Schiller mint orvos

Schultheisz Emil
orvoslás
szóelválasztás

Az irodalom története nem szűkölködik példákban, melyek az ars poetica és az ars medicinae kapcsolatára utalnak az antik művészet, ars szellemében: Vatibus et medicis unus Apollo favet.1

  • 1 A jósokat (vagy „költőket”) és az orvosokat egyaránt Apolló segíti.

Nem egy orvosfilozófus öltöztette gondolatait versbe s igencsak sok költőt ihletett meg a medicina számos gondolata, hogy a történelmet író nagy betegségek, járványok, az azokkal küzdő orvosok irodalmi receptioját, s azok oly nagy alakjait, mint Petrarcát, Boccacciót éppen csak az emlékezetbe idézzem.

Talán nem történelmi jelentőségű, de mégis tudomány-, sőt irodalomtörténeti jelentőségű azoknak a nagy íróknak, költőknek a szerepe, akik közvetlenül találkoztak a medicinával, megismerték elméleteit, átélték gyakorlatát.

A legnagyobbak között talán Friedrich Schiller volt az, aki pályája kezdetén a legmélyebben pillanthatott be korának orvosi teóriáiba, ismerhette meg a medicina mindennapjait, az orvos életét, az orvoslás idealizált művészetét és gyakorlatának gyarlóságait. Schiller volt az, aki ifjúkorában tanulmányai kapcsán nemcsak megismerte és átgondolta, de át is élte a medicina lényegbevágó problémáit.

Életére gyakorolt nagy befolyása ellenére éppen ő volt az is, akinek írói, költői pályafutása kapcsán írott munkáin alig-alig észlelhető annak nyoma, hogy fiatal korában orvos volt.

Johann Caspar Schillernek, az udvari kertészet intendánsának, aki valamikor ezredorvosi rangban tábori sebész volt, fia, Friedrich Schiller eredetileg lelkésznek készült. A ludwigsburgi gimnáziumban megkezdett tanulmányait – azonban Würtemberg mindenható hercegétől függvén – meg kellett változtatnia, mikor a fejedelem kívánságára, vagy inkább parancsára, de a jobb és biztos jövő ígéretével, a Stuttgart melletti Solitude kastélyban működő iskolába helyezték át 1773. január 16-án, ahol jogot kellett tanulnia. Tanulmányainak első éveiben többet foglalkozik drámai, lírai, retorikai kísérleteivel és poétikával, mint az előkészítő szakokkal és a jogtudománnyal. Utóbbi csaknem riasztja.

Karl Eugen herceg elég felvilágosult volt ahhoz, hogy tudja, országának jogilag jól képzett tisztviselőkre van szüksége. Ennek érdekében rendelkezett számos udvari szolgálatban álló alkalmazottja gyermekeinek ilyen irányú kiképzéséről. Így történt ez Friedrich Schiller esetében is.

Tisztikar és jogvégzett tisztviselői gárda nem elegendő egy állam igazgatásához, ill. védelméhez. Ezt az uralkodó herceg hamar felismerte. Két évvel később, 1775-ben iskolájának tanmenetét kibővítette, az intézményt akadémiai rangra emelte és a vidéki kastélyból a fővárosba helyezte. Az egyetemi rangra való emelés (1781) azután történt, hogy 1777-ben II. József császár meglátogatta és három napon keresztül tanulmányozta az iskolát. A „Karls-Schule”, ill. most már „Hohe-Karls-Schule” egyidejűen kadettiskola és jogi, filozófiai, orvosi és erdészeti karral rendelkező főiskola lett. Teológiai fakultása nincs, Schiller ifjan választott, de meg nem kezdett teológiai tanulmányaira nincs mód. Az első lehetőséget megragadja azonban, hogy jogi stúdiumait megszakítsa, 1776-ban orvosi tanulmányokat kezd az újonnan létesített fakultáson.

A tizenhat éves ifjú figyelme csakhamar a medicina felé fordul. Mint későbbi nagy példaképe, Albrecht von Haller írja, számára is úgy tűnik, inkább van rokonságban az orvostannal, annak tárgya az ember szellemi-lelki világa és a testi élete, mint bármely más diszciplína – kivéve a filozófiát. Határos mindennel, érint mindenkit. Az 1776-ban megnyílt orvosi fakultásra való átlépésnek nem volt akadálya.

Gondolkodásához, szemléletéhez a medicina jóval közelebb állott, mint a szűk keretek közé szorított jogtudomány.

A medicina liberálisabb, a medicina az emberrel foglalkozik és a filozófiával, így olyan helyet foglal el a tudományok körében, mely közelebb van ahhoz a teológiai gondolkodáshoz, mely akkor Schillert még foglalkoztatta.

Úgy tűnik azonban, hogy választásában – bár közvetve – személyes befolyás is érvényesült. A valódi zseni sem nélkülözheti a példaképet. Századának egyik univerzális tudósa és művésze, aki a természettudományok egészét ismerve, a filozófiát aktívan művelve, poéta és orvos, művész és tudós, Albrecht von Haller volt. Ez a nagy humanista orvosprofesszor, a felvilágosodás medicinájának talán legjellegzetesebb képviselője lett Schiller ideálja. Példaképe az orvoslásban, az orvoslás elméletében, a kutatásban. Ez volt az az időszak, amikor Schillernek bevallottan egy orvosi katedra lebegett a szeme előtt.

Hol állt a medicina orvosi tanulmányainak korában? A változás és átalakulás korszakában vagyunk. A barokk medicina végéhez ér, az orvoslás elmélete és gyakorlata, az egészségügy szervezése, a felvilágosodás jegyében alakul. Az induktív természettudományos módszerek a medicinában is utat törnek. Folyik a mechanisztikus élettani és kórtani teóriák visszaszorítása. Az ész uralma a felvilágosodás szellemében jellemzi az életfolyamatok minden interpretációját, s ezzel meghatározó módon alakítja az egyetemes orvostudományt. Hogy a medicinát mindig is alakító filozófia befolyása az orvosi gondolkodásra és magára az orvostanra e korszakban különösen jelentős, a felvilágosodás lényegéből következik. Ahogy a XVII. század második felében Leibniz természetfilozófiája hatott a medicina elméletére, különösen a monádok tana,a úgy alakította David Hume filozófiája a XVIII. század orvosi gondolkodását. A XVIII. század közepén Hume tette ismét egyértelművé, hogy az igazán tudományos metódus a megfigyelésben és tapasztalatban gyökerezik.

  • a monád1. régies, filozófia önálló szellemi lény, amely minden élet alapját alkotja. 2. minden létező alapja, az oszthatatlan tökéletes egység.

Tartós befolyása volt az orvoslásra J. J. Rousseau „egészségtanának”. Az orvosi gondolkodás számára azonban a legnagyobb jelentősége Kant filozófiájának volt. „A tiszta ész kritikája” a megismerés forrásainak és hatásainak vizsgálatát, s ezáltal új tudományos metodika kialakítását iniciálta.

E művében válik nyilvánvalóvá az a gondolkodás, „ganzheitliches Denken”,b ami teljes egészében megfelel magának az orvosi gondolkodásnak, amennyiben – egyebek között – megállapítja, hogy a szervezet egészét a részek határozzák meg, s a részeket pedig az organizmus egésze dirigálja. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Schiller maga Kant írásaiban csak orvosi tanulmányainak befejeztével mélyedt el.

Ugyanakkor a XVIII. század medicinájának gondolataiban tovább él a hippokratizmus–galenizmus humorálpathologiája,c a dyskrasia, a nedvek egyensúlyának zavara, kóroki szerepe, miközben kirajzolódnak a szolidárpatológiad körvonalai.

  • b ganzheitliches Denken – holisztikus gondolkodás.
  • c humorálpathologia – az az ókori felfogás, amely minden betegségben a négy testnedv – haima (vér), kholé (sárga epe), melankholé (fekete epe), phlegma (nyálka) – aránytalan eloszlását, az éltető testnedvek hibás keveredését látta.
  • d szolidárpatológia – a szilárd részek kórtana.

A korszak egyik uralkodó irányzata a hallei professzor, G. E. Stahl a mechanizmustól elforduló vitalizmusa. A test és lélek között nem materiális substantiát keres mint közvetítő agenst, hanem egy immateriális mozgást. Stahl a test-lélek egészéről és az organizmusról, mint zárt egységről beszél.

Stahl hallei kollégája, Friedrich Hoffmann viszont azt állapítja meg, hogy a betegség a szövetek tónusváltozásának alakulására vezethető vissza, mintegy „görcs”, spasmus vagy éppen atoniae formájában. Az elváltozás oka tehát a test szöveteinek szilárd elemeiben zajlik. Maga a folyamat egy fluidum, az ún. „aether”, rostokra gyakorolt hatása révén indul meg.

  • e atonia – a tónus hiánya, petyhüdtség.

Míg Stahl és Hoffmann új elméletekkel magyarázzák a medicina, különösen az élettan és a kórtan alapfunkcióit, a holland professzor, korának legnagyobb klinikusa, Hermann Boerhaave minden eddigi irányzat szintézisére törekszik. Tanai minden metafizikától függetlenek, belőlük a felvilágosodás racionalizmusa árad. Tanai a klasszikus klinikum fundamentumát jelentik. Leydenben születik meg a modern klinikai iskola és a betegágy melletti oktatás.

Az orvosi gondolkodást valamennyiük közül a legnagyobb mértékben és legtartósabban Albrecht von Haller változtatta meg a kísérletes élettan új irányzatával. Az irritabilitás tanát kifejtve felismerte a funkciónak a struktúrától való függését, s ezzel a modern élettannak, mint tudománynak a megalapítója lett.

Erre az időszakra esik a kórélettan – kórbonctan megjelenése is. Inaugurátoraf G. B. Morgagni, akinek ’De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis’ című munkája csaknem minden betegség kórbonctani substratumátg bemutatva valóban korszakot alkotott.

  • f inaugurál – felavat, beavat, divatossá tesz.
  • g substratum – alapállomány, táptalaj.

Megközelítően a fentiek szerint alakult az orvosi gondolkodás, amikor Schiller nyolc társával együtt megkezdte orvosi tanulmányait az újonnan alapított fakultáson. Az orvosi fakultás első két évéről kevés beszámolnivaló van. Ez idő tájt nem nagyon szokatlanul, mindössze három professzora volt. Az orvostanhallgatók számára is kötelező filozófia professzora, akit a herceg a tübingeni egyetemről hívott meg, és aki Schillerre igen nagy hatással volt, nem az orvosi kar, hanem az ars fakultás tagja. J. Fr. Abel2 nagy felkészültségű, önálló gondolkodó. A német felvilágosodás filozófiáját ötvözte a skót iskolával. Lényegében azon az úton járt, mely a Leibniz–Wolff-féle filozófián keresztül Mendelssonhoz és Garvehez vezetett.

  • 2 Jakob Friedrich von Abel (1751–1829) – professzor 21 éves kora óta a „Hohe Karlsschule”-n, Stuttgartban, ahol Schiller tanára is volt. 1790-től a tübingeni egyetemen a filozófia tanára. Korai eklektikus írásai psychologiával, metafizikával és erkölcstannal foglalkoznak, később főként vallásbölcselettel foglalkozott. ’Philosophische Untersuchungen über die letzten Gründe des Glaubens an Gott’ (Stuttgart, 1820).

Behatóan foglalkozott a psycho-physicai összefüggések elméletével. Ezenközben egy új fogalmat vezetett be, a „küszöb” fogalmát és ezzel az élettan kutatásában új utat nyitott (küszöbérték, küszöbinger stb.). Nála hallgatta Schiller a kötelezően előírt filozófiát, amit Abel – egyik formájában – mint „tapasztalati-tudományt” írt le és adott elő. A pszichológiai funkciók leírása kapcsán Schiller mindig hálával emlékezett vissza professzorára. ’Reosophie des Julius’ című művében „Raphael” alakjában él tovább a filozófus.

A Károly akadémiáról sokféle, igen eltérő vélemény olvasható a korabeli újságokban és későbbi évtizedek leírásaiban, az azonban nem vitás, hogy falai közül sok jeles férfiú került ki. Az orvosi fakultáson később olyan jelentős orvosok szereztek diplomát, mint pl. Autenrieth,3 G. F. Jäger.4 A kar jó hírét keltették az olyan professzorok, mint C. Fr. Krelmeyer, az összehasonlító anatómia és élettan világhírű tudósa.5

  • 3 Johann Heinrich Friedrich von Autenrieth (1772–1835) – a tübingeni egyetem professzora és kancellárja. A Károly Akadémián, ahol apja a Cameralia professzora volt, lett orvosdoktor. Hosszú tudományos tanulmányi utat tett Európa-szerte, Magyarországon is járt. Erről folytatásos levelekben számol be, melyek a Flora című magazin 3 évfolyamában jelentek meg. ’Briefe eines Reisenden aus Ungarn’ címen. Fő művében (’Handbuch der empirischen menschlichen Physiologie, 1–3.’) (1801–1802) határozottan foglal állást az akkor divatos, gyakran fantasztikus „természetfilozófia” ellen. Különösen érdeme, hogy Johann Peter Franknál Paviában folytatott tanulmányai alapján az ő empirikus-racionális felfogásában tanította mind az élettant, mind a klinikai tárgyakat. Korának híres kémikusa volt, 1811 után pedig már a politia medicat is bevezette a tübingeni orvoskaron.
  • 4 Karl Christoph Friedrich von Jägert (1775–1828) – 1793-ban avatták orvosdoktorrá a Károly Akadémián. Kétéves tudományos tanulmányi utazást követően udvari orvos és a természettudományi múzeum felügyelője. Jelentős orvosi írásai mellett kémiai és ásványtani vizsgálatai és közleményei tették híressé.
  • 5 Karl Friedrich Krelmeyer (1765–1844) – a Károly Akadémián végzett világhírű természettudós, tanulmányi-tudományos peregrinációját követően a zoológia, majd egyidejűen a kémia és botanika tanára lett. A főiskola 1794-ben történt megszüntetése után, újabb hosszabb tanulmány- és kutatóutat követően a kémia, a növénytan, gyógyszerészet és a gyógyszertan tanárává nevezték ki. Nagyjelentőségű zoológiai kutatásait a stuttgarti egyetemen folytatta. Összehasonlító anatómiai és rendszertani vizsgálatai tették híressé.

Ezek azonban még nem Schiller orvosi tanulmányai idején voltak meghatározóak. A kar működésének kezdetén mindössze három tanár és a városi kórházi prosector volt kénytelen oktatni valamennyi orvosi tárgyat, elég mostoha körülmények között. Christ. Klein6 anatómiát és sebészetet, Chr. Gottl. Reuss materia medicáth és chemiát adott elő, Joh. Fr. Consbruch7 tárgyai az élettan, kórtan, gyógytan, semiotikai és a kötelezően tanított orvostörténelem. Az 1776-ban megnyílt orvosi fakultásnak 1778-ban már kilenc rendes tanára volt.

  • 6 Karl Christian von Klein (1772–1825) – neves sebészorvos. 1793-ban avatták orvosdoktorrá a Károly Akadémián. Két évig volt tanulmányúton német egyetemeken. Számos, több ízben kiadott sebészeti műtéttani, különösen törvényszéki orvostani könyvei jelentősek. Érdemeiért nemességet kapott. Rangja Major-Chirurgien, később ezredes.
  • h materia medica – gyógyszertan.
  • 7 Johann Friedrich Consbruch (1736–1810) – 1771-ben lett a Károly Akadémia tanára. Szorgalmas orvosi szakíróként ismerték kortársai. A klinikai tárgyak mellett ő adta elő az orvostörténelmet a curriculum kötelező tárgyaként.
  • i semiotika – a jelek és a jelrendszerek tudománya, eredete a görög szémeion szó. Ebbe beletartozik a megértés, a jövőre vonatkozó állítások (predikció) és a jelentés: annak a folyamata, hogy miként jutunk el a jelentéshez, hogyan fogalmazzuk meg a jövőre vonatkozó gondolatainkat, és fogjuk fel, értjük meg a világot. A jelek általános elméleteit is szemiotikának nevezzük.

A szellem, amiben e három professzor előadásait tartotta, a német „Aufklärungs”-egyetemek gondolatvilága. Ha az ágymelletti oktatás lehetősége az akadémián akkor még nem is volt adott, a klinikai tárgyak elméleti oktatása már Boerhaave alapján folyt, főként Van Swieten kommentárjai segítségével. A legújabb irodalom művei, így pl. Stahl tanai sem voltak ismeretlenek az akadémián, Consbruch beszélt előadásai keretében ezekről és a másik nagy teoretikus, Hoffmann írásairól.

Meghatározó volt nemcsak a medicina oktatására, de különösen nagy mértékben Schiller orvosi gondolkodására Albrecht von Haller ’Elementa physiologiae’ című, valóban korszakalkotó élettani műve. Hallernek nemcsak ezt a könyvét ismerte Schiller, de csaknem valamennyi írását, költeményeit csakúgy, mint filozófiai értekezéseit és a művészetekről szóló esszéit.

A medicina és filozófia szoros kapcsolatát a Károly Akadémia curriculuma kezdettől fogva jól tükrözte. A filozófus Abel professzor, akinek előadásait Schiller, mint barátjához, Hoovenhez írt levelében maga írja, nagy érdeklődéssel hallgatta, az említetteken kívül különösen két témával foglalkozott szívesen. Az „érzelmek tana”, az angol iskola által hirdetett formájában volt vizsgálódásainak egyik tárgya. Vizsgálódásainak középpontjában pedig a test és a szellem kölcsönhatásainak problematikája állott.

Fejtegetéseiben és írásaiban igen gyakran használt olyan példákat, melyeket orvosok, főként Haller, Tissot, Boerhaave munkáiból merített.

A szellemi folyamatok és a lelki élet elemzésének lényeges momentuma a lelki élet zavarainak, a szellemi működés kóros megjelenési formájának magyarázata. Hallgatói figyelmét felhívja a „lélek betegségeire” és a morális abszurditásokra. Ezeket az előadásait pedig költői hasonlatokkal, ismert költőktől vett idézetekkel illusztrálja. Ez Schillert magával ragadja. Haller élettanának filozófiai kérdései ugyanúgy helyet kapnak praelectioiban,j mint Stahl vitalizmusának absztrakt teóriája.

Abel professzornak nem kis érdeme, hogy az idealista extravaganciákra hajló hallgatókat a sensualismusk irányába terelte, az érzékek fejlődésének fontosságát velük megismertette.

  • j praelectio – előadás, felolvasás.
  • k sensualismus – Az a filozófiai irányzat, ami szerint az ismereteinknek a forrása csak az érzékszerveink által szerzett tapasztalat lehet.

Ezeket a fejtegetéseit az absztrakcióra hajló Schiller élénk figyelemmel kísérte, s tanulmányait ebben az irányban az élettan kérdéseinek igen részletes stúdiumaival folytatta. Schiller példaképének, Hallernek jelentőségét Abel előadásai még emelték. Az ’Elementa physiologiae’ kimeríthetetlen forrásnak bizonyult az életműködések megismerésében, a teóriák és a valóságos reakciók összekapcsolásában, főként ama teóriákban való eligazodásban, melyek a lélektannal voltak határosak, s nem állottak távol Abel professzor teóriáitól. Ehhez a kérdéshez Schiller értekezéseiben konzekvensen visszatért, jóllehet a nagy fantáziájú Schiller Haller néhány tézisét – mint látni fogjuk – értekezéseiben nem akceptálta. Tény, hogy nem Haller elmélete volt téves és nem Abel magyarázatai voltak félreérthetőek, Schillert elragadta szárnyaló képzelete. Amikor egyik-másik extravagáns fiziológiai–filozófiai hipotézise nem röpítette irreális magasságokba, Schiller tudott bánni a gyakorlati medicina és a gyógyszertan ismereteivel. Bizonyítéka ennek az a két pályadíj, melyeket 1778-ban, ill. 1779-ben elnyert. A díjakat az Akadémia ünnepi ülésén 1779 decemberében maga a herceg nyújtotta át.

Ezeknél a pályaműveknél jóval fontosabb az az értekezés, tulajdonképpen próbairatnak felfogható disszertáció, melyet még ugyanebben az évben, 1779-ben nyújtott be, abban a reményben, hogy elfogadását követően elhagyhatja az Akadémiát. Első disszertációját, a ’Philosophia Physiologiae’-t a vizsgabizottság nem fogadta el. A vizsgázó szorgalmát elismerték, tehetségét sem vonták kétségbe, de a munkából hiányzik a „kellő érettség”, mivel olyan új teóriákat fejteget, melyek nemigen bizonyíthatók, s nem is eléggé világosak. Ennél is nagyobb baj, hogy eltérnek Haller tanításaitól, amiket pedig maga az Akadémia is tanít. Ismerve Schiller Haller iránti lelkesedését, ez valóban nem érthető.

Schiller első disszertációjában tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy a medicinát és a filozófiát azon a kritikus ponton kapcsolja össze, ahol a test-lélek összefüggését kell keresni. Egységes vagy duális funkció? A problémát az élettanból kiindulva közelíti meg, hogy filozófiai tézissé emelje.

A húszéves ifjú az élettan minden területe iránt érdeklődést mutatott, s minden részletkérdéssel kapcsolatban önálló véleménye van. Ez azonban nem mindig bizonyul helyesnek. Szabadon szárnyaló gondolatai nem egyszer ütköznek Haller egyik-másik tézisébe, nemritkán a tényekbe. Gyakran az érzések és az érzékelés élettanával foglalkozó Bonnet8 általánosan elfogadott filozófiai téziseivel sem értett egyet. Schillernek ez az elaboratumal a természetfilozófusok spekulációs korszakára emlékeztet. Ebben a munkájában a test-lélek kapcsolat problémája megoldásának egy egyéni sajátos tézisét állította fel.

A problémát tulajdonképpen Descartes hagyta a XVIII. századra az anyag és szellem egymással ellentétes, egymást kvázi kizáró „machina”, ill. res cogitansm formájában.

  • 8 Charles de Bonnet (1720–1793) – Genfben élt. Természettudós és filozófus, 1739-ben a parthenogenesisről folytatott kutatásait foglalta össze egy írásban, később az érzékelés élettanának és filozófiájának kérdéseivel foglalkozott Locke és Gardner teóriáinak híve. A természettudományos ismeretek és a vallásos meggyőződés összhangját kereste. Figyelme később pszichológiai kérdések felé fordult. Laveter nagyra becsülte, néhány művét lefordította, Voltaire viszont hevesen támadta a kereszténység apologiájáról írott filozófiai tanulmány elfogult hangvétele miatt. Vö. Lemoine, A.: Charles Bonnet, philosophe et naturaliste (Paris, 1859). Értekezésének 8. fejezetében Bonnet hypothesisét a gondolkodás anyagi substatumáról nemcsak, hogy elveti, de Bonnet-t egyenesen szemfényvesztőnek nevezi („der französische Gaukler…”).
  • l elaboratum – tudományos értekezés; javaslat, tervezet.
  • m res cogitans – gondolkodó dolog (Descartes).

Az anyag irányába való hangsúlyeltolódás vezetett a francia sensualismus és materialismus teóriájához és La Mettrie ’L’homme machine’-jéhez,n míg a lélek funkciójának abszolutizálásából alakult ki a Leibniz-féle monadológia, ami azt állítja, hogy a lélek független minden idegen befolyástól. Schiller mindkét megoldást elveti. Egy harmadik erő szükségességét postulálja, mely az anyagot és a szellemet összeköti, s maga részben anyagi, részben lelki. Schiller „Mittelkraft”-nak nevezi dolgozatában. A Mittelkraft erősen emlékeztet arra a fogalomra, ami Hallernél olvasható, mint „medium quid inter corpus et animam [est]o és amit később Haller „Nervengeist”-ként ír le.9 Ez a gondolat sem előzmény nélküli, Van Helmont-nál bukkan fel, mint „archaeus insitus”,p az archaeus influensq mellett.

Ez a tézist-antitézist áthidaló koncepció leveleiben és későbbi orvosi fő művében is megjelenik. Nem nehéz e hypothesisben felismerni Stahl animájának módosított formáját, a vis vitalist.r Ez az erő, mint azt a továbbiakban olvassuk, az idegekben lakozik. Hogy azonban az idegek működése lényegében miben rejlik, megoldatlan probléma marad.

A dolgozatot a statutumoknaks megfelelően latinul kellett benyújtani.

  • n L’homme machine francia – Az ember-gép (1748).
  • o medium quid inter corpus et animam [est] latin – Hogyan különböztethető meg a test és a lélek? (?)
  • 9 Albrecht von Haller: Elementa physiologiae Corporis Humani. Vol. II. Lausanne, 1757–1778. p. 602, 610. – Schiller a ’Philosophia Physiologiae’-t először németül írta ’Grundriss der Physiologie’ címmel. A „Mittelkraft”-ról részletesen lásd a berlini kiadásban (1781) Bd. II. p. 237. Az első latin fordítás eredeti címe: ’Idea Physiologiae’.
  • p archaeus insitus – régi eredeti helyén, természetes helyzetében.
  • q archaeus influens – természetes áramlás (?)
  • r vis vitalis – életerő, amely létrehozza a szerves vegyületeket.
  • s statutum – szabályzat, alapszabály.

Professzorai az értekezést távolról sem azzal a lelkesedéssel fogadták, amivel Schiller írta. Mindhárom bírálatból kitűnik azonban, hogy tehetségét tévedései ellenére is felismerték. Egyik bírálója egyenesen azt jövendöli, hogy „ifjúi kiforratlanságának elmúltával jeles tudós lesz belőle”. Tartalmi ellenvetéseik mellett kifogásolták stílusát (a latin stílusról van szó!), helyenként homályos fogalmazását, ezt sem alaptalanul. Ugyancsak joggal vetették szemére Haller téziseivel szembenálló fejtegetéseit, amiket ráadásul ironikus stílusban adott elő. Hallernek az élettanban új korszakot nyitó irritabilitás-tanát Schiller – úgy tűnik – nem értette meg. Nemcsak az egyébként csodált Haller egyik-másik tézise maradt számára rejtély. Kétségbe vonta a labirintus folyadék létét és funkcióját is, amit Cotugno10 nemrég fedezett fel, bizonyítva az egyensúly fenntartásában játszott szerepét.

  • 10 Domenico Cotugno (Cottumnus) (1736–1822) – 25 éves kora óta az anatómia sikeres, néhány év múlva európai-nevű professzora a nápolyi egyetemen. Több anatómiai leírás és élettani funkció első ismertetője.

Nem csekély öntudat szükséges ahhoz, hogy egy 20 éves medikus olyan formán vesse el egy híres tudós elméletét, mint ahogy Schiller tette dolgozatának kilencedik paragrafusában Hallernek egy az asszociáció mechanizmusára vonatkozó élettani hipotézisét (viribus transmutatoriis) a következő szavakkal veti fel: „Nem értem, hogy Haller hogyan lehetett ily felületes… – Quandoque bonus dormitat Hallerus”. Tény, e fejtegetés előtt és után a legnagyobb elismerés hangján szól Hallerről, egyenesen dicsőíti, nem sokat enyhít a tényen, hogy saját értetlenségét ez ügyben Haller tévedésének tartja („Haller ist zu gross als dass er durch den Irrtum verlöse”).

Joggal jegyzi meg bírálatában Chirurgien-Major Klein, hogy a szerző oly sértő módon támadja a halhatatlan Hallert, aki nélkül ő igen rossz fiziológus lenne, hogy ez az egész tudós világot érzékenyen kell hogy érintse.

Másik bírálója és tanára, Prof. Consbruch is kifogásolja ezt az írást, benne a Haller elleni alaptalan vádat, ha szavai enyhébbek is. Ugyanakkor a leghatározottabban dicséri a vitairat szerzőjének elmélyült filozófiai és élettani ismereteit („…macht den philosophischen und physiologischen Kenntnissen des Verfassers Ehre…”).

Bírálóihoz a végső döntést hozó herceg is csatlakozott, jóllehet nem mulasztotta el, hogy bizonyos fokú elismerésének hangot ne adjon, amikor a következő szavakat diktálta:

…Az értekezés ne kerüljön nyomdába, jóllehet meg kell vallanom, hogy a fiatalember benne sok szépet mond és nagy lelkesedést mutat…, korai lenne még a világ elé tárni… Ha még egy évet eltölt az Akadémián, hevessége csillapodik s [ha] továbbra is ily szorgalmas marad, bizonyára jeles egyéniség válhatik belőle.

A kinyomtatásra tehát nem kapott engedélyt. Ez azt jelentette, hogy az abszolutoriumigt még egy évet kellett az Akadémián maradnia.

Az Akadémia nyomasztó légköréből szabadulni kívánó hallgatót leverte az elutasítás. Újult erővel fordult ismét az addig háttérbe szorult költészet felé. Homerosról és Vergiliusról szóló előadásokat hallgatott. Goethe-ből és Shakespeare-ből merített új lendületet. Újra szorgalmasan dolgozott ’A haramiák’ többször félretett kéziratán, megjelenítve benne minden haragját, feszítő szabadságvágyát.

  • t abszolutorium oktatás, régies – záróvizsga; egyetemi, főiskolai tanulmányokat lezáró átfogó vizsga.

1780-ban lehetőség nyílt a klinikum gyakorlására, a betegágy melletti oktatás megindult. Csökkent a kötelezően hallgatandó elméleti előadások száma. Évfolyamának növendékei sok időt töltöttek a kórtermekben. A beteglátogatásokból, a kórtörténetek megírásából, az ordináriusu számára készített beszámolók, referátumok elkészítéséből Schiller is kivette a részét.

  • u ordinárius – egyetemi tanár.

Betegjelentései közül legérdekesebbek azok, amelyekben növendéktársának, Grammontnak az állapotáról számol be.

Az egykori Károly Akadémia stuttgarti levéltárában Friedrich Schiller kézírásával nyolc kórtörténet található, melyeket Schiller Grammonttal való találkozása, kezelése kapcsán írt. Kettőnek parancsnokához, Seeger ezredeshez írt jelentés formája van. Négy kórtörténetet a Károly Akadémia történetét feldolgozó H. Wagner publikált,11 a másik négyet Joachim Bodamer tette közzé.12

  • 11 Geschichte der Hohen Carls-Schule (Würzburg, 1857)
  • 12 Bodamer, J.: Über eine psychiatrische Beobachtung des jungen Friedrich Schiller. Deutsche Medizinische Wochenschrift 77 (1952) pp. 754–756.

Klinikus professzora bízta meg a pszichiátriai kérdésekkel különösen szívesen foglalkozó Schillert, hogy „súlyos melancholiában” szenvedő, néha teljesen zavart, idegbeteg évfolyamtársát megfigyelje és „jó irányba befolyásolja”. Hamarosan jó kontaktust teremtett vele. A „jó irányba való befolyásolás” nem volt eredménytelen. Sikerült visszatartania az öngyilkosságtól, szuggesztív terápiája jól bevált.

Első beszámolójában még átveszi tanára diagnózisát, de mindjárt kételkedni is kezd. Kórtörténetről kórtörténetre egyre inkább helyeződik át a hangsúly a szervi megbetegedésről, mint a kóros lelki állapot okozójáról, a primer pszichés elváltozásra. Már negyedik orvosi jelentésében pontosan írja le azt a kórképet, amit ma cyklothim depressiónakv nevezünk.

Érdekes Schillernek az a jelentése, melyet 1780. július 23-án írt az Akadémia parancsnokának, Seeger ezredesnek. Ebben azt panaszolja, hogy az utóbbi időben nem hagyják beteg barátjával négyszemközt beszélgetni. Vagy egy másik növendéket, vagy egy felcsert küldenek utána. Ezt olyan bizalmatlanság jelének tekinti, melyet a leghatározottabban visszautasít. Ebben a jelentésben írja azt is, hogy

egy beteg bizalmát csak úgy lehet megszerezni, ha saját nyelvén beszélünk vele, s eddigi kezeléseinknek ez is volt a vezérelve. Ezt az általános szabályt használom [Grammont] kezelésénél is!

  • v cyklothim depressió – mániás depresszió vagy bipoláris zavar.

„Általános szabály”-ról csak Schiller ír. A hivatalos pszichiátria akkoriban ettől a belátástól, a terápia ilyen felfogástól még távol állott.

Egyedül Stahl írásaiban lelhető fel ez a gondolat, ami – úgy tűnik – Schillert ennek a metódusnak az alkalmazására késztette. Bár az sem valószínűtlen, hogy ez az „általános szabály” magától Schillertől származik, függetlenül Stahltól.

Grammont igen sok somatikus tünetről, fejfájásról, hasi görcsökről, végtagfájdalmakról panaszkodott nyomott hangulatában. Ezeknek nem találván látható szervi okát, Schiller a panaszokat pszichés eredetűnek tartotta, ami megerősítette ama elgondolásában, hogy a somatikus zavarok a kóros lelkiállapottal szorosan összefüggenek, mint írja, „szétválaszthatatlan összefonódásba vannak zárva…” Gyógyulásához szükségesnek tartja, hogy Grammont eltávozhassék az akadémiáról. Merész ajánlás volt ez, de akceptálták. A tapasztalat őt igazolta. Növendéktársát és betegét Teinach-ba küldték fürdőkúrára, ahol állapota rendeződött. Az akadémiára nem tért vissza.

Bizonyos, hogy a beteg növendéktársával való psychoterápiás foglalkozás magának a költőnek is hasznára vált. Ez idő tájt maga is igen nyomott hangulatban volt. A depresszív beteggel való intenzív foglalkozás talán hozzásegítette őt, hogy saját depressziójával megbirkózzék.

Mindezek a tapasztalatok, a tovább mélyült pszichológiai-pszichiátriai ismeretek, egy új disszertációban nyertek kifejezést, melyet az 1780-as év végén nyújtott be. Ez az a bizonyos híressé vált értekezés, melynek címe: ’Versuch ueber den Zusammenhang der Thierischen Natur des Menschen mit seiner geistigen’. Lényege egyetlen mondatban foglalható össze: a test és a lélek kölcsönösen befolyásolják egymást és az érzékelés mozgatja a szellemi erőket. A disszertáció ennek részletes, költőien fogalmazott kifejtése az életből merített példákkal, költői hasonlatokkal. Stílusa egyszerűen lenyűgöző.

Ovidius Metamorphosisából vett hatsoros mottó után a hercegnek címzett szokásos és kötelező ajánlás vezeti be a vitairatot, melyet a vizsgán nyilvánosan adott elő. Ez a költő egyetlen, a maga korában nyomtatásban megjelent orvosi műve. (Alábbiakban a Cotta-féle kiadás13 alapján tárgyaljuk.)

  • 13 Schillers sämtliche Werke. Bd. XII. Stuttgart – Tübingen, 1838. J.G. Cotta Verlag. pp. 11–37. – Az összkiadásokba csak 1838-ban vették fel fiai óhajára.

Már az ajánlásban felbukkan az orvostudomány filozófiai szemlélete: a hercegé a dicsőség – írja, „hogy a hippokratesi művészetet egy mechanikus kenyérkereső foglalkozás (’Brotberuf’) szűk szférájából a filozófiai tan magasabb rangjára emelte”.

A herceg ez irányú „dicsősége” persze igen kétes. Hiszen Schiller minden későbbi írása, de az ez időben írt „Räuber” is az önkényuralom ellen küzd. Mégis, akkori helyzete elkerülhetetlenné tette ezt a byzantinikus ajánlást, ha tanulmányait be akarta fejezni.

„Filozófia és orvostudomány a legteljesebb harmóniában állnak egymással” – fejtegeti a továbbiakban. Maga a tanulmány 27 paragrafusból áll.

Az emberi test organikus erőit két csoportra osztja: vannak jelenségek, melyek a fizikai világ törvényei alapján nem érthetők meg. Ilyen az idegek érzékenysége és az izmok ingerlékenysége. A másik osztályba azok a jelenségek sorolhatók, melyeket fizikai törvények szabályoznak. Ide tartozik a mozgás mechanikája és a test kémiája.

A 7–12. paragrafusokban fejti ki azokat az elgondolásait, melyek a test, valamint az „állati ösztönök” és a lelki-szellemi működések közötti összefüggésekre vonatkoznak. A testi tevékenység összefüggésben van a szellemiekkel; azaz minden túlfeszített szellemi ténykedés bizonyos testi működések túlfeszítettségéhez és az egyensúly felborulásához vezet. A szellemi örömet mindig animalis élvezet, a szellemi kedvetlenséget animalis rossz közérzet kíséri.

A három orvosprofesszor közös bírálata, melyhez most még a filozófus professzor, Abel véleménye is csatlakozott, nem fogadta egyhangú lelkesedéssel Schillernek ezt a tanulmányát sem. A túlságosan is költői stílus nem nyerte meg tetszésüket. Túl erősnek találták azt az állítást, mely a fizikai állapotnak a lelki tevékenységre való döntő hatását igyekezett bizonyítani. Mindazonáltal az értekezést, „Probeschrift” a bírálat szerint, egészében elfogadták. Mindhárom orvostanár dicsérte szellemességét, a szerző szorgalmát. Abel egyenesen a „szerző genie”-jéről írt. Cotta kiadásában jelent meg 1780-ban a herceghez szóló, Schillernek a medicina egészéről vallott felfogását tükröző ajánlással.

Tudományos körökben hamar elismerésre talált, a gothai ’Gelehrten Zeitung’ dicsérően említi. Nem maradt visszhang nélkül később sem.

Bécsben 1811-ben újra kiadják a kis művet. A nagyhírű neurológus M. Romberg kezdeményezésére 1820-ban a F. Nasse által kiadott ’Zeitschrift für psychische Arzte’ közli. Egy évvel később a ’Neue Berlinische Monatschrift’ nyomtatja ki. Még a XIX. század második felében sem felejtették el. A szentpétervári orvosok 1859. évi konferenciájának pszichiátriai szekciójában Otto Müller tart róla nem orvostörténeti, hanem szigorúan szakmai előadást.

Tanárai kívánságára csaknem egyidőben készítette el Schiller második, immár nem elméleti, „tisztán orvosi” munkáját. Tárgya a gyulladás és a „rothadó” lázak természete, klinikuma és – igen visszafogottan, röviden – azok terápiája. Nem cicerói latinsággal írott értekezése a szakirodalom igen jó ismeretét, s bizonyos érdeklődést is mutat, de nem tér el korának szokványos egyetemi, akadémiai vizsgairataitól, nem közöl újat és nem árul el valami nagy lelkesedést.

A második vitairatot (’Tractatio de discrimine febrium inflammatoriarum et putridarum’) Schiller záróvizsgájához nyújtotta be 1780-ban. Ebben az írásban széleskörű, jóllehet túlnyomóan teoretikus orvosi tudás tükröződik. Harmincnyolc rövid fejezetében tulajdonképpen a XVIII. századvégi orvostudomány áttekintését adja. Ez az írás sem nyerte el a professzorok tetszését. Mai szemmel nézve mégis úgy tűnik, hogy az elsővel szemben ennek az írásnak az elutasítása nem volt indokolt. Ez a munka jól átgondolt írás, kora orvosi ismereteit megfelelően interpretálja. Ennél több pedig egy inaugurálisw disszertációtól igazán nem volt várható.

A XVIII. század hippokratizmusa, a Hippokratesi Gyűjtemény írásaiban foglalt empíria és orvosi felfogás, a négy nedv tana, ami Schiller orvosi írásaiban is fellelhető, nem mond ellent a felvilágosodás filozófiájának, az abból fakadó orvosi gondolkodásnak. A hippokratesi „empeiria”, a kórfolyamatok leírása és értékelése, a példaként felhozott esetközlések, az analógiák jól illenek a korszak racionális-empirikus klinikai gondolkodásába. Azok a példák, hivatkozások és analógiák, melyeket Schiller ebben a traktátusban tárgyal a XVIII. század második felében működő orvos gondolkodásának lényeges eleme volt.

Schiller nem eredetiben olvasta Hippokratest és a rajta kívül még idézett görög auctorokat. A népbetegségekről ’De morbis popularibus’ című könyvből vett hivatkozásnál például a Haller-féle latin kiadást jelöli meg.14

  • w inaugurál – felavat, beiktat, bevezet.
  • 14 Editio Hallerianae, aegrotatio. Tom. VIII. p. 5. (CLIX a citált hely)

Hogy a görög nyelv mindazonáltal nem volt ismeretlen számára, ezt néhány nagyon rövid, görög betűkkel írt citátum jelzi orvosi kézirataiban.

Elméleti értekezésein kívül egyetlen olyan írása maradt fent, ami orvosi gyakorlatára utal: egy recept. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, valóban szándékában állt orvosi gyakorlatot folytatni? Amikor az orvosi professzurára gondolt, nemcsak a medicinával való teoretikus foglalkozás lehetősége csábította?

Harmadik értekezésének a herceghez illendőképpen és kötelességszerűen szóló előszavában így ír:

…akik engem vizsgáztattak, úgy vélték, van bennem valami, ami talán alkalmassá tesz arra, hogy egykor (majd) orvosként szolgáljam hazámat. Örülök ennek a véleménynek, s minden szellemi erőmmel azon leszek, hogy ennek megfeleljek, mivelhogy hercegi Fenséged kedvező kilátásokat nyitott meg.

Egy 1782-ben írt levélben azt írja önmagáról: nincs más gondolata, minthogy szerencséjét a medicinában kövesse. Aztán jött a nagy változás. A ragyogónak ígért és ígérkező jövővel szemben a siralmas jelen.

Tanulmányai befejeztével Schillert 1780. december 14-én bocsátották ki az Akadémiáról. A herceg Schiller apjának tett ígéretét a biztos, jó jövőt illetően csak igen szerény mértékben váltotta be. Ezredorvossá nevezte ki az Augé-ezredhez, a tiszti rangot jelentő kardbojt viselésének joga nélkül, igen csekély fizetéssel. Maga az Augé-ezred a württembergi katonaság leggyengébb alakulata volt, 240, jórészt már invalidus, ütött-kopott egyenruhát viselő gránátosból állott.

A vágyott szabadság pedig igencsak messze volt. Túl szigorúak voltak az előírások, túl kemény a katonai szabályzat, túl gyakoriak a mindent eligazító raportok. A katonaorvosoknak a kezelési eljárásokról az udvari orvosnak, Dr. Elwertnek15 kellett jelentést tenniük és jóváhagyást kérniük, receptjeiket bemutatniuk.

  • 15 Immanual Gottfried Elwert (1759–1810) – orvosdoktor maga is a Károly iskolában tanult. Tanulmányai leginkább a törvényszéki orvostan egyes kérdéseivel foglalkoznak.

Az is tény azonban, hogy az ifjú ezredorvos kevésbé tisztelte a szabályzatot, nem pontosan tartotta be az előírásokat, túl nagyvonalúan végezte katonaorvosi feladatát. Gyógyeljárásai igencsak szokatlanok, receptjei hatalmas dózisaikkal veszedelmesek voltak. Az ezredorvosi rutinmunka nem elégítette ki. A medicina iránti érdeklődése alábbhagyott, kevés orvosi könyveit ez idő alatt mindössze egy gyógyszerészeti almanachhal egészítette ki.

Teljesen nem adta ugyan még fel ifjúsága vágyát, az orvosprofesszori jövő gondolatát, de nem sokat tett érdekében. Az élettan iránti érdeklődése még nem hunyt ki: az élettani tanszék elnyerésének halvány reményében vette elő ismét azt a bizonyos, sok új, érdekes problémát tárgyaló, izgalmas kérdéseket felvető, elutasított dolgozatát, de átdolgozásához már nem volt kedve. Még arra sem vitte rá a lélek, hogy az 1781-ben egyetemi rangra emelt akadémián a doktorátust megszerezze, jóllehet legtöbb évfolyamtársa, nem elégedvén meg az absolutoriummal, promoveált. Megszerezték az akkor már a tübingeni egyetemmel egyenrangú Károly Akadémián az orvosi doktorátust.

A teoretikus medicina iránti érdeklődése is rohamosan csökken, az orvosi gyakorlattól pedig már teljesen elment a kedve. Az elméleti orvostannal, mint önálló diszciplínával eddig érzett hivatástudata lassan elmúlik. Az orvoslás, mint „kenyérkereső foglalkozás”, ahogy többször nevezi, pedig nem érdekli.

A költő mellett eltörpül az orvos. Költeményei, esszéi nevét most már külföldön is ismertté teszik. Mindenekelőtt az 1781-ben megjelent és 1782. január 23-án Mannheimben bemutatott drámája, ’A haramiák’ vitte hírét a nagyvilágba, s már befejezéshez közeledett az 1783-ban megjelent ’Fiesco’, „a célratörő és elbukó becsvágy” drámája.

A stuttgarti udvarban a reakció egészen más volt. A darabja bemutatóján résztvevő szerzőt engedély nélküli távozás miatt a herceg tizennégy nap elzárással sújtja. Egyidejűen – várfogság terhe mellett – megtiltja orvosi dolgozatain kívül bármilyen írása publikálását: „Bei Strafe … ausser dem medizinischen Fache irgendwas drucken zu lassen”.16

Ezek az inzultusok és a kialakult hangulat végképp tűrhetetlenné tették helyzetét. Bekövetkezett a szakítás a herceggel, az udvarral, a katonasággal, s végül az orvoslással is. Schiller megszökött: 1782 szeptemberében, 22-ről 23-ra virradó éjjel elhagyta a várost. Egy kis ezredorvossal kevesebb lett Württembergben, s egy nagy költő elindult a világhír, a halhatatlanság felé.17

  • 16 Büntetés terhe mellett… (tilos) az orvosi szakmán kívül bármit kinyomtattatnia.
  • 17 Schiller három disszertációjának és a kórtörténetek eredeti példányait a Schiller Múzeum őrzi Marbachban. 1959-ben adta ki a Deutsche Hoffmann La Roche AG „Friedrich Schiller – Medizinische Schriften”.

További felhasznált irodalom:

  • Wolzogen, C. v.: Schillers Leben, verfasst aus den Erinnerungen der Familie, seinen eigenen Briefen und den Nachrichten seines Freundes Körner. J. G. Cotta’sche Buchhandlung (Stuttgart–Tübingen, 1830)
  • Vaihinger, H. und Bauch, B. (Hrsg): Schiller als Philosoph und seine Beziehungen zu Kant. Kantstudien, Band 10. (Berlin, 1905)
  • Mann, Thomas: Versuch über Schiller. Thomas Mann: Nachlese. (Berlin, Frankfurt am Main, 1956)
  • Bodamer, Joachim: Über eine psychiatrische Beobachtung des jungen Friedrich Schiller. Deutsche Medizinische Wochenschrift 77 (1952) pp. 754–757.
  • Wagner, H.: Geschichte der Hohen Carls-Schule. (Würzburg, 1857)
  • Mok, A.: Die medizinische Fakultät der Carls-Akademie. (Stuttgart, 1859)
  • Müller, Ernst: Regesten zu Friedrich Schillers Leben und Werken. (Leipzig, 1900)
  • Neuburger, Max: Schillers Beziehungen zur Medizin. Wiener Klinische Wochenschrift 18 (1965) pp. 488–494.
Friedrich Schiller: Medizinische Schriften. Deutsche Hoffmann La Roche AG (Hrsg.) 1959
Forrás

Schultheisz Emil: Művészek és orvosok. Sajtó alá rendezte Gazda István. Szakszerkesztő Bodorné Sipos Ágnes. Schultheisz Emil „Fejezetek az orvosi művelődés történetéből” címmel a Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 62. köteteként 2006-ban megjelent munka „Művészek és orvosok” című fejezete. Budapest, 2006. (A Magyar Tudománytörténeti Intézet Tudományos Közleményei, 17.)

Jegyzet

A tanulmány eredeti verziója – essay formájában – Schiller születésének kétszázadik évfordulója alkalmából jelent meg. Ez az írás annak kibővített és átdolgozott, kiegészített változata. Schultheisz Emil: Schiller, az orvos. Orvosi Hetilap 100 (1959) 34. pp. 1233–1236.