[Egyetem, BH]

Ottlik Géza
matematika, algebra, Bartel Leendert van der Waerden, analízis, függvény, folytonosság, Fejér Lipót, fizika, kvantumelmélet, Ortvay Rudolf
szóelválasztás

Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. Felhagytam végül az újságírással is, miután még egy nagy reggeli lapnál megpróbálkoztam. Úgy látszik, a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván. A folytonosság azonban előfeltételezi a végtelen fogalmát, tényleges létezését – hogy például a párhuzamos egyenesek ott találkozhassanak, vagy hogy egy görbének két, egymáshoz bármilyen közel fekvő pontja között mindig legyen még sok más pontja is. A természet világában, úgy látszik, nincsen folytonosság és végtelen. Emlékszem, a szó szoros értelmében fájdalmasan érintett Planck hatáskvantum-elmélete. De sok nagy matematikus sem szerette, ha csúfot űztek a folytonosságból. „Borzalommal és iszonyodva fordulok el ezektől a függvényektől, amelyeknek nincsen deriváltjuk”, írta az egyik. Weierstrass már 1861-ben megmutatta, hogy az a sor, melynek általános tagja:

\[ b^{n}\mathrm{cos}(\pi\cdot a^{n}\cdot x) \]

(ahol $a$ páratlan egész szám, $b$ valódi tört 0 és 1 között) azzal a feltétellel, hogy: $a\cdot b\gt (3\pi/2)+1\cdot x$-nek egy folytonos függvényét definiálja, melynek a változó semelyik értékénél nincs deriváltja. Ettől nem kisebb ember, mint Hermite fordult el „félelemmel és irtózattal”.

Mindezzel talán ellentétben, beleszerettem váratlanul a csoportelméletbe, vagyis a félelmetesen absztrakt Van der Waerden Modern Algebrájába (de inkább csak a véges nem-kommutatív csoportokba). Talán a harmadik fejezetnél evvel is elakadtam. Már egy árva szót sem értettem belőle. De nem volt baj, jártunk át a Múzeum körútról a Műegyetemre is, számelméletet hallgatni, és útközben a Vámház körúton nemrég megnyílt automatabüfébe mindig betértünk; ez újdonság volt akkor Budapesten, elég drága, húsz fillért kellett bedobni, de csodálatos majonézes, velős, gombás, ringlis szendvicseket eresztett alá az üvegtornyos masina – amit választottál –, és a pohár sört is annyiért csurgatta ki, egy hatosért; a Van der Waerdent pedig sok-sok év múlva megint kivettem az Egyetemi Könyvtárból, százesztendőnyi fiatalság és hétévi háború múltával, épp nagyon jól jött a hűvös elvontsága, tömör eleganciája. A Múzeum körút földszintjén, az ötös teremhez kapcsolódva, volt egy Matematikai Szemináriumnak nevezett, tágas, klubszerű helyiségünk, saját kulcsunk hozzá, fiókunk, fehér köpenyünk, holmink benne, meg egy már kialakult szűkebb klikkünk a kollégákból: a Műegyetemre rendszerint velük, öt-hat fiúval és kedves, okos lánnyal, gyalog sétáltunk át, mert egy teljes üres óránk volt közben; s attól félek, elég zajosan, harsogva, meg-megállva. A sok nevetéstől kifulladva, éppen kellett útközben a vadonatúj automatabüfé.

Az egyetem miatt nem kellett volna feladnom az újságírást; elég volt déltájt bemennem, csak a kémiaprofesszorunk olvasott néha katalógust; ámbár ez veszélyes volt, mert a jámbornak látszó, öreg, unalmas fajankó, nevezzük Kovácsovszkynak, képes volt két abszenciáért elveszíttetni velünk a félévet, a gyenge és gyáva emberre jellemző durva kíméletlenségével – amit senki más professzor meg nem tett volna. De itt is megvédtük egymást, telefonáltak értem, ha a jóindulatú tanársegédje tüntetően kirakta az óra előtt a nagy katalógust, vagy jelentkezett valaki helyettem egyszerűen (és vakmerően).

Már az Új Nemzedékhez is roppant nagy teketóriával vettek fel fizetés nélküli „slapaj”-nak. Szerkesztőnél, főszerkesztőnél, kiadónál, vezérigazgatónál kellett előszobáznom sorra. Aztán, amikor végleg lemondtam a szerkesztőségekről, 1933 őszén, egyszerre bevettek egy harmadikba.

– Csinálok én nektek bridzsrovatot, Jancsi – mondtam, mert hirtelen ez a fura ötletem támadt.

– Jó – mondta Bókay.

– Mindig szerdára hozza be – szólt közbe most Terike, a szerkesztőségi titkárnő. – Hat-hét flekk legyen. Írja rá, hogy 20 cic. Semmi mást.

Ez volt a Budapesti Hírlap. Úgy értem, hogy ilyen volt. Mindenki csak BH-nak hívta. Júlia munkatársa, zenekritikusa volt a BH-nak is, meg a 8-órai Újságnak is, hasonlóan Hevesi Andráshoz. (Hogy az egyik kormánylap volt, a másik ellenzéki, senkit a világon nem érdekelt.) Nagyon szerettem Júliát, aki nálam sokkal idősebb volt és a nővérem, s már ősidők óta feljártam vele a redakcióba, koncert előtt, színház után, akármikor, mert ott soha senkit nem zavartam. Senki nem dolgozott, talán Móricz Miklóst, a komoly közgazdászt, Móricz Zsigmond öccsét kivéve: „Rejtély, mondták, de addig sétálnak a munkatársak, amíg megjelenik a lap.” A BH szerkesztőségének megfoghatatlan jó levegőjét, különös varázsát mások, kívülállók is érezték, évtizedek múlva megerősítették. Számomra csak Júlia „redakciója” volt, álmomban sem gondoltam rá úgy, hogy ez is egy napilap és ez is újságírás. Most ők is kaptak egy vasárnapi irodalmi mellékletet, ami a többi nagy reggeli lapnak, versenytársaknak, már előbb megvolt. Ennek volt, egyelőre, 20 cicero a hasábszélessége. Vittem szerdán a bridzsrovatot, rajta, hogy 20 cic. Terike átvette bal kézzel, betette jobb kézzel a nyomdába menő kéziratokhoz. „Talán még kellene egy flekk”, mondta bizonytalanul.

– Á, elég lesz – mondta a segédszerkesztő. – Legfeljebb mehet durchschusszal – tette hozzá, és rám nézett, azt hittem, kérdőn. „Persze, mehet dursusszal” – egyeztem bele készséggel.

Terike felnézett rám: „Tudja maga, mi az a durchschuss?”

– Fogalmam sincs – feleltem kissé zavartan.

– Akkor máris kész újságíró!

Tizenöt pengőt kaptam a rovatért minden héten. A duplájából már meg lehetett élni akkoriban. Nemsokára felemelték húszra, mert a rovat népszerű lett, sok levél jött hetente, szerették. Péntekenként be kellett járnom a nyomdába tördelni. Ezt meg én szerettem. A mettőrömmel, György úrral hamar összebarátkoztunk. Megtanultam én is olvasni a harántfekvő, még festékezetlen, csillogó ólomsorokat. Megtanultam a címbetűfajtákat, -nagyságokat, -családokat. Szerettem a kéziszedők kívánatos nem-egyforma farekeszeit. Cukorspárgával kötöztük szorosra a hasábokat, az oldalt. György úr mester volt és művész, szigorú. Ha az ábrák úgy estek, hogy elcsúnyították a tükröt, rázta a fejét, s neki kellett állnunk csinálni valamit vele, még ha késő este is lett közben. Belejöttem ebbe is, s már a kéziratomban kiszámítottam előre, hová essenek majd az ábrák a két hasábon, ne egymás mellé banális szimmetriával, hanem szellősen, kellemesen – ha kellett, a szöveg rovására is. Jött a tavasz, s egy csütörtöki napon késő éjjel azt mondja valaki a szerkesztőségben: „Ma kezdődött Bécsben a bridzs Európa-bajnokság. A mieink máris kikaptak a hollandoktól.”

– Az még csak a félidő volt – feleltem. – Megnyerjük a bajnokságot.

Bókay, a főszerkesztő, felfigyelt.

– Mi? Megnyerjük? Hát akkor eredj ki tudósítani a lapot. Terikém!

Így aztán alig pár órával később, s életemben először repülőgépen, szálltam Bécs felé, mint „saját kiküldött tudósítónk”. Fényképes, német nyelvű igazolványt kaptam, hogy a BH állandó belső munkatársa vagyok. Ami csakugyan kellett, mindenféle privilégiumhoz. A drága, előkelő Grand Hotelban folyt a verseny, ott szálltam meg – ráment a napi húsz pengőm, amit kaptam –, s onnét telefonáltam meg esténként, lapzárta előtt, az anyagot Budapestnek. „Drámai fordulatok!” – „Hajnali mérkőzés!” – „Kapcsolják a bécsi telefont a gyorsírókhoz!” – kiabálták a BH folyosóin. – Aztán végül ez jött: „Magyar zászlók a bécsi Grand Hotelen!” – megnyertük a bajnokságot. „Adj még anyagot. Négyhasábos cikket csinálunk.” A magyar csapattal reggeliztem mindig, addigra már ott volt a hotelban – s persze az utcán is – a BH friss száma, benne az este leadott cikkemmel. Páratlan oldalon. Ki merné erre már azt mondani, hogy „örökbecsű”?

(Három évvel később, 37-ben a budapesti bridzsvilágbajnokságról még a londoni Timesot is tudósítottam esténként. No persze, egy-két jó gyilkosság vagy világháború-kitörés, az lenne az igazi… Be kell vallanom, hogy fényképes igazolvánnyal, bécsi telefonnal sem éreztem magam soha újságírónak. A BH-t azonban, nyomdástól, redakcióstól, mindenestől igazán szerettem.)

Rengeteg könyv hányódott mindig a szerkesztőségben, nemcsak Terike íróasztalán, hanem Bibó Lajosén, aki ismert regényíró volt, Kádár Erzsébetén, aki még festő és képszerkesztő volt akkor, s a legtöbb, feltornyozva (pisai ferdeséggel) Hevesi Bandién. „Vigyél belőle” – mondta Hevesi csalárdul, amikor próbáltam kiegyenesíteni a tornyokat. A kiadók hetente megküldték új könyveiket ismertetés céljára. „Vigyél” – mondta Bókay, mondta Diószeghy, mondta Júlia, mondta Terike. De persze nekem nem kellett ennyiszer mondani, már Hevesinél felragadtam egy új Kakuk Marcit és egy Dos Passost. A nagy lehűtés akkor jött, amikor kiderült, hogy kritikát kellene írnom róluk. Ó, inkább visszaadom őket! „Azt csak szeretnéd!” – nevetett Hevesi Bandi. – „Milyen a Tersánszky?” – „Jó”, mondtam. – „És a 42-ik szélességi fok?” – „Rossz”, mondtam. „Szűkszavú műítész lennél” – mondta Hevesi. De még ilyen szűkszavúan sem tudtam megírni a bírálatokat, mert akkor éppen a szakdolgozatomat kellett írnom fizikából. Undorral írtam.

A barátommal együtt az atom-spektrumelméletet kaptuk tételnek, ehhez időrabló laboratóriumi munkát kellett végeznünk délelőttönként. Katódcsövek, higanygőzlámpák szikra- és ívspektrumait fényképeztük szakmányba egy olyan szobában, melynek a falai, mennyezete, ajtói, spalétái koromfeketére voltak mázolva, s ebben a vaksötétben csak azért kellett heteken át szerencsétlenkednünk a rendkívül kényes berendezéssel, gondoltam, hogy lesüllyesszük a kvantummechanika tisztaságát a kísérleti fizika posványába. Az elméleti fizikát a zseniális Ortvay Rudolf adta elő. Ha reggel, hétfőn-szerdán-pénteken, órája volt – „Elektrodinamika” (de Vektoranalízis is lehetett a címe, vagy Lineáris Algebrák) –, az ember aznap már jókedvűen ébredt, tele boldog várakozással. A szakdolgozatot most Rybár professzornak kellett írnunk, aki kísérleti fizikus volt, s a tudományát én olyasfélének tartottam, mint Kovácsovszky Szervetlen kémiáját: felért egy fővárosi utcajegyzék vagy telefonkönyv száz-kétszáz oldalának bemagolásával. Akkor már inkább írok recenziót Dos Passosról.

A könyvismertetés, kritika nem volt egészen „örökbecsű” anyag a lapoknál. Feljebb állt, mert a kiadók hirdettek az újságban, és elvárták, hogy írjanak a küldött újdonságaikról. Novemberben vagy decemberben, amikor a Franklin-társulat csomagjából kiszemeltem André Gide regényét, A Vatikán pincéit, ezt már csak úgy vihettem el, ha tényleg írok róla. Elbűvölt, már az első három-négy mondatával. Pontosság, tömörség, az elbeszélés tempója, lendület és biztonság, érzékletesség és szigorú objektivitás egyszerre: ez új volt nekem. Talán még ma is fejből tudom idézni azt a regényindítást. Ellentétben például a fizikai egységek CGS-táblázatával vagy a Mendelejev-félével. Olyan mondatokat kell írni, úgy látszik, gondoltam, amiket az ember első olvasásra megjegyez, és soha el nem felejt. Hát az én mondataim, amiket Gide könyvéről a lapban írtam, nem voltak ilyenek. Elfelejtettem őket mindenestől, s még arra is alig emlékszem, hogy mit mondtam el a regényről, pedig ez nem ugyanaz, a mondatok tartalma, mint a mondat. Talán épp ezt kellett volna megírni róla akkor: hogy a stílusa elkápráztatott, vagyis az írnitudása, s talán ez egyben a mondanivalója is, nem pedig a sok okos gondolata, sem a híres és nagyon eredetinek látszó „action gratuite”-je, ami lepergett rólam, mint egy elég közepes pesti vicc. Minden rajongásom mellett, a cikkecskémben, azt hiszem, hiányoltam az érzelmi összetevőket, szomorúnak találtam a hitetlenségét, ami nem pótolta számomra a regény emocionális tartalmát.

Könyvkritikát később is inkább csak külön felszólításra írtam – mint a Svájci Ramuz-ről a Nyugatban, Babits buzdítására, vagy Grandpierre-ről Rónay kívánságára az induló folyóiratukban –, inkább tárcát, krokit, humoreszket próbáltam elsütni a BH mellékletében. Az igen kevés ilyen, névvel vagy álnévvel megjelent írásom közül ezt az itt következő „Elhagyott hősnő”-t eltettem magamnak, talán éppen azért, mert rögtön gondoltam, hogy a mondatait nem fogom betéve tudni negyvenkét év múlva. (Egy mondatára mégis emlékeztem évekkel később, és elloptam magamtól.)

A tárca példája mindjárt az író sokszor kényszerű tapintatlanságának. A benne szereplő Melittát és Pistát még csak elkereszteltem valamennyire más névre, mint ahogy hívták őket, de Emillel, és Emmivel magával, nem boldogultam. A tizenkilenc éves korombeli kedves barátaimat, akikről nagyjából mintázódtak, szintén így hívták. Többször is nekivágtam a történetnek megváltoztatott nevekkel, de akár Elemérnek és Elzának, akár Hugónak és Hannának hívtam őket, egyszerűen nem bírtam folytatni az elbeszélést. És a csalás sem volt megoldás: megírni Emillel és Emmivel, s ha kész, a kéziratban megváltoztatni a nevüket: ennek már a terve, ez a sötét gondolat is megbénított. Azóta sokszor, regényben, vagy itt is, a bátor következetlenség megoldását választom. Van, akinek meghagyom a valódi nevét, van, akiét megváltoztatom – ahogy például Palinak sem Czakó volt a vezetékneve. És kicsoda az elbeszélő első személy? Gyerekkorunkban volt egy csaliversikénk:

Én vagyok én, te vagy te.
Ki a szamár, én vagy te?

„Te!” – felelte, aki gyanútlan volt. „Hát az te vagy. Mondtam, hogy te vagy te!” – „Hát akkor én!” – „Az már igaz!” – nevettek. Az is te voltál.

Talán a fenti két sort kellene odatenni jeligének az első személyben írott művek elé…

Forrás

Ottlik Géza: Próza. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980. 35–45. p.