A magyar ásványtani nyelvújítás főbb vonásai

Papp Gábor
PhD tárigazgató Magyar Természettudományi Múzeum Ásvány- és Kőzettár
geológia, földtudomány, ásványtan, nevezéktan, szaknyelv, nyelvújítás

A magyar földtudományi szaknyelv történetével kevés önálló cikk foglalkozott.1 A terjedelmi korlátokra tekintettel e rövid írás a legmozgalmasabb időszakra, a nyelvújítás korára összpontosít, fókuszába az ásványtant véve.2

A ma geológiája a valaha volt mineralógia köntöséből bújt elő, hogy azután a mai értelemben vett ásványtan bizonyos területeit részdiszciplínaként foglalja magába. A mineralógia e gyökeres értelemváltozása (jelentésszűkülése) a 18–19. század fordulóján rövid idő alatt végbement.3 A modern földtudomány kialakulása természetszerűen járt együtt a modern szaknyelv kialakulásával, új szakszavaknak, valamint a köznyelvi szavak új, szakmai jelentéseinek a keletkezésével – immár a nemzeti nyelveken, hiszen a klasszikus tudomány nyelve, a latin a maga korlátozott lehetőségeivel nem volt már erre alkalmas.4

  • 1 Közülük a legátfogóbb Fejér Leontin: A magyar földtani szaknyelv kialakulásának vázlatos története. = Földtani Tudománytörténeti Évkönyv 7 (1979) 127–152. p.
  • 2 Az őslénytanra nézvést lásd Boér Hunor: Hajdanócok kora (Kövületekről és kövült szavakról). = Természettudományi Közlöny 127 (1996) 217–221. p.
  • 3 Ezt jelzi, hogy a 18. század végén főként a német nyelvterületen elterjedt, lényegében a mineralógia „modern” értelmének megfelelő oriktognózia (Oryktognosie) elnevezés a 19. század második felére elavult (és azóta teljesen ki is veszett).
  • 4 Azt, hogy élő tudomány csak élő nyelveken létezik, csak azokkal tudja magát egyértelműen kifejezni, mi sem jelképezheti jobban, mint az ásványra és őslényre egyaránt vonatkoztatott (és egyaránt ’kiásott [dolog]’ jelentésű) latin fossilis és görög orüktosz szavak korabeli kettős értelmű használata.

Nyugat-Európában már a 17. században megjelentek a nemzeti nyelven íródott első ásványtani könyvek. Kelet-Közép-Európában ez vagy másfél évszázados késéssel történt meg: az első teljes magyar ásványtanok az 1780–90-es években láttak napvilágot. Korábban még latinul is csak elvétve adtak ki egy-egy ásványtani könyvet, de most egymás után több latin, magyar, illetve német nyelvű kiadvány jelent meg. Ennek legfőbb oka az ásványtant is magában foglaló természetrajz közép- és felsőfokú oktatásának bevezetése volt a Ratio Educationis nyomán (1777). A természetrajzot a Ratiót magukra nézve kötelezőnek el nem ismerő protestáns felekezeti iskolákban is tanították.

A tankönyvirodalom jelentős hányada még évtizedekig latin nyelvű volt, mivel Magyarországon 1844-ig ez volt a közép- és felsőfokú oktatás tannyelve (de a református középiskolákban a természetrajzot már ennél korábban is magyarul oktatták). Az első, teljes egészükben magyar nyelvű rendszeres ásványtanok5 így megelőzték az első magyar nyelvű természetrajzi tankönyveket.

Az 1780-as és az 1820-as évek közt íródott magyar munkák még a klasszikus kémiai analitika és kristálymorfológia kialakulása előtti ismereteket tükrözték, s nem szűk értelemben vett szakkönyvek voltak, hanem egyszerű leírásokat, az ásvány előfordulására, felhasználására vonatkozó alapismereteket közöltek. Szerzőiknek ezért a magyar szakszavak megteremtéséhez még nem kellett az absztrakció magasabb szintjére eljutniuk. Ez nem jelenti azt, hogy könnyű feladatuk lett volna, hiszen a legegyszerűbb fogalmak megnevezését is ki kellett találniuk. A legelső magyar nyelvű ásványtani könyv,6 az 1784-as „magyar Werner” éppenséggel egy terminológiai összeállítás volt, melynek szerzője az előszóban meg is említette „az abban elé forduló szokatlan szókat”. Még e viszonylag egyszerű leírásokhoz is szükség volt más tudományok műszavaira. Zay Sámuel például a geometriai kifejezéseket Dugonics András művéből7 kölcsönözte.

  • 5 Benkő Ferenc: Magyar minerologia az az a’ kövek’ ’s értzek’ tudománya. Kolo’sváratt, 1786; Zay Sámuel: Magyar mineralógia avagy az ásványokról való tudomány. Komáromban, 1791.
  • 6 Benkő Ferenc: Werner Ábrahám urnak a’ köveknek és értzeknek külső megesmértető jegyeikről irott szép, és igen hasznos könyvetskéje. Kolo’sváratt, 1784.
  • 7 Dugonics András: A’ tudákosságnak másadik könyve, mellyben foglaltatik a’ földmérés: geometria. Pesten, 1784.

A legnagyobb feladatot az ásványnevek magyarítása adta, hiszen a modern ásványnévadás előtti időszakban – néhány széles körben elterjedt ókori vagy középkori eredetű (főleg drágakő-) néven kívül – nem létezett „nemzetközi” nevezéktan. Az ásványnevek gyakran leíró jellegű, többszavas összetételek vagy (pl. a németben) összetett szavak voltak. Ezek minden nyelvben különböztek, így nyilvánvalóan magyarra is le kellett őket fordítani, pl. Minera cupri grisea superficialis = Másratermett hamuszín rézértz, Stinkstein = szagoskovats.

A kor magyar ásványneveit a következőképp csoportosíthatjuk:

• Nemzetközi nevek

a) megmagyarosodott alakjukban, a maival egyező írásmóddal: gyémánt, márvány, salétrom;

b) régies (idegenes) helyesírással: akhát, asbest, káltzédon;

c) latinosan: ámétistus, auripigmentum.

• A (bányász)nép nyelvén átalakult idegen eredetű szavak: pisgoltz (Spiesglas = antimon), póris (= bórax).

• Népnyelvi kifejezések, melyek azonban később nemigen gyökeresedtek meg a szaknyelvben: darázskő (= mésztufa), tsapódó-föld (= márga).

• Egyenes fordítás útján magyarított nevek: farkasnyál (Spuma lupi, Wolfrahm [= volframit]), tsudasó (Sal mirabile, Wundersalz) Idetartoznak a 18. század végén feltűnő, rövid karriert befutó kémiai ásványnevek (részleges) fordításai is, a nyelvújítás előtti kémiai műszavakkal: fekete titánmész (schwarzer Titankalk), félkénköves biszmót (Halbgeschwefelter Wismuth).

• Egyéni szóhasználatot tükröző, tartalmi (értelmi) fordítások: álhatatos lugsó (Sal alkali fixum), gyülevész kőszikla (Saxa conglutinata, Zusammengeleimte Felssteine [~ törmelékes kőzetek]).

• Fordításnak kevéssé tekinthető, egyéni alkotások: fattyúréz (Kupfernickel = nikkel, a rézszínű, de rezet nem tartalmazó nikkelin ásvány után), tsilámpozó (= csillámló) kő (= csillám).

Ezek közül számtalan szóalkotás kihullott az idő rostáján, de néhány maradandónak bizonyult. Egyes jól sikerült fordítások mellett (pl. szurokkő = Pechstein) ilyen a természetes elemek „termés-” előtagja is (a nativ|a, -us és gediegene|s fordításaként).

A korai magyar ásványnevek Johann Georg Lenz jénai professzor, a buzgó ásványtani tudományszervező és kompilátor jóvoltából a 18–19. század fordulóján több német szerző poliglott ásványtani glosszáriumaiba is bekerültek.8

Bár a korai nyelvújítás ásványtani műszavai mai szemmel nézve a később szakmányban gyártott szószörnyekhez képest igazán mértéktartóak voltak, a Mondolat, a nyelvújítás ellen 1813-ban megjelent hírhedt gúnyirat, magát az ásvány szót is kipécézte:

Ide tartozik a Természetedmény [természetrajz] is, az Ásványokkal, Zőtékkel [növényekkel] és Érzényékkel [állatokkal] eggyütt.9

1822-ben jelent meg a rendszeres ásványnévgyártás első terméke, Kováts Mihály kilencnyelvű Lexicon mineralogicum enneaglottuma.10

  • 8 Pl. Johann Heinrich Kopp: Mineralogische Synonymik. Frankfurt, 1809.
  • 9 [Somogyi Gedeon] (szerk.): Mondolat. Dicshalom [Veszprém], 1813.
  • 10 Orsovai Imre: 150 éves a Lexicon Mineralogicum. = Földtani Tudománytörténeti Évkönyv (2), 1974, 43–48. p.

A nagy szorgalommal összeállított „szófejtő ásványnévtár” – megnevezéséhez híven – a későbbi „műszótárakhoz” képest jóval többet nyújtott, hiszen az újonnan fabrikált szavak magyarázatát is megadta, néhol hosszas fejtegetésekbe bocsátkozva. Kováts műszavai olykor nem is bizarrságuk miatt mosolyognivalók, mint a „Vasképű Szaruáltató” (bazaltos hornblende) vagy „Csillomos Rühes” (csillámgneisz), hanem légből kapott származtatásuk miatt. A cirkon például „Sólymos” lett, mert Kováts a bizonytalan etimológiájú szót a görög κιρκος (sólyom) szóból eredeztette.

Kováts túlbuzgóságában még a gyakoribb ásványoknak a köznyelvben meghonosodott idegen eredetű neveit is meg akarta változtatni: főttföld (gipsz), magvas (gránát), ragyogó (smaragd). A szorgos orvos azért is eleve értelmetlen munkát végzett, mert az általa válogatás nélkül magyarított leíró ásványnevek eredetijét zömmel már akkoriban sem használták, vagy rövid időn belül kivesztek, és helyüket átvették a ma is használatos egyelemű, -it végződésű, jóval egyértelműbb fajnevek. Ezekből egyébként számosat Kováts is bevett szótárába, és latinosított alakjukból kiindulva a következőképpen magyarosította őket:

1) A személyekről elkeresztelt ásványok nevei birtokragot kaptak: Prehnites (prehnit) = Prehné.

2) A földrajzi eredetű ásványneveket -i képzővel látta el: Aragonites (aragonit) = Aragoni.

3) A köznévi eredetű -it végű nevek előtagjainak fordítását a hasonlóságra utaló -ded utótaggal toldotta meg11: Axinites (axinit) = Baltaded (αξινη = balta).

4) A -lit végű nevek fordításai a lithosz (kő) utótag megfelelőjére végződtek: Lilalithes (lilalit) = Lilakövecs, Zeolithus (zeolit) = Sisterékelőkő (ζέω = forrni).

  • 11 Kováts az – eredetileg valamihez való tartozást jelentő, majd már a hellenisztikus ókorban anyagnévi (ásvány- és drágakőnévi) képzőként működő – görög -ιτης utótagot a hasonlóság jelölésének vette.

A szerző abban a reményben adta ki művét, hogy

nem fogja többé a’ Magyar más Nemzetekkel az érthetetlen […] ásványneveket, mint a’ szajkó csacsogni; hanem azok helyett fog a’ maga anyanyelvén érthető olyan ásványneveket mondani, melyek egyszersmind az ásványoknak külső minéműségeket vagy hazájokat, vagy találójokat kifejezik.

E munka lényegében csak ásványneveket tartalmazott, terminológiai műszavak nélkül.

Az 1830-as évek második felétől az alkalomszerű és az adott mű témakörére szorítkozó műszóalkotást felváltotta a rendszeres „szógyártás”. Ennek egyik ösztönzője a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia volt, amely 1831-ben felhívta osztályait tudományaik műszavainak összegyűjtésére, amiből aztán logikusan következett a nem létező műszavak megalkotásának igénye.12 Az 1841-ben létrejött Királyi Magyar Természettudományi Társulat szintén fontos feladatának tartotta a magyar műszavak alkotását. A Mondolatban kifigurázott idea testet öltött: „legelső, ’s legfőbb eszköze lenne Nyelvünk’ kimivelésének, ha mennél elébb eggy tökéletes Szótár készítődne”.

Az újonnan kreált műszavak széles körű elterjedését az biztosította, hogy míg 1800–1840 között összesen nem adtak ki tíz magyar nyelvű természetrajzi (illetve önálló ásványtani) tankönyvet, addig 1840, illetve különösen a magyar oktatási nyelv törvényi bevezetése (1844) után évente több is megjelent. A tankönyvírók pedig a korszellemnek megfelelően törekedtek az új magyar műszavak beépítésére műveikbe.

Vérbeli magyar mineralógus hiányában a nyelvújítás „hőskorának” új ásványtani szakszavait az ásványtani alapismeretekkel bíró orvosok13 és tanárok alkották meg. Orvos volt Kováts Mihály, Bugát Pál, Pólya József14 és a nagyobb hatású tankönyvírók közül Mihálka Antal, míg Hanák János piarista tanár volt. Felmerülhet a kérdés, vajon ugyanilyen szenvedéllyel gyártották volna-e a műneveket akkor is, ha nemcsak szógyűjteményeket, hanem ásványtani szakcikkeket is írtak volna, és élő kapcsolatban álltak volna a nemzetközi tudománnyal.

  • 12 Székely Lajos: A magyar bányászati szaknyelv kialakításának története. = Bányászati és Kohászati Lapok – Bányászat 106 (1973) 780–785. p.
  • 13 Az ásványtan az orvosi és gyógyszerészi képzés alapozó, kötelező szigorlati tárgya volt.
  • 14 A Német–magyar tudományos műszótár a csász. kir. gymnásiumok és reáliskolák számára (Pest, 1858) ásványtani szócikkeinek szerkesztője.

A nyelvújítás ásványneveinek vázlatos áttekintéséhez előre kell bocsátanunk, hogy a tudományfejlődés élvonalát jelentő országok (Németország, Anglia, Franciaország, USA) szaknyelvében a 19. század elejétől egyre dominánsabbá, majd egyeduralkodóvá váltak a „modern” (-it végződésű), nemzetközileg elfogadott mesterséges ásványnevek, melyeknek „nemzeti” változatai csak az adott nyelv helyesírási sajátságai miatt különböztek. Bugát és követői már ezeket a nemzetközi ásvány- (és kőzet-) neveket fordították le.15 A „magyar” ásványnevek -it helyett általában -la (illetve a hangrendre tekintettel -le) végződést kaptak,16 bár voltak kivételek is, pl. -nd (kovond/kovand), -ag (tályag, fagyag, szivag stb.) Az erőltetett magyarítás a tulajdonnevekből képzett ásványnevek fonetikus írásához is vezetett (witherit > viterle, sassolin > szasszola). Bár az egyes nevekhez magyarázatot nem fűztek, mivel az új magyar ásványneveket a nemzetközi vagy a német „triviális” névből kiindulva állították elő, etimológiájuk többnyire jól kikövetkeztethető. A magyarítás nem volt mindig teljes, a ritkább ásványok nevét a szerzők néha meghagyták eredeti alakjukban. A magyarosított szakszavakat alkalmazó könyveket nehézkessé tette, hogy az új műszavak mellett gyakran feltüntették a nemzetközi szakszót is (német vagy latin alakjában).

  • 15 Emellett a német triviális neveket is magyarították (pl. Flußspat > folypát).
  • 16 A -la végződést Bugát javasolta, mint a pala és szikla szavakban megtalálható és a latin lapis és görög lithos szóban is meglévő ősnyelvi eredetű gyököt. Lásd Bugát Pál: Természettudományi Szóhalmaz. Pest, 1844, 267. hasáb.

A rendszertan mellett a többi részterületen is egyre nagyobb szükség mutatkozott a magyar műszavakra, hiszen a 19. század elejére, a mineralógiai méréseken alapuló objektív tudománnyá válásával, a főként köznyelvi szavakból álló terjengős leírások helyébe rövid, egyértelmű terminus technicusokat tartalmazó megfogalmazások léptek. E műszavak legnagyobb részét azon elméleti vagy alkalmazott természettudományok szolgáltatták, melyek eredményeit az ásványtan magába építette. A nyelvújítás korában – a „legközelebbi rokonok”, a földtan és a bányászati tudomány mellett – ezek a következők voltak: a kémia, a fizika számos területe, és a kristálytan révén a matematika térgeometriai része. Közülük a kémia volt az, mely nemcsak adott, hanem kapott is ásványtani szakszavakat. A magyarosított nemzetközi elemnevek vagy az önállóan alkotott magyar elemnevek némelyike is ásványnévi eredetű volt – például a dárdany (antimon) a Spiessglas/Spiessglanz (antimonit), a súlyany (bárium) a Schwerspat (barit), a tellúr (irany) a Schrifterz (szilvanit) nevének magyar fordításából stb.

A vegytani műszavak a nevezéktan akkor még javában élő kettős jellege miatt a szűkebb értelemben vett nomenklatúrába, vagyis az ásványnevekbe is beépültek. Számos gyakori és „egyszerű” kemizmusú ásvány a vegyi összetételére utaló nevet is viselt, például „szénsavas mész” (kohlensaurer Kalk azaz kalcium-karbonát), „vilsavas cselérc” (phosphorsaures Mangan, azaz mangán-foszfát). E kémiai nevek nem egyértelmű jelentésük miatt később nemzetközileg is kivesztek.

A szabadságharc bukása után a Bach-korszak németesítő törekvéseinek úgyszólván természetes ellenhatása volt a szaknyelvek túlhajtott magyarosítása. A nyelvészek egy része és a természettudománnyal ténylegesen foglalkozók zöme azonban egyre erőteljesebben fellépett ez ellen. Az ásványtani (és egyben a természetrajzi) nyelvújítás normális mederbe terelésében nagy szerepe volt a Bach-rendszer bukása után a pesti egyetem ásványtani tanszékére frissen visszakerült Szabó József fellépésének és nevezetes 1861-es akadémiai előadásának.17 Az ásványtant és a korszerű földtant először magas szinten művelő magyar szakember korábban maga is buzgó nyelvújító volt: Selmecbányán Pettkó professzor vezetése alatt négy hallgatótársával készítette el a Bányászati szófüzért, majd 1848-ban kiadta ennek kiegészített változatát.18 1861-ben azonban már azt fejtette ki:

kívánatos, hogy minden tudományok műszavai (terminológia) a jelzendő tárgyak jelentését szabatosan kifejezőleg s a nyelv szabályai kellő tekintetbe vételével megmagyaríttassanak. Ellenben a tudományok terjeszthetősége érdekében nem kívánatos, hogy a tudományok műnevei (nomenclatura, onomasticon) általában megmagyaríttassanak.

Ez az elv a következő évtizedekben általánosan elfogadottá vált.19 Szabó befolyása akadémiai és tudományos társulati pozíciói révén a hazai természettudományra általában véve is jelentős volt, de a földtanban és az ásványtanban különösen komoly tekintélynek örvendett, így fellépése nyomán az ásványtani nyelvújítás szélsőségeinek időszaka csakhamar lezárult.

  • 17 Szabó József: Magyarítás a természettudományban s különösen annak gyakorlati jelentősége. MTA, Pest, 1861.
  • 18 Szabó József: Bányaműszótár. Német–magyar rész, Az Egyetem betűivel. Buda, 1848.
  • 19 Eötvös József még Szabónak a terminológia magyarosítása melletti állásfoglalását is túlzottnak tartotta: „Alig képzelhetek nagyobb oktalanságot annál, hogy a sok akadályhoz, melyekkel a tudomány mezején küzdünk, még eggyel többet állítsunk fel; és senki nem fogja tagadni, hogy a magyar terminológia csakugyan nagy akadály. (…) Újabb időkben (s ebben egy kis érdemem van) az emberek kissé józanodni kezdenek, és a purizmus Don Quijote-jai is felhagynak fanatizmusokkal, míg azonban a természettudományi irodalom Szabó Józsefék és consortesei kezében marad, addig a bajon gyökeresen segíteni nem lehet.” Eötvös József 1870. március 19-i levele Eötvös Lorándhoz. Benedek Mihály: Eötvös József levelei fiához. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1988.
Summary

Brief review of the development of Hungarian mineralogical nomenclature and terminology during the language reform movement (nyelvújítás)

Gábor Papp

Mineralogy transformed into an exact science at the turn of the 18th/19th century. The development of its modern international nomenclature and terminology coincided with the era of the Hungarian language reform movement (nyelvújítás). In the late 18th and earliest 19th century, Hungarian mineralogical nomenclature and terminology developed slowly and gradually by the adaptation of the internationally accepted scientific terms to the characteristics of the Hungarian, the introduction of suitable Hungarian words into the language of science and the replacement of foreign terms through appropriate and unforced translation. In the 1820s, however, this natural development changed over to a forced one. Attempts were made to prepare a genuine all-embracing Hungarian mineralogical terminology and nomenclature. Following the isolated individual effort of Mihály Kováts in 1822, this endeavour continued in the 1830s in a systematic and organised way by the incentive and under the guidance of the Hungarian Academy of Science and other scientific societies. In lack of genuine mineralogists, the new terms were coined by physicians and naturalists. They were widely used in the natural history schoolbooks of the 1840s and 1850s, but gave rise to increasing disagreement of leading scientists and linguists. The era of overdone neologism came to an end in 1861, when the standpoint of József Szabó, the “father of Hungarian geology” became generally accepted: a Hungarian terminology is desirable, but the international nomenclature must be retained.

Forrás
  • Gurka Dezső (szerk.): Formációk és metamorfózisok. A geológia, a filozófia és az irodalom kölcsönhatásai a 18–19. században. Budapest: Gondolat Kiadó, 2013.
  • ELTE BTK Tudásáramlás