„Embrió-matematika”

Részletek Ottlik Géza írásaiból és interjúiból
matematika, fizika, technika, Nemes Nagy Ágnes
szóelválasztás

(KÖTELESSÉG?) Egyáltalán, ne toldjuk meg a kötelességeink sivár lánc-sorát azzal, hogy a boldogságot is kötelezőnek érezzük. Kosztolányi úgy vélekedik, amikor egyszer tetten éri a boldogságot, hogy talán csak a szenvedés hiánya. Több köze lehet a közönyhöz, mint az ujjongáshoz. Akik kötelességszerűen hajszolják életük boldog szerelmét például, okosabban teszik, úgy látszik, ha idejében meghalnak, mint a veronai Julia és Romeo. Egy jeles biológus, úgy hallom, megállapította, hogy valamelyik élettani funkciónknak egyik mellékterméke az, ami megszabja az általános közérzetünket. Tehát a boldogságérzetünk például (mondjuk) egy fontos vesekéreghormon-működés fölösleges mellékterméke. Legjobb, ha nem sokat törődünk az egésszel. Úgy értem, egyikkel sem. Sem a testünk fontos élettani működésével – sem a lelkünk fölösleges igényeivel.

Ceruzajegyzetek. Próza, 114. p.

(TUDATLANSÁG?) Márciusban, egy este, majdnem háromhónapi szünet után, megindult a víz a fürdőszobában. Ordítozni kezdtem. Valamennyien kirohantak. Megrendülten bámultuk a csodát, ölelgettük egymást. Unalmas elmondani, hogy ez mit jelentett nekünk. Ötpercenként kiment valaki, hogy megpróbálja, folyik-e még. Folyt, másnap reggel is folyt, délután is folyt. Lassan megnyugodtunk.

– Kijavították a csöveket – mondta Vera.

Ráhagytuk. Harmadnap délelőtt azonban megint kiapadtak a csapok, s csak déltájt indult meg újra a víz.

– Hát ez mi lehet? – döbbent meg Vera. – Még mindig javítják talán.

A dolog azonban megismétlődött néhány napon át, s Pali, aki mindent tud, ekkor megmagyarázta, hogy nyilván nincsen elég szene a vízműveknek.

– Szén? – csodálkozott Vera. – Minek?

– Minek? – nevetett Pali. – Valamivel hajtani kell a szivattyúkat, amik a vizet nyomják a vezetékben.

– Hajtani? Hát ott valahol állandóan hajtják a gépeket?

– Persze.

– Szóval – kérdezte Vera –, mindenféle gép, meg munkás, meg szén kell ahhoz, hogy legyen vizünk?

– Persze!

– Ezt nem tudtam – motyogta Vera lehangoltan.

„Ettől fogva – mesélte nekem később – nem volt egy nyugodt percem. Hiszen akármikor kifogyhat a szenük… Lestem a híreket az újságokban, mennyi szenet bányásznak Pécsen, hány vagonnal érkezett Budapestre ezen a héten… Elég lesz vajon? A szivattyúk rendben vannak-e? Minden pohár vizet megkeserített a gondolat, hogy verejtékes munka tapad hozzá.”

Nevettem.

– Ez nem tréfa – mondta Vera. – Az a természetes, az a szép, ami ingyen van, mint az élet. Nekem ilyen áron nem kell vízvezeték. Már komolyan gondoltam arra, hogy fúratok egy kutat a kertben.

– No de – mondtam – csak nem ugrott be annak a szamár Palinak?

– Hogyhogy?

– Hát sose hallott még Budapest ártézi forrásairól?

Gyanakodva ügyelt a szeme csücskéből. De aztán elmagyaráztam neki, hogy fővárosunkban nem kell szivattyúkkal hajtani a vizet, mert olyan a geológiai alakulás, hogy tízezer atmoszféra nyomással magától ömlik a budai forrásokból a hatbillió percliter ártézi víz, s csak a csőhálózatot kellett egyszer lerakni, többé sosincs semmi gond vele. Kötelességemnek tartottam eloszlatni frissen szerzett, rendkívül szerény, de roppant ártalmasnak bizonyult tudományos értesüléseit.

Nem tudta biztosan, nem tréfálok-e, de gyengéden nézett rám.

Ceruzajegyzetek. Próza, 114–116. p.

– Ha így látja, mi az oka annak, hogy a hosszú hallgatás után elkészült novellát, a Minden megvant a viszonylag szűk körben olvasott Vigiliában adta közre?

– Hát az író szívesebben írna tízmilliós példányszámú lapba, de attól félek, hogy amit írok, akkor is csak elég kevés emberhez szólna, egyelőre. Különben a mi századunkban, a mamutpéldányszámú írói siker nagy veszélyeket is hordoz magában. Egy amerikai vagy angol vagy francia írót a siker már körülbelül negyvenéves korában olyan helyzetbe hoz, hogy élesen megváltoznak az életkörülményei, s azzal együtt elveszti írói szabadságát, lelki függetlenségét, elveszti például a sérelmeit, bánatát, lelke háborgását, amiből a sikeres művét írta esetleg. És ünnepelt világnagyságként már nem tud fogékonyan járni-kelni, új élményanyagot szerezni, se utazásból, se barátságokból, talán még az új és új házasságaiból sem. A munkájában pedig ismételnie kell önmagát, mert ezt várja tőle a világ, a kiadók, a filmgyárak: az előző művet, amivel sikere lett. Bevált iparcikk lesz, s a siker, a rang, a súly, a világhír talán még azt is elfeledteti vele, hogy ő csak egy ürge és egyben lidérces, messze fény. Hát ettől mi, magyar írók, nagyobbrészt meg vagyunk kímélve – már csak az országunk kicsisége miatt is.

– A Minden megvan tehát ez után a bizonyos kilencévi hallgatás után jelent meg. Van, aki komolyan kifogásolta az elbeszélés erős líraiságát. Mennyiben volt ez szándékos? Hogyan látja a próza holnapját, epika és líra egyensúlyát benne?

– Ilyen iskolás különbség nincs, sosem volt a műfajok közt. A költő a nyelvet másképp használja, másképp él vissza vele, mint a regényíró. Annyira, hogy szinte más nyelv, más közeg, amivel dolgozik. Mondjuk-e azt, hogy eszközeiben ne legyen lírai regény, de módszerében, tárgyában, mondanivalójában igen? Ne mondjuk!

Ezek a szavak – tárgy, mondanivaló, lírai, epikai – mind hasznavehetetlenek. Ebből a fogalmi nyelvből éppen azok a dolgok hiányoznak, azok az izék, azok a néven nem nevezhető entitások – amiről a versek és regények szólnak. De rossz a nyelv szintaxisa is, az összerakás szabályai. Félrevezető az igeragozása, a személyes névmásai. Ne mondjunk semmit ezen a nyelven. Töröljük le gondosan a szalagról például ezt az egész közlésre szánt beszélgetést is.

Az író igazi hallgatása persze nem ebből áll. Hanem abból, hogy lehetőleg ne szóljon bele személyesen a műve végső mondanivalójába. „Ne mondd a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót”, tanácsolja Nemes Nagy Ágnes. A mondhatatlan aztán majd vagy elmondja magát, vagy nem. Értelmünkkel úgysem tudjuk megragadni, mint – Pascal visszaadhatatlan szójátéka szerint: „A szívnek megvannak a maga indokai, amiket az indokoló értelem nem ismer” – a matematika axiómáit. De akár az Ószövetség kőtábláira is hivatkozhatnék: „Ne csinálj magadnak faragott képeket és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek ott fenn az égben vannak.” Vagyis: a rendelkezésünkre álló eszközökkel ne akarjuk egyenesen a lényeget, Istent, a sarkigazságokat megérteni, kifaragni, mert törvényszerűen elérhetetlenek, hamis lesz minden ábrázolásuk; faragni csak idegen isteneket lehet. Nézzünk szembe végre a tudatlanságunkkal: én ebben látom az epika és a líra modernségét, ahogy a modern fizika is a törvényszerű ignoranciákra figyelmeztet, és amiről Mózes, Pascal éppúgy, mint a mai költő, Nemes Nagy Ágnes intelme beszél.

Beszélgetés Lengyel Péterrel. Próza, 209–210. p.

Adósság, tartozások? Az ember a legtöbbet az életben mégiscsak tőlük kapta, a költőktől. Ha a Nyugat első nemzedékéből még néhány nevet leírok, azokét, akiket az imént megengedhetetlen módon besoroltam a „meg a többiek” közé, holott önálló pályájú és teljes fényű csillagok, mint Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Szép Ernő vagy Szomory, Krúdy, Füst Milán! – össze sem tudom számolni az adósságaimat. Adyval tizenöt-tizenhat évesen csordultig teltem, s még egyetemi éveim alatt is ott állt a fényképe az íróasztalomon, a Hunn, új legenda utolsó sorai belevésve egy márvány levélnehezékbe. A versei velem voltak, bennem zümmögtek, doboltak, zakatoltak, este, reggel, utcán, mezőn, menetelve, hanyatt fekve, a katonaiskola tantermeiben vagy szerelmi bánatban, 200 méteres síkfutás döntőiben, vagy ügyelve Fejér Lipót előadására a Fourier-sorokról. Ady beleivódott az érrendszerünkbe, szívverésünk ütemébe. Ha ma már sokan, s érthetően a fiatalok, eltávolodtak vagy eleve idegenkednek a költészetétől, hát fogalmuk sincs, hogy az ő vérkeringésüknek is rég a részévé vált, és hogy mekkora forradalom volt, amit hozott. És hogy hiába próbálták annyifelé félremagyarázni, kisajátítani, meghamisítani, a nagysága éppen olyan valódi volt, és a maga módján éppúgy a teljes felelősség szigorú elkötelezettségét és boldog gyötrelmét hagyta ránk, mint Babits és Kosztolányi. Igaz, hogy ezt már nem tőle tudtuk meg, hanem éppen emezektől – miután megtanultunk járni.

A Nyugatról. Próza, 224–225. p.

– Az év elején adták ki Londonban angol nyelvű bridzskönyvét. Miben rejlik a bridzs varázsa?

– Angolul olyasmit írtam erről, hogy az emberben egy türelmetlen szomjúság él, sürgető igény, némi világosságra. A valóság roppant szőtteséből legalább egy tenyérnyi helyet szeretne tisztán látni, teljesen megérteni. A kicsi gyermek, mihelyt tudomást szerzett arról a használható hipotézisünkről, hogy a dolgoknak okuk van, faggatni kezd bennünket, mindennek az okáról, ami csak az eszébe jut, aztán, logikusan, ezeknek az okoknak az okairól, s véget nem érő „Miért?”-jeinek sorozatára hamar kimerülnek a válaszaink. „Csak!” és „Eredj játszani.” Egy bridzsjátszma, ha mégoly absztrakt is, része a valóságnak, paránya. S abban különbözik a többi részétől, hogy itt végére tudunk járni a „miért”-ek láncának. Teljesen tisztázható, megérthető, hogy igazában mi történt, hogyan és miért, ha nem sajnáljuk rá a fáradságot. Ami engem vonz benne, az a kutatás, felfedezés lehetősége: a bridzs új játék, nincs „kijátszva”, kimerítve, technikájának még vannak ismeretlen területei. (Ez is matematika, persze csak embrió-matematika… de igazi, „tiszta”.)

Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal. Próza, 273–274. p.

– 1959 óta nem közölt új regényt, 1968 óta új novellát sem. Vas István ezzel kapcsolatban a következőket mondta: Ottlik Géza „engem úgy tud kihozni a sodromból, ahogy anyámon kívül életemben senki sem… én mindent nagyon szeretek, amit ő ír. Csak hát az a baj, hogy ő már hosszabb ideje nem ír, tehát csak van, és megnyilvánul…” – Befejezésül, talán folytassuk a megkezdett párbeszédet. Mit válaszolna Vas Istvánnak?

– Én a barátomtól éppen azt kívánom meg, hogy legyen, nyilvánuljon meg, ne sétáljon autók alá, mint Vas István szokta. A könyveit olvasom és újraolvasom – nem úgy, mint például André Gide műveit, amiket szerettem és nagyra tartottam annak idején, de vagy negyven éve kezembe sem veszem –, hanem úgy, ahogy Evelyn Waugh-t olvasom, újra folyton, meg Agatha Christie-t, pedig őt sajnos csak tíz-tizenkét évenként lehet, mire elfelejtem, hogy ki is volt a gyilkos.

Hogy itt válaszoljak Vas Pistnak, ahhoz tudni kell, hogy ő azt tartja, én tulajdonképpen nem értek egyet vele semmiben. Én ezzel szemben tudom, tudom a lelkem mélyén, hogy lényegében mindenben egyetértünk. Ezen aztán, természetesen, dühöngve szoktunk hajbakapni. (Hogy a „Minden krétai hazudik” – meg a többi híres antinómiát eggyel szaporítsuk, az arisztotelészi logika bánatára: Ha mindenben egyetértek vele, akkor abban is, hogy nem értek vele egyet semmiben…) S miként a híres antinómiákat az emberi nyelv „szemantikus lezártsága” miatt a nyelven belül nem lehetett feloldani, csak egy metanyelv, egy új dimenzió bevezetésével (és éles elhatárolásával), a miénket is csak egy tágasabb hely, emocionális szabadságfok beáramlása szokta megoldani. Hogyan?

Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal. Próza, 275–276. p.

Verseiben nemegyszer, mint a hétrészes, talán nyomatékosnak szánt Számadásban, így beszél: „…ne szépítgesd, te gyáva – – – boldog akartál lenni és hiába, hát légy mi vagy: végképp boldogtalan”. Meggyőzően vágja az arcunkba, saját arcába: „Gyáva az, ki boldog!” Aztán ugyanekkor, ebben az utolsó kötetében, egy másik versében, amit talán csak egy kora hajnali óra levegőjének szinte prózaírói pontosságra, hitelességre törő spontán megragadásának szánt, talán csak az éjszakai munka utáni kimerültségének, idegrendszere túlfeszítettségének váratlanul eufóriába fordulását próbálta lekottázni benne, szóval a nagy versei közt is egyik legnagyobbá nőtt Hajnali részegségben, mégis, „a boldogságtól” fel-felkiabál.

Hát most már, boldog volt-e Kosztolányi, vagy boldogtalan? „Döntsd el, Desiré. Ki a farbával” – követelhette a barátja, Karinthy. Ne hagyjuk, hogy kinevessenek – ők, akik a modern matematika felfedezései előtt is tudták, hogy az „arisztotelészi” logika nem mindenütt érvényes, s a két ellentmondó állítás egyszerre lehet igaz. És hogy a boldogtalanság éppúgy nem ellentéte a boldogságnak, mint a gyűlölet a szeretetnek: inkább egy válfaja, vagy határesete, esetleg szükséges összetevője. No de, Kosztolányit nem a saját, személyes boldogsága érdekelte igazán, hanem maga a boldogság, mint írói, költői téma. Nehéz és hálátlan téma.

Kosztolányi. Próza, 284–285. p.

Az évek folyamán, amióta elhagyták a gyerekkor légnemű világát, a már-már győztesnek látszó, sárból és vérből, idegrángásokból, anyagi érdekekből és alsórendű ösztönökből habart, tapadós és cementté merevedő valóságból, az erőszaknak és a kénytelenségeknek nyomorult világából lassan-lassan mégis ki tudtak szakadni, meg tudtak kapaszkodni egy még erősebb és még győzhetetlenebb valóság küllőibe. Damjáni gondolatainak a szabadságát senki és semmi el nem vehette. Istenes fanyar humorát és teremtő emberábrázoló erejét senki el nem vehette. Szebek Miklóstól, ha Valerián el is kobozhatta azt a barna kötésű kötetet, amelynek irodalmi karikatúráiból az ösztönzést kapta a katonaiskoláról szóló új Gulliver-fejezetéhez, nem vehette el evvel együtt a versben íródó művének betéve tudott szakaszait és a fejében készülődő további rímeit. Schulze és Merényi minden hatalma kevés volt ahhoz, hogy hozzáférkőzzön Gereben Énok izgalmas felfedezéseihez, amelyekre egy vékony Schopenhauer-kötetben bukkant rá, s amelyeket Urbán Ákossal is megvitatott, aki mindjárt felhasznált egyet-mást a könyvecskéből készülő kézírásos hetilapja első számában. Cholnoky új birodalmában pedig, ahol két mennyiség négyzeteinek különbsége mindig egyenlő volt és lesz összegeiknek és különbségeiknek szorzatával – amint ezt legravaszabb előbukkanásaikban is leleplezte nagy örömére –, egyáltalában semmiféle földi erő nem változtathatott egy jottányit sem. Máskülönben Cholnoky és Borsa, aki öt zsíros kenyérért megvette Damjáni lakkozott dróttekercsét, a padlórésekbe rejtett drót és két zseblámpa segítségével távíró-összeköttetést létesítettek egymás asztalai között, s Cholnoky dolgozatíráskor lemorzézta Borsának az algebra feladatok eredményét; legalábbis ez volt a cél; az asztal lapjába ferdén fúrt lyukon át látszott a fiókban kigyulladó zseblámpakörte, s máshonnét semmit sem lehetett észrevenni; a morzejeleket tökéletesen megtanulták; Cholnoky az asztala aljára szerelt két bádogleffentyű segítségével egyszerűen a térdével is tudta szaggatni az áramkört; s hogy a gyakorlatban kis cédulái előbb értek Borsa szomszédaihoz dolgozatírás alatt, mint a hosszadalmas táviratozás, ez semmit sem változtatott az értékén.

A szöveget gondozta Kelecsényi László

Továbbélők

Nemes Nagy Ágnes
Források
  • Ottlik Géza: Próza. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980.
  • Ottlik Géza: Továbbélők. Pécs: Jelenkor Kiadó, 1999.