Az aranybogár

Edgar Allan Poe
matematika, kriprográfia, titkosírás
szóelválasztás

Tyűha! veszettül táncol ez a fickó!
A tarantella jól belecsipett.

Minden a fejetetején1

Jópár évvel ezelőtt közeli barátságba kerültem egy bizonyos William Legrand úrral. Ősi hugenotta család sarja és valaha nagy vagyon birtokosa volt, de sorozatos sorscsapások folytán elszegényedett. Hogy balszerencséjének megalázó következményeit elkerülje, elhagyta New Orleanst, ősei városát, és Dél-Karolinába, a Charleston közelében fekvő Sullivan szigetre költözött.

  • 1 Charles Diblin (1745–1814) – angol dráma- és dalszövegíró műve.

Furcsa egy sziget ez. Tengeri homokon kívül alig van rajta valami, és körülbelül három mérföld hosszú. Szélessége sehol sem haladja meg a negyed mérföldet. A szárazföldtől mocsaras nádason átszivárgó, szinte észrevehetetlen csermely választja el, ami kedvelt búvóhelye a vízityúknak. Növényzete, mint várható, gyér, vagy legalábbis csenevész. Fát pedig egyáltalán nem látni errefelé. A sziget nyugati csúcsán, ahol a Moultrie erőd és néhány nyomorúságos, favázas épület áll, melyeket a por és a malária elől menekülő charlestoniak szoktak kibérelni, megtalálható a tüskés legyezőpálma; de e nyugati rész és egy fehér fövenyes tengerparti sáv kivételével az egész szigetet sűrű, illatosmirtusz aljnövényzet borítja, amelyet oly sokra tartanak az angliai műkertészek. A bokrok itt gyakran elérik a tizenöt-húsz láb magasságot, s szinte áthatolhatatlan sarjerdőt alkotnak, illatukkal elnehezítve a levegőt.

Ennek a sarjerdőnek legbelsőbb zugában, a sziget keleti, vagyis legtávolabbi végétől nem messze, épített Legrand egy kis kunyhót, és ott lakott, amikor a véletlen folytán megismerkedtem vele. Az ismeretség hamarosan barátsággá mélyült – hiszen sok értékes és érdeklődésre számot tartható tulajdonsága volt ennek a zárkózott embernek. Művelt, rendkívüli szellemi képességekkel rendelkező férfinak ismertem meg, akit megmételyezett a mizantrópia, és különös, az elragadtatás és a búskomorság között hullámzó hangulatok rabja volt. Rengeteg könyvet vitt magával, de ritkán forgatta őket. Legfőbb szórakozása a halászat és a vadászat volt, vagy az, hogy a part mentén, a mirtuszok között bóklászhatott kagylókat és rovartani példányokat keresve – ez utóbbi gyűjteményét Swammerdamm2 is megirigyelhette volna. Útjaira rendszerint elkísérte egy Jupiter nevű öreg néger, akit még a család csődbejutása előtt felszabadítottak, de sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy felhagyjon azzal, amit jogának tekintett: hogy az ő „Will úrfijának” lépteit vigyázza. Az sem lehetetlen, hogy Legrandot valamiféle nyugtalan elmének tartva, rokonai szándékosan szították Jupiter ragaszkodását, hogy legyen, aki felügyel rá, gyámkodik a csavargón.

  • 2 Jan Swammerdam (1637–1680) – holland biológus, természettudós.

Sullivan sziget övezetében a tél ritkán szigorú, még késő ősszel is igazán ritka esemény, ha be kell gyújtani. 18. októberének közepe táján azonban feltűnően hideg nap köszöntött be. Napnyugta előtt áttörtem az örökzöld növényzeten barátom kunyhójához, hiszen már hetek óta nem látogattam meg – akkortájt Charlestonban tartózkodtam éppen, kilenc mérföldre a szigettől, de az átkelés és a visszautazás lehetősége jócskán alatta maradt a mainak. Mikor a kunyhóhoz értem, szokásom szerint kopogtattam, s minthogy választ nem kaptam, megkerestem a kulcsot – hisz tudtam, hol a rejtekhelye –, kinyitottam az ajtót, és beléptem. A kandallóban barátságos tűz lobogott. Ez ugyan meglepetés volt, de semmiképp sem kellemetlen. Levettem a kabátomat, a pattogó fahasábok mellé karosszéket húztam, és türelmesen vártam házigazdáim hazatértét.

Jóval sötétedés után értek haza, s igazán szívesen fogadtak. Jupiter, fülig érő vigyorral, buzgón nekilátott, hogy egy vízityúkot elkészítsen vacsorára. Legrandnak éppen – mi másnak nevezhetném? – eksztatikus rohama volt. Ismeretlen, kétteknős kagylót talált, új genus-t3; s mi több, Jupiter segítségével fölhajtott és elfogott egy scarabaeus-t4 egészen új fajt, mint hitte, de ebben a kérdésben még meg akarta hallgatni a véleményemet másnap.

  • 3 faj (latin). (helyesen: nemzetség – az e-változat szerk.)
  • 4 galacsinhajtó bogár.

– És miért nem ma este? – kérdeztem, miközben kezemet dörzsölgettem a lángok fölött, s az egész scarabaeus nemzetséget a pokolba kívántam.

– Ó, ha tudtam volna, hogy eljössz! – mondta Legrand. – De olyan régen láttalak; és honnan sejthettem volna, hogy éppen ma este látogatsz meg, és nem máskor? Hazafelé jövet találkoztam G… hadnaggyal az erődből, s elég ostoba módon kölcsönadtam neki a bogarat; így hát képtelenség előbb megnézned, mint reggel. De maradj itt éjszakára, és napkeltekor elküldöm érte Jupot. A legszebb dolog a világon!

– Mi? A napkelte?

– A fenét! dehogy! a bogár. Ragyogó aranyszínű, körülbelül akkora, mint egy nagyobb hikori-dió; két koromfekete folt van a háta egyik szélén, s egy másik, valamivel hosszabb, a másikon. A csápokon…

– Nem ám ón, Will úrfi, én csak aztat mondom – vágott közbe Jupiter –, az a bogár aranybogár, minden íze tömör arany, kívül-belül, nézze meg, ha repül – sose nem láttam fele ilyen nehéz bogarat életemben.

– Nos, tegyük fel, hogy így van, Jup – felelte Legrand, úgy éreztem, valamivel nyomatékosabban, mint a helyzet követelte –, de vajon ez elegendő ok arra, hogy odaégesd azt a madarat? A színe – és itt felém fordult –, valóban, majdnem indokolja Jupiter elképzelését. Nem láttál még olyan gyönyörű fémes csillogást, mint amilyet a páncélja áraszt – de ezt csak holnap ítélheted meg. Addig is alkothatsz valami fogalmat az alakjáról.

Ahogy ezt mondta, leült egy kis asztalhoz, amire tinta és toll volt készítve, de nem volt rajta papír. Keresgélt a fiókban, de ott sem talált.

– No nem baj – szólalt meg végül –, ez is megteszi. – Mellényzsebéből egy cédulát vett elő – valami mocskos írólapnak néztem –, és tollával vázlatot készített rá. Míg rajzolt, én továbbra is a tűz mellett ültem, mert még akkor is fáztam. Amikor a vázlat elkészült, Legrand fel sem állt, úgy nyújtotta át. Alighogy átvettem, hangos morgás, majd kaparászás hallatszott az ajtóból. Jupiter kinyitotta, és Legrand kutyája, egy hatalmas újfoundlandi rontott be, rám ugrott, s elhalmozott hízelgésével; korábbi látogatásaim során ugyanis sokat foglalkoztam vele. Amikor abbahagyta az ugrándozást, a papírra néztem, és őszintén szólva nem kis megrökönyödéssel vettem észre, hogy barátom mit rajzolt.

– Nahát! – mondtam, miután néhány percig szemléltem a rajzot –, be kell vallanom, különös ez a scarabaeus; valóban egészen új lehet: sose láttam még ehhez hasonlót – hacsak nem egy koponyát vagy halálfejet, amire jobban is emlékeztet, mint bármi egyébre, amit alkalmam volt megfigyelni.

– Halálfej! – ismételte Legrand. – Nos hát, igen, papíron kétségkívül lehet valami hasonlóság. A két fölső fekete folt mintha a szeme lenne, igaz? A hosszabb az alján meg a szája, és az egésznek ovális az alakja.

– Talán igen – mondtam –, de sajnos, Legrand, nem vagy festőművész. Hogy fogalmat alkothassak róla, milyen is valójában a bogár, várnom kell, míg meg nem nézhetem magam.

– Hát nem tudom – mondta egy kicsit bosszúsan –, egész tűrhetően rajzolok, legalábbis illenék – jó tanáraim voltak, és azzal hízeleghetek magamnak, hogy nem vagyok teljesen tökkelütött.

– De drága barátom, akkor te tréfálsz – mondtam –, koponyának egészen tűrhető; szavamra, kiváló koponya, legalábbis ami a fiziológia efféle példányairól alkotott köznapi képzetet illeti – de a te scarabaeus-od igazán csodabogár, ha hasonlít erre. És miért ne, nagyon izgalmas babonát lehetne kidolgozni ebből a hasonlóságból. Feltételezem, hogy a bogarat scarabaeus caput hominis-nek5 fogod nevezni, vagy valami ilyesminek; sok efféle elnevezés akad a természettudományban. De hol vannak a csápok, amikről beszéltél?

  • 5 emberfejű szkarabeusz (latin).

– A csápok! – mondta Legrand, aki érthetetlen módon nagyon belemelegedett a kérdésbe. – A csápokat nyilvánvalóan látnod kéne. A rajzon éppolyan jól kivehetőek, mint az eredeti rovaron; gondolom, ez csak elég.

– Jó, jó – mondtam –, de én mégsem látom. – És minden további megjegyzés nélkül átnyújtottam a papírt, nehogy felborzoljam a kedélyét; de a dolgok ilyetén fordulatán igencsak meglepődtem, harapós kedve megzavart, ami pedig a bogár rajzát illeti, azon bizonyosan nem lehetett csápokat látni, és az egész igenis nagyon emlékeztetett egy közönséges halálfejre.

Legrand durcásan átvette a papírt, és már azon volt, hogy összegyűri – nyilván a tűzbe akarta dobni –, amikor egy futó pillantás a vázlatra szegezte tekintetét. Arca hirtelen vadul elvörösödött, de a következő másodpercben már mérhetetlenül elsápadt. Néhány percig figyelmesen vizsgálgatta a rajzot. Végül fölemelkedett, az asztalról fölvett egy gyertyát, s a szoba legtávolabbi sarkában egy tengerészládára telepedett. Újból alaposan átvizsgálta a papírt, forgatva minden irányban. De nem szólt egy szót sem, és viselkedése igencsak megdöbbentett; mindazonáltal úgy gondoltam, okosabban teszem, ha változékony kedélyét semmiféle megjegyzéssel nem súlyosbítom. Hamarosan elővette kabátzsebéből tárcáját, gondosan beletette a papírt, majd az egészet íróasztalába rakta és bezárta. Most már sokkal higgadtabban viselkedett, ám korábbi lelkesedése eltűnt. Nem volt azonban mogorva, inkább úgy tetszett, gondolataiba mélyedt. Ahogy telt az este, mindinkább elmerült ábrándozásában, s ebből semmiféle sziporkám nem tudta kizökkenteni. Azt terveztem, hogy – mint gyakran megtettem azelőtt is – a kunyhóban töltöm az éjszakát; de látván házigazdám hangulatát, tanácsosabbnak véltem, ha mégis elmegyek. Ő sem tartóztatott, de mikor elváltunk, sokkal melegebben rázta meg a kezemet, mint általában szokása volt.

Vagy egy hónappal ezután (amely idő alatt nem találkoztam Legranddal) meglátogatott Charlestonban szolgája, Jupiter. Sose láttam még a jó öreg négert ilyen nyomott kedélyállapotban, s attól féltem, komoly baj érte barátomat.

– No mi van, Jup – kérdeztem –, mi újság? Hogy van a gazdád?

– Szó, ami szó, úrfi, volt már jobban is.

– Nincs jól! Szívből sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Mi a panasza?

– Hát épp ez az! sose nem panaszkodik az, de azért mégis nagyon beteg ám.

– Nagyon beteg, Jupiter! Miért nem ezzel kezded? Az ágyat nyomja?

– Nem, azt nem! Sehol se találja a helyét, itt szorít a cipő. Nagyon fő a fejem szegény Will úrfi miatt.

– Jupiter, szeretném végre megérteni, mit beszélsz itt összevissza. Azt mondod, a gazdád beteg. Nem mondta, mi gyötri?

– Jaj, úrfi, nem muszáj úgy megdühödni mingyár. Will úrfi nem mond semmit se, hogy mi baja, de akkor meg mitől néz így maga elé lehorgasztott fejjel? Ha meg fölveti a fejét, olyan fehér, mint a fal. Aztán egész nap egy sifonkulcs van nála…

– Mi van nála, Jupiter?

– Hát egy sifonkulcs az ábrákhoz a palatáblán – olyan fura figurákat se láttam még életembe. Mondom, mintha meghibbant volna. Mindég rajta kell legyen a szemem. A minap meg kisurran nekem napkelte előtt, és haza se jön egész áldott nap. Vágtam is egy jó kis husángot, hogy elnáspángoljam, ha hazajön, de én bolond, nem volt szívem végül, olyan nyavalyásan nézett ki.

– He? mi? – Ja igen! Mindent összevetve, azt hiszem, jobb, ha nem bánsz nagyon szigorúan szegény fickóval; nehogy hozzányúlj, Jupiter, nem bírná ki; de fogalmad sincs, hogy mi okozta ezt a betegséget, vagy inkább hangulatváltozást? Történt valami kellemetlen, amióta nem láttalak titeket?

– Nem, úrfi, azóta semmi kellemetlen nem esett – de azelőtt alighanem; mármint azon a napon, amikor nálunk járt.

– Hogyhogy? hogy érted ezt?

– Hát úgy értem, úrfi, hogy az a bogár… hogy kibökjem már…

– Az a micsoda?

– A bogár – egész biztos, hogy Will úrfit megcsípte valahol a fejin az az aranybogár.

– Hát ilyen nagyfokú a baj, hogy erre gyanakszol, Jupiter?

– Elég nagyfogú, meg a karma is nagy. Sose láttam ilyen istenverte bogarat – mindent megrúg meg megharap, ami csak elébe kerül. Will úrfi fogta meg először, de el is kellett engedje gyorsan; csak azt mondom, akkor haraphatta meg. Én nem szeretnék találkozni a fogaival, nem én, én egy ujjal se nyúlnák hozzá, de megfogtam egy darab papirossal, amit ott találtam. Beletekertem abba a papirosba, egy darabot a szájába tömtem, így esett.

– És azt hiszed, a gazdádat valóban megcsípte a bogár, és attól lett beteg?

– Nem hiszek én semmit se, én tudom. Mér álmodozna folyvást csak az aranyról, ha nem azér, mer megharapta az aranybogár? Hallottam én már ezekről az aranybogarakról.

– De honnan veszed, hogy aranyról álmodik?

– Hogy honnan? hát hogy álmában is arról beszél, onnan.

– Nos, Jup, talán igazad van; de milyen szerencsés véletlennek köszönhetem megtisztelő látogatásodat épp ma?

– Hogy mondja, úrfi?

– Hoztál valami üzenetet Mr. Legrandtól?

– Nem, úrfi, levelet hoztam – és ekkor Jupiter átadta a következő írást:

Kedves Barátom!

Miért nem látlak oly régen? Remélem, nem voltál olyan bolond, hogy megsértődj valami kis szeszélyemen; nem, ez lehetetlen.

Mióta nem láttalak, nagyon nyugtalanít valami. Ezt a valamit kell elmondanom neked; nem is tudom, hogyan mondhatnám el, vagy egyáltalán elmondhatom-e.

Néhány napja nem érzem magam egész jól, s a jó öreg Jup már-már az elviselhetetlenségig ingerel jószándékú figyelmességével. Hinnéd-e? A minap egy hatalmas husángot készített, hogy megfenyítsen, amiért elszöktem itthonról, s az egész napot egyedül töltöttem a túlparti hegyek közt. Alighanem csak szánalmas külsőmnek köszönhetem, hogy elkerültem a verést.

Legutóbbi találkozásunk óta rovargyűjteményem nem gyarapodott.

Ha neked is megfelelne, intézd úgy, hogy átjöhess Jupiterrel. Várlak. Még ma este látni szeretnélek, fontos ügy miatt. Biztosítalak, hogy valóban igen fontos.

Hű barátod William Legrand

A levél hangja aggodalommal töltött el. Lényegesen különbözött Legrand megszokott stílusától. Miről álmodozhat? Miféle új bogarat talált nyugtalan elméje? Miféle „igen fontos ügybe” bonyolódott megint? Jupiter beszámolója nem sok jót jósolt. Rettegtem, hogy a balszerencse fokozatosan ránehezedő nyomása végül megzavarta barátom elméjét. Egy pillanatig se tétováztam; felkészültem, hogy elkísérjem a négert.

Ahogy a mólóhoz értünk, a várakozó csónak fenekén egy kaszát és három ásót pillantottam meg – mind szemmel láthatóan új volt.

– Mi legyen ez, Jup? – érdeklődtem.

– Kasza, úrfi, meg ásók.

– Azt látom; de miért vannak itt?

– Ez az a kasza meg az ásók, amit Will úrfinak kellett vegyek a városban, és az isten pénze is kevés volt rá.

– De, minden szentek nevére, mit akar a te „Will úrfid” ásókkal és kaszákkal?

– Azt én már nem tudom, de vigyen el az ördög, ha ő maga tudja. Az az átkozott bogár az egésznek az oka.

Látván, hogy Jupiter nem fog több felvilágosítással szolgálni, minthogy szellemét teljesen leköti „az a bogár”, beszálltam a csónakba, és vitorlát bontottam. Kedvező és erős széllel hamarosan befutottunk a Moultrie erődtől északra fekvő kis öbölbe, és mintegy két mérföldnyi gyaloglás után elértük a kunyhót. Délután három lehetett, mire megérkeztünk. Legrand már türelmetlenül várt ránk. Túlzott szívélyessége, mellyel megragadta karomat, megriasztott, és csak megerősítette korábbi feltételezésemet. Arca kísértetiesen sápadt volt, mélyenülő szeme természetellenes fényben ragyogott. Miután érdeklődtem egészségi állapota felől, jobb nem jutván eszembe, megkérdeztem, hogy visszakapta-e G… hadnagytól a scarabaeus-t.

– Ó igen – felelte, hevesen elpirulva –, másnap reggel visszakaptam. Semmi se bírhat rá, hogy megváljak attól a scarabaeus-tól. Tudod-e, hogy Jupiternek igaza volt?

– Miben? – kérdeztem szomorú előérzettel szívemben.

– Abban, hogy az a bogár színarany.

Mindezt halálos komolysággal mondta, és én leírhatatlanul megdöbbentem.

– Az a bogár szerencsét hoz nekem – folytatta diadalmas mosollyal –, és visszahelyez családi birtokomba. Csoda-e hát, ha ennyire megbecsülöm? Minthogy Fortuna úgy találta illőnek, hogy nekem adományozza, más dolgom nincs is, mint helyesen használni, hogy megszerezzem az aranyat, melyet jelez. Jupiter, hozd csak ide a scarabaeus-t!

– Mit? A bogarat, úrfi? Én inkább békibe hagynám azt a bogarat, fogja csak meg maga, ha tetszik.

Erre Legrand komoran és ünnepélyesen fölemelkedett, egy üvegszekrényből elővette a bogarat, és odahozta. Gyönyörű scarabaeus volt, s akkoriban a természetbúvárok előtt még ismeretlen, tehát tudományos szempontból is jelentős lelet. Háta egyik végén két kerek, fekete folt volt, és egy hosszú a másik végéhez közel. Szerfelett kemény és fényes páncélja mintha csiszolt arany lett volna. Igen tekintélyes volt a rovar súlya is, és mindent figyelembe véve aligha hibáztathattam Jupitert véleménye miatt; de hogy mit jelentsen Legrand egyetértése, nem tudtam volna megmondani, ha az életem függ tőle, akkor sem.

– Érted küldtem – mondta szónokiasan, miután megvizsgáltam a bogarat –, érted küldtem, hogy segítségemre légy, és tanácsaiddal támogass a Sors és a bogár akaratának véghezvitelében…

– Kedves Legrand! – szakítottam félbe. – Bizonyára nem vagy jól; okosabban tennéd, ha óvatosabb lennél. Le kell feküdnöd, és én néhány napig melletted maradok, míg meg nem gyógyulsz. Lázas vagy, és…

– Tapintsd meg az érverésemet – mondta.

Megtapintottam, és az igazat szólva legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam a láznak.

– Az is lehet, hogy beteg vagy, csak épp nincs lázad. Engedd meg, hogy ezegyszer előírjam, mit csinálj. Mindenekelőtt feküdj ágyba. Azután…

– Tévedsz – szólt közbe –, olyan jól vagyok, ahogy csak ilyen izgalmak közepett lehetek. Ha valóban jót akarsz nekem, csillapítsd az izgalmamat.

– És ezt hogyan érhetem el?

– Nagyon könnyen. Jupiter és én kirándulunk a szárazföldre, a hegyekbe, és ezen a kiránduláson szükségünk van egy olyan személy segítségére, akiben megbízhatunk. Akár sikerrel járunk, akár elbukunk, ez az izgalom, amit most bennem észlelsz, mindenképpen lecsendesül.

– Örömmel állok rendelkezésedre – válaszoltam –, de valóban azt akarod mondani, hogy ennek az átkozott bogárnak is köze van ehhez a hegyi túrához?

– Igen.

– Akkor, Legrand, nem vehetek részt ilyen képtelen cselekedetben.

– Sajnálom, igazán sajnálom – mert ebben az esetben magunkban kell megpróbálnunk.

– Magatokban megpróbálni! Ez az ember teljesen őrült! De várj! Meddig szándékozol távolmaradni?

– Valószínűleg egész éjjel. Azonnal indulunk, és napfelkeltére mindenképpen hazatérünk.

– És becsületszavadat adod, hogy ha elmúlt ez a bogarad, és ez a bogár-ügy (te jó isten!) megelégedésedre lezárul, hazatérsz, és olyan engedelmesen követed tanácsaimat, mintha az orvosod volnék?

– Igen; megígérem; de most már induljunk, ne vesztegessük az időt.

Nehéz szívvel csatlakoztam barátomhoz. Körülbelül négy órakor indultunk – Legrand, Jupiter, a kutya és én. Jupiter vitte a kaszát és az ásókat; ragaszkodott hozzá, hogy mindet ő vigye, de úgy tűnt fel nekem, inkább félelemből, semmint túlzott szorgalomból vagy előzékenységből kerülte, hogy valamelyik szerszám gazdája kezeügyébe kerüljön. Kegyetlenül rosszkedvű volt, és egész úton egyetlenegy mondat – „az a rohadt bogár!” – hagyta el a száját. Ami engem illet, én két tolvajlámpára ügyeltem, Legrand meg csak a scarabaeus-szal foglalkozott; egy ostorzsinór végére erősítve vitte, s ahogy menet közben ide-oda pörgette, olyan volt, mint egy bűvész. Mikor barátom megromlott elmeállapotának ez utóbbi nyilvánvaló bizonyítékát megfigyeltem, alig tudtam visszatartani könnyeimet. Jobbnak láttam azonban, ha, legalábbis egyelőre, kedvében járok, míg nem találok valami hatásosabb, sikerrel kecsegtető megoldást. Addig is megpróbáltam, persze hasztalan, hogy szóra bírjam a kirándulás célját illetően. Miután sikerült rávennie, hogy elkísérjem, úgy tetszett, nem hajlandó szót vesztegetni semmiféle kisebb fontosságú dologra, és minden kérdésemre azt felelte: „majd meglátjuk”.

Egy kis csónakkal átkeltünk a sziget csúcsánál lévő szoroson, és megmászva a szárazföld partján a rézsűt, utunkat északnyugati irányban folytattuk, egy elvadult és elhagyatott földsávon át, ahol emberi életnek nyomát sem lehetett fölfedezni. Legrand határozott léptekkel ment elöl; csak egy-egy pillanatra állt meg itt-ott, hogy megvizsgálja azokat a jeleket, amelyeket bizonyára egy korábbi útja során helyezett el útjelzőnek.

Ily módon mintegy két óra hosszat mentünk, és a nap már éppen lebukóban volt, amikor az eddig látottaknál sokkal sivárabb területre értünk. Fennsíkféle volt, egy szinte megmászhatatlan hegycsúcs közelében, amit az aljától a tetejéig sűrűn beborítottak a fák; itt-ott hatalmas sziklák meredeztek róla; a talajon láthatólag lazán hevertek: sok esetben csak az akadályozta meg, hogy le ne sodródjanak a völgybe, hogy a fák megtartották őket. Körös-körül a mély szakadékok még komorabb ünnepélyesség levegőjét kölcsönözték a tájnak.

Azt a természetes kiemelkedést, amire fölkapaszkodtunk, sűrűn benőtték a tüskebokrok, s hamar észrevettük, csak úgy juthatunk át rajta, ha kaszával vágunk magunknak utat; így Jupiter, gazdája utasításai szerint nekilátott, hogy ösvényt vágjon egy hihetetlenül magas tulipánfához, ami nyolc-tíz tölgyfa között állt, messze kiemelkedve közülük, és koronájának szépsége és alakja, ágainak hosszúsága, és általában, megjelenésének fennköltsége felülmúlt minden fát, amit valaha is láttam. Amikor a fához értünk, Legrand odafordult Jupiterhez, és megkérdezte, föl tudna-e mászni rá. Az öregembert láthatóan megzavarta a kérdés, és néhány pillanatig nem is válaszolt. Végül odament a hatalmas törzshöz, lassan körüljárta, és figyelmesen megvizsgálta. Amikor befejezte vizsgálódását, csak ennyit mondott:

– Igen, úrfi, Jup még minden fát megmászott, amit látott.

– Hát akkor gyerünk, de olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, mert mindjárt sötét lesz, és nem látjuk, mit csinálunk.

– Meddig másszak, úrfi? – kérdezte Jupiter.

– Először csak mássz föl a törzsére, azután majd megmondom, merre menjél – de várj csak, itt van, vidd magaddal a bogarat is.

– A bogarat, Will úrfi?! Az aranybogarat?! – kiáltotta a néger, és rettegve visszahúzódott. – És minek vigyem föl én azt a bogarat a fára? Nyavalya törjön ki, ha fölviszem!

– Ha félsz, Jup, egy ekkora nagy néger, mint te, hogy megfogjál egy kicsi, ártalmatlan, döglött bogarat, akkor fogd meg ennél a zsinegnél; de ha nem viszed fel valahogy, kénytelen leszek ezzel az ásóval betörni a fejed.

– Jól van, jól van, úrfi – mondta Jup, kétségkívül szégyenében engedve –, mindég csak szidják szegény öreg niggert. Csak vicceltem. Még hogy én félek a bogártól! Mit törődök én a bogárral! – és ekkor óvatosan megfogta a zsineg legvégét, olyan távol tartva a bogarat magától, amennyire csak lehetséges volt az adott körülmények között; és nekikészült, hogy megmássza a fát.

A tulipánfa vagy Liriodendron Tulipiferum az amerikai erdőségek legcsodálatosabb jelensége: fiatal korában törzse rendkívül sima, s gyakran nagyon magasra megnő, anélkül hogy oldalágakat eresztene; ám érettebb korában kérge csomós és egyenetlen lesz, törzsén pedig sok kis gally jelenik meg. Így a jelen esetben a megmászás nehézsége inkább csak látszólagos volt, semmint valóságos. Jupiter karjával és térdével olyan szorosan ölelte át a hatalmas hengert, ahogy csak tudta, kinövésekbe kapaszkodott, s meztelen lábujjait más kinövéseken nyugtatva, miután egyszer-kétszer épphogy megmenekült a lezuhanástól, végre befészkelte magát az első nagyobb elágazásba; és ezzel láthatólag az egész ügyet befejezettnek tekintette. A vállalkozás kockázata valóban elmúlt, noha a mászó most hatvan-hetven lábnyira volt a földtől.

– Most merre menjek, Will úrfi? – kérdezte.

– Csak maradj a legvastagabb ágon; amelyik ezen az oldalon van – mondta Legrand. A néger azonnal engedelmeskedett, ami nyilvánvalóan nem esett nagyon nehezére; mind magasabbra kapaszkodott, míg zömök alakja végképp el nem tűnt szemünk elől a ráboruló sűrű lombok között. Hirtelen hahózni kezdett.

– Mennyivel menjek följebb?

– Milyen magasan vagy? – kérdezte Legrand.

– Nagyon magasan – felelte a néger –, már látom az eget a fa tetejéről.

– Sose törődj te az éggel, csak arra figyelj, amit mondok. Nézz le a törzsre, és számold meg, hány ág van alattad ezen az oldalon. Hány ágat hagytál magad alatt?

– Egy, kettő, három, négy, öt – öt nagy ágat hagytam el, úrfi, ezen az oldalon.

– Akkor mássz tovább.

Néhány pillanat múlva újból hallhattuk a hangot, amint bejelentette, hogy elérte a hetedik ágat.

– És most, Jup – kiáltotta Legrand, szemmel láthatóan egyre izgatottabban –, menj végig azon az ágon, ameddig csak tudsz. Ha valami különöset látsz, közöld velem.

Ha bármi csekély kétségem maradt volna szegény barátom elmebaját illetően, most az is végérvényesen eloszlott. Óhatatlanul arra a következtetésre kellett jutnom, hogy megtébolyodott, és komolyan aggódni kezdtem, hogyan fogom hazaszállítani. Míg azon tűnődtem, mit kellene tennem, újból lehallatszott Jupiter hangja.

– Nagyon félek továbbmenni ezen az ágon, ez az ág egész elkorhadt.

– Azt mondtad, korhadt az ág, Jupiter? – kiáltotta Legrand reszkető hangon.

– Igen, úrfi, korhadt, akár az ajtófélfa. Ennek már vége, az biztos, ez már nem fog kihajtani.

– Az egekre, most mit csináljak? – kérdezte Legrand a legnagyobb kétségbeesésben.

– Mit?! – kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy közbeszólhatok. – Gyere haza, és feküdj ágyba. Na gyere szépen! Későre jár, és emlékezz, mit ígértél.

– Jupiter – kiáltotta Legrand anélkül, hogy a legcsekélyebb figyelemre méltatott volna –, hallasz engem?

– Igen, Will úrfi, nagyon jól hallom.

– Próbáld meg akkor a késeddel, nézd meg, hogy nagyon korhadt-e az az ág.

– Ez bizony, úrfi, eléggé korhadt – felelte a néger néhány perc múlva –, de azér lehetne korhadtabb is. Ha magam volnák, tovább mernék menni egy kicsivel, szentigaz.

– Ha magad volnál! Hogy érted ezt?!

– A bogarat értem. Igen nehéz bogár ez. Ha teszem azt, ledobhatnám, akkor csak egy nigger súlyától nem törne le az ág.

– Ördögfattya! – üvöltötte Legrand, hallhatólag megkönnyebbülten. – Mit jelentsen ez a sok badarság, amit itt összehordasz? Ha le mered dobni a bogarat, kitekerem a nyakad! Ide figyelj, Jupiter! hallasz engem?

– Igen, úrfi, de nem kell azér így ordítani szegény niggerrel.

– Jó, jó. De figyelj most! Ha olyan messzire mászol az ágon, ameddig csak úgy gondolod, biztonságos, és nem ejted le a bogarat, amint lejössz a fáról, megajándékozlak egy ezüst dollárral.

– Megyek már, Will úrfi – felelte a néger nagyon gyorsan –, itt vagyok már majdnem az ág végin.

Az ág végén! – visította Legrand. – Azt mondod, hogy az ág végén vagy?

– Mingyár a végén járok, úrfi – u-u-u-u-uh! Szűzanyám, ne hagyj el! Mi ez itt a fán?

– Áá! – kiáltotta Legrand kitörő örömmel. – Mi az ott?

– Ez biz egy koponya, valaki itt hagyta a fejét a fán, és a varjak lecsipkedték róla a húst az utolsó szemig.

– Azt mondod, egy koponya? nagyon jó! És mivel erősítették az ághoz? Mi tartja?

– Tartja, úrfi; de meg kell nézni. Szavamra, fura egy dolog ez, egy nagy szög van a koponyában, az tartja a fán.

– Akkor hát, Jupiter, tégy pontosan úgy, ahogy mondom – hallasz engem?

– Igen, úrfi.

– Hát figyelj! Keresd meg a koponya bal szemét.

– Hohó! Ez aztán jó! Nincs már annak egy szeme se.

– Fene a hülyeségedbe! meg tudod különböztetni a jobb kezedet a baltól?

– Meg én, de mennyire; az a bal kezem, amivel vágom a fát.

– Igaz, balkezes vagy; a bal szemed pedig ugyanazon az oldalon van, ahol a bal kezed. Remélem, most már megtalálod a koponya bal szemét, vagyis a bal szemének a helyét. Megtaláltad?

Hosszú szünet következett. Végül a néger megkérdezte:

– A koponya bal szeme ugyanazon az oldalon van, ahol a koponya bal keze volt? Mert a koponyának egyáltalán nincs is keze – de nem baj! Megvan a bal szeme, itt van a bal szeme! Mit csináljak vele?

– Ereszd át rajta a bogarat, ameddig csak engedi a zsineg, de vigyázz, nehogy kicsússzon a kezedből.

– Megvan, Will úrfi; nagyon könnyű volt átdugni a bogarat a lyukon, nézze csak meg alulról!

A beszélgetés alatt Jupitert egyáltalán nem lehetett látni; de a zsineg végén már feltűnt a leeresztett bogár: mint egy csiszolt aranygömb csillámlott a lebukó nap utolsó sugaraiban, melyek még halványan megvilágították a magaslatot, ahol álltunk. A scarabaeus jól kivehetően függött az ágak között, s ha leesett volna, éppen a lábunk elé esik. Legrand azonnal fogta a kaszát, s a rovar alatt egy három-négy yard átmérőjű körben megtisztította a terepet, majd, miután ezzel végzett, megparancsolta Jupiternek, hogy eressze el a zsineget és másszon le a fáról.

Barátom nagy műgonddal egy cöveket vert a földbe, pontosan oda, ahová a bogár esett, majd zsebéből mérőszalagot vett elő. Ezt a fa törzsének a cövekhez legközelebb eső pontjához erősítette, és addig gombolyította, míg el nem érte a cöveket; majd a két pont által ily módon meghatározott irányban, még ötven láb hosszan gombolyította, mialatt Jupiter kaszával tisztította előtte az utat. Az így kapott pontba is cöveket vert, és e köré otromba, mintegy négy láb átmérőjű kört rajzolt. Most ásót fogott, egyet Jupiternek, egyet nekem is átnyújtott; megkért, hogy kezdjünk neki, és olyan gyorsan ássunk, ahogy csak tudunk.

Őszintén szólva sosem volt ínyemre az efféle szórakozás, és szívem szerint most is visszautasítottam volna, hiszen közelgett az éjszaka, s már addigi ténykedésünk is épp eléggé kimerített; de nem láttam módját, hogyan vonhatnám ki magam, s féltem attól is, hogy a visszautasítás megzavarná szegény barátom lelki egyensúlyát. Ha számíthattam volna Jupiter segítségére, nem tétováztam volna, hogy megkíséreljem őrült barátomat akár erőnek erejével hazavinni – de túlságosan jól ismertem az öreg néger hajlamait, semhogy remélhessem, bármilyen körülmények között is engem támogatna, ha gazdájával küzdeni kényszerülnék. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy barátomat valamelyik déli mendemonda fertőzte meg holmi elásott kincsről, s képzelgését csak szította, hogy megtalálta a scarabaeus-t; amihez esetleg hozzájárult Jupiter makacskodása, hogy az a bogár „színtiszta arany”. Egy őrületre hajlamos elmét könnyen félrevezethetnek ilyen sugallatok, különösen, ha egybehangzanak az egyébként is kedvelt, megrögzött ideákkal; és ekkor eszembe ötlött, hogy szegény barátom arról beszélt, ez a bogár „szerencsét hoz neki”. Az egész nagyon felzaklatott és megzavart, de végül úgy döntöttem, hogy erényt kovácsolok a szükségből, és jókedvvel ások, s ekképp hamarabb és saját szemével győződhet meg ábrándos képzelményének téves voltáról.

Meggyújtottuk a lámpákat, és jobb ügyhöz méltó buzgalommal láttunk munkához; ahogy a fény alakunkra és szerszámainkra világított, nem tudtam ellenállni a gondolatnak, mily festői együttest is alkothatunk most, s mily furcsának és gyanúsnak tűnhet tevékenységünk egy arra járónak, aki véletlenül belénk botlik.

Kitartóan ástunk két óra hosszat. Keveset beszéltünk; mindössze a kutya keltett némi zavart, minthogy egyre növekvő érdeklődéssel és csaholással kísérte munkánkat. Végül már annyira zajos lett, hogy féltünk, felhívja valami közelünkben kószáló ember figyelmét; ez persze inkább Legrand észrevétele volt, ami engem illet, én örültem volna bármilyen beavatkozásnak, ami lehetővé tette volna, hogy hazaszállítsam a csavargót. A lármát végül Jupiter szüntette meg: óvatosan kimászott a gödörből, amit addigra ástunk, és egyik nadrágtartójával fölkötötte a kutya száját, majd hangos kuncogással folytatta munkáját.

Mikor az imént említett idő letelt, öt láb mélységig ástunk, de nyoma sem látszott semmiféle kincsnek. Ezután rövid pihenőt tartottunk, s már-már reménykedtem, hogy a komédia véget ért. Legrand azonban, noha észrevehetően csalódott volt, megtörölte homlokát, és gondterhelten újból ásni kezdett. Felástuk a négy láb átmérőjű kör teljes területét, és most kissé kitágítva a határokat, még két lábbal mélyítettük a gödröt. Továbbra sem bukkant elő semmi. Az aranyásó, akit szívből sajnáltam, végül kimászott a gödörből; minden vonása a legteljesebb elkeseredést tükrözte. Lassan, vonakodva nekilátott, hogy fölvegye a munka kezdetekor ledobott kabátját. Én semmiféle megjegyzést nem tettem eközben. Jupiter gazdája intésére összeszedte a szerszámokat. Ezzel végezvén megszabadította a kutyát szájkosarától; s mély csendben hazafelé vettük utunk.

Talán ha egy tucat lépést tettünk, mikor Legrand szitkokat szórva Jupiterhez lépett és megragadta a gallérját. A négernek szeme-szája tágranyílt a döbbenettől, az ásók kiestek kezéből, s térdre hullt.

– Te gazember – sziszegte Legrand szinte kipréselve összeszorított szájából a szavakat –, te poklok fekete ördöge! beszélj, azt ajánlom! Azonnal mondd meg, de ne kertelj itt nekem, melyik, melyik a bal szemed?!

– Az istenért, Will úrfi! Nem ez a bal szemem itt? – bőgte a megrémített Jupiter, és kezét jobb látószervére helyezve nekikeseredett állhatatossággal tartotta ott, mintha attól félne, hogy gazdája késedelem nélkül kivájja a szemét.

– Gondoltam! Tudtam! Éljen! – rikácsolta Legrand, s a négert eleresztve cigánykereket hányt szolgája őszinte döbbenetére, aki feltápászkodott, némán nézett gazdájára, majd rám, és ismét a gazdájára.

– Gyerünk! vissza kell mennünk – mondta barátom –, a játszma még nem ért véget –, és visszament a tulipánfához.

– Jupiter – mondta, amikor a fa tövéhez ért –, gyere ide! A koponya arccal a fának volt odaszögezve, vagy kifelé nézett?

– Kifelé volt az arca, úrfi, úgyhogy a varjak könnyen a szeméhez fértek, igazán könnyen.

– Hát akkor ezen vagy ezen a szemén keresztül engedted le a bogarat? – és itt Legrand megérintette Jupiter mindkét szemét.

– Ez a szeme volt, úrfi, a bal szeme, ahogy megmondta nekem – s ekkor a néger a jobb szemére mutatott.

– Jól van; akkor újra meg kell próbálnunk.

Ekkor barátom, akinek őrületében bizonyos rendszert láttam vagy véltem látni, kihúzta a cöveket, ami azt a pontot jelezte, ahová a bogár esett, s előbbi helyéhez képest mintegy három hüvelykkel nyugatra vitte. A mérőszalagot, csakúgy, mint először, a fatörzsnek a cövekhez legközelebbi pontjához erősítve és a vonalat ötven lábnyira meghosszabbítva, meghatározott egy pontot, de ez több yardra volt attól a ponttól, ahol ástunk.

Az új pont körül egy, az előzőnél valamivel nagyobb kört húzott, s megint nekiláttunk az ásásnak. Rettenetesen fáradt voltam, de, magam sem értve, mi okozta érzéseimben a változást, már nem éreztem undort a ránk mért munkától. Teljességgel megmagyarázhatatlan módon nemhogy érdeklődni kezdtem, hanem egyenesen izgatott lettem. Legrand viselkedésében, minden különcsége ellenére, talán volt valami előrelátás és megfontoltság, ami lenyűgözött. Mohón ástam, és néha azon kaptam magam, hogy várakozáshoz hasonló érzéssel keresem a képzelt kincset, amelynek látomása megzavarta szerencsétlen barátom eszét. Egyszer, mikor már jó másfél órája ástunk, s tökéletesen átadtam magam az efféle kósza gondolatoknak, vad kutyaugatás szakított félbe. Első ízben játékosságból vagy szeszélyből fakadt a kutya nyugtalansága, most azonban komolyan és keservesen vonított. Jupiter kísérletének, hogy ismét elnémítsa, dühösen ellenállt, majd a lyukba ugorva eszeveszetten kaparni kezdte a talajt. Perceken belül egy halom emberi csontot ásott ki: két teljes csontvázat, ami néhány fémgombbal s holmi szétmállott szövetféleséggel keveredett össze. Egy-két fordítás az ásóval felszínre hozta egy jókora spanyol kés pengéjét, s ahogy mélyebbre ástunk, három vagy négy arany- és ezüstérme került elő.

Megpillantva ezeket Jupiter alig tudta fékezni örömét, gazdájának arca azonban határtalan kiábrándultságról árulkodott. Mindazonáltal sürgetett, folytassuk a munkát, és alig ejtette ki e szavakat, amikor megbotlottam és elestem, mert cipőm orra egy, a fellazított talajban félig kifordítva fekvő, hatalmas vasgyűrűbe akadt.

Most már istenigazában nekiláttunk; soha életemben ehhez foghatóan izgalmas tíz percet nem éltem még át. Ez idő alatt jószerivel kiástunk egy téglatest alakú faládát, amelyet, mint tökéletes épsége és meglepő keménysége sejteni engedte, ásványi anyaggal – talán higany-bikloriddal – itattak át. A láda három és fél láb hosszú, három láb széles és két és fél láb magas volt. Szegecselt vaspántok mintegy rácsozatot alkotva tartották össze. Két oldalán, közel a tetejéhez három-három – összesen hat – vasgyűrű volt, amelyeknél fogva hat személy kényelmesen megemelhette a ládát. Végső és egyesített erőfeszítésünk azonban arra is alig volt elég, hogy kimozdítsuk helyzetéből. Azonnal beláttuk, lehetetlen ekkora súlyt elbírnunk. A tetejét szerencsére mindössze két tolózár rögzítette. Ezeket – izgalomtól reszketve és lihegve – elhúztuk. S egy pillanat múlva felbecsülhetetlen értékű kincs ragyogott előttünk. A gödörbe világító lámpánk fényét a kusza arany- és ékszerhalom oly izzó csillogással verte vissza, hogy belekáprázott a szemünk.

Meg sem kísérlem, hogy leírjam mindazon érzést, mely e látványra elfogott. Természetesen a döbbenet volt közöttük az uralkodó. Legrand, akit kimerített az izgalom, keveset beszélt. Jupiter arca néhány percig oly holtsápadt lett, amennyire a dolgok természete szerint néger arcától kitelik. Dermedten állt, mintha villám sújtotta volna. Aztán térdre borult a gödörben, s meztelen karjait könyékig az aranyba temetve úgy tartotta ott, mintha fürdőzés örömeit élvezné. Végül mélyet sóhajtott, majd, mintha magában beszélne, felkiáltott:

– És ez az egész az aranybogártól jött! A kis aranybogártól! A szegény kis aranybogártól, akivel olyan kegyetlenül bántam! Nem szégyelled magad, nigger? Erre felelj!

Végül ideje volt már, hogy a gazdát és szolgáját tudatára ébresszem, el is kell szállítanunk a kincset. Későre járt már, s illő lett volna, ha mindent hazaszállítunk még napkelte előtt. Nehéz volt megmondani, mit tegyünk; sok időt töltöttünk el tanácskozással, olyan zavaros volt mindannyiunk feje. Végül a ládát tartalmának kétharmadával megkönnyítettük, s így némi nehézség árán kiemeltük a gödörből. Amit kivettünk belőle, a tüskebokrok közé rejtettük, s otthagytuk őrködni a kutyát Jupiter szigorú utasításaival, hogy semmilyen körülmények között el ne mozduljon onnan, és ki ne nyissa a száját, míg vissza nem térünk. Ezután a ládával hazasiettünk, s óriási erőfeszítéssel, de biztonságban, éjjel egy órakor értünk a kunyhóba. Ember nem bír el többet, úgy kimerültünk. Kettőig pihentünk, megvacsoráztunk; majd rögtön ezután három erős zsákkal felszerelve, ami szerencsére volt a házban, a hegynek vettük utunk. Nem sokkal négy előtt értünk a gödörhöz, a zsákmány maradékát lehetőleg egyenlően elosztottuk – a gödröt nem temettük be –, s elindultunk a kunyhó felé, amit, immár másodszor, épp akkor értünk el aranyterhünkkel, mikor a hajnal első sugarai kelet felől vékony csíkot vontak a fák fölé.

Tökéletesen kimerültünk, de a heveny izgalom, amit kiálltunk, nem engedett nyugodni. Három-négy órányi nyugtalan szendergés után, mintha megbeszéltük volna, egyszerre keltünk föl, hogy megvizsgáljuk kincseinket.

A láda színültig tele volt, s az egész napot, valamint a következő éjszaka egy részét is tartalmának vizsgálatával töltöttük. Nem volt abban semmiféle rendszer vagy beosztás. Válogatás nélkül minden egy kupacban hevert. Miután gondosan mindent átnéztünk, úgy találtuk, hogy jóval nagyobb vagyon birtokosai lettünk, mint kezdetben hittük. Az egyes darabok gondos becslése után, amit az érmekatalógus táblázatainak segítségével végeztünk, kiderült, hogy csak érmékből jóval több mint négyszázötvenezer dollárnyi van. Egyetlenegy ezüst sem akadt köztük. Mind régi arany volt, és igen változatos – francia, spanyol és német pénz, néhány angol guinea, és néhány olyan érme is akadt, amelyhez hasonlót nem láttunk azelőtt. Volt néhány igen nagy és nehéz érme is, olyan kopott, hogy feliratukból semmit se tudtunk kibetűzni. Amerikai pénzt egyet sem találtunk. Az ékszerek értékét nehezebb volt fölbecsülni. Gyémánt – némelyik szerfelett nagy és szép – összesen száztíz darab volt, de kisméretű egy sem; tizennyolc különös ragyogású rubin; háromszáztíz smaragd, mind nagyon szép; huszonegy zafír és egy opál akadt a ládában. Ezek a kövek mind foglalatukból kitörve, szabadon hevertek. A foglalatokat, melyeket a többi aranytól különítettünk el, mind szétkalapálták, talán hogy ne lehessen azonosítani őket. Mindezen kívül tetemes mennyiségű tömör arany ékszert találtunk: közel kétszáz súlyos gyűrűt és fülbevalót; ha jól emlékszem, harminc vastag láncot; nyolcvanhárom igen nagy és nehéz keresztet; öt értékes aranyfüstölőt; egy hatalmas arany puncsostálat, gazdagon díszítve cizellált szőlőlevelekkel és bacchanália-figurákkal; két ízléses, domborművekkel cifrázott kardmarkolatot és számtalan egyéb apró holmit, amire már nem is emlékszem. Mindezen értékek összsúlya meghaladta a háromszázötven brit kereskedelmi fontot; de akkor becslésembe még bele se számítottam százkilencvenhét remek aranyórát: három közülük ötszáz dollárt is megért. Sok igen régi darab is akadt köztük; mint időmérők értéktelenek, szerkezetük többé-kevésbé berozsdásodott, de mindegyik gazdagon ki volt rakva drágakövekkel, és igen becses volt a tokjuk is. Akkor éjjel a láda tartalmát másfél millió dollárra becsültük; de később, mikor a sok csecsebecsét és ékszert értékesítettük (néhányat persze megtartottunk saját használatra), kiderült, hogy ugyancsak alábecsültük a kincseket.

Végül, vizsgálódásunkat befejezvén s heves izgalmunk valamelyes csillapodtán Legrand, aki látta, hogy elepedek türelmetlenségemben, csakhogy megtudjam e különös rejtély megoldását, részletesen fölfedte az ügy valamennyi körülményét.

– Emlékszel – mondta –, arra az éjszakára, mikor átadtam neked a scarabaeus-ról készített vázlatot. Arra is bizonyára jól emlékszel, mennyire felbosszantott, mikor ragaszkodtál hozzá, hogy rajzom halálfejre emlékeztet. Mikor ezt állítottad, azt hittem, tréfálsz; de aztán eszembe idéztem a sajátos foltokat a bogár hátán, és elismertem magamban, hogy állításodnak lehet némi tényszerű alapja. De mégis: rajztehetségem lekicsinylése felingerelt, hiszen általában jó rajzolónak tartanak, s ezért, mikor átnyújtottad a pergamendarabkát, már azon voltam, hogy összegyűröm, és mérgemben a tűzbe hajítom.

– Úgy értsem, azt a darab papírt – mondtam.

– Nem; bár első pillantásra papírnak látszott, s először magam is annak hittem, de rajzolás közben felfedeztem, hogy nagyon vékony pergamendarabka. Egészen piszkos volt, emlékszel. Nos, már éppen gyűrtem össze, ám pillantásom a vázlatra esett, amit láttál, és elképzelheted megdöbbenésemet, amikor észrevettem, hogy éppen ott, ahová én bogarat rajzoltam, valóban halálfej van. Néhány percre túlságosan megrökönyödtem, semhogy rendszerezni tudtam volna gondolataimat. Tudtam, hogy rajzom részleteiben nagyon különbözött tőle, noha a lényegét tekintve volt bizonyos hasonlóság. Azonnal gyertyát fogtam, s a szoba másik végébe ülve nekiláttam, hogy közelebbről megvizsgáljam a pergament. Ahogy megfordítottam, saját rajzomat láttam a másik oldalon, éppen úgy, ahogyan én készítettem. Először csak meglepődtem a körvonalak hasonlóságán, ezen a különös egybeesésen, hogy tudtomon kívül, a pergamen másik oldalán egy koponya volt, méghozzá éppen az én scarabaeus-rajzom alatt, s hogy ez a koponya nemcsak körvonalaiban, de méreteiben is nagyon hasonlított az én rajzomra. Mondom, ez a példátlan egybeesés valósággal megdermesztett egy ideig. Az ilyen egybeesésnek általában ez a hatása. Az agy küzd, hogy valami kapcsolatot, okozati összefüggést találjon, minthogy azonban ez lehetetlen, egyfajta időszakos bénultságba esik. De amint föleszméltem ebből a bódulatból, fokozatosan egy meggyőződés derengett föl bennem, s ez még jobban megrémített, mint az egybeesés. Pontosan és határozottan emlékeztem, hogy a pergamenen nem volt rajz, mikor a scarabaeus-vázlatomat készítettem. Tökéletesen megbizonyosodtam erről; emlékeztem, hogy előbb az egyik, majd a másik oldalára fordítottam, viszonylag tiszta helyet keresve rajta. Ha ott lett volna a koponya, semmiképp sem kerülte volna el a figyelmemet. Ez valóban rejtély volt, melyet képtelen voltam megmagyarázni; de már akkor halványan, mint a szentjánosbogár, pislákolni kezdett elmém legtávolabbi és legrejtettebb zugaiban az az eszme, amelynek helyességét éjszakai kalandunk oly fényesen bizonyította. Azonnal fölkeltem, s a pergament biztonságba helyezve gondolataimat másfelé tereltem, míg egyedül nem maradok.

Amikor elmentél, és Jupiter már mélyen aludt, nekiláttam, hogy módszeresebben megvizsgáljam az ügyet. Először is végiggondoltam, mi módon került birtokomba a pergamen. A szárazföldön találtunk rá a scarabaeus-ra, körülbelül egy mérföldre a szigettől keletre, de csak kevéssel a dagályszint fölött. Amikor megfogtam a bogarat, ugyancsak megcsípett; el is ejtettem. Jupiter szokásos óvatosságával, mielőtt elkapta volna a feléje repülő bogarat, valami levél vagy ilyesmi után nézett, amivel megfoghatná. Ebben a pillanatban vette észre ő is meg én is a pergamendarabkát, melyet akkor papírnak néztem. Félig a homokba temetve hevert, csak egy sarka állt ki. Nem messze attól a helytől, ahol megtaláltuk, roncsokat vettem észre, feltehetőleg egy hajó nagy mentőcsónakjának gerincét. Látszott, hogy a hajóroncs már régóta ott van, mert a törzsbordázatra már csak nyomaiban emlékeztetett.

Tehát Jupiter fölkapta a pergament, belecsavarta a bogarat, és átadta nekem. Nem sokkal később hazafelé indultunk, és az úton találkoztunk G… hadnaggyal. Megmutattam neki a rovart, és ő kérlelt, hadd vigye magával az erődbe. Beleegyezésemre azonnal zubbonyzsebébe tette a bogarat, de a pergament, melybe csomagoltam, nem: azt vizsgálódása alatt továbbra is a kezemben tartottam. Talán attól félt, hogy visszavonom ígéretemet, s ezért jobbnak látta, ha zsákmányát azonnal biztonságba helyezi – tudod, hogy rajong mindenért, ami kapcsolatos a természetrajzzal. Én pedig öntudatlanul zsebre vágtam a pergament.

Emlékszel, amikor az asztalhoz mentem, hogy vázlatot készítsek a bogárról, nem találtam papírt ott, ahol rendesen tartani szoktam. Megnéztem a fiókban is, de ott se volt. Kikutattam a zsebeimet, remélve, hogy találok valami régi levelet, s akkor került kezembe a pergamen. Ez tehát a sora annak, hogyan is került a birtokomba; a körülmények ugyanis különleges erővel hatottak rám.

Kétségkívül hóbortosnak fogsz tartani – de már akkor találtam valamiféle kapcsolatot. Egy hosszú lánc két szemét illesztettem össze. Egy csónak hevert a tengerparton, a csónaktól nem messze pedig egy darab pergamen – nem papír –, rajta a koponyával. Természetesen azt kérdezed, hol itt a kapcsolat. Azt felelem erre, hogy a koponya, vagyis a halálfej a kalózok közismert jelképe. A halálfejes zászlót minden ütközetben fölhúzzák.

Azt is mondtam már, hogy pergamendarabka volt, nem pedig papír. A pergamen tartós, majdnem elnyűhetetlen. Jelentéktelen dolgokat ritkán bíznak pergamenre; hisz közönséges rajzolás vagy írás céljára nem is olyan alkalmas, mint a papír. Ez a gondolat valami értelmet – jelentőséget – adott a halálfejnek. Nem mulasztottam el megfigyelni a pergamen alakját sem. Noha egyik sarka valami sérülés folytán megrongálódott, eredeti alakja felismerhetően hosszúkás volt. Olyasféle cédula volt, valóban, amelyre akkor készítenek feljegyzést, emlékeztetőül, ha gondosan meg akarják őrizni.

– De azt mondod – szóltam közbe –, hogy a koponya nem volt a pergamenen, amikor a bogarat rajzoltad. Hogyan kereshetsz bármiféle kapcsolatot a csónak és a koponya között, ha az utóbbit, saját beismerésed szerint is, olyan időpontban kellett rajzolnia isten tudja kinek és hogyan, amikor a te scarabaeus-vázlatod már elkészült?

– Hát ez az, épp itt kezdődik a rejtély, noha a titok megfejtésében ezen a ponton már viszonylag kevés nehézségbe ütköztem. A lépésekben biztos voltam, s azok csak egyféle eredményre vezethettek. Így okoskodtam: amikor a scarabaeus-t rajzoltam, nem lehetett koponyát látni a pergamenen; amikor befejeztem a rajzot, átadtam neked, és szemmel tartottalak, amíg csak vissza nem adtad. Te ezért nem rajzolhattad a koponyát, más pedig nem tehette, hiszen jelen sem volt más. Akkor hát nem emberi eszközökkel rajzolták. És mégis: ott volt.

Gondolatmenetemnek ezen a pontján megpróbáltam felidézni, és fel is idéztem a kérdéses időszak valamennyi körülményét. Hideg volt (mily ritka és szerencsés véletlen!), s a kandallóban lobogott a tűz. Felhevültem a sétától, s az asztalomhoz telepedtem. Te azonban széket húztál a tűzhöz. Alighogy kezedbe adtam a pergament, és te elkezdted vizsgálni, bejött Wolf, az újfoundlandi, és rád ugrott. Bal kezeddel simogattad és egyben távol tartottad, mialatt jobb kezed a pergamennel akaratlanul a térded közé esett, egészen közel a tűzhöz. Egy pillanatig azt hittem, hogy belekapott a láng, és már figyelmeztetni akartalak, de mielőtt megszólaltam volna, visszahúztad, és belemélyedtél a vizsgálatába. Mikor ezeket a részleteket fontolóra vettem, egy percig sem volt kétséges előttem, hogy a hőség tette láthatóvá a pergamenre rajzolt koponyát. Magad is jól tudod, időtlen idők óta léteztek és léteznek olyan vegyszerek, amelyek segítségével lehetséges úgy írni papírra vagy pergamenre, hogy a betűk csak hő közelében válnak láthatóvá. Ha például kék kobaltoxidot aqua regiá-ban6 oldunk fel, majd négyszer annyi vízzel hígítjuk, zöld színt kapunk. A salétromsavban oldott kobalt piros színt ad. Ezek a színek rövidebb-hosszabb szünet után láthatatlanná válnak, ha az anyag, amire írtunk, lehűl; de ha felmelegítjük, újból láthatóvá válnak.

  • 6 királyvíz (latin).

Ezután gondosan megvizsgáltam a halálfejet. Külső szegélye – a rajz szegélye, ami a pergamen széléhez esett közel – sokkal jobban kivehető volt, mint a többi. Világossá vált, hogy a hő hatása egyenetlen vagy elégtelen volt. Azonnal felszítottam a tüzet és a pergamen minden részét áthevítettem. Eleinte egyetlen hatása az volt, hogy a koponya halvány vonalai megerősödtek; de a kísérlet folytatásakor a cédula sarkában, a halálfejjel átlósan egy rajz vált láthatóvá, melyet először kecskének véltem. Alaposabb vizsgálat azonban meggyőzött róla, hogy gida.

– Ha! Ha! – mondtam –, tudom, nincs jogom nevetni rajtad: másfél millió túlságosan sok pénz ahhoz, hogy mulassunk rajta, de csak nem akarod azt mondani, hogy megtaláltad a harmadik láncszemet? Csak nem találtál valami különleges összefüggést a kalózok és egy kecske között? – a kalózoknak, mint tudod, semmi közük a kecskéhez, mert az a mezőgazdaság érdeklődési körébe tartozik.

– Hiszen most mondtam, hogy a rajzon nem kecske volt.

– Jó, hát akkor gida – nagyjából ugyanaz.

– Nagyjából, de nem teljesen – mondta Legrand. – Talán hallottál Kidd7 kapitányról, akinek a neve – kid – annyit tesz, hogy gida. Rögtön tudtam, hogy ez az állat valami játékos vagy képírásos aláírás. Azt mondom, aláírás, mert a pergamenen elfoglalt helye ezt sugallta. A halálfejnek az átlósan szemben lévő sarokban pedig olyan jellege volt, mintha bélyeg vagy pecsét volna. De alaposan megzavart, hogy minden egyéb hiányzott; az elképzelt okmány lényege: a szövegösszefüggésből a szöveg.

  • 7 William Kidd (1645 körül–1701) – skót tengerész, akit kalózkodásért perbe fogtak, majd kivégeztek.

– Bizonyára azt vártad, hogy levelet találsz a bélyeg és az aláírás között.

– Valami ilyesmit. Tény, hogy valami közelgő nagy szerencse előérzete kerített ellenállhatatlanul hatalmába. Nem tudnám megmondani, miért. Végül is, azt hiszem, inkább csak vágy volt, mint valóságos hit; de tudod-e, hogy Jupiter együgyű szavai, hogy a bogár színaranyból lenne, igencsak megmozgatták a fantáziámat? És aztán a véletlenek és egybeesések sorozata: minden oly különös volt. Megfigyelted-e, milyen merő véletlen, hogy mindez az év egyetlen annyira hideg napján történt, mikor be kellett gyújtani, és a tűz nélkül, vagy ha épp abban a pillanatban nem lép közbe a kutya, sose vettem volna észre a halálfejet; tehát soha nem jutottam volna a kincs birtokába?

– De folytasd, mert megöl a kíváncsiság.

– Nos, bizonyára hallottál a mendemondáról – ezer kósza hír terjedt el arról, hogy Kidd és társai valahol az Atlanti-óceán partján pénzt ástak el. Ennek a szóbeszédnek lehetett valami tényszerű alapja. És hogy a szóbeszéd olyan hosszan és folyamatosan élt, véleményem szerint annak az eredménye, hogy az elásott kincs még most is a föld alatt van. Ha Kidd elrejtette volna zsákmányát egy időre, de aztán visszaszerzi, ezek a mesék aligha maradtak volna fenn ilyen változatlan formában. Azt is megfigyelheted, hogy a történetek csak kincskeresőkről szólnak, kincstalálókról nem. Ha a kalóz megtalálja a pénzét, az egész dolgot elfelejtik. Úgy tűnik, hogy valami véletlen – mondjuk a feljegyzés elvesztése arról, hogy hol a kincs – megakadályozta, hogy megszerezze, és hogy ezt a szerencsétlenséget megtudták követői is, akik máskülönben nem hallhattak volna az elásott kincsről, és akik, hasztalan törve magukat sikertelen próbálkozásokkal, hogy megszerezzék, kitalálták és elterjesztették a ma már oly közismert mesét. Hallottál arról, hogy valaha is jelentős kincset találtak volna a part mentén?

– Soha.

– De Kidd köztudottan mérhetetlen kincset halmozott föl. Biztosnak vettem ezért, hogy még most is a földben van; és aligha fogsz meglepődni, ha azt mondom neked, hogy reménykedtem, sőt, majdnem bizonyos voltam benne, hogy ez a különös körülmények között talált pergamen az elveszett feljegyzés a lelőhelyről.

– De hogyan haladtál tovább?

– Miután raktam a tűzre, újfent fölébe tartottam a pergament; ám semmi sem tűnt elő. Ekkor arra gondoltam, lehet, hogy a rárakódott piszok a kudarc oka; tehát óvatosan forró vizet öntöttem a pergamenre, és leöblítettem, majd ezután a koponyával lefelé egy óntepsibe tettem, és a tepsit faszénfűtésű kemencére helyeztem. Néhány perc múlva, mikor a tepsi alaposan átforrósodott, megfordítottam a cédulát, és kifejezhetetlen örömömre több helyen foltokat találtam rajta, amelyek úgy tűntek, mintha sorokba rendezett számjegyek volnának. Visszatettem a tepsibe, és néhány percig otthagytam. Mikor levettem, az egész olyan volt, mint amilyennek most látod.

Legrand ekkor újra áthevítette a pergament, majd átengedte vizsgálódásomnak. A halálfej és a kecske között a következő jelek voltak otrombán, piros színnel rárajzolva:

83:=++[Π835]5705*]++(!)9525*5–+(†+3)–8]828*4?)–++*83:1++];
6–8*45(++978(!(85–8)–5]8)–5]]808;66(5*:25*5–50)++1+80535–
5)48;8†6]535*0+=800854505018=250)–898*50+Π8)480:8*8;+0
*:6083:8*8)8*515++0+;Π8*052(5

– De én még most sem látok tisztábban – mondtam, miközben visszaadtam a pergament. – Akár Golconda összes ékkövét kínálnák föl e rejtély megoldásáért: én bizonyos, hogy képtelen lennék megszerezni.

– A megoldás – szólt Legrand – egyáltalán nem olyan nehéz, mint hinnéd a számjegyek első, felületes vizsgálatakor. Ezek a számok, mint bárki könnyedén kitalálná, titkosírást alkotnak; vagyis értelmet hordoznak; de akkor is: abból, amit Kiddről tudok, nem következtethetek arra, hogy képes lett volna bonyolult rejtjeles írást létrehozni. Azonnal tudtam, hogy ez valami egyszerű fajta lehet; olyan azonban, amely a tengerész nyers elméjének úgy tűnik, hogy kulcs nélkül teljesen megoldhatatlan.

– És te valóban megfejtetted?

– Könnyedén; ezerszer nehezebb rejtvényeket is megoldottam már. Körülményeim s elmém bizonyos egyoldalúsága miatt érdeklődöm az efféle feladványok iránt, és igencsak kétséges, hogy emberi találékonyság alkothat-e olyan titkosírást, amely emberi találékonysággal és helyes megközelítéssel nem oldható meg. Valóban, ha egyszer összefüggő és olvasható jelekre találok, nemigen törődöm a nehézséggel, melynek árán értelmüket megfejtem.

Jelen esetben – és minden titkosírás esetében – az első kérdés a titkosírás nyelvének megállapítása; mert akár a legegyszerűbb titkosírás esetében is, a megoldás elve mindig az illető nyelv jellegétől függ, és annak megfelelően módosul. Annak, aki megkísérli a megoldást, általában nincs más választása, mint (a lehetőségek határain belül) addig próbálgatni a nyelveket, míg rá nem talál az igazira. De a mi titkosírásunk esetében az aláírás minden nehézséget elhárít. Ez a szójáték a „Kidd” szóval csakis angol nyelven lehetséges. Ha erre nem gondolok, próbálkozásomat kezdhettem volna spanyollal, vagy franciával, hiszen természetes lett volna, ha titkait e nyelvek valamelyikén közli egy spanyol kalóz. Így azonban feltételeztem, hogy a titkosírás nyelve angol.

Megfigyelheted, hogy a szavak nincsenek elválasztva egymástól. Ha el volnának választva, a feladat viszonylag könnyű lett volna. Ebben az esetben a rövid szavak összehasonlító elemzésével kellett volna kezdenem, s ha találok egybetűs szót, amire nagy az eshetőség (például a vagy ő), megbízható kulcsot kaptam volna. De minthogy nem akadt elválasztás, az első lépés az volt, hogy megállapítsam a leggyakoribb betűket, csakúgy, mint a legkevésbé gyakoriakat. Mindent egybevetve, a következő táblázatot készítettem:

Ebből a jelből darab van
8 29 "
5 28 "
0 16 "
* 13 "
) – 10 "
] 8 "
( 3 + ++ 7 "
; : 6 "
2 4 6 5 "
1 4 "
= 9 Π 3 "
! 7 † 2 "
? [ 1 "

Mármost, nyelvünkben leggyakrabban az e betű fordul elő. A sorrend ezután így alakul: atolnkizrgmyub. Az e túlsúlya azonban annyira jelentős, hogy tetszőleges hosszúságú mondatot is alig lehet találni, amelyben ne az e betű volna a meghatározó.

Ezen a ponton tehát, már a kezdet kezdetén, van valami alapunk, ami többre ad lehetőséget a puszta találgatásnál. Nyilvánvaló, hogyan kell általában használni a táblázatot – de ennek a titkosírásnak az esetében csak kevéssé támaszkodhatunk segítségére. Minthogy leggyakoribb jelünk a 8, kezdetnek tételezzük föl, hogy ez az e betű. Hogy igazoljuk ezt a feltevést, nézzük meg, milyen gyakran fordul elő sűrűn egymás mellett; mert az e nyelvünk hangzóegyeztetési törvényének megfelelően gyakran fordul elő kétszer olyan szavakban, mint „hegyek”, „lehet”, „mehet”, „sebes”, „szemek”, „ezek” stb. Jelen esetben nem kevesebbszer, mint ötször látjuk ilyen helyzetben, noha a titkosírás szövege meglehetősen rövid.

Fogadjuk el hát, hogy a 8 az e betű. De minden szavak közül az a, az a leggyakoribb nyelvünkben; nézzük meg tehát, nem ismétlődik-e két ugyanolyan jel ugyanolyan sorrendben, hogy az első jel nem a 8. Ha találunk ilyen ismétlődéseket, azok minden valószínűség szerint az az szót jelölik. Ha megvizsgáljuk, több ilyen sorozatot is találunk, melyek közül a leggyakoribb az 5–. Feltételezhetjük ezért, hogy az 5 jelöli az a-t, s a jelöli a z-t. S ezzel nagyot léptünk előre.

Azáltal, hogy megfejtettünk egy szót, képesek vagyunk rá, hogy egy szerfelett fontos mozzanatot is megállapítsunk, más szóval számos más szónak a kezdetét és a végét. Hadd utaljak például a második olyan esetre, amikor az 5– sorozat előfordul, a titkosírás első felében. Tudjuk, hogy az utána következő szó 8-cal kezdődik, így az az-t követő öt jelből nem kevesebbet, mint hármat ismerünk. Helyettesítsük be betűkkel ezeket a jeleket úgy, hogy az ismeretlen jeleknek üres helyet hagyunk:

e za .

Itt azt látjuk, hogy ugyanez a sorozat egymás után kétszer fordul elő. Ha, mint szükséges, végigmegyünk az ábécén, eljutunk az „észak” szóhoz, mint lehetséges olvasathoz. Így két újabb betűt nyerünk, az s-t, amit a ) jelöl; és a k-t, amit a ] jelöl az „az észak észak” sorozatban.

Ha tovább nézzük a szavakat, újból megtaláljuk az 5– kombinációt, amit úgy vehetünk, hogy a vége annak, ami megelőzi. Így a következő sort kapjuk:

az észak észak ]808;66(5*:25* az,

vagy – ahol tudjuk – rendes betűkkel behelyettesítve, a következőt:

az észak észak ke.e…a….a. az,

és azonnal beugrik a „kelet” szó. Ez a felfedezés további két betűt határoz meg, az l-t és a t-t, melyeket a 0 és a ; jelek jelölnek.

Ha most alaposan átolvassuk a titkosírást, hogy ismert jelek kombinációira akadjunk, nem sokkal a szöveg közepe után a következő sorozatra találunk:

50)++, vagyis als.,

melynek nyilvánvalóan az „alsó” szó a megoldása, s egy újabb betűt ad ki, amit a ++ jelöl.

Két jellel az „alsó” szó után a következő sorozatot vehetjük észre:

80535–5)48;8†6]..

Átírva az ismert jeleket, s az ismeretleneket ponttal helyettesítve, a következő olvasatot kapjuk:

elá.azás.ete..k,

s ez a sorozat azonnal az „elágazás” szót sugallja, és újabb betűvel bővül a sor, a g-vel, amit a 3 jelöl.

Most a titkosírás legelejére térve, a következő sorozatot látjuk:

83:=++.

Az előzőekhez hasonlóan behelyettesítve a következőket kapjuk:

eg..ó,

s ez valószínűsíti, hogy az első szó az „egy”, s az első kettő talán „egy jó”.

De hogy ne zavarodjunk bele, ideje kulcsot készítenünk, már amire van megoldásunk, azt táblázatba foglalva. Ez a következőképp állítható össze:

5 jelöli az a-t
8 " " e-t
3 " a g-t
] " " k-t
0 " az l-t
++ " " o-t
) " " s-t
" a z-t
: " az y-t
; " a t-t

Nem kevesebb, mint tíz fontos betű jelét ismerjük; de fölösleges lenne tovább részletezni a megoldás folyamatát. Eleget mondtam már ahhoz, hogy meggyőzzelek, az ilyenfajta titkosírás könnyűszerrel megfejthető, s ahhoz, hogy betekintést kapj a megfejtés folyamatának okságába. De bizonyos lehetsz benne, hogy ez itt a legegyszerűbb titkosírás. Már csak az maradt hátra, hogy bemutassam a pergamen teljes szövegét, ahogy megfejtettem. Itt van:

Egy jó üveg a káplán korcsmában az ördög székében huszonegy fok tizenhárom percre az észak-északkeleti irányban az alsó fő elágazás hetedik ágán keletre lőjél le a halálfej bal szemén a lövés helyétől nyílegyenesen a fától ötven lábra.

– De a rejtély – mondtam – éppúgy rejtély maradt, mint eddig. Hogyan lehet értelmet kipréselni ebből a tolvajnyelvből, hogy „ördög széke”, „halálfej” és „káplán korcsma”?

– Bevallom – felelte Legrand –, felületes pillantásra még lehetnek az esetnek áttekinthetetlen összefüggései. Először arra törekedtem, hogy a szöveget a rejtjelező szándékának megfelelő egységekre osszam fel.

– Úgy érted, hogy központozni akartad?

– Valahogy úgy.

– De hogyan tudtad megcsinálni?

– Úgy okoskodtam, hogy az írónak éppen az volt a célja, hogy felosztás nélkül egybemossa a szavait, s így megnehezítse a megfejtést. Mármost, egy nem túlságosan agyafúrt ember, akinek ez a szándéka, szinte biztosan eltúlozza a dolgot. Amikor a fogalmazásban olyan helyre érkezik, amely természeténél fogva szünetet vagy pontot kíván, ő minden bizonnyal sűrűbben írja a jeleket ezen a részen, mint rendesen. Ha megfigyeled most a kéziratot, könnyűszerrel észlelhetsz öt ilyen szokatlan sűrűsödést. Ezen a nyomon elindulva a következő felosztást csináltam:

Egy jó üveg a káplán korcsmában az ördög székében – huszonegy fok tizenhárom percre – az észak-északkeleti irányban – az alsó fő elágazás hetedik ágán keletre – lőjél le a halálfej bal szemén – a lövés helyétől nyílegyenesen a fától ötven lábra.

– A felosztás ellenére – mondtam –, továbbra is sötétben tapogatózom.

– Nekem is homályos volt néhány napig – felelte Legrand –; ezalatt azonban szorgosan kutattam, hogy nem volt-e a Sullivan-sziget környékén egy ház, amelynek „Káplán kocsma” volt a neve; mert természetesen elejtettem az elavult „korcsma” szót. Minthogy semmiféle felvilágosítást nem kaptam ebben a kérdésben, már azon voltam, hogy kutatásaim körét kitágítom, és rendszeresebben haladok előre, amikor egy reggel eszembe jutott, hogy ez a „káplán korcsma” utalás lehet egy Chaplain nevű ősi családra, mely valamikor régen a szigettől négy mérföldre északra egy ódon udvarház gazdája volt. Elmentem hát az ültetvényre, s újból érdeklődni kezdtem, idősebb négerek között. Végül az egyik legöregebb asszony azt mondta, hallott valami olyan helyről, hogy Káplán-vár, és akár el is tudna oda vezetni, csakhogy az nem vár, még kevésbé kocsma, hanem egy magas szikla.

Felajánlottam, hogy jól megfizetem fáradságát, és némi szabódás után ráállt, hogy odakísér. Meg is találtuk minden nehézség nélkül, majd elküldtem az öregasszonyt, és nekiláttam, hogy megvizsgáljam a terepet. A „vár” szabálytalan kő- és sziklahalom volt, s az egyik szikla különálló és szabályos alakja miatt igen feltűnő. Felkapaszkodtam a csúcsára, de azután már tanácstalan voltam, hogy mihez kezdjek.

Míg gondolataimba mélyedtem, tekintetem egy keskeny párkányra esett a szikla keleti oldalán, talán egy yarddal a csúcs alatt, ahol álltam. A párkány mintegy tizennyolc hüvelyknyire nyúlt ki, s egy lábnál nem volt szélesebb; s egy mélyedés épp fölötte a sziklában nagyjából hasonlóvá tette az olyan vájt támlájú székekhez, mint amilyeneket őseink használtak. Nem volt kétséges, hogy ez a kéziratban említett „ördög széke”, és ezzel megkaparintottam a rejtély kulcsát.

A „jó üveg”, tudtam, nem utalhat másra, mint távcsőre, mert az „üveg” szót ritkán használják más értelemben a tengerészek. Nyomban láttam, hogy itt távcsövet kell használni, méghozzá egyetlen meghatározott látószögben. Az sem volt kétséges, hogy a „huszonegy fok tizenhárom perc” és „észak-északkeleti” kifejezések a távcső beállítására adnak utasítást. E fölfedezésektől izgatottan hazasiettem, távcsövet kerítettem, és visszatértem a sziklához.

Leereszkedtem a párkányra, s kiderült, hogy csak egy bizonyos testhelyzetet tűr meg. Ez a tény megerősítette előzetes feltevésemet. Elővettem a távcsövet. A „huszonegy fok tizenhárom perc” természetesen nem utalhatott másra, mint a látóhatártól való függőleges eltérésre, hiszen a vízszintes irányt nyilvánvalóan az „észak-északkelet” szavak jelölték. Ez utóbbi irányt azonnal meghatároztam zsebtájolómmal; majd a távcsövet, amennyire találomra tudtam, beállítottam a huszonegy fokos szögbe, és óvatosan föl-le mozgattam, amíg csak meg nem ragadta figyelmem egy kör alakú nyílás vagy hasadék egy hatalmas, a többi közül távolról kimagasló fa lombozatában. A rés közepén fehér foltot vettem észre, de először nem tudtam kivenni, hogy mi lehet. A távcső fókuszát beállítva újból megnéztem, és most már láttam, hogy a folt – emberi koponya.

Ettől a felfedezéstől annyira vérszemet kaptam, hogy a rejtélyt megoldottnak tekintettem; hiszen az „alsó fő elágazás, hetedik ág, keleti oldal” csakis a koponya helyzetére utalhatott a fán; míg a „lőjél le a koponya bal szemén” is csak egyféle értelmezést engedett meg, az pedig elásott kincs keresésére vonatkozott. Rájöttem, hogy egy golyót kell a koponya bal szemén ledobni, és hogy a fának a „lövéshez” (vagyis ahhoz a helyhez, ahová a golyó hullik) legközelebb eső pontját a golyóval összekötő vonal – más szóval: egyenes – ötvenlábnyi meghosszabbítása meghatároz egy pontot; s legalábbis lehetségesnek tartottam, hogy az alatt a pont alatt van az elrejtett kincs.

– Mindez – mondtam – teljesen világos, és, noha igen elmés, egyszerű és érthető. Mi történt, amikor elhagytad a Káplán-várat?

– Nos, miután gondosan eszembe véstem a fa pontos helyzetét, hazaindultam. Amint kikerültem az „ördög székéből”, a kör alakú hasadék eltűnt; bárhogy foroghattam, nem került többé látószögembe. Az egész dologban épp ezt találtam legötletesebbnek (mert ismételt kísérletek során tökéletesen meggyőződtem róla), hogy a kérdéses kör alakú nyílás semmilyen más elérhető látószögből nem látható, csakis a keskeny párkányról a szikla oldalán.

Erre a kirándulásra a Káplán-várhoz elkísért Jupiter is, aki észrevette, hogy néhány hete milyen szórakozottan viselkedem, és különös gondot fordított rá, hogy ne hagyjon magamra. Másnap azonban jó korán fölkeltem és sikerült megszöknöm; kimentem a hegyekbe, hogy megkeressem a fát. Sokat vesződtem, míg megtaláltam. Mikor este hazaértem, a szolgám már azt tervezte, hogy elver. A kaland további részével, gondolom, éppúgy tisztában vagy, mint én magam.

– Amikor először próbáltunk ásni – mondtam –, bizonyára azért tévesztetted el a helyet, mert Jupiter olyan ostoba volt, hogy a koponya bal szeme helyett a jobb szemén engedte le a bogarat.

– Pontosan. A hiba mintegy két és fél hüvelyk eltérést okozott a „lövésben”, vagyis a fához közel eső cövek helyzetében; s ha a kincs a „lövés” alatt lett volna, a hibának alig lett volna jelentősége; de a „lövés” meg a fának hozzá legközelebb eső helye csak a két pontot adta meg, amely meghatározta az irányt; s természetesen a hiba, legyen bármily csekély is kezdetben, úgy nőtt, ahogy húztuk a vonalat; mire elértük az ötven lábat, teljesen hamis nyomra tévedtünk. Így mély meggyőződésem ellenére, hogy a kincset valóban elásták valahol, erőfeszítésünk hiábavaló volt.

– Feltételezem, hogy a koponya ötletét, s hogy a koponya szemén át kell egy golyót leereszteni, a kalózzászló adta Kiddnek. Valószínűleg költői gondolatnak vélte, hogy ilyen baljóslatú jelek segítségével fogja a pénzét megtalálni.

– Lehetséges; bár óhatatlanul azt kell hinnem, a józan észnek is volt annyi része benne, mint a költőiségnek. Hogy az ördög székéből látható legyen, a tárgynak, ha kicsi, fehérnek kellett lennie; és semmi nincs, ami az időjárás viszontagságainak kitéve nemcsak megtartja, hanem növeli is fehérségét: csak az emberi koponya.

– De a fellengzős modorod, s ahogyan himbáltad azt a bogarat – igazán furcsa! Bizonyos voltam benne, hogy meghibbantál. S miért ragaszkodtál ahhoz, hogy a bogarat engedjük le a koponyán, s ne egy golyót?

– Hát, hogy őszinte legyek, bosszantott, hogy olyan bizonyos voltál abban, hogy megőrültem; s elhatároztam, hogy a magam módján, csendesen megbüntetlek, s egy kicsit félrevezetlek. Ezért himbáltam a bogarat, ezért eresztettem le a fáról. Egyébként ez utóbbihoz az ötletet a te megfigyelésed adta a súlyáról.

– Igen, értem; s most már csak egyetlen zavaró elem van, ami fejtörést okoz. Mit jelentsenek a csontvázak a gödörben?

– Erre a kérdésre én sem tudok nálad jobban válaszolni. Úgy tűnik, van azonban egy elfogadható feltevés, mely megmagyarázza: noha szörnyű ilyen kegyetlenséget elhinni, mint amit magyarázatom sugall: nyilvánvaló, hogy Kiddnek – ha valóban Kidd rejtette el a kincseket, amiben nem kételkedem – segítségre volt szüksége ehhez a munkához. Amikor azonban túl voltak a munka nehezén, ajánlatosnak vélhette, ha elteszi láb alól titkának tanúit. Talán néhány csákánycsapás elegendő volt, míg segítőtársai a gödörben dolgoztak; talán egy tucat is kellett – ki tudná megmondani?

Ferencz Győző fordítása

Forrás

Edgar Allan Poe válogatott művei. Válogatta Borbás Mária és Kretzoi Miklósné. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1981. (Magyar Elektronikus Könyvtár)