Jules Verne

Ignotus
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
technika, technológia, Jules Verne, Ignotus
szóelválasztás

Jules Vernének a franciák most ülik száz éves születése napját, s úgy tetszik, mintha a dicsősége újjászületését keresztelnék. Amíg élt s virágzott: kedvelték ugyan, de nem merték komolyan mutatni – valahogy úgy, mint a detektívregényt. Azóta az idő igazolta Verne fantáziáját, valósággal prófétának tünteti, mégpedig olyannak, ki nem marad el az idő mögött, melyet megjósol. A legtöbb, tudniillik, elmarad, csak el kell olvasni a XIX. század második felében s kivált a vége felé divatban volt jövő-regényeket: A Kétezredik Év Regényét vagy a Pillantást a Jövőbet: mily ósdiak s újtalanok ahhoz képest, ami aztán a valóságban elkövetkezett – néha már tíz évvel az utópia megírása után. Jules Verne nem hat ily ósdian. Inkább: mint Goethe vagy Nietzsche vagy Balzac s a többi nagy megérzők: új fényben tündöklik, friss virágot színez az ezóta lett tudományok világánál, – mint ezeket, úgy őt is csak most látjuk s értjük meg igazán, viszont talán világosabban, mint ő érthette volt önmagát, ki mégis csak korának gyermeke volt, e kor fejletlenségétől való korlátozottságában. Jules Verne és a valami kevéssel később élt német Kurd Lasswitz, szintén afféle fizikus–regényíró, voltak azok, kik történetek formájában álmodták meg, amire a tudás utánuk bukkant rá, sőt míg Verne inkább vagy csakis a technika fejlődését vette teremtő álmaiban előlegbe, Lasswitz az elméletet, az új fizikát is s előfutárja volt Einsteinnek s az energiaelméletnek.

Már most: hogy így a halála óta eltelt huszonhárom év igazolta a Jules Verne fantáziabeli zsenialitását: a mai esztéta bátrabban veti fel a kérdést, mit a harminc év előtti csak feszengve s húzódozva mert: hogy ez a mindenestre zseniális ember írónak, regényírónak milyen volt?

Az ő saját francia nemzedéke eziránt is kétségben volt, mint Zolával, úgy Vernével is az volt a korukbeli franciák baja, hogy ezek a bizonyára érdekes és különös regénygyárosok: sajnos: nem tudnak írni. De míg Zolánál az volt a hiba, hogy stílusa nem az a geometriás és szimmetriás, amit Montaigne óta a francia egyedül ismert el franciának (ma már másképp ítél; ma már a legtöbb francia íróművész szándékkal töri meg a geometriás mondatot, Montaigne előtt pedig nem is volt más francia próza, még francia vers sem, mint az a tolongva lüktető, amilyen Rabelais és Villon), amíg, mondom, Zolánál keveslették a geometriát, addig Jules Vernénél sokallták, mert az ő mondata már nem is szerkezet, hanem mintegy morse-jelek egymásutánja. Nem zengzet, mint a francia beszéd, hanem petyegés. De éppen ez a szép benne s a kisfiúk, kik oly lázban olvasták, mint ahogy a mozdony pöfögése s a hajó zakatolása az embert révületbe ejti, öntudatlan tudták, mit szeretnek rajta s a mese iránt való érdeklődésük tudtukon kívül a formától való megittasodás volt. A Verne regényei nem hiába a technika világából valók: egyenkint olyanok, úgy szerkesztettek s mívelkedők, mint egy-egy gép, s a Jules Verne kattogó stílusában úgy fejeződnek ki, mint a cséplőgép az ő cséplőgépi dobogásában. Ez a rossz író tehát igenis író volt, sőt jó író, mert hangja fedte azt, amit elmondott.

De nemcsak író volt, hanem igenis regényíró, regényköltő. Verne regényei érdekes mellékhajtása a francia nagy regénynek, melyről a jövendő meg fogja állapítani, hogy, mint minden nemzeti irodalom, mintegy funkciója volt nemzete filozófiájának. A Zoláig, Daudetig s Vernéig tartott francia regény, az ő okosságában, realizmusában s fizio-pszichológiájában epikus kifejeződése a Descartes racionalizmusával kezdődő, a Condillac s a Lamettrie szenzuál-materializmusában csúcsosodó s a Taine intellektualizmusában kimúló eszességi s érzékletességi filozófiának. (Azóta másfajta francia regény járja, mint ahogy másfajta filozófiai is: a bergsoni intuitív.) Miután a ráció mindentudó, tehát lehet is vele mindent tudni és előre is tudni, mert a ma adalékaiból a holnapi elkövetkezendőségekre matematikusan következtetni. Ezt cselekedte meg Jules Verne regényformában. Formában, nem öltözetben, – az ő regénye nem kifogás, hanem lényeg, – nem történetbe bujtatott, hanem történetben megelevenedett következtetés, – s ismétlem: olyan nyelven elmondva, mely a maga szűkszavúságában, tárgyiasságában, elkalandozás nélkül csakis a célra törésében nem is szófűzés már, inkább algebra. Embernek, úgy mondják, bájos és szerény volt, – nyilván maga sem tartotta magát többnek, mint egy, bár igen kitűnő, mesterembernek a sok között. Csodálkoznék, ha megtudhatná, hogy ővele a francia irodalomnak volt eggyel több klasszikusa.

IGNOTUS
(1869–1949)
Jules Verne
(1828–1905)