szavak alakjában fogom fel, mert a gondolkozásom mindig auditív típusú volt. Nagy tökéletlenség és érzem, hogy eldurvítja az ő gondolataikat. De én csak annyit érthetek meg, amennyit emberi szóval ki lehet fejezni. Átérezni – átérezni többet is tudok. A G-emberek egész, mérhetetlen szenvedését.

– Mert ezen a paradicsomi földön mérhetetlenül szenvednek a G-emberek. Ó… most összecsődítik őket. Jönnek mindenfelől és borzalom ül az arcukon. Gyerekek is kapaszkodnak a kezükbe. Nincs iszonyúbb látvány, mint egy rettegő gyerek.

… Szörnyetegek terelik őket egy félszer felé. Most már le kell írnom ezeket a szörnyetegeket. Ez az uralkodó faj, amely leigázta a G-emberek gyönge, elfinomult népét. Fekete alakok… a feketét úgy értsd, hogy ez a szín a legsötétebb ebben a színskálában. Nincs emberformájuk, egyénenként meg sem tudom különböztetni őket egymástól. Sokkal többen vannak a G-embereknél és bár szellemi tekintetben a sarkukig sem érnek, uralkodnak rajtuk, mert a fegyverük irtózatos. Hosszú kar végén két olyan csáp, mint a rák ollója. Ezzel csípnek bele a G-ember testébe, ahol érik. A csípés nem halálos, de rettentően fájdalmas lehet, és iszonytató daganat támad utána ezen a finom testen. A szörnyeteg gyorsan szalad groteszk lábain és nem lehet elmenekülni előle. És ha egyik elvesztette szeme elől az embert, ott terem a másik. Valósággal nyüzsögnek.

Az a gabona, amit a G-emberek termelnek, a szörnyetegek tápláléka. Undok szájukban egyszerre tízével-húszával ropogtatják a kemény magot. De a szörnyetegek tudják, hogy ez a mag erőt ad az elfinomult G-embereknek. És nekik erős munkásokra van szükségük. A hegyek közt piramis-forma, hatalmas palotákat építtetnek maguknak és a G-emberek nem bírják eléggé a munkát. Ezrivel esnek össze és pusztulnak el. Kevesen vannak és nem igen szaporák. A szerelem állati része nem csábítja őket.

Hát ezen a gyöngeségen, ezen a szaporátlanságon akarnak segíteni a szörnyetegek. És ezzel több szenvedést okoznak a G-embereknek, mint a szántás, vetés, meg a kőhordás munkájával.

Amíg itt beszélek neked, már megkezdődött az etetés. A fészerből olyan profunt-formát hordanak ki százszámra. Mindenki kap egyet és a szörnyetegek őrködése közben meg kell ennie.

– – – A barátom arca eltorzult, homloka kiizzadt, vak szeme tágra borzadt, úgy nézett lefelé a padlóra és görcsösen tördelte az ujjait, amíg tovább beszélt: – – –

Finom ujjukkal kínlódva törnek le egy darabot a kemény prófuntból. Soha egy se tud elég kicsit letörni és nincs ideje, hogy minden darabot elmorzsoljon. Kénytelen a szájába tömni. A pici eperajkak szétfeszülnek, akárhányat látok ebben a pillanatban is, akinek fölrepedt a szája s két oldalán mélyzöld fonálban csordul le a vér… Hosszú nyakukon végigvonaglik a nyeldeklés kínja, látni lehet a megrágatlan kolonc útját lefelé… És később… ó, látnád őket egy-két óra múlva… Akkor a földön fetrengenek… Hasukon áttetszővé válik a bőr, hullámoztatja a belek kígyózó tekergése, vöröses-lilás színekben játszik az egész has… Némán szenvednek, némán, de énhozzám eljut az érzésük, én átélem a szenvedésüket… Milyen nyelvben akadna erre szó?

… Aztán elmúlik az emésztés gyötrelmes ideje és ismét munkába kergetik őket éjszakáig. Nincs egy pillanatjuk, amikor nyugodtan röppenthetnék egymáshoz a gondolataikat. Hol itt, hol ott bukkan föl a szörnyeteg és nem engedi, hogy a munka szüneteljen. Este aztán… de elég volt ebből. Az idegeim nem bírják. Hány óra?

– Tizenegy.

– Vezess el sétálni, ha ráérsz. Mutatok neked valami vigasztalót… valami idillikusat. Fölfedeztem egy titkot… a szörnyetegek sokat megadnának érte, ha elárulnám nekik… haha!

– Hogy tudják megőrizni a titkukat a G-emberek – kérdeztem, miközben rásegítettem a télikabátját – mikor a gondolataikat akárki fölfoghatja?

– A szörnyetegek nyilván nem értik a gondolatok nyelvét. Maguk sem gondolkozhatnak, vagy legalább is az ő gondolataik nem jutnak el hozzám. Ösztön-lények lehetnek.

Elindultunk. A barátom, nem tudom, miért, nem akarta megmondani, hová megyünk. Azt mondta, hogy majd ő vezet, csak arra ügyeljek, hogy el ne gázoljanak bennünket, vagy falnak ne menjünk. Az irányt egyszer sem vesztette el; akárhány háztömböt kellett is megkerülnünk, végeredményben egyenesen mentünk előre. Már az Országház téren voltunk s egy pillanatra azt hittem, hogy célnál vagyunk, mert eszembe jutott, hogy tegnap említette ezt a helyet. Csakugyan meg is állt egy pillanatra és körülnézett, aztán azt mondta:

– Úgy látszik, tovább menekültek. Helyes.

És tovább vezetett a Margit-híd, a Pozsonyi út felé. Útközben gyakran vettem észre, hogy kikerül valamit, vagy úgy tesz, mintha félrehajlítana egy ágat.

– Ostobaság – szólalt meg elmosolyodva. – Tudniillik sűrű erdőben vagyunk – és mindig elfelejtem, hogy én kényelmesen áthatolhatok ezeken a fákon s az ágak sem csaphatják ki a szememet.

Különös érzés borzongatott meg. Már-már beleéltem magamat a barátom látomásaiba. De most az a tudat, hogy a Palatínus-házak és a csöngető 16-os villamos között karon fog egy ember, aki sűrű erdőben jár…

– Itt vannak – szólalt meg kitörő örömmel. – Ezek a G-emberek el tudtak rejtőzni a szörnyetegek elől. Úgy élnek itt a rengetegben, mint az indus szerzetesek. Várj, tüstént megtaláljuk az én két kedvencemet… Sakuntalának és Dusjantának neveztem el őket. Két alig felserdült, gyönyörű, csupa lélek G-ember. Együtt sétálnak mindig… órák hosszat lesem a beszélgetésüket. Micsoda duett! Az operában hazugságnak tartjuk, hogy két ember egyszerre énekel. Ezek akárhányszor duetteznek: minden gondolatuk, minden érzésük összeolvad. Ott vannak! Gyere! Ó, de szépek!

Sietve megindult feléjük. Sajnos, nem érhettünk oda azonnal. Benne voltak egy háztömbben. Várnunk kellett, míg a Duna partjára értek, aztán nagy kerülővel megkerestük őket. Ettől fogva nyomukban maradtunk és a barátom lázasan, töredezett szavakkal, felkiáltásokkal fordította nekem szegény emberi nyelvre a duettjüket.

– Milyen jó itt élni veled – mondja a leány – békességes rengetegben, jó emberek között. Milyen szépek a fák, milyen gyönyörű az ég, a víz! A világ lelke itt lebeg fölöttünk és összeolvadhatunk vele. Egymással és vele… Érzem, hogy körülöttünk, alattunk, felettünk van valami, ami úgy szeret bennünket, mint mi ketten egymást.

– Én édes, szép, tiszta szerelmem – mondja a fiú – milyen édes itt járni veled, szelíden fogni a kezedet, látni az ajkad mosolygását és milyen jó volna megfeledkezni minden szenvedésről…

(Mind a kettőnek ott van a testén, behegedve a rettentő rákollók nyoma – vetette közbe halkan a barátom.)

– Ne gondolj többet erre – mondja a leány – ha kell, még tovább is menekülünk, de nem kerülünk többet azoknak a szörnyetegeknek a kezébe. Én szívesen meghalok, ha kell, de nem akarom látni többet, amint a te szép testeden irtózatos sebeket vágnak… Nem akarom többet fölrepedve látni az ajkadat… Nem akarom látni, amint az undok étel végig vonaglik a belső részeden… és nem akarom, hogy a mi szép szerelmünket ocsmány ölelésre kényszerítse a szörnyeteg…

– Nem, inkább meghalok én is – mondja a fiú – de azért nem nyugodt a lelkem. Itt sem tudok nyugodtan élni és nem tudom élvezni a boldogságot, míg a többiek ezeket a borzalmakat szenvedik végig. Az a lélek, mely itt lebeg körülöttünk, nemcsak veled olvaszt össze, hanem velük is. Úgy érzem, mintha küldene, ösztökélne, hogy osztozzam a szenvedéseikben, harcra szedjem össze őket a szörnyetegek ellen és felszabadítsam a népemet.

– Gyöngék vagyunk – mondja a leány – és gyönge, gyáva a népünk. Még ezt az életet is többre becsüli, mint a halált. Megszokta a szenvedést. A gyermekeinek, az unokáinak talán már nem is lesz olyan kínszenvedés azokat a koloncokat lenyelni. Talán kitágul a szájuk… Talán megerősödnek… és elszaporodnak úgy, hogy legyőzik a szörnyetegeket…

– Ó, nem szabad, hogy az én fajtám – a mi fajtánk – nagyszájú, falánk, szapora szörnyeteggé váljék. Irtózat elgondolni is. Haljon ki inkább. Ha szapora szörnyetegeké a világ, a mi ritka fajtánknak nincs mit keresni rajta. Nekem nem kell gyermek. Sohasem érintelek meg úgy, ahogy a szörnyetegek parancsolják.

(Drága, gyönyörű gyermekek! – áradozott a barátom és tágra nyílt, pislogó szeméből megeredt a könny. – Vigyázzatok, az istenért! Nem veszitek észre, hogy beszélgetés közben kijutottatok az erdőből! Forduljatok meg, forduljatok meg! Ó, hát nem értitek a gondolatomat?)

– Jaj, nem értik, nem értik! Tovább mennek! És egyre jobban megfeledkeznek magukról! Most a leány beszél:

– Én hiszem, hogy ha meg lehet váltani a fajtánkat, te lész a megváltója. De ne dobd oda magadat kelleténél korábban. Élj elvonulva a rengetegben, társalkodjál a körülöttünk lebegő lélekkel, érleld meg a megváltás gondolatát, találd meg útját-módját. És addig, addig legalább légy az enyém… járjunk együtt az erdő fái alatt és fogd a kezemet és beszélj velem…

– Nincs nyugtom – mondja a fiú – hajszol a lélek, az én lelkem és a világ lelke. Vissza kell mennem, harcolnom kell – –

– Ó jaj! Ott, ott! Előbukkant egy szörnyeteg… meglátta őket… Szalad feléjük… nyomában már egy másik, harmadik… Fussatok, szerencsétlenek! Talán még nem késő! Még most sem veszitek észre? Szerencsétlen lány! Most is az ő tiszta szerelméről beszél!

(Az emberek kezdtek megfordulni utánunk, megállni körülöttünk. Próbáltam továbbvezetni a barátomat: nem engedte. Tágra meredt szemmel, eltorzult arccal nézett a Duna felé.)

– Körülvették őket! Átkozott, undok, irtóztató szörnyek! Az én Sakuntalámat! Az én Dusjantámat! Vigyorogva szalad szét a szörnyetegek szája… Tudják, hogy szökevényt fogtak. Jó tréfára készülnek… Istenem, irgalmazz! Látom, mit akarnak… Ők is megértik… A fiú arcáról le lehet olvasni: nem, inkább meghalok!… Mind a három szörnyeteg ráemeli az ollóját… A lány elébe akarja vetni magát, félrelökik… leesik a földre és úgy marad, hanyatt fekve… a karját kitárja a fiú felé és ordítani érzem a gondolatát:

– Tedd meg… tedd meg… csak élj… csak életben maradj… És a fiú nem tud ellenállni a könyörgésének… és ott, a szörnyetegek vigyorgó képe előtt… fölébe hajol… hát ők is … ők is elvesztek!…

Szegény barátom tombolni kezdett. A csődületből valaki rendőrért szaladt. A rendőr a mentőkért telefonált.

Benedek Marcell
(1885–1969)
irodalomtörténész, műfordító, az irodalomtudomány doktora (1952), Baumgarten-díjas (1944), Kossuth-díjas (1963), Benedek Elek fia.