Új enciklopédia

Németh László
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
enciklopédizmus, irodalom, Nyugat, Németh László
szóelválasztás

Ha a szellemvilág jellemzése a statisztikusokra tartozna, ők könnyen elaltatnák a mi önhitre hajlamos modernségünket. A számok azt vallják, hogy a szellem ügye sosem állt olyan fényesen, mint ma: egy új kontinenst népesíthetünk be tanult emberekkel, nyomtatott papirosba csomagolhatjuk a földgolyót, több egyetemi tanár él köztünk, mint Periklész Athénjében lakós, minden zug országnak van egy Alexandriája s a művészek annyit termelnek, hogy három emberiségnek is elég volna. Szellemi életünk külső méreteiben éppúgy felduzzadt mint az iparunk, de a hozzáértők szerint éppolyan beteg. A szellem emberei nem győznek panaszkodni, hogy a kultúra válságba jutott, a nyugati műveltség összeomlásáról hallunk, poshadt szagát érezzük egymás mondatainak s jeremiádokat sírunk, hogy a tömegek elfordultak tőlünk.

Jogosak ezek a vádak, vagy csak a nemes elégedetlenség koholta őket ösztönzésül? Mit jelent egyáltalán, hogy a szellem beteg? Tunya tán? Dehát mikor volt a szellem hangyabolyai körül elevenebb a nyüzsgés? Nem elég találékony? Itt vannak a mi híres felfedezőink! Hiányzik a kezdeményezés? Inkább vakmerők vagyunk. Akkor talán az alaposságban van a hiba? Dehát melyik kor emelt több templomot a rendszerességnek! Eleven, tarka, sokirányú, alapos, mért beteg hát? Ki szabadította el ezeket a vészjós prófétákat? Mi jogon jeleznek ott agóniát, ahol épp a fokozott működés tünetei láthatók?

Valóban nemcsak a méretek, de a tevékenység külső jelei sem igazolják azt a kínos, bizonytalan közérzést, mely a szellem embereinek nagy részét elfogta. Pedig ez a rosszullét nem mai keletű. A háború még ki sem tört, a mai gazdasági katasztrófának még a jelei sem igen mutatkoztak s ők már szédültek, émelyegtek. Tengeri betegséget nem lehet szilárd földön kapni s ha ennyi emberen egyszerre vesz erőt a szellemi nauzea, ott valaminek csakugyan inogni kell s ami inog, nem a társadalom vagy legalább is nemcsak a társadalom. A felborult Athén Szókratésze, az áramló Itália Dantéja körül épp így inogtak az élet külső díszletei s ők mégis biztosan álltak a talpukon és tudták, hová nézzenek. Ma azonban épp a szellem embere az, aki e bizonytalan kor minden tájékozatlanságát magára veszi.

Kit nevezek én a szellem emberének? Nem azt, aki nyakig ásta magát az éremtanba s nem mindenkit, aki jó csendéletet tud festeni. Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tulajdonképpen nincsenek is szellemi foglalkozások csak szellemiekkel foglalkozók vannak s ezeket nem képesítés és pálya avatja arra, hanem végzet és szenvedély. Évekig laktam egy tanulatlan iparossal, akit a gondolkozás hevesebb öröme és fájdalma avatott a szellem emberévé, mint azoknak a tanároknak, orvosoknak, íróknak a nagy részét, akikkel azelőtt s azóta találkoztam. Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem rendező nyugtalanság. A szellem nem tud belétörődni az elészórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi, nem elég neki a valóság, értelmet követel, nem elég a világ, világkép kell; faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés egyetlen hálójába fonna.

A szellem emberét épp az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét. Szívesen foglalkozik a részletekkel, de az egész felől száll belé s egy még nagyobb egész felé tör rajta át utat. Ahonnan kiindul s ahova visszatér: a teljes kép, melyben a világgal szemben áll. Művei, tanulmányai ágak egy sudáron, mely az ágak közt maga állhatatosan fölfelé nő. Éveket áldoz egy speciális feladatra, de maga nem lehet specialista. Lehet különös képzettsége, de a képzettségénél fontosabb az ő „általános műveltsége”, ahol az általános nem sokfélét, hanem összefüggőt jelent s a műveltség nem hátunkra vett terhet, hanem aktív erőfeszítést.

A szellem mai betegsége a szellemnek ezen a kényszerű világképalkotó erején rág. A Szókratész előtti görögnek Homérosz volt az iskolája s nem is volt szüksége más iskolára, ismereteit és sejtelmeit a világról a mítosz állította egybe, a képzés az volt, hogy a mítoszt a maga használatára asszimilálta, élete elszórt jelenségeit egyetlen szemléletbe olvasztotta s bármily különös feladat került elé, e közös és mégis egyéni mítosz szellemében oldotta meg. S amikor ismeretkincse kinő a mítosz szárnyai alól, szemléletének még mindig e hitelét vesztett örökség marad az irányítója, még a különféle forradalmi filozófusok is e közös mítosz elleni harcban függnek össze. A görög világban s végig az egész ókoron, első a közös műveltség, a szellemi diszciplína, mely nélkül nem lehetsz a szellem emberévé s csak azután jöhetnek a részfeladatok. Arisztotelész, akit azért bámulunk, mert annyi szakot alapított, azért alapíthatott annyit, mert egyiknek sem volt szakembere, mindenikkel szemben megvolt benne az egyetemes érdeklődés tartózkodása.

A hellenista Rómában, a középkorban, a humanista világban, az egy könyves protestáns-korban a tizennyolcadik század enciklopédistái közt a szellem ügye egyetlen ügy volt, a szellem embere kora egész műveltségét áttekinthette; ha nem is tudott mindent, mindenről tudhatott, volt egy hatalmas, közös ügy, amely a távol dolgozókat is egymás közelében tartotta, a szellem embere a részletek bogarászásában is ébren maradt, kényszerítette őt a nevelt szomjúság, kénytelen volt egy világképen dolgozni s ez nem volt lehetetlen feladat, mert a közös műveltség gondoskodott róla, hogy az ismeretek mind e közös világkép felé rohanjanak, nem arról volt szó, hogy az építész tud-e követ fejteni, hanem hogy milyen tornyot rak a kifejtett kövekből.

Az utolsó korszak, melyben a részismeretek anyagcseréje még tökéletes, minden ismeret a szellem számára mozgósítható s a szellem is rajtahagyja nyomát minden ismereten: a felvilágosodás kora. E század hősei: az enciklopédisták. Az enciklopédizmus csodálatos törekvés, minél több részt minél biztosabb egységben látni. Az érdeklődés a nagy diszciplína felől az ismeretek felé fordul: az ismeretszerzés lesz a nagy ügy, az összehordás a szenvedély, de az ismereteken egy bámulatosan egységes szellem demonstrálja magát; az enciklopédistáknál a szellem alapösztöne és az ismeretek özöne egyensúlyt tart.

A tizenkilencedik században ez az egyensúly megbillen; az enciklopédistát kiszorítja a szakember. A „szakszerűség”, mint minden szellemi tevékenység ideálja és törvénye e század sikereinek és zavarának a titka. A szakember az ismeretek remetéje. Kámzsával és szöges övvel űzi ki magából a szellem ördögét, hogy annál alázatosabban közelíthesse meg a tényeket. Ő nem egy közös műveltség nyelvén szól a tényekhez, hanem minden tényhez a maga külön nyelvén; a tudomány úttörői azok, akik ismeretek megközelítésére, kiaknázására új szakot, új módszert s csak abban a szakban beváló madárnyelvet teremtenek. Az, amit mi tudománynak nevezünk, velük kezdődik, ők hasítják ki a szellem közös határából és ők kerítik el. A tudomány most már tabu; aki nem szakember, az megvetendő dilettáns, Hérodotosznak gyermekmesét kell írnia és Voltaire elmehet újságírónak.

Ez az újfajta szerzetesség pillanatnyilag beválik, a dilettantizmus száműzése hatalmas eredményeket hoz. A tények és különösen anyag és természet tényei, a nyelvüket beszélőknek kivallják titkaikat és mind beljebb szívják maguk közé a vállalkozó tudóst. A szakok szakokat fiadzanak, aki mint egy tanszék docense új szakot hasított ki magának, élete alkonyán négy új szakot oszthat ki docensei közt a magáéból. S a parcelláknak ez a parcellázása egyelőre még nem azért folyik, hogy minél több legyen a tulajdonos, hanem hogy megosztva győzzék a munkát. A szakszerűség: munkamegosztás s a munkamegosztást kihasználó tudomány kel, mint a kenyér és dagad, mint a vizenyős test. A szakemberek tudománya Corvin-áruház az enciklopédisták szatócsüzlete mellett. A szörnyméretek százada a tudományt is szörnyeteggé puffasztotta.

Azonban épp ez a nagyság vált a tudomány végzetévé is. Mint azok az őskori lények, melyeket a tömegük ítélt kiveszésre, a tudomány sem tud mit kezdeni szédületes tömegével. Ami elébb megye volt, most birodalom lesz, ahová elébb átsétálhattál, most utazni kell. Nemcsak a laikusok száműzetnek mindörökre az ismeret földjéről, de a tudósok maguk is laikusok a harmadik szomszédban. A szellemre rája fekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége. Aki Montenegróban király volt, Oroszországban tetű. Hol itt a menekvés, ha nem a strucctudományosságban? Az az igazi tudós, aki minél szűkebb helyre dugja a fejét.

Ha egyes szellemóriások szemléletükben újra egyesítenek is néhány tartományt, utánuk megint szétesik, s a tudomány testében egyre nehézkesebbé válik a közlekedés. A tudós vigyáz, hogy a szomszéd tudós ki ne kacagja a dialektusát s a szellem egyre fásultabban néz szét az unalmas, egynemű dolgok közt. A tudomány elvonta a szellemi élet nyilvánossága elől az ismeretet s miután magát képtelenné hizlalta ténnyel, ernyedten lottyadt szét tulajdon kövérségében. Az az anyag, melyhez a tizennyolcadik század enciklopédistája bármikor hozzáférhetett, a szakok céhládájába került, s csak az férhetett hozzá, aki a szakzsargon minél bonyolultabbra fabrikált zárához kulcsot csináltatott. S ha a tudomány azt sínylette, hogy kiűzte magából a szellemet, a szellem embere elvesztette a biztonságát, nem tájékozódhatott többé kora kultúrájában. Az általános műveltség bombaszt, melynek nincs értelme: vagy elérhetetlenül sokat jelent, vagy szánalmasan keveset.

A szellem fölött elgyengül a közös, kötelező műveltség irányítása, s hogy ez az egyre fokozódó tájékozatlanság milyen végzetes azokra a szellemi tevékenységekre is, melyeknek nem a tájékozódás, hanem a műalkotás a feladatuk, jó példa rá az utolsó száz év művészete, és különösen az irodalma. A tizenkilencedik századi irodalom hatalmas és csodálatos, fölkavarta az érzelmi világot s az irodalomban is kifejlesztette a szakszerűséggel analóg erényeket: a megfigyelést, elemzést, anyagismeretet; világnézet-formáló ereje azonban egyre lanyhább, a szellem szintje süllyed, a kötelező erejű megállapodások ereje, melyek a kultúrát jelentik, hanyatlóban. Érthető! Míg a felvilágosodás írói maguk voltak a tudósok is s magával az eleven ismerettel érintkeztek, a tizenkilencedik század írójához csak a népszerűsített, denaturált ismeret jutott el, az, amit a szaktudósok elfogult és naiv lelkesedése a nyilvánosság elé kiengedett. Az író műveltsége épp oly rossz forrásokból táplálkozik, mint a közönségé; a szellem embere dilettáns lett a szellem területén. E kor írója talán minden más kor művészénél jobban érti a meggyőzés művészetét, mint szellem tájékozatlan, az elsőrangú művészek harmadrangú gondolkozók. E kornak nincs Hérodotosza, Dantéja, Leonardo da Vincije, Voltaire-je, az utolsó nagy összefoglaló, Goethe enciklopédizmusában is sok már a lehetetlent palástoló nagyképűség.

A népszerűsített tudomány koncain rágódó író visszahúzódik a félelmetes tekintélyű szakemberek elől s a szellem emberéből a tudomány tisztelője lesz. Ez az, amit én patikus-szellemnek nevezek. Az az ember, aki az orvost legjobban tiszteli: a patikus; hogyne, hiszen az orvos beavatottja annak, aminek ő csak a külső szertartását ismeri. A tizenkilencedik század írója ilyen patikus szerepet vállal a tudós mellett: Flaubert Homais-je az irodalomnak is rossz szelleme. A patikus-szellem fellegvára e században a regény. A regény az a műfaj, ahol a másodkéz-enciklopédizmus kitombolhatja magát. A regény szereplőin át a másodkéz-enciklopédista biztos fedezékből, a hozzáértés kötelezettsége nélkül szórhatja véleményeit öröklésről, fejlődéstanról, társadalomról, kriminológiáról, sőt az exegézisről és a nyelvészetről is. A nagy regényírókat eszközeik és józanságuk megmenti az eltévelyedéstől, a tizenkilencedik század regénye azonban mégis csak Wells és Zola felé lejt. A másodkézből kapott, eltorzult ismeret szerencsétlenül löki meg az író képzeletét s az ismereteknek, melyeknek mérték híján a súlyát sem ismerheti, végzetes szerepet enged művészetében is. A századvég gyanús tudományú, tudományoskodó írója így lesz a szakszerűség nyomorékja.

A nemesebb szellemek idejekorán megérezték ennek a patikusszellemnek a bűzét, a betegséggel voltaképp egyidős a védekezés. Baudelaire dühösebben tiltakozik a patikus-szellem ellen, mint mi; a líra szakít a regénnyel, fölharsan a „tiszta irodalom” jelszava s a művészi forma kemény falait húzzák fel a népszerűsített tudomány tatárjárása ellen. Ha az író nem lehet a szellem embere nemes, voltaire-i értelemben, legyen tiszta művész, kezelje úgy a szót, mint a festő a színt vagy a szobrász a márványt. Ezek a dekadensnek nevezett írók visszautasítják azt a híg műveltséget, amelyet koruk kínál, önmagukra és mesterségükre hivatkoznak, egy belső egyéni műveltséget szegeznek a külsővel szemben, a művésznek elsősorban azt kell bebizonyítania, hogy ő nem Homais; a közös világkép lázadói önmagukat vetítik ki világképpé. Rajtuk látni, hogy mennyire elernyedt a közös műveltség fegyelme, egy-egy energikusabb vagy éppen csak ellentmondó szellem is mily sikeresen dacolhatott vele. Az ókor, a középkor, a tizennyolcadik század elmorzsolta volna az ilyesféle ellenmondókat, a századfordulón ez lesz az író természetes magatartása. Az egyéni szembekerül a közössel, a közönség, mivel nincsenek biztos meggyőződései, a szellemes rakoncátlanokkal rokonszenvez. Míg más korokban az író világnézete ugyanaz, ami a koráé, ő csak fölfokozva, megnemesítve fejezi ki: a századforduló írójának külön „művészi világnézete” van; a relativizmus farsangja ez, ahol az álarc végül is fontosabb az arcnál s az imponáló egyéni erő feltűnő szerepek teremtésében morzsolódik fel.

A tudomány elzárkózik, az írók egy része hígít, a másik szétzilál. Mi lesz itt a szellemiekre nevelt emberekből, miféle közös kultúrából merít a tanultak félelmetesen növő serege? Amit a tudomány nem rejthetett el, amit az irodalom még mindig kínál, jó előre megutáltatta vele az iskola. Nehéz elhinni, hogy lett volna kor, melynek iskoláztatása alkalmasabb volna a szellemiek iránti csömört széles körben elterjeszteni. Az iskoláztatás célja beállítani az ifjút kora kultúréletébe, olyan diszciplínára szorítani, mely ideálokat ad, képességet fejleszt s az első tájékozódást is megadja. A rómaiaknál ilyen diszciplína volt a görög, nálunk a latin. A tizenkilencedik században a latin értelmét vesztette, fokról-fokra háttérbe szorult, az iskola a tudományok fűszeres boltja lett, mint falusi szatócsok fiókos szekrényeiben a cukor, só, bors, fahéj, úgy állt a tantárgyak fiókjaiban a különféle szakismeret. Szaktudósok kicsinyített modelleket készítenek a szakjukról s azt állítják a gyermek elé. A nagy szakember ideálja a kis szakember, s ha már a tanár is csak képmutatás árán látszhat tudósnak, elképzelhető, milyen kevéssé sikerül ez a gyermeknek tíz tárgyból. A gyermekhajlékonyság ügyesen szimulálja azt, amit pillanatnyilag várnak tőle, az anyag elvégzése azonban már egy esztendőn belül is naiv svindli, a gyermekek semmit sem végeznek el, a sokféle szakképzés nagyon felületes ahhoz, hogy képességeket hagyjon vissza, a rájuk rakott ismereteket lehányják, szellemi ruganyosságot nem szereznek. Egy erős és erejére ébredt képesség, akármi is az, mindörökre ébren tarthatja bennünk a szellemet, de melyik az a képesség a teherhordás öszvérerényén kívül, melyet még jeles tanulóinkban is föltétlenül megtalálunk. S az egyetemi képzés nem tervszerű ördögűzés-e a szellemnek a jövendő szakemberből? A diplomát szerző emberek nagy többsége csak azért veti magát alá ennek a képzésnek, mert a képzés képesítés is; a kenyérért tanulunk és nem a tudásért. S még a nagyra törők közt is milyen kevés, akinek a munkaláza szerez pozíciót s nem a protekcióláz munkakedvet.

Az iskola nemhogy táplálná, megtöri az ifjúban a szellemi érdeklődést s az irodalom, ahelyett, hogy irányítaná, megzavarja. Az az interregnum-irodalom, melyben az író létjoga, hogy ellentmond mindenkinek, nem nevel, hanem szédít, kótyagosít. Aki kezdetben komolyan vette a pózok demagógiáját s elhitte, hogy valakit követnie kell, később már csak a jelmezbált látja, amelyen minden jelmez érdekes, de legérdekesebbek az irodalmi pikantériák intimpistái. A pamfletek és botrányok az utolsó injekciók, melyek a szélesebb érdeklődést időre-órára felzaklatják. De azok is milyen kevesen vannak, akiket még fel lehet zaklatni. A művelt középosztály műveltsége egyre inkább a rummya ismeretére, a motorbicikli- és rádióalkatrészek számontartására s a sporttabellák könyvnélkülijére szorítkozik. A kultuszminiszter, akinek a sportminiszter címzés hízeleg, a kor szimbóluma.

  • arummy, römi – angol francia kártyával többféle változatban játszható kártyajáték

A legmulatságosabb, hogy ez a kor, mely a szellemvilágot idáig züllesztette, minden más kornál büszkébb volt szellemi felsőbbségére. A szaktudomány gyors virágzása, szédületes kiterjedése, a meglepő találmányok, a regényirodalom órásai, az érdekes, eredeti egyéniségek vására, a színházak fényes lebujai, az érettségi bizonyítványok és diplomák gyarapodása ideig-óráig elfödhette e kor szellemi életének mélyebb nyavalyáját, ahogy a kapitalizmus roppant szemfényvesztése is eltakarta a készülő összeroppanást. A betegség azonban épp e viruló külső mögött harapózhat el legkönnyebben. Míg mi a kor jogtalan erőérzetében puffaszkodtunk, ismeret és szellem elszakadtak, az ismeret bűnnek bélyegezte a szellemet, a szellem csúffá tette az ismeretet s az emberek nagy tömegei végleg elszoktak a gondolkozástól. Késhetett-e itt a katasztrófa? A századforduló tudományában már különös áramlás észlelhető. A szakemberek kezdenek kiábrándulni a szakszerűségből; föllázadnak a lélektelenség fegyelme ellen. Kiújul bennük a szellemiség szomja, megsajdul az elvesztett világkép; árvának, elkallódottnak érzik magukat a borzasztó épület apró fülkéjében. Érintkezést, összefüggést keresnek. A modern tudomány roppant gyarmatokból összetákolt birodalmában valami hasonló történik, mint a hanyatló római birodalomban, a barbár vidéki legionáriusok felkerekednek s Róma ellen mennek, megkaparintani a császárságot. A szaktudósok szakjuk könnyített fegyverzetében, vértben páncél helyett, az egész tudomány ellen fordulnak s világnézetet ígérve, maguknak követelik a hegemóniát. A szigorú rend megbomlik, eleven szaktudósok megpróbálják a szakszempontokat általánosítani s a tudománynak tűrnie kell ezeket a cimberb szociológusokat, akik a középkor katedrálisait a terményárak alakulásából magyarázzák, ezeket a vandál pszichológusokat, akik a ragokban és képzőkben is szexuális komplexumokat keresnek, az alkattan hunjait, akik Ady verseit a konstitúcióján át nézik, a szellemtörténészeket, ezeket a hivatásos lélekidézőket, akik korból, vidékből, családokból és háztájakból millióféle lelket idéznek elő, hogy a nagy emberek lelkét megkerüljék. Most bosszulja meg magát az enciklopédista műveltség hiánya. A szaktudósok zavarodva hallják az új irányok dörömbölését. Ők csak a szakjukat ismerik és nem ismerik a tudományt; ki tudja, honnan jöttek ezek a barbárok; nem lesz-e célszerű meghódolni előttük, gondolják az öregek, mit lehet zsákmányolni velük, tanakodnak a fiatalok. Ősz tudósok összeülnek és megvitatják, skizofréniás volt-e Széchenyi, mintha az, hogy skizofréniás volt, többet mondana annál, hogy Széchenyi volt és szellemes fiatalok Vörösmarty komplexumai közt kutatva, kihúzzák a főnyereményt, hogy versei tanúsága szerint visszavágyott az embrionális életbe. Mihelyt egyszer feltámadt a szellemiség szomja, ki bizonyítja be egy szakembernek, hogy nem az ő szakjának a szelleme az egyedül üdvözítő. Kevés az ellenőrzés, nincs egyensúly. A freudizmus jó példa rá, hogy egy kiváló művész, aki, úgy, mint az író az alakítással, képzeletre ható nomenklatúrájával csalja ki a tényekből a meglepetést, hogy megbolygathatja a szellemvilág egyensúlyát. A tizenkilencedik század nagy büszkesége: az orvostudomány szinte a szemünk előtt omlott össze: elég volt hozzá néhány mirigy felfedezése, a hormon-elméletből vont vakmerő következtetések, s belesüllyedtünk a hippokratészi nedvek tanába; a kevély egzakt tudományt szerológiástól, bakteriológiástól elöntötte a nihilizmus.

  • bcimber(ek)történelem keltákkal keveredett ókori észak-germán nép

Kik ezek az emberek, akik a tudományt ilyen egy-kettőre felbomlasztják? Álcázott írók, a századforduló irodalmának a tanítványai, akik ott szerezték merészségüket az egyéniség nagy karneválján, megízlelték az ellenmondás gyönyörét, látták az áterőszakolt attitűdök hatását; tudják, hogy a tudomány alapföltevései voltaképpen hasonlatok, a rendszerek műalkotások, az igazság a tudós lírája. Hát ha azt gondolják, legyen az. A szak nem kolostor többé, hanem kirepítő fészek, ahonnan kalandorútra szállnak. Eszméik egyszerűek, világítók, érdekesek. A vasárnapi mellékletek olvasói is megértik s az írók ujjongva fogadják a tudomány sűrűjéből jövő cinkosokat. Ha előbb az írók népszerűsítették a tudományt, most a tudósok népszerűsítik az irodalmat, persze épp olyan torzan és hiányosan. Az ilyenfajta tudomány még a közönséget is megmozgatja. Azok, akik a mai Hollywood-kultúrában is kitartanak amellett, hogy őnekik korszerű műveltségük van, ezekből a gyanús forrásokból pótolják azt a válogató-műveltséget, amelynek a hiánya korunk végzetes szellemi betegsége. Torz, ellenállás nélküli elit! Annyiféle türelmetlen egyéniség, annyiféle terrorista szemléleti mód nyargalt, tombolt át rajtuk, annyiféle okoskodásnak adták oda magukat, hogy szellemük a megértés utcalánya lett. Olyanok, mint a villanyos reklámtábla, melynek engedelmes körtéi a konkurens cégek hirdetéseit egyforma alázattal játsszák ki, minden hirdetés lehetősége bennük van. A szakszerű tudomány elvonta a világkép elől az ismeretet, a népszerűsítő irodalom elaljasította a közös világképet, a dekadens irodalom nevetségessé tette, a megvadult szakok keresztül-kasul gázolták, a szellemek pedig, akik mindent követni próbáltak, elfáradtak, betörtek s már mást se tudnak, csak követni. Elérkezett az idő, amikor a szellemi válság Jeremiásai megkezdhették ankétjaikat.

A jellemzés heve kiugratott a méltányosság köréből; azonban, úgy érzem, jogom van gúnyosan aposztrofálni azokat az irányokat, amelyek ifjúságom büszke hóbortjai voltak s épp azért ma sem állhatnak tőlem olyan messze, mint szeretném. Bevallom, hogy idealizáltam a válságot s ilyen salaktalan „csak-válság” válságok szerencsére éppúgy nincsenek, mint salaktalan harmóniák. Nem épp ezek a kíméletlen egy-szempontú irányok, melyekben a szellem kanyarófoltjai ütöttek ki, jelezték a gyógyulás akaratát? Akármilyen monstruózusak ezek a kísérletek, a szakba, melyet forradalmasítottak, mégis újfajta világnézeti elevenséget visznek. Nincs persze egy központi, erős diszciplína, amely kordában tartsa őket, de megvan bennük a hajlam, hogy a tények nyelvéről a szellemi szenvedély egyetemesebb nyelvére térjenek vissza. Feltűnő, hogy a szaktudományok köréből egyre több általános érdekű mű kerül ki; a tudósok engednek a félretaposott cipőből, s megint adnak a megjelenésükre, nem vidékiek többé, csak a vidéken élők, akik a szak provinciájából is Rómát figyelik; magatartásukból gondos urbanitás, sokszor persze csak a vidéki ember naiv urbanitása árad. Sok köztük a sznob és sok a látszatok bűvésze, aki tüneményesen használja ki az új viszonyokat és ismert dolgok feltűnő csoportosításával kelt nagyon is világias feltűnést; ez azonban nem változtat azon, hogy a szakokban jóval nagyobb a készség egy világképalkotó enciklopédizmusra, mint előbb.

Az ismereteknek ez a mozgolódása az irodalomban még feltűnőbb. Az írók közt elszaporodtak a mindentudók, a szellem ezermesterei. A külföldi irodalom alapműfaja a tanulmány lett; a kor legnagyobb alkotása, Proust regénye egymásba öltött esszékből áll, úgy, ahogy egy eposz egymásba öltött versszakokból. Ezek az új műveltségű írók korántsem olyan nagyképűek, mint a múlt század írótudósai (akik épp azért voltak nagyképűek, mert a jelentőséget torzító népszerűsített tudományból táplálkoztak), de műveik zugaiból sokszor bámulatos képzettség csillan elő. Hasonlítsuk össze Wellset és Huxley-t, két átlagíró, de milyen magasan áll Huxley enciklopédizmusa a Wellsé fölött. Arról vitatkozni lehet, hogy mit ér ez a műveltség tisztán irodalmi szempontból s eléri-e valahol is a múlt századbeli irodalom magaslatát, de ennek az irodalomnak éppúgy, mint a tizennyolcadik századénak nem is annyira tiszta irodalmi, mint inkább általános szellemi jelentősége van. A Gide-ek, Valéryk, Giraudoux-k, Ayalák, Borgesek aránylag könnyed, játékos művszete mögtt hatalmas műveltség végzett szívós válogató munkát s ha Európa előörs-íróit ma meglepő rokonság szálai fűzik össze, jórészt ennek a válogatásnak köszönhető.

Hogy egy ilyen világképteremtő enciklopédizmus számára ma mennyivel kedvezőbb a szellemi éghajlat, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, akkor láttam, amikor Ortega műveit átolvastam. Ortega y Gasset spanyol író, a huszadik század enciklopédistája. Tökéletes író, akinek az íráskészsége bármely prózai műfajban remekelne s ugyanakkor példátlan áttekintésű tudós, akiről túlzás nélkül mondható, hogy minden világnézeti nyilallású tudományágban otthon van, vagy legalább is otthonosan beszélget azokkal az újfajta szakemberekkel, akik a filozófia eszperantójára hajlamosak. Ortegát a feladata tette enciklopédistává. Véleménye szerint egy-egy kor tudományos elméletei, művészi törekvései, valami hipotézisek és irányok előtti hajlandóságban rokonok: fejlődés, gondolat, romanticizmus, szabad verseny, a tizenkilencedik század közös hajlamának különféle kifejezői. Ortega a saját kora alaphajlamát keresi: a nagy metaforát, mely e kor minden úttörőjében ott lappang, az elvet, melyben Einstein elmélete az új irodalmi klasszicizmussal találkozik. Minden tudományágat bejár ezért a „közös”-ért, s ha ez a közös nem is több, mint a korszerű s ő maga voltaképp a jelen szellemtörténésze, a terület, amelyet bejár s a könnyűség, amellyel mindenhová bejut: meglepő. Egy ember, aki nem hisz a tudomány sorompóiban s legalább amíg vele vagyunk, mi is kacagunk rajtuk. Ortega szerint a tudományt mesterségesen hizlalták fel. Mázsás háj nyomja a fuldokló zsigereket; itt az idő, hogy soványítókúrára fogjuk – a mindenáron szétkülönülés helyett az összefüggéseket keressük. Aki egy-egy mai diploma gátversenyét végigfutotta, tapasztalatból tudja, hogy a tudomány csak folytonos átcsoportosítás, ismétlés, adatgyömöszölés árán dagadhatott olyan határtalanra, amilyen. Én magam, mint kezdő orvos, könyvet akartam írni medikusok számára, melyben mindazt, amit öv éven át tanulni fognak, magam húsz-harminc íven magamból kivágott melegen adom majd elébük, úgy, ahogy a tudomány bennem lerakódott. Ortega a jól olvasók sugallatával rátalál az ilyesféle kompendiumokra. A világnézetileg lényegesre a szaktudás magasán talál rá, s különös örömét leli benne, hogy az óriás terhek könnyűségét nekünk is bebizonyítsa. Új Atlasz, aki a tudomány roppant tömegét nem meggörnyedt hátán hordja, hanem a pálcája hegyén pörgeti, s noha maga rengeteget dolgozott, mosolyogva biztat: a tanulás játék és nem munka, amit a munkás tudósok eljátszottak, a játékosok majd visszaszerzik. Eleven, nagyszerű ember, akinek a művei elé, ha mottót kellene választanom, azt nyomatnám: Szókratész nem izzad.

Azt hiszem, Ortega, a vidám enciklopédista nem véletlen alak, hanem a szellemi ember új korváltozata. Amikor a tudósok mindent elkövetnek, hogy tudásuk megint nyilvánossá váljon, az írók belefáradnak az egyéni utakba, a szellemiek iránt érdeklődők tájékozatlanságuk alatt fulladoznak, nem késhet a nagy vállalkozás, melyben az ismeretek egymást termékenyítik s az egész szellemvilág összefog, hogy a tényeket megint a szellem rendezésében lássa. A legnagyobb baj, hogy korunknak nincs egy olyan erős szellemi szenvedélye, mint a rómaiaknál a hellenizmus, a középkorban a teológia. Számolni kell azzal is, hogy a mai politikai irányok valamennyien a tizenkilencedik század növendékei s hatalmukkal a „szakszerűség” irányában fogják erőltetni a fejlődést. A szellemi folyamatoknak azonban mégis csak van bizonyos autonómiájuk, a jogos és szükséges törekvéseket az élet búvópataksorsra kényszerítheti, azonban nem nyelheti el. Az emberiség képességei és igényei belső rugalmasságot jelentenek, amely ellen a társadalmat sem lehet soká kifeszítve tartani. A szellemet megalázhatja az erő: a természet visszaüt.