Medicina a reneszánsz egyetemen

Tankönyv és curriculum
Dr. Schultheisz Emil
orvoslás, reneszánsz, felsőoktatás, orvosegyetem

A nagyon rövid életű hazai orvoskaroknak, minden ünnepélyes deklaráció ellenére, nem volt, mert nem lehetett jelentős befolyása az orvosképzésre és az orvosi életre. Ismerve az egyetemek meghatározó szerepét az európai orvosi műveltségben s tudva azt, hogy Magyarország orvosai tudásukat és műveltségüket a reneszánsz idején külföldi egyetemeken szerezték, az ezek stúdiumaiba való betekintés képet ad a magyar és hazánkban működött külföldi orvosok felkészültségéről.

A status quæstionis-hoz

Az elmúlt fél évszázad reneszánsz-kutatása két irányban haladt. Jacob Burckhardt 1860-ban írott remek könyvében1 kialakított reneszánszképet nem minden alap nélkül kritizáló középkor kutatók2 a reneszánsz és a középkor között élesen megvont határokat elmosva, a középkorkutatás új eredményeinek birtokában a reneszánsz eredetét és eredetiségét is kétségbe vonva,3 a korszakot csak a „12. századi reneszánsz”4 quasi függelékének tartják.5

  • 1Burckhardt, Jacob: Die Kultur der Renaissance in Italien (Phaidon Ausgabe, Leipzig, s.a.)
  • 2Ferguson szerint egyenesen „revolt of the medievalists”-ről van szó. Ferguson, W. K.: The Renaissance in Historical Thought. Five Centuries of Interpretation (Boston, 1948) 18. p.
  • 3Nordström, J.: Moyen Âge et Renaissance (Paris, 1933); Gilson, E.: Humanisme médiéval et Renaissance. Les idées et les lettres (Paris, 1932) 171—196. p. Különösen Curtius volt azon az állásponton, hogy a nyugati kultúra az antikra folyamatosan épülő egységes szubsztancia, beleértve a természettudományokat is. Vesd össze Curtius, E. R.: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter (Bern, 1954) p. 30 ff
  • 4A »renaissance of the twelfth century« kifejezést Rashdall, H.: The Universities of Europe in the Middle Ages (Oxford, 1895) című alapvető munkájában használja. Tulajdonképpen a Karoling-humanizmus periódusa.
  • 5Buck, A.: Gab es einen Humanismus im Mittelalter? Romanische Forschungen 15 (1963) 213—230. p.

A medievisták argumentumainak kizárólagosságával szemben a reneszánsz- és humanizmus-kutatás, mai legjelesebb képviselői (Buck, Garin, Kristeller, Keil és mások),6 a középkorból a reneszánszba vezető út kontinuitásának messzemenő figyelembevételével igyekeznek a középkor történeti fejlődését a reneszánsz önállóságával összeegyeztetni és mint saját, az antik forrásokból merítő,7 a középkorral összefüggő és összhangban álló, ám mint mégis önálló korszakot kutatni és tárgyalni. A reneszánsz individualizmusa viszont nem kezdődik Petrarca előtt, aki változatlanul a reneszánsz kezdetén áll.

  • 6Buck, A.: Zum Begriff und Problem der Renaissance (Darmstadt, 1939); ugyanaz: Der Beitrag des Renaissance-Humanismus zur Ausbildung des naturwissenschaftlichen Denkens. Sitzungber. Geschichte zur Beförderung der gesamten Naturwissenschaften zu Marburg 37 (1966) 33—45. p.; ugyanaz: Das Geschichtsdenken der Renaissance (Krefeld, 1957); Kristeller, P. O.: Humanism and Scholasticism in the Italian Renaissance. Byzantion 17 (1944—45). 346—774. p.; ugyanaz: Medieval Aspects of Renaissance Learning (Durham, 1974); ugyanaz: Renaissance Thought. 2 vols, (New York, 1961—65); ugyanaz: Studies in Renaissance Thought and Letters (Róma, 1956, reprint: 1969); ugyanaz: Iter Italicum. 2 vols (Leiden, 1963—65); ugyanaz: The Classics and Renaissance Thought (Cambridge, Mass. Harvard University Press: 1955); Garin, E.: L’umanesimo italiano (Bari, 1952); ugyanaz: Scienza e vita civile nel Rinascimento (Bari, 1968); ugyanaz: La cultura filosofica del Rinascimento (Firenze, 1961), Keil, G.—Schmitz, R. (Hrsg.): Humanismus und Medizin (Weinheim, 1994).
  • 7Ami az antik orvostudományt illeti, a reneszánszban az valóban „nem újrafelfedezés, hanem újjáélesztés volt”. Vesd összeMagyar László A.: Az antik orvostudomány újjáéledése a reneszánsz hatására. Orvostörténeti Közlemények 109—112 (1985) 82. p.

Jóllehet éppen az orvostörténelem szolgáltathatja a legtöbb nyomós érvet a középkorral való szoros összefüggés, a középkorból való igen lassú átmenet és a folytonosság mellett, és a határ ebben a diszciplínában a legkevésbé éles, a kutatást illetően mégis ahhoz az irányzathoz kell csatlakoznunk, amely mint elsősorban önálló korszakot vizsgálja a reneszánsz időszakát. Abban a tudatban tesszük ezt ugyanakkor, hogy ebben a kérdésben teljesen egységes nézőpont nem alakítható ki, ahogy azt a reneszánsz problematikájáról Huizinga már 1930-ban megírta: csak „…eine pluralistische Behandlung”a lehet a reneszánsz lényegének megfelelő.8 Ebben a felfogásban lehet azt állítani, hogy a medicina számára a reneszánsz annyiban kezdődött már a 11. században, amennyiben akkor a bizánci források iránti közvetlen érdeklődés már tudatos volt, noha a szövegek még a toledói fordító-iskolán keresztül jutottak el hozzájuk. Az arab közvetítést kikerülő, a görög eredetihez közvetlenül forduló szövegfeltárás pedig, a palermói udvarban már a 13. században bizonyítható volt.9 Az viszont nem kétséges, hogy e téren a rendszeres és folyamatos feltáró és fordító munka csak a 15. században Bizánc összeomlása (1451) után indult meg.

  • a… egy pluralista bánásmód — A szerk.
  • 8Aki egységes séma hálójába akarja szorítani, írja tovább, „werde nur sich selbst in den Maschen verstricken”. Vesd össze Huizinga, J.: Das Problem der Renaissance. Huizinga, J.: Wege der Geschichte (München, 1930) 138. p. Ez nem jelentheti azt, hogy a további kutatások során a reneszánsz ne önálló arculatú korszakként vizsgáltassék: „there seems no doubt about the distinctive physiognomy of the Renaissance, and the aim that the very existence of the Renaissance has to be proved by a satisfactory definition of it, must be rejected” — írja Kristeller, P. O.: The Place of Classical Humanism in Renaissance Thought. Journal of the History of Ideas 4 (1943), 59. p.
  • 9Keil, G.: Medizingeschichte und Humanismusforschung. AHF 1983, Humanismus und Medizin Arbeitstagung der DFG. 1982 (Ingolstadt) No. 25, 1. p.

A természettudományok a 15. még inkább a 16. században minden ellenkező állítással10 szemben nem stagnáltak, és ez nemcsak az asztronómia revolúciójára igaz. A medicina, noha fejlődése igen lassú és időben elhúzódó volt, szintén nem maradt változatlan. A 14—15. századi humanistáknak a természettudományokat és azok metodikáját bíráló véleménye11 ellenére a humanizmus és a természettudomány sok ponton érintkezett. A kor nagy művészei pedig mindkettőből merítettek és mindkettőt befolyásolták. Miközben alkotómunkájuk teoretikus szabályain elmélkedtek12 szükségét érezték, hogy ismereteiket mind a studia humanitatis, mind a matematika és az anatómia terén gyarapítsák.13 A még kézműves ars mechanica az artes liberales tudományához közeledik. Ennek a több — lehetőleg minden! — tudományt egyesíteni törekvő univerzalista szemléletnek a sajátosan reneszánsz uomo universale lett az ideálja.

A reneszánszban felébred a renovatio studiorum iránti vágy, éspedig nemcsak a szorosan vett studia humanitatis diszciplínáiban, hanem a tudomány egészében, beleértve ezek sorába természetesen a medicinát is. Ennek a gondolatnak interpretálói a humanisták és nem utolsósorban a humanista orvosok, közöttük számos magyar és Magyarországon működött külföldi orvos.14

  • 10Butterfield, H.: The Origins of Modern Science 1300—1800 (London, 1947) 17. p.
  • 11Ennek a tulajdonképpen még ma is vitatott kérdésnek eredetét lásd La disputa della arti nel Quattrocento, a cura di E. Garin (Firenze, 1947). A »disputa delle arti«-n annak idején orvosok is részt vettek. A »querelle des anciennes et des modernes« az orvostanban sem volt kisebb probléma, mint a literatúra, a poétika, a természettudományok, a matematika, az asztronómia és az asztrológia területén — csak sokkal kevésbé volt látványos. A vita mindenesetre jóval később válik általánossá a medicinában, csak a 16. század második felében. Vesd össze Lichtenthaeler, C.: Grundsätzliche Schwierigkeiten in der medizinischen Humanismusforschung (Start eines Forschungsberichtes). Humanismusforschung, Mitteilung. II.
  • 12Blunt, A.: Artistic Theory in Italy 1451—1600 (Oxford, 1960)
  • 13Saxl, F.: Science and the Italian Renaissance. Saxl Lectures (London, 1957) 111—124. p., valamint Singer, Ch.: The Confluence of Humanism, Anatomy and Art. Saxl, F.: Memorial Essays (London, 1957) 260—269. p.
  • 14Castiglione, Arturo: The Renaissance of Medicine in Italy (Baltimore, 1934); Ruttkay, L.: Jessenius als Professor in Wittenberg. Communicationes de Historia Artis Medicinae 62—63 (1971) 13—57. p.; Schultheisz, E.: Antonius Gazius und die humanistische Medizin. Med. Wschr. 3 (1961) 179—182. p.; ugyanaz: Ein ungarischer medizinischer Humanist, Johannes Zsámboky (Sambucus) und seine Beziehungen zu einigen seiner deutschen Freunde. Proceedings Cong. Int. Hist. Med. XXX. (Düsseldorf, 1985), 440. p. ff; ugyanaz: Zsámboky, az orvos—humanista. Communicationes de Historia Artis Medicinae 109—112 (1985) 173—180. p.

A humanista orvosok a skolasztikus tanok kontinuitása mellett a medicina új viszonyát teremtik meg saját tradíciójukkal és ezzel vizsgálataik tárgyával, az emberi test természetével és a természettel általában. A humanisták történeti és nyelvi kritikája segítségével eredeti formájába visszaállított Galénosz tekintélyét ez nem csökkentette, sőt növelte. Erősítette ugyanakkor az anatómiai—élettani gondolkodást, legitimálta az egyre gyakoribb autopsiákat és ezek révén azt a kritikát, mely az antik medicinának csak autoritatív módon őrzött tartalmát illette.

A tipikus reneszánsz—humanista Vesalius által megújított anatómia, a későbbi fejlődést meghatározó befolyásával a jelenség paradigmája. Az antik szerzők tekintélye a medicinában, amely korábban legitimációs érvet biztosított, azonban csak lassan adja át helyét a természet autoritásának. A teoretikus medicinában ez a folyamat a felvilágosodás korszakában, a praktikus orvostanban pedig a 19. században fejeződik be. Ilyeténképpen a reneszánsz medicinájában a tradícióhoz és a természethez való új viszony kialakítása előfeltétele az „újkori” orvostan megjelenésének, de nem azonos azzal. A reneszánsz a medicinában nem az újkor, még csak nem is a kora újkor, hanem éppen azok fundamentuma. Nélküle sem fejlődés, sem változás nem következhetett volna be ezen a területen. A reformáció a fent vázolt folyamatot kezdetben kevéssé befolyásolta, noha igen sok orvos már korán a reformáció híve lett. A reformáció intenciói a humanizmuséival megegyeztek, bizonyos gondolatok találkoztak, de az eltérés sem hanyagolható el. Luther Arisztotelész-nek a humanisták által éppen „megújított” és megerősített természetfilozófiáját, tehát az akkori elméleti orvostan filozófiai alapját hevesen támadta. A teológiai indíttatású egyetemi reformból a többi fakultás mellett az orvosi kart sem akarta kihagyni. A kar megreformálását azonban átengedte maguknak az orvosoknak,15 akik ezt Melanchton irányításával teljesen a humanizmus szellemében alakították, s egyáltalán nem antiarisztoteliánus módon.16

  • 15WA [Weimar Edition] 6, 459. p.
  • 16Luther, mint ismeretes, nemcsak az orvosi fakultás reformját nem akarja konfesszionálisan befolyásolni, de a medicinát egészen átengedi a humanizmusnak, amennyiben a Disputatio de homineben már arról, a medicina elveivel szemben támasztott teológiai igényéről is lemond (WA [Weimar Edition] 39/2, 175—177. p.), ami teológiai antropológiájában foglaltatik. Ez a szemlélet Európa-szerte uralkodóvá vált a legtöbb egyetemen. Így a medicina megőrizhette relatív vallási semlegességét, tudományának univerzalitását akkor is, amikor a valódi és szellemi vallásháborúk a szellemi centrumokat sem kímélték.

Míg a Petrarca által erősen megtámadott skolasztikus medicina a 15—16. században még uralkodik az egyetemeken, Marsilio Ficino neoplatonikus munkássága révén az antik medicina először nyer konstitutív jelleget. Eközben a studia humanitatis tanítói, mint pl. Giorgio Valla, humanisták, mint pl. Ermolao Barbaro, humanista orvosok, mint pl. Lorenzo Lorenzano, Niccolo Leoniceno, Thomas Linacre etc., fordításaik és kommentárjaik révén alapvetően készítették elő a medicinában is a renovatio studiorum-ot. Ezen az alapon jöhetett létre a párizsi Galénosz-reneszánsz a 16. században, amelynek Jacques Dubois és Winther van Andernach voltak legfőbb képviselői.

Kialakult a természet új képe, a természettudomány új értelmezése, ahogy az Leonicenus-nál, Rabelais-nél, és legfőképpen Vesalius-nál látható. Az Alpoktól északra a humanizmus pedagógiai tartalmat is kap, amely Erasmus és követői útján terjed, és járul hozzá a medicina reformjához. Ez határozza meg a továbbiakban a tananyagot is az orvosi fakultásokon.

A természettudományok és a medicina a humanisták filológiai fáradozásainak nemcsak az antik szövegek új, tiszta kiadását, addig nem, vagy alig ismert auktorok munkáinak megjelentetését köszönhette. A medicina és a természettudományok jeles képviselőinek a studia humanitatis egyben a kritikai gondolkodás iskoláját jelentette. Mindannyian, a humanisták és a természettudományok művelői abból indultak ki, hogy a valóság, lett légyen az történeti esemény, vagy természettudományi jelenség, a benne rejlő permanens princípiumok segítségével magyarázható meg. Ehhez volt szükség a renovatio studiorum-ra. Az alig változó oktatási formák tehát új tárgyakat és új tartalmat kaptak.

A reneszánsz orvosi műveltsége az egyetemi curriculumban, a tankönyvekben, kommentárokban az egyetemi tananyagtól sem független episztolákban és consilia-kban tükröződtek.

Filozófia az orvosi stúdiumban

Egy előző tanulmányomban17 rámutattam a logika jelentőségére a középkor orvosi stúdiumaiban. A logika önálló diszciplínaként az oktatásban a szorosan vett szakmai tárgyaknál nem kisebb helyet foglalt el. Tanítása és tanulása az orvosi karon három névhez kapcsolódik: Arisztotelész-hez, Galénosz-hoz és Avicenná-hoz.18

A logikánál jóval teljesebb az a filozófiai ismeret, amely a reneszánsz humanizmus orvosi szemléletét alakítja.19 Bár ismert a szoros összetartozás a medicina és a filozófia tanítása között az itáliai egyetemeken, az orvostörténeti monográfiák kevés kivétellel a kérdéssel nem foglalkoznak.20

  • 17Schultheisz, E.: Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson. Communicationes de Historia Artis Medicinae 147—148 (1994) 7—24. p.
  • 18A középkori Arisztotelész oktatásnak máig legjobb összefoglalása: Boelmer, Ph.: Der Aristotelismus im Mittelalter. Franziskanische Studien XXII (1935), p. 338 seq. Egyetemi oktatásáról lásd még d’Irsay, St.: Histoire des Universités françaises et étrangères des origines a nos jour. 2 vols. (Paris, 1933/35 passim).
  • 19A medicina és filozófia reneszánszkori összefüggéseinek a címben foglaltakon túlmenően újabb általános irodalmát lásd Deer, L. A.: Academic theories of generation in the Renaissance (Phil. Diss. London Warburg and Courtauld Institutes, 1980)
  • 20A neves filozófiatörténész Charles B. Schmitt így ír: „Medizinhistoriker neigen mit nur wenigen Ausnahmen dazu, die philosophische Komponente der medizinischen Ausbildung zu jener Zeit in den Hintergrund Zu verbannen, wobei sie zuweilen die Geschichte der Medizin so behandeln, als ob das philosophische Element überhaupt nicht vorhanden wäre” lásd Schmitt, C. B.: Aristoteles bei den Ärzten. Keil G., Moeller, B. und Trusen, W. (Hrsg.): Der Humanismus und die oberen Fakultäten. Mitteilung XIV der Komission für Humanismusforschung Acta Humaniora (Weinheim, 1987) 239. p. A filozófia és orvostudomány összefüggéseinek egyes kérdéseit Kristeller is tárgyalja: Philosophy and Medicine in Medieval and Renaissance Italy. Spicker, S. F (Ed.): Organism, medicine and metaphysics (Dordrecht, 1978) 29—40. p. Az ókori medicina—filozófia összefüggést is tárgyalja Schumacher, J.: Antike Medizin (Berlin, 1963)

A filozófiának az orvosi curriculumban betöltött, a stúdiumot meghatározó szerepéről, a tanterven és az oktatásban elfoglalt helyéről valóban alig esik szó. Így nem tűnik feleslegesnek a kérdés közelebbi vizsgálata.

A logikát és a filozófiát az egyetem magasabb stúdiumaihoz szükséges propedeutikának tartották, amint az az 1405. évi bolognai statútumban is olvasható.21 Ezek szerint a megadott Arisztotelész művek előadását követik az orvosi lectio-k.22 A sorrend nem új, Galénosz-ig követhető, aki filozófusként sem jelentéktelen alakja a tudománytörténetnek.23 Igen elterjedt volt a reneszánsz idején a galénoszi Quod optimus medicus sit quoque philosophus Rotterdami Erasmus fordításában.24 Miként az orvos Galénosz-t joggal tartjuk filozófusnak is, Arisztotelész-ről ismert, hogy a tudományok minden ágát művelve jelentős orvosi munkáknak is szerzője volt,25 s művei befolyással voltak az egyetem minden fakultásának tananyagára. Az orvosi stúdiumok jellegzetessége a 16. század végéig az arisztotelészi filozófia dominanciája.26 Ismert az arisztotelészi logika és filozófia, Galénosz logikája és Avicenna ez irányú munkáinak összefüggése és hatása az orvosi gondolkodásra. Ez a gondolkodás a középkortól folyamatos kísérője és része a medicina tanulásának. Pietero d’Abano27 Conciliator címet viselő, a késő középkor és a reneszánsz idején igen sokat olvasott írásában kifejti, hogy a logika, természetfilozófia és az asztronómia tudása az eredményes orvosi tanulmányoknak alapvető feltétele. A Conciliator az egyetemi statútumokat, illetve az itáliai oktatási gyakorlatot tükrözi.28 Ez a Conciliator első „differentia”-jában leírt kapcsolat lett a következő évszázadok orvosi fakultásának modellje.

  • 21Malagola, C.: Statuti della universita e delle collegi dello studio Bolognese (Bologna, 1888, reprint: Torino, 1966) 274. p.
  • 22Malagola op. cit., 276—277. p.
  • 23Bár sok filozófia műve veszett el, elegendő maradt ahhoz, hogy gondolkodása és felfogása megismerhető legyen. Vesd össze Temkin, O.: Galenism. Rise and decline of a medical philosophy (London, 1973). Főleg a 2. fejezet taglalja Galénosz filozófiájának általános elveit. Lásd még Kalbfleisch, K.: Ueber Galens Einleitung in die Logik. Jb. Klass. Philosophie 23. Suppl. (Leipzig, 1897); valamint Maróth M.: A görög logika Keleten (Budapest, 1980)
  • 24A kiadások és fordítások részleteit lásd Durling, R. J.: A chronological census of Renaissance editions and translations of Galen. Journal of the Warburg and Courtauld Institutes 24 (1961) p. 254, 295 passim.
  • 25Az orvosi—élettani munkák megtalálhatók a H. Bonitz által összeállított Index Aristotelicusban (Berlin, 1870, reprint: Graz, 1955). A De sanitate ete morbo — a parva naturalia része — a 16. században gyakran disputált értekezés. Vesd össze Schmitt, Ch. B.: Aristotelian textual studies at Padua. Poppi, A. (Ed.): Scienza a filosofia all’università di Padova (Trieste, 1983) 287—314. p.
  • 26Ottason, Ph.: Scholastic medicine and philosophy. A study of commentaries on Galens’s Tegni (c. 1300—1450) (Uppsala, 1982)
  • 27Pietro d’ Abano (Petrus Aponensis, 1250—1315), Párizsban a medicina és a filozófia professzora. 1306—14-ig professzor Páduában, itt fejezte be Expositio problematum Aristotelis című írását, melyet először Mantuában nyomtak ki 1475-ben. A Conciliator differenciarum philosophorum et præcique medicorum először 1471-ben jelent meg Velencében és 1643-ban utoljára. Már humanista kiadás a Hippocratis de medicorum astrologia libellus ex Græc. in Lat. (Venetiis, 1485). Mesue kommentárja 1505-ben Velencében, Dioszkoridész kommentárja pedig 1512-ben Leidenben jelent meg. A Conciliator-t a bécsi egyetem orvoskarán a harmadik tanévben előírt, de nem obligát olvasandó könyvek között sorolja fel M. Stainpeis, az egyetem akkori professzora. Bécsben 1520-ban megjelent Liber de modo studendi seu legendi in medicina című könyvében, liber I. pars 1/129. „Petrus de Abano, alias conciliator in differentiis”. A Conciliator jelentőségéről lásd még Norpoth, L.: Zur Bio-Bibliographie und Wissenschaftslehre des Pietro d’Abano. Kyklos 3 (1930), 292—353. p. 1660-ig 18 kiadása jelent meg.
  • 28A Conciliator 1526. évi velencei kiadása alapján írja Schmitt op. cit. 245. p.

Az itáliai Arisztotelész-recepcióval, sőt asszimilációval szemben a 16. század elején a francia és a német egyetemek filozófia-oktatása még hagyományos maradt. Mind az artes fakultás alapvető, mind az orvosi karon quasi kiegészítő, folytatólagos filozófiaoktatás nemcsak integráns, de egyúttal meghatározó része is volt az orvosi tananyagnak. A sensu strictiori orvosi tárgyak tanulásának alapját alkotta.29

Az itáliai egyetemek ars fakultásán előbb logikát, majd filozófiát prælegáltak, amire az orvosi stúdium közvetlenül épült a matematika, latin irodalom, majd a görög nyelv lekcioi mellett. A bolognai és páduai 14—15. századi és a pisai 16. századi statútumok ezt világosan rögzítik.30

Ez a struktúra a 16. század folyamán végig hasonló volt. Nem jelentett persze egységességet: a tankönyvek az artes és az orvosi fakultáson is sok változatosságot mutatnak. Volt ahol a teljes Organont követelték. Egyes egyetemek orvosi fakultásán az egész Physicát előadták, míg másutt — s ez volt a gyakoribb — csak az Analytica posteriora volt a lekció tárgya.31 A sorrend azonban mindenütt azonos volt: a logikától a filozófián keresztül vezetett el a medicinához. A medicinát megelőző logika, mint ordo primus, a természetfilozófia pedig, mint ordo secundus nem hierarchikus különbséget jelentett a filozófia és a medicina között, ahogy a theoretica és a practica curriculumbeli megkülönböztetése sem fontosságuk szerint differenciált. A filozófia-stúdium jelentőségét az orvosok a 18. század végéig terjedő időszakban soha nem vitatták.32

  • 29Ezt fejtegeti M. Grabmann egy általa közölt anonym kézirat Tractatus quidam de philosophia et partibus eius ismertetésében. A kézirat a kor ama véleményét tartalmazza, mely szerint „die Koordinierung der Physica (Medizin) und Scientia legum als Fachwissenschaft erlebt”; vesd össze Grabmann, M.: Die Geschichte der Scholastischen Methode. I/II (Freiburg, 1909), idézi Wolter, H.: Geschichtliche Bildung im Rahmen der Artes liberales. Koch, J. (Hrsg.): Artes liberales (Leiden—Köln, 1976)
  • 30A statútumokat lásd Gherardi, A. (Ed.): Statuti dell’università et studio Firenze (Firenze, 1881, reprint: Bologna. 1973). Az 1543-ból származó pisai statútumokat kiadta Buonamici F.: Sull’antico statuta della università di Pisa. Annales delle università Toscana 30 (1911) III—XVII, 1—80
  • 31Schmitt, Ch. B.: Aristotle among the physicians. Wear, A.—French, R. K —Lonie. M. (eds.): The medical renaissance of the sixteenth century (Cambridge, 1985) 4. p.
  • 32Számos 15—17. századi orvostanár pályafutása maga is a tantárgyak előadásai rendjét mutatja. Így a pl. Ulysses Aldrovadi (1522—1603) 1554/55 tanévben logikát, az 1555/56 tanévben filozófiát adott elő. A következő években kezdte előadásait a medicina theoretica és a botanika tárgyköréből. Vesd össze Dizionario Biografico degli Italiani. Ed. by G. Montalenti (1960) vol. II. p. 118 ff

Az arisztotelészi filozófiát (s a morálfilozófiát általában) nem az egyetemeken, legkevésbé az orvosi karokon támadták. A kritika kívülről jött, az újplatonikusoktól. Az orvosok filozófia stúdiumát ez alig érintette. Még Gianfrancesco Pico della Mirandola (1469—1553), a keresztény tanokra szerinte károsan ható filozófia kifejezett ellenzője is kénytelen a jó orvosi képzéshez szükséges filozófia javára engedményt tenni.33 G. F. Pico azt írja, hogy egy, a platóni filozófián alapuló tantervet szívesen látna. Kritikája csak az arisztotelészi — akkor azonban az egyetemen hivatalos — filozófia ellen irányul. A humanista arisztotelianizmus mellett jelentős, bár kevésbé látványos volt Platón felvétele a filozófia stúdiumába, amely mindhárom magasabb fakultást érintette. A platonizmus ugyanolyan fázisletolódással, tehát későn tűnt fel az ars fakultáson, mint az orvosi karon a neotericus tanok. Niccolo Leoniceo Tomeo 1500 körül tartott Platón előadásai a páduai egyetemen még csak előfutárai voltak a század második felében már rendszeresen tartott lekcióknak.34 Platóni dialógusokat 1570 és 1580 között a pisai és ferrarai, később a római egyetem is felvesz a curriculumba, bár nem a kötelező tárgyak közé. Mivel a század vége felé számos vizsgajegyzőkönyvben lehet a platóni filozófiából merített kérdésekkel találkozni, nyilvánvaló, hogy hallgatása rendszeres volt, vagy legalábbis gyakori. A mindig szívesen tárgyalt Timaiosz mellett, Arisztotelész Metafizikájának ellensúlyozására a Parmenidészt adják elő. Ennek volt egy kifejezetten tancélú fordítása a Platonis Parmenides seu de ideis Latine seorsim editus et brevioribus notis illustratus… prælectionibus explicandis (Hafniae, 1598).

  • 33„Medicus enim a philosopho principia et fundamenta haurit medicinæ, multaque mutuatur, quibus ad conciliandam sanitatem utatur” (De studio divinæ et humanæ philosophiæ), I. 5.; G. F. Pico: Opera quæ extant omnia (Basel, 1605) kiadása alapján a szöveget közli Schmitt op.cit. 248. p.
  • 34Schmitt, Ch. B.: L’introduction de la philosophie platonicienne à la Renaissance. Platon et Aristote à la Renaissance (Paris, s.a.) 93—104. p.

A humanisták a stúdium rendjén és módján nem kívántak változtatni. Coluccio Salutati hangsúlyozza, hogy az orvostan és a bölcselet egymással szorosan összefügg.35 Gyakran egyazon humanista képzettségű tanár adta elő a filozófiát és a medicinát, mint Agostino Nifo, több orvosi és filozófiai mű szerzője, korának sokat olvasott Arisztotelész-kommentátora, aki hosszú egyetemi pályafutása során Pádua, Pisa, Róma és Nápoly egyetemein tanított.36 A kortársak közül a medicina és filozófia viszonyáról, beleértve a tanításban és tanulásban elfoglalt helyüket is, Jacopo Zabarella37 írt a legrészletesebben. Jórészt általános tudományelméleti fejtegetéseiben (De naturalis scientiæ constitutione) a tudás és tudomány struktúráját vizsgálva, az orvosi tanulmányok előfeltételének tartja a filozófia tanulását. Nem lehet jó orvos az, aki egyszersmind nem jó természetfilozófus. A természetfilozófia szolgál a tudomány szerkezetének (»constitutio«) alapjául, amit ezután az orvostan átvehet s a gyakorlatba átültethet. Zabarella az orvosi tudáson az elméleti felkészültséget érti. A jó orvosnak egyúttal természetfilozófusnak kell lennie, miképpen nem lehet jó törvényalkotó sem az, aki nem eléggé járatos a morálfilozófiában.38 Annál is inkább igaz ez, mivel a medicina fiziológiai ismereteit a természetfilozófia ama részeiből meríti, amelyek az emberi test részeivel foglalkoznak.39

Az orvosi tanulmányok elvi kérdéseiről és gyakorlatáról író orvosok hasonló következtetésre jutnak mint a filozófus Zabarella. Capodivacca40 De differentiis címmel írott metodikai munkájában egy »exemplum medicum« segítségével igazolja a filozófia-stúdium nélkülözhetetlen voltát az orvosi curriculumban.41

  • 35Salutati, C.: De nobilitate legum et medicinæ. Ed. by E. Garin (Firenze, 1947) 29. p. A korai humanisták és a filozófia egyetemi oktatásának újabb irodalmát lásd Gilbert, N. W.: The early Italian humanists and disputation. A. Molho and J. A. Tedeschi (eds.): Renaissance essays in honour of Hans Baron (Firenze, 1971); Clagett, M.: The science of mechanic (Madison, 1959); Federici-Vescovini, G.: Astrologia e scienza, la crisi dell’Aristotelismo (Firenze, 1979)
  • 36Agostino Nifo (1469—1538) orvosi munkáit még nem tárták fel kellőképpen. Ratio medendi című írását F. Garfano-Venosta elemzi: Il „De ratione medendi” di Agostino Nifo. Pagine di Storia della Medicina 15 (1971) 59, 74. p.; Arisztotelész kommentárjairól lásd Lohr, C. H.: Renaissance Latin Aristotle Commentaries. Renaissance Quarterly 32 (1979) 532—539. p.
  • 37Jacobus Zabarella (1533—1589) kora egyik legsikeresebb filozófusa. (Jöcher: Allg. Gelehrten Lex. 2127. p.) Harmincévesen a logika professzora Páduában. II. Miksa a comes palatinus méltóságára emelte, amely címet II. Ferdinánd örökletessé tette. Önálló filozófiai írásai mellett Arisztotelész kommentárjai voltak nevezetesek.
  • 38„Quamobrem sicut bonus medicus esse non potest, qui non sit philosophus naturalis; ita nec bonus legislator qui non calleat moralem philosophiam. Inter eas tamen illud interest, quid medicina solam effectionem respicit, philosophia naturalis non effectionem, sed solam scientiam…” Iacobus Zabarella: De rebus naturalibus libri XXX; a majna-frankfurti 1607. évi kiadás alapján, Cap. XXXIII, pag. 102.
  • 39„Ex hac potissimum naturalis philosophie parte sumit ars medica partem illam quæ physiologica dicitur, in qua de humano corpore, ac de eius partibus sermo fit, quam medico illas curaturo necessaria penitus sit earum cognitio”. Zabarella: De naturalis scientiæ etc. cap. XXXIII. 93. p. Egyebekben Zabarella azt is megírja, hogy az anatómiát tanuló orvosok illetve studiosus-ok melyik Arisztotelész művet olvassák, melyiket ne: „non in libris de historia (t.i. animalium] sed in libris de partibus [animalium] methodice de ipsis partibus agentem…” Azt a jelentős szerepet, melyet a logika foglal el az orvosi tanrendben Zabarella véleménye szerint, több helyen is részletesen tárgyalja: De natura logicæ. II. 4.; De methodis. II. 11—14.; vesd össze Edwards, W. R: Jacopo Zabarella. A renaissance Aristotelian’s view of rhetoric and poetry, and their relation to philosophy. Arts libéraux et philosophie au Moyen Âge (Montreal—Paris 1969) 843—54. p. A logikának a többi diszciplínával való összefüggéseit is bemutatja. Ez az itáliai orvosi—filozófiai szemlélet később minden európai egyetemre behatolt. Vesd össze Petersen, P.: Geschichte der Aristotelischen Philosophie in Deutschland (Leipzig, 1921); Az oxfordi arisztotelianizmust tárgyalja Schmitt, Ch. B.: John Care and Aristotelianism in Renaissance England (Kingston—Montreal 1983); itt a határterületeket érintő legújabb irodalom is megtalálható.
  • 40Girolamo Capivaccio (Capodivacca, megh. 1589-ben) 1552-től a páduai egyetem orvosi karának tanára. Anatómiai könyve (Velence, 1593) jelentéktelen Galénosz kivonat, elméleti írásai annál érdekesebbek. A De differentiis doctrinarum sive methodis liber (Padua, 1562) a gyűjteményes kiadásban is megjelent: Opera omnia quinque sectionibus comprehensa (Frankfurt, 1603); és még három velencei kiadás.
  • 41De differentiis. Cap. VI. A szöveget részben közli Schmitt: op, cit. Arist., 256. p. Capodivacca a kérdést a medicina és a logika szempontjából is vizsgálva tárgyalja az ordo resolutivus-t, az ordo compositus-t és az ordo definitivus-t, s így jut el a filozófia s medicina egyes feladatainak mintegy összeolvadásához.

Mivel filozófia nélkül nem lehet az orvostant megérteni, e két diszciplínát együtt kell tanulni, állapítja meg a 16. század egyik másik jeles orvosa Montanus is, Methodus docendi, illetve Methodus medicinæ universæ című írásban.42 Az a néhány szöveghely, amire végső soron minden humanista visszavezeti az orvosi stúdiumok filozófiai alapjairól szóló fejtegetéseit Arisztotelész De sensu et sensatojában található.43 Az ubi desinit philosophus, incipit medicus gondolata tovább hat a 17. században is. A német egyetemek curriculumában a 16. század második felében csaknem obligát.44 A koppenhágai orvosi curriculum szerkesztője, Caspar Bartholinus is ezt fejti ki. A kérdést taglaló írása a De studio medico incohando continuendo et absolvendo részletes orvosi tanterv. Bartholinus kifejti, hogy az orvosok számára a matematika és a filozófia éppoly fontos, mint a jogásznak az etika: „physica vero et mathesis tam sunt in rem medici, quam ethica iuris-consulti. Ubi enim desinit physicus, ibi incipit medicus”.45

Az arisztoteliánus humanista tantervek szerzőinek sorában még Pietro Castelli-t kell említenem.46 De optimo medico címet viselő traktátusa a filozófia és a medicina együttes tanulásának gondolatát fejtegeti,47 ahogyan az már Galénosznál az „optimum medicum esse optimus philosophus”-ban is olvasható.

  • 42Giovanni Battista da Monte (Monte, Montanus, 1498—1551) Manardus és Vesalius barátja. Orvosprofesszor Ferrarában, majd Páduában. Az orvosi filológiának ismert képviselője, ugyanakkor a század egyik leghíresebb gyakorló orvosa. Hippokratész, Galénosz, Avicenna, Rhazes igen sok írását fordította, kommentálta. Ő volt az első, aki a kórházi gyakorlatot bevezette (Lásd ott). Jelentős az általa írt Consilia: Consultationes medicæ de variorum morborum curationibus (Bologna, 1556). Irodalmi munkáinak zöme mind orvos- mind filológiatörténeti aspektusból jól feldolgozott. Az orvosi oktatás metodikájáról írott könyvei viszont kevéssé ismertek. A Methodus docendi és a Methodus medicinæ universæ halála után jelentek meg nyomtatásban. 1549 novemberében tartott előadásainak kivonatát Lucas Stengel két évvel később kiadta (Metaphrasis summaria eorum quæ ad medicamentorum doctrinam attinent excerpta ex lectionibus in Patavino gymnasio anno 1549 mense Novembris; Augsburg, 1551) Műveinek teljes jegyzéke megtalálható Haller bibliográfiájában: Bibl. med. pract. II. p. 76 ff.
  • 43Montanus is erre hivatkozik mind a Methodus-okban, mind pedig az In artem parvam Galeni explanationesben (Venetia, 1554), ahol ugyanezt a problémát taglalja: „… quod idem assignat Aristoteles in libro de sensu et sensato inquirens, ubi desinit philosophus, qui desinit a speciebus animalibus, incipit medicus determinans a farina etiam rationem.” Montanus op. cit. f. 6. Ehhez lásd még Crescini, A.: Le origini del metodo analitico il cinquecento (Udine, 1965) és Wightman, W. P. D.: Quid sit methodus? „Method” in sixteenth-century medical teachings and discovery. Journal of the History of Medicine 19 (1964), 360—76. p.
  • 44Német egyetemekre részben Simone Simoni (1532—1602) révén jutott. A protestáns olasz Simoni élete nagyobb részét az északi egyetemeken töltötte. Arisztotelész kommentárjai mindkét fakultáson használt tankönyvek voltak.
  • 45Casnarus Bartholinus sen. (1585—1629) — A híres anatómus Thomas Bartholinus apja. 1607-ben Nápolyban az anatómia, 1610-ben Montpellier-ben a görög nyelv tanszékére hívták. Bár mindenütt tartott előadásokat, katedrát csak Koppenhágában fogadott el, ahol előbb az eloquentia, majd 1613-ban a medicina professzora lett. Pályáját mint a teológia tanára folytatta 1624-től haláláig. De studio medico. In universam artem medicam Conring szövegkiadása. Csak ez a kiadás állt rendelkezésemre. A De studio medico önálló kiadásáról nem tudok. Ebben a kontextusban a »physica« szó a philosophia naturalis-t jelenti: lásd Hermann Conring: In universam artem medicam etc. Ed. by G. C. Schelhammer (Speyer, 1678); a De studio itt II. 10.
  • 46Pietro Castelli (1575—1661) inkább botanikusként ismert orvos, a botanikus kert igazgatója, a medicina és botanika tanára a messinai egyetemen.
  • 47A tanulandó tárgyakat részletesen sorolja fel. A medicina-filozófia tanulásról szóló fejezeteket arra való utalással kezdi, hogy Arisztotelész a De sanitate et morbo fragmentumban a medicinát a filozófia alá rendeli és az „ubi desinit physicus, incipere medicum” idézettel folytatja. A traktátus több más írással együtt Conring idézett gyűjteményében olvasható. II. 17—67. p., a hivatkozott rész 30. p. Hogy az arisztotelészi mű milyen fontos volt a reneszánsz orvosi oktatása szempontjából, az kiderül az élettani tankönyvekből. Jean Fernel 1638-ban írt és 1642-ben megjelent De naturali parte medicine című a 16. század második és a 17. század első felében a legtöbb egyetemen használt munkájában 20 citátumból 8 (tehát 40%) az Arisztotelészre való hivatkozás, annyi, mint a Hippokratész és Galénosz citátumok száma együttesen.

Studia humanitatis — studium medicinæ

Bár a humanizmus és az egyetemi szellemi élet között évtizedeken át bizonyos ellentét feszült, ezeknek az egymást kölcsönösen befolyásoló áramlatoknak jótékony hatása erősebbnek bizonyult, mint szembenállásuk. Különösen az itáliai egyetemek humanizmus-recepciója kezdődött igen korán. Az itáliai egyetemek befolyása az ultramontán egyetemek curriculumára pedig meghatározó volt.

Hosszú ideig uralkodott az irodalomban az a vélemény, hogy a humanizmus, mint a reneszánsz tanulási-tanítási, művelődési „mozgalma” és az egyetem, mint a középkori skolasztika őrzője, egymással ellenségesen állottak volna szemben és a humanizmus tudományfogalma csak rendkívül lassan és korlátozott mértékben találta meg helyét az egyetemeken.48

Ennek a Felfogásnak a magyarázata egyrészt abban keresendő, hogy az egyetemek egyes konzervatív, de nagytekintélyű professzorai valóban igyekeztek megakadályozni a studia humanitatis felvételét a tantervekbe, másrészt abban, hogy az egyetemi tanítást és tananyagot bíráló, sőt elítélő nyilatkozatok számos humanista szájából elhangzottak.49

A humanizmus itáliai egyetemi recepciójában viszont nagy szerepe volt annak, hogy az itáliai egyetemek mentesek voltak az egyházi dogmatizmustól — a 14. század második feléig önálló teológiai fakultásuk sem volt — az artes liberales és a medicina pedig még nem váltak el egymástól. Az itáliai egyetemeket egészen az ellenreformációig a nem egyházi képzés jellemezte.50 A salernói civitas hippocratica és a bolognai jogi kar, a legum mater, a laikus képzés előkészítője volt a humanizmusnak.51 Constantinus Africanus fordításai és coadunatio-i bevezették a görög orvosi klasszikusokat éppúgy, mint a curriculumba felvett logika,52 mely már az ókorban is összekapcsolta a medicinát a filozófiával. Ez a kapcsolat még intenzívebbé vált, amikor az arisztotelészi természetfilozófia, a fizika végleg a curriculum része lett.53

Az egyetemeken nem gyorsan terjedő humanizmusról alakított képet erősen rontotta Petrarca ítélete. A jogászokat s még inkább az orvosokat, sőt magát a medicinát sújtó kemény kritikája54 sem járult hozzá, hogy a humanizmus szerepét az orvosi karon kedvező megvilágításba helyezze.

  • 48Rashdall, M.: The Universities of Europe in the Middle Ages. 2nd Ed. by M. Powicke and A. B. Emden (Oxford, 1936). Az egyetemek iskolás rendje; merev struktúrája a humanizmus lendületét lassította. Az egyetemek és a humanizmus egymásra hatásának irodalmát lásd Buck, A.Heitmann K.: Die Antike-Rezeption in den Wissenschaften während der Renaissance (Boppart und Bonn, 1978); valamint Reinhardt, W.: Humanismus im Bildungswesen des 15. und 16. Jahrhunderts (Weinheim, 1984). Amit a fenti művek és a bennük foglalt irodalom nem tárgyal az a korszak »skolasztikus önreformja«. A kifejezés Arno Seifert-től származik, aki ezt a jelenséget a humanizmusnak a teológiával és a filozófiával való összefüggésében vizsgálta. Vesd össze Seifert, A.: Logik zwischen Scholastik und Humanismus (München, 1978) Humanistische Bibliothek, Reihe I. Abhandlungen 31. A medicina vonatkozásában ez az önreformáló folyamat nem jelentéktelen erő volt pontosan abban az időszakban, amit Huizinga a középkor alkonyának nevezett.
  • 49A kutatások állását és legújabb irodalmát lásd Denley, P.: Recent Studies on Italian Universities of the Middle Ages and Renaissance. History of Universities vol. 1. Continuity and change in early modern universities (Averbury, 1981) és Buck, August: Die Rezeption des Humanismus in den juristischen und medizinischen Fakultäten der italienischen Universitäten. Keil, G.—Moeller. B.—Trüsen, W.: Der Humanismus und die oberen Fakultäten (Mitteilung XIV Der Kommission für Humanismusforschung. Weinheim: Acta Humaniora VCH 1987).
  • 50Kristeller, P. O.: Rinascimento della storia del pensiero filosofico. Il Rinascimento. Interpretazioni e problemi (Bari, 1983) 239. p.
  • 51Kristeller. P. O.: The School of Salerno. Its development and its contribution to the history of learning. ugyanaz: Studies in Renaissance Thought and Letters (Roma, 1956)
  • 52Schultheisz, Emil: Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson. Communicationes de Historia Artis Medicinae 147—148 (1994) 7, 24. p.
  • 53. A 12. századtól egyre gyakoribb »physicus« elnevezés az orvosra ennek kifejezője. Ez a terminológiai processzus maga is azt jelenti, hogy az egyetemi képzettségű orvos a természetfilozófiában és a természettudományokban is jártas, szemben a csak praktikus ismeretekkel rendelkező, bár nem képzetlen orvossal.
  • 54Petrarca, F.: Invectiva contra medicum. Testo latino e volgarizzamento di Ser Domenico Silvestri. Ed. crit. a cura di P. G. Ricci (Roma, 1950) 54. p.

A humanisták támadásai a medicina ellen Petrarca után a 15. század második feléig tartottak. Míg Petrarca végső soron a medicina tárgyára, az enyészetnek kitett emberi testre alapozta kritikáját, Coluccio Satutati az orvostudomány metodikájából indult ki. Így érthető, hogy a Petrarca és a mások által is bírált jogtudományt az orvostudománnyal szemben felértékelte,55 és érthető a Satutatihoz csatlakozó kiterjedt vita arról, hogy a jogtudományt, vagy az orvostudományt illeti-e az elsőbbség a tudományok hierarchiájában, és hogy egyáltalán tudománynak tekinthetők-e?56

Giovanni d’Arezzo vitatja a jogtudomány elsőbbségét s a medicinánál alacsonyabb tudománynak tartja. Az orvostudomány általános érvényű elvek megismerésére törekszik, elveit a megváltoztathatatlan természetből vezeti le bizonyítás és »kísérlet« révén, s így megfelel a tudomány fogalmának.57

D’Arezzo-val szemben pl. Giovanni da Imola a jogtudomány »embernemesítő« jellegét hangsúlyozva, annak fensőbbségéről ír. Ezt viszont Nicoletto Vernio, a páduai egyetem filozófia professzora filozófiai érvekkel cáfolja. A legtöbb humanistával ellentétben, Vernio a vita contemplativa-t a vita activa fölé helyezvén úgy véli, hogy a stúdiumban az orvosok részére előírt fizika az, ami a tiszta spekuláció módszerével igyekezvén megismerni a természetet, a medicinát a jognl magasabb rendű tudománny avatja.58 Ezt a véleményt a nagytekintélyű Antonio de Ferraris is osztja.59

  • 55Salutati, C.: De nobilitate legum et medicinæ. A cura di E. Garin (Firenze, 1947)
  • 56Pagallo, G. F.: Nuovi testi per la »disputa delle arti« nel Quattrocento: La „Questio” di Bernardo da Firenze e la „Disputatio” di Domenico Bianchelli. Italia medioevale e umanistica 2 (1959) 467—481. p.
  • 57Buck: op. cit., 272—73. p.
  • 58Garin, E.: La filosofia (Milano 1947) Vol. I. 211. p.
  • 59De Ferraris: De dignitate disciplinarum (1494). Garin: La disputa. op. cit. 148. p.

Meg kell jegyeznem, hogy ennek a vitának a során az orvostudomány nemegyszer a természettudományok képviselőjeként szerepel, s a medicinát valójában legtöbbször az egyre erősödő természettudományok helyett támadják. A polémia vége felé már mindkét kart közvetlenül befolyásoló módon jelenik meg az egyetemeken a humanizmus. Sporadikus kurzusok formájában a 14. század végén, a rendszeres stúdium részeként a 15. században az itáliai egyetemek katalógusában olvashatók a studia humanitatis tárgyai.60 Ettől az időtől kezdve az egyetemeken egyre növekvő számban találkozunk orvosokkal, akik részben a medicinát megelőző artes fakultáson, részben az orvosi fakultáson folytatott tanulmányaik alatt humanista műveltséget szereztek, és sokan maguk is aktív művelői, majd előadói lettek a studia humanitatis-nak.61

  • 60Ez a középkori triviumból alakul és öt tárgyból áll: grammatika, rétorika, történelem, poétika és morálfilozófia. Lásd Billanovich, G.: L’insegnamento dello grammatica e delle retorica nelle universita italiana. The universities in the Late Middle Ages. Ed. by Ijsewijn and Paquet. 1. (Löwen, 1978) p. 365 ff. E tárgyakhoz csatlakozott a görög nyelv. Az orvosi fakultásokon is felébredt a görög nyelv iránti érdeklődés. 1520 után szokássá vált a studiosi medicinæ közült is a görög nyelv elemeinek elsajátítása, sőt egyes orvosi fakultások saját tantervükbe is felvették a görög nyelvet. A heidelbergi statutumok 1558-ban módosított ordo docendi-je kötelezően írja elő.
  • 61Kristeller, P. O.: Die italienischen Universitäten. Kessler, E. (Hrgs.): Humanismus und Renaissance. II. (München, 1976) 219. p. A kérdéskör egyetemi és egyetemeken kívüli problematikáját összefoglalja és irodalmát adja.

A humanista gondolatokat recipiáló és reprezentáló tudósok közül is kimagaslik Marsilio Ficino, Platón fordítója és kommentátora, a firenzei Academia Platonica feje.62 Az akadémiának feltűnően sok orvos tagja volt, közöttük a pisai egyetem számos professzora. Legjelentősebb képviselőik Antonio Benivieni63 a kor orvosképzésének reformere, és Niccolo Leonicenole restaurateur de la médicine ancienne”,64 aki olyan görög tudásra tett szert, hogy Erasmus és Scaliger egyaránt csodálták. Hippokratész- és Galénosz-fordításai, amelyek a különböző itáliai egyetemeken tartott előadásai alapján készültek, tankönyvül szolgáltak. Tanítványa Giovanni Manardi ugyancsak a humanizmus nagynevű reprezentánsa, az antik auktorok kiváló ismerője és interpretálója.65 Nem kétséges, hogy Manardus, Leonicenus és a többi hozzájuk hasonlóan humanista felkészültségű orvostanár döntően befolyásolta az egyetemi orvosképzést. A kérdés az, hogy miként? Abban egyetértés van, hogy az egyetemi oktatás külső struktúrája nem változott. Vitatott azonban, hogy az oktatási program milyen mértékben alakult át. „Csak” a humanista szemlélet tört volna be a magasabb fakultásokra, vagy a tudomány tartalma is módosult? Az egyik álláspont szerint a humanizmus nem hatott a jogi és orvosi tudományok középkori tradicionális lényegére vagy tartalmára. A humanista befolyás a „kifejezésmód ápolt eleganciájára szorítkozott”, valamint az antik forrásanyag fokozott felhasználására, a történelem és a kritikus metódusok mélyebb ismeretére.66 Ezzel szemben áll az a felfogás, mely szerint a képzettség horizontját kitágító humanizmusnak köszönhetően, a tudományos felfogás is megváltozott a magasabb fakultásokon.67 Azonban még nem teljesen világos, hogy miként jelentkezett mindez az oktatásban. A kérdés azért is fontos, mert tudnivaló, hogy bár az orvosi tudás mindenkor az egyetemi tanulmányokban gyökerezett, de nem azonos azzal. A továbbiakban a tankönyvek és a curriculum vizsgálata alapján igyekszem a kérdésre választ adni.

  • 62A. della Torre: Storia dell’ Academia Platonica di Firenze (Firenze, 1902) 780. p. Mielőtt véglegesen a filozófia került volna érdeklődésének és munkásságának középpontjába orvosi tanulmányukat folytatott, több orvosi írás szerzője.
  • 63Antonio Benivieni — 1502-ben Firenzében halt meg, születésének időpontja ismeretlen. A kizárólag formalista skolasztikus módszer határozott bírálója. híres könyve a De abditis morborum causis tankönyv volt, amelyben elsősorban saját megfigyeléseire támaszkodik, kevés benne a tekintélyekre való hivatkozás. A betegségek ætiológiáját részletesen taglalja, precíz symptomatológiát nyújt, ismerteti a kórtörténetet, utalva az anamnesis fontosságára. A diagnózist gyakran per exclusionem tárgyalja, összhangba állítva a kórbonctani észlelettel. 20 autopsia kapcsán vizsgálva a betegség lefolyását, ha szerény mértékben is lefektette a pathológia—anatómia alapjait. Az a megállapítása, hogy az anya syphilise a foetust is megbetegíti, újdonság volt. Vesd össze von Brambilla, J. A.: Geschichte der von den berühmtesten Männer Italiens gemachten Entdeckungen in der Physik, Medizin, Anatomie und Chirurgie. Aus dem Italienischen übersetz. Bd. I. (egyetlen) (Wien, 1789) 160. p.; Morgagni De sedibus et causis morborum 1779-es bővített kiadásában sem találtam Benivieni nevét. Morgagni sok, kisebb jelentőségő elődjének nevét is említi, de igazi præcursora Benivieni volt.
  • 64Wightman, W. P. D.: Les problemés de méthode dans l’ensiegement médical a Padoue et a Ferrare. Sciences de la Renaissance (Paris, 1973) 189. p.
  • 65Nem kisebb személyiség, mint a kollegái megítélésében nem túl kegyes Rabelais az, aki Manardus-t kortársai között dicsérően említi: Rabelais: Epître dédicace du tome seconde des lettres médicales de Manardi. Rabelais, Ouvres complètes. Ed. P. Jourda. (Paris, 1962) II. 483. p. Manardus magyar vonatkozásaira és irodalmára e helyen külön nem kell utalnom.
  • 66„sich [ti. humanizmus metodikája és a forrásanyag feltárása] nicht auf den Behalt oder die Substanz der mittelalterlichen Tradition in diesen Wissenschaften ausgewirkt hatten” Cf. Kristeller: Humanismus und Scholastik. op. cit. 95. p.
  • 67Buck: Die Rezeption des Humanismus. op. cit. 277. p.; valamint ugyanaz: Das Geschichtsdenken der Renaissance (Krefeld, 1957). A humanizmus egyetemi befolyásáról szóló tanulmányok általános jellegűek. A tudományok egyetemen belüli alakulásáról lásd még Schmitt, Ch. B.: Filosofia e scienza nelle università italiana del XVI secolo. Il Rinascimento. Interpretazioni e problemi (Bari, 1983); Randall jr., J. H.: The School of Padua and the Emergence of Modern Science (Padua, 1961); valamint Garin, E.: La concezione dell’università in Italia nell’eta de Rinascimento. In Les universités Européenne du XIVe au XVIIe siècles. Aspects et Problèmes. Acter du VI Centenaire de l’Université Jagellone de Cracovie (Genève, 1967) 82—93. p. A jogi és orvosi fakultás humanizmus-recepciójáról fejti ki véleményét G. Keil és a medicina fejlődése szempontjából tárgyalja a változásokat: Lásd Keil, G.—Peitz, R.: Decem questiones etc. Mitt. XIV. cit. 215. Lásd még Kristeller, P. O.: Medieval Aspects of Renaissance Learning (1974) 23—24. p.

A humanizmus befolyása a tankönyvek tanúsága szerint is a joginál később jelenik meg az orvosi curriculumban. Első jelei az egyetemi oktatási reformokban mutatkoznak. Az indítékot a hagyományos tudományfogalom legalább részleges revíziójára a humanisták ad fontes kívánalma adta. A forrásokhoz való visszatéréssel együtt járt az a szemléleti változás is, amely az ókort egységes, lezárt korszaknak tekintette, tehát az antik művek minden aktualitása mellett, az orvosi munkákat is történelmi távlatból vizsgálta.68 Az antikvitás felelevenítése nemcsak szövegtisztaságot jelentett, hanem új kommentárokat is hozott magával. A torzult szöveggel együtt vetették el a rossz kommentárt, ami a tanítás—tanulás szempontjából még a szövegtisztaságnál is fontosabb. Az orvosi fakultáson is új fordításban vették kézhez a Corpus Hippocraticumot és Galénosz könyveit, illetve az újonnan kiadott görög szövegek vagy ezek újonnan elkészített, a humanizmus kívánalmainak megfelelő fordításait, mint pl. Leonicenus munkáit, a korábbi, gyakran romlott szövegű középkori tankönyvek helyett. Hogy milyen méreteket öltött az antik medicina reprodukciója pusztán mennyiségét tekintve, azt a kiadások száma mutatja. 1490 és az 1597/98-as tanév között egyedül Galénosz műveinek 660 kiadása jelent meg, közöttük az Opera omnia 18 kiadása.69

A haladást a reneszánsz medicinában — mint más tudományokban is — az az ismeret jelentette, amely az antik tudásnál újabbat adott. Hogy újabb ismeret, mégpedig jelentős mértékű újabb ismeret születhetett, azt az antik tekintélyekkel szembeni „kritikus tisztelet70 tette lehetővé. A hippokratészi-galénoszi örökség újrafeldolgozása lehetőséget nyújtott a hibák saját tapasztalat alapján való korrekciójára. Így alakul lassan és módszeresen a tradíció feladása nélkül, az a bizonyos „új” medicina az orvosi fakultásokon. Jellemző erre az antik tudást a reneszánsz invencióval és humanista korrekciós törekvéssel összekapcsoló processzusra Vesalius gondolatmenete: Ha Galénosz téved, kiderítem — miért is ne? — tapasztalatai bővültével nem korrigálta-e Galénosz saját magát? — fejtegette a Galénoszt tisztelő, egy Galénosz kiadásban közreműködő páduai professzor, a sebészet és anatómia humanista szemléletű tanára.71

  • 68Buck: Das Geschichtsdenken. op. cit. 94. p.
  • 69Az orvosi klasszikusok kiadási adatait lásd Russo, F.: Éléments de bibliographie de l’histoire des sciences et des techniques (Paris, 1969) 2. kiadás.
  • 70Ez a szellemes és találó kifejezés Ch. Lichtenthaeler-től származik: Geschichte der Medizin (Köln—Lövenick, 1975) vol. II. 406. p.
  • 71Vesalius, A.: De Humani corporis fabrica libri septem. Præfatio. A Vesalius kiadásokat lásd Roth, M.: Andreas Vesalius Bruxellensis (Berlin, 1892); és ugyanaz: Quellen einer Vesal-Bibliographie (Basel, 1890); valamint O’Thalley, C. D.: Andreas Vesalius of Brussels (Berkeley, L. A., 1964)

A stílus — jelen esetben éppen a tankönyvstílus — megújulására is kitűnő példa a Fabrica. Alkotó humanistához illően a megújított diszciplínát a megújult latin nyelven akarja megírni, stílusmintája Cicero. Ez a nem sikertelen törekvése egyébként gátolta műve gyors elterjedését, nyelvezete, a kor szakemberei számára nehezen volt rthető. Annál többet nyert általa az anatmiaiélettani nómenklatúra. Humanista stlusideáljának megfelelően irtja a félreértett, vagy helytelenül lejegyzett görög, arab, héber szavakra visszavezethető »barbár« kifejezéseket, olyan új terminusokkal helyettesítve őket, amelyeket a legjobb latin orvosi auktoroktól kölcsönzött, mindenekelőtt Celsus-tól. Nagyon ritkán használ neologizmusokat. Tanítványai az ő eljárása szerint folytatták az anatómiai szaknyelv további tisztítását és kiegészítését.72

A tulajdonképpeni reneszánsz curriculum az orvosi fakultásokon a medicina szocializálódásával, „új” diszciplínák megjelenésével kezdődik. Az új megismerésére irányuló humanista törekvések vezetnek a medicinából mintegy kiváló diszciplínák, tudományos ágazatok önálló tantárgyakként való elfogadásához.

Ennek kitűnő példája a valaha a Materia medica részeként a practicában tárgyalt botanika. Theophrasztosz, Dioszkoridész és az idősebb Plinius munkáinak újbóli feldolgozása rengeteg új anyagot hozott felszínre, aminek önálló megfigyeléseken alapuló ismertetése, valamint korrekciója néhány évtized alatt a botanikát a valódi tudomány rangjára emelte. Ez tükröződik a curriculumban, a tankönyvekben és nem utolsósorban az intézményekben.

Luca Ghini (1500—1556) a teoretikus medicina professzora Bolognában 1554-ben önálló tanszéken adta elő a botanikát. 1534-ben Pisába hívták, ahol botanikus kertet alapított és 1544-ig dolgozott.73 Tanítványa, Ulysses Aldrovandi minden ízében humanista, több értekezést írt Róma emlékműveiről. A természetfilozófia professzoraként külön előadásokat tartott a gyógynövényekről.74

  • 72Vesalius nyelvészeti munkásságáról lásd Olschi, L.: Geschichte der neusprachlichen wissenschaftlichen Literatur. I—III. (Heidelberg, 1919; Lipcse, 1922; Halle 1927) főként a II. kötet. p. 81 ff és p. 99 ff.; és Edelstein, L.: Andreas Vesalius, the Humanist. Bull. Hist. Med. 14 (1943) 547—561. p.
  • 73Botanikai írásáról nem találtam adatot. Fő műve: Morbi neapolitani curandi ratio perbrevis (Speyer, 1589) — nem érdektelen szifilisz-irat.
  • 74Reeds, V.: Rennaissance Humanism and Botany. Annals of Sciences 33 (1976) p. 519. ff.

Miután a medicina stúdiuma még másfél évszázadon át az artes teljesített stúdiumai után kezdődött, az a kérdés is felmerül, hogy a jogon és medicinán kívül a humanizmus milyen tudományágakra volt még — a par excellence studia humanitatis-on kívül — befolyással. A quadrivium része volt az arithmetika és a geometria. Ezek a matematikában egyesülve önálló egyetemi diszciplínává váltak. Euklidész, Ptolemaiosz, Arkhimédész írásait, mint az orvosi klasszikusokat is új szemmel olvasták.75 Az önálló diszciplínák alakulása a 16. század közepén a tradíció és a renovatio hol nyílt, hol lappangó ellentéteit tartalmilag és még inkább nyelvileg kiélezte.

A humanizmus, antikhoz visszakapcsolódó nyelvi szabályaival, a klasszikus stílus felelevenítésével mindhárom magasabb fakultáson kollízióba került az ott használt szaknyelvvel, a terminológia-nómenklatúra zárt és tartalmat is befolyásoló megszokott rendjével. Új szóképzése nem könnyítette meg sem a tanítást, sem a tanulást. A szakszövegek egyébként sem könnyű megértése eleinte inkább nehezebbé vált.

Mégis a késői skolasztika és a humanizmus közötti feszültségnél erősebb volt a kölcsönös megtermékenyítő hatás. Gyakran nem is két felfogás szembenállásáról van szó. Az irodalomban a harmincas évek végén említett kontroverzió Brissot, Corti és Driverius között nem a tradicionalisták és a humanisták, a görög medicina követőinek elvi ellentéte, ahogy azt Friedenwald írja és Saunders akceptálja, hanem jól képzett, az irodalmat ismerő és tapasztalt orvosok szakmai vitája.76 Ennek a nem skolasztikus, nem formai, nem csak tekintélyekre, hanem tapasztalatra is épülő, valódi vitának a megjelenése az az új, amit az egyetem a humanizmusnak köszönhet.

  • 75Randall Jr., J. H.: The School of Padua and the Emergence of Modern Science (Padua, 1961) 66. p.; Harig, C.: Die Aneignung des antiken Wissens auf dem Gebiet der Naturwissenschaft in der Renaissance. Renaissance und Humanismus in Mittel- und Osteuropa. Eine Sammlung von Materialen; besorgt von Irmscher. I. (Berlin, 1962) I. 13. p. Harig vizsgálatai szerint 1472 és 1500 között csak itáliai nyomdákból 214 matematikai mű került ki.
  • 76Brissot is, Curtius, is pleuritisnél (pleuropneumonia) az érvágást a galénoszi indicatio-val és — ajánlás szerint — missio derivativa formájában történő elvégzését javasolták. Driverius löweni professzor (Jeremias Drivere, 1504—1554) a revulsio híve volt, vesd össze De missione sanguinis (Löwen, 1532). Erről a véleménykülönbségről írta Friedenwald, hogy ez a galénizmus és hippokratizmus, illetve a skolasztikusok és humanisták vitája: lásd Friedenwald, H.: Immortality through medical writ of error. Bull. Hist. Med. 7 (1939) 49. p.; Saunders és O’Malley a Vesalius-féle venæsectio-s levél ismertetésével említik a vitát, de nem foglalnak állást: vesd össze Saunders, C. M. és O’Malley, C. D.: Andreas Vesalius Bruxellensis, The bloodletting letter of 1539 (New York, 1947). Curtius De venæ sectione (Bologna 1534, Venetia 1539) című könyvéhez még nem jutottam hozza. A szöveget Friedenwald közlésében olvastam. Pierre Brissot-ról tudjuk, hogy a 16. század egyik legnevezetesebb antiarabistája volt, aki a torzított galénizmus ellen sem eredménytelenül harcolt.

Az orvos humanisták kezdetben még egyetemen kívüli ad fontes törekvése mellett „antibarbarizmusuk” szivárog be az orvosi stúdiumba. Ez az arabellenesség azonban a gyakorlatban inkonzekvens. Az arabok ismereteit ugyanis sem a diagnosztikában, sem a gyógyszeres terápiában nem tudják nélkülözni. Ami ellen végül is küzdenek, az az araboknak joggal tulajdonított torzított szöveg kritikátlan használata. Az orvosi humanizmus korai szakaszában nem változik a késői skolasztika ekkor még megingathatatlannak tűnő orvosi curriculuma, de az előadások szövege igen! Kezd kiszorulni az arab Galénosz, de Avicenna nem veszti el uralmát. Az újból hozzáférhetővé vált eredeti görög szövegek új kiadása, az adekvát latin fordítás és a korszerű kommentálás, az antik és egyedül autentikusnak tartott görög medicina recepciója a studia humanitatis-ban járatos orvosok célja.

A kérdés tehát, a humanizmus egész ideje alatt, különösen annak korai szakaszában, ami a medicina tekintetében még a 16. századra is kiterjed, nem Galénosz tekintélyének kérdése, hanem az, hogy a régi, az arab Galénoszt prælegálták és tanulták-e, avagy az új, a humanisták által helyreállított, nem torzított Galénosz szövegeket, természetesen a megfelelő empirikus szemléletű kritikus kommentárral. Olyan kommentárokkal, amelyek óvatosan ugyan, de ha kell magát Galénoszt is bírálják és kiigazítják, mint azt Vesalius és mások tették.

A párizsi Galénosz-reneszánsz sem más, mint a görög Galénosz győzelme az arab—latin felett, már tiszta szöveggel ugyan, de még minden kritika nélkül. A Galénosz-reneszánsz, ha szabad ezt a kifejezést használnom, dogmatikus reneszánsz. A tárgyi tévedéseket Dubois is, Andernach is akceptálja, a nyelvi hibákat viszont nem.

Az orvosi szövegek egyik legelső humanista fordítója Giorgio Valla,77 aki noha a medicina doktora, még a studia humanitatis tanára Velencében. Saját műveinél nagyobb hírnevet szerzett Galénosz, Hippokratész, Arisztotelész és Nemesius fordításaival. Ezek ugyan nyelvileg kitűnőek, de nélkülözik a humanista kommentárt.

  • 77Giorgio Valla (1430—1499) Milánóban és Velencében gyakorló orvos, 1476-ban a páduai egyetem tanára, 1480-ban a velencei egyetemen retorikát és görög nyelvet ad elő. Vesd össze Baader, G.: Die Antikrezeption in der Entwicklung der medizinischen Wissenschaft während der Renaissance. Keil, G.—Schmitz, E.: Humanismus und Medizin (Weinheim, 1984) 58. p.

Libri formales — libri audiendi

A humanista erudíció és a medicinában való jártasság együtt teszik lehetővé új típusú tankönyvek megjelenését az egyetemeken.

A tankönyv definíciója ismeretes.78 Nincs kétség a könyv jellegét és célját illetően, pl. Vesalius Epitomeja esetén, ahol „philosophiæ ac medicinæ Studiosi…” meghatározás olvasható a brüsszeli 1600. évi kiadás címlapján.79

Címeik felsorolása a legtöbb chartularium-ban, statutum-ban, illetve ordo legendi-ben megtalálható. A kötelező »olvasási rend« nemcsak az egyetemi statútumokból vehető ki. Egyes kollégiumok saját statútumaikba is felvették a vizsgákhoz szükséges könyvek címeit. Így az erfurti egyetemhez tartozó Collegium Amplonianum statútumai felvilágosítást adnak a 15. századi orvosi licenciátushoz szükséges könyvekről. Az orvoskari statútumokkal szemben, itt felbukkannak azok a művek is, melyek a vizsgára való felkészülés praktikus írásai: a sententia-gyűjtemények, a concordantiæ, conclusiones, conciliatores.80 Ezeket eleve a tanulást megkönnyítő írásoknak szánták szerzőik. A kollégiumi könyvtárak az egyetemek, a karok könyvtárainak kiegészítői, katalógusaik a tankönyvirodalom forrásai.

Erfurtban az 1400-as statútum a könyvkánonban Avicennát, Rhazest, Galénoszt kötelezően írja elő, de a viaticum-hoz fűzött vel consimilem81 megjegyzés, amellyel sok fakultás ordo legendi-jében találkozunk, már választási lehetőségre utal.

1471-ben a freiburgi egyetem orvosi karának statútuma kétféle módon jelöli az előadásokat és a használandó tankönyveket: de modo legendi antiquitus servato és de modo et ordine legendi noviter instituto. A kettő között azonban a sorrenden kívül nincs különbség.82

  • 78Schultheisz: Tankönyv és curriculum op. cit. 10. p.
  • 79Az Epitome egyidőben jelent meg a Fabricával, és medicinæ scholares és tyrones chirurgiæ egyaránt tanultak belőle. Éppen a sebészek miatt már két hónappal megjelenése után németre fordították. Az Epitome nem a Fabrica kivonata, hanem egy rövid bevezetés az anatómiába. Lásd Keynes: The Epitome of Vesalius. Ann. Royal College Surg. 29 (1961) 385—88. p.
  • 80Kéziratban maradt az erfurti Collegium Maius Bibliotheca Amploniájában Jean de St. Armand 13. századi párizsi orvos Concordantia-ja (Concordantiæ Joannis de Santo Armando), amely a 15. század végén, a 16. század elején is használt írás volt a francia egyetemeken és egyik-másik német orvosi karon, így Erfurtban is. Magyarázata az, hogy a szerző asztrológiaellenes, a klasszikus görög obszerváció és empíria híve. Hippokratész kommentárjaiból ez derül ki. Vesd össze Günther, Kurt: J. de Santo Armando und ein Aderlasstraktat unter seinem Namen. Diss. (Leipzig, 1922) 12. p. ff
  • 81Weissborn, J. C.: Akten der Universität Erfurt. 3 Bd. (Halle, 1881—1899) II. 108, Paragr. 8.
  • 82Ez a könyvlista még nyomait sem mutatja annak a reneszánsz tananyagnak, mely az itáliai egyetemeken már kibontakozott. Amit itt látunk, az a via antiqua, a klasszikus középkori olvasási kánon. Ez a freiburgi kánon a 16. század folyamán alig változik lényegesen. Először a 17. században válik hivatalosan is lehetővé a választás a „régi” és az „új” tankönyvek között. A Methodus docendi medicinam in Fac. Univ. Friburg, anno 1671 megerősíti az 1604. és 1624. évi előírásokat.

A tankönyveket akár a statútum vagy a chartularium, akár az olvasási kánon vagy ordo studendi említi, ltalban csak tárgyuk és curriculumban elfoglalt helyk szerint minősítik. Szerzőik gyakori epitheton ornans-ának nincs gyakorlati jelentősége. Így különösen figyelemreméltó, ha tankönyvek fontosságáról esik szó, ahogy az a koppenhágai egyetem 1537-ből származó statútumában olvasható: »commode valde«,b vagy a többi könyvhöz viszonyítva »commodior«c illetve »his temporibus accomodatiora«.d83

  • bcommode valde — alkalmas — A szerk.
  • ccommodior — alkalmasabb — A szerk.
  • dhis temporibus accomodatiora — „korszerű” — A szerk.
  • 83Fundatio et ordinatio universalis scholæ Hafniensis. Közzétette Norwin, W.: Københavns Universität (Københaven, 1940) vol. 2. Ordinatio lectionum in Academia Haffniensi. Hafn. 1537. 25—6. p.

Előadások alapján készült, de nem kommentárból, átírt tankönyv Fallopius De partibus similaribus című munkája, melyet tanítványa, a maga is nagynevű humanista orvos Volcher Coiter részben saját, részben Joachim Camerarius és Georgius Maior feljegyzése alapján gyűjtött össze és adott ki Nürnbergben 1575-ben.84

  • 84Lectiones Gabrielis Fallopii de Partibus similaribus humani Carporis ex diversis exemplaribus a Volchero Coitero collectæ (Norimbergæ apud Geriachium, 1575). Másik tankönyve Observationes Anatomiæ ad Petrum Mannam Medicum Cremonensem venetiis (apud Marcum Antonium Ulmium 1571), kevésbé volt elterjedt. Coiter életéről és munkásságáról lásd Herrlinger, P.: Volcher Coiter 1534—1576 (Nürnberg, 1952). Volcher Coiter Camerarius barátja volt, tanulmányaik befejeződése után is több ízben találkoztak és rendszeresen leveleztek. A jó tankönyv — mint később is oly gyakran —, túlélte az egyetemi éveket. Hasznos forrás, jó olvasmány maradt, s értékes ajándék lett, amit jó barátnak és befolyásos embernek szívesen küldtek. A nürnbergi városi könyvtárban őrzik azt a kötetet, melyet az akkori, európai nevű professzornak és városi orvosnak, Georg Palma-nak küldött Coiter: Lectiones Gabrielis Fallopii (Nürnberg 1575). Ajánlása: „Clari viro eruditione et virtute præstanti D. Georgio Palm Philosophiæ ac Medicinæ Doctori ac resp. Norimberg: Physico Domino amico et Collegæ suo observando auto D. D.” lásd Herrlinger, Robert: Volcher Coiter. J. Hist. Med. and Allied Sciences 12 (1957) 79—80. p.

Az „új módon” vizsgált diszciplínában, az anatómiában már a funkcionalitás kérdéseit feszegeti „quia non unica est corporis humani actio…”,85 Hogy miért éppen az összehasonlító, nem pusztán deskriptív vizsgálat áll előadásainak és így tankönyvének középpontjában, maga mondja: „similarum partium tractatio difficilis est … quia versatur circa penetralia naturæ”,86 Végül azt is megtudjuk, az előadásokat, s így a könyvet a didaktikai szükség diktálta: „Quamvis autem tractatio hæc summa sit, tamen ad anatomicum spectat, et ideo pro dissectione corporis humani in anatome hæc a me tradentur, quoniam ex sensu hoc est cognoscendum, non autem ex ratione”.e87

Úgy vélem az első igazán orvosi tankönyv Janus Cornarius88 Universæ rei medicæ epighraphe seu enumeratio című munkája. Ez a Bázelben 1529-ben Frobenius által kiadott könyv az orvostan hallgatói számára készült. Bevezetés a medicinába történeti áttekintéssel, amint az Celsus prológusában is olvasható. Jól tükrözi a skolasztikus hagyományokon nevelkedett, de már a humanizmus gondolataiban élő tudós törekvéseit, hogy az előző hagyománytól teljesen el nem szakadva nyújtsa a medikusnak mindazt, amire tanulmányai során szüksége lesz. A könyv szerkezeti felépítése a Celsustól és más auktoroktól jól ismert antik felosztást követi: Chirurgia, Diætetica és Pharmacopea, nem pedig a leegyszerűsített arab theorica és practica.

  • 85Az 1575-ös kiadás nem állott rendelkezésemre. A Volcher Coiter-féle előadás-gyűjtemény (»partibus similaribus«) Fallopius összes műveiben is: Gabrielis Fallopii Mutinensis… Opera Genuina omnia… in tres tomos distributa (Venetiis, apud Johannem Antonium et Jacobum de Franciscus 1606). Az idézett szövegrészek Tom. I. 121—2. p.
  • 86ibid.
  • 87ibid.
  • eÁmbár ez a tárgyalás magasabb szintű, mégis anatómiával foglalkozik. Ezért az emberi test boncolását az érzékelés és nem a ráció alapján tárgyalom. — A szerk.
  • 88Johannes Hagenbut (1500—1558) 21 éves korában a wittenbergi egyetem a filozófia, 23 évesen a medicina licenciátusa (nem tellett doktori promócióra!). Görög kéziratok után kutatva beutazta fél Európát. Bázelben Erasmus barátja lett, tőle kapta az ösztönzést híressé vált Hippokratész kiadásához (Velence, 1544). 1542-ben Marburgban, 1557-től pedig Jénában a medicina professzora. Ez az első mű, amely a görög kéziratok összehasonlító vizsgálata alapján készült, Más görög auktorok — Galénosz, Paulus Aegineta, Dioszkoridész etc. kiadásait is jelentős kiegészítésekkel és emendációkkal gazdagította. A legrészletesebb és legfontosabb adatok róla mindmáig Clemennél olvashatók. Lásd Clemen, J.: Janus Cornarius. Neues Archiv für sächsische Gesichte und Altertumskunde. XXXIII (1911) 36—76. p.

A Pharmacopea simplicia fejezetében az antik auktorokra való hivatkozás és a nagynevű humanista Ermolao Barbaro89 nevének említése mellett nem hiányoznak az arabok sem: Serapion, Avicenna, Mesue, és kompilátora Mattheus Silvaticus, valamint az Antidotarium Nicolai.90 Ez a tankönyv már a reneszánsz—humanizmus medicinájának szellemében íródott. Folyamatosan korrigálja, kiegészíti a szöveget, majd egy részét az új textusok alapján továbbfejleszti, más részét elsorvasztja s a relatíve újat illeszti helyébe. Tankönyvében a res naturales humorálpatológia szerint definiált skolasztikus sémáját, a diætetica »res non naturales«-ét, a nosológia »res contra naturam« felosztásával még átveszi abban a fejezetben, melyet az emberi test konstitúciójának és funkciójának szentel, de már a reneszánsz természetfogalmának értelmében, antik sémába foglalja, amennyiben a »res naturales«-t, mint fiziológiát, a »res non naturales«-t, mint hygiénét, a »res contra naturam«-ot pedig mint ætiológiát fogja fel. Utóbbit szemiotikára és therapeutikára bontva, görög terminológiával jelöli. Az antikot mindig előnyben részesítve, még Avicenná-ra való hivatkozásoknál is gyakran hozzáfűzi: »iuxta Hippocratem«.f91 A nosológiában már nem találkozunk a középkori a capite ad calcem eljárásmóddal. Ezektől eltekintve azonban még nem sok új gondolatot olvashat benne a legens doctor, vagy a studiosus. Ez még nem neóterikus mű, ha tankönyvként újnak is kell tekintenünk. Az antik képet megújító humanista koncepció, a szövegben mindenütt észlelhető törekvés a filológiai tisztaságra teszik azzá.92

  • 89Ermolao Barbaro (szül. 1450) — orvosként nem fungált, e minőségében csaknem ismeretlen. Egyes orvosi biográfiák csak azért említik nevét, mert számos Plinius szöveget tisztított meg hibáitól. Kiadásai: Castigationes Pliniæ (Cremona 1485; Róma 1492, 1493, Bázel 1534); Castigationes castigatissimæ (Cremona 1495, 1497)
  • 90A középkori antidotáriumokhoz lásd Schultheisz, E.: Das Antidotarium des Bartolomaeus Squarcialupis de Plumbino. Zschr. für Gesch. Phar. 4 (1961) 28—36. p.; 1 (1962) 7—10. p.
  • 91Az Universæ rei medicæ 1529. évi bázeli kiadása alapján, 10—11, 20—22, 40 p. és még több helyen.
  • fiuxta Hippocratem — az állandóan tanulmányo(zott/zandó) szerző
  • 92Egy másik traktátusában — De peste libri duo (Bázel, 1551) — megjegyzi, hogy Avicenna, mivel nem tudott görögül (noha munkássága hasznos és szükséges) barbár ember volt, aki csak a görögből már arabra fordított írásokat olvasztotta össze önálló arab művekkel. Vesd össze op. cit. 70. p.

A reneszánsz legfontosabb és legnagyobb hatású könyvei közé tartozik Leonhardt Fuchs munkája, a De humani corporis fabrica ex Galeni et Andreas Vesalii libris concinnata (Tübingen, 1551). Az eredeti Vesalius művel és Fuchs könyvével megkezdődött az új természetfelfogás szerinti egyetemi orvostan irodalma és tanítása. Fuchsnak egy másik, az oktatást döntően befolyásoló műve a De historia stirpium commentarii insignes még anatómiáját megelőzően 1542-ben jelent meg. Ebben antik klasszikusokat idéz, mellettük saját megfigyeléseit, leírásait közli. A humanizmus egyik célja a tudomány terjesztése volt. A Historia stirpium ennek a kívánalomnak is megfelel.93 Az anatómiával és a herbáriummal Fuchs megteremtette a korszak alaptankönyveit. Ezekhez társul az 1531-ben megjelent Compendiaria ac succinta admodum in medendi artem εισαγωγη seu introductio.94

Nem kevésbé fontos a medicina egészét átfogó, didaktikus felépítésű tankönyve: Institutionum medicinæ ad Hippocratis, Galeni aliorumque veterum scripta recte intelligenda mire utiles libri (1555).95 Ebben nemcsak a barbárokat (értsd arabokat) támadja, hanem mindenkit, aki Galénoszt torzítja és így értelmétől megfosztja; ezért kerül az ellentáborba még Janus Cornarius is.

  • 93A művel rendkívül nagy irodalom foglalkozik. Vesd össze Dilg., Peter: Das Botanologicon des Euricius Cordus. Ein Beitrag zur botanischen Literatur des Humanismus. Diss. Marburg (1. 1969) A botanika e korbeli kitűnő áttekintése messze a címben jelzetten túl.
  • 94Johan Setzer adta ki Hagenauban, javított kiadása 1535-ben jelent meg Johan Albert-nél.
  • 95Étienne Barthelémy Honoré adta ki Lyonban. Második kiadása a humanista Oporinus-nál jelent meg Bázelben 1566-ban. Ennek a kiadásnak 1618-ig számos utánnyomása csaknem minden egyetemi könyvtárban megtalálható volt. Cf. Stübler, Eberhard: Leonhart Fuchs. Leben und Werk. Münchner Beitrage zur Geschichte der Literatur der Naturwissenschaften und Medizin. H. 13—14 (München, 1928) 123—125. p.

Tudást, invenciót, eredetiséget illetően messze kiemelkedik Jean Fernel, igazi vir perpetue lectionis. Fernel96 a medicina egész hagyományának talán legjobb ismerője, Vesalius és Fuchs mellett legeredetibb auktora, igazi neoterikus. Universa medicinaja egy humanista orvosi summa, amely a 18. századig a Schulmedizin kézikönyve maradt. Ellentmondásokat lehetőleg kikerülő zárt, tanítható rendszerbe foglalja a természet, az élet és a betegség problematikáját. Tapasztalatainak, főként azonban elmélkedéseinek eredményeit két műben foglalta össze. Az elsőt 1538 körül írta és 1548-ban jelent meg a De abditis rerum causis. Második műve a De naturali parte medicinæ, vagy Physiologia97 1542-ben jelent meg. 1567-től munkáit az Universa Medicina címet viselő, a medicina egészét taglaló tankönyvvé bővítette. Mindkét könyv számos kiadást ért meg. Magának az Universa Medicinanak 32 kiadása jelent meg, az utolsó 1656-ban Utrechtben.

Az élettantörténet legavatottabb művelőjének, K. E. Rothschuch-nak a véleménye szerint nem lehet véletlen, hogy Fernel nagy munkájának kiadása ugyan néhány évvel Descartes halála (1650) után jelent meg, ezt követően azonban nyilván oly mértékben csökkent olvasottsága, hogy új kiadásra nem volt szükség. Tény, hogy Fernel teóriáinak legnagyobb ellenfele René Descartes volt, és ahogy Descartes filozófiája az orvosok és természettudósok között is terjedt, az arisztotelészi-ferneli modell vagy szisztéma a maga, lényegében még mindig antik természetfilozófiájával és kórtanával lassan átadja helyét a kartéziánus gondolkodási rendszernek.98

  • 96Életének és munkásságának igen nagy és jó irodalma van, ezért csak néhány tankönyvelméleti kérdést említek. Fernel munkásságnak, írsainak, könyveinek feldolgozást lásd Sherrington, Sir Charles: The endeavour of Jean Fernel with a list of his writings (Cambridge, 1946)
  • 97Az élettan egyetemi tantárgyként is megjelenik. Lásd Rothschuch, K. E.: Das System der Physiologie des Jean Fernel (1542) und seine Wurzeln. Verh. XIX. Int. Kongr. Geschichte der Medizin, Basel 1964 (Basel—New York, 1956) 524—26. p.
  • 98Sem a ferneli szisztéma, sem ennek a váltásnak további taglalásába itt nem mehetek bele; utalok Rothschuch, K. E.: alapvető munkáira: Physiologie. Der Wandel ihrer Konzepte. Probleme und Methoden vom 16. bis 20. Jh. (München, 1968); továbbá Theorie des Organismus. 2. Aufl. (München und Berlin, 1969); és nem utolsósorban monográfiájára: Geschichte der Physiologie (Berlin, 1953). Rotschuch bevezető tanulmányával és jegyzetekkel ellátva kiadta a Description du corps humaint lásd René Descartes: Über den Menschen (1632) sowie Beschreibung des menschlichen Körpers (1648). Mit Einleitung und Anmerkungen (Heidelberg, 1969).

Fernel „modern” fiziológia fogalma a tantervekben elég későn jelenik meg, csak a századfordulón. A fogalmi tisztázáson túl ebben a könyvben a rendszerezés a fontos. Az Universa Medicina öt fejezetének (Physiologia, Pathologia Aetiologia, Prognostica—Semiotica, Diætetica—Hygiene, Therapeutica) felosztása lesz ettől kezdve az egyetemi oktatás beosztása egészen a 18. század közepéig. A 16. században azonban még nem minden tanterv osztja öt részre a medicina oktatási anyagát.

A fiziológia fogalma még tovább szűkül a curriculumban, amikor a 16. század végén Theodor Zwinger (1533—1588), bázeli professzor megírja művét, a Physiologia medicat.99 A fogalom azonban még nem egységes a századfordulón sem. Johannes Magirus (megh. 1596) a marburgi egyetemen naturalis physiologiæ professor posztumus fiziológia tankönyve még közelebb áll az arisztotelészi természettanhoz, mint Fernel élettanához.100 Még ennél is tágabban értelmezi a fiziológia fogalmát a jó nevű angol orvos, fizikus William Gilbert (1540—1603), aki a magnetizmusról írott könyvének adja a Physiologia nova alcímet.101

  • 99Nyomdába csak fia Jakob Zwinger adja. 1610-ben jelent meg Theodori Zwingeri Physiologia medica. eleganti ordine conscripta etc. (Basilae, 1610). A munka az oktatás szempontjából már csak azért is igen figyelemreméltó, mert az első könyvében a felosztáson és az oktatás módján kívül az orvostan történetét is ismerteti.
  • 100Johannes Magirus Physiologiæ peripaieticæ libri VI. cum commentariis; Conradus Nebenius adta ki Genfben 1629-ben. Vesd össze Grundlach, Franz: Catalogus Professorum Accademiæ Marburgiensis 1527—1910 (Marsing, 1927)
  • 101De magnete, magnetisque corporibus et magno magnete tellure. Physiologia nova plurimis et argumentis et experimentis demonstrata (London, 1600). Meg kell jegyeznem, hogy az experimentum., szó itt viszont mai felfogásunk szerint értendő, igaz nem élettani, hanem fizikai kísérletekről van szó.

Kevéssé ismertek G. H. Mercurialis (1550—1606) rendszeresen tartott páduai előadásai az emberi test betegségeinek diagnózisáról és kezeléséről. Az ezek alapján írt tankönyv nyomtatásban csak halála után jelent meg: Prælectiones Patavinæ. De cognoscendis et curandis humani corporis affectionibus (Velence 1617).

Tankönyvszerzőként sem jelentéktelen Felix Platter. A neves humanista Montpellier-ben és Bázelben végezte stúdiumait, 1557-ben promoveált Bázelben. A medicina practica tanára volt ugyanott 1571-től. De corporis humani structura et usu libri III. (Bázel 1583 és 1603) című munkájával a Fabrica propagátora, de Vesaliusnak nem kritikátlan tanítványa; Materia medicaja ugyancsak tankönyv.

Platter tanára Gulielmus Rondeletius,102 akinek első tankönyve a De materia medicinalia et compositione medicamentorum (Pádua 1556) volt, amit még több mű követett. Német tanítványai révén könyvei Bázelben, Nürnbergben voltak kedveltek és használatosak; különösen az általános és speciális terápiát taglaló munkája Methodus curandorum omnium morborum corporis humani.103 A munka utolsó fejezetének (a De compositione medicamentorum tam internorum quam externorumnak) sikerére jellemző, hogy Felix Platter egyetlen éjszaka leírta magának.104 Ez szolgált azután alapul a Praxeosban közölt külön is megjelent receptgyűjteményhez, melyet scholaris-ok és gyakorló orvosok számára írt.105

  • 102G. Rondelet (1507—1566) 1545-től Montpellierben tanár, 1556-ban az egyetem kancellárja.
  • 103Kiadásai: Párizs 1570, 1575; Lion 1576, 1583, 1585, 1609; Frankfurt 1593; Montpellier 1601, Genf 1608. Ilyen rövid időn belül ilyen sok kiadás nagyon kedvelt és elterjedt tankönyvekre jellemző. Műveinek összkiadása Genfben jelent meg 1620-ban, majd 1628-ban.
  • 104Fehlman, H. R.: Der Einfluß der Pharmazie in Montpellier auf den Basler Arzt Felix Platter. Gesch. der Pharm. NF 42 (1975) 33—36, 37. p.
  • 105Felicis Plateri Archiatri et Professoris, Praxeos, Tractatus secundus (Basileae, 1603)

Noha a farmakológiai—farmakognóziai és botanikai irodalom részleteibe még tankönyvi vonatkozásban sem kívánok belemenni, nem hagyhatom említés nélkül a reneszánsz egyik klasszikus és tipikus tankönyvét, Valerius Cordus (1515—1544) Dioscoridesét.106 Előadási jegyzet formájában maradtak fenn az Annotationes, melyeket Valerius Cordus a wittenbergi egyetemen tartott általa kommentált Dioszkoridész előadások számára írt. Az Annotationes sive scholiis nemcsak nyelvi, hanem tapasztalati praktikus magyarázatokat is tartalmaznak, ami igencsak érthető, ha felidézzük, hogy apja, a marburgi orvosprofesszor Euricius Cordus, Leonicenus és Manardus tanítványa volt, és már maga is a természetet tartotta az igazságkeresés mércéjének. Tanítása a szövegre és az autopsiára—experientiára épült, tanítványait excursio-kra vitte. Dioszkoridész jelentette számára az alapot, de ez nem gátolta meg az önálló véleményalkotásban, mivel „potiora sunt rationis quam autoritatis momenta”.g

  • ginkább a gondolkodás, mint a tekintély alapján — A szerk.

A tankönyvi kommentár és a kézirat

A tankönyvnek mind a középkorban, mind pedig a reneszánsz idején egyik formája a kommentár volt. Bár Pico della Mirandola, aki a skolaszticizmus minden megjelenési formájától idegenkedik, az emberi szellem teremtő erejét dicsérve, Senecára hivatkozva úgy véli, a kommentár alkalmatlan eszköz az igazság feltárására,107 a reneszánsz gazdag kommentárirodalma ezt cáfolja. Valójában éppen a reneszánsz kommentárok gazdagították a tudományt és gyorsították haladását. A kommentár a középkori tudomány legfontosabb irodalmi formája, mely a 12. század óta minden tudományágban megtalálta helyét, amit a 16. század folyamán, sőt még azon is túl megtartott.108

  • 106Nyomtatásban először 1549-ben Frankfurtban jelent meg Gualtherius Rivius kiadásában. Az előszóban (in commentarium Valerii Cordi Preafatio) a maga is jónevű orvos—botanikus dicséri a könyvet és szerzőjét, nem mulasztja el apja érdemeit említeni: „qui filium ab incunabulis inter ipsas hebras ac flores educani volunt”. Figyelemreméltó megjegyzése Rivius, a fiatal tudós korai halála felett sajnálkozva: „spes medicinæ reflorescentis”. Valerius Cordus összes műveit maga Conrad Gesner adta ki Strassburgban 1561-ben. A vonatkozó irodalmat lásd Dilg, Peter: Botanologicon, op.cit.; valamint ugyanaz: Studia humanitatis et res herbaria. Rete I (1971) p. 757 ff; valamint Stannard, J.: Dioscorides and Renaissance Materia Medica. Analecta Medico-Historica (1968) 1—21. p.
  • 107Pico della Mirandola, Giovanni: De dignitate hominis, cura di E. Garin (Bad Homburg, 1968) 65. p.; Pico orvosi vonatkozásához lásd Schultheisz, E.: Giovanni Pico della Mirandola Bedeutung für die Medizin. L’opera e il pensiero di Giovanni dei Pico della Mirandolas nella storia dell’umanesimo. Congr. Int. Mirandola 1963. (Firenze, 1965) Comm. II. p. 406. ff. A Seneca idézet az Epistulæ moralesben olvasható (33.7) „turpe est enim seni aut prospicienti senectutem ex commentario sapere”
  • 108Buck, A.: Der Kommentar in der Renaissance. Kommission für Humanismusforschung, Mitteilung. I. (Boppard, 1975) 7—8. p. A középkori és a humanista kommentár viszonyát illetően lásd Ghisalberti, F.: Giovanni del Virgilio espositore delle „Metamorfosi”. Giornale Dantesco 34 (1933) 1 ff.

A tankönyvként is használt orvosi kommentárok irodalma egy ponton lényegesen eltér az ars fakultáson oktatott tárgyak kommentárjaitól. A szigorúan vett »studia humanitatis« a priori több lehetőséget adott a szubjektív interpretációra, nem volt szükség arra, hogy a valóság által is megerősítést nyerjen. Ezzel szemben az orvosi ismeretek egy része, még inkább azonban az akkori medicina részeként tárgyalt botanika—ásványtan—állattan tárgyi ismeretei, és nem kevésbé a csillagászat objektív kontrollt is szükségessé tettek. A korai humanisták nem jutottak túl a „természettudományos” szöveg castigatio-ján, emendatio-ján és nyelvi magyarázatán. Mivel ez nem elegendő docendi et pariter atque uegros curandi el kellett jutni és el is jutottak az új, valóságos ismeretekhez, amint azt Vesalius, Fuchs, Kopernikusz korszakalkotó művei mutatják. Ez nem egyszerű nyelvi korrekció volt, hanem visszautalás magához a természethez.109 Ez a pragmatikus eljárás vonta maga után a kommentár-tankönyv átalakulását is, jóllehet a 16. század folyamán filológiai jellegét még nagyrészt megőrizte.110

Hogy a 17. században az »iatrophilologia« még javában alkalmazott metódusa a kommentárirodalomnak, jól mutatja többek között, Sperling 1659-ben Rhodius, Scribonius Largus-kommentárjához írott kritikája.111

  • 109Semper apertus 205. p.
  • 110Vesd össze Olschki, Leonardo: Bildung und Wissenschaft im Zeitalter der Renaissance in Italien. Geschichte der neusprachlichen wissenschaftlichen Literatur. Bd. 2. (Leipzig—Firenze—Genf, 1922) p. 202 f. Az újabb irodalomban is gyakrabban fordul elő a »iatrophilologia« és »iatrophilologus« (i.e. medicus philologus) kifejezés. Jóllehet többen korabelinek tartják, a szóképzés tudomásom szerint először a 17. században bukkan fel G. Naudé művében 1636-ban „pinax questionum iatro philologicarum”, 1. p. Csak az 1647. évi kiadást állt módomban megtekinteni. Naudé (1600—1653) Richelieu, majd Mazarin könyvtárosa a párizsi orvosi fakultás examinatora volt, maga is tankönyvíró. Questio IV. iatrophilologica: aut liceat medico fallere ægrotum (Roma, 1636). Sylvius és Rosarius műveit is kiadta. Vesd össze Morin, Georges: Un medicine bibliothécaire Gabriel Naudé (Paris), méd. 19. (1929) 136—7. p. lásd még Georg Franck de Franckenau heidelbergi orvostanár munkáját: De medicis philologis etc. (Wittenberg, 1691) melyben a 17. század végén is a humanista tradíciónak megfelelő definíciót ad: „omnia illa complectitur, quæ … scire optat aut cupit … Philologia … veræ eruditionis sal est, qua nisi condiatur, exit in putredinem” fol. A3. A 17. században a filológiai medicina még virágzik. A studiosus medicinæ számára, előképzettsége folytán a filológiai kommentár is érthető volt.
  • 111Otto Sperling (1602—1681) Hamburgban, Christianiában és Bergenben gyakorló orvos, Koppenhágában udvari botanikus és a királyi kertek felügyelője, majd udvari orvos és kémikus. Munkáját: Animadversiones in Scribonium et Notas Johannis Rhodii (Kgl. Bibl. Kopenhagen, MS 1649) részletesen ismerteti Wuttke, Walter: Zur Kritik Otto Sperlings am Scribonius-Kommentar des J. Rhodius. Buck, A. und Herding, Otto (Hrsg.): Der Kommentar in der Renaissance (s. l. 1975) p. 253 ff.

A kommentár mint tankönyv sem vesztett jelentőségéből. Mint a középkorban, a reneszánszban is szoros kapcsolat volt az egyetemi előadás és a kommentár között, amennyiben a kommentár többnyire az előadásokból született. Eleinte az előadások magyarázata volt, majd egyre bővülő kiegészítője lett, s végül tankönyvként is, mint önálló mű szerepelt. A szövegtől természetesen nem független, de a textus gyakorta inkább alkalom a teóriák kifejtésére. A kommentár tankönyvként olyannyira bevált, hogy Battista Guarino a reneszánsz egyik legnevesebb professzora De ordine docendi et discendijében tanulásra és a lectio privata-hoz egyaránt ajánlja a kommentárt, valamint a kommentálás metodikáját. Az előadás, a kommentár és az önálló munka ekkor már összetartoznak. Az előadás látogatása, a kommentárok elolvasása után kell következnie a textuson való önálló munkálkodásnak.112

A szöveg és a már a címben megjelölt tanulási célokra írt kommentár összefüggéseinek jó példája Rivius (Hermann Ryff) Plinius kommentárja:113 In Plinianæ lectionis studiosorum gratiam nunc primum conscripta et edita, cura et diligentia D. G. H. R. M. et MMDXLVIII.114

A humanista kommentár minden tudományág, így a medicina középkori kommentárját is átformálta. Egy auktor magyarázatára a reneszánsz a »commentarium« mellett más megnevezéseket is használt, részben szinonimaként: »adnotationes«, »animadversiones«, »exegemata«, »explicationes«, »glossæ«, »scholiæ«. Az orvosi irodalomban valamennyi elnevezés előfordul. A tankönyvként használt magyarázatok leggyakrabban a »commentarium«, vagy az »explicatio« címet viselik. Mint a studia humanitatis diszciplínáiban, a joghoz hasonlóan önálló műfajjá alakul.115 Biztonsággal megállapítani, hogy a kommentár tankönyv-e vagy sem csak a szöveg ismeretében lehet, kivéve, ha a mű közli célját: „adolescentibus laudatarum artium studio destinatis”, ami a studiosi medicinæ számára írott könyveknél ritka.

  • 112„Explanationes quoque in libros scribere vehementer conducet, sed tamen magis si sperabunt eas in lucem aliquando proditura”. Guarino teljes szövegét Garin közli: Il pensiero pedagogico dello Umanesimo, a cura di E. Garin (1958) p. 460 ff.
  • 113Cai Plinii Secundi Naturalis Historiæ argutissimi scriptoris I. et II. cap. Lib. XXX commentarius, etc. (Würtzburg, 1548).
  • 114A rövidítés feloldása: Dominus Gualtherus Hermenius Rivius medicus et mathematicus. lásd Nauert, Charles G.: The author of a renaissance commentary Pliny, Rivius, Trithemius or Aquænus. J. of the Warburg and Courtauld Institutes. vol. XLII (1979) 282. p. Ryff (megh. 1562) rendkívül termékeny, sokoldalú, de nem eredeti szerző, akiről Hallernek nem volt jó véleménye: „Compilator et polygraphus malorum morum et passim de civitatibus ejectus, pessimo Gesneri testimonio notatus.” Vesd össze Haller, A.: Bibliotheca anatomica. I. 189. p. Kortársai között mégis tekintélye volt mint matematikusnak és orvosnak egyaránt. Lásd Benzing, Josef: Walther H. Ryff und sein literarisches Werk. Eine Bibliographie (Hamburg, 1959)
  • 115Luis Vives traktátusában részletesen leírja a kommentár, glossza, etc. definícióját, kitérve a medicina auktoraira is: „… explicatur… de proposita materia disputatur et quid adferret queat commentator experitur, quales fere sunt in Aristotelem, in Hippocratem, in Galenum…” Cf. De Ratione docendi III. 11. p. Vives, L.: Opera omnia. (Valentiæ 1782) vol. I. 230. p. Az általa ismertetett felosztásban a »commentarii simplices« csak az emlékeztetőnek szánt megjegyzéseket, a »commentarii in alias« pedig a magyarázatokat jelenti, tehát a tankönyvi részt.

A kommentár teljes szövegének ismerete szükséges ahhoz, hogy el lehessen különíteni az eruditaus lectio-nak szánt kommentárt a többitől. A citátumok e tekintetben nem jelentenek útmutatást.

Az artes liberales-t már elvégzett studiosus medicinæ éppolyan könnyen eligazodik a hivatkozási rendszerben és a humanizmusban olyannyira kedvelt analógiák konstrukciójában, mint a magiszter. A korai humanista orvosi kommentárt a középkoritól elsősorban az különíti el, hogy a szöveg restitúciójára irányuló filológiai tevékenység, feltárva a leírók hibáit, a középkori glosszátorok tévedéseit, a többszörös fordítás okozta torzulásokat, eleve kritikus szövegmagyarázatokat, annotatio-kat, corollaria-kat produkált, melyek lassan tartalmi, szakmai kommentárokkal egészültek ki.116

A humanista kommentár az orvosi irodalomban is ott teszi lehetővé az önálló fejtegetést, ahol a skolasztikus struktúrától eltér, azt példákkal és »excursus«-okkal fellazítja, citátumokkal ellátja. Ahogy a teológiai és jogi szövegkommentárokat, úgy bizonyos, már említett fáziseltolódással az orvosi írásokat, ezeken belül is az antik klasszikusok kommentárjait először az előadási stílussal együtt a filológiai humanizmus alakítja át. A szokás megváltozik, a mos italicus-t a mos gallicus váltja fel. Az előadások eme változásának részletes tárgyalásával az orvostörténeti irodalom még adós, jóllehet a sensu strictiori humán tárgyak mellett a legtöbb antik auktor éppen a medicinában lett az egyetemi előadások középpontja. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a scriptura kritikus újraolvasása, a rekonstruált szövegnek az előadásban és a kommentárban való megjelenése lehetőséget adott a humanista tanárnak és egyben gyakorló orvosnak, hogy saját tapasztalatairól beszámoljon, és a scriptura mellé helyezze a ratio-t. Ez az orvosi kommentárt princípiumában különbözteti meg — az asztronómia kivételével — minden más diszciplína tankönyvi commentarium-aitól. Noha a humanista kommentár tartalmi fáziseltolódása a gyakoribb, éppen az orvosi irodalomban jelennek meg korán, a 12—13. században olyan tankönyvek, melyek racionális szellemben, tapasztalatok felhasználásával íródtak. Rogerius Frugardi Chirurgiajáról joggal írja Gundolf Keil, hogy „in seiner Praxisnähe und strengen anatomischen Gliederung alles übertraf, was an chirurgischem Schrifttum dem damaligen Abendland zur Verfügung stand”.117h

  • 116Hogy kezdetben nem a par excellence szakmai felkészültség vezetett a renovatio-hoz, az Hermolaus Barbarus Plinius és Dioszkoridész kommentárjainak megjegyzéseiből is kitűnik. A Castigationes Plinianæben írja, hogy emendatio-jához alapos előtanulmányokat végzett „græcis et latinis auctoribus perlectis omnibus”; tehát nem természettudományi, hanem irodalmi tanulmányokról van szó. Vesd össze Dilg, op.cit. 233. p. A szöveg-helyreállítás szakmailag is eredményes volt, amint azt az igazán hozzáértő Leonhardt Fuchs Barbarust dicsérve „quamvis professione medicus non esset” megállapította (lásd De historia stirpium etc. 1542. Epist. nuncupatoria 4.) Leonicenus, bár felkészült filológus, aki maga is számos menda codicis-re mutat rá, orvosi szemmel fedi fel a hibákat Plinius szövegében. A »veritas«-t keresi a többi auktor szövegével való összehasonlítás révén és nem utolsósorban saját tapasztalatai alapján, felismerve, hogy az »experientia« az igazi rerum magistra, amint azt ismételten hangsúlyozza.
  • 117Keil, G.: Roger-Urtext und Roger Glosse vom 12 bis ins 16 Jh. Der Kommentar in der Renaissance op. cit. 209. p.
  • hgyakorlati és pontos anatómiai ismereteiben mindent felülmúlt, ami az akkori nyugati sebészeti szakirodalomban rendelkezésre állt — A szerk.

Úgy vélem, hogy ez a magyarázata annak, hogy a Roger-sebészet négy évszázadon keresztül, a 12—16. századig „élő” tankönyv volt, számos kommentárral és variánssal. Az a körülmény, hogy még a 16. századi variánsaiban és kommentárjaiban sem fedezhető fel reneszánsz elem, illetve a humanista metódus befolyása, csak annak a jele, hogy vannak a tudománytörténetben olyan fejlődési irányok, melyek szempontjából a korszakváltás irreleváns.

A humanista tankönyvek kommentárjaiban van egy bizonyos törekvés továbbá arra, hogy a magyarázat argumentumai egyaránt tükrözzék az experientia-t, a ratio-t és az auctoritas-t lehetőleg mindegyiket arányosan. A két megközelítési mód: az »experientia et usus« (»multo usu probatum«), valamint az »auctoritas et experientia« egymást erősítik mindaddig, amíg a túlzott filologizálás a 17. század vége felé ezt az egyensúlyt fel nem borítja, s mikor a filológiai argumentáció már inkább gyengíti az állítást és magát a megértést nehezíti.118

A nyomtatott tankönyvek számbavétele csak egyik megközelítési módja a tananyag megismerésének, van a megismerésnek egy, ebből a szempontból alig vizsgált forrása, a korszakunkban még javában használt kéziratos művek különböző könyvtárakban megbúvó számos gyűjteménye.119

A nyomtatás felfedezése utáni könyváradat feletti jogos öröm feledteti azt a tényt, hogy 1460 és 1570 között az egyetemi kéziratok még alig vesztettek jelentőségükből, mivel a könyvek ára sokak számára elérhetetlenül magas120 volt. A studiosus előadási feljegyzései, ad hoc jegyzetei, a tanár által ad calamum diktált írásai jó források. Áttekintve több egyetemi kéziratgyűjtemény részben annotált bibliográfiáját, több 16. és 17. századi kéziratról szóló közleményt és több kéziratot, megállapítható, hogy a kéziratok tartalmilag lényegében azonosak az egyetemi statútumokban, illetve ordo legendi-kben, modus studendi-kben felsorolt könyvekkel. Pl. Capivaccio Páduában 1577—1580-ban tartott előadásai Avicennáról,121 és a Methodus Medendiről vagy a De febribus lectiones a me vero Felice Boldano ipso legente conscripto anno MDLXXVI122 alig térnek el nyomtatásban megjelent műveitől. Kéziratban is forgalomban volt Jacques Dubois Ordo in legendis Hippocratis et Galeni libris című, nyomtatásban több kiadást megért munkája.123 A vizsgált kéziratok az oktatási kánonnak felelnek meg, még abban is, hogy az egyetemek különbözősége bennük kifejezésre jut. Spanyol kéziratok között a 15. század végén, a 17. század elején nagyon sok az arab, főleg Avicenna műveivel találkozunk, míg a protestáns német egyetemeken a kéziratos Arisztotelész kommentárok száma jelentős.

A 16. század végéig egyetemi forgalomban volt kéziratos tankönyvekre azok a szabályok voltak érvényben, melyek a 12. század végén alakultak ki és a legtöbb egyetem 14. századi statútumaiban olvashatók. A kéziratos könyv terjesztése az egyetemi hatóságok és a stationarius-ok révén történt. A pecia-k, mint hivatalos példányok formai ellenőrzése is éppúgy az egyetem joga volt, mint ahogy az exemplárumokat a kereskedők, a stacionáriusok az egyetem által adott „szabadalom” birtokában árusíthatták.124

  • 118Erre már korán felfigyeltek, amint az C. Barrholinus-nál olvasható: Epistolarum medicinalium… centuria I. a hágai 1740-es kiadásban 412—14. p. A filológia és medicina labilis viszonya azonban nem szakadt meg teljesen a humanizmust követően sem. Vesd össze Bosch A.: Enzyklopädie und Methodenlehre der philologischen Wissenschaften (Lipcse, 1886) 166. p.
  • 119A legutóbbi évek legjelentősebb kézirat-bibliográfiája Kristellernek köszönhető: Iter Italicum V—VI. Az utolsó kötet Iter Italicum Vol.5. Alia Itinera III. és Italy III. 1990-ben jelent meg (London—Leyden).
  • 120A 15—16. század kéziratairól általában szólva, joggal írja Durling a Kristeller-féle bibliográfia bevezetőjében: „… the medical historian… should realise, that printed sources are not enough for the history of ideas. Manuscripts are a crucial aid in the rediscovery of the past”. Lásd Durling, Richard, J.: A guide to the medical manuscripts mentioned in Kristellers Iter Italicum V—VI. Traditio 47 (1993), 25 ff.
  • 121Stadtbibl. Nördlingen XXXV. 16c
  • 122Milano B. Ambrosiana. Sussidio L. 16, 16c. A kópiáért és még néhány adatért C. Menini professzornak tartozom köszönettel.
  • 123Salzburg Stadtbibl. a VI.45,46, ff. 68—78. A nyomtatott mű címe Liber de ordine et ordinis ratione in legendis Hippocratis et Galeni libris (Párizs, 1539 és 1561).
  • 124Cf. Frati, R.: Gli Stazionari Bolognesi. Arch. Storico Italiano XIV. (1910) 380. p.; valamint Denifle, H.: Arch. f. Literatur Kirchengeschichte. III. (1887) 295. p. „Item quod stationarii et alii quicumque qui exemplaria librorum vocant, teneantur sub poena aliqua graviori per universitatem taxanda, integra, completa, correcta ac fidelia exemplaria exhibere.” Statusa antiqua Universitatis Oxoniensis. Közreadta: Strickland, Gibson (Oxford, 1931). 186. p.; vesd még össze Vilkins, P.: Concilia. III. (London, 1737): „Per nos seu successores nostros expresse approbetur et universitatis nomine ac auctoritate stationariis tradatur ut copientur; et facta collatione fideli, petentibus vendatur justo pretio sive detur, originali in cista aliqua universitatis extunc perpetua remanente”, 317. p. Párizsban a 15. század végén már különbséget tettek a »stationarius« és »librarius« között. Lásd Delalian, P.: Libraire parisien du XIIIe au XVe siècle (Paris, 1891). Érvényben volt még az a könyvtárakra vonatkozó utasítás, mely szerint: „ad utilitatem studentium ut sit in communi libraria eiusdem collegio [sicl non quovismodo inter libros distributivos evocandus sub pena deperdecionis eiusdem.” Lásd Cambridge, Conville and Caius College MS 129 IVb, közli Talbot, C. H.: The Universities and the Medieval Library. The English Library before 1770 (London, 1958) 84. p. A péciákról lásd Schultheisz: Tankönyv és curriculum op.cit. 11. p.

Poema medicum és synopsis

A reneszánsz tankönyvei között is továbbélnek a középkorban elterjedt, igen kedvelt tanköltemények.125 A reneszánsz egyetemek tanulói is gyakran hívták segítségül memorizáláshoz a többnyire hexameterben írott verseket. Egyiket-másikat a humanisták is eléggé fontosnak tartották ahhoz, hogy többnyire egy nagyobb terjedelmű munka függelékeként kiadják. Quintus Serenus Sammonicus-nak, a műfaj első ismert latin képviselőjének a 9. század végéig sokat forgatott, majd feledésbe merült Liber medicinalisa a római első nyomtatott kiadástól (1484), az utolsó páduai (1750), illetve velencei (1763) megjelenéséig összesen huszonegy kiadást ért meg. Egy 17. századi és két 18. századi kiadás kivételével valamennyi a humanizmus korában jelent meg. Érthető, mert az 1115 hexameterből álló »poema medicum« forrása a most ismét elővett Medicina Plinii és Plinius maga.126 Serenus költeményével a 16. században több Celsus-kiadás appendixeként találkozunk. Felmerül a kérdés vajon miért éppen Celsussal adták ki?

Nos, valószínűleg azért, mert a Serenus-költemény is enciklopédikus jellegű, jóllehet sem tartalma, sem színvonala nem közelíti meg Celsusét. Segédkönyvnek mégsem lehetett rossz, ha egyes egyetemek bevezető előadásaiknál felhasználták, és Stainpeis is bevette ajánlott olvasmányai közé. Nem volt ugyan már elterjedt, de még a 18. században is használták. erre kell következtetni abból, hogy Morgagni szükségesnek tartotta Serenus hibáinak sorra vételét, tévedéseinek kiigazítását. Vulpius-nak írott, többször kinyomtatott episztolában tárgyalja a poemát.127

Serenust különösen a bécsi orvosi kar humanistái kedvelték. Vadianus 1520-ban első lectio annua-ját a Liber medicinalis Sammonici alapján kezdte el.128 A tankölteményeknél jelentősebb szerepe volt a nyomtatott tankönyvek szinoptikus tábláinak, illetve maguknak a szinoptikus tankönyveknek. A szinoptikus művek forma és funkció szerint vagy a tárgyalt tananyag egy részének szövegközti táblázatos összefoglalásai voltak, vagy nagy terjedelmű munkák tájékozódást, a vizuális megőrzést megkönnyítő tartalmi áttekintései, gyakran részletezett és annotált tartalomjegyzék formájában.129 Tartalmi szinopszisok találhatók pl. Theodor Zwinger, Theatrum humanæ vitæ (1571) című enciklopédikus művének minden egyes kötete előtt. A nagy gyakorlatú, kitűnő pedagógiai érzékű, a medicinán kívül logikát és görögöt is tanító professzor egész sor szinoptikus tankönyvet írt. Jean Goupyl párizsi orvostanárral együtt kiadott Hippokratész munkája (Hippocratis vigintiduo commentarii tabulis illustrati, 1575),130 az előszó kivételével teljes egészében szinoptikus könyv, és ilyen Felix Platter jól ismert munkája: De corporis humani structura et usu libri III., Tabulis methodice explicati, iconibus accurate illustrati (Basileae 1538) (Kiemelés tőlem Sch. E.). Ritka, de jellemző a kép és a dichotomikus tábla már a címben történő elkülönítése.

A reneszánsz—humanizmus azon pedagógiai késztetésű orvosai közül, akik szinoptikus táblákkal könnyítették hallgatóik tanulását még Jacobus Sylvius131 és Leonhard Fuchs132 nevét kell említenem.

A 16—17. század orvosi tankönyveinek szinoptikus tábláihoz valószínűleg Petrus Ramus logikai tankönyvei szolgáltak mintául.133 Tudjuk, hogy a felsorolt szerzők vagy tanítványai voltak Ramusnak, vagy egyéb tudományos kapcsolatban álltak vele. Filozófusként valamennyien ramisták voltak.134 Úgy tűnik különösen a logikával is behatóan foglalkozó, azt tanító orvos-humanisták kedvelték ezt a tanulást megkönnyítő formát.135

  • 125Schultheisz: Tankönyv és curriculum op. cit. 22. p.; vesd még össze Hajdú, Helga: Das mnemotechnische Schrifttum des Mittelalters (Budapest, 1936) p. 532. ff. A mnemonika irodalmát tárgyaló művében Yates az orvosi tankölteményekről nem ír, Serenust legújabb kiadásában sem említi. Vesd össze Yates, Francis A.: The Art of Memory (London, 1966) német fordítása 1990-ben (Berlin) jelent meg. A középkor nagyszámú orvosi tankölteménye csaknem mind a »Regulæ rhythmico — medicæ Salernitanæ«-re vezethető vissza. A reneszánsz idején a Conservanda bona valetudine jelleg dominált.
  • 126Quintus Serenus Sammonicus — a Kr.u. 3. században élt. Tankölteményében a szülészet és sebészet kivételével az egész medicinát összefoglalja. Teljes szövege: Corp. med. lat. II.3 (Ed. Vollmer, 1916). Benedetto Crispo (megh. 725) ebből egy rövidebb, de nem nagyon jól hangzó excerptumot készített Commentarium medicinale cím alatt, kevéssé sikerült hexameterekben. Serenus a Celsus incunabulum-ok mellett még nem található, Először a J. Cæsarius által 1528-ban kiadott, jegyzetekkel és variánsokkal gazdagított kiadás függelékeként Melanchton Encomium Medicinæjével együtt jelent meg. Ezt követően számos kiadása, volt megtalálható valamennyi leydeni Celsus kötetben. Vesd össze Choulant, L.: Handbuch der Bücherkunde für die ältere Medizin (Lipcse, 1841) 169—171. p. A kézirat lezárása után a Corviniana katalógusában találkoztam Sammonicus költeményének címével (Bibliotheca Corviniana, összeállította Csapody Csaba és Csapodyné Gárdonyi Klára, Budapest, 1976. 59. p. No. 128). A Vat. Palat. Lat. 1587 jelzetű kódexben a költemény nem Celsussal van együtt. Itt Caius Sidonius Apollinaris római író, később avernai püspök (432—490) Carmináját követi Quintus Serenus Sammonicus Liber medicinalisa (Præcepta de medicina parvo pretio parabili). Ezután a scriptor, Petrus Cenninius, Benedictus Crispus az előbbiből készült ismert kivonatos Liber medicinalisát másolta 1468-ban a 101 foliót tartalmazó pergamen kódexbe humanista kurzív könyvírással. A poema kéziratait a XVIII. század jeles filológus orvosa, patológus professzora és történésze J. C. Ackermann sorolja fel, aki egy ízben a költeményt ki is adta: Quinti Sereni Sammonici de medicina præcepta saluberrima. Textum recensuit… Joannes Christianus Ackermann. Lipsiæ 1786.
  • 127Morgagni, G. B.: Aur. Cornelium Celsus et Quintum Serenum Sammonicum epistolæ (Padua, 1722; Den Haag 1724; Leyden, 1735). Megjelentek az Adversaria-anatomica függelékeként is.
  • 128Joachim von Watt — a Sodalitas Litteraria Danubiana megalapítójának Conrad Celtis-nek, a természettudományok legbefolyásosabb közép-európai reprezentánsának tanítványa, maga ugyancsak nagynevű humanista orvostanár, majd Sankt Gallen városi orvosa és 1541-ben polgármestere. Európa gyógyfürdőit tanulmányozva jutott el hazánkba. Erről Pomponius Mela földrajzi könyvéhez írt scholiæ-ban a második kiadás függelékében számol be (Pomponius Melæ de orbis situ libri tres … una cum commentariis Joachimi Vadiani, Basileæ 1522). Ezt megelőzően is járt már Budán. Erre az útra tisztán irodalmi érdeklődése késztette. Collimitiussal együtt 1513-ban a Bibliotheca Corvinia-ban kutattak kéziratritkaságok után. Vesd össze Näf, W.: Vadianische Analekten. Vadian-Studien, Untersuchungen und Texte. 1 (1945) 38. p. Hogy Vadianus hazánkban tett második látogatása alkalmával sem csak az orvos szemével nézte Budát, az akkori fürdővárost, azt a budai Várkápolna műkincseinek művészi leírása mutatja. Lásd Schultheisz, E.: Vadianus az orvos és humanista. Orvosi Hetilap (1961) 1043—44. p.
  • 129Bizonyos kulcsszavak a címben: tabula perpetua, tabula methodica, synopsis, dispositio, syntaxes, schema, stromata etc., melyek legalább etimológiailag térbeli modell fogalmára utalnak és jelölik sok esetben a synoptikus munkát. Vesd össze Höltgen, K. I.: Synoptische Tabellen in der medizinischen Literatur und die Logik Agricolas und Ramus. Sudhoffs Archiv 49 (1961) 386. p. A filológus Höltgen számos fogalmat tisztáz, és különösen a logika tankönyveihez szolgáltat új adatokat.
  • 130Kiadta Arisztotelész Nikomakhoszi Etikáját is, Aristotelis Stagiritæ… de morbus ad Nicomachum libri decem (Bázel 1566). Ez a folio kötet szinoptikus táblákkal jelent meg. Ugyanennek quarto kiadása már nem tartalmaz táblákat.
  • 131Jacobus Sylvius: Methodus sex librorum Galeni in differentiis et causis morborum et symptomatum in tabellas sex coniecta (Párizs, 1539)
  • 132Leonhard Fuchs: Compendaria in artem medendi introductio (Strassburg, 1535). Ez a legkorábbi orvosi synoptikus tankönyv. Többször átdolgozott és bővített propedeutika. Universæ Medicinæ Compendium (Basel, 1532) címmel ugyancsak táblákban mutatja be a medicina alapjait. Felix Platter írja, hogy mint studiosus medicinæ használta a Compendium Fuchsii in tabulast; vesd össze Boos, H.: Thomas und Felix Platter. Zur Sittengeschichte des XVI. Jahrhunderts (Leipzig, 1878) 171. p.
  • 133Petrus Ramus (Pierre de la Ramée) (1515—1572) Animadversiones Aristotelicæ (1543); Dialecticæ partitiones, illetve Institutiones dialecticæ (1555), Scholæ physicæ (1557), Scholæ dialecticæ (1560), Platonis epistolæ latinæ (1549): vesd össze Hooykaas, R.: Humanisme, Science et Réforme: Pierre de la Ramée (1515—1572) (1951); továbbá Sharratt, P.: The Present State of Studies on Ramus. Studi Francesi (1972) 16. p.
  • 134Th. Zwinger a Hippokratész kommentár előszavában Ramust mint mesterét említi, az arisztotelészi műben pedig a tabellák használatát a logika tanításából vezeti le: vesd össze Höltgen, op.cit., 384. p. Karcher azt írja, hogy Zwinger már Páduában, Fallopius előadásaiban találkozott kéziratos synoptikus tabellákkal. Bizonyítékot nem ad: vesd össze Karcher, J.: Theodor Zwinger und seine Zeitgenossen (Basel, 1956) 22. p.
  • 135Az orvostörténeti irodalomban ennek alig van nyoma, feldolgozásra vár. Magam, többek között, Caspar Bartholinus (1586—1629) Enchiridion Metaphysicumában találkoztam az 1624-es bővített kiadás 102. oldalán szinoptikus táblával. Caspar Bartholinus Bázelben logikát (1607) Koppenhágában eloquentia-t (1612), majd medicinát adott elő (1613) és ugyanott a teológia professzora is lett (1613). Az anatómia katedrájára hívták Nápolyba (1609), a görög nyelv és irodalom professzorának kérte fel a montpellieri egyetem. Maga is ramista. Janitores logici bini című művében írja, hogy ebből „præcique Ramæorum exerrationes deteguntur” (1616 f.2). Az Enchiridion Metaphysicum Aristotelis több ízben jelent meg Johannes Magirus (megh. 1596) marburgi orvosprofesszor Physiologiæ libri sex accessumaként. Az 1624. évi már a nyolcadik kiadás, melyet kifejezetten pro tyronum memoria írt. Magirus kitűnő humanista. A peripatetikus physiologia mellett legelterjedtebb könyve az Anthropologia (Frankfurt, 1603), amely Melanchton De animajának kommentárja. Bár egyetlen általam ismert olvasási kánonban sem szerepelnek Magirus könyvei, a „vero memoria studiorum” megjegyzés nem hagy kétséget a könyv jellegét illetően.

A curriculum

Az orvosi oktatás szempontjából legérdekesebb periódus, a 16. század curriculumának áttekintéséhez, a tankönyvek ismerete mellett jó alap, egy német nyelvű egyetem tudós tanárának erről szóló könyve és egy az itáliai egyetemet járt még tudósabb diák tanulmányútjának követése.

A humanizmus korának bécsi egyetemi curriculumáról, az ott kötelezően előírt, valamint az olvasásra ajánlott könyvekről, tehát a promócióig használt teljes irodalomról a legilletékesebb tanár, Martin Stainpeis136 könyve ad képet; Liber de modo studendi seu legendi in medicina, Martin Stainpeis Viennensis artium et medicinæ professoris (1520).137 A könyv útmutató a stúdiumokhoz és pro communi omnium medicinæ incumbentium utilitate.138

Felépítése, beosztása megfelel a 16. század elején szokásos orvosi curriculumnak. Még mélyen gyökerezik a skolasztikus hagyományban. Egyházi kötődését pedig az előszót befejező három ima mutatja.139 A mű hét könyvből áll. Az első, az olvasandó könyvek áttekintő felsorolása, a második, a modus legendi ismertetése, a harmadik, az orvosi stúdium fontosságának indoklása, a negyediktől a hetedik könyvig a tanévekre bontott ötéves curriculumot tartalmazza: „quia artium magister quinque annis ad Doctoratum in medicine ad minus studere debet” (Liber I. pars I.).

  • 136Martin Stainpeis-ről (Steinpaiss) keveset tudunk, 1519-ben a kar dékánja, előtte az ars fakultás, majd az orvostan tanára. 1515-ben megjelent pestis füzete — Anzeig wider die Pestilenz — inkább populáris írás. Vesd össze Schrauf, K. (Ed.): Acta facultatis medicinæ. II. 31. p. (Wien, 1899).
  • 137Stainpeis könyvét többen idézik: Schwarz, Ignaz: Geschichte des Wiener Apothekenwesens im Mittelalter (Wien, 1917) 137. p.; Stoll, Klemens: Das Preßburger Arznei-Schuldbuch (1578—1574). Gesnerus. 35 (1978) 47. p. Stoll átveszi Schwarz minden tévedését, többek között 1570-re téve a kiadás évét. Merker Sauerbruch sebészeti klinikájáról benyújtott doktori értekezésében ismerteti a könyvet: Ueber das Studieren in der Medizin nach dem Werke eines Wiener Hochschullehrers zu Beginn des 16. Jh. Inaugural-Dissertation. Vorgelegt von Karl-Friedrich Merker appr. Arzt aus Berlin 1930. A 25 oldalas apparátus nélküli, nem nagyigényű, kevéssé szakszerű disszertáció az eredeti latin szövegből semmit nem közöl. Helymegjelölés nélküli, fordításban idézett mondatai pontatlanok, a visszakeresés igen nehéz. Pongyola fordítási hibái a tőle idéző későbbi szerzőknél gyakran szó szerint jelennek meg. Stainpeis eme könyvéről lásd még Schultheisz, E.: Joachim von Watt, ein medizinischer Humanist der Renaissance. Ärztliche Sammelblatter 51 (1962) 222—24. p.; Korrekt leírást Stainpeis könyvéről Durling adott, de az eredeti szöveget nem közli. Vesd össze Durling: An Early Manual for the Medical Student and the Newly fledged Practitioner. Clio Medica 5 (1970) 7. p. ff. Stainpeis könyvét említve Erna Lesky ezt írja: „Das Buch wird in der Literatur als »rarissimum« aufgeführt” in Lesky, E.: Wiener Krankenbettunterricht etc. Communicationes de Historia Artis Medicinae 57—59 (1969) 30. p. — valójában nem az.
  • 138Præfatio, 2. p.
  • 1391. Oratio ad implorandum de votivis gratiam. 2. Oratio pro impetranda memoria 3. Devotissima oratio, qua nihil salubrius excogitari potest, maiestatem summi medici ad misericordiam flectens.

Noha mint mindenütt, így Bécsben is feltétele volt a medicina hallgatásának a befejezett artis studium, a könyvlista az általános műveltséget emelő könyvek sorával végződik: Ennek a merőben szokatlan eljárásnak csak egy magyarázata lehet, az, hogy az ars fakultás nem nyújtott kellő alapot a további stúdiumokhoz, nem biztosította az orvostól jogosan megkövetelt alapműveltséget.

Erről egyébként Petrus Ramus is panaszkodott a párizsi egyetemen. Ezek között a medicina szempontjából »libri non principales« között találjuk a Bibliát, Terentius-t, Aeneas Sylvius Aesopus kiadását, az Alexandri Magni Historiat, Pogius-tól a Historia septem sapientumot és „consimilis illis” (Liber I. pars I., c.).

Stainpeis, illetve a fakultás minden konzervativizmusa ellenére sem kétséges itt a humanizmus hatása, amit a »propter corruptam aut obscurum literam libri«-re vonatkozó megjegyzése is mutat (Liber 4, part 2., 30). Cuspinianis, Vadianus, Celtis működése színhelyén ez igazán érthető. A modus legendi részletezése — pl. Avicenna Canonja tanulásának a módjáról szóló fejtegetés —, viszont éppen a skolasztikus tanulás precízen meghatározott középkori rendje szerint való. A textus és a hozzárendelt scriptum a 13. századi statútumokban is ezekhez hasonlóan olvasható. Az Avicenna tankönyv előadásához és tanulásához segítségül hívott irodalom is csak középkori szerzők, Egidius, Theophilos, Philaretos tollából való. A konzekvensen visszatérő felhívást Avicenna buzgó és szorgalmas tanulmányozására így indokolja: „Quia hic totum fundamentum medicinæ et specultativeet practicæ ab Avic. ponitur” (Liber II. pars 1). Némi önállóságot a 2. Canon tanulmányozásának magyarázatakor mutat Stainpeis, amikor a megértést, a könnyebb elsajátítást segítő irodalmat ajánlva hozzáfűzi, hogy maga is írt egy »repertorium luminis maior«-t, amit akkor fog kiadni, ha ez a munkája kedvező fogadtatásra talál (Liber VI. pars 3). Stainpeis könyvének érdekessége és érdeme, hogy a fiatal orvos számára, a promóciót követő két évben még elolvasandó könyveket is sorra veszi (Liber II, pars 2—3). Itt a számos, jól ismert középkori kommentátor textusai között korabeli művel is találkozunk, egy szifilisz irattal.140 A »sudor anglicus«-ról Stainpeis itt nem tesz említést. Nagy korszakváltások a hagyományos rendet szívesen őrző egyetemek tanrendjében mindig fáziseltolódással jelennek meg. A régebbi oktatási—tanulási kánonhoz való ragaszkodás törvényszerűnek tűnik. Egyes személyek azok, akiknek munkásságán, előadásain keresztül az egyetemek doktorai és hallgatói új kórképekkel, új eljárásokkal ismerkedhetnek meg. Így például csak több évtizeddel azután, hogy egy clarissimus medicus nevezetesen Joachim Schiller megjelenteti a »sudor britannicus«-ról írt commentariolusát,141 kerül a tantervekbe a sudor anglicus-ról szóló lekció.142 Stainpeis könyvében a humanista Aeneas Sylvius, a neotericus Juan Almenar, a reneszánsz újra felfedezett Aesopus-a, a Nonum Almansoris, Avicenna régi kommentátorai és a Pandectarius, Mesue, a szigorú skolasztikus Nicolai együttesen adják azt a képet, ami a bécsi és még sok, talán a legtöbb nem itáliai egyetem orvosi stúdiumát jellemzi. A skolasztika még él, a humanista orvosok írásai még csak lassanként kapnak helyet a 16. századi Bécsben is, s jórészt a lectio privata-ban.143

A 16. század első évtizedének klasszikus itáliai orvosi curriculumát (amelyet az ott tanult magyar orvosok is végeztek), egy olyan tipikus reneszánsz tudós páduai stúdiuma mutatja mint Kopernikusz-é, aki Ferrarában 1503-ban lett doctor decretorum, s röviddel utána doctor iuris canonici-ként iratkozott be a páduai egyetem orvosi fakultására. Itt négy katedra professzorai várták. A De medicina theorica lectúráján Bartolomeo Montagnana jun. adta elő Avicenna kánonjának első részét, a hippokratészi Aforizmákat Galénosz kommentárjaival, a Prognosztikát és a Mikrotegnit. Montagnana saját Consilia Medicaja és Antidotariuma egészítette ki ennek a tanszéknek az előadási anyagát. Az anatómiát valószínűleg Marcus Antonius della Torre előadásában hallgatta.144 A medicina theorica-hoz kapcsolódóan hallgatta Fracastoró-t, aki akkor a logika professzora, valamint consiliarus anatomicus volt és a medicina scholaris-ai részére tartott filozófiai előadásokat.

A lectura ad tertium Avicennæ csak provizórikusan volt betöltve Kopernikusz idején. Sem ő nem emlékezik meg róla, sete más adat nincs, hogy a kurzust látogatta volna, noha az kétségtelenül a curriculum része volt.

A lectura de medicina practica professzora ekkor Giovanni d’Aquila145 volt. Ezen a katedrán adott elő Petrus Trapolinus matematikusként is neves orvosdoktor, akit Kopernikusz érdeklődéssel hallgatott. A páduai egyetem különlegessége volt a lectura de chirurgia. Akkori tanára a Pádua hírességei közé tartozó Alessandro Benedetti (1460—1525)146 volt.

  • 140Libellus de morbo gallico cum explanatione arboris signorum editus per Joh[anem] Almenar, Hispanum artium et medicinæ doctorem (s.a.); Juan Alimenar 16. századi neves és tudós doktor Valenciában. Ő volt az első, aki a parenterális higanyterápiának tudományos jelleget adott, az eljárást megfigyelések alapján végezte; s a mellékhatásokat igyekezett elkerülni. A könyv helyes címe: Libellus de Morbo Gallico, quem ita perfecte eradicare ipsum ostendit, ut numquam revertatur; nocumentum in ore accidere non permittens, neque in lecto stare cogens (Venetia 1502,4) A 16. század minden gyűjteményes szifilisz művében kinyomtatták, önálló kiadása még ugyanabban az évben Libeus ad evitandum et expellendum morbum gallicum noviter inventus ac impressus. Vesd össze Hensler, Ph. G.: Geschichte der Lustscheuche, die zu Ende des XV. Jahrhunderts ausbrach (Altona, 1783) Bd. 6, 50. p.; Haeser: Geschichte der Medizin. Bd. III. (Jena, 1889) 48. p.; továbbá Rosenbaum J.: Die Lustseuche im Altertum (Halle, 1839) 7, 9, 17—19. p.
  • 141Joachimi Schilleri ab Herderen physici De peste britannica commentariolus. (Basel, 1531)
  • 142A freiburgi orvoskar 1604. évi modus docendije figyelmezteti a legenseket, hogy a klasszikusoknál olvasható betegségek mellett előadásaikban ne feledkezzenek meg „… de temporis nostris morbis, Gallicio scilicet, sudore anglico…”. Vesd össze Nauck, E. Th.: Zur Geschichte des medizinischen Lehrplans und Unterrichts der Universität (Freiburg, 1952) 99. p. A »sudor anglicus« 1485 és 1551 között négy járványhullámban futott végig Európán. Sem előtte, sem utána nem lépett fel. Vesd össze Vasold, M.: Pest, Not und schwere Plage (München, 1991) 120—1. p. Az 1529. évi járvány volt a kontinensen a legerősebb. Ez Magyarországon is nagy pusztítást végzett: lásd Schultheisz, E.—Tardy, L.: Short history of epidemics in Hungary, until the Great Cholera epidemic of 1831. Centaurus 11 (1966) p. 282 f.
  • 143Stainpeis-nak 1510-ben Bécsben egy eddig az irodalomban még nem tárgyalt munkája jelent meg Antidotales preservationes címmel. A conservanda valetudine műfajba tartozó könyvecske feldolgozása folyamatban van. Stainpeis könyvéhez hasonló a tanítást és tanulást elősegíteni hivatott művek minden tudományban szép számmal jelentek meg. Johannes Eck (1486—1543) humanista filozófus, teológus írása Epistola de ratione studiorum suorum (1538), vagy Alberto Pio Carpi itáliai humanista De vera studendi Sacræ Theologiæ ratione (s.a., 1500k.).
  • 144M. A. Della Torre (1473—1506) barátjával, Leonardo da Vinci-vel együtt folytatott anatómiai kutatásokat. Részben az ő számára készítette Leonardo azokat a rajzokat, melyekből 250 darab 50 lapon a windsori kastély gyűjteményét gazdagítja. Della Torre volt a lector ordinarius, amikor Páduában 1490-ben a theatrum anatomicumot építették, ahol még a klasszikus trisectomia alapján (lector, demonstrator és sector részvételével) folyt az oktatás a harmadik szemesztertől kezdve. Leonardo rajzait (Quaderni d’anatomia) először Vangensten, Honan, és Hopstock adták ki (Christiania, 1912); uö. Herzfeld, Maria: Leonardo da Vinci, der Denker, Forscher und Poet (Lipcse, 1904); valamint Braunfels-Esche, Sigrid: Leonardo da Vinci, das anatomische Werk (Stuttgart, 1961) p. 45 és 125 ff.; Putscher, Marielene: Anatomiestudien und ihre „Bedeutung für Kunst und Wissenschaft”. Prinz, W.—Berger, A. (Hrsg.): Die Kunst und das Studium der Natur vom 14. bis zum 16. Jh. Sep. (s.l., s.a.) 152—5. p.
  • 145Meghalt 1510-ben. De sanguinis missione in pleuritide (1520) című, halála után megjelent könyve tette ismertté.
  • 146Valószínűleg ő volt a theatrum anatomicum igazi létrehozója. Itt tartott előadásait akkor sok híres ember látogatta. vesd össze Brambilla: op.cit., I 177. Nagynevű sebész volt sok műtéti eljárás fűződik nevéhez.

A vázolt curriculum alapján végzett stúdiumait 1506-ban licenciátussal fejezte be, s kezdte meg negyven éven át folytatott orvosi praxisát.147 Kopernikusz tanulmányai azt a látszatot kelthetik, mintha a páduai egyetemen a 16. században az Avicenna-stúdiumokra nem fektettek volna hangsúlyt. Ez azonban sem Páduában, sem másutt nem volt így. Jóllehet az arabizmus és antiarabizmus „küzdelme” végigkíséri a humanista medicinát, az egyetemi curriculumokból az arab klasszikusok nem szorulnak ki.148 Nem egy egyetem orvosi fakultásán még a 16—17. században is Avicenna-tanszékkel találkozunk. A valladolidi egyetemen például 1534-ben egy második, egy új Prima Medicina de Avicenna katedra is létesült, mely a 17. század végéig fennállt.149

Avicenna befolyása rendkívül nagy volt. A Kánon a kötelező tanterv integráns része a 13. századtól az itáliai, a 14. századtól pedig minden európai egyetemen.150 A Kánon egy tanulmányi célokra különösen alkalmas enciklopédia. Teljességre törekvő didaktikus felépítése, ismereteinek rendszerezése és filozófiai-teoretikus megalapozottsága révén a kor orvosi és vele kapcsolatos természettani ismereteit a legteljesebben nyújtotta a studiosus-nak. Részeit, főként az első könyv ama fejezeteit, melyek a medicina alapját taglalják, valamint a lázról szóló tanokat fejtegetik, az egyetemi listák, de maguk a professzorok is az ajánlott tankönyvek között említik. Hogy a reneszánsz curriculumban oly sokáig megőrizhette helyét, annak három oka volt. Először is csaknem teljes áttekintést nyújt a tanulónak a megelőző 1500 év medicinájáról, gyakorlatilag összefoglalja az addigi ismeretek tömegét. Másodszor addig nem ismert logikai klasszifikációban nyújtja ezeket a részletekbe menő ismereteket, amivel a tanulást megkönnyíti. Harmadsorban pedig, mivel Arisztotelész tudománytanát a reneszánszban a még mindig tekintélyes Galénosz tanaival ötvözi, a kora humanizmus felfogásához állt igen közei.151 Az ismert wittenbergi humanista orvos Johannes Magenbuch, aki Melanchton tanítványa és barátja, Luther levelezőtársa és orvosa152 volt, tanulmányai, melyek során Avicenna előadásokat hallgatott,153 mutatják, hogy sem a humanizmus, sem a reformáció nem szorította vissza az arab auktorokat, s különösen nem Avicennát. Tekintélye vitathatatlan volt. Magenbuch az általa hallgatott előadásokról nagy részletességgel számol be. Galénoszt eredetiben olvasta. Részben a kéziratos szövegeket használta, illetve az 1523-as velencei kiadás volt a kezében.154 Utóbbit későbbi írásaiban feltűnően gyakran idézi (Cpg. 706). Ugyancsak Magenbuchtól tudjuk, hogy magiszterként eleget téve tanítási kötelezettségének, Avicenna műveiből adott elő. Az Avicenna-lekciók a humanizmus korának egész tartama alatt a curriculum integráns részeit alkották. A curriculum befejezése a vizsga volt.

  • 147Az Acta collegii medicorum éppen 1503 és 1507 között hiányos. A curriculum összeállításánál Dittrich és Berg adataira és a Prowe által közölt feljegyzésekre támaszkodtam. Vesd össze Dittrich, M.: Nicolaus Kopernikus als Medicus in Warmia. Ein Beitrag zur Analyse des wissenschaftlichen Schöpfertums. Philosophia Naturalis, Arch. f. Philosophie. Bd. 14 (1973) 315—317. p.; Berg, Alexander: Der Arzt Nikolaus Kopernikus und die Medizin des ausgehenden Mittelalters. Kopernikusforschungen (Leipzig, 1943) 172—201. p.; valamint Prowe, Leopold: Nicolaus Koppernicus. 2 Bde (Berlin, 1883/84); ugyanaz: Coppernicus als Arzt. Leopoldina 17 (1881), 29 passim; lásd még Bilinski, B.: Il periodo Padovano di Niccolo Copernico 1501—1503. Scienza e filosofia all’università di Padova a cura di Antonio Poppi (1983) 223—86. p.
  • 148Weisser, Ursula: Zwischen Antike und europäischem Mittelalter. Die arabisch-islamische Medizin in ihrer klassischen Epoche. Med. Hist. J. 20 (1985) 327. p. Az arab orvosok írásainak klinikai jelentőségét tárgyalva írja: „Rhazes eine epochemachende Monographie schrieb, welche in Europa noch im 18. Jahrhundert als Standardwerk galt” op.cit. 332. p., noha kétségtelen Rhazes jelentősége, nevére kevesebb 17. századi statútumban akadtam, mint Avicennáéra, akinek művei Freiburgban még 1685-ben is kötelezőek voltak.
  • 149Martinez, A. M.: Historia de la universidad de Valladolid (Valladolid, 1931) p. 77 ff.
  • 150Az első említése nem itáliai egyetemen, Montpellier 1309-es tanrendjében történik, majd ezt követi Párizs. Lásd Schneider, Detlev: Die Lehre des Avicenna. Übersetzung und Bearbeitung von Auszügen aus dem Canon Medicinæ, Buch IV. Fen. 4. Traktat 1 und 4 (Hamburg, 1990); továbbá Weisser, U.: The Influence of Avicenna on Medical Studies in the West. Encyclopaedia Iranica. vol. 3., fasc. l. (London—New York, 1987) 1070—1100. p.
  • 151A Canonnak az itáliai egyetemekre gyakorolt befolyását világosan írja le Siraisi, Nancy G.: Avicenna in Renaissance Italy. The Canon and Medical Teaching in Italian Universities after 1500 (Princeton, 1987)
  • 152Barge, Hermann: Neue Aktensstücke etc. Zeitschrift für Kirchengeschichte 22 (1901) 126. p.; továbbá D. Martin Luthers Werke. Kritische Gesamtausgabe, Briefwechsel Bd. 3 (Weimar, 1933) 31. p.; Bd. 10, 263. p.; valamint Küchenmeister, Friedrich: D. Martin Luthers Krankengeschichte (Leipzig, 1891).
  • 153I. G. S. [i.e. Johann Georg Schelhorn] Amoenitates literariæ quibus variæ observationes, scripta item quædam anectoda et rariora opuscula exhibentur vol. I. (Francotoidice—Lipsiæ 1725) 293. p.
  • 154Ezt a kiadást számos iskolában és egyetemen kedvelték. Helius Eobanus Hessus drága pénzen vetette meg a nürnbergi humanista gimnázium részére. Vesd össze Krause, Carl: Helius Eobanus Hessus. Sein Beitrag zur Kultur und Gelehrtengeschichte des 16. Jh. 2. Bd (Gotha, 1879), 17. p.

A vizsgáról összefogó feljegyzés, jegyzőkönyv készült, melyet a jegyző hitelesített. A curriculummal és az olvasási kánonokkal egybevetve egészítik ki a tanulmányokról és a kor orvosainak megkívánt tudásáról alkotott képünket. A legrészletesebb vizsgajegyzőkönyvek az itáliai egyetemeken maradtak fenn, ha nem is az egyetemi, inkább a városi és állami levéltárakban.155 L. Zdekauer okmánytárában közöl két vizsgajegyzőkönyv szöveget.156 Az egyik »punctum«, melynek alapján egy Joanes Davil nevű magiszter 1567-ben doktori vizsgát tesz: „Quoniam autem. T. C. 16. lib. 2 Phys”. Ezek szerint a »textus commenti« (itt secundus) Arisztotelész Fizikájának 16. paragrafusa. Az Aquinói Szt. Tamás által kommentált Arisztotelész második könyvének 16. paragrafusa kezdődik tudniillik quoniam autem-mel.157 A reneszánsz—humanizmus idején sokat tárgyalt kérdés: „Quoniam autem determinatus est quot modis natura dicitur: post hoc speculandum est quo differt mathematicus e physico”.h A jelölt egyébként egyszerre és egy időben promoveált in artibus et medicina, ami az itáliai egyetemen nem volt ritka.

Egy másik, 1409-ben letett vizsga jegyzőkönyvének158 érdekessége, hogy a promótor Franciscus Bartholomæus de Senis titulusa »doctor magister«. A késői skolasztika és a korai humanizmus korában az egyetemeken az akkor még alig használt professzori címnek a »magister« felelt meg, ami ebben az esetben nem grádust, hanem funkciót jelölt.

Noha kétségtelen, hogy a korszak egyetemi orvosi stúdiumai elsősorban és túlnyomórészt elméletiek voltak, a betegágy melletti tanítást és tanulást nem becsülték le, hanem az része volt a curriculumnak. A reneszánsz vívmánya a középkor gyakorlatát messze meghaladó klinikai oktatás bevezetése.159 Taddeo Alderotti Bolognában a 13. század elején betegei ágyához vezette hallgatóit, s hasonló vizitációkat más egyetemek tanárai és magiszterei is tartottak. A bécsi egyetem statútumai 1389-ben kórházi gyakorlathoz kötik a promóciót.160

  • 155Sienában pl. 18 kötetnyi jegyzőkönyvet őriznek az 1485 és 1804 között tett vizsgákról. Vesd össze L’archivio arcivescovile di Siena. Inventario, a cura di Giuliano Catoni e Sonia Fineschi (Roma, 1970): Indexe »Laureati« alatt a puncta-kat (téziseket) is tartalmazza. Tételesen csak alig néhányat dolgoztak fel. Lásd Carosi, A.: Siena nella storia della Medicina 1420—1555; valamint a doktori jegyzőkönyvekről Lásd Weigle, F.: Die deutschen Doktorpromotionen in Siena von 1485—1804 (Roma, 1944).
  • 156Lo studio di Siena nel Rinascimento (Milano, 1834) Documenti X.
  • 1571526. Giunta Velence. Az Arisztotelész szöveg az Argiropulosz-féle translatio antiqua-ban. Lásd ehhez Schmitt, B.: The publishing history of the Aristotle commentaries of Thomas Aquinas. Traditio 34 (1978) p. 153 ff. A teológiai, jogi és orvosi fakultásnak kanonizált tankönyve volt az ugyancsak Szt. Tamás által kommentált Posterior Analyticaval együtt.
  • hHa természetnek nevezzük mindazt, ami valamilyen módon értelemmel felfogható, el kell gondolkodnunk azon, hogy miben különbözik a matematikus az orvostól. — Értelmi fordítás. A szerk.
  • 158Op.cit., Doc. X. 151.
  • 159Erről az orvostörténeti tankönyvek alig írnak, s az irodalomban igen sok az ellentmondó állítás, mind gyakorlati formáját, mind tartalmát illetően. Puschmann, egyebekben ma is helytálló munkájában azt írja, hogy „Sie [i.e. az egyetemek] boten keine vollständige fachmännische Ausbildung, sondern nur die auf der Literatur beruhende theoretische Grundlage dazu.” vesd össze Puschmann, Th.: Geschichte des medizinischen Unterrichts von den ältesten Zeiten bis zur Gegenwart (Leipzig, 1909) 199. p. Lásd még Billroth, Th.: Über das Lehren und Lernen der medizinischen Wissenschaften an der Universitäten der deutschen Nation nebst allgemeinen Bemerkungen über Universitäten. Eine kulturhistorische Studie (Wien, 1876). Mivel a »practica« kifejezés nem csak a középkorban, de a 16—17. század folyamán is az előadások klasszikus »theoria practica« felosztására vonatkozik, a továbbiakban klinikai gyakorlatról beszélek, ami vagy a docens betegének ágya mellett, vagy később a városi kórházban folyt.
  • 160„De baccalariis in medicina promoveralis ad gradum Doctoratus” felirat alatt a következő olvasható: „Item ordinamus quos promovendus ad gradum Licenciæ vel Doctoratus medicine [!] ad minus visitare debet infirmos in Practica Medicine ad spacium unius anni cum Doctore facultatis eiusdem”. Vesd össze Kink, R.: Geschichte der kaiserlichen Universität lesen. Bd. I—II. (Wien, 1854) Bd. II. 162. p. A bázeli egyetem statútumai ugyancsak legalább egy éves gyakorlatot írtak elő. Lásd Burckhardt, A.: Die Geschichte der medizinischen Fakultät Basel 1460—1900 (Basel, 1917) 340. p. Ezt a gyakorlatot 1455-ben az előadások előzetes látogatásához kötötték: „Quod nullus scolaris, antequam audivit lectiones ad gradum baccalaureatus requisitas, visitat practicam” amit azzal indokoltak … quod scolaris visitando cum doctoribus practicas negligerent lecciones, ad quas obligantur, et negligeent studia in sciencia medicine et post, cum ad gradum promoventur, in scandalum facultatis ut empirici sine debito ordine et sine doctrina canonum in practica procedunt”. Acta fac. med. Univ Vindob. vol. II. Schrauf K. (Wien, 1899) 2,81. p. Öt évszázad alatt nem sokat változott a helyzet.

A kórházi, a kor viszonyait figyelembe véve megfelelő gyakorlat a 16. század első felében válik rendszeressé.161 Montanus vezeti el hallgatóit a medicina practica előadásai keretében a teoretikus lekciókat követően a Szt. Ferencről elnevezett városi kórházba, melynek 1538 óta primáriusa volt. A medicina practica (1539), majd a medicina theoretica tanszékére való kinevezése (1543) után is megtartotta kórházi állását.162 Utóda Hieronymus Mercurialis, aki 1570 óta tanított Páduában. Ő is folytatta a kórházi gyakorlatokat, nyilvános- és magánelőadásait egészítve ki demonstrációval.163 Az 1567—78 közötti időről nincs feljegyzés, utána Marco degli Oddi folytatja a kórházi gyakorlatot.164 A kor számos, később híressé vált orvosa szakította meg Páduában akadémiai peregrinációját, hogy a klinikai gyakorlatokon részt vegyen. Ők voltak azok, akik Európa többi egyetemén ezt bevezették.

Az itáliai egyetemekéhez hasonló rendelkezések szabályozták a legtöbb német egyetemen a gyakorlatot.165 A német egyetemek scholarisa-i számára is a városi kórházak adták a klinikai képzés lehetőségét. Az egyetemi városokban a városi orvos gyakran az egyetem tanára is volt.166 Ha egy városban több graduált orvos volt és a városi fizikusi állást és az egyetemi katedrát nem ugyanaz a személy töltötte be, az egyetemmel való kontaktus akkor is szoros volt.

A városokban praktizáló orvos a fakultás tagja kellett legyen. A fakultásnak ugyanakkor a legtöbb helyen joga, sőt kötelessége volt a kórház ellenőrzése.167 Végső soron tehát az egyetem irányította a studiosus medicinæ klinikai kiképzését is.

  • 161Tübingenben 1538-ban a beteglátogatás még nem klinikai gyakorlat. „Nulli, qui doctoreos consequi sperat honores ante illorum consecutionem in hoc oppido [?] medendi, rationem exercere phas esto. Doctoribus tamen ordinarie docentibus, cum ægros invisunt, adsint, ut ab aliis exquisitam curandi methodum perdiscant.” Urkunden zur Gesch. der. Univ. Tübingen 1476 bis 1550 (1877) 315. p.
  • 162A kórházban tudományos beszélgetéseket is szervezett. Ezeket a »curculi«-kat vasárnaponként tartották, gyakran betegvizsgálattal, demonstrációval egybekötve. Elsősorban fiatal orvosok továbbképzését szolgálta. Jelen lehettek a studiosusok is, a »discussio«-ban azonban ők nem vehettek részt. Tulajdonképpen ez a klinikopatológiai konferenciák præcursora. Vesd össze Gauthier, L. P.: Discours sur l’Histoire des Clinique (Paris, 1824) p. 7. f. valamint Montesanto, G.: Dell’origine delle clinica medica in Padova (Padua, 1827) p. 2t.(?) ff.
  • 163A Natio Germanica consiliariusa volt a natio egyetemi eseményeinek krónikása is. Ebben a krónikában Mercurialis Páduába való megérkezésekor ezeket jegyezték fel: „Tertio mensis augusti … Studium vero medicum hoc anno non parum luminis accepit, ex adventu doctissimi viri D. Hyeronimi Mercurialis, qui ad lecturam Practicæ Ordinariam, in locum clarissimi Frachiansani [!] defuncti, Roma advocatus et conductus stipendio 600 florinorum. Doctissimis autem suis lectionibus et publicis et privatis ac utiliter quoque institutis exercitiis, ea primo hoc anno præsitit quæ et grata essent et spe uberrimi fructus tam preclaræ doctrinæ in sui amorem pellicerent tum alios multos nostræ Nationis plærosque Diligentia huius viri et reliqui doctores excitati, ut lectionibus extraordinariis ea hoc anno præstiterint, quæ vix ullo alio, quod eorum studium ut in posterum quoque tam nobis quam aliis fructuosum sit, Altissimus fixit”. Acta Nationis Alemannæ Anno 1570 3. Augusti Carta 58. tergo.
  • 164Erről az acták így írnak „… elapsa hyeme Eccellentissimo Marco de Oddis, nosocomii ad S. Franciscum medio ordinario professorique publico, sese coniunxit, semperque finita lectione nos iluc ad visendos variis morborum generibus afflictos ægros deduxit, ac quæ publice pro lectione proposuerat, qua ratione in praxi accomodanda essent, demonstratio diligenter in omnibus auditores exercendo, quæ circa ægros a medico docto et solerti observari et fieri solent ac debent. Lectionibus tandem cessantibus, ne diebus istis feriatis exertitio aliquo destitueremur, sed fructus otii istius nobis comparet, idem nosocomium singulis diebus constituta hora matutina adiit, ac alternatim cum Domino Marco de Oddis visitatione ægrorum facta, circa insigniorem aliquem casum doctissime discurrendo, nos instituit. Hæc exercitia, gravissimo indicio ad utilitatem nostram instituta, dum continuantur, medicus quidam Aemilius Campolongus iuvenis, Marci de Oddis in publica lectura concurrens, dimidium stipendii Marco de Oddis, nescio quibus artibus ita consequutus est, ut nosocomii cura et enspecti cui antehac solus Oddus præfuerat, ipsi cum Oddo communis er divisa esset…”. Acta Nationis Germanicæ Artistarum et Medicorum Tom. Primus. Anno 1578. cart. 106. r. et. t. Az Acta Nationis Alemannæ idézett bejegyzéseire annakidején L. Münster professzor volt szíves figyelmemet felhívni. Neki köszönöm az Emilio Campolongira vonatkozó adatokat is.
  • 165Az erfurti egyetemen a szükséges licentiatusi vagy a doktori vizsga előtt „practicasse in medicinis per trios annos” volt kötelező. Vesd össze Weissenborn, J. C. H.: Akten der Erfurter Universität. Különösen 2. Theil: Geschichtsquellen der Provinz Sachsen und angrenzender Gebiete (Halle, 1884) Bd. 8. p. 109. Az 1587. évi würzburgi statútumok szerint „Quandoque etiam in consultationes medicas de infirmis admittantur auditores…”. Vesd össze von Kölliker, A.: Zur Geschichte der medizinischen Fakultät an der Universität Würzburg (Würzburg, 1871)
  • 166Többnyire a professor primarius az, aki a terápia előadója is volt. A secundarius prælegálta a pathológiát, s ha már tertiarius is volt, ő az institutiones, tehát a bevezető tananyag legense volt. A 18. század közepéig ez a rangsor maradt. A katedra megüresedése esetén a secundarius foglalta el a primarius helyét, a tertiarius a secundariusét, és ennek megfelelően módosult előadásaik tárgya is. Meghatározott szaktárgy katedrájára való kinevezés csak a 18. század közepétől vált rendszeressé. A klinikai gyakorlat is ekkor teljesedik ki.
  • 167Baas, K.: Mittelalterliche Gesundheitspflege im heutigen Baden (Heidelberg, 1909) 14. p.

Az orvosi stúdium azzal a tapasztalattal és azokkal az ismeretekkel válik teljessé, melyekre a scholaris-ok zöme tanulmányai eredeti színhelyétől gyakran messze eső egyetemeken, egy-egy erruditissimus medicus, egy vir perpetuæ lectionis hallgatása révén tett szert.

A peregrinatio academica az orvosképzés egyik lényeges eleme, amiről — ha nem is lehet a curriculum előírt része —, a legtöbb statútum említést tesz.

A reneszánszban még jobban kibontakozó peregrinatio academica elősegítésére pl. még a tübingeni egyetemen a »Medizinalordnung« anyagi segítséget irányzott elő utazási segélyként, főleg itáliai egyetemek látogatása céljából.168 A reformáció a peregrinációt nagymértékben növelte, túlmenően a scholaris-ok addigi egyetemjárásán. Az egyetemek befolyását fokozta, a tanárok tekintélyét növelte az egyetemek közötti, a tanárok által is személyesen képviselt gondolatcsere. A peregrináció minden fakultáson bevett szokás, kívánatos, a tanárok számára is előnyt biztosító gyakorlat volt.169 Nem utolsósorban ezeknek a személyes kapcsolatoknak volt köszönhető, hogy a politikai—vallási különbségek ellenére, a tudományok világa, de vitája is, egységes maradt és nemcsak nyelvében.

Th. Erpenius a peregrináció hasznáról írja kitűnő kis könyvében: „notitia sextuplex: linguæ, regionis, regiminis, rerum gestarum, morum et clarorum virorum”.a170

  • 168Wankmüller, A.: Die Medizin und die Pharmazie an der Universität Tübingen im 1550. Comm. XXI. Congresso Int. Stor. Med. Siena (1968) 491. p.
  • 169Ridder-Symoens, H.: La Migration Académique des Hommes et des Idées en Europe XIIIe—XVIIIe siècles (Genéve, 1983)
  • aA hat feljegyzendő adat: nyelv, régió, államforma, történelem, szokások és nevezetes emberek. — A szerk.
  • 170Erpenius, T.: De peregrinatione Gallica (Leyden, 1631) 2. p.

Th. Bartholinus az utazó orvos és scholaris számára írt vademecum-ában pedig nagy részletességgel fejtegeti az egyetemjárás fontosságát.171 Igazi humanistaként az orvosi tanulmányutat, illetve annak szükségességét azzal is indokolja, hogy ez már az antik világban is jó, hasznos szokás volt. Bartholinus még azt is kifejti, hogy az egyes diszciplínák, mely országban, mely egyetemeken sajátíthatók el legjobban.172 A peregrinácíó és a kötelező klinikai gyakorlat egyaránt tanúsítják, hogy a reneszánsz egyetemi medicinája nem volt kizárólagosan exegetikus könyvtudomány. Mint látható, az egyetemi élet ismerete nélkül nem lehet teljes képünk a reneszánsz medicinájáról.

  • 171Thomas Bartholinus: De peregratione medica (Hafniae 1674) p. 9.s. „Nostro seculo tanta peregrationis utilitas ad Medicum autoritatem redundare videtur, ut Medici autoritem tueri nemo possit, qui extra patriam vestigia non protulit” és ugyanő: „Omnia quæ occurunt, medicorum oculus detinent Aer regionom, terrarum natura, aquarum salubritas, coeli influxus, incolarum temperies, victus ratio, morbus, remedia domestica et communicata… Ex medicis curandi rationem omni loco peculiarem, morborumque endemiorum typum, experimenta singularia et observationes raras discimus.” ibid., 18. p.
  • 172„Artis principia vel domi in patria (azaz Németországban), vel vicino Belgio traduntur, Medica exercitatio Anatomicæque sectiones Patavii Parisiisque florent, Flora Monspelii … experimenta Londini, Florentiæ… Chirurgicæ artis dexteritate Italia eminet.” ibid., 19. p.

Az egyetemen kívüli, itt nem tárgyalt medicina hermetica és a kor orvostanának lényegét képező medicina dogmatica nem egymással szemben, hanem egymás mellett állottak.

A humanizmus a maga képzési ideáljával és programjával a didaktikusan írott egyetemi tankönyvek igazi korszaka173 volt. Az előadási vázlatok, a tankönyvek a még javában forgatott egyetemi kéziratok alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyetemi orvostan és az egyetemen kívüli medicina között az oktatást módosító ellentét nem volt. A curriculum sem szól ez ellen. A medicina egyes ágazataiban, vagy az akkor ahhoz tartozó diszciplínákban érvényesülő természettudományos gondolkodás nem áll kauzális összefüggésben a humanizmussal, mint jelenséggel, de ellentétben sincs vele. A valódi kísérlet nem a humanizmus szülötte, ha a jól értelmezett és világosan magyarázott tapasztalat nagyobb szerepet tölt is be a kor tudományosságában és medicinájában, mint a közvetlenül megelőző századokban. Az experimentum itt még »experientia«, jobbára a tapasztalatok alkalmazásának értelmében. Másrészt a hipotézis felállításának újplatonikus szabadsága átlépi az auktoritás határát.

A tankönyvekből jobban kitűnik mint a curriculumból, hogy a reneszánsz egyetemeinek orvosi fakultásai tradíciót őrző és új stimulusokat befogadó szemlélete, jóllehet még nem az újkor medicinájának kezdetét alkotta, de annak megalapozása volt.174

A kor tanárainak könyveiben, írásba foglalt előadásaiban humanista intenciók, a medicina historikusan fundált, ugyanakkor az új megismerésére és értelmezésére törekvő gondolatok olvashatók. A humanisták ad fontes törekvése és követelése, megújult filozófiája a hagyományos tudományfogalom és ezzel a tananyag részbeni revíziójához vezet. Az orvosi fakultáson is meginduló renovatio studiorum a medicina egyes részterületein nemcsak az antik tudás kritikus megújítását jelenti, de a 16. században már önálló tudományágak alakulnak ki, amint az a curriculumban nyomon követhető.175 Az a processzus, mely a tradícióktól való elfordulás nélkül vezet a medicina újabb ismereteihez és így továbbfejlődéséhez, túlnyomórészt az egyetemeken zajlik.

  • 173Klasszikus példája Melanchton 1549-ben megjelent tankönyve az Initia doctrinæ physicæ. Az orvosi karokon pedig Jean Fernel említett Universa medicinaja (1567), mely a 18. század közepéig egyetemi tankönyv.
  • 174Ezt az újat Fernel már szintén említett korai műve, a harmincas években írt, de csak 1548-ban megjelent De abditis rerum etc. példázza. Ez a mű arra mutat, hogy a többé-kevésbé produktív neogalenizmust tanító professzorok és a neoterikus tanokat is képviselő, konzekvensen Arisztotelszre hivatkozó, ugyanakkor tudományos hipotéziseik felllításban újplatonikus módon gondolkodó tanárok (amilyen maga Fernel is), munkássága nem választható el az oktatástól, s írásaik legnagyobb rsze tankönyv.
  • 175Ez a specializálódás első szakasza. Az anatómia, amit a legtöbb egyetemen a sebészet keretében adtak elő, külön tanszéket kap. A botanika mellett a század vége felé önálló tantárgyként jelenik meg az alkímia—kémia.

ZUSAMMENFASSUNG

Schon zwei Jahre nach der Universitätsgründung in Wien, errichtete König Ludwig in Ungarn eine Universität (Pécs—Fünfkirchen 1367), die aber keine medizinische Fakultät besaß. Die von dem Deutsch-Römischen Kaiser und ungarischen König Siegmund in seiner damaligen Residenzstadt Óbuda (Altofen) 1395 gegründete Universität enthielt zwar eine medizinische Fakultät, bestand aber nur bis zur Mitte des 15. Jahrhunderts. Kurzlebig war auch die von dem hochgebildeten König Matthias Corvinus, dem bekannten Freund von Humanismus und Humanisten in Pozsony (Pressburg) ins Leben gerufene hohe Schule, die Academia Istropolitana.

Ungarn, das im Zeitalter der Renaissance also keine eigene Universität besaß, knüpfte entscheidende Verbindungen mit den Universitäten im Ausland. Die dort studierenden Mediziner brachten deren Geist und die dort erlernten Kenntnisse mit. In die „respublica litteraria” gehörten gewiß auch die Professoren. Hofgesellschaft und Universitäten waren gleichermaßen Tätigkeitsfeld der Leibärzte und Professoren. Die Übernahme humanistischer Vorbilder änderten nicht nur die artistischen Fakultäten, sie prägten auch, wenn nicht ohne eine gewisse zeitliche Verspätung, die medizinische Fakultäten. Dieses geistige Umfeld und das Studium der Medizin ist Thema des Aufsatzes.

Vor einer früheren Arbeit ausgehend, unter Heranziehung der gängigen Sekundärliteratur und einiger Quellen, wird vom Autor der Versuch unternommen von der Institution der Universität her Zugang zur humanistischen Medizin zu finden. Neben dem Lehr- und Lernbetrieb an der Universität, wird die außerakademische Medizin wissentlich nicht behandelt, wenn auch darauf hingewiesen wird, dass medicina dogmatica (academica) und medicina hermetica nicht gegen, sondern nebeneinander (und beide gegen die medicina paracelsica) stehen.

Die führenden Lehrmeinungen, Lehrbücher waren weithin in Europa, so auch in Ungarn bekannt. Der Arzt als wissenschaftlicher Autor, Verfasser von Lehrbüchern, wie er schon seit Jahrhunderten bekannt ist; soll im Zeitalter der Renaissance hervortreten. Präsentation des medizinischen Lehrstoffes kann als Aspekt der Heilkunde betrachtet werden. Das medizinische Denken an den Universitäten zu dieser Zeit war noch ziemlich einheitlich. Ärzte und Naturforscher glaubten an die Unüberholbarkeit der Antike. Iatrophilologie ist das Kennwort der frühen humanistischen Mediziner, Philologie gab in der Methode und Sache Maß und Richtung der Arbeit und Lehre auch in der Medizin. Bei der Interpretation freilich ließen sich eigene Erfahrungen gut einflechten, wie dies in den Kommentaren der Neoterici zu beobachten ist. Ein typisches Verfahren des produktiven Neogalenismus der Zeit.

Renaissance Medizin ist nicht der Anfang, sondern das Fundament der „modernen” Medizin. Sie ist keine neue Medizin. Die Medizin der frühen Neuzeit entstand aus der Verschmelzung von antikem Wissen und Weisheit, Humanismus und Christentum. Doch soll die Wirklichkeit auf allen Gebieten rational verstanden werden. Und unverkennbar zeigt sich die Tendenz von überlieferten Anschauungen zu neuen Erkenntnisse vorzustoßen. Häufig kündigt der Lehrbuchautor Erweiterungen des galenischen Wissens mit der Wendung an: „accessio ad Galeni sententiam”. Er begründet diesen Einbruch in die feststehende Lehrmeinung mit der naiv anmutenden Formulierung: „manches scheint uns Galen verschwiegen zu haben.”

Das 16. Jahrhundert ist voller Widersprüche. Zwei Gedankenwelten begegnen und durchflechten sich. Die des Mittelalters und die der beginnenden Neuzeit. Das spiegelt sich auch in den Lehrordnungen, in den Listen der libri audiendi der medizinischen Fakultäten.

Es ist schwierig zu bestimmen, ab wann und wie nachhaltig der Humanismus die Universitäten erfasste, wie er auf einzelne Disziplinen eingewirkt, anderseits wie er von den medizinischen Fächern beeinflusst wurde, ganz gewiss blieb aber die „Wendung ins Pädagogische” auch an der medizinischen Fakultät nicht aus. Die Rolle der Universitäten ist dabei nicht hoch genug einzuschätzen, wenn auch die ältere Forschung das Verhältnis des Humanismus zur Universität in der Entwicklung der Medizin negativ beurteilt. In letzter Zeit hat sich die Auffassung durchgesetzt, dass zwar Spannungen zwischen Humanismus und Universitäten bestanden, denen gegenüber jedoch die gegenseitige Befruchtung überwog.

Vorbedingung zum Medizinstudium war ein abgeschlossenes artes-Studium, womit die Grundlagen einer Ausbildung in den Fächern Logik, Naturphilosophie (Physik) und die Grundzüge der studia humanitatis gegeben waren. Von besonderer Bedeutung für das Medizinstudium ist die Philosophie. Die Wirkung des Aristoteles auf das arabisch-lateinische Mittelalter kann bekanntlich kaum überschätzt werden. Nicht minder ist die Geltungskraft des Opus Aristotelicum im Studiengang dieser Epoche. Nicht nur Naturphilosophie, sondern auch die neu entstandenen „Spezialfächer”, wie z.B. Botanik, Physiologie, sind Schauplätze des Aristotelismus im medizinischen Humanismus. Der Kückbezug auch auf Plato ging einher mit der Aufnahme alchemistisch-astrologischer und neoplatonischer Strömungen, die in gewissem Masse das arabisch-galenistische Lehrsystem mitgestalten.

Besonders bemerkenswert erscheint dabei der Einfluß, den die zeitgenössische Logik, vornehmlich des Petrus Ramus auf die humanistische Bemühungen um eine rationelle Ordnung auch des medizinisch-naturkundlichen Wissens nach definierten Grundsätzen z.B. in Form von synoptischen Tabellen bzw. Bücher ausübte.

Bei der Besprechung des Studienganges, der Lehrbücher und Kommentare analysiert der Autor das Werk „Liber de modo studendi seu legendi in medicina” (1520), des Wiener Medizinprofessors Martin Stainpeis um das medizinische Lehrsystem des frühen 16. Jahrhunderts darzustellen. Es wird dabei auf die Beurteilung des Arabismus-Antiarabismus eingegangen und die unbestrittene Rolle des Avicenna bei der Vermittlung der Wissenschaften hervorgehoben. Aus dem Buch von Stainpeis geht hervor, dass Allgemeinbildung und Fachwissen gleichermaßen Ziel des Studiums an der medizinischen Fakultät waren. Anhand dieses Traktats wird auch das poema medicum, dessen Rolle unter den libri audiendi besprochen. Der Aufsatz befasst sich endlich mit der klinischen Ausbildung und der peregrinatio academica.

Forrás

Orvostörténeti Közlemények 149—157 (1996) 19—57. p. (Megjelent még Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról. Budapest: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 1997. 91—125. p.)