Babits Mihály új regénye

Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom
Schöpflin Aladár
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
fizika, relativitáselmélet, Albert Einstein, modellezés, irodalom, regény, utópia, sci-fi, Elza pilóta, Babits Mihály, Nyugat, Schöpflin Aladár
szóelválasztás

Ötvenedik születésnapjára Babits Mihály nagyszerű ajándékot nyújt át olvasóinak s a magyar irodalomnak: új könyvét, amely Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom címmel lépett ki a nyilvánosság elé. E könyv megjelenése és olvasása bizonyára ugyanazt az örömet fogja szerezni mindenkinek, mint amit mi éreztünk ketten-hárman, akiknek módunkban volt még megjelenés előtt, nyomdai levonatokban olvasni.

Az első öröm az, amiről a könyv első fejezeteinek olvasása azonnal meggyőz: a végevárhatatlan hosszú betegség, amely már egy évnél is hosszabb idő óta ágyhoz szegzi, nem törte meg, még csak nem is ernyesztette Babits írói szellemét. Az olvasó, aki elolvasta a legutóbbi időben, már betegsége alatt írt verseit, a Nyugat Könyvről könyvre sorozatába írt cikkeit, már megállapíthatta ezt; az új könyv végérvényes tanúbizonyságot tesz róla. Fantáziája éppoly szabadon, sőt szabadabban szárnyal, mint valaha, érzékenysége a régi, elméje változatlanul feszült intenzitással dolgozik, nyelvének színe és íze, kifejezésének ereje és biztonsága, stíljének egészen egyéni fénye azt az írót mutatja, aki a betegágyban, testi szenvedések között, a csaknem mozdulatlan fekvés idegőrlő hosszú-hosszú hónapjain át is megőrizte magában mindazt, amivel veleszületett tehetség és szerzett kultúra megáldotta. A könyv első változata mintegy két évvel ezelőtt megjelent ugyan egy napilap hasábjain, de most olyan gyökeres átdolgozáson ment át, hogy a könyvhöz képest az újságban megjelent szöveg szinte vázlatnak tekinthető. A könyv mondhatni teljesen a mai Babits műve.

Egészen más természetű munka, mint a költő bármely eddigi könyve. Előfutárjait, bár szintén regény, nem a Timár Virgilben vagy A halálfiaiban kell keresni, hanem bizonyos verseiben, amelyek a háborús és a háború utáni kor atmoszférájából, aggódásaiból és izgalmaiból támadtak s soraikban vagy soraik mögött elárulták azt a mély aggodalmat az Ember s minden emberi szépség és nagyság sorsa miatt, amely Babits lelke fölött mint atra cura lebeg s sötét árnyat vet a közdolgoktól legtávolabbra eső nyilatkozásaira. Régebbi regényei tárgya az egyes ember volt, egyéni, családi, szerelmi komplikációival, szenvedéseivel és vágyaival, aspirációival és csalódásaival. Lelkeket mutattak meg, melyek egy magánéleti szűk körön belül éltek, változtak, alakultak, győztek és buktak s a közélet legfeljebb mint háttér terjengett mögöttük. Az Elza pilótában is emberek szerepelnek, finom vonásokkal rajzolt, mosolyban ragyogó és fájdalomban eltorzuló arcok tűnnek elénk, de sorsuk tükör, amelyben az emberiség sorsa tükröződik. S a fontos ez a tükörkép. A kérdés nem úgy van felvetve, hogy miképp alakul az Elza és a vele kapcsolatban levő emberek sorsa, hanem hogy milyen az az élet, amely ilyen sorsba kényszeríti ezeket a szereplőket s általában az emberiséget. A könyv igazi hőse nem egy vagy több ember, hanem az Emberiség. A költő azt mutatja meg, hogy hova jut el az emberi nem, ha bizonyos ma tevékeny tendenciák és gondolkodásmódok tovább fejlődnek összes következéseik levonásáig s intézményekben, állami és társadalmi berendezésekben valósulnak meg.

Utópia, vagyis inkább fordítottja az utópiának. Műfaji ősei nem Platónál vagy Morus Tamásnál keresendők, hanem – ha egyáltalán vannak – a Candide-ban s más XVIII. századbeli könyvekben. A régi utópiák írói az emberiség vágyálmait formálták meg s fantáziájuk megfeszítésével próbáltak megkonstruálni egy a létezőnél jobb világot, ideális életformát. Babits könyvében az alcím: A tökéletes társadalom ironikus értelmű. A könyv arról szól, hogy milyen lesz az a társadalom, amelyben tökéletesen megvalósulnak azok a jelszavak és intézményekben találnak formát azok a szenvedélyek, melyek ma az emberek igen nagy s fájdalom, folyton nagyobbodó része előtt emberi ideáloknak, a hazafisággal, a nemzetiséggel s más nagy eszmékkel azonosultaknak tűnnek fel. A költő képzeletben levonja a mai háborús militarista és támadó nacionalista szellem s első sorban az egyes embert a kollektivum igája alá hajtó anti-individualizmus konzekvenciáit és megteremt egy olyan világot, amelyet ezek a jelszavak szerveztek meg és rendeztek be. És megmutatja, mit jelent majd ez a világ az egyes emberre nézve.

Ez a világ a jövőnek egy meg nem határozott időpontjában, de olyan időpontban éri el teljes kifejlődését, amikor még élnek olyan emberek, akiknek emlékei visszanyúlnak egy a maihoz hasonló világba s akiknek idegrendszerében még megvannak a régi világ érzelmi és idegéletének csökevényei. Ezekben szemlélhetők legpontosabban annak az új világnak, a „tökéletes” társadalomnak a szörnyű szenvedései s ezeken keresztül vetíti szem elé a költő magát ezt a világot is. Mert szörnyű sors vár az emberiségre. A háború állandósult, az örök harc kora, amely az élet célját a háborúskodásban látja. Minden e cél szolgálatára van berendezve. A falvak kihaltak és elpusztultak, lakosságuk az ellenséges légitámadások gázveszedelme elől a városokba vonult, ahol nagyszabású berendezkedések, mindenfelé elszórt nagy „légbarlangok” nyújtanak menedéket a lakosságnak, amint megszólalnak az ellenség közeledtét hirdető szirénák. Minden a háborút szolgálja: csak rokkant és nyomorék férfiakat látni, az ép férfi mind katona s a fronton van. Egy félelmes és rejtelmes hatalom áll az emberek felett, ura az egész életnek, amelynek minden mozzanata szabályozva van a háború szükségletei szerint. Földművelés, ipar csak a hadi szükségletek számára dolgozik, a hadi technikán kívül, amely hallatlanul leleményes harci és védő eszközöket talált ki, szünetel minden tudomány, legfeljebb lányok űzik így-úgy az egyetemeken. A férfiak durvák, műveletlenek és félszegek, a házasélet megszűnt, a művészet elhallgatott vagy a hadi propaganda szolgálatába állt, elsatnyult, a természetben való gyönyörködés öröme eltűnt, senki sem mer a város légbarlangjaiból messzire menni, mert sohase tudni, mikor jön a gáztámadás. A család szétbomlott, a férfi teljesíti a törvény által előírt gyermeknemző kötelességét és visszamegy a frontra, a nők hadi hivatalokban és kórházakban dolgoznak. Könyv alig van, ha van, nem olvassák, mert az emberekben eltompult a vágy az ismeret és a szépség után. A vaskényszer könyörtelen kora ez, mindenki tompa fásultságban él, az ember éppolyan hadigép, mint a többi, értéke és értelme csak annyiban van, amennyiben a háború céljára használható. A szabadságnak a gondolata is meghalt, senki sem ura személye és élete legkisebb részecskéjének sem, teljes és feltétlen rabszolgája a háborúnak. A frontokon földalatti üregekben élnek a katonák, alig kerülnek ki a napfényre s könyörtelen hadi fegyelem acélbilincsei tartják őket lenyűgözve.

Azonnal látni, milyen módszer szerint teremtette meg a költő ezt a sivár és embertelen világot. Rajzában megismerjük a mai élet motívumait, a világháború fülledt légkörét, az akkori megkötöttségét az ember életének. A regény első csírája nyilván még a háború alatt fogant, amikor már valóban szinte állandósultnak tűnt fel a háborús állapot s szüntelenül éreztük magunk körül a levegő sivár nyomottságát, az emberi élet értékvesztettségét és a kultúra süllyedését. A költőnek nem kellett mást tenni, csak megnagyítani a háborús élményt, meghosszabbítani az átélt kép vonalait, kitölteni a hézagokat fantáziájából, belevonni a háborús szellem új vívmányait a halálgázoktól kezdve a francia határokon épített fantasztikus vár és lövészárok rendszerekig – és megvolt az új világ képe, a mai valóságokból építve a képzelet cementjével. S ha erre rájöttünk, előttünk a költő és a mű célja: a mából logikailag következő jövő képében a jelen kritikája. Az utópia egyszerre aktuális vitairattá lesz így tudatunkban: szirénajel az emberiségnek, hogy hova érkezhetik el, ha azon az úton halad, amelyen ma elindult.

De nem publicista írta a könyvet, nem is társadalom-bölcsész, hanem költő. Nem elméletileg építi fel és láttatja az eljövendő világot, hanem konkretizálva, emberi életeken és lelkeken és emberekkel történő eseményeken keresztül. Megmutatja az új világban élő emberek kínban vonagló, reménytelenségtől fásult vagy tompán öntudatlan arcát. Már a legelején egy tömegjelenetbe vezet: a szirénabúgásra menekülő nép közé, mely betódul egy légbarlangba s ott elhelyezkedik. A fojtott levegőjű tömegből profilok bukkannak elő egy-egy pillanatra, látjuk az összezsúfolt tömeg nyüzsgését; megérezzük a roppant helyiség áporodott szagát, azt a módot, ahogy különböző emberek különbözőképp reagálnak arra az életre, melybe koruk belekényszerítette őket. Itt bámulhatjuk meg a költő képzeletének megelevenítő erejét, amint reális valóság színébe öltözteti elképzeléseit és élettel tölti el a fantázia játékos szüleményét. Ez a kezdő jelenet külső képében is írói bravúr, az objektív lélekkel látás nagyszerű ténye.

Néhány arc éles profillal villan ki a nyüzsgésből. A fájdalomtól tépett anya, akiben az elmúlt szebb világ érzése és idegalkata él még s nem tud belenyugodni az új háborús világba, amely a fiát már elvette és most készül magába nyelni a leányát is, mert éppen most hoznak törvényt a nők katonai kötelezettségéről. A körülményekkel – minden körülménnyel – kényelmesen megalkuvó apa, az előkelő állami funkcionárius, aki érzéketlenül és gondolattalanul darálja a közkeletű frazeológiát s üresfejű önzésében meg sem érti a felesége szenvedéseit. A magas rangú, hatalmas orvos-tábornok, milliók életének és halálának ura, akiben atavisztikusan él még a múlt nemzedékek tudományos dilettantizmusa, az érdekes gondolatokkal való játék kedvtelése, de azért cinikusan szolgálja az egyedül érvényes rendszert. Aztán elébünk tűnik a művelt, dacos, bátor leány, Elza pilóta sugárzó finom alakja, amint ösztönszerű gyűlölettél reagál a világra, amelynél különbet sohasem ismert s a tudatalatti gyűlölet és menekülésvágy viszi vakmerő és végzetes repülőkalandra az ellenség földjére. Mellette férfi-pendantja,a a fiatal katona, aki sivár reménytelenséggel megy a biztos halálba. A költő benépesíti a világot, melyet megteremtett, él emberekkel – az olthatatlan, örök emberi szenvedéssel, amelynek útján az emberiség mártíriuma halad. Ezekből az arcokból különböző hangnemekben, különböző hangerősséggel az emberiség örök tiltakozása szól a mártírium ellen, amelybe önmagától, saját vad ösztöneinek és esztelen tévedéseinek kényszere alatt bonyolódott.

  • apendant, pandanfrancia valaminek a párdarabja, kiegészítője; valamivel pontosan azonos darab.

A költő fantáziája nem éri be egy világ megteremtésének fantasztikumával, belesző még egy másik, külön fantasztikumot is, a „Kis Föld” sajátságos elképzelését. Ebben is egy mai gondolat vonalát hosszabbítja meg: Einstein tanítását az idő relativitásáról. Elképzel egy bolygót, amely sokszorosan kisebb Földünknél s épp ezért a Föld története ennek megfelelő kisebb idő alatt, vagyis gyorsabb tempóban folyik le. Elképzel egy tudóst, aki megalkot egy ilyen Kis Földet s azon figyeli finom műszerekkel a Föld geológiai korszakainak változásait, az ember fellépését, majd a világtörténelmet. Mi különös játéka ez a költő fantáziájának? Milyen rejtelmes gondolat hívta fel a költő lelkének mélyéből? Csakugyan csak játszani akart korunk egy sokat emlegetett tudományos eszméjével? A teremtés misztikumára keresett szimbólumot? Rejtvényt ad fel nekünk, amelyet meg kell fejtenünk? Izgatottan tesszük fel olvasás közben ezeket a kérdéseket, míg végül a költő képzelete szabad játékát bekapcsolja a regény logikájába: a Kis Föld az a bolygó, amelyen a regényben elmondott események lezajlanak, mert kicsiségénél fogva messze megelőzte a Nagy Föld történetét. S aki megalkotta ezt a Kis földet, a tudós pusztítja el végül rajta az életet, amely abszurdumba vitte önmagát s nem érdemli meg többé, hogy élet legyen.

Ezt mondja az utószó:

Megvalósulhat az örök harc világa is, rövidebb idő alatt, mintsem hinnők. De ez a könyv nem jóslat, hanem intés. És van egy nagy különbség a mi földünk és a regényben leírt planéta között. A regény kihagyja az Istent. Az örök harc földjét nem az Isten teremtette. S talán azon a földön, melyet az Isten teremtett, nem történhetnek ilyen dolgok. Talán az Isten sugalmazni fogja azokat, akik szolgáinak vallják magukat, hogy álljanak útjába békevallásukkal a harc vallásának… Mert vallás ellen csak vallás harcolhat.

De az is lehet, hogy magunkra hagy bennünket, s tűri még azt is, hogy szolgái is a harc szolgálatába lépjenek. Az Isten türelmes. Nem küld villámokat. Sőt én azt hiszem: az olyan világból, ahol nem törődnek vele, el is tűnik az Isten.

A regény Nyugat-kiadásának borítója
Post equitem sedet atra cura
Sir Alfred Gilbert, R. A. (1854–1934) · 1887
[szállóigévé vált latin nyelvű idézet Horatiustól (Az Énekek harmadik könyve, 2. vers, 40. sor): … ha lóra szállna: / háta mögött ül az éjsötét gond. (Illyés Gyula fordítása)]
The Wictorian Web