Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban

Dr. Schultheisz Emil
orvoslás, középkor, arab orvoslás, latin orvosi irodalom

Az arab medicina virágzása a 7—12. századig tartott, térben pedig Turkesztántól a Pireneusi-félszigetig. Klasszikus központjai keleten Bagdad, nyugaton Cordóba.

Az orvosi és természettudományi írások arabról latinra fordítása az európai medicinában a későközépkorban alapvető változást jelentett mind szemléletben, mind pedig a gyakorlatban, — utóbbi esetben főként a chirurgiában, az epidemiológiába, az ophthalmológiában és a pharmacológiában. Ez az irodalmi-transpositio — bizonyos fáziseltolódással az irodalom egyéb ágaival szemben — főként a 12—13. században történik, hatása a 16. század végéig, illetve a 17. század közepéig követhető.

Tulajdonképpen egyetlen igazán fontos orvostörténelmi munka sem hagyja említés nélkül a medico-historiographiának ezt az arabismus címén tárgyalt periódusát.1 Ugyanakkor az antik tudomány arab közvetítésének megítélése éppúgy, mint az egyes orvosi disciplínákban önálló arab írások átvételét, receptióját és assimilatióját érintő megítélés, az általános európai orvostörténelmi irodalomban igen különböző, mind szemléletét, mind jellegét illetően. A hazai ilyen jellegű irodalom pedig gyakorlatilag nem is foglalkozik a kérdéssel, jóllehet az e korbeli, természetesen szintén latin nyelvű medicina, még részleteiben is alig különbözik a kor európai orvostanától, szükségképpen tehát erre is vonatkozik mindaz, amit a következőkben általában kifejteni igyekszem.

  • 1Legyen szabad itt csak Schipperges Ideologie und Historiographie des Arabismus című tanulmányára utalnom: Sudhoffs Archiv Beiheft 1. 1961.
Gyógyszertárat ábrázoló miniatúra egy 15. századi Avicenna- kéziratból

Az alapkérdés, miért olyan különböző mind a mai napig az arab medicina receptiójának és assimilatiójának, ennek következtében pedig jelentőségének megítélése az orvostörténelmi irodalomban? Ennek nemcsak az a magyarázata, hogy kevés volt, és még kevesebb ma azoknak az orvostörténészeknek a száma, akiknek linguisticai, orvosi és historiographiai felkészültsége egyaránt alapos, és lehetővé teszi az egy-egy kéziratban foglaltak methodológiai feldolgozását az említett szempontok együttes érvényesítése alapján. Hacsak ez volna az ok, ma már betöltött lehetne a hiány, hiszen a csaknem teljes szövegkritikai gyűjtemények latin, illetve valamely modern nyelvű kiadásában a kutatók rendelkezésére állnak.2

  • 2Vö. Fuat, Sezgin: Geschichte des arabischen Schrifttums. Leiden, 1967. I—III. A II. kötet teljes egészében tárgyalja a medicina és pharmacia, a III. kötet pedig az alchemia és chemia irodalmát. Lásd ugyanott a szöveggyűjtemények bibliográfiáját. Vö. még Corpus Medicorum Graecorum Supplementum Orientale; valamint Manfred Ullmann: Die Medizin im Islam. Leiden/Köln 1970 (Handbuch der Orientalistik, Ergänzungsband 6.)

A magam részéről a problémát abban látom, hogy az arabismus behatolása és befogadása egy olyan időszakra esik, a középkorra és a renaissance-ra — az orvostörténelemben egyébként távolról sem tisztán elválasztható periodizáció —, melyek a történetírásban néha még ma is kontrasztírozó periódust reprezentálnak. Ez a maga, néha ellentétes, irányaival a medicina eszmei áramlatainak megítélését önmagában tette és teszi nehézzé, a szemlélet és gyakorlat pedig, mely egy-egy kéziratból akar általánosítani, egyenesen lehetetlenné. Ezért a kérdéseket nem egy szövegből kiindulóan, hanem először általánosságban kell megfogalmazni ahhoz, hogy egy textus kapcsán később konkrétan legyenek megválaszolhatók.

A kérdések — melyekre ma sem adhatók mindig és minden vonatkozásban biztos magyarázatot nyújtó válaszok — a következőképpen hangzanak: Mit tudunk a korai középkor orvosi literatúrájáról általában? Milyen szerepet játszott ebben az arab orvosi irodalom? Mindkét kérdés bizonyos mértékig függvénye a későközépkori arab medicina befolyása felismerésének. Miként ítéli meg az arab medicina önmagát? Ez talán a legnehezebben megválaszolható kérdés, oly sok itt az irodalomban a szubjectív elem. Tovább folytatva a gondolatsort; miképp változott az arab medicina az antik nyugati medicina és természettudomány receptiója által és ezzel kapcsolatosan mennyi ebben az „arab” literatúrában a görög és a par excellence arab, illetve a nyugati medicina irodalmában milyen ennek az aránya? Továbbá, mennyiben folyománya a középkor orvosi irodalma közvetlenül az antiknak, és mennyit nyert arab közvetítés révén? Milyen feltételrendszerben alakult ki abból az orvostudomány, helyesebben az, ami a medicinában tudományosan megalapozott?

Jóllehet jelen rövid tanulmányomban a fenti problémákkal kapcsolatosan csupán az arabismus latin receptiójának néhány részletével foglalkozom a Constantinus Africanus és Gerardus de Cremona közötti időszakban (12—13. század), nem teljesen követve az arab munkák sujetjét, a jobb megérthetőség kedvéért, ki kell térnem néhány mondat erejéig a görög medicina receptiójára az arab középkorban.

Ez a periódus az orvosi irodalomban a 8. század kezdetétől a 10. század végéig terjed. Míg az arab—latin receptió megítélése nagymértékben ingadozik, azt is modhatnám, helyenként és időnként csaknem ellentétes, a görög—arab receptió időszakának és effektusának megítélése néhány kitűnő vizsgálat alapján elég egységes és stabil.3 A conclusió egyértelmű: a receptió lényege az, hogy a pusztán recipiáló momentum a maga felkutató-fordító, gyűjtő és rendszerező részleteivel egy bizonyos ponton egy alapvetően kanonizáló conceptióba vált át! Ez utóbbi, most már az olvasó számára nem mindig világosan hagyva az előzményeket és forrásokat, egészében termékenyíti meg a következő periódust. Miután ez minden receptió lényege, ez vonatkozik mutatis mutandis az arab—latin receptióra, illetve assimilatióra is.

  • 3Szeretnék itt utalni Carl Brockelmann 1901-ben írt standard munkájára (Geschichte der arabischen Literatur), és az ezt megelőző két alapvető műre: Die griechischen Ärzte in arabischen Übersetzungen (1891), valamint Die arabischen Übersetzungen aus dem Griechischen (1889/1893); mindkettő Steinschneider tollából, amihez Garrison-nak — némi bibliográfiai kiegészítésén túl — még 1932-ben sem lehetett lényeges hozzátennivalója, mint ahogy Lynn Thorndike és George Sarton is csak részkérdéseket tártak fel.

Itt válik az orvostörténész számára a kérdés rendkívül problematikussá. Ez az a „váltás”, vagy ha tetszik periódus, amikor az orvosi theória tulajdonképpeni eredetét keresve nem találjuk, vagy nem mindig találjuk az eredeti forrást. A görög irodalom arab fordításban, de még az arabbal való ötvözetében is — a latin fordítások tükrében — tisztábban lehet látni a theóriák, esetleg eljárások eredetét, mint később az arab forrásoknak, illetve az arabon át behatolt görögnek a latinban, ahol a gyakran kettős áttétel és a kettős vagy akár helyenként hármas kiegészítés, a fordító valódi vagy vélt coauctorsága torzítja az ősszöveget. Ebből fakad az orvostörténészek ama hibája, hogy egy-egy újonnan előkerült kézirat publikálásakor nem mindig tudják azt egyértelműen, quasi katamnesztikusan feldolgozni s a forrásig visszakövetni, illetve az abban foglalt theória vagy eljárás originalitását határozottan állítani vagy cáfolni. Pedig a tudománytörténetnek és ezen belül természetesen az orvostörténetnek is ez az elsőrendű feladata, nem pedig „nagy orvosok” epithethon ornansoktól hemzsegő biográphiájának utánérzése vagy egyes orvosi theóriáknak a köztörténet általánosságaiból való levezetése, még kevésbé kuriózitások bemutatása.

A köztörténettel való összefüggést illetően mindjárt felbukkan az a methodikai hiba, amit az orvostörténész akkor követ el, amikor a receptió időszakát — jelen esetben a későközépkort — hamis kiindulásból közelíti, és — miként azt gyakran látjuk — a humanizmus, vagy akár a felvilágosodás szelleméből ítéli meg, vagy éppen modern gondolati feltételrendszert, illetve annak részeit projiciálja bele, egyúttal abszolutizálva az egyébként is önkényes időhatárt.

Az európai középkor orvostörténelmi bemutatásának másik alapvető hibája, hogy a középkori medicinát, mint a maival analóg önálló disciplinát keresi. A problematika s maga a disciplina is — teljesen úgy, miként az arab medicinában is — csak a scholastica egészében található meg, ha t. i. nemcsak az eljárást, hanem a theóriát is keressük.

A medicinát a középkor egész tudományából, helyesebben tudományos egészéből, kiszakítva tekintik — sajnos gyakran még a legújabb irodalomban is — scholasticusan megmerevedett krazis-tannak, dogmatizált galenismusnak, melyet az arabizmus később felvilágosodott, szekularizált és ezzel ismét képlékennyé, fejlődésképessé tett. Ennyire a processus nem egyszerű. A medicina soha nem — tehát a középkorban sem — csak egy önmagában élő tudományág („autonomes Wissensbereich”). A medicinát az alaptudomány mellett messzemenően determinálják a társadalmi viszonyok, az interpersonalis kapcsolatok (orvos-beteg reláció) és interdisciplinás vonatkozások.4 Igen jellemző, hogy számos, többek között két, általam elsőnek publikált középkori orvosi kézirat is ugyanazon szerző theológiai colligatumában található5 Nyilvánvaló, hogy ezeknek az auctoroknak orvosi szemléletét nem csekély mértékben determinálja theológiai gondolkodásuk.

  • 4Itt jegyezném meg, hogy meddő törekvés feldolgozni egy korszak orvostörténelmét annak természettudomány-történeti, filozófiatörténeti, szociológiai, etc. aspektusa nélkül. Ezt azért is szeretném külön is hangsúlyozni, mert az orvosi textusok szövegének és hatásának elemzése során mindig figyelembe vettem a vonatkozó vagy vonatkoztatható egyidejű, illetve egykorú természettudományi, deontológiai, psychológiai, sőt theológiai irodalmat is. Gondolok itt pl. a Corpus Aristotelicumra etc.; lásd Egyetemi Könyvtár Budapest, Cod. lat. № 65, Fol. 336b—338a; (Al-bicus Fragmentum), Nationalbibliothek (Wien) Cod. lat. 2549, Bartholomaeus Squarcialupis de Plumbino: Colcodei seu liber de peste, illetve ennek második része Incipit Antidotarium
  • 5Vö. Schultheisz Emil: Ein spätmittelalterliches medizinisches Handschriftenfragment. Archiv für Kulturgeschichte. XLII (1960), 231 ff., valamint ua. Colcodei seu liber de peste des Bartholomaeus Squarcialupis de Plumbino. Sudhoffs Archiv 44 (1960) 333—341. p.

A későközépkor görög—arab receptiójának két igen jellegzetes központja volt, melyeknek vizsgálata mintegy modellként szolgálhat: Salerno és Toledo.

A biographiai és bibliográphiai adatok mellőzésével, a historiographiai áttekintésre is csak éppen utalva, szeretném Constantinus Africanus irodalmi munkássága révén bemutatni az arabismus bevonulását a későközépkor európai orvosi irodalmába.6

  • 6A szöveg, melyet felhasználtam Schipperges-nél, Creutz-nál, Sudhoff-nál, Steinschneider-nél, Daremberg-nél található, a korán nyomtatott latin szöveget az 1545-ös Gesner-féle, respektive egy 1521-es velencei kiadás, az újabban publikáltat Singer 1917. évi szövegkiadása alapján vizsgáltam.

Jóllehet a legrégebbi kéziratos munkák Constantinus Africanus munkájáról és methodikájáról elég világos képet adnak, mégis az orvostörténelmi irodalomban a legellentétesebb vélemények alakultak ki és írattak le jelleméről, munkásságáról és annak jelentőségéről egyaránt. Ennek a nem kis mértékben torz ítéletnek főként az lehet az oka, hogy — kevés kivétellel — még csak nem is a secunder, hanem a tertier literatúrát forgatták a tankönyvek írói és az elmúlt századok kritikusai.

Az eredeti latin szövegben az arabból való fordítás meghatározása olyan fogalmakkal történik, mint „translatio”, „compositio”, „coadunatio”. Ennek az utóbbi szóhasználatnak értelmében Constantinus Africanus bizonyos társszerzőséget is tulajdonít, egyes esetekben önmagának. Hogy ezt miképpen érti, azt kifejti a Pantechné-ben: „Nomen auctoris hic scire est utile, ut maior auctoritas libro habeatur. Est autem Constantinus Aphricanus auctor, quia ex multis libris coadunator”a7 Itt a „multis libris”, mint később kiderül, ugyanazon szerző többféle azonos tartalmú kéziratának együttes fordítását jelenti.

  • aA szerző nevét hasznos tudni, hogy így a könyvnek nagyobb legyen a tekintélye. A szerző pedig nem más, mint Constantinus Africanus, számos könyv szerzője. — A szerk.
  • 7Idézet az Opera Ysaac 1615. évi kiadásából Schipperges nyomán.

A kéziratok nagyobb részét csaknem kizárólag tisztán fordításoknak deklarálja, a Viaticum több változata is így kezdődik: „Incipit Viaticum a Constantino in latinam translatum”b és „Viaticum a Constantino Africano in linguam latinam translatum” Ezen közben Constantinus tisztán használja az „auctor”, „corrector” fogalmát, mint ahogy saját munkásságát s Liber de virtutibus simplicium medicinarumban egyértelműen az antikból való „compilatio”-nak nevezi.

  • bKezdődik a Viatium Constantinustól, latin fordításban — A szerk.

Constantinus Africanus autoritása és integritása a 12. század közepén Salernón túlmenően már Chartres-ban is óriási. Fordításai és gyűjteményei révén az arab orvosi irodalom jelentős része válik hozzáférhetővé az olasz és francia orvosi iskolák számára; és melyik jelentős európai orvosi iskola az, a magyart is beleértve, mely nem e kettőnek folytatója?

Constantinus Africanus minden munkája fellelhető a következő század orvosi irodalmának legjelentősebb részében, és ez involválja az arab medicina receptióját is, az pediglen, hogy a források közben el-eltünedeznek, nem egyszerűen csak tudományos pontatlanságot jelent — természetesen azt is —, hanem gyakran a tökéletes assimilatio jeleként, mint positivum értékelhető.

Constantinus kézirataiban eléggé egyértelműen jelöli meg mind a fordított részt, mind — compilatio esetén — az egyéb forrásokat. Utóbbi esetben tartott igényt, mint „coadunator”, a társszerzőségre. A későbbi leírók már távolról sem tartották be ily precízen a tudomány íratlan szabályait, kézirataikban keverednek az arabból, a görögből való fordítások, a compilatiók, valamint Constantinus Africanus eredetei munkái, amihez a 15. század számos kéziratában még olyan, Constantinus Africanus-nak tulajdonított — többnyire primitív — írások is csatlakoznak, melyekhez neki, ma már bizonyíthatóan, semmi köze sem volt.

Itt a magyarázata annak, hogy már a 13. században megindul az irodalmi vita Constantinus Africanus munkásságának értékeléséről. Pietro d’Abano egyenesen irodalmi tolvajlással vádolja8 A 15—16. században a confusio már teljes, bár mindig akad egy-egy szerző, aki az alapkéziratok ismeretében elismerően nyilatkozik, így a 16. században Symphorianus Camperus (1539), a kitűnő francia humanista De medicinae claris scriptoribus9 című könyvében igen tárgyilagosan írja „Transulit etiam antiquorum medicorum multa volumina de graeco et arabico eloquio in latinum…”

  • 8Conciliator. 4. Ed. Venetiis, 1476.
  • 9Leyden, 1506.

A vita századunk közepéig, a teljes kéziratanyag feltárásáig tartott, amikor is kiderült, nem az a baj, hogy Constantinus Africanus plagizátor lett volna, hanem inkább az, hogy fordítóként túl eredeti. Nem az általa fordított arab szerzőtől vette át a gondolatot, hogy saját szerzeményeként adja elő, hanem pont fordítva, az eredeti szöveghez fűzte néha, fordítás közben, saját ötleteit. Ha ez tudományos szempontból erősen vitatható eljárás is, a medicina szempontjából nem értékelhető teljesen negatívan, mert így nemcsak befogadtatott, hanem az európaival ötvözve be is olvasztatott az arab theória. Ha tehát azt a 25 tételből álló egész irodalmi gyűjteményt nézzük, amit Corpus Constantinum címen tartunk nyilván, akkor ebből 16 mű az, amelyek az arabismus nagy kompendiumai, lényegében hiteles forrásai a későközépkorban assimilalódott és ható görög—arab medicinának.

Ilyen értelemben lehet összefüggést találni Albicus Vetularius seu regimen hominis című műve és a Constantinus-féle De re naturali című opus között, valamint Bartholomaeus Squarcialupis Antidotariumával a Constantinus-féle Antidotarium relációjában.10 Miután mindkét említett munka szerzői — ha nem is magyarok, de hosszabb időn át Magyarországon működtek és hatottak, — nem túl merész következtetés, hogy a magyarországi medicinában is jelentős szerepet reprezentál az arab medicina.

  • 10Leipzig, 1484 (Marcus Brand).
Canon mediciae


Természetesen rendkívül fontos és tulajdonképpen nem is volna elkülöníthető a tárgyalt korszak perzsa orvosi irodalmának befolyása az európai orvostudomány alakulására. Tárgyalása azonban hosszabb tanulmányt igényel.

Bizonyos mértékig kiegészítője a Corpus Constantinumnak a szíriai orvosok, — beleértve a nesztoriánusokat is, — irodalmi munkássága, melynek gyűjteményét Corpus Syriacorum néven ismerjük.

Ami a receptiós periódust és az assimilatios processust illeti, ezekre az a jellemző, hogy maga a korszak a tudást keresi általánosságban és praktikusan; kevésbé törődik a tudományos akribiával. Az eljárás a témával foglalkozó, ahhoz értő, abban járatos fordítóé, akiben nem a nyelvész dominál, hanem akit inkább a pedagógiai Erós vezet.

Úgy tűnik, a fenti megfogalmazás mintegy szembeállítja a későközépkor tudományközvetítő alakjait a humanisták filológiai érdeklődésével és kultúrszociológiai szituációjával. Valójában itt nem ellentétről, csak elkülönítésről van szó. Ez viszont természetes, hiszen más kor, más történelmi milieu, szükségképpen más methodikát kell, hogy követeljen. Nem döntő, de némileg jellemző — megint csak egy kicsit a humanizmussal szembe állítva —, hogy az arab medicinában külön könyvek szolgálták a tanulás és külön írások a tanítás céljait.

Ha végül a Corpus Constantinum kapcsán a görög—arab auctorok arányát vizsgáljuk, úgy azt látjuk, hogy jelentőségében a salernói arabismusban az újjáéledt Galenos volt az uralkodó. Természetesen Abulcasis, Al-Kindi, Rhazes, Haly Abbas és a többi arab orvos mellett, miért is helyesebb ezt a korszakot a görög—arab receptió és assimilatio időszakának nevezi.

A mintegy fél évszázadal későbbi toledói arabismus, melyet Gerardus Cremonensis személyéhez fűzünk, már csaknem tisztán arab szerzőket reprezentálván, e tekintetben egyértelműen arab. Miután ez a befolyás is elsősorban és döntően francia (Chartres) és olasz (Palermo) orvosi iskolákon keresztül hatott, úgy a Corpus Toletanumra mindaz érvényes, amit disciplinaris szempontból a Corpus Constantinumról megjegyeztem.

Nem lehet e tanulmányban feladatom, hogy a klinikai részleteket elemezzem, mégis megemlítendőnek tartom, hogy az egyes arab szerzők közül mi az, amit ma az orvostudomány szemléleti és gyakorlati fejlődése szempontjából egyaránt legfontosabbnak ítélünk az arab auctoroknál: Al-Kindi a therápia, különösképpen a pharmaco-therápia területén hozott újat; Haly Abbas és Rhazes leginkább epidemiológiai vonatkozású megfigyelésekkel és theóriákkal gazdagította az orvosi irodalmat. Rhazes-nél szerepel a legrégibb és egyben mindmáig legjobb variola és morbilli leírás; utóbbiakat a Liber medicinalis ad Almansorem című műve tartalmazza.

Abulcasis könyve a chirurgia és ophthalmológiában, különösen az instrumentológia gyakorlatában hozott sok novumot. Ugyanakkor rá kell mutatnom arra, hogy Avicenna (Ibn Sina), akit talán a legtöbbet emleget az orvosi irodalom, Kanonjában tulajdonképpen a teljes galenusi medicinát adja, csaknem tökélyre vive ennek racionalizmusát.

Az orvostudomány és az egészségügy egész fejlődését illetően talán az a legfontosabb, hogy a későközépkor egész kórházügye mind szervezési, mind település-egészségügyi szempontból az arab medicinán alapszik.

Megemlítendőnek tartom, hogy az arabismusnak még egy felvirágzása volt a renaissance időszakában, ami azonban már nem annyira érdemi, mint az előbb tárgyalt periódus, inkább filológiai jellegű.

Egy tudomány receptiójának és assimilátiójának lényegét legszebben Goethe határozta meg:

„Das beste Genie ist das, welches alles in sich aufnimmt, sich alles anzueignen weiß, ohne daß es der eigentlichen Grundbestimmung, demjenigen, was man Charakter nennt, im mindesten Eintrag tue, vielmehr solches noch erst recht erhebe und durchaus nach Möglichkeit befähige.”c

[A legigazibb géniusz az, aki képes mindent befogadni, mindent elsajátítani, éspedig úgy, hogy ezáltal a legkevésbé sem károsodik voltaképpeni alaprendeltetése, az, amit mi karakterének mondunk, sőt, éppen ezáltal emeli fel s bontakoztatja ki lehetőségeit. Goethe levele Wilhelm von Humboldt-nak, 1832; Görög Lívia fordítása; Antik és modern 757. p.) — A szerk.]

A bevezető dekoráció és az Allahhoz szóló könyörgés Ibn Sina (Avicenna) Canonjából
Forrás
A belső szervek ábrázolása egy arab kéziratban
Forrás