„Figyeljétek összetettségét!”

Hirsch Tibor
természettudomány, tudományos ismeretterjesztés
szóelválasztás

Ha van olyan, hogy örömzene, miért ne létezhetne örömtévézés is? Ilyesmi annak jut eszébe, aki a Repeta, Közép-Európa egyetlen élő (oktatási, avagy ismeretterjesztő) magazinjának délutáni vendége volt.

Én vendégük voltam, alig egy hete, tehát eszembe jutott. A dolog amúgy nem az örömmel kezdődik, idősebb civilek esetében inkább halálfélelemhez közelítő lámpalázzal, hitetlenkedéssel, hogy ezt mégsem cselekedhetik meg vele, hogy nem lökhetik a kamera elé csak úgy, agyonmagyarázott szerkesztői koncepció, kiosztott kérdések, előzetes műsorvezetői lelki segély nélkül.

A vendég azonban gyorsan magába száll, elszégyelli magát, Hiszen beszélgetőtársai már egy olyan nemzedékhez tartoznak, akik nemcsak elméletgyártás közben bátrak és szabadok, ha médiáról van szó, hanem akkor és ott, egyenes adásban is, mert maguk nyomták a camcorder gombját óvodáskori szülinapjukon, és egyébként is, csak felújított magyar filmszatírában láttak papírról szónokló szakértőt, hírolvasót, illetékes elvtársat. Ezen kívül pedig azért sincs joga a vendégnek nagyobb kényeztetésre, mert rajta kívül közép- és általános iskolás tanárok tízezrei sem részesülnek ilyesmiben. Azokat ugyanis senki soha nem szabadítja meg az improvizálás édes terhétől, hogy stréber kérdésékre vagy szemtelen bekiabálásokra reagálniuk kelljen. Nekik maguknak kell frissen és naprakészen viccesnek lenni, ha a gyerekek figyelme lankad, nekik sem kedves műsorvezetőjük, sem zenebejátszásokat adagoló rendezőjük nincs, az órának mégis mennie kell, anyag és tanmenet nem vár.

A vendég tehát elszégyelli magát, a szégyen és lelkifurdalás pillanata azonban rövid, ami utána jön, az már az öröm-televíziózás. A vendég – csodák csodája – átveszi a hangulatot, és egyszerűen nem akar lemaradni a nemzedékek közti médiabátorság-versenyben. Látja, hogy még az operatőr is kacsintgat a kamera mögül, tapasztalja, hogy az asszisztens poénkodva figyelmeztet rá, ha adásban vagyunk, és nem ideges, sőt ártatlan, mit sem tud azokról az időkről, amikor öregebb kollégái bakik és csúszások miatt prémiumjukat féltették, neki ilyesmi úgy sincs, jó, ha egyszer még fizetést kap. A vendég hirtelen megérzi, hogy televíziózni – elnöktől, elnökhelyettestől lefelé – alapvetően jókedvű foglalatosság. Valaha, az ősidőkben, legalábbis az lehetett.

Ezenkívül megérzi, miről is kellene szólnia az egésznek. Dehogyis a Repetának, sokkal inkább minden iskolák repetájának, a tanórák utáni, mégis tanulságossá tehető életnek, szőröstül, bőröstül, a huszonegyedik század hajnalán.

Mindenről: Ha a Repeta – most már a műsor – témát talál, például alig három hete az opera műfaját, akkor csak annyi kell, járjon arra egy fizikatanárnő, akinek a koloratúr szopránról a rezgéstan jut az eszébe, egy biológus, akinek a madarak hangképzése, jöjjön a történelemtanárnő Bánk bánnal és korával, csatlakozzon hozzájuk irodalmár és matematikus, mert az opera, mint az univerzum más nagyobbacska szilánkjai, éppen alkalmas arra, hogy az ürügyén mindent meg lehessen tanítani, többek között persze magát az operát is, egészen mellékesen produkálva egy olyan civil szereplős paródiát, melyet nem árt elspájzolni a kilencvenkilences év nyilván szerény költségvetésű szilveszteri műsora számára: valószínűleg előkelő műsorhelyre számíthat benne.

„Figyeljétek összetettségét!” – ezt egy bizonyos földrajztanárnő mondta egy régi osztálykiránduláson egy régi Cseh Tamás-dalban. Porzó és bibe összetettségére kellett ott gondolni, ezenkívül az emberré érésnek, a szexualitásnak, az egyetemes szépségnek, továbbá a hatvanas évek magyar történelmének összetettségére. Ha ott lettek volna a Repeta szakértői, erről mind beszéltek volna. Legfeljebb bekevertek volna egy-egy klipet pihentetőül.

Tehát így kellene. Tanítás volna a javából. Ha több pénz volna, talán közvetítőkocsival, hátul kisebb buszban hurcolva tanárokat, vendégeket, okos éltanulókat. Megállni itt és ott, fizikáról, történelemről, biológiáról, mesélő kövek és fűcsomók, porzók és bibék mellett, hol egy pedagógiailag tanulságos tenger partján, hol a cseppecskénél, amiben a tenger, ugyebár, benne van.