Paranoid tudós, paranoid tudomány?

orvoslás, pszichiátria, depresszió, paranoia, természettudomány, tudományos megismerés, elméleti fizika

toggle hyphenation

Rendhagyó kötet jelentetett meg 2006-ban a Medicina Könyvkiadó. A gyakorló pszichiáter szerzők – Németh Attila és Moretti Magdolna – azt a célt tűzték maguk elé, hogy a különféle pszichiátriai kórképeket szépirodalmi idézetek segítségével hozzák közelebb az olvasóhoz. A feladat nem tűnik könnyűnek, hiszen olykor a kórkép biztonságos felismeréséhez egy teljes novellát, kisregényt, regényt vagy akár egy versciklust kellene közölni, hiszen a szerző, nem feltétlenül törekszik a tünetek rövid összefoglalására. Ritkán az is előfordul, hogy egy irodalmi készséggel megáldott beteg, rendkívüli tömören és plasztikusan számol be betegsége természetéről. A következő idézetben egy nőbeteg beszél a depressziójáról:

„Ha szándékaink megvalósulása sokáig húzódik [a szakmai munkáról van szó – K. Jankowski], a felgyülemlő tettvágy nem talál kiutat, és a vágyak, a tervek, a csüggedés, az elkeseredés, a vádaskodás kibogozhatatlan zűrzavarává nő, a kétségbeesésig és a depresszióig. Végül már sem a határait, sem a tartalmát nem érezzük ennek a zűrzavarnak, mindaz, ami rossz, valami teljesen felismerhetetlenné növekszik, nyomasztó metafizikává, amit nem tud az ember gondolatilag meghatározni – csak szorong, gyűlöli önmagát és a világot.”

(Murányi Beatrix fordítása)

Kazimierz Jankowski: Pszichiátria és humánum, 348. p.

Nézzünk két példát a műből.


A depresszió kórképet a kötetben Reményik Sándor, William Styron, Dsida Jenő, Pilinszky János, Juhász Gyula, Csoóri Sándor, Babits Mihály, Georg Trakl és Charles Baudelaire művei illusztrálják, melyek közül Babits versét választottuk ki, a hozzá tartozó kommentárral együtt:

„A depresszió szezonális és napszaki ingadozása. A major depressziós epizódok leggyakrabban tavasszal és ősszel lépnek fel. A betegségre jellemző, hogy a reggelek rosszabbak, a beteg hangulata estére valamelyest javul, a külső körülményektől függetlenül […]. A háttérben neurokémiai zavarok mutathatók ki.”


Babits Mihály

Reggel

Ottkünn a tavasznak napja ég.
Jaj, nem tudok én fölkelni még!
Lelkemben zsibbad a gyönge vágy
bús testemet marasztja az ágy.
Bénult akarásom csak kesereg!
ó, régi tavaszi reggelek!

Madárfütty, tervek, rebbenő szárny
friss kávé illata, templomárny
diákos friss ész, jó tanulás
nagy reggeli séta, elindulás
ó, versek, versek víg üteme;
ó, játszi munka szent öröme!
kedves várása, virágcsokor!
reggeli csókok, reggeli bor!

A tavasz fénye ma oly sivár.
Miért keljek föl újra? Mi vár?
Kocsizörgés jő az ablakon.
Lovak zaja rúgja homlokom –
szomszéd szobából korhol a sok
könyv, már amit sosem olvasok
beíratlan papirlevelek –
bénult akarásom csak kesereg:
Ó, fáradt, szomoru reggelek!

Mit álmodhattam? iszonyuat
hogy testem ily kimerült maradt.
És mit élhettem? rettenetet
hogy abból ily álom született
hogy szörnyű évek folyama-gyűrt
lelkemben ily sár torlasza gyűlt.

Köröttem fájó haza, beteg
nép – de magam már nem szenvedek
csak fekszem az ágyon lankatag,
mint egy levágott szomoru tag.
Jöhetsz már, nap, tavasz! – a halott
tag meg sem érezi a napot
csak férgei kelnek tőle ki –
ó, lelkem iszonyu férgei!

„Babits Mihály (1883–1941) disztímiában szenvedett, melyre időszakosan típusos major depressziós epizódok „rakódtak rá” a jellemző szezonális és napszaki ingadozásokkal. Ez a vers – a szimbolikus mondanivalótól függetlenül – pszichopatológiai szempontból a depresszió tökéletes leírása; a hangulati nyomottság mellett az alvászavar és a fáradtságérzés (indítékcsökkenés) a leggyakrabban előforduló tünet. A költő zseniális és plasztikus párhuzamot von a saját és a haza állapota között.”

A második példánk a paranoia témaköre. Ezt a kórképet Dylan Thomas három költeménye mutatja be, amelyek közül kettőt idézünk a csatolt kommentárokkal együtt.

„Lehet tünet, de lehet személyiségvonás is. A paranoid kórképeken (paranoia, paranoid pszichózis, paranoid reakció, paranoid személyiségzavar) kívül előfordul szkizofréniában (paranoid szkizofrénia), szkizoaffektív pszichózisban és pszichotikus depresszióban, Alapja a másokkal szembeni gyanakvás, bizalmatlanság, a túlérzékeny, sajátos élményfeldolgozás, valamint a kóros vonatkoztatás és jelentőségadás. A különböző pszichiátriai zavarokban a paranoiditás intenzitásban, időtartamban és a realitáshoz való viszonyt illetően – jelentősen eltér.”


Máté Olga: Babits Mihály

Dylan Thomas

Toronyban fül fülela

Toronyban fül fülel,
kéz záron kotorász,
padláson szem figyel:
ujjak a lakaton.
Nyissak? Maradjak-e
egyedül holtomig
idegen szemek elől
hol rejt e csiga-ház?
Kezek, szőlőt vagy mérget tartotok?

E kis sziget mögött
hús hajszál-tengerén
s a csontnak partjain
egy föld, túl hangokon
s hegy, túl emlékeken.
Nincs szökő hal s madár,
e csöndet zavaró.

Toronyban fül fülel,
a szél húz, mint a tűz,
szigeten szem figyel:
Egy hajó horgonyoz.
Fussak hajó elé,
míg hajam szélbe leng?
Vagy üljek holtomig
s ne várjak tengerészt?
Hajók, szőlőt hoztok vagy mérgeket?

Kéz záron kotorász,
egy hajó horgonyoz,
eső verdes palát.
Idegent bebocsássak?
Tengerészekre várjak?
Vagy üljek holtomig?

Idegen kezek, hajó-belek,
Szőlőt vagy mérget rejtetek?

1933

Ó adj nekem maszkot…a

Ó adj nekem maszkot, hogy kendőzzem magamat
mázas szemek, szemüveges karmok spionjaitól
nehogy megerőszakolják arcom édenét
peckekkel fojtva fám, – ne érjen ellenség
csupasz szurony-nyelve, mert védtelen e fohász
szájamon itt, s a csalárd trombita-szavak
oly mézesek fajankók ősi címerében;
Adj pajzsot a csillogó észnek legyőzni vallatóink
s könnyfoltos özvegyi gyászt szempilláinkról
ránts nadragulya-szemek ellen, hogy lássunk szárazon és
tépjük le a leplet hazúg sirámaikról
mit elárul szájuk szöge s a görbe nevetés.

1937

  • aErdődi Gábor fordításai A csontnak partjain című kötetből. A versek korábbi fordításait a jegyzetekben közöljük.

„Dylan Thomas (1914–1953) wales-i költő és író. Eredeti hangja, stílusa új fejezetet nyitott az angol irodalomban. Alkoholabúzusai és állandóan fennálló súlyos anyagi gondjai miatt élete egyre diszharmonikusabbá vált. 1947-ben „idegösszeroppanást” kapott, de nem fordult pszichiáterhez. 1953-ban delírium tremensben halt meg. Nem volt pszichotikus – tudomásunk szerint – de az idézett verseiben a paranoid emberek gyanakvással kevert félelme, rejtőzködési vágya (maszk) nagyon szépen kirajzolódik. […]”

Az utóbbi példákhoz azonban némi kiegészítés kívánkozik, hiszen a fenti két vers, továbbá a kötetben szereplő harmadik Dylan Thomas költemény (Kis világ keringett agya körül…) nem demonstrálja kellőképpen a paranoid vonásokkal bíró személy modellépítő tevékenységét:

„Tisztázzuk hát, mitől téveszme a téveszme. Mindjárt szögezzük le egyértelműen: a tévedéshez semmi köze […] Mindnyájunknak lehetnek tévedései, téves vagy hibás meggyőződései; nem is egy eszme téves vagy igaz volta, hanem annak „őrület”-jellege: mai nyelvre fordítva a megszállottság, a mindent elborító, minden felett uralkodó, minden mást félreállító, a beteg egész életét, lényét átható jelleg dönti el azt, hogy egy adott tartósan fennálló, szilárd meggyőződés doxazma-e vagy sem. A doxazma abszolút megingathatatlan, és ez egyik legfontosabb jellemzője: semmiféle érv, semmiféle bizonyíték, a legkézzelfoghatóbb tények sem bírják rá a beteget akár a legcsekélyebb engedményekre sem kóros meggyőződéséből. Sőt a vitatkozás, a kétségek mintha még táplálnák is a doxazmát: egyre újabb mellette szóló érvek támadnak, a téveszme terebélyesedik, épül, de mindvégig szilrd, logikus rendszert alkot. A beteg egyszerűen nem vesz tudomást a téveszméje ellen szóló érvekről, míg a mellette szólókat felnagyítja, nemegyszer emlékezetében meghamisítja, azaz a valóságot illeszti saját meggyződéséhez és nem megfordítva.

Dr. Bánki M. Csaba: A beteg elme, 144. p.

A paranoid személyiség modellépítő és modellmegtartó tevékenységéről Albert Einstein tudományos önéletrajzában olvashatunk egy meglepő részletet, amely jól jellemzi a természettudományok fejlődésének egy speciális problémáját:


A 19 éves Dylan Thomas
képforrás

„[…] a múlt századnak [XIX. század – A szerk.] szinte minden fizikusa a klasszikus mechanikában az egész fizika szilárd és végleges alapját, sőt az összes természettudományok megingathatatlan alapját látta, s ezért azon fáradoztak, hogy az elektromágnesség lassanként kialakuló Maxwell-féle elméletét is a mechanikára alapozzák. Maga Maxwell és H. Hertz, akik, ha ma visszapillantunk, joggal tekinthetők azoknak a személyeknek, akik megingatták a bizalmat a mechanikában mint minden fizikai gondolkodás végső bázisában, tudatos elgondolásaikban mindvégig kitartottak a mechanika mint a fizika biztos bázisa mellett. Ezt a dogmatikus hitet a mechanika történetéről szóló könyvében Ernst Mach ingatta meg; könyve éppen ebben a tekintetben diákkoromban nagy hatással volt rám. Mach igazi nagyságát megvesztegethetetlen szkepszisében és függetlenségében látom […]

Mielőtt rátérnék a mechanikának mint a fizika alapjának a kritikájára, néhány általános megjegyzést akarok tenni azokról a szempontokról, amelyek szerint a fizikai elméletek egyáltalában bírálhatók. Az első szempont magától értetődő: az elméleteknek nem szabad a tapasztalati tényeknek ellentmondaniuk. Amilyen világosnak tűnik ez a követelmény, olyan bonyolult az alkalmazása. Ugyanis gyakran, sőt talán mindig ki lehet tartani egy bizonyos általános elméleti alap mellett, ha utólagos mesterséges feltételezésekkel lehetővé tesszük a tényekhez való illesztését. Az első szempont azonban annyit mindenesetre jelent, hogy az elméleti alapoknak a rendelkezésre álló tapasztalati tényeken be kell igazolódniuk.”

Albert Einstein: Válogatott tanulmányok. 275–276. p.; Nagy Imre fordítása

Albert Einstein

„A paranoiditás – tehát a dolgok „látszata mögötti igazság felismerésére” való hajlam – minden ember sajátja, sőt bizonyos foglalkozásokban, például nyomozóknál, tudományos kutatóknál stb. megfelelő valóságkontroll mellett szinte az eredményes munka feltétele. Valamennyien hajlunk arra, hogy sikertelenségeink mögött szándékos rosszakaratot, akár „összeesküvést” is sejtsünk. Hogy egy elmaradt fizetésemelés, egy elmaradt előléptetés hátterében valakinek az aknamunkáját gyanúsítsuk, hogy elejtett pletykákból mások eddig nem tapasztalt rosszindulatáról „győződjünk meg”. Hajlunk arra is, hogy ezeket a meggyőződéseinket nagyon nehezen, néha csak a tények többszörös kényszerítő bizonyossága láttán adjuk fel. Hasonló jelenség kutatóknál, feltalálóknál egyik-másik elméletük körömszakadtig való védelme, hangoztatása még akkor is, amikor annak téves volta már nyilvánvaló. Ilyenkor megesik, hogy a kutató – anélkül, hogy tudatában lenne! – „kozmetikázza” a kísérleti adatokat, mert azok nem illenek bele az elméletébe. Nem szándékos csalásról van szó! Az ilyen kutató szent meggyőződése, hogy korrektül jár el, az adatok módosítását logikusan meg tudja indokolni.

Dr. Bánki M. Csaba: A beteg elme, 144–145. p.

Ezen a ponton a recenzens gyanúsnak találja Gregor Mendel botanikust, aki a tudománytörténeti források szerint kozmetikázta a borsófélék keresztezésekor kapott kísérleti eredményeket – egyes változatokat elhanyagolt. Pedig tettét, amúgy, zseniális megérzésnek szoktuk nevezni!

Az idézeteket válogatta, sorrendjüket megállapította és az összekötő szöveget írta Visontay György

Gregor Mendel
(1822–1884)
botanikus, a genetika „atyja”
Mendel kísérleti kertje egy 1920-s felvételen
képforrás

Függelék

A Dylan Thomas versek korábbi fordításai:

Fülek hallják fenn a toronyban

Fülek hallják fenn a toronyban,
Hogy az ajtón kezek dübögnek,
Szemek látják a házoromról,
Hogy kezek a záron matatnak.
Elhúzzam-e hát a reteszt most,
Vagy halálomig itt maradjak
– Idegen szemnek láthatatlan –
Fehér házamnak börtönében?
Kezek, mit hoztok: mérget vagy borágat?

Túl, túl e szigeten, amelyet
A hús vékony vize határol
És a messzire nyúló csont part:
A szárazföld van – hang nem éri,
Sem gőgös dombjai az emlék.
S nem zavarja meg röpülő hal,
Sem madár e sziget nyugalmát.

Fülek a szigeten hallgatják,
Hogy tűzként lobog el a szellő,
Szemek a szigeten látják, hogy
Az öblön túl ring egy hajóraj.
Fussak le gyorsan a hajókhoz,
Hajamban a sziszegő széllel,
Vagy halálomig itt maradjak,
Egy tengerészt sem üdvözölve?
Hajók, mit hoztok: mérget vagy borágat?

Kinn az ajtón kezek dübögnek,
Az öblön túl ring egy hajóraj,
Eső hull palákra, homokra.
Nyissak ajtót az idegennek,
És a tengerészt üdvözöljem?
Vagy halálomig itt maradjak?

Idegen kezek s hajók rakománya:
Mit hoztok – mérget vagy borágat?

Végh György fordítása

Ó, gyártsatok álarcot

Ó, gyártsatok álarcot s falat elrejtőzni: zománcfény,
Szúrós szemetek, cvikkeres karmotok kéme ne lásson
Becstelenítést s lázongást e gyerekszoba-arcon;
Adjatok szófogó szájpecket: elzárni a pőre ellenfél
Elől a nyelv szuronyát e védtelen csonk-ima mélyén,
Pergő szájt s a hazugság édesdeden fújt kürtjeit szintén;
Metszve az ódon vért s a tölgy acéljába egy tökfejű képét,
Pajzsul remegőn fénylő agynak, vássék bele vizsla tekintet,
S könnymaszatolta meddő bút, a szempillákra-szitáltat;
Fátylat a belladonnán – a száraz szem így másban lesné el,
Mint árulják ők hazudott panaszát hiu kárnak,
Ha görbül a meztelen ajk – s a marokba takart nevetéssel.

Szabó János fordítása

Függelék

Befolyásolhatatlan meggyőződés, kóros következetesség: a paranoia

Dr. Bánki M. Csaba

Már tudjuk, mit jelent maga a szó: „para-noia” = hibás megértés, vagy egyszerűen és kifejező magyarsággal félreértés. Ezt a meghatározást elmebetegségek egy olyan csoportjára alkalmazzuk, melyeknek kizárólagos tünete a gondolkodás tartalmi zavara. Nincsenek hallucinációk, nincsenek érthetetlen, kusza vagy zavaros mondatfűzések, szokatlan mozgásjelenségek, autizmus vagy hasonlók. Ezek a betegek „teljesen normálisan” beszélnek és viselkednek, első pillanatra még a szakember sem fedezi fel rajtuk mindig a kórosságot. Éppen ezért különösen lényeges velük megismerkednünk.


Megjelenésüket nem írjuk le, hiszen, mint mondtuk, külsejük, magatartásuk, beszédmodoruk nem különbözik az egészséges emberétől. Hacsak egy fokozott magabiztosság, egy enyhén fölényes viselkedés nem kelt gyanút valami túlzottnak tűnő szenvedélyességgel együtt, mely a „mindent tudok”, a „mindent értek”, az „átlátok rajtatok”, az „engem nem lehet becsapni” hangulatát árasztja. Ez viszont édeskevés ahhoz, hogy valakit ettől még pszichotikusnak tartsunk.

Még amikor megszólalnak is, és óriási szenvedéllyel, feltartóztathatatlan szóáradattal előadják sérelmeiket, megaláztatásaikat, jogaik megtiprásait, a velük történt igazságtalanságokat vagy a személyük és javaik elleni szervezett támadásokat és üldöztetésük történetét, akkor is inkább csak homályos gyanú képében motoszkál bennünk, hogy itt „valami nincs rendjén”.

Amit ugyanis a beteg végül is előad, abban nincs semmi elvileg lehetetlen, semmi fizikai képtelenség. Bár azt érezzük, valahogy eltúlzott ez a szenvedélyesség, valahogy torz ez a látásmód, „valami” nincs rendben ebben a gondolkodásmódban, az is felmerül bennünk: hátha igaza van? Hátha tényleg jogtalanság áldozata? Hiszen előfordulhat valóságos bírói tévedés, valóságos igazságtalanság, sőt személyes ellenszenvtől, tudatos rosszindulattól vezérelt megnyilvánulások is tapasztalhatók az emberek között olykor.


Ismét feltesszük a kérdést: mi a közös tünet ezekben a betegekben?

Két dolog: először is egy minden megfontolás, minden más gondolat felett osztatlanul uralkodó és megingathatatlan meggyőződés, amely a beteg egész személyiségét, egész életvitelét áthatja, minden megnyilvánulását a maga szolgálatába állítja, és ugyanakkor kibújik a valóság ellenőrzése alól ez a téveszme. Másodszor pedig közös minden más eddig tanult pszichotikus tünet: hallucináció, mozgászavarok, érzelmi kórosságok stb. feltűnő, olykor tökéletes hiánya. Mivel a beteg magatartása és beszéde logikus, látszólag helyzethez illő, sőt sokszor inkább kifejezetten okosnak, talpraesettnek, tisztánlátónak tűnik, nem könnyű a téveszme felismerése! Különösen, mert a paranoiások téveszméi nem tartalmaznak elvileg lehetetlent. Szemben a szkizofréniásokkal, ők nem hiszik, hogy boszorkányok vagy marslakók üldözik, „sugárral égetik” őket, csupán emberi üldözésről, rosszakaratról, igazságtalanságról, ellenséges szándékú összebeszélésről hallunk tőlük, ami tulajdonképpen igaz is lehetne. Sokszor fel is merül a kétely: hátha tényleg üldözik a beteget? Hátha tényleg téves volt az a bírói ítélet? Hátha tényleg ki akarják forgatni csekélyke vagyonából pénzéhes rokonai? Hiszen ilyesmi nap mint nap tényleg előfordul. Mivel pedig a közhit szerint téveszme az, ami téves; ha véletlenül kiderül, hogy a beteg állításainak valós magvuk van – ami elsősorban féltékenységi tartalmaknál esik meg –, máris úgy látják, szó sem lehet betegségről, a „beteg” csupán szenvedő áldozat!


Tisztázzuk hát, mitől téveszme a téveszme. Mindjárt szögezzük le egyértelműen: a tévedéshez semmi köze (még nyelvileg sem, ugyanis nem a „téves eszme” szóból, hanem a régies „tévelyeszme” kifejezésből rövidült le. A „tévely” pedig a mai magyar nyelvre igazából lefordíthatatlan „őrület, téboly, megszállottság” jelentésű Wahn század eleji megfelelője volt, tehát eredetileg „őrült eszmét” jelentett). Mindnyájunknak lehetnek tévedései, téves vagy hibás meggyőződései; nem is egy eszme téves vagy igaz volta, hanem annak „őrület”-jellege: mai nyelvre fordítva a megszállottság, a mindent elborító, minden felett uralkodó, minden mást félreállító, a beteg egész életét, lényét átható jelleg dönti el azt, hogy egy adott tartósan fennálló, szilárd meggyőződés doxazma-e vagy sem. A doxazma abszolút megingathatatlan, és ez egyik legfontosabb jellemzője: semmiféle érv, semmiféle bizonyíték, a legkézzelfoghatóbb tények sem bírják rá a beteget akár a legcsekélyebb engedményekre sem kóros meggyőződéséből. Sőt a vitatkozás, a kétségek mintha még táplálnák is a doxazmát: egyre újabb mellette szóló érvek támadnak, a téveszme terebélyesedik, épül, de mindvégig szilárd, logikus rendszert alkot. A beteg egyszerűen nem vesz tudomást a téveszméje ellen szóló érvekről, míg a mellette szólókat felnagyítja, nemegyszer emlékezetében meghamisítja, azaz a valóságot illeszti saját meggyőződéséhez és nem megfordítva.

A fő ok, amiért a paranoiás betegeket általában kevésbé érzik „betegnek” az emberek – sokszor a hozzátartozók felháborodnak, amikor betegségnek minősítjük családtagjuk kitartó küzdelmét „az igazságért” –, hogy ezek a valós magra (jogsérelemre, szerelmi csalódásra, mellőzésre stb.) épülő kóros eszmék egyáltalán nem idegenek tőlünk. A paranoiditás – tehát a dolgok „látszata mögötti igazság felismerésére” való hajlam – minden ember sajátja, sőt bizonyos foglalkozásokban, például nyomozóknál, tudományos kutatóknál stb. megfelelő valóságkontroll mellett szinte az eredményes munka feltétele. Valamennyien hajlunk arra, hogy sikertelenségeink mögött szándékos rosszakaratot, akár „összeesküvést” is sejtsünk. Hogy egy elmaradt fizetésemelés, egy elmaradt előléptetés hátterében valakinek az aknamunkáját gyanúsítsuk, hogy elejtett pletykákból mások eddig nem tapasztalt rosszindulatáról „győződjünk meg”. Hajlunk arra is, hogy ezeket a meggyőződéseinket nagyon nehezen, néha csak a tények többszörös kényszerítő bizonyossága láttán adjuk fel. Hasonló jelenség kutatóknál, feltalálóknál egyik-másik elméletük körömszakadtig való védelme, hangoztatása még akkor is, amikor annak téves volta már nyilvánvaló. Ilyenkor megesik, hogy a kutató – anélkül, hogy tudatában lenne! – „kozmetikázza” a kísérleti adatokat, mert azok nem illenek bele az elméletébe. Nem szándékos csalásról van szó! Az ilyen kutató szent meggyőződése, hogy korrektül jár el, az adatok módosítását logikusan meg tudja indokolni. Teljesen hasonló ehhez a pletykák jól ismert mechanizmusa: a történet szájról szájra terjedve aszerint módosul, amennyiben a szóban forgó illetőről már előzőleg kialakított képet támasztja alá. Ezt a jelenséget hívjuk katatímiának: a dolgokat nem olyannak látjuk, mint amilyenek, hanem amilyennek látni akarjuk. Minden ember eleven sajátsága ez, tudatosításához és leküzdéséhez külön energiára van szükség.

Ha elvont dolgokról van szó, melyek saját személyünket közvetlenül kevéssé érintik – „személyiség-távoliak” –, viszonylag könnyebb a katatímiát leküzdeni; ám minél közvetlenebbül vonatkozik ránk, minél közelebbről érint („személyiség-közeli”) a kérdés, annál nehezebb, sőt teljes mértékben nem is lehetséges. Legfeljebb tudva létezéséről, meggyőződéseink megfogalmazásában óvatosabbak lehetünk.

A paranoiás beteg gondolkodása szélsőségesen katatímiás. Ő nem megismeri a világot, hanem ráismer benne a már úgyis tudott tényekre. Számára a külvilág nem kiindulási alap, melyből felépítené következtetéseit, hanem „bizonyíték” már eleve meglevő konklúziói mellett. Világa a téveszmék vonatkozásában lezárt, egyszer s mindenkorra adott, melyben helyes és helytelen, igaz és hamis véglegesen eldöntött. Ebből adódik magatartásának hallatlan biztonsága, kételyektől mentes gondolkodása.


Vajon mitől válik ilyenné a beteg? Vajon mi okozhatja a paranoiát?

A legtöbb paranoiás beteg egészen fiatal korától kezdve mutat bizonyos sajátságokat: sértődékenyek, túlérzékenyek, hajlamosak a „vonatkoztatásra” (vagyis ártatlan pletykákat, vicceket, teljesen közömbös megjegyzéseket személyük elleni célzásként, támadásként felfogni). Máskor mértéken felül hiúak, gőgösek, önteltek – és leggyakrabban e két tulajdonság egyszerre van meg egy és ugyanazon emberben. Jellemző rájuk a „fanatizmus” (elveikért a végsőkig képesek küzdeni tekintet nélkül arra, szolgálja-e ez a harc bárki javát) és az emberi kapcsolatokban való gátlásosság is – rendszerint mértéktelen ambícióval párosulva. Ez a sajátos személyiség – gyakran kimutatható örökletességgel – a paranoiás betegség előfeltételének látszik, és úgy gondoljuk, ez képviseli az „endogén” alapot.

Ám ilyen személyiségű ember nagyon sok van, és közülük csak egy töredék betegszik meg valóban. A nyilvánvaló betegséget leggyakrabban pszichogén ártalom – sérelem, bosszúság, tényleges igazságtalanság, mellőzés, családi összetűzés stb. – indítja el, azzal az összefüggés nagyon világos és egyértelmű. Legtöbbször olyan ártalomról van szó, amelyhez hasonló emberek százaival történik meg gyakorta, minden különösebb pszichiátriai következmény nélkül. Ezért semmiképpen nem mondhatjuk, hogy ez meg ez az idegkimerültség, kellemetlenség, csalódás stb. „okozta” a paranoiát – hanem úgy kell értenünk, hogy „kiváltotta” a lappangó, készenlétben álló betegséget. Ilyen kiváltó tényező azonban nem csupán lelki megrázkódtatás lehet, hanem akár lázas fertőző betegség, akár baleset, akár terhesség, esetleg mérgezések, és nem is túl ritkán az alkohol. Vagyis a kiváltó tényező „nem specifikus”, tulajdonképpen egyszerűen stresszt, az idegrendszer fokozott igénybevételét jelenti.

Ma még egyáltalán nem ismerjük a paranoia hátterében álló agyműködészavart, a biológiai történéseket. Ennek többek között az az oka, hogy különböző országokban a paranoia mibenlétéről eltérőek a felfogások. Az USA-ban például a szkizofréniák közé sorolják, a németek inkább pszichogén személyiségzavarnak tartják. [1981-es állapot – A szerk.] Ráadásul a paranoia viszonylag ritka betegség is – legalábbis az elmeosztályokon! Nagy részük ugyanis soha nem kerül orvoshoz, még kevésbé pszichiátriára. Környezetük megszállottnak, bogarasnak, izgágának tartja őket, de nem elmebetegnek; hiszen nem mutatják a köztudatban elképzelt „bolond” vagy „őrült” képét. Már beszéltünk róla, hogy a laikus szemében „bolond” az, aki képtelenségeket beszél, nevetségesen vagy furcsán viselkedik, nem ura akaratának vagy tetteinek, képzelődik stb., – a paranoiások esetében erről szó sincs. Eltérően a szkizofréniásoktól, ők pontosan úgy éreznek és viselkednek, ahogyan az gondolataikból következik: perel az igazságáért, harcol az őt ért sérelmek ellen, nyomoz hitvestársa után, ha hűtlennek véli; menekül azok elől, akikről úgy véli, üldözik; védekezik, esetenként ellentámadásba megy át – egyszóval magatartásában megmarad az összhang. Pontosan úgy cselekszik, ahogyan az egészséges ember cselekedne olyan helyzetben, amilyenben a paranoiás önmagát érzi.

Mivel a téveszmén kívül a beteg személyisége teljesen ép marad, hamar megtanulja téveszméit leplezni (disszimuláció) olyan helyzetekben – orvosnál –, ahol attól kell tartania, esetleg betegnek tarthatják. Ez a leplezés sokszor kitűnően sikerül; annál is inkább, mert a téveszme maximálisan mozgósíthatja a beteg energiáit: tanulni kezd, éjszakákon át dolgozhat, bonyolult elméleteket gyárthat, szervez, rendszerez, eszméit csiszolja – ezáltal néha ténylegesen jelentős műveltségre tehet szert. Szenvedélyes indulatai ezután határozottságot, biztos fellépést kölcsönöznek neki, ez pedig a kevésbé iskolázott, befolyásolható emberek körében könnyen vezetővé emelheti! Innen azután a hatalmi struktúra belső törvényszerűségei révén könnyen tovább emelkedhet, válhat hangadóvá, befolyásos emberré igen tekintélyes körökben is. Mivel azonban minden cselekedetét, minden megnyilvánulását továbbra is meglevő kóros meggyőződése, téveszméje fogja irányítani, ez a felemelkedés rendkívül veszélyes lehet! Tudjuk, hogy a történelem néhány híres vagy inkább hírhedt politikai karrierje mögött ez a betegség állott, embertömegek és kultúrértékek jóvátehetetlen pusztulását okozva.


A nehéz felismerhetőség és a beteg cselekvésének a téveszme általi teljes dominanciája teszi ezt a betegséget társadalmilag valóban veszélyessé. Nem az elmeosztályon, hanem a bírósági tárgyalásokon, valamint az igazságügyi vizsgálatokban találkozunk a paranoiásokkal. Ők meggyőződésből követnek el bűncselekményeket, hiszen „ez az igazság”, így nem is érzik magukat vétkesnek, hibásnak, hanem a legvégsőkig kitartanak saját igazuk mellett. Bizonygatják álláspontjukat még akkor is, ha ez számukra a legsúlyosabb következményekkel jár. De hát éppen ezért betegség!

Van a paranoiának egy különös sajátossága: az, hogy „fertőző”. Persze átvitt értelemben: a beteggel együtt élő hozzátartozók, családtagok, néha még barátok vagy munkatársak is nemegyszer a beteg téveszméinek hatása alá kerülnek, azok igazságában feltétel nélkül hisznek, sőt részt vesznek a beteg „igazságért vívott harcában” is. Néha nem is könnyű megállapítani, hogy egy-egy ilyen közösségen belül ki is a valódi beteg, annyira egységes a fellépésük, annyira egyforma szenvedéllyel hirdetik ezt vagy azt a téveszmét. A „fertőződés” szerencsére csak látszat, a többiek nem válnak igazán beteggé, és az igazi beteg kiemelése után hamarosan korrigálják is hibás meggyőződésüket. Különösen jelentős szerepet játszik vagy játszott némelyik paranoiás egyes szélsőséges vallási szekták, szélsőséges politikai csoportok létrejöttében vagy későbbi életében: ilyenkor éppen ez a „ragályosság” tette lehetővé, hogy egyébként egészséges emberek is kóros eszmék hatása alá kerüljenek.

A paranoiákat régebben aszerint csoportosították, hogy mi volt a téveszme tartalma. Így megkülönböztettek perlekedő, feltaláló, származási nagyzásban szenvedő, ún. „szenzitív” (azaz mindent önmagára vonatkoztató), vallási, politikai, szerelmi stb. „tébolyt” (ez volt régiesen a paranoia magyar neve; újabban kísérletek történnek e szó feltámasztására, ami talán azért nem szerencsés, mivel a köztudatban a „tébolyodottsághoz” nagyon rossz emlékű, zavaros előítéletek tapadnak). Ma azt hisszük, önmagában a téveszme tartalma inkább a beteg személyiségéből, élettörténetéből, egyéni sorsából származik, és nem ez, hanem a téveszme léte maga jelenti a betegséget. Inkább a téveszme meglétének, kialakulásának és fennállásának formáját tekintjük a betegség szempontjából lényegesnek (idegen szóval: relevánsnak). Ennek alapján meg szoktunk különböztetni paranoid reakciókat, melyek egy adott, jól meghatározható eseményhez kapcsolódva alakulnak ki, és annak elmúltával sokszor – ha lassan és nem is teljes mértékben – meggyógyulnak, elhalványulnak, a beteg visszanyeri régi személyiségét, persze az abban meglévő hangsúlyozott paranoiditással együtt. Meg szoktak különböztetni azután „valódi” paranoiákat, amelyekben a kiváltó tényező nem olyan jelentős esemény, gyakran szinte inkább csak ürügynek látszik, és a betegség ezen első „kulcs”-élménytől kezdődően már újabb behatások nélkül is egyre jobban elhatalmasodik, a téveszme épül, terebélyesedik, rendszereződik, az összeütközések pedig mintha még izmosítanák is.


A gyógyítás? Talán valamennyi elmebetegség közül a paranoia gyógyítása kecsegtet a legkevesebb sikerrel. A téveszmét korrigálni, a beteget meggyőződése hamis vagy értelmetlen voltáról meggyőzni teljességgel lehetetlen; ebben sem gyógyszerek, sem elektrosokk vagy más kezelési forma sem tud segíteni. Pszichoterápiás megközelítéssel próbálkozunk: megkíséreljük elfogadtatni a beteggel, hogy eszméi győzelméhez a közvetlen harc helyett más utat kell választania. Írja le, bizonyítsa hasznos munkával, tanulással, esetleg halassza későbbre, kedvezőbb időpontra – ez sajnos csak az esetek kis részében, iskolázottabb és érettebb személyiségű betegeknél szokott beválni. Máskor felhasználjuk a betegek eleve meglévő disszimulációs készségét, igyekszünk rávenni, hogy őrizze meg felismeréseit, meggyőződéseit titokként. Itt már segíthetnek a gyógyszerek is, melyek a téveszmék érzelmi feszültségét, mozgósító erejét képesek csökkenteni. Ma már vannak olyan gyógyszereink, melyek egyáltalán nem álmosítanak, a munkaképességet nem rontják, sőt naponta, vagy akár újabban csupán hetente egy ízben kell tablettákat lenyelni.


A betegek egy része előbb-utóbb – bűncselekmények miatt – kényszergyógykezelt személlyé válik. Hozzátartozói (olykor joggal) félnek tőle, így gyakran tartós intézeti beteggé válik. Ekkor feltűnően jól viselik a tartós kezelés tényét, szorgalmasak, aktívak, kedélyesek, a „terápiás közösség”-nek vezető személyiségeivé válnak – talán igazuk rendíthetetlen bizonyosságába vetett hitük teszi őket kiegyensúlyozottá. Néha derűs öregkort érnek meg intézetekben felhőtlen optimizmussal, hiszen testi egészségüket nem kezdi ki a betegség. Halálukig fennmarad betegségük megtévesztő álruhája: bármely kérdésről tökéletesen odaillően, sokszor nagyon is fegyelmezetten, hozzáértéssel beszélgetnek, magatartásuk több mint példás, külsejük mindig jól ápolt, modoruk kellemes. Látogatók gyakran távoznak velük való beszélgetés után azzal a sanda gyanúval, hogy mi mégiscsak „teljesen normális” embereket is bezárva tartunk – mindaddig, amíg nem kerül szóba a beteg téveszméje; mert akkor azután nincs megállás, akkor bizony meglepetve tapasztaljuk, hogy az addig jó modorú, fegyelmezett beteg micsoda megszállott hévvel, micsoda rendíthetetlen bizonyossággal adja elő a valóságos tényeknek játszva fittyet hányó személyes meggyőződését, kóros gondolatvilágában gyökerező téveszméit. Néha az évek, a kor előrehaladása a beteg harci kedvét (de nem téveszméjében való abszolút hitét!) lelohasztja, beletörődik a megváltoztathatatlanba, és ekkor még esetleg hosszú időre kiegyensúlyozott életet élhet.


Mindezek a „valódi” paranoiára vonatkoznak; a paranoid reakciók spontán javulnak, néhány hét, néhány hónap után annyira megszelídülnek, hogy a beteg – gyógyszerekkel segítve és lehetőleg hosszú kikapcsolódás után – újra munkába állhat. Ezek a reakciók nem szükségszerűen ismétlődnek meg, néha soha nem térnek vissza az életben; ha gyakran, rendszeresen kiújulnak, szkizofréniára szoktunk gondolni. A gyógyult paranoid betegnek semmiféle életrend-korlátozásra nincs szüksége, nincs is ilyesminek értelme. Fontos viszont a környezet felvilágosítása („agyi betegség zajlott le nála, amely meggyógyult”) egyrészt, hogy a beteget megóvjuk az utólagos hercehurcáktól, retorzióktól, de másfelől a környezet védelmében is, nehogy a már említett „fertőződés” révén egész közösségek élete fusson zátonyra emiatt a nagyon alattomos betegség miatt.

Dr. Bánki M. Csaba: A beteg elme. 139–140, 143–151. p.

Forrás

Németh AttilaMoretti Magdolna: „…ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”. PSYrodalmi szöveggyűjtemény. Budapest: Medicina Könyvkiadó, 2006. 72, 74–75, 121–122. p.