Paranoid tudós, paranoid tudomány?

orvoslás, pszichiátria, depresszió, paranoia, természettudomány, tudományos megismerés, elméleti fizika

Rendhagyó kötet jelentetett meg 2006-ban a Medicina Könyvkiadó. A gyakorló pszichiáter szerzők — Németh Attila és Moretti Magdolna — azt a célt tűzték maguk elé, hogy a különféle pszichiátriai kórképeket szépirodalmi idézetek segítségével hozzák közelebb az olvasóhoz. A feladat nem tűnik könnyűnek, hiszen olykor a kórkép biztonságos felismeréséhez egy teljes novellát, kisregényt, regényt vagy akár egy versciklust kellene közölni, hiszen a szerző, nem feltétlenül törekszik a tünetek rövid összefoglalására. Ritkán az is előfordul, hogy egy irodalmi készséggel megáldott beteg, rendkívüli tömören és plasztikusan számol be betegsége természetéről. A következő idézetben egy nőbeteg beszél a depressziójáról:

„Ha szándékaink megvalósulása sokáig húzódik [a szakmai munkáról van szó — K. Jankowski], a felgyülemlő tettvágy nem talál kiutat, és a vágyak, a tervek, a csüggedés, az elkeseredés, a vádaskodás kibogozhatatlan zűrzavarává nő, a kétségbeesésig és a depresszióig. Végül már sem a határait, sem a tartalmát nem érezzük ennek a zűrzavarnak, mindaz, ami rossz, valami teljesen felismerhetetlenné növekszik, nyomasztó metafizikává, amit nem tud az ember gondolatilag meghatározni — csak szorong, gyűlöli önmagát és a világot.”

(Murányi Beatrix fordítása)

Kazimierz Jankowski: Pszichiátria és humánum, 348. p.

Nézzünk két példát a műből.


A depresszió kórképet a kötetben Reményik Sándor, William Styron, Dsida Jenő, Pilinszky János, Juhász Gyula, Csoóri Sándor, Babits Mihály, Georg Trakl és Charles Baudelaire művei illusztrálják, melyek közül Babits versét választottuk ki, a hozzá tartozó kommentárral együtt:

„A depresszió szezonális és napszaki ingadozása. A major depressziós epizódok leggyakrabban tavasszal és ősszel lépnek fel. A betegségre jellemző, hogy a reggelek rosszabbak, a beteg hangulata estére valamelyest javul, a külső körülményektől függetlenül […]. A háttérben neurokémiai zavarok mutathatók ki.”


Babits Mihály


Reggel


Ottkünn a tavasznak napja ég.
Jaj, nem tudok én fölkelni még!
Lelkemben zsibbad a gyönge vágy
bús testemet marasztja az ágy.
Bénult akarásom csak kesereg!
ó, régi tavaszi reggelek!

Madárfütty, tervek, rebbenő szárny
friss kávé illata, templomárny
diákos friss ész, jó tanulás
nagy reggeli séta, elindulás
ó, versek, versek víg üteme;
ó, játszi munka szent öröme!
kedves várása, virágcsokor!
reggeli csókok, reggeli bor!

A tavasz fénye ma oly sivár.
Miért keljek föl újra? Mi vár?
Kocsizörgés jő az ablakon.
Lovak zaja rúgja homlokom —
szomszéd szobából korhol a sok
könyv, már amit sosem olvasok
beíratlan papirlevelek —
bénult akarásom csak kesereg:
Ó, fáradt, szomoru reggelek!

Mit álmodhattam? iszonyuat
hogy testem ily kimerült maradt.
És mit élhettem? rettenetet
hogy abból ily álom született
hogy szörnyű évek folyama-gyűrt
lelkemben ily sár torlasza gyűlt.

Köröttem fájó haza, beteg
nép — de magam már nem szenvedek
csak fekszem az ágyon lankatag,
mint egy levágott szomoru tag.
Jöhetsz már, nap, tavasz! — a halott
tag meg sem érezi a napot
csak férgei kelnek tőle ki —
ó, lelkem iszonyu férgei!

„Babits Mihály (1883—1941) disztímiában szenvedett, melyre időszakosan típusos major depressziós epizódok „rakódtak rá” a jellemző szezonális és napszaki ingadozásokkal. Ez a vers — a szimbolikus mondanivalótól függetlenül — pszichopatológiai szempontból a depresszió tökéletes leírása; a hangulati nyomottság mellett az alvászavar és a fáradtságérzés (indítékcsökkenés) a leggyakrabban előforduló tünet. A költő zseniális és plasztikus párhuzamot von a saját és a haza állapota között.”

A második példánk a paranoia témaköre. Ezt a kórképet Dylan Thomas három költeménye mutatja be, amelyek közül kettőt idézünk a csatolt kommentárokkal együtt.

„Lehet tünet, de lehet személyiségvonás is. A paranoid kórképeken (paranoia, paranoid pszichózis, paranoid reakció, paranoid személyiségzavar) kívül előfordul szkizofréniában (paranoid szkizofrénia), szkizoaffektív pszichózisban és pszichotikus depresszióban, Alapja a másokkal szembeni gyanakvás, bizalmatlanság, a túlérzékeny, sajátos élményfeldolgozás, valamint a kóros vonatkoztatás és jelentőségadás. A különböző pszichiátriai zavarokban a paranoiditás intenzitásban, időtartamban és a realitáshoz való viszonyt illetően — jelentősen eltér.”


Máté Olga: Babits Mihály

Dylan Thomas


Toronyban fül fülela


Toronyban fül fülel,
kéz záron kotorász,
padláson szem figyel:
ujjak a lakaton.
Nyissak? Maradjak-e
egyedül holtomig
idegen szemek elől
hol rejt e csiga-ház?
Kezek, szőlőt vagy mérget tartotok?

E kis sziget mögött
hús hajszál-tengerén
s a csontnak partjain
egy föld, túl hangokon
s hegy, túl emlékeken.
Nincs szökő hal s madár,
e csöndet zavaró.

Toronyban fül fülel,
a szél húz, mint a tűz,
szigeten szem figyel:
Egy hajó horgonyoz.
Fussak hajó elé,
míg hajam szélbe leng?
Vagy üljek holtomig
s ne várjak tengerészt?
Hajók, szőlőt hoztok vagy mérgeket?

Kéz záron kotorász,
egy hajó horgonyoz,
eső verdes palát.
Idegent bebocsássak?
Tengerészekre várjak?
Vagy üljek holtomig?

Idegen kezek, hajó-belek,
Szőlőt vagy mérget rejtetek?
1933

Ó adj nekem maszkot…a


Ó adj nekem maszkot, hogy kendőzzem magamat
mázas szemek, szemüveges karmok spionjaitól
nehogy megerőszakolják arcom édenét
peckekkel fojtva fám, — ne érjen ellenség
csupasz szurony-nyelve, mert védtelen e fohász
szájamon itt, s a csalárd trombita-szavak
oly mézesek fajankók ősi címerében;
Adj pajzsot a csillogó észnek legyőzni vallatóink
s könnyfoltos özvegyi gyászt szempilláinkról
ránts nadragulya-szemek ellen, hogy lássunk szárazon és
tépjük le a leplet hazúg sirámaikról
mit elárul szájuk szöge s a görbe nevetés.
1937
  • aErdődi Gábor fordításai A csontnak partjain című kötetből. A versek korábbi fordításait a jegyzetekben közöljük.

„Dylan Thomas (1914—1953) wales-i költő és író. Eredeti hangja, stílusa új fejezetet nyitott az angol irodalomban. Alkoholabúzusai és állandóan fennálló súlyos anyagi gondjai miatt élete egyre diszharmonikusabbá vált. 1947-ben „idegösszeroppanást” kapott, de nem fordult pszichiáterhez. 1953-ban delírium tremensben halt meg. Nem volt pszichotikus — tudomásunk szerint — de az idézett verseiben a paranoid emberek gyanakvással kevert félelme, rejtőzködési vágya (maszk) nagyon szépen kirajzolódik. […]”

Az utóbbi példákhoz azonban némi kiegészítés kívánkozik, hiszen a fenti két vers, továbbá a kötetben szereplő harmadik Dylan Thomas költemény (Kis világ keringett agya körül…) nem demonstrálja kellőképpen a paranoid vonásokkal bíró személy modellépítő tevékenységét:

„Tisztázzuk hát, mitől téveszme a téveszme. Mindjárt szögezzük le egyértelműen: a tévedéshez semmi köze […] Mindnyájunknak lehetnek tévedései, téves vagy hibás meggyőződései; nem is egy eszme téves vagy igaz volta, hanem annak „őrület”-jellege: mai nyelvre fordítva a megszállottság, a mindent elborító, minden felett uralkodó, minden mást félreállító, a beteg egész életét, lényét átható jelleg dönti el azt, hogy egy adott tartósan fennálló, szilárd meggyőződés doxazma-e vagy sem. A doxazma abszolút megingathatatlan, és ez egyik legfontosabb jellemzője: semmiféle érv, semmiféle bizonyíték, a legkézzelfoghatóbb tények sem bírják rá a beteget akár a legcsekélyebb engedményekre sem kóros meggyőződéséből. Sőt a vitatkozás, a kétségek mintha még táplálnák is a doxazmát: egyre újabb mellette szóló érvek támadnak, a téveszme terebélyesedik, épül, de mindvégig szilrd, logikus rendszert alkot. A beteg egyszerűen nem vesz tudomást a téveszméje ellen szóló érvekről, míg a mellette szólókat felnagyítja, nemegyszer emlékezetében meghamisítja, azaz a valóságot illeszti saját meggyződéséhez és nem megfordítva.

Dr. Bánki M. Csaba: A beteg elme, 144. p.

A paranoid személyiség modellépítő és modellmegtartó tevékenységéről Albert Einstein tudományos önéletrajzában olvashatunk egy meglepő részletet, amely jól jellemzi a természettudományok fejlődésének egy speciális problémáját:


A 19 éves Dylan Thomas
képforrás

„[…] a múlt századnak [XIX. század — A szerk.] szinte minden fizikusa a klasszikus mechanikában az egész fizika szilárd és végleges alapját, sőt az összes természettudományok megingathatatlan alapját látta, s ezért azon fáradoztak, hogy az elektromágnesség lassanként kialakuló Maxwell-féle elméletét is a mechanikára alapozzák. Maga Maxwell és H. Hertz, akik, ha ma visszapillantunk, joggal tekinthetők azoknak a személyeknek, akik megingatták a bizalmat a mechanikában mint minden fizikai gondolkodás végső bázisában, tudatos elgondolásaikban mindvégig kitartottak a mechanika mint a fizika biztos bázisa mellett. Ezt a dogmatikus hitet a mechanika történetéről szóló könyvében Ernst Mach ingatta meg; könyve éppen ebben a tekintetben diákkoromban nagy hatással volt rám. Mach igazi nagyságát megvesztegethetetlen szkepszisében és függetlenségében látom […]

Mielőtt rátérnék a mechanikának mint a fizika alapjának a kritikájára, néhány általános megjegyzést akarok tenni azokról a szempontokról, amelyek szerint a fizikai elméletek egyáltalában bírálhatók. Az első szempont magától értetődő: az elméleteknek nem szabad a tapasztalati tényeknek ellentmondaniuk. Amilyen világosnak tűnik ez a követelmény, olyan bonyolult az alkalmazása. Ugyanis gyakran, sőt talán mindig ki lehet tartani egy bizonyos általános elméleti alap mellett, ha utólagos mesterséges feltételezésekkel lehetővé tesszük a tényekhez való illesztését. Az első szempont azonban annyit mindenesetre jelent, hogy az elméleti alapoknak a rendelkezésre álló tapasztalati tényeken be kell igazolódniuk.”

Albert Einstein: Válogatott tanulmányok. 275—276. p.; Nagy Imre fordítása
Albert Einstein

„A paranoiditás — tehát a dolgok „látszata mögötti igazság felismerésére” való hajlam — minden ember sajátja, sőt bizonyos foglalkozásokban, például nyomozóknál, tudományos kutatóknál stb. megfelelő valóságkontroll mellett szinte az eredményes munka feltétele. Valamennyien hajlunk arra, hogy sikertelenségeink mögött szándékos rosszakaratot, akár „összeesküvést” is sejtsünk. Hogy egy elmaradt fizetésemelés, egy elmaradt előléptetés hátterében valakinek az aknamunkáját gyanúsítsuk, hogy elejtett pletykákból mások eddig nem tapasztalt rosszindulatáról „győződjünk meg”. Hajlunk arra is, hogy ezeket a meggyőződéseinket nagyon nehezen, néha csak a tények többszörös kényszerítő bizonyossága láttán adjuk fel. Hasonló jelenség kutatóknál, feltalálóknál egyik-másik elméletük körömszakadtig való védelme, hangoztatása még akkor is, amikor annak téves volta már nyilvánvaló. Ilyenkor megesik, hogy a kutató — anélkül, hogy tudatában lenne! — „kozmetikázza” a kísérleti adatokat, mert azok nem illenek bele az elméletébe. Nem szándékos csalásról van szó! Az ilyen kutató szent meggyőződése, hogy korrektül jár el, az adatok módosítását logikusan meg tudja indokolni.

Dr. Bánki M. Csaba: A beteg elme, 144—145. p.

Ezen a ponton a recenzens gyanúsnak találja Gregor Mendel botanikust, aki a tudománytörténeti források szerint kozmetikázta a borsófélék keresztezésekor kapott kísérleti eredményeket — egyes változatokat elhanyagolt. Pedig tettét, amúgy, zseniális megérzésnek szoktuk nevezni!

(Az idézeteket válogatta, sorrendjüket megállapította és az összekötő szöveget írta Visontay György)

Gregor Mendel
(1822—1884)
botanikus, a genetika „atyja”
Mendel kísérleti kertje egy 1920-s felvételen
képforrás