A veleszületett rendellenesség pathogenesise történelmi szemléletben

Dr. Berndorfer Alfréd
orvoslás, születési rendellenesség, orvoslástörténet

I. A babonák

A rendellenességgel veleszületett gyermek látványa mindenki részére ijesztő, különösen annak, aki ilyent még nem látott.

Az első kérdés amit feltesznek: mi az oka annak, hogy ilyen torz születik? Ma ehhez társul még az a kérdés is, mi az oka, hogy ma még több gyermek születik rendellenességgel, mint néhány évtized előtt.

Torzok minden időben születtek mind az emberek, mind az állatok között, és természetes, hogy keletkezésükkel kapcsolatban számos probléma merült fel. Minden korban igyekeztek valamilyen magyarázatot találni erre. Ma több okot tudunk felsorolni, amiből rendellenesség következhet, de csak ritkán tudjuk határozottan megmondani, hogy mi okozta a rendellenességet annál a gyermeknél, akit éppen látunk. Mi a mai fejlett ismereteink alapján kutatjuk az okokat. Az embriológia feltárt számos formai keletkezési módot; a kísérleti élettan és fejlődéstan az oki keletkezésre vonatkozóan néhány alapvető megállapítást tett. A klinikus sok és értékes megfigyelésével gazdagította a kazuisztikát, de a gyógyítási problémák mellett a speciális fejlődéstannal csak kevés klinikus foglalkozik. Az elméleti kutató nem láthatja az életben maradt és fejlődő gyermeket és annak alakulását. Az embriológus az embriónak csak fejlődési stádiumát látja és nem tudja mindig elképzelni, miképpen fejlődött volna az a vizsgált embrió, ha történetesen életben marad. Ezért szükséges, hogy a klinikus, az elméleti kutató és az embriológus szorosan együttműködjék. A mai korszak szakmailag annyira specializálódik, hogy az egyik szakember a másik szakma problémáinak részleteit alig ismeri.

Minden időben születtek gyermekek rendellenességgel, míg azonban a régi időben babonás félelem és más varázslatos okok miatt a szörnyszülöttek nagy részét elpusztították, addig ma mind több esetet visznek orvoshoz, és így módunkban áll megfigyelni azokat. Az előfordulás gyakoriságára vonatkozóan pontos adataink nincsenek, de az egyes intézetek és az országok, körzetek statisztikáiból kiderül, hogy az utóbbi időben a rendellenességek száma lényegesen emelkedett. Ma nagy átlagban azt mondhatjuk, hogy a világra hozott gyermekek között 4—5%-ban kimutatható valamilyen rendellenesség. 1861-ben megjelent Förster Missbildungen című könyvében érdekes statisztikát olvashatunk:

Emdenben, Berlinben, Breslauban, Oslóban, Göttingenben, Stuttgartban és Stockholmban az 1820 és 1850 közötti években összegezve 139 szülésnél fordult elő egy rendellenesség. Ugyanakkor Geoffroy St. Hilaire Párisban csak 3000 normális gyermek után látott egy rendellenességet és Londonban 517:1 arányban fordult elő rendellenesség a halottak között. Egységes statisztikai adatokat sem a múltban, sem ma nem kapunk. Ez a vizsgálódások szempontjából igen hátrányos.

Ma azért is látunk többet, mert alaposabban boncoljuk az elhalt gyermekeket, ezenkívül olyan eseteket is rendellenességnek tekintünk, amit azelőtt nem soroltak azok közé. Ma inkább viszik orvoshoz a rendellenes gyermeket, mint azelőtt. Régebben csak a látható elváltozásokat sorolták a rendellenességek közé, ma mindinkább kialakul az a nézet, hogy nemcsak anatómiai morfológiai elváltozás lehet rendellenes, hanem az élettani működésben is mutatkozhat elváltozás, amit a gyermek kétségkívül a világra hozott. Gondolnunk kell többek között azon hormonális és hematológiai elváltozásokra, amelyeket csak a legújabb ismereteink alapján tudunk megállapítani. Még a jövő feladata kideríteni azt, hogy az egyes — szabadjon történelmi fogalommal kifejezni — humoralis elváltozásoknak van-e valamilyen kóros celluláris alapjuk.

A régi időben monstrumokról beszéltek, ami alatt minden látható rendellenességet értettek. Ma csak a legsúlyosabb defektusoknál beszélünk monstrumról. A monstrum szó valószínűleg a monstrare szóból származik, ami azt jelenti, hogy mutatni, mutogatni. Ezeket a szörnyszülötteket piacokon mutogatták. Páriz Pápai latin szótárában a monstrum szó alatt azt mondja, hogy „Tsuda, Képtelen, Monstrosum corpus, az tsuda formáju test” és „Nunciare monstra” az „Képtelen dolgokat beszélni, mellyet senki nem hiszen”. A XVIII. században tehát a „monstrum”-ról elképzelt babonás dolgokat nem mindig hitték el, és valószínű, hogy a XVII. századtól kezdve a monstrum, mint mutogatási fogalom fokozatosan átment a szörnyszülött fogalmába.

A veleszületett rendellenességek rendszerét Meckel kezdte felállítani, de elsőnek alaposan Geoffroy St. Hilaire dolgozta ki. Bár már előbb is igyekeztek valamiféle rendszert kidolgozni, azonban hiányoztak az anatómiai és fejlődéstani fogalmak. Meckel és Geoffroy St. Hilaire már különbséget tettek a monstrum, az anomália és a kisebb fokú defektus között. A német, francia és az angol nyelvben elkülönítik a fokozati különbségeket, amikor „Anomalie”-ről, és „Malformation”-ról, vagy „Missbildungen”-ről beszélnek. A „malformation”-ban kifejezésre jut, hogy formai változásról van szó, míg a német helytelen alakulásról beszél. A magyar nyelv ilyen pontos különbséget nem tud tenni.

A patológia és embriológia, valamint a morfológia fejlődésével két külön fogalom alakult ki, a formális és a kauzális genezis. A formális genezis a morfológiai alakulást kutatta, míg a kauzális genezis keresi az okot, amely a rendellenességet előidézi. A formális genezis az embriológia fejlődésével tartott lépést, a kauzális genezis kérdése sok tényezőtől függően alakult ki. A kauzális genezis kutatásánál nagy szerepet játszik a szülészet, az egyes betegségek etiológiájának felismerése, a genetika és még más klinikai problémák. Már a XIX. század első negyedében kialakult az a nézet, hogy külön kell az embrió betegségével foglalkozni, mert az embrió és a foetus éppúgy megbetegedhet, mint az újszülött, vagy a csecsemő. Más következménnyel jár, ha az embrió, a foetus vagy az újszülött betegszik meg. Fokozatosan alakult ki az a felfogás, hogy meg kell különböztetni az embriopátiákat a foetopátiáktól. Ezzel a kérdéssel még ma sem foglalkozunk eleget, jóllehet a múlt században ezt a problémát már felvetették. Nekünk ezzel a kérdéssel a jövőben behatóan kell foglalkoznunk, és új alapokra fektetni a régiek megállapításait. Ma is helytálló az a nézet, hogy más következménnyel jár a magzat megbetegedése a szervkifejlődés időszakában, azaz a fogamzás utáni első három hónapban, vagy ha a foetust éri a megbetegedés, amikor tehát már a szervek teljesen kifejlődtek. Már a régebbi időben is megkülönböztették az embriót a foetustól; az első három hónap az embrionális, a negyediktől a születésig a foetalis periódus. Ma megkülönböztetünk még perinatalis és postnatalis periódust is.

Ma számtalan patogenetikus faktort ismerünk. Ha valamennyire tiszta képet akarunk kapni, akkor itt is rendszert kell felállítani. A legrégibb időben, az őskorban és az ókorban tulajdonképpen csak olyan okokat tételeztek fel, mint az anya megbabonázása, az ijedelem, a szemmel-verés, a megcsodálás. Isteni büntetést is feltételeztek, és természeti csodának is minősítették, amiből valami elkövetkezendő rosszat jósoltak. A primitív népek még ma is különböző csodaszereket etetnek vagy aggatnak a terhes nő nyakára. Itt találkozunk a megelőzés legprimitívebb formájával.

Már a kínaiak is feltételezték, hogy ha az anya valamilyen visszataszítót lát, a gyermeknek is visszataszító formája lesz. A kínaiak azonban azt is hitték, hogy az apa cselekedete is befolyásolhatja a terhességet, illetőleg a magzat alakulását. Erre jellemző az az elbeszélés, amely az 1066-os évből származik. Egy Chu P’ei nevezetű ember állatállományában nagy károkat okozott egy macska. Amikor egyszer a macska néhány galambot megevett, a dühös gazda a macskának mind a négy lábát levágta. A macska néhány nap múlva kimúlt. Egy másik macska ugyanígy lett büntetve, és Chu P’ei hasonló módon csonkított meg 20 macskát. Ez a szörnytett úgy bosszulta meg magát, hogy a gazda felesége kétszer egymásután kéz és láb nélküli gyermekeket szült.a

  • aKleinweg de Zwaan: Völkerkundliches und Geschichtliches über die Heilkunde der Chinesen und Japaner. Haarlem 1917. és Friedrich Hirth: Die Geschichte der Hauskatze in China. Verhandlungen der Berliner Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte 1890. Jahrg. 22.

Az indiaiak annyira hittek az anyai képzelődésben és a terhes anya által látott dolgok és események hatásában, hogy részletesen előírták mit helyes és szabad az anyának nézni, enni és cselekedni.

Az alábbi felsorolás ad ebből ízelítőt, mit kell tennie az anyának gyermeke jövőjének érdekében:

Hercegek látása után gazdag és hatalmas lesz; szép ruhák és ékszerek megtekintése következtében kívánatos és csinos; az istenek képei erényessé és fegyelmezetté teszik; vadállatok megtekintése viszont sértő viselkedést okoz; teknősbéka fogyasztása álmossá, lustává teszi; marhahús fogyasztása erős és mindent leküzdővé; bölényhús evése vörös szeművé és szőrössé, a vaddisznóhús pedig álmos de harcias jelleművé; a vadszárnyas fogyasztásának hatására oroszlánlábú, gyorsfutású lesz a gyermek.b

  • bReinhold F. G. Müller: Altindische Embriologie. Nova Acta Leopoldina No. 115. Bd. 4. 1955.

A képzeletről alkotott felfogás különösen a középkorban érte el tetőfokát, miután az egyházatyák erről több ízben említést tettek. Eusebius Hieronymus írja, hogy az anya olyan gyermekeket hoz a világra, akik olyan tárgyakhoz hasonlítanak, amelyeket az anya a közösülés legizgalmasabb perceiben lát. Szent Ágoston szerint a mag a korai szakban olyan érzékeny, hogy átveszi az anya elképzeléseit és látomásait. Hasonlóan ír Szent Izidor is, aki ezért ajánlja, hogy az anya terhessége idején ne lásson csúnya állatot, kutyát, majmot stb. (Természetesen e felfogásnak egyházpolitikai jelentősége volt, mert az a nézet alakult ki, hogy ha az anyának torz magzata születik, akkor az az ördöggel hált, vagy pedig állattal közösült, amiért is ki kell közösíteni, mint boszorkányt megégetni, mert minden rossznak a boszorkány az oka.) Az anyai képzelet, megcsodálás babonája még az újkor elején is divatozott, annyira, hogy a párizsi egyetemen nem avattak orvosdoktorrá testi nyomorékokat, nehogy egy terhes anya az orvos láttán hasonló gyermeket szüljön.

Természetes, hogy a legtöbb anya boszorkánnyá nyilvánítástól való félelmében inkább elpusztította gyermekét, semhogy ő máglyahalált haljon. Egyes primitív néptörzseknél szokásos volt a torzokat elpusztítani azon elgondolás alapján, hogy azok szerencsétlenséget hoznak. Erre vonatkozóan számos néprajzi adatunk van. Így többek között Monrad, Köhler, Allen, Schön és még mások úti leírásaiból tudjuk, hogy Afrika több helyén a torz gyermeket világra hozó anyát kiközösítették és külön kellett élnie a közösségtől. Az ikergyermekeket és torzokat kiirtották. Más helyen viszont szerencsés eseménynek tekintették a rendellenességgel született gyermeket, és érdekes módon az anyával együtt az isteneiknek áldozták fel.


(Az ikrekre vonatkozóan is több babonás hit ismeretes. A Bali szigeten pl. különböző elgondolás uralkodott az ikrekkel kapcsolatban. Ha az ikrek különböző neműek, az szerencsétlenséget jelent; a családot 42 napra elkülönítik. A babonás képzelet szerint ugyanis a külön neműek a méhben nemileg érintkeznek, és ez a vérfertőzés a köznép körében megengedhetetlen és büntetendő. Ennek a népszokásnak azonban valószínűleg társadalmi oka van. Ugyanis az uralkodó osztálynál és a brahmanoknál a különnemű iker érdemnek számít, ami a Mesula-Mesuli legendából származik: Egy híres herceg halála után egy szerzetes virágzó banánágat talált, amit hazavitt. Másnap reggelre fiú és lány ikret talált szobájában, felnevelte őket és elnevezte őket Mesula-Mesuli-nek. Amikor az ikrek felnőttek, összeházasodtak, az ország boldog volt, ők lettek az ország uralkodói, bölcsen uralkodtak és az emberek jólétben éltek. Mesula-Mesuli ismét kétnemű ikreket nemzettek, akiknek utódai ugyancsak kétnemű ikrek voltak és így hét nemzedéken át kétnemű ikrek uralkodtak. A nem uralkodó osztály asszonyai halállal bűnhődtek, ha ikreket szültek. Az egynemű ikrekre ez nem vonatkozott.)


A haliak és a malájiak a rendellenességet a nemi aktusnál történő rendellenességnek tulajdonítják. A terhesség idejére különböző életrendi és diétás előírást adtak. Teliholdnál kellett áldozatot hozni, hogy egészséges gyermek jöjjön a világra. Különösen vigyázni kellett az anyának, hogy terhessége alatt ne legyen beteg, mert az anya betegsége a magzatot is beteggé teheti. Ez utóbbi már nem is számíthat babonának, mert hiszen ezzel a kérdéssel a modern kutatók behatóan foglalkoznak, és erről a kérdésről még lesz alkalmunk beszélni.c

  • cWeck: Heilkunde und Volkstum auf Bali. Stuttgart, 1934.

Néhány nép az albínóktól fél, mert azt hiszi, ezek természetfölötti erővel rendelkeznek, ahogyan azt Kölle leírásából tudjuk. Cavazzi és az orvos-etnológus Bastian szerint a Kongó vidékén az albínók, a törpék és nyomorékok nagy tiszteletben állnak. Miklucho Maklay, a kiváló orosz néprajzkutató beszámolt 1882-ben a berlini néprajzi és antropológiai társaság egyik ülésén, hogy John Mac Cillivray szerint Cap York vidékén a süketnéma anyának ováriumait eltávolították, nehogy a gyermekei süketnémán jöjjenek a világra. Hogy itt ezt a műtétet megelőzés végett hajtották-e végre, ezt ma megállapítani nem lehet. Miklucho Maklay a Mika műtétről is beszámolt. A Mika műtét a férfi húgycső felmetszéséből áll. Oka az lenne, hogy a sperma ne tudjon a hüvelybe jutni. Merész volna állítani, hogy ezt a műtétet valamilyen megelőzés miatt végezték volna.

A múlt század néprajzkatatóinak nagy része a civilizált népek szokásait veszi alapul, és ennek megfelelően igyekszik a primitív népek cselekedeteire magyarázatot találni. Többen arról is írtak, hogy a primitív népek között rendellenesség nem fordul elő, egyszerűen ezért, mert nem láttak ilyent.

Hogy a torzokat nem mindenütt tekintették csodának és állati szörnynek, amely valamilyen elemi csapást hoz a népre, hanem embernek minősítették, arra bizonyíték az 1469-ben kiadott orosz törvénykönyv Ulodsenie o Nakazanijach, amelyben a következő olvasható:

„Azon esetben, hogy ha egy anyának olyan gyermeke születne, amelynek monstrum kinézése van, sőt még emberi formája sincsen, azt ahelyett, hogy felettesebb hatóságnak jelentené, elpusztítja, meg lesz büntetve, mert akár tudatlanságból, akár babonából merényletet követ el egy olyan élőlény ellen, amely embertől született, következésképpen lelke van.”d

  • dStein: Geschichte der öffentlichen Sittlichkeit in Russland. 1907.

Az orosz krónikák, hasonlóan más nemzetek krónikáihoz szintén megemlítik, hogy a háborúkat, uralkodóválságokat és szerencsétlenségeket előidéző természeti jelenségeket torzok születésével lehet összefüggésbe hozni. Az egyik krónika leírja, hogy 1064-ben borzalmas események játszódtak le Oroszországban. A Volkov folyó 5 napon át visszafelé folyt, egy véres csillag egy hétig égett az égen; a nap színtelen volt és sötét; a kijevi halászok a Dnyeperbe dobott szörnyszülöttet fogtak ki.e

  • eKaramsin: Geschichte des Russischen Reiches. Leipzig, 1827. II. 57. p.

Egy másik feljegyzés szerint tűzoszlopok égtek a mennyben; borzalmas szélviharok ledöntöttek oszlopokat és tornyokat, eltűntek a halak a vízből és a vadak az erdőből; az ételek elvesztették ízüket; éhes farkasok embereket faltak fel; soha nem látott állatok jelentek meg; sasok röpködtek Moszkva felett. 1604 nyarán világos nappal üstökös jelent meg. A legnagyobb kétségbeesést a „nagy tömegben asszonyok és állatok által világra hozott szörnyszülöttek” okozták.

A rendellenességgel született gyermekeket, mint torzokat természetellenes jelenségnek tartották és feltételezték, hogy ez a természetellenes jelenség nem lehet egyedülálló, hanem más hasonló rendellenességnek is meg kell jelenni. Csillagzatok, üstökösök megjelenése és egyéb meteorológiai jelenségeknek nagy szerepet tulajdonítottak. Az égi jelenség volt a kiindulás, amelynek első megnyilvánulása a rendellenességgel született gyermek. A rendellenességgel született gyermek figyelmeztetőül szolgált az elkövetkező eseményekre.

Már az asszírok és kaldeusok is hittek az égi jelenségek, a csillagzatok és a földi események közötti összefüggésben. Albertus Magnus szerint a monstrum az „anyag” hibájának következménye, vagy pedig égi befolyás hatása alatt keletkezik. A De animalibus című művében kifejti, hogy ha bizonyos égitestek megjelennek, pl. üstökös, az ember nem fogamzik meg, vagy ha igen, állatfejjel születik. Hasonló elgondolásban ír Aquinói Szent Tamás is. Thomas Bartholini a De cometa consilium medicum, monstrorum nuper in Dania natorum historia (Copenhagen 1665) című művében részletesen kifejti a csillagzat és a monstrum közötti összefüggést. A XVII. században Asteldinus az általa kiadott Grande Encyclopédie Universelle-ben hangoztatja, hogy az üstököst romboló daganatnak tekinthetjük, amely ha lezuhan a földre, a legkülönbözőbb különleges formák képződnek. A finn néphitben a Hold állásának hatása van a foetus fejlődésre. A néphit szerint hold nélküli időben ne nemzzenek gyermeket, mert az akkor fogamzott gyermek buta és együgyű lesz. Holdfogyatkozásnak sincs jó hatása, mert ezek a gyermekek betegek és rövid életűek lesznek. A fogamzás és egészséges gyermekek szempontjából csak a telihold a megfelelő.f

  • fPelkonnen: Über die volkstümliche Geburtshilfe in Finnland. Acta Soc. Med. Fennicae Helsinki 1931.

Pelkonnen, aki a finn nép szülési szokásairól részletesen ír, kifejti, hogy minden babonára bizonyos mértékben symbolikus-sympathetikus gondolkodásmód jellemző.

Ballantyne a hold és a csillagzatok viszonyával oly tekintetben foglalkozik, hogy vajon a német „Mondkalb”, vagy az angol „Moon Calf” milyen összefüggésbe hozható az újszülötti rendellenességekkel. Plinius az 1601-ben megjelent holland kiadás alapján azt mondta volna, hogy a „Mondkalb” azonos az ún. molaterhességgel. Ballantyne szerint a „Calf” nem azonos a borjúval, hanem formátlan tömeget jelent. A Webster „Unabriged” lexikonban Goddrich és Porter meghatározzák a „mondkalb” fogalmát. Ezek szerint

  • monstrumot, hibás conceptiot jelent,
  • molaterhesség, húsos tömeg, amely az uterusban képződik, és
  • tökfej, stupiditas; mindegyik jelenség a hold hatása alatt képződik.

A radioaktív sugárzás káros hatását már eléggé ismerjük és feltételezhetjük, hogy a most világszerte megváltozott éghajlati viszonyok valamiféle összefüggésbe hozhatók az atom felfedezésével és felszabadításával. Ha a történelmet és az orvostörténelmet kritikai szemmel és mai tudásunkkal szemléljük, akkor sok jelenséget megmagyarázhatunk. Azt kell alapul venni, amit többek között egykori kiváló gyermekgyógyászunk Heim Pál mondott, ha a nép valamit következetesen állít, akkor abban valami igazság van.

Az égi jelekben az uralkodó osztály éppúgy hitt, mint a tömeg, mert náluk ugyanúgy születtek rendellenességgel gyermekek. Cabanes orvos-kultúrtörténeti munkáiból, valamint Vierordt Medizinisches aus der Weltgeschichte című munkájából többek között megtudjuk, hogy számos előkelőségnek valamilyen defektusa volt; III. Richárd angol király, Mazarin, Mirabeau, XIV. Lajos fogakkal jöttek volna a világra. I. Ulrich würtenbergi fejedelem a XIII. században a „hüvelykujjú” jelzőt kapta, mert 6 ujjal született. VIII. Károly francia király is 6 ujjal született volna. Boleyn Anna, VIII. Henrik tragikus véget ért felesége ugyancsak 6 ujjal született és a combjain fölös számú emlője volt, mely rendellenesség jól ismert. Az uralkodó osztály, a főurak és a királyok egymás közti házassága következtében kialakult degenerálódást Cabanes bőségesen kitárgyalja, valamint részletes munkát állított össze Galippe is a L’hérédité des Stigmates de Dégénérescence et les familles souveraines (Paris 1905) című könyvében. Mindebből arra következtethetünk, hogy a veleszületett rendellenesség sem fajra, sem társadalmi osztályra nincs tekintettel.

A primitív őskorból visszamaradt tradíciók még sok helyen élnek. Valamikor az őskorban az ember együtt élt a háziállataival, és nem tartotta természetellenesnek a szodómiát. Ma ezt szexuális perverzitásnak, megvetendőnek és büntetendőnek tekintik. Az ősi görögöknél és néhány primitív népnél még ma is természetes a homoszexualitás. Mind a szodómia, mind a homoszexualitás a természetes nemi életet élők előtt elborzasztó cselekedet. Elképzelhető, hogy a régi időben a perverznek tartott nemi élet következményének is tekintették a torzok születését.

Paracelsus írja a Buch über die Homunculiban:

„Tudni kell, hogy asszonyok gyakran állatokkal szodomita módon érintkeznek és azokkal férfiak helyett közlekednek. Ebből azután különleges monstrumok születnek, amelyek formára, alakra ezen állatokhoz hasonlóak. Ugyanígy áll a helyzet férfiaknál…” „Ma a torz szodomita fajtalanság szülötte, úgy az nem ember, hanem állat, sőt nem is állat, hanem minden tekintetben szörnyszülött, amit borzalmas nézni és jósjelnek tekinthető, amely felismerteti a természetellenes rossz és bűnös ténykedést.” „Tudni kell, hogy a szodomiták gyakran a spermát a szájba ejtik, így az a gyomorba jut, hasonlóan, mintha a méhbe kerülne. Ilyenkor a gyomorban homunculus, vagy monstrum, vagy hasonló kinövés fejlődik.”

Érdekes, hogy Paracelsus még helyenként hitelt ad ugyan a babonás elképzeléseknek, ugyanakkor azonban reálisan is gondolkozik. A Das Buch über die Entstehung der empfindlichen Dingen in der Vernunft című könyvében az asztronómusokról ír, akik figurákkal, szabályokkal és kánonokkal az orvosi gondolkodás ellen cselekszenek.

„Szerintük — írja Paracelsus — a planéták és csillagzatok gyermekeket képesek nemzeni és formálni. Mások állítják, hogy az ember lényegét és jellemét a csillagzatok adják. Mért meséljük el ezeket az ostoba, képtelen beszédeket, amikor semmi alapjuk sincs? Nem magunknak, hanem nektek említjük emlékeztetőül, hogy itt sem a planétáknak, sem a csillagzatoknak szerepük nincsen.”

Paracelsus szerint az imagináció, az anya képzelődései előidézhetnek torzokat. Ha az apa és anya között nincs harmónia a közösülésnél, amikor a sperma és a mag nem értik meg egymást, akkor monstrum képződik. Paracelsus ezt a felfogását a középkorból tartotta meg, és ezt utódai és követői is magukévá tették. Ambroise Paré részletesen ír erről a kérdésről nagy sebészeti könyvének „Monstrum” című fejezetében. Lycosthenes és Licetus, akik a torzokról először írtak részletes tanulmányt, sem mentesek ettől a felfogástól, annak ellenére, hogy a sok fantasztikus elképzelés mellett számos helyes és alapvető megfigyelést is közölnek. Paracelsus, Paré, Lycosthenes, Licetus és a többiek, akik az embriológiai alapismeretek előtti időben ezzel a kérdéssel foglalkoztak, sejtették, hogy a torzképződés okát kizárólag isteni gondviselésben, illetőleg büntetésben keresni nem lehet, és igyekeztek különböző magyarázatokat találni, amikor azonban zsákutcába tévedtek, akkor az istenben való hit egyszerűbb megoldását választották. Isten a Biblia szerint a maga formájára teremtette az embert, a torz nem emberi alakú, tehát nem is származhat istentől. Itt alakult ki az ördög, a boszorkány és a démon szerepe.

Az ember—állat közösség gondolata és elképzelése ősrégi. Az ősember domesztikált állatát majdnem emberi magasságra emelte. Az állatnak a primitív ember elképzelésében épp olyan lelke van, mint minden más élőlénynek és magának az embernek. Az állatokat szinte emberi tulajdonságokkal ruházta fel. Így érthető, hogy különösen a középkori festményeken az állatoknak emberre emlékeztető ábrázatot festettek. A régi időben az ember—állat asszociáció reális dolognak tűnt. Az ősember lerajzolta a szarvasfejű, vagy más állatfejű embert és megfaragta az emberarcú, állattestű lényt. Ebben szerepet játszott az is, hogy a vadászathoz a vad megtévesztése érdekében állatmaszkot készített magának, gondolván, hogy így könnyebben megközelítheti és elejtheti.

Az ember—állat szörnyekre vonatkozó irodalom igen nagy. Mindig hittek abban, hogy az asszony megbabonázva képes állatot szülni. Plinius szerint egy asszony elefántot hozott a világra. A krónikák szerint 1278-ban egy svájci nő oroszlánt szült. Julius Obsequens két itáliai asszonyról ír, akik közül az egyik kutyát, a másik macskát szült. Boguet a Discours des exécrables sorciers-ben írja, hogy 1531-ben egy megbabonázott asszony olyan gyermeket hozott a világra, amelynek ember-feje és kígyó-teste, de a kígyótesten 4 lába volt. Paré, Licetus és Lycosthenes is ábrázol összenőtt ikreket, amelyek közül az egyik iker állat, a másik ember.

Plinius mondja

„Ki hinné, hogy léteznek fekete emberek, mielőtt olyanokat láttak volna.”

Amikor a spanyolok Dél-Amerika meghódításakor lovasokkal támadtak az indiánokra, azokat vad félelem fogta el, mert sohasem látva lovat, azt hitték, hogy ezek a szörnyek „ló-emberek”. Valószínűleg hasonló módon alakult ki a Kentaur elképzelés is. Amikor Ktésziasz görög orvos i.e. IV. században Indiában járt, olyan lovat látott a hegyekben, amelynek fején egy szarv volt, ezt a csodaállatot elnevezte „egyszarvúnak” és a szarvnak csodahatást tulajdonított. Az egyszarvú szarvának csodahatásában annyira hittek, hogy a főurak és a gazdagok vagyonuk nagy részét áldozták egy kis szarvdarabért. Az angol uralkodók majdnem egész vagyonukat fektették egyszarvú szarvdarabokba és amikor a X. században a dánok megtámadták Angliát, nem tudtak védekezni, mert nem volt hadi célokra pénzük. Lehetséges, hogy akkor került az egyszarvú az angol címerbe. Ktésziasz valószínűleg a ma ismert indiai antilopot látta, amely messziről lóra hasonlíthatott, és vagy leesett az antilop egyik szarva, vagy pedig gyors futása miatt csak egy szarva látszott. Görögországban ilyen állat nem létezett, így érthető, hogy Ktésziasz valami „csodát” vélt látni. Az egyszarvú később a középkorban az alkímia egyik jelképe lett.

A primitív ember a vízió és a valóság között nem tud különbséget tenni és valóságnak veszi azt, amit képzeletében vizionáriusan lát. René Huyghe, a párisi Louvre múzeum volt igazgatója, kultúrtörténeti—művészettörténeti—pszichológiai könyvében, a Dialogue avec le visible-ben kifejti, hogy nincs ember, aki a felhők különös képződéseiben egyszer-másszor ne látott volna valamilyen alakzatot. Amikor a hegyekbe megy az ember, vagy a természetben gyönyörködik, állandóan a mindennapi élettel kapcsolatos asszociációi vannak. A hegyvidéken a legtöbb hegycsúcsnak valamilyen „asszociációs” elnevezése van, mint pl. Jungfrau, Frau Hitt stb. A csillagokat is vizionárius alapon nevezték el kis és nagy medvének, ráknak, Göncölszekérnek stb. A hegyszorost nálunk is, mint mindenütt „farkastoroknak” nevezik. Még a józan ítélőképességű embernek is vannak látomásai és nem létező alakokat vél látni. Nem lehet csodálkozni tehát, hogy ha valaki egy torzszülöttet először lát életében, a legkülönbözőbb asszociációi támadnak. Számos rendellenességet hasonlóság és asszociációs alapon neveznek el pl. nyúlajknak, farkastoroknak, tyúkmellnek, majomembernek, békafejnek stb. Mint érdekességet érdemes megjegyezni, hogy a régi arabok, akik a nyulat nem ismerték, a nyúlajkat „teveajaknak” nevezték el, mert a tevének is hasadt ajka van.

Az emberek szeretnek egyes dolgokat felnagyítani, szuperlatívuszokban beszélni. Elképzelhető, hogy egy kis gyíktól megijedt ősember, aki életében először látott ilyen „szörnyet”, társainak azt úgy írta le, hogy abból könnyen kialakulhatott a képzeletek sárkánya. Századunk harmincas éveiben Angliából jött a hír, hogy valaki látott egy szörnyet, ami a köztudatban a „Loch Ness-i szörny” elnevezésen lett ismeretes. Természetes, hogy a legtöbben vízióik alapján vélték látni a szörnyet, de sokan csupán szenzációhajhászásból „látták” a csodát. Amíg egy hír — még ma is — eljut a harmadik faluig, addig egy egyszerű ajakhasadásos gyermekből valami borzalmas szörny fejlődik ki.

Az anya látomásai, megcsodálása, vagy valamilyen ijedelme alapján kap a népi elképzelésben magyarázatot a rendellenességgel született gyermek. Ezekre való tekintettel vezették be aztán a különböző óvintézkedéseket.

Érdekes sajátosság, hogy a világ legkülönbözőbb tájain a népi hiedelmek meglehetősen azonosak. Az egész világon valamennyi nép ugyanúgy hisz az anya vízióiban, meglátásban, megcsodálásában és szemmel verésében. A szülészet történetében a szülészeti néprajzban majdnem mindenütt ugyanazokat, vagy hasonló óvintézkedéseket olvashatunk, mit kell a terhes anyának csinálni, mit szabad ennie, miképpen viselkedjék, hogy egészséges, ép gyermeket hozzon a világra, Temesváryg 3 csoportba osztja az erre vonatkozó népszokásokat:

  • félelem, hogy a terhes asszony valami visszataszítót lát és a gyermek is hasonló elváltozással születik,
  • babona, hogy a gyermek azon a testrészén kap elváltozást vagy anyajegyet, ahová az anya terhessége alatt saját testéhez nyúlt,
  • károsan befolyásoló pszichés tényezők.
  • gVolksbrauche in der Geburtshilfe Ungarns. Leipzig, 1900.

Érdemes lenne ezzel a kérdéssel kultúrtörténeti szempontból foglalkozni, és kutatni, hogy az egyes, még egymástól távol eső népek is milyen hatás és elgondolás alapján alakították ki a majdnem mindenütt azonos hiteket és babonás elképzeléseket.

Temesváry néhány érdekesebb népszokást is leír, ami több szempontból figyelemre méltó. Temesvár vidékén a román asszonyoknak nem volt szabad terhességük alatt templomba menni, nehogy a szentképeken elbűvölődjenek. Itt arra gondoltak, hogy számos szent mártírhalált szenvedett, így Krisztus maga is, amit néha visszataszító módon, vagy helyesebben ijesztő módon festettek le. Ha a terhes anya valami borzalmasat lát, akkor gondoljon terhességére és kívánja, hogy a gyermeket ne érje károsodás. Ilyenkor a leghelyesebbnek tartják, ha a bizonyos borzalmas tárgyat vagy jelenséget hosszadalmasan nézi az anya, vagy nézze a körmeit, esetleg az eget és földet, ahelyett, hogy hirtelen elfordulna. Ennek érdekes pszichológiai magyarázata van. Ha valaki egy borzalmas dolgot sokáig néz, akkor bizonyos fokban jobban eltompul, megedződik a látásán, és esetleg rájön, hogy az valójában nem is olyan borzalmas. Ha viszont hirtelen elfordul, a fantázia működésbe lendül és egy kis állat a képzeletében hatalmas szörnnyé fejlődik. Ha olyan borzalmas a látvány, hogy azt nézni sem tudja, akkor terelje el a figyelmét, a körmét vagy az eget nézze, és ne gondoljon a látottakra. Hasonló az a népszokás is, hogy ha valamitől megijed, akkor menjen oldalra és vizeljen. A vizelés is tulajdonképpen figyelem elvonás. A terhes anyának meg van tiltva állatot bántalmazni. Itt valószínűleg a tapasztalat tanította meg a népet, hogy a terhes anyát a bántalmazott állat védekezésében úgy megtámadhatja, hogy az az anyára, illetőleg magzatára nézve is káros lehet.

A megcsodálás, a megigézés hatásáról, a szép tárgyak nézésére vonatkozólag Lessing nem kis gúnnyal, szellemesen ír a Laokoón művészettörténeti kritikai munkájának II. fejezetében:

„Szép emberek szép szobrokat faragnak, ezek viszont ismét hatással voltak azokra és így az állam szép szobrokat, szép embereket egyaránt köszönhet. Nálunk látszólag az anya képzelő ereje szörnyetegekben nyilvánul meg…”

Amíg az egzakt tudomány nem bizonyította be, hogy a legtöbb ilyen megijedéses, megcsodálásos és megbabonázásos tényezőnek a veleszületett rendellenesség patogenezisére vonatkozóan alapja nincs, addig a babona korlátlanul terjedhetett. Az elsők között volt, aki a babonás hitek jelentőségét a terhességre kétségbe vonta, a híres holland anatómus és nőgyógyász Jan Palfyn, aki hangoztatta, hogy elképzelhetetlen, miszerint az anyai „képzelet” a már megfogamzott sejtet megváltoztatni képes lenne. Egy veleszületett rendellenesség, amely akár a szervek megnagyobbodásában, vagy kisebbedésében, vagy formátlanságában nyilvánul meg, nem származhat az anya vízióiból. Bayle az 1678-ban megjelent Dissertationes medicaeben kifejti, hogy ezt a kérdést csak alapos és tudományosan megalapozott kutatások és kísérletek tudnák eldönteni, de ki mer a háborgó tenger ellen küzdeni, amikor mindenki ezt a hitet vallja, és már sokan kitörték a fogukat, amiért a többség által elfogadott vélemény ellen szólaltak fel. Bayle szerint a fantázia megváltoztatja a hangulatot, aminek következtében a test folyadékai izgalomba kerülnek és az anya folyadékának megfelelően a magzat folyadéka is izgalomba kerül.

Bayle-hez hasonlóan mások is igyekeznek józanul és természettudományos kritikával gondolkozni, de csak nehezen sikerült a jeget megtörni. Még hiányoztak az embriológiai alapismeretek. Hosszadalmas lenne a sok pro és contra munkát felsorolni, mert a legtöbb spekuláción alapszik; egyik oldalról sem tudták még a kérdést természettudományos alapon mérlegelni és eldönteni. Az anyai megcsodálással és képzelettel kapcsolatos vita annyira kiterjedt volt, hogy 1756-ban a szentpétervári tudományos akadémia szükségesnek látta a következő pályázat kiírását:

„Melyek a legközvetlenebb okok, amelyek a foetus testében elváltozásokat okoznak, de nem a terhes anyán, akinek lelke valamilyen oknál fogva izgalomba jön, hanem a magzat testének azon részén következik elváltozás, amelyet az anya saját testén ilyen izgalmi állapotban érintett.”

Ez a pályázat tehát magába foglalja az anyai „képzeletbe” való hit tényét. A pályázat első díját Karl Christian Krause lipcsei professzor nyerte el, aki valamiféle ideg-összeköttetést képzelt el az anya és a magzat között.

Albrecht Haller, a nagy fiziológus sem mer határozott álláspontot elfoglalni ebben a kérdésben. A Monstrumokról írt munkájában fejtegeti ugyan ezt a kérdést, de ahhoz a konklúzióhoz jut, hogy senki sem tudja megérteni, miképpen hat az anyai lélek a foetusra. Haller tehát nem tagadja a tényt, csak nem érti és nem tud megfelelő magyarázatot találni.

D’Alembert követője, Condorcet Haller Irritabilitas munkájával kapcsolatos dicsérő beszédében többek között azt mondja:

„Rendszerint azzal kezdték, hogy a dolgok igazságát tagadták; — és minthogy ezt hosszú ideig dicsőségesen nem tehették, azzal a megjegyzéssel végződött a vita, hogy kijelentették mindezek régen ismert és tudott dolgok.”

Bonnet írta:

„Bizonyítani egy tévedést majdnem több, mint egy igazságot felfedni; mert nagyon sokat nem tudunk de a kevés amit tudunk, azt legalább tudjuk alaposan.”

Ilyen értelemben kezdtek a XIX. század nagy kutatói keresni, kísérletezni, és az embriológiai ismereteket a veleszületett rendellenességek patogenezisének magyarázata felé fordítani. Meckel már teljesen elveti az anyai képzelet jelentőségét a veleszületett rendellenesség patogenezisében. Bischoff az 1842-ben megjelent Wagner fiziológiai tankönyve Entwicklungsgeschichte mit besonderer Berücksichtigung der Missbildungen című fejezetében mondja, hogy

„kénytelenek vagyunk bizonyításainkat és magyarázatainkat onnan venni, amit tudunk és felismertünk és nem pedig onnan, amit lehetségesnek tartunk.”

A múlt század [XIX. század] közepétől kezdve a veleszületett rendellenesség kérdése is más irányt kap és az anyai „megcsodálás” fokozatosan eltűnik a szakirodalomból. August Förster az 1861-ben megjelent Die Missbildungen des Menschen című könyvében cáfolja az anyai „képzelet” befolyását a magzati fejlődésre. A következő érveket említi:

  • Hasonló rendellenességek „képzelet” nélkül is előfordulnak.
  • Ugyanilyen rendellenességek állatoknál is előfordulnak.
  • A legtöbb rendellenesség a terhesség első három hónapjában alakul ki, míg a „képzelés” az utolsó hónapban történik.
  • Ugyanazon rendellenesség többször fordul elő ugyanannál az anyánál.
  • Valamennyi rendellenesség a fiziológiás fejlődés törvényszerűségének megfelelő típus után alakul és nem az anya véletlen megijedésének tárgya szerint formálódik.
  • Ikreknél gyakran csak az egyik születik rendellenességgel.
  • Eddig nem sikerült közvetlen ideg-összeköttetést az anya és magzata között kimutatni.
  • Nagyfokú pszichikus affekciók, különösen ijedtség terheseknél gyakori jelenség, míg rendellenesség ritkábban fordul elő.

Förster logikus érveléssel, és természettudományi alapismeretek magyarázatával reméli, hogy az évtizedek óta fennálló babonáknak véget vethet. Orvosi téren kétségkívül ez a kérdés majdnem lekerült a patogenezis felsorolás-listájáról. Néha akad még ma is egy-egy kutató, aki a pszichikus traumákat patogenetikus oknak tekinti. Az argentin plasztikus sebész Lelio Zeno munkatársával Emilio Pizarro Crespoval együtt az 1941. évi dél-amerikai plasztikai sebész kongresszuson Rio de Janeiróban tartott előadásában Influencias psíquicas en las malformaciones congénitas címen demonstrált néhány esetet, ahol szerintük a pszichikus tényező elvitathatatlanul szerepet játszott a magzat fejlődésében. Hasonló eseteket közöl még Walton 1910-ben, Thompkins 1911-ben” Morrison 1920-ban, Davidoff 1930-ban és mások.

Ha ezt a kérdést mai ismereteink alapján vizsgáljuk, akkor az ijedtség félelem, a lelki trauma jelentőségét a veleszületett rendellenesség kialakulásánál nem vethetjük el teljesen. Természetesen minden esetet kritikai alapossággal kell kivizsgálni, abból kiindulva, hogy a magzat legdöntőbb életfenntartó és kifejlődéséhez leglényegesebb anyag az oxigén. Oxigén nélkül nincsen élet és az oxigénelvonás, vagy csökkentés a magzat életben maradását is veszélyezteti. Az ijedtség, a hosszantartó félelem, a lelki trauma minden esetben bizonyos fokú oxigénhiányt okoz. Egyszerűen kifejezve, a megijedt ember kapkod a levegő után. A hosszantartó félelem tartósabb légzési nehézséget okozhat. Ezt a fiziológiai tényt egyszer-másszor mindenki sajátmagán is észlelhette. A terhes anyának a rövidebb-hosszabb ideig tartó félelmétől, vagy ijedtségétől származó oxigénhiánya nem lehet közömbös a fejlődő magzati szervezetre. Ha a terhesség korai szakában éri a nagyfokú ijedtség, akkor gyakran abortál az anya. A későbbi terhességi időszakban koraszülés következhet az ijedtségtől. Itt döntő szerepet játszik az ijedtség foka, behatási ideje és a magzat kora.

Hogy a félelemnek és ijedtségnek, azaz a lelki megrázkódtatásoknak patogenetikus hatása van a veleszületett rendellenesség kifejlődésében, azt legjobban a háborúk alatt és közvetlen a háború utáni időszakban mutatkozó nagyszámú torzszülések bizonyítják. Természetesen itt a háború által okozott nélkülözések is szerepet játszanak. Önként adódik a kultúrtörténeti kérdés, vajon a régi időkben, és különösen a középkorban, a nagy epidémiák, a háborúk, a különböző éghajlati viszonyok, ahogyan azt a leírásokból ismerjük, és a torzszülések összefüggései nem azonos alapon nyugszanak-e, mint a mai háborúk idején. Amíg azonban a régi időkben az eseményeket másképpen magyarázták és ítélték meg, addig ma sem a háborúkat, sem az epidémiákat, sem az éghajlati jelenségeket és szörnyszülötteket nem tekintjük csodáknak. Az éghajlati viszonyokat, a természeti jelenségeket amikről bőven tudunk régi leírásokból, valamiféle összefüggésbe hozhatjuk a gyakori nagy járványokkal, ezt az előbbi fejtegetések alapján elképzelhetjük. Hogy a háborúk és járványok az új generáció számára károsak voltak és fokozták a rendellenességgel szülöttek számát, az minden misztikus magyarázat nélkül is kézenfekvő.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a jelenségek ősidők óta megvoltak és az ősidőkben ugyanúgy születtek rendellenességgel gyermekek, mint ma. Minden időben keresték az okot, ami a rendellenességet előidézi. Az egyes korok misztikus elképzelései és gondolkodása irányította a patogenetikus magyarázatokat is. A magyarázat változott a korral, de a lényeg megmaradt, ma sem tudjuk a rendellenességeket megelőzni. A megelőzés problémája mindig foglalkoztatta az orvosokat, hiszen ebből a célból írtak elő különböző népeknél mindenféle amuletteket, diétákat, óvintézkedéseket, szép dolgok mutogatását és izgalmaktól való kímélést. Jóllehet ma már sok mindent magyarázni tudunk, azonban az emberek babonás elképzeléseit kiirtani teljesen még nem sikerült. A veleszületett rendellenességgel kapcsolatos babonák lassan hitelüket vesztik, miután a legtöbb szerencsétlen gyermeken már valamilyen módon segíteni tudunk. Ma már ritkán akad ember, aki az állat—ember közösséget elhiszi, és ritkán akad szülő, aki a rendellenességgel született gyermekét ne vinné orvoshoz. Ezen a téren a primitív népeknél is nagy változás történt.

A veleszületett rendellenességek most tárgyalt patogenetikus okai kultúrtörténeti szempontból is érdekesek, mert pszichológiai ismereteink alapján sok jelenséget, és őseink cselekedeteit meg tudjuk magyarázni. A kultúrtörténet, a művészettörténet és a civilizációs történet sok orvosi kérdésre ad felvilágosítást. Amikor most a veleszületett rendellenességek patogenezisének történetét a misztikus elképzeléseknek, az anya lelki mozzanatainak, „képzelődésének”, „megcsodálásának” magyarázatával kezdtük, akkor az oki keletkezés egyik legrégibb és legnagyobb fejezetét zártuk le. A következő fejezetekben már a természettudományi gondolkodás fejlődése játssza a döntő szerepet. Látni fogjuk, hogyan alakultak ki az egyes szemléletek és az egyes kérdések miképpen fonódtak és fonódnak egymásba. Ha a mai részletes szakismereteinket ismét egységesen akarjuk szemlélni, azt csak történelmi keretben sikerül, amikor is világosan látjuk milyen kérdések, milyen szakmák kapcsolódtak bele e bonyolult probléma megoldásába.

II. Történelmi fejlődés a XIX. századig

Minden orvosi ténykedésnek célja a beteg gyógyítása és a betegség megelőzése. Egy betegséget akkor tudunk helyesen gyógyítani, ha ismerjük a betegség okát. A betegség felismeréséhez elengedhetetlenül szükséges a normális egészséges állapot ismerete. A normál anatómia és élettan ismerete nélkül sem a kóros anatómiát, sem a kóros élettant nem ismerhetjük. A kóros és egészséges állapot párhuzamos vizsgálata mutatja meg a különbséget az egészséges és a beteg között. Az összehasonlító tanulmány egymásra utaló tényeket tár fel és közelebb hoz bennünket megismeréshez. Verulami Bacon helyesen jegyzi meg a Novum Organum II. könyvének 29. fejezetében:

„Aki ismeri a természet útjait, az jobban figyelheti meg az elhajlást a normálistól; másrészt azonban, aki az elhajlásokat, a deviációkat ismeri, az sokkal alaposabban fogja a természetes normális utakat leírni.”

Dareste ezt a baconi tételt a teratológiára vonatkoztatva mondja:

„A teratológia kiegészíti az embriológiát. Felhívja a figyelmet olyan részletekre, amelyek különben nem tűnnének fel.”

Így lesz az embriológiának segítőtársa a teratológia.

Albrecht von Haller 1759. január 5-i levelében írja többek között Bonnet-nak, a francia embriológusnak, válaszképpen a kapott kéziratért:

„Két típusú tudós van: van, aki gyakran megfigyel, anélkül, hogy tapasztalatait leírná; van, aki ír megfigyelés és tapasztalat nélkül. Nem szabad az egyiket túlságosan kiemelni, viszont a másik értékét sem lehet csökkenteni. Egy harmadik típus sokkal rosszabb, aki rosszul figyel meg.”

Bonnet írja az 1762-ben, Amsterdamban megjelent Considérations sur les corps organisés-ben válaszképpen Hallernak:

„Én nem futottam át valamennyi szerzőt, akik a szervezett testről írtak; a számuk túlságosan nagy. Csak azokat konzultáltam meg, akiknek írásait eredetinek tartottam és ezeknek szenteltem a tőlem telhető legnagyobb figyelmet … Nagy előnyöm, hogy magam is megfigyeltem. Ez megkönnyítette helyzetemet, amikor kivonatoltam és kiválasztottam a természettudósok írásait. Azt hiszem megbocsátják nekem, hogy saját megfigyeléseimet is felhasználom.”

Wilhelm Roux, a fejlődésmechanika fogalmának megalapítója az innsbrucki anatómiai intézet 1889. november 22-i megnyitásán elhangzott ünnepi beszédében a

következőket mondta:

„Kötelességemnek tartom utalni arra a megdöbbentő tényre, hogy az állati és emberi szervezet fejlődésére és fennmaradására vonatkozó adatok javarésze klinikusoktól és patológusoktól ered, azaz olyan kutatóktól, akiktől ez a kutatási terület látszólag távol esik. Ennek oka az, hogy a kóros elváltozások és a fejlődési rendellenességek a szervezet alkalmazkodási képességét tárják elénk a szervezet egy, esetleg több részének elváltozása, vagy kiesése esetén. Tulajdonképpen ugyanazt akarjuk kísérletesen előidézni, abból a célból, hogy a képződmények szervezet-átalakító szerepét megismerhessük. A patológusok és a klinikusok is számos érdekes kísérletet végeztek annak érdekében, hogy a szervezetet átalakító folyamatok okait felderítsék.”

Ilyen értelemben tanulmányozzuk az embriológia és patológiás embriológia kialakulását, illetőleg a felfogásokat a normális és a kóros embriológia fejlődéséről.

Már a babiloni Talmudban szó van a veleszületett rendellenességekről. A rendellenességekben valamilyen szelíd vagy vad állatot, sőt szárnyas démont is véltek látni a talmudisták. Ismerték a császármetszést, a lábra fordítást és néhány olyan rendellenességet, mint a végtaghiány, az imperforált anus, a hermaphroditismus, kryptorchizmus, hypospadiasis stb. Az ilyen defektust az asszony vagy férfi állattal, vagy démonnal történt közösüléséből származónak tekintették.h

  • hGoldschmidt: Der Babylonische Talmud. Herausgegeben nach der Editio Princeps Venedig 1520. Berlin 1897.; Bergel: Studien über die naturwissenschaftlichen Kenntnissen der Talmudisten. Leipzig, 1880.; Baas: Grundriss der Geschichte der Medizin. Stuttgart, 1876

A babilóniaiak a rendellenességekből jósoltak. Indiában azt tartották, hogy a menstruáció alatt történt nemi közösülésből halott vagy torz gyermek születik; leszbikus szerelemből pedig csont nélküli magzat fejlődik.i

  • iNeuburger—Pagel: Handbuch der Gesch. d. Med. Bloch fejezete Indische Medizin.

Charaka szerint a monstrumok a kóros sperma következményei. A beteg sperma abortuszhoz vezethet, vagy az anyai „maggal” az egyenetlen keveredés következtében veleszületett rendellenesség alakul.j

  • jKaviratna: Charaka-Sanhita. translated into English, Calcutta, 1890.)

Susruta szülészeti munkájában ismerteti az egyes tudósok felfogását a magzati fejlődésről.

„Saunaka szerint elsőnek a foetus feje képződik, mert innen indulnak ki a test érzékszervei; Kritavirya szerint a szív a kezdetleges, mert az a székhelye a szellemnek és a léleknek; Vyasa szerint a köldök, mert onnan kapja az élő test a fejlődését; Markanteya szerint a kezek és a lábak, mert onnan indul ki a magzat mozgatása; Gautana szerint végezetül a test közepe fejlődik ki legelőször, mert ez a test fejlődés középpontja.”

Susruta megjegyzi mindezekhez, hogy a fejlődés mégsem így alakulhat, mert a kicsi és nagy szervek egyszerre alakulnak, csak olyan kicsinyek, hogy nem lehet őket megkülönböztetni. Az embrionális fejlődés időpontját Susruta a következőképpen határozza meg:

„Az első hónapban képződik az embrió; a második hónapban a test összetömörül egy kemény tömeggé a hideg és a meleg, valamint a szelek segítségével; a harmadik hónapban öt kis csomó képződik a végtagoknak és a fejnek megfelelően, bár a nagy és kis tagok még igen kicsi részekből állnak; a negyedik és a következő hónapokban kifejezettebbek lesznek a szervek; a nyolcadik hónapban az életerő még nagyon kicsi; a kilencedik vagy tízedik hónapban megszületik a gyermek.”k

  • kVullers: Alt-Indische Geburtshülfe. Janus, Breslau 1845. II. füzet.)

A magzati fejlődést feltűnően jól képzelte el Susruta, meglepő azonban, hogy a negyedik hónap utáni fejlődésről jóformán semmit sem tud mondani, csak annyit, hogy akkor a magzat még nagyon gyenge. Ha ezt a mai ismereteink alapján vizsgáljuk, akkor azt kell megállapítanunk, hogy eddigi tudásunkkal a magzati fejlődést a szervkifejlődés idejéig ismerjük, azaz kb. a harmadik hónap végéig. Ma sem tudunk még sokat arról, hogy mi történik a negyedik hónaptól a születésig. Nem tudunk pedig azért, mert negyedik hónap utáni magzatokat az embriológus csak ritkán vizsgálhat. A negyedik hónap utáni koraszületéseket, életképtelen abortuszokat a kórboncnok vizsgálja, aki más szempontból tanulmányozza, mint azt az embriológus tenné. Ezen a téren még nincs meg a megfelelő összműködés az egyes szaktudósok között. A negyedik hónap utáni életben maradt magzatokat rendszerint csak élettani funkcióikra vizsgálják, így ezen a téren még nagy hiányosságok vannak, annak ellenére, hogy Feldmann 1920-ban már nagy munkát állított össze az Ante Natal and Post Natal Child Physiologyról. A könyv nagy alapossággal ismerteti a magzati életműködéseket. Ezt a kérdést azóta sem tanulmányozták ilyen alapossággal.

Susruta a továbbiakban az abortuszokról és a rendellenességekről ír. Az abortusz okát részben a foetusban, részben az anyában keresi, a magzat betegsége vagy rendellenessége következtében, mely az első négy hónapban történik. Susruta a következőket írja:

„durva viselkedés, rossz járás, utazás, rázás, esés, kínzás, szaladás, ütés, ferde fekvés és ülés, böjtölés, erős lökés, durva, erős és keserű ételek evése, sok maró anyag, valamint gyakori hányás, hasmenés, meg nem emésztett ételek következtében a magzat leválik a kötelékeiről”.

Ha ezt a tömör összefoglalót kissé szemügyre vesszük, akkor számos olyan okot találunk, amellyel ma is foglalkozunk. Olvashatjuk ma is, hogy többen megfigyelték az anya gyakori rázásának következtében keletkezett rendellenességet. A sok rázós utazás káros lehet; beszélnek arról, hogy pl. villamos és autóbusz kalauznőknek káros terhességük első három hónapjában sokat a kocsin tartózkodni. Susrutánál a mechanikai ok feltételezése dominál, de említi a diéta jelentőségét is. Ma ismerjük az ételek biokémiai jelentőségét, tudjuk, hogy a hipo- és hipervitaminózis káros lehet a magzatra. Árthat a gyakori hányás és hasmenés is. A hányás alatt valószínűleg Susruta a toxikus hányást érti és ezt figyelte meg. A hányás és hasmenés folyadékveszteséggel jár, ez a magzat fejlődését károsan befolyásolhatja. Ez annyit jelent, hogy a normális anyagcserére különös gondot kell fordítani.

Figyelemre méltó a legrégibb indiai történelmi korszakból származó himnusz megjegyzése a szarvasmarháknál előforduló rendellenség okára vonatkozóan; ennek értelmében a tüdőbajos gyermekek összesöpört ürüléke képes megfertőzni a terhes szarvasmarhát.l

  • lLudwig: Die Mantralliteratur und das alte Indien, als Einleitung zur Uebersetzung des Rig-Veda. Prag, 1878.

Ez lenne az első leírás a fertőző kórokok szerepének a rendellenességek keletkezésében. Meg kell jegyezni, hogy ezt Ludwig 1878-ban kommentálta, amikor még az anyai fertőzés jelentőségét nem ismerték mint ma, bár ezzel a kérdéssel már előzőleg is sokat foglalkoztak.

A görög tudósok közül Empedoklész volt az első, aki kereste a veleszületett rendellenességek okát: a bőséges vagy hiányos ondóban. vagy magban, illetőleg annak helytelen szétszóródásában, vagy eltérő irányában vélte megtalálni. Felveti az ősnemzés lehetőségét is.

Az ősnemzés gondolatával a görög filozófusok sokat foglalkoztak. Anaxagorasz szerint mind a növények, mind az állatok és emberek is az iszapos földből keletkezhetnek, amelyet „éterikus” magok megtermékenyítenek. Ezt a megtermékenyített magot az eső hozza a levegőn át, amit „panspermiának” nevezett el. Empedoklész hasonló módon elsősorban az alacsonyrendű növények keletkezésénél feltételezi, hogy mint a „föld gyermekei” a föld belső melegétől és nedvességétől fejlődnek ki és fokról fokra alakulnak át magasabb rendű élőlényekké.m

  • mZeller: Philosophie der Griechen. Leipzig, 1892.; Lippmann: Urzeugung und Lebenskraft. Berlin, 1953.

Az ősnemzés gondolata a metafizikus gondolkodás egyik következménye és majdnem kizárólag a filozófusok elképzelésében szerepelt, a természettudósok ezzel a kérdéssel kevesebbet foglalkoztak. Az ősnemzés egyik különös módját feltételezték a görög filozófusok is, mégpedig a hermafroditákon keresztül. A hermafrodita a görög mitológiában nem egy bizonyos rendellenesség, hanem egy istenség jelképe, aki önmagát megtermékenyíteni képes.

Hippokratész a veleszületett rendellenességek keletkezési okát hasonlóan magyarázza, mint Susruta. A női betegségekről szóló könyvének 25. fejezetében azt írja, hogy ha az asszony terhességének első három hónapjában állandóan vérzik, akkor a méhszáj nyitva van, a magzat nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges anyagot, mert az a méhszájon át kifolyik. A terhes anya vére a méhben körülfolyja a magzatot és ez elősegíti fejlődését. Ha a vér egy része nem jut el a magzathoz, akkor az vagy elhal, vagy táplálék hiányában gyengén fejlődik. A magzatot veszélyezteti az anya betegsége és az anyát ért olyan baleset, mint a hasba rúgás, az anya gyakori ájulása, helytelen kevés tápláléka, valamint az ijedtsége. De a sok vér és túlzottan sok táplálék is okozója lehet a magzati rendellenességeknek. A bélműködés zavara is káros. Különösen káros hatású a méh rendellenessége. Ha pl. valahol a méh „nyomorék”, akkor azon a helyen, ahol a magzat a kóros méhre fekszik, kórosan fog fejlődni.

Hippokratész itt döntő szempontokat említ, az egyik a terhesség alatti vérzés, a másik a méh kóros állapota, Ma jól tudjuk, hogy vérzés — ahogyan azt Hippokratész helyesen ítélte meg — következtében a magzat nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges táplálékot. A vérzést úgy is elképzelhetjük, hogy a placenta nem tapad le teljesen és így a magzat kevesebb oxigénhez jut. A magzat kifejlődhet ugyan, nem biztos, hogy az anya a vérzés következtében abortál, de a tapasztalat alapján a magzat gyakran rendellenességekkel születik. A méh „nyomorék”-ságával is foglalkoznak újabban a szülészek, de még nem fordítanak elég figyelmet a gyakori művi abortuszok következményeire. A gyakori vagy nem szakszerűen végzett művi abortusz kétségkívül úgy sértheti a méh nyálkahártyáját, hogy ott nem restitucio ad integrum képződik, hanem hegesedések alakulnak ki, amelyek a kifejlődő magzatra károsak lehetnek. Az anamnézis nem mindig ad megbízható adatokat a művi abortuszokra vonatkozóan, mert a legtöbb anya, aki bármilyen oknál fogva gyakran vétette el művi úton magzatát, nem vallja be, mert fél annak esetleges jogi következményeitől és még akkor sem árulja el, amikor torz magzata születik. Ezt a kérdést azonban sokkal alaposabban kell kivizsgálni, mint ahogyan azt általában teszik. A nőgyógyász, aki otthon tiltott módon végzi el az abráziót, bármennyire is ügyes és óvatos, olyan hibát követhet el, amit az anya és az orvos észre sem vesz, pl. úgy végzi a kaparást, hogy a méh hegesedésekkel regenerálódik. Ez természetesen intézeti kezelésnél is előfordulhat. De hibát követ el az az orvos is, aki nem figyelmezteti a gyakran abortáló nőt, hogy ha majd gyermeket akar, torz magzatot hozhat a világra. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy sok terhes nő terhességének első idejében egyedül akarja magzatát elhajtani és olyan beavatkozásokat végez önmagán, aminek következtében abortusz ugyan nem következik be, de a magzat torz lesz. Az is előfordul, hogy a nő akkor is manipulál magán, amikor nem jön meg a vérzése és azt hiszi, hogy gravid, pedig nem az. Az ilyenkor keletkezett sérülések esetleg olyan elváltozásokat okozhatnak, amilyenekre Hippokratész célzott.

Hippokratész mind a terhességet, mind a magzati fejlődést elég jól ítélte meg. Elképzelésében több a realitás, mint a misztikus. A magzati fejlődés idejéről aránylag helyes elképzelése van. Hippokratészt tekinthetjük a kísérleti embriológia megteremtőjének A gyermek keletkezése című könyvének 1. fejezetében olvashatjuk:

„Mindenki előtt világos, hogy a mag hártyával van körülvéve, a közepén van a küldök, amely a levegőt magába: szívja és kifelé is továbbítja, továbbá, hogy a köldökből további hártyák indulnak ki. Hogy ez így van, erre vonatkozóan a következő bizonyítékot hozom fel. Ha ugyanis 20 vagy több tojást egy vagy több tyúk alá helyezünk keltetés végett és a második naptól kezdve naponta egy-egy tojást elveszünk egészen a csibék kikelésének idejéig és ezt a tojást feltörjük, akkor ennek a vizsgálatánál mindent úgy lehet találni, ahogyan azt leírtam, amennyiben egy tyúk keletkezését egy ember fejlődésével össze lehet hasonlítani.”

Hippokratész leírásai alapján feltehető, hogy ő maga elvégezte ezt a nagy jelentőségű kísérletet. Ha később a megkezdett utat nem akadályozták volna meg a misztikus magyarázatokkal, ez határkövet jelentett volna az embriológia kialakulásában. Figyelemre méltó az a megjegyzése is, hogy vajon össze lehet a tyúk fejlődését az ember fejlődésével hasonlítani?

Arisztotelész behatóan foglalkozott a természeti jelenségekkel, így a fejlődéssel is. Foglalkoztatja a kérdés: melyik testrész vagy szerv képződik először, mert az elsőnek kialakuló képezi alapját a többinek. Az elsőnek kifejlődő testrészből következtetni lehet a többi szervkomplexumra és a szervezet felépítésére is. Ez a kérdés azonban már nemcsak embriológiai, hanem anatómiai és elsősorban élettani probléma is. Arisztotelész szerint az első kialakult szerv a szív lenne, mert így figyelte meg a csirke-embrióban. Arisztotelész vizsgálatokat végzett állati placentán, a különböző állatok magzatburkainak kialakulásán. Leírt ikerszüléseket és veleszületett rendellenességeket mind embernél, mind állatnál, így a többek között artesia apit, hyper- és syndaktiliát, situs inversust, hypospadiasist, hermafroditizmust és még másokat. A rendellenességek Arisztotelész szerint nem természetes jelenségek, mert a dolgok normális menetének nem felelnek meg. A keletkezés okát nem a férfi magjában, inkább az anyai anyagban kell keresni, vagy pedig a fejlődő csírában. Az ikerszülésnek vagy egyes szervek kettőzöttségének, megnagyobbodásának oka a csíra anyag túlzott bősége. Arisztotelész nem veti el az ősnemzés gondolatát sem.

Amíg a görög természettudósok és filozófusok reális természettudományos alapon igyekeznek az embrionális fejlődés rejtélyét megoldani, addig később a bölcselkedés dominált és a misztikum, valamint a metafizika uralta a helyzetet. Galenus orvos létére a fejlődéstan terén elveszett a spekulációban. Szerinte a mindkét nem magja tartalmazza egyesítve a két princípiumot, mind a nőit, mind a férfiét, de nem egyenlő arányban. A férfi magja erősebb konzisztenciájú, melegebb és szárazabb, az asszonyi mag az nedvdúsabb és hidegebb, ennek még vérszerű jellege van. Az asszonyi magból képződik az allantois és ez nyomja rá jellegét a leendő szervezet fajtájára, míg az individuális jelleget az apai mag adja. A szervezet fejlődésének magyarázatánál azt írja Galenus, hogy minden hús-jellegű szervezet a vérből, míg a hártyás és bőrszerű a magból származik. Rendellenességekkel alig találkozunk Galenusnál, így azok keletkezéséről sem ír.

Galenus után majdnem másfél évezreden keresztül a fejlődés gondolata, az embriológia, majdnem kizárólag a bibliai magyarázatokon alapult. A szentírás alapján az ember, mint isten teremtménye, már mint kész ember jött a világra. Az élet keletkezésének problémája fel sem vetődött, mert hiszen az magától értetődően isten akaratából történt és azon tovább nem lehet és nem is szabad gondolkodni.

Nem csodálkozhatunk, ha abban az időben, amikor az egyház hatalma a tudományos kutatásokra is rátette a kezét, akkor az élet keletkezését csak egyoldalúan ítélték meg. Hiányoztak a természettudományi ismeretek, hiányoztak az alapismeretek, vagy olyanok, amelyeket még ma sem ismerünk, így az egyszerűbb megoldást választották: isten így teremtette az élőlényeket és az embert és ezen tovább nincs mit gondolkodni. Nem problémáztak, mi volt előbb a tyúk vagy a tojás: mindkettőt isten egyszerre teremtette. Ezt a felfogást alátámasztotta a már régóta elképzelt ősnemzés. Az ősnemzés az isteni teremtéssel magyarázatot kapott. Az egyházfilozófusok ezt az ősnemzést hirdették és így kapott magyarázatot a szent szűz megtermékenyülése is.

A XII. században élt bingeni Hildegárd apácafőnöknő, aki könyvet írt a betegségek okairól és kezelésükről.n

  • nDer Abtissin Hildegard von Binger: Ursachen und Behandlung der Krankheiten. Übersetzt von Hugo Schulz. München, 1933.

Ebben a könyvben a fogamzás kérdését több ízben említi. Az élet keletkezését, azaz Ádám életre keltését a következőképpen írja le:

„Amikor Ádám még földben volt, a tűz felemelte, a levegő feltámasztotta és a víz annyira átjárta, hogy mozogni kezdett. Ezután isten álmot küldött rá és ezekkel az erőkkel felforralva lett, annyira, hogy a húsa a tűztől felmelegedett, a levegő segítségével lélegzeni kezdett és a víz áthatolt rajta, mint ahogyan a vízimalmon szokott. Amint Ádám felébredt, az égi dolgok prófétája lett, valamennyi alkotó erő és művészet ismeretének birtokában.”

Hildegard szerint a fogamzás a férfi és női nedvek találkozásából keletkezik. A férfi és női magnak harmóniában kell lenni ahhoz, hogy egészséges, ép gyermeket nemzzenek.

„Gyenge ember magjából vagy olyan magból, amely sovány és forralatlan és valamilyen betegséggel és rothadt anyaggal átitatott, olyan ember keletkezik, aki életében gyenge lesz és rothadt lesz a teste, hasonlóan mint a fadarab, amelyet a kukacok szétrágtak és a porladéka szétesik.”

Hasonló módon magyarázza több helyen is a fogamzást és az emberré válást. Ilyen felfogás mellett az embriológia fejlődése lehetetlen volt. A veleszületett rendellenességeket — mint azt tanulmányom I. részében kifejtettem — isteni büntetésnek tekintették, és misztikus módon magyarázták. A veleszületett rendellenességeket ismerték, amit néhány sebészi írásból tudunk, sőt azt is tudjuk, hogy pl. nyúlajkat operáltak, sőt néhány helyes észrevételük is volt, de magyarázatot nem fűztek megfigyeléseikhez. Így Albertus Magnus, Jordanus Ruffus munkája után a rendellenességeket „monstra ex defectu” és „monstra ex superfluitate” csoportba osztotta be.o

  • oAlbertus Magnus: De animalibus. 1495.

Az új orvosi korszak hajnalán Paracelsus foglalkozott az emberi fejlődés kérdéseivel. Paracelsus gyakorlati ember volt, de bölcselkedésében még a középkori felfogások hatása alatt állott. Bár tiltakozott a tekintélytisztelet ellen és hangoztatta, hogy azért, mert valamit a régi tekintélyes orvosok mondtak és évszázadokon át gondolkodás nélkül elfogadtak, nem biztos, hogy az helyes és igaz. Azt a nézetet, hogy a rendellenességeket isten büntetésként hozta az emberekre, Paracelsus sem cáfolja. Azt vallja, hogy a monstrumok egyrészt az anyai és apai magok diszharmóniájának következtében keletkeznek, másrészt a rossz csillagzat alatt történt nemzésnek tulajdonítja.

A fejlődéstan ősidején az alapeszme végig az volt, hogy az életet adó erő az apai magban van. Az ondósejtet láthatták, vizsgálhatták és így számukra annak volt egyedül szerepe a nemzésben. A mikroszkóp felfedezésének idején az ondósejt mozgásából és alakjából azt tételezték fel, hogy abban készen van a kis ember. Ezzel a régi elmélet látszólag igazolást nyert. Az ondósejtben levő kész magzat az anya méhében megnő, amíg az anyától független életre képes lesz. A preformációs elmélet a későbben kialakult evolúciós elmélettel szemben hosszú ideig fenntartotta magát, aminek oka az volt, hogy részben egyszerűbb elképzelni, hogy a magzat nem valami ismeretlen amorf anyagból keletkezik, hanem már készen, preformálva megvan, csak mennyiségileg kell növekednie, másrészt a csirkeembrióval való összehasonlításból adódott, hogy ott már valamelyest preformálva látták a tojásban az embriót.

Nicolas Hartsoeker az 1694-ben kiadott Essay de Dioptrique című Párizsban megjelent könyvében lerajzolja a preformált homunculust. Elképzelése olyan élénk, hogy még az embrio fontanelláit is látni vélte az ondósejtben. Swammerdam és Bonnet a petében gondolták az embriót preformálva, míg Leuwenhoek a spermában. Így a preformációs elméletnek két tábora volt: az ovisták és az animalkulisták. Az utóbbiak a spermában elhelyezkedett preformációs embrióban hittek. Ezzel az elmélettel szemben Harvey és későbben Wolff, a petét élő, de amorf tömegnek tekintették, amelyből lassan alakul ki és fejlődik a magzat. Ez a Harvey-i teória, az epigenezis, idővel helyesnek bizonyult és teret engedett az evolúciós elméletnek, amely bevezeti a variációs fogalmat a fejlődésbe. Ennek az elméletnek első hirdetője Lamarck volt, szerinte az élőlények állandó fejlődésben, alakulásban, változásban vannak, ahogyan életkörülményeik szerint alkalmazkodni kell. Ezt az elméletet Darwin részletesebben kifejtette és tényekkel bizonyította.

A preformációs elmélet híveinek segítségére volt Eustach korszakalkotó munkája a fogak fejlődéséről. Eustach ugyanis leírja a fogcsírából kialakult fogak fejlődését; a fog már a születés előtt preformálva megvan, azonban csak a születés után nő ki. Így nem kellett elképzelni, hogy az extrauterin életben a táplálékból új szervek képződhetnek, ahogyan eredetileg a fogfejlődést elgondolták. Eustachot azonban a preformációs elmélet hívei helytelenül értelmezték. Ugyanis Eustach saját tapasztalatait írta le munkájában és nem támaszkodott begyepesedett teóriákra, sem tekintélytiszteletre. Legnagyobb érdeme, hogy új kísérleteket, illetőleg vizsgálatokat végzett. Eustach hangoztatta:

„Felfedezésem valamennyi anatómus előtt ismeretlen és számos nehézséget rejt magában: főképp azért, mert teljesen különbözik a régiek felfogásától, amit bizonyítani is igyekeztem.”

Az embriológia kialakulásában döntő szerepet játszott Giulio Cesare Aranzio 1564-ben megjelent könyve De humano foetu opusculum, amelyben részletesen és alaposan leírja a terhes méhet és a foetust. Tulajdonképpen Aranzio írta le elsőnek a tüdőartériát és az aortát összekötő eret, amelyet későbben Botallo után neveztek el. Aranzio különbséget tett emberi és állati embrió között. Vesalius tanítványa Matteo Colombo azzal lett ismert, hogy sorozatosan emberi embriókat boncolt, bár embriológiai vizsgálatokat nem végzett. Colombo hangoztatta, hogy kizárólag emberi magzatokat vizsgál és csak emberi embriológiával foglalkozik, mert lényeges különbség van az emberi és állati embrió között. Ez a megjegyzés azért méltó említésre, mert nem sokkal Colombo előtt, az állati anatómiából következtettek az emberre. Vesalius anatómiája bizonyította be, hogy az emberi és állati anatómia nem mindenben azonos. Colombo megjegyzése azért is figyelemreméltó, mert még ma is nagy jelentőséget tulajdonítunk az állatkísérleteknek. Leriche, a nagy francia sebész mondotta egyik beszédében, hogy nagyobb költséggel állítunk fel állatkísérleti laboratóriumokat, mint sebészeti műtőket; többet tulajdonítunk az állatkísérleteknek, mint az embereken végzett műtéteknek. Nap, mint nap operálunk és elfelejtjük, hogy minden egyes műtét egy-egy kísérlet, csakhogy mi nem foglalkozunk az általunk gyógyultnak tartott beteggel. Amit mi a betegen észlelhetnénk, azt az állatokon akarjuk igazolva látni. Colombónak azért volt igaza, mert az ember más körülmények között él, mint az állat. A környezeti hatás másképpen érvényesül az állatnál, mint az embernél. A fejlődést sem lehet embernél és állatnál azonosan vizsgálni. Bár a fejlődési rendellenesség állatoknál is előfordul, azonban ezt nem lehet az embernél előforduló rendellenességekkel minden esetben összehasonlítani. A patogenezis szempontjából az embernél olyan okok szerepelnek, amelyek állatoknál nem jöhetnek számításba. Nem minden emberi betegség fordul elő az állatoknál és fordítva. Állatnál lehet kísérletileg rendellenességeket előidézni, amiből az emberre következtethetünk, azonban ezt nem tekintjük szabálynak. Mi tehát ott tartunk, hogy magunk űzzük azt, amit a régieknél hibául róttuk fel. Colombo megjegyzése tehát megelőzte korát, de mi még ma sem szívleljük meg az általa mondottakat.

Az újabb kori embriológia tulajdonképpeni megalapítója Ulisses Aldrovandi volt. Aldrovandi a Hippokratész kezdte kísérletet újból életre keltette: amennyiben naponta vizsgálta a megtermékenyített tojásban a csirke fejlődését. Aldrovandi szakított a bölcselkedéssel és rendszeresen kutatta az ontogenezis kérdését. Megfigyelte a szervek képződését, a szív működését az embrióban, és még számos más fejlődést és jelenséget. Aldrovandi kortársa, a holland Volcher Koyter még tárgyilagosabb megfigyelésekkel gazdagította a fejlődéstant.

Harvey nagy jelentőségű embriológiai vizsgálatai előtt a brüsszeli származású Andrien van Spieghel munkásságát kell megemlíteni. A De formata foeti (Patavia 1626) című munkájának előszavában szemére veti az emberi embriológiával foglalkozóknak, hogy megelégedtek majdnem kizárólag az embrionális mellékszervek, azaz hártyák és burkok vizsgálatával és elhanyagolták a testszervek fejlődésének tanulmányozását, pedig a szervek fejlődése megkülönbözteti az embriót a felnőtt embertől. Ezzel akarta a preformációs elméletnek tarthatatlanságát bizonyítani. Spieghel szerint a fejlődő szervek ismerete azért fontos, mert számos gyermekkori betegséget ennek alapján meg lehet magyarázni. Sok olyan betegséget ismerünk, amelynek keletkezési okát az intrauterin életben lezajlott valamilyen kóros folyamatra vezethetjük vissza. Ennek a tételnek az igazságát és helyességét ma kezdjük valójában értékelni és felismerni a mindennapi pediátriai és gyermeksebészeti gyakorlatban. Intrauterin lezajlott peritonitisek nem nagyon ritkák, ennek következtében a gyermek olyan összenövésekkel jön a világra, ami azonnali beavatkozást igényel. Ezenkívül azonban számos gyermekbetegséget ismerünk, amelynek eredetét az intrauterin lezajlott betegségben kell keresnünk. Ma kezdünk már azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy a foetopátiák egy része magzati betegség. A szervkifejlődés utáni időben kialakult embrionális, illetőleg foetális elváltozások minden valószínűség szerint ilyen magzati betegségek következményei. Ma már ismerünk több veleszületett anyagcsere zavart, amelyek részben intrauterin betegségek után maradtak vissza. Ez a kérdés kétségkívül még kivizsgálandó és még sok problémát vet fel. Az is bizonyos azonban, hogy ezek kizárólag emberi magzatokon vizsgálhatók ki.

Spieghelről meg kell még jegyezni, hogy ő írta le elsőnek az os intermaxillare, vagy os incisivus fejlődését, amelyet Goethe felfedezésének tulajdonítanak.

A fejlődéstan kialakulásában döntő szerepet vitt William Harvey. A vérkeringésről írt felfedező munkája mellett, életének utolsó éveiben kiadásra került művében az Exercitationes de generatione animalibusban kifejti az „Omne vivum ex ovo” elvét. A gerincesek egyes embrionális stádiumát részletesen ismerteti és elméletileg arra a következtetésre jut, hogy az emlősök embriói is „tojások”-ban fejlődnek. Az alacsonyabb rendű élőlények ősnemzését nem tagadja, de nem is fogadja el maradéktalanul.

Az ősnemzés elméletét végérvényesen a firenzei udvari orvos, Francesco Redi cáfolta meg kísérleteivel. Megfigyelte, hogy a rothadt húson a kukacok a legyek által odarakott petékből fejlődtek ki.

Az embriológia fejlődésében határkövet jelentett a mikroszkóp felfedezése. Leeuwenhoek felfedezi a spermát. Swammerdam a béka peteosztódását figyeli meg és a rovarok fejlődését tanulmányozza. Regnier de Graaf felfedezi az emlős állatok petefészek folliculusait, amit róla neveztek el Graaf-féle tüszőnek. Malpighi összefoglaló munkát ír a csirke fejlődéséről és embriológiai vizsgálatokat végez rovarokon. Így alakul ki lassan a normális fejlődés ismerete és a XVIII. század közepétől kezdve előkészítik az új embriológia talaját.

A normál embriológia mellett a patológiás embriológia tanulmányozását sem hanyagolták el, de a vele született rendellenesség kórokával elsősorban a gyakorló orvosok foglalkoztak, akik az életből vették tapasztalataikat. Ambroise Paré, a XVI. század nagy francia sebésze nagyobb összefoglaló munkát írt a monstrumokról. Paré Conrad Lycosthenes 1557-ben megjelent Prodigiorum ac ostentorum chronicon című munkájában saját tapasztalatait és elképzeléseit írta le. Mind Lycosthenes, mind Paré munkáiból nem hiányoznak a fantasztikus leírások, az összenőtt ikrek, amelyek közül az egyik ember, a másik állat, vagy embertestű, állatfejű szörnyek és hasonló fantázia szülte lények; emellett azonban számos jó megfigyelést is leírtak. A monstrumok okait Paré a következőképpen összegezi és magyarázza: 1. Isten dicsősége; 2. Isten haragja; 3. a mag túl nagy mennyisége; 4. a mag túl kevés mennyisége; 5. a képzelőerő; 6. a méh szűkülete; 7. az anya helytelen ülési módja, azaz ha a terhesség alatt túl hosszú ideig ült keresztbevetett vagy a hashoz szorított combokkal; 8. elesés, vagy az anya hasát ért ütések a terhesség alatt; 9. öröklődő vagy véletlen betegségek; 10. a mag rothadása vagy romlása; 11. a mag keveredése; 12. a garázda gonoszok mesterkedései; 13. démonok és ördögök műve.

Körülbelül 100 évvel Paré után Fortunatus Licetus bolognai professzor összefoglaló nagy munkát adott ki 1668-ban a monstrumokról. Itt rendszerbe foglalja az előfordulásokat és az okokat. Paréra és Lycosthenesre támaszkodva sok régebbi adatot is összegyűjtve, írja le elképzeléseit. Munkáján meglátszik, hogy egyetemet végzett, a logika és filozófia tanára is volt. A mások által ismertetett adatok alapján helyes logikával következtetett és bár nem mentes korának misztikumától, mégis igyekszik reális okokkal magyarázni. Tíz különböző torzot ismertet és mindegyiknél külön fejtegeti a keletkezés okát.

I. Az egyalakú vagy csonka monstrum fogalma alatt érti azokat, akiknek feltűnő módon hiányzik valamely testrészük, vagy akiknek valamely testrészük csökkent módon fejlődött. Ilyenkor a szívnek és a májnak éppen úgy meg kell lennie, mint a többi főbb belső szervnek. A monstrum testrésze azért hiányzott, mert az apai származás hibás volt, vagy csökkent volt a kialakító képesség. Ha a magzat fejlődéséhez szükséges anyagnak nincs elég helye, akkor felemészti önmagát. Az anyag csökkent értéke, azaz ha a méh megfelelően nagy és tágas, a kialakító képesség csorbítatlan, de az anyag egy része nem képes a foetust életre kelteni. A csonkítottság öröklődés következménye is lehet, de lehet oka a foetalis patológia is. A méhben sértetlenül kialakult foetus egyik vagy másik részét megtámadhatja a vérbaj mérge, amely a szülőt megfertőzte.

II. A rendkívüli egyalakú monstrum keletkezésének okai a szülők képzelete, az anyag bősége vagy csökkentsége, a túltermékenyülés, az anyai mag további ömlése a méhbe, a méh szűkülete, az öröklés, táplálkozási hibák, lelki szenvedély, az anya testének sérülése és a foetus betegségei.

III. Kettős természetű torzok keletkezésének okai azonosak az előbbi okokkal.

IV. A deformált monstrumok a méh rossz alakja, a placenta elhelyezkedése, a degenerált embrió és az anyag túlságos nyúlóssága miatt alakulnak ki.

V. Az alaktalan monstrumok, amelyek alatt értjük azokat a magzatokat, amelyeknek egész teste, vagy valamely fő és fontos testrésze semmiféle természetes formát nem mutat. Okozhatja kőhiány, vagy túl sok „lélek”, a rendestől eltérő mozgás, degenerált embrió, a placenta, vagy méhdaganat miatt a kialakító képesség gyengesége, patológiás öröklődés, valamint a fogamzás és a menstruáció egyidejűsége.

VI. Rendkívüli monstrum az olyan emberi test, amelynek tagjai tökéletesek, semmiből sincs sem több, sem kevesebb, mindennek a helye és a formája kifogástalan, azonban rendkívüli testi megjelenése mégsem felel meg a normális szabályoknak.

VII. A többalakú monstrum egy és ugyanazon fajtában, ezek alatt értendők azon élőlények, amelyek különböző természetű és torz testrészekből állnak.

VIII. A többalakú monstrum különböző eltérő fajtái.

IX. A többalakú monstrum különböző állati megjelenésű formái, és végül

X. Démon képére keletkezett monstrumok.

Ez az összeállítás többé-kevésbé ma is helyes, ha a misztikus magyarázatokat leszámítjuk és mai ismereteink alapján értékeljük Licetus okfejtését.

Licetusnak nem volt lényeges hatása korára és a későbbi korok szaktudósaira, mert munkájából hiányzik az önálló tapasztalat és a saját kísérlet. Licetus munkája felett éppoly kevéssé vitatkoztak, mint Paré monstrumokról szóló írása felett. Nagyobb vitát váltott ki a filozófus Malebranche, aki a Recherche de la verité 1672-ben megjelent munkájában a veleszületett rendellenesség kérdésével is foglalkozik. Malebranche kísérleteket is végzett, amint azt többek között Blampignon Malebranche-ről írt könyvéből tudjuk. Itt idéz egy levelet, amelyet David írt Poisson-nak és amelyben beszámol Malebranche megfigyeléseiről. Malebranche ismerteti a tojásban a szív és erek kifejlődését, amelyek előbb alakultak volna ki, mint a csirke és ebből arra a következtetésre jut, hogy ezek szerint a magzat preformálva már megvan, mielőtt a magzatot látni lehet. Malpighi vizsgálódásai alapján alátámasztja Malebranche és Aromatari állításait, amely szerint a tojásban látni vélte a kialakult csirkét az inkubáció előtt. Dareste a múlt század végén csodálkozott Malpighi tévedésén és rájött, hogy Malpighi első vizsgálatait nyáron végezte, amikor nagy meleg volt és alighanem a csirkeembrió korán elpusztult, tehát Malpighi a korábban elhalt embriót vizsgálta. A második vizsgálatait 1672 februárjában végezte és akkor Malpighi maga rájött tévedésére és helyesen látta a fejlődés menetét. Így Malpighi nem tudott véglegesen állást foglalni a preformáció és az epigenezis között.

Malebranche a torzok képződésére vonatkozóan kifejti, hogy azok fejlődése a természet törvényeinek van alávetve, csak a külső körülmények akadályozzák meg a normális fejlődést és helytelen irányba terelik azt. Malebranche „accident”-nek nevezi a külső körülményeket. Régis a Systeme de philosophie-ban Malebranchehoz hasonlóan a monstrumok preformációjában hisz. Kifejti, hogy a monstrumok már kezdettől fogva a csírában megvoltak, ugyanúgy, mint a normális embrió, csak itt, valami érzékeny művelet zajlott le anélkül, hogy azt istennek lehetne tulajdonítani. Tehát istent nem lehet okolni a torzok születése miatt. Ezzel igazolni akarta a kétkedők előtt, hogy bár isten irányítja a magzat fejlődését, de nem a rendellenesekét, tehát a torz nem isten büntetésének következménye. Isten csak akkor lehetne okozója a rendellenességeknek, ha a torzok a világ keletkezése óta lennének, eszerint tehát a torzokat valami más körülmény okozza.

Az anatómusok Régisre támaszkodva hitték, hogy a monstrumok a csírában már primitív formában megvannak, azaz preformálva alakulnak.

Olivier de Serres, a XVII. század híres francia botanikusa, az 1600-ban megjelent Theatre d’agriculture-ban írja, hogy a mesterséges megtermékenyítés gyakran hoz létre rendellenességeket. Ezt a tényt a későbbi vizsgálatok igazolták is. Az elsők között, akik a mesterséges keltetéssel kapcsolatosan vizsgálatokat végeztek, volt René Antoine Ferchault de Réaumur, a hőmérő megszerkesztéséről ismert francia fizikus is; többek között kimutatta, hogy a tojás nyáron gyorsabban „öregszik”, ezért arra a következtetésre jut, hogy ha el akarjuk tenni a tojást, akkor azt hidegen kell tartani. A tojásnak bizonyos maximális és minimális hőmérsékletre van szüksége, mert mind a hideg, mind a meleg, ha hosszasan éri a magzatot, káros lehet a fejlődésre. Az átlag normális hőmérsékletet 40°C-ban állapította meg. A hőmérsékletnek egyenletesnek kell lennie, ha rövid időre változik, akkor reverzibilis lehet a hőváltozás okozta defektus, a magzat átvészeli a sérülést. Ha hosszabb ideig éri a magasabb hőmérséklet, akkor a magzat elhal.

Ez a megfigyelés, amelyet Dareste a XIX. század vége felé részletesebben vizsgált, arra enged következtetni, hogy esetleg az anyai betegségeknél nem az anya hosszantartó lázas állapota miatt károsodik-e a magzat? A kérdés még nincsen kivizsgálva, hogy vajon a fertőző betegségeknél nem a láz és a toxicitás okoz-e rendellenességet? Maga a toxikus állapot is magyarázza ugyan a rendellenességet, de nincs kizárva, hogy a magas hőmérséklet is szerepet játszik.

Réaumur elsőnek mutatta ki, hogy a tojásnak, illetőleg a fejlődő embriónak levegőre van szüksége. A tojás héján átáramlik a levegő. A tojás pórusain keresztül „lélegzik” az embrió. Ha a Réaumur által elnevezett „transpiration insensibile”-t megakadályozzuk azzal, hogy pl. a tojást belakkozzuk úgy, hogy a levegő nem jut át a pórusokon, akkor a magzat elhal. Réaumur ezek alapján felállítja azt a tételt, hogy oxigén nélkül nincsen élet.

Réaumurnek egy további nagy jelentőségű kísérlete, illetőleg megfigyelése szerint a tyúk a tojásait napjában többször megforgatja. Réaumur számokat írt a tojások különböző részeire és megfigyelte, hogy a nap különböző szakaiban a tojás változtatja a helyét. Amikor a kotlós többször forgatja tojásait, akkor a természet törvényének tesz ösztönösen eleget. Réaumur azt is kimutatta, hogy ha a tojást nem forgatják meg, a csirkeembrió elhal, de ha sokat és erőteljesen forgatják, akkor is elhal, vagy súlyos rendellenességgel jön a világra. Ezt Réaumur figyelmeztetése alapján már a mesterséges keltetésnél figyelembe is vették. Felvetődik a kérdés, amiről már az előbbiekben is említés történt, hogy ha az anya gyakori és erős testi rázása rendellenességet okozhat, vajon nem ugyanazon alapon történik-e, ahogyan azt Réaumur kimutatta? Vajon nem az szerepel-e itt is, hogy a gyakori rázás nagyobb oxigén-szükségletet igényel, amit az anyán keresztül a magzat ilyen esetben nem mindig kap meg és ezért hal el, vagy torzképződés alakul ki? Felvetődik az a gondolat is, hogy az anyának terhessége első hónapjaiban mozdulatlanul sem szabad feküdnie. Feltehető, hogy a hosszantartó betegség, amely az anyát mozdulatlan helyzetbe kényszeríti, nem okozhat-e rendellenességet? Ma többen megfigyelték, hogy az anya polyomyelitise okozhat rendellenességet. Lehetséges, hogy itt is a vírusfertőzés mellett, az anya mozdulatlansága is szerepet játszik. Újabban a nőgyógyászok előírnak terhes nőknél enyhe tornáztatást. Ennek jó hatása alighanem Reaumur kísérletével magyarázható.

A XVIII. században a fejlődéstan kialakulását és a kóros embriológia fejlődését nagyban elősegítette Lémery és Winslow 19 éven át tartó vitája. A vita egyik alapja az volt, hogy a rendellenességet valamilyen véletlen, vagy „accident” okozza. A vita lényegében a preformáció és az evolúció kérdése körül forgott. Ahogyan a két kutató a kérdést megfogta, nem volt helyes, mert sem a véletlen, sem a baleset úgy, ahogyan azt Winslow elképzelte, rendellenességet nem okoz. Hiányoztak még azok az embriológiai alapismeretek, amelyekkel Caspar Friedrich Wolff gazdagította ezt a tudományt.

A tulajdonképpeni epigenezis megalapítója Wolff volt, akinek nagy jelentőségű munkája a Theoria generationis 1759-ben jelent meg. Wolff kezdetleges technikai felkészültsége ellenére is alapos és alapvető megfigyeléseket tett, különösen a bélfejlődés terén. Wolff a csíralemezek elméletének megteremtője. Végigkísérte a szervek pontos fejlődését az egyes csíralemezekből és kimutatta az azonos csíralemezekből fejlődő szervek biológiai hasonlatosságát.

Wolff munkássága úttörő volt. A modern embriológia Wolfftól indul ki és a későbbi kutatók, s itt elsősorban Meckelt kell megemlíteni, mind Wolff elméletei alapján kutattak tovább. A XIX. században a fejlődéstan és a patológiás embriológia hatalmas léptekkel haladt előre. A XIX. század nagy szaktudósai majdnem mindazt már leszögezték, amit mi a XX. században újból felfedezni vélünk. A mai ismereteink és technikai lehetőségeink mellett természetesen számos részletkérdést másképpen látunk és értékelünk, de az alapot a mai ismereteinkhez Wolff után a XIX. század embriológusai és patológusai adták meg. A XIX. század szakemberei azonban olyan problémákat is felvetettek, amivel még ma sem foglalkozunk behatóan, pedig az utat megmutatták.

Wolff a patológiás embriológiának kérdését csak érintette, de behatóan nem foglalkozott vele. Pár évvel Wolff könyvének megjelenése után adta ki Bonnet 1762-ben a Considerations sur les corps organisés című munkáját. Bonnet érdekes módon tárgyalja az egyes problémákat. Kérdések formájában röviden felveti a problémát és hasonló rövidséggel válaszolja meg, különböző szempontból vizsgálva meg a kérdést. Foglalkoztatja a többek között, amit a későbbi kutatók is felvetettek, hogy ti. a fajon belüli csírák hasonlóak, vagy azonosak-e? A különbség csak a nemi fejlődésben nyilvánul meg, vagy hasonló az individuális fejlődés az állatvilágban és a növényvilágban észlelhető fejlődéshez? A válasz egyszerű, ha tekintetbe vesszük a természetben előforduló rengeteg variációt, akkor fel kell tételezni, hogy a variációkat nem a nemi különbségekben, hanem a csírák primitív konfigurációjának változatosságában kell keresni. Bonnet a rendellenességeket is variációknak tekinti, tehát a csírában kell az elváltozás okát keresni. Bonnet négy típusú monstrumról ír: 1. magába foglalja az egyes testrészek különleges alakulását, 2. csoportba azok a monstrumok tartoznak, amelyeknek szervei másképpen fejlődnek, mint általában szoktak, 3. csoportba azok a torzok tartoznak, amelyeknek kevesebb szerv vagy testrészük van, mint ahogyan fajuknak megfelelően lenni kellene, 4. csoportban pedig több testrészük van, mint amennyi kell. Ez a beosztás lényegében az alapját képezi a későbbi beosztásoknak.

Még Albrecht von Hallert kell megemlíteni ebből a korból, aki hosszabb tanulmányt írt a monstrumokról. Haller mint polihisztor sokat látott, sokat tudott és sokat másképpen tudott magyarázni, mint mások. Munkáit szinte enciklopédiáknak lehet nevezni, mert annyi adatot, annyi gondolatot és tapasztalatot tartalmaznak, mint kevés más mű. A monstrumokról írt munkája lényegében véve nem mond mást, mint amit addig írtak, de olyan mindent átfogó összeállításban, amely a kutató, a történész és a bibliográfus számára nélkülözhetetlen. Hallernak tekintélye révén nagy befolyása volt korának orvosaira és bizonyos tekintetben irányítója is volt a XVIII. század orvostudományának. Hallerral egy nagy korszak zárul le, de vele egy, még nagyobb korszak indult útjára. Haller az útelválasztónál állt. Nem részletkutató, mint Wolff, de szerepe éppoly döntő az orvostudomány szinte valamennyi ágának fejlődésében, mint Morgagninak, akinek hatalmas munkája a De sedibus et causis morborum (Venetii 1761). Határkövet jelent az újabb kori orvostudomány útján.

Töredékekben végignéztük egy orvosi szakágnak útját egészen a XVIII. század végéig. Ha kritikai szemmel figyeljük az eseményeket, akkor ahhoz a megállapításhoz jutunk, hogy az addigi részletkutatást egy „szintézisnek kellett felváltani. Ez a nagy szintézis a XIX. században történt, ebből nem hiányzott a patológiás embriológia sem. A modern teratológia Meckellel kezdődik, Geoffroy St. Hiliaire-rel folytatódik, és a XIX. század végén Dareste, Ballantyne és Schwalbe munkásságával éri el tetőfokát. A XX. század néhány részletkérdés megoldásán kívül nagyobbára a XIX. században mondottakon és leírtakon vagy az akkori megállapításokon élősködik és rágódik. Sok szaktudós felvetett újabbnak látszó kérdéseket, amelyekről könnyen meggyőződhetünk, hogy már régen foglalkoztak vele elődeink és ahogyan azok sem tudtak végleges választ és megoldást adni, úgy mi sem tudunk lényegesen többet. Csak legyen bátorságunk ezt bevallani, mert ha elismerjük, hogy ma sem tudunk sokkal többet a teratológia terén, akkor már egy lépéssel előbbre jutottunk. Keresnünk kell azokat a problémákat, amiket a régiek nem vetettek fel, vagy nem dolgoztak ki és akkor új utakra tereljük a veleszületett rendellenesség patogenezisének kutatását.

Bibliográfia

  • Aldrovandus: De monstrorum historia. Bononiae, 1642.
  • Ballantyne: The Diseases and Deformities of the foetus. Edinburgh, 1894.
  • __ : Manual of Antenatal pathology and hygiene. Edinburgh, 1904.
  • Barham: Maternal impressions. Virginia Medical Semi-Monthly 1915—16. 20.
  • Bartholini, Thomas: Historiarum anatomica rariorum. Hafniae, 1654.
  • __ : De cometa consilium medicum, monstrorum nuper in Dania natorum historia. Copenhagen, 1665.
  • Bayle: Dissertationes medicae. 1678.
  • Berndorfer: Die Geschichte der Operationen der angeborenen Missbildungen. Zentralblatt für Chirurgie 1955. H. 27.
  • __ : Die Zunahme der Missbildungshäufigkeit. Zentralblatt für Chirurgie 1959. No. 40.
  • __ : Atomversuche und junges Leben. „Das Gewissen” Unabhängiges Organ zur Bekämpfung der Atomgefahr. München, 1960. Januar.
  • Bischoff: Entwicklungsgeschichte mit besonderer Berücksichtigung der Missbildungen in Wagners Handwörterbuch der Physiologie. Braunschweig, 1842.
  • Blondel: The Strength of Imagination in pregnant women examined. London, 1727.
  • __ : Lettres sur le puvoir de l’imagination de femmes enceintes. Paris, 1745.
  • __ : Drey merkwürdige Physikalische Abhandlungen von der Einbildungskraft der schwangeren Weiber. Straßburg, 1756.
  • Boaistuan: Histoire prodigieuses. Paris, 1578.
  • Cabanes: Le mal héréditaire. Paris, 1950.
  • Christenbery: Maternal impressions. Journal Tennessee Medical Association 1910—11. 3.
  • Couglin, R. E.: Report of two cases of maternal impressions. Brooklyn Medical Journal 1905. 191. p.
  • Davidoff: L’Influence du trauma psychique au cours de la grossesse sur le foetus et sur l’apparence future de l’enfant. Annales Médico-Psychologiques 1930. No. 1.
  • Faust, Bern. Christ.: Quaestio de causa monstrorum. Gotha, 1780.
  • Fienus: De viribus imaginationis tractatus. Louvain, 1608.
  • Förster: Die Missbildungen des Menschen. Jena, 1861.
  • Geoffroy Saint Hilaire, Isidore: Histoire des Anomalies. Paris, 1832—36.
  • Haller, Albrecht von: Opuscula sua anatomica. Göttingen, 1751.
  • __ : Elementa Physiologiae. Bern, 1766.
  • Hirth, Friedrich: Die Geschichte der Hauskatze in China. Verhandlungen der Berliner Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte. 1890.
  • Holland, P.: Translation of Pliny. London, 1601.
  • Holländer: Wunder, Wundergeburt und Wundergestalt. Stuttgart, 1921.
  • Hovorka: Über Spontanamputation. Zeitschrift für orthopädische Chirurgie 1905. XV.
  • __ und Kronfeld: Vergleichende Volksmedizin. Stuttgart, 1908.
  • Huyghe, René: Dialogue avec le visible. Paris, 1955.
  • Karamsin: Geschichte des russischen Reiches. Leipzig, 1827.
  • Kleinweg de Zwaan: Völkerkundliches und Geschichtliches über die Heil Kunde der Chinesen und Japaner. Haarlem, 1917.
  • Lemnius: De miraculis occultis naturae. 1564.
  • Lenormant: La Magie chez les Chaldéens et les origines Accadiennes. Paris, 1874.
  • __ : La Divination et la science des présages chez les Chaldéens. Paris, 1875.
  • Licetus: De monstrorum naturae. Pataviae, 1616.
  • Lycosthenes: Prodigiorum ac Ostentorum chronicon. Basiliae, 1557.
  • Malebranche: Recherche de la vérité. Paris, 1674.
  • Martin, E.: Histoire de monstres. 1880.
  • Mercado, Luiz: De mulierum affectionibus. Valladolid. 1579.
  • Miklucho-Maclay: Über die Mika-Operation in Central Australien. Verhandlungen der Berliner Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte. 1880.
  • Morgagni: De sedibus et causis morborum. Venetiis, 1761.
  • Morrison: Maternal impressions. Virginia Medical Monthly 1920. 47.
  • Müller, R. F. G.: Altindische Embryologie. Nova Acta Leopoldina No. 115. 1955.
  • Nicolai: Gedanken von der Erzeugung des Kindes im Mutterleibe. Halle, 1746.
  • Obsequens, Julius: Prodigiorum Liber. Basiliae, 1552.
  • Paracelsus: Buch über die Homunculi und Monstra, sowie über die aus die Sodomie entstammenden Geschöpfe. Aschner: Paracelsus sämmtliche Werke. Jena, 1932. IV. Bd.
  • __ : Über die Entstehung des Menschen. Das Buch über die Entstehung der empfindlichen Dinge in der Vernunft. Bernhard Aschner (Hrsg.): Paracelsus sämmtliche Werke. Jena, 1928. Bd. I.
  • Paré, Ambroise: De monstres. Paris, 1573.
  • Pelkonnen: Über die volkstümliche Geburtshilfe in Finnland. Acta Societatis Medicorum Fennicae Duodecim. Helsinki, 1931.
  • Pico de Mirandola: Liber de imaginatione. Venetiis, 1505.
  • Ploss-Bartels: Das Weib in der Natur und Völkerkunde. Leipzig, 1897.
  • Porta, Della: Magiae naturae. Napoli, 1558.
  • Rickmann, Chr.: Von der Unwahrheit des Versehens und der Hervorbringung der Muttermahle durch die Einbildung. Jena, 1770.
  • Riolan: De monstro nato. Lutetiae, 1605.
  • Roederer: De vi imaginationis in foetum negato. 1756.
  • Rueff, J.: De conceptu et generatione hominis. Francoforti, 1580.
  • Santorelli: Antepraxis medica. Napoli, 1651.
  • Schatz: Die griechischen Götter und die menschlichen Missgeburten. Wiesbaden.
  • Schenk a Grafenberg: Monstrorum Historia. Francoforti, 1606.
  • Smellie: Treatise on Midwifery. London, 1754.
  • Stern: Geschichte der öffentlichen Sittlichkeit in Russland. Berlin, 1907.
  • Stengelio, Georgio: De Monstris et Monstrosis. Ingolstadt, 1647.
  • Taruffi: Storia della Teratologia. 1886.
  • Temesváry: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon. Budapest, 1899.
  • Thompkins, J. Mc.: Influences during pregnancy upon the unborn child. Journal of Medicine and Surgery Richmond 1911—12.
  • Viardel: Accouchements. Paris, 1761.
  • Vierordt: Medizinisches aus der Geschichte. Tübingen, 1910.
  • Waitz: Anthropologie der Naturvölker. Leipzig, 1859—72.
  • Watton: Maternal impressions. Journal Surgery, Gynecology and Obstetrics New York, 1910. 32.
  • Weck: Heilkunde und Volkstum auf Bali. Stuttgart, 1937.
  • Welsenburg, Gerhard: Das Versehen der Frauen in der Vergangenheit und Gegenwart. Leipzig, 1899.
  • Wier, Jean: De praestigiis daenorum. Basiliae, 1563.
  • Zeno, Lelioy Emilio Pisarro Crespo: Las influencas psiquicas en las malformaciones congenitas. I. Congreso Latino Americano de Cirugia plastica. Rio de Janeiro, 1941.
  • Krause: Quaenan sit causa proxima mutans corpus foetus. St. Petersburg, 1756.
  • Peschel: Teratologische Sagen, im Geographischen Mythen im Mittelalter. Deutsche Vierteljahrschrift. 1854. Heft II. No. 66.
  • Gould and Ryle: Anomalies and Curiosities of Medicine. Philadelphia and London, 1901.
  • Gould: Mythical Monsters. London, 1886.
  • Tasnádi Kubacska A.: A mondák állatvilága. Budapest, 1939.
  • Jung: Psychologie und Alchemie. Zürich, 1944.
  • Witkowski: Histoire des Accouchements chez tous les peuples. Paris.
  • Bauhinus: De hermaphroditorum monstrorumque partium natura. 1614.

Irodalom

  • Aristoteles: Von der Zeugung und Entwicklung der Tiere. Aubert und Wimmer. Leipzig, 1860.
  • Baas: Grundriss der Geschichte der Medizin. Stuttgart, 1876.
  • Bacon: Novum Organum (De Augmentis Scientiarum). Editio Ellis and Spedding, London, 1905.
  • Bergel: Studien über die naturwissenschaftlichen Kenntnissen der Talmudisten. Leipzig, 1880.
  • Bilikiewicz: Die Embryologie im Zeitalter des Barock und des Rokoko. Leipzig, 1932.
  • Bloch, Bruno: Die geschichtlichen Grundlagen der Embryologie bis auf Harvey. Nova Acta Leopoldina Deutsche Akademie der Naturforscher. 1904.
  • Bloch, Iwan: Indische Medizin. Neuburger—Pagel—Puschmann: Handbuch der Geschichte der Medizin. Jena, Fischer, 1903
  • Bonnet, Charles: Considérations sur les Corps Organisés. Amsterdam, 1762.
  • Capelle, Wilhelm: Die Vorsokratiker. Kröner Verlag, 1940.
  • Dareste: Recherches sur la Production artificielle des Monstruosités. Paris, 1891.
  • Goldschmidt: Der Babylonische Talmud. (Nach der Editio princeps 1520 herausgegeben.) Berlin, 1897.
  • Hildegard von Bingen: Ursachen und Behandlung der Krankheiten. Übersetzt von Hugo Schulz. München, 1933.
  • Hippokrates: Die Werke des Hippokrates in neuer Übersetzung von Kapferer und Sticker. Stuttgart, 1936.
  • Kaviratna: Charaka-Samhita. (Translated into English.) Calcutta, 1890.
  • Lippmann: Urzeugung und Lebenskraft. Berlin, 1933.
  • Ludwig: Die Mantralliteratur und das alte Indien als Einleitung zur Übersetzung des Rig-Veda. Prag, 1878.
  • Malebranche: Recherche de la vérité. Paris, 1672.
  • Needham, Joseph: A History of Embryology. Cambridge, 1959.
  • Paracelsus: Sämtliche Werke herausgegeben von Bernhardt Aschner. Jena, 1926—1932.
  • Preuss, Julius: Biblisch-talmudische Medizin. Berlin, 1923.
  • Radl: Geschichte der biologischen Theorien. Leipzig, 1909.
  • Richter, Max Erich: Zur Geschichte der Pathologie des tierischen Fetus. Inaugural Dissertation. 1913.
  • Roux, Wilhelm: Gesammelte Abhandlungen über Entwicklungsmechanik der Organismen. 2 kötet. Leipzig 1895.
  • Vullers, J. H.: Alt-Indische Geburtshilfe. Janus I. Breslau, 1846.
  • Zeller: Philosophie der Griechen. Leipzig, 1892.

    A veleszületett rendellenesség patogenezisével foglalkozó részletes bibliográfia 1800-ig

  • Albertus Magnus: Opus de animalibus. Romae, 1478, Mantua 1479. Opera omnia. Paris, 1890—91.
  • Aldrovandi, Ulysses: Patricii Bononiensis monstrorum historia. Bononiae. Typis Nicolai Tebaldini 1642. Superiorum permissu.
  • Antoine: Sur un agneau foetus monstrueux. L’Histoire de l’Académie des Sciences. 1703. 28. p.
  • Autenrieth, J. H. F.: Supplementa ad historiam embryonis humani. Tübingen, 1797.
  • Bartholinus, Thomasius: Historiarum anatomicarum rariorum centuria VI. Hafniae, 1654—1657.
  • __ : De insolitis partu viis. Hafniae. 1664.
  • __ : De monstris in natura et arte. Basel, 1645. [Disputatio inauguralis]
  • Bauhinus, Caspar: De Hermaphroditorum monstrosorumque partium natura. Francofurti, 1629.
  • Benivieni, Antonio: De abditis ac mirandis morborum et sanationum causis. Liber. Florentiae, 1507.
  • Bercher: Thesi ergo non datur inmaginationis maternae in fetum actio. Paris, 1741.
  • Bianchi, Giovanni Battista: De naturali in humano corpore vitiosa morbosaque generatione. Augustae Taurinorum, 1741.
  • __ : Storia di due corpi che nacquero sul pavese nel Giugno 1748. Torino, 1748.
  • Blondel, J. A.: An monstra formaticis peccata. Paris, 1669.
  • __ : The Strength of the Imagination in Pregnant Women. London, 1727.
  • __ : Drey merkwürdige physikalische Abhandlungen von der Einbildungskraft der schwangeren Weiber. Straßburg, 1756.
  • Blumenbach: Über den Bildungstrieb. Göttingen, 1789.
  • __ : De anomalis et vitiosis quibusdam nisus formativi aberrationibus. Commentarii Societatis Regiae Scientiarum Gottingensis. Goettingen, 1813.
  • Burghart, G. H.: Sendschreiben an einen guten Freund betreffend einen zweyleibigen sonderbaren gestalten Mann, namens Sign. Antonio Martinelli aus Cremona. Frankfurt, 1752.
  • Cardano, Girolamo: Opera omnia. Lugduni, 1668.
  • Clarke, J.: Description of an extraordinary production of human generation. Philosophical Transactions 1793. t. LXXXIII. 154. p.
  • Colombo, Realdo: De re anatomica Libri XV. Venetiis, 1559.
  • Eisenbeis: Disp. de laesionibus mechanicis simulacrisque laesionum foetu in utero accidentibus etc. Tübingen, 1794.
  • Doeveren, W. van: Specimen observationum academicarum, ad monstrorum historiam, anatomen, pathologiam, et artem obstetriciam etc. Groningen et Leyden, 1765.
  • Eichstadius: Dissertatio de generatione imperfect. et Monstr. Gedani, 1658.
  • Fabbri, Giacinto: Hyacinthi Fabri De humano quodam Monstro. De bononiensi scientiarum et artium Instituto atque Academia commentarii 5(2), 1767, 226—234. p.
  • Faust, Bern. Christ.: Quaestio de causa monstrorum. Haller gewidmet. Gotha, 1780.
  • Fidelis, Fortunatus: De relationibus medicor. Libri IV. Leipzig, 1674.
  • Fincelius, Jobus: Wunderzeichen. Bd. I. Jena, 1556., Bd. II. Frankfurt, 1566, Bd. III. Frankfurt, 1567.
  • Gruner: De Naevorum Originibus. Jenae, 1778.
  • Haller, Albrecht: Descriptio foetus bicipitis ad pectora connati. Hannover, 1739.
  • __ : De monstrorum origine mechanica. Goettingen, 1745.
  • __ : Commentarius de formatione cordis in ovo incubato. Opera minora. T. II. 1765.
  • __ : Commentarius de formatione cordis in pullo, alter etc. Opera minora. T. II. 1765.
  • __ : Operum anatomici argumenti minorum. T. III. De monstris Libri II. Lausannae, 1768.
  • __ : Dissertatio qua duorum monstrorum anatome continetur. Goettingen, 1742.
  • Huber, J. J.: Observationes atque cogitatione nonnullae de monstris. Cassel, 1748.
  • Hunauld: Recherches sur les causes de la structure singulière qu’on rencontre quelquefois dans divers parties du corps humain. Mémoires pour l’Académie des Science. 1740. 379. p.
  • Insfeldt: De lusibus naturae. Leyden, 1772.
  • Irenaeus, Cristoph: De Monstris. 1584.
  • Klein, J. H.: Disertatio Inauguralis medica sistens Casum Rachitidis. Congenitae Observatae Argentor. 1763.
  • Klinkosch: Programma quo anatome monstri bicorporei monocephali descriptionem proponit. 1767.
  • La Condrenière: Lettre sur les écarts de la nature. Journal de Physique. Supplément. 401. p. 1782.
  • Lancisi: Lettere a Mulebranchor. Roma, 1688.
  • Lémery: Sur un foetus monstrueux. Mémoires pour l’Académie des Science. 1724. 44. p.
  • __ : Observations sur les monstres. Premier mémoire, dans lequel on examine quelle est la cause immédiate des monstres. Mémoires pour l’Académie des Science. 1738. 260. p.
  • __ : Observations sur les monstres. Mémoires pour l’Académie des Science. 1738. 305. p.
  • __ : Mémoire sur les monstres á deux tètes. Mémoires pour l’Académie des Science. 1740. p. 109. II. partie. 210. p. III. partie. 324. p. IV. Mémoire I. partie. 433. p. II. partie. 517. p.
  • __ : Remarques sur un nouveau monstre. Mémoires pour l’Académie des Science. 1740. 607. p.
  • Lemnius, Laevin: De miraculis occultis naturae. Libri IV. Antwerpiae, 1581.
  • Licetus, Fortunius: De monstrorum causis, natura et differentiis. Patavii, 1616.
  • Luce: Über die Ursachen der Degeneration organisierter Körper. Göttingen. 1794.
  • Lycosthenes: Prodigiorum ac ostentorum chronicon. Basel. per Henricum Petri, 1557.
  • Malpighi, Marcello: De formatione pulli in ovo. Dissertatio epistolica. London, 1673.
  • Martinius: Epistola de monstri generatione. Venise, 1738.
  • Mayer, F. Fr.: Die Geburt zweier an dem Bäuchen ganz zusammengewachsenen Kindern in ihrer dreyfachen Aussicht nach der Theologie, Policey und Anatomie betrachtet und beschrieben. Frankfurt, 1772.
  • Mercurialis, Girolamo: Monstrorum historia posthuma. Bononiens, 1642.
  • Metzger: Dissertatio de monstris. Regensburg, 1793.
  • Möller, Jacob: Discursus duo philologico-juridici prior de cornutis, posterior de hermaphroditis… Francfort, 1692.
  • Nicolai: Gedanken von der Erzeugung der Missgeburthen und Mondkälber. Halle, 1749.
  • Nolde, J. A.: De Parentum Morbis in Foetum Transientibus. Erfurt, 1768.
  • Osten: Dissertatio de natura, generat. et causis monstrorum. Wittenberg, 1600.
  • Ottens: De Lusibus Naturae. Hardereg, 1799.
  • Palfijn, Jan: Description anatomique des parties de la femme qui servent à la génération, avec un traité des monstres et une description anatomique de deux enfants nés dans Gand. Leiden, 1708.
  • Paré, Ambroise: Deux livres de Chirurgie. I. De la génération de l’homme. II. Des monstres tant terrestres que marins avec leurs portraits. Paris, 1575.
  • Planci, Jani: De Monstris Epistola. Venedig, 1749.
  • Prochaska, J.: Adnotationum academicarum fasciculi tres. III. De functionibus systematis nervosi, et observationes anatomico-pathologicae. Prag, 1780—84.
  • Réaumur: Art de faire éclore et d’élever en tout saison des oiseaux domestiques de toutes espèces, soit que par le moyen de la chaleur du fournier, soit par le moyen de celle du feu ordinaire. Paris, 1749.
  • Regnault: Les Écarts de la Nature ou Recueil des principes Monstruosité. Paris, 1775.
  • Rickmann, Chr.: Von der Unwahrheit der Versehens und der Hervorbringung der Muttermahle durch die Einbildungskraft. Jena, 1770.
  • Riolanus: Libellum de monstro nato. Lutetiae anno 1605.
  • Roederer, Johann Georg: De Fetu. Commentarii Societatis Regiae Scientiarum Gottingensis. 1754.
  • __ : De Vi Imaginationi in Foetum negata. 1756.
  • Rueff, Jakob: De concepto et generatione hominis. Ein schön lustig Trostbüchlein von den Empfängnissen und Gebresten der Menschen u. s. w. 4. Zürich, 1554.
  • Schenk a Graefenberg, J. G. fil.: Monstrorum historia. Francofurti, 1609.
  • Schmidt, J.: De causa partus monstrosi. Marburgi, 1684.
  • Schmuck, Fr. Wilhelm: Fasciculi admirandorum naturae. H. 4. Argentorati, 1679—83.
  • Schott, Casparis: Physica curiosa, sive Mirabilia naturae et artis. Herbipoli, 1667. Lib. V. De Mirabilibus Monstrorum.
  • Schurig, D. M.: Embriologia Historica-medica. Dresdae et Lipsiae, 1732.
  • Schwalbe, Christophorus Georg: De labris leporinis. Helmstadii, 1744.
  • Senebier, Jean: Ébauche de l’histoire des êtres organisés avant leur fécondation. Genève, 1785
  • Mintabevezetés Spallanzani Opusculi di fisica animale et vegetabile című művének francia fordításához. Genf, 1777.
  • Sorbinus: Tractatus de Monstris. Paris, 1570.
  • Sömmering: Abbildung und Beschreibung einiger Missgeburten. Mainz, 1791.
  • Spallanzani, Lazzaro: Opusculi di fisica animale e vegetabile. Modena, 1776.
  • __ : Dissertazioni di fisica animale e vegetabile. Modena, 1780.
  • Stengelius, Soc. Jes. Theol.: De monstris et monstrosis, quam mirabilis bonul et justus in mundo administrando sit Deus, monstrantibus. Ingolstadt, 1647.
  • Superville, Daniel de: Some Reflections on Generation, and on Monsters, With a Description of Some Particular Monsters. Philosophical Transactions. London, 1740.
  • Swammerdam, Jan: Miraculum naturae sive uteri muliebris fabrica. Leyden, 1672, 1679, 1717.
  • Tabarrani, Pietro: Observationes anatomicae. Lucca, 1753.
  • Taxon: De monstris. Commentarius literarius. Norinbergae, 1733.
  • Valerio, Martini: Epistola de monstris generatione. Venetiis, 1638.
  • Vallisneri, Antonio: Considerazioni intorno alla generazioni dei vermi etc. Padova, 1710.
  • Varchi, Benedetto: Lezioni sopra la generazione dei monstri fatte da lui nell’Accademia fiorentina l’anno 1548. Pubblicate per la prima volta nel 1560. insieme ad altre lesioni.
  • Virgilio, Polidoro: De prodigiis. Basileae, 1531.
  • Weinrichinus, Martinus: De ortu monstrorum commentarius. Breslau, 1595.
  • Winslow: Remarques sur les monstres. Mémoires de l’Académie des Sciences. 1739.
  • __ : Remarques sur les monstres. I. partie. Mémoires pour l’Académie des Science. 1733. 366. p.
  • __ : Remarques sur les monstres, II. partie. Mémoires pour l’Académie des Science. 1734. 453. p.
  • __ : Observations anatomiques sur un enfant né sans tête. Mémoires pour l’Académie des Science. 1740. 586. p.
  • __ : Remarques sur deux dissertations touchant les monstres. Mémoires pour l’Académie des Science. 1742. 91. p.
  • __ : Remarques sur les monstres. Mémoires pour l’Académie des Science. 1743. 335. p.
  • Wolff, Kaspar Friedrich: De formatione intestinorum praecipue, tum et de amnio spurio aliisque partibus embryonis gallinacei, nondum visis, observationes, in ovis incubatis institutae. Novi commentarii academiae scientiarum Petropolitaneae. 1768, 1769. T. XII. és XIII.
  • __ : De ortu monstrorum. Novi commentarii academiae scientiarum Petropolitaneae. t. XVII. 560. p. 1772.
  • __ : Theoria generationis. Hallae, 1759.
  • Zimmermann: De notandis circa naturae lusus in machina humana. Rintelen, 1765.
Fortunius Licetus arcképe a Litheosphorus Sive De Lapide (Bononiensi, 1640) című könyve címlapjáról
The original volume can be found in the Historical
Section of the University Library of Bologna, Italy
Illusztrációl Licetius Monstrumok című könyvéből
Gerardi Blasii, M.D. & P.P.