Hűnek maradni az irodalomhoz, a gondolathoz és a világegyetemhez

Sebő Péter
Ez az írás, a korábban megjelent szöveg (Iskolakultúra, 10 (2000) 11. 38–45. p.) átdolgozott változata.
Jorge Luis Borges
szóelválasztás

„Különleges szintézisekre képes”

Guillermo Martínez argentin matematikus és író Borges talán legnagyobb írói erényének tartja azt, hogy különleges szintézisekre képes. S valóban, jártassága a könyvek világában, műveltsége, olvasottsága és emlékezete félelmetes. Már az első esszékötetének kritikái is átfogó tudását emelték ki, pedig ekkor még csak huszonhat éves volt. Ha pedig megpróbálnánk utánanézni mindazoknak az olvasmányoknak, szerzőknek, műveknek, amelyek Borges írói képzeletét ihlették – mert

az írói alkotás az olvasottak emlékének és felejtésének keveréke

A könyv = A halhatatlanság, 20. p.

– még az Internet világában is egészen biztosan kudarcot vallanánk. Az írásaiban előforduló művek, személy és földrajzi nevek egy gyűjteménye például háromszáz oldalon át sorolja a világ minden tájáról származó városok, folyók, tengerek, hegyek, sivatagok, a filozófusok, teológusok, tudósok, irodalmárok, történelmi hősök és gonosztevők neveit és a könyveket, amelyeket írásaiban idéz vagy megemlít.

Amikor ennek az írásnak egy korábbi változatát az akkori szerkesztő, Tarján Tamás megkapta, ma sem tudom, hogy pozitív vagy negatív felhanggal, meglepetésének adott hangot, hogy az írás nem irodalmártól, hanem egy kémiatanártól származik. Mintha csak azt kérdezte volna: De miért érdekel egy kémikust Borges? Amikor aztán a napokban az aromás elektrofil szubsztitúció mechanizmusának, részemről nagy lelkesedéssel történő áttekintése után, lezárásképpen Borgesre utaltam („Az a szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonál.”1), diákjaim szemeiben ugyanezt az kicsit értetlenkedő és csodálkozó kérdést véltem felfedezni: Biztosan helyénvaló, ha kémiaórán egy irodalmi példával akar bíztatni minket tanulásra a tanár úr? Remélem rövid írásom magyarázatul szolgál rá, hogy tényleg ezt gondoltam-e.

  • 1 A történet fonala = A homály dicsérete, 289. p.

„Én mindig is könyvtárfélének képzeltem el a paradicsomot”

Nem tudom, hogy a szinte végtelen emlékezetében benne élt-e, hogy valaha idézte-e Jorge Luis Borges Mallarmé állítását miszerint „a világ arra való, hogy könyv legyen belőle”. De ha nem is idézte, biztosan egyetértett vele, ennek szellemében élt, s így lett olyan költő – hogy megint Mallarmét idézzük –, aki megértette „a Költészetnek a Világegyetemmel való rejtett megfelelését”.2

Az argentin esszéíró, elbeszélő és költő 1899. augusztus 24-én született Buenos Airesben, egy spanyol–angol–portugál eredetű értelmiségi családban.3 Anyja neves fordító, apja egy rövidlátó álmodozó anarchista ügyvéd és pszichológiatanár volt, aki maga is fordított, írt, de legfőképp megszállottan olvasott. Ő ismertette meg a még tizenéves fiát az irodalommal és a filozófiával, így legkedvesebb olvasmányai – a spanyol, angol és amerikai költők, írók, pszichológusok és filozófusok, Hawthorne, Emerson, William James, Berkeley, Hume, a keleti és klasszikus ókori szerzők, Homérosz, az Ezeregyéjszaka, eleai Zénón – fiának is visszatérő és meghatározó témái lettek. Kisgyermekként nővérével gyakran játszott házuk könyvtárában és udvarában, képzeltbeli társakkal töltve meg a könyvtárat és a kertet. Önéletrajzában Borges apja könyvtárát élete legfontosabb eseményének nevezte. A családi házból hozott könyvszeretetének példájaként minden életrajzírója megemlíti, hogy amikor 1929-ben San Martín füzet című kötetével megnyert egy városi irodalmi díjat, és így először jutott jelentősebb pénzhez, első dolga az volt, hogy megvásárolta az Encyclopaedia Britannica teljes sorozatát, azt a könyvet amiből olvasni megtanult, s ami gyermekkora egyik legkedvesebb olvasmánya volt.

Az egész életében rövidlátó, az élete utolsó évtizedeiben csaknem teljesen vak író igazi világa a könyv és a könyvtár lett –

jobban emlékszem olvasmányaimra, mint az életem eseményeire. Vagyis – jobban mondva – az összes élményem közül az olvasmányélményeket tartom fontosabbnak és valódibbaknak.

– mondta egy interjújában hetvenegy évesen.4

  • 2 A Mallarmé idézetek forrása Umberto Eco: Már nem átlátszó a képernyő = Az új középkor, illetve Tellér Gyula: Mallarmé kockadobása = Stéphane Mallarmé: Kockadobás.
  • 3 Az életrajzi adatokra vonatkozóan lásd a Wikipédiát, illetve Emir Rodriguez Monegal könyvét: Jorge Luis Borges: A Literary Biography, illetve Borges önéletrajzát: Jól fésült mennydörgés.
  • 4 Fernando Sorrentino: Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel, 142. p.

Borges 1937-től, apja halálától kezdve többször dolgozott könyvtárosként, amikor azonban 1955-ben az Argentin Nemzeti Könyvtár igazgatójának nevezték ki, már alig látott valamit. A vakság-ról írt feledhetetlen esszéjében így ír erről:

„Én mindig is könyvtárfélének képzeltem el a paradicsomot. … Hát ott voltam én! Kilencszázezer különböző nyelven írt kötetnek, hogy úgy mondjam, a közepén álltam. És rájöttem, hogy alig tudom kisilabizálni a könyvborítókon és gerinceken lévő betűket. Akkor írtam Az ajándékok versé-t, amely így kezdődik:

Senki se süllyedjen könnyig, se gáncsig,
Isten mesteri rendelését látva,
Kinek fejedelmi iróniája
Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.”5

  • 5 A vakság = Az ős kastély, 267–268. p.

Azt játszom, hogy nem vagyok vak, továbbra is vásárolok könyveket, könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta a Brockhaus Encyclopædia 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétét a lakásban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. Éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság fontos lehetősége.6

A könyv = A halhatatlanság, 21. p.

– mondja egy előadásán 1978-ban. Hiszen

„egy könyv ugyan tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem a babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően”,

A könyv = A halhatatlanság, 23. p.

mert a könyvek nem halott igazságok templomai,

nem az a feladatuk, hogy felfedjék a dolgokat, csupán az, hogy segítségünkre legyenek a felfedezésekben. …a könyvek arra ösztökélik az olvasót, hogy tovább gondolkodjék.7

A könyv = A halhatatlanság, 12–13. p.
  • 6 Vagy egy másik jellemző részlet: „Első athéni napom reggelén adatott meg nekem ez az álom. Szemben velem, egy hosszú polcon könyvek sorakoztak. Elveszett Paradicsomaim egyikének az Encyclopædia Britannicának a kötetei voltak …” – Athén. = A homály dicsérete, 263. p., vagy egy másik: „Könyveim (bár az sem tudják, hogy élek). = éppolyan részeim, akár az arcom” – Könyveim. = A homály dicsérete, 202. p.
  • 7 De szinte ugyanez az elragadtatás csíphető el a magyar Borgesnél, Szerb Antalnál a Pendragon legendában (66. p.): „Beléptünk a könyvtárba. … Elöntött a semmihez sem hasonlítható melegség, amit mindig érzek, ha sok könyvet látok együtt. Legjobban szeretnék ilyenkor henteregni, fürödni a könyvekben, szagolni a régi könyvek csodálatos porszagát, minden pórusommal könyvet érezni.” Vagy egy másik helyen (Nyaralás a könyvtárban. = A kétarcú hallgatás, 263. p.) így ír a párizsi Bibliothéque Nationale-ról: „Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban. Talán azért, mert többnyire nem dolgozni, nem tanulmányokat folytatni jártam oda, hanem nyaralni. Úgy mentem el délelőttönként a könyvtárba, mint ahogy más a strandra megy.”

„megteremti és kielégíti a gondolkodás irodalmának szükségletét”

A kritikusok megdöbbentek Flaubert utolsó korszakának hanyagságain, nemtörődömségén vagy szabadosságán; én jelképet látok benne. A Bovaryné-ban megalkotott realista regénynek maga Flaubert az első rombolója. Szinte tegnap írta Chesterton: »Meglehet, hogy elhal velünk a regény.« Flaubert ösztönösen megérezte a műfaj halálát, amely íme, már beteljesült – hiszen mi más a síkokkal, időrendekkel és túlzó részletekkel teletűzdelt Ulysses, ha nem egy műfaj csodálatos agóniája?

A Bouvard és Pécuchet védelmében = Az örökkévalóság története, 103. p.

Borges a klasszikus irodalmi örökséget felvállalva akkor értekezett a regény stiláris eszközeiről, akkor biztatott novellák vagy regények olvasására és írására, amikor a kritikusok ezek haláláról beszéltek. Abban az időben alkotta meg életművének jelentős részét, amikor a világos, megérthető gondolatot, a logikus cselekményvezetést nem tartották az irodalmi esztétikum lényeges részének. Abban az időben alkotott, amikor a történetet olyan veszélyes elemnek tekintették, amely könnyen felmorzsolhatja az aprólékos környezetábrázolásban, a végtelen emlékezetben, a mélylélektani merengésekben vagy a végletekig fokozott abszurdban rejlő művészi értéket. Olyan időkben írt pergő cselekményű elbeszéléseket, fantasztikus történeteket és a krimit, olyan időkben vallotta irodalmi mesterének Cervantest, Henry Jamest, Kiplinget, Hawthorne-t, Shawt, H. G. Wellst, Poe-t, Stevensont, Chestertont vagy Wilkie Collinst, amikor a szöveg értelmének megfejtését és az olvasást erőfeszítésnek és nem szórakozásnak tekintették. Akkor vállalta, hogy racionálisan megérthető események keretében mutatja be akár a világ látszólagos irracionalitását is, amikor látszatnak minősítették a megértést, amikor a cselekmény, a világ, az ember és a személyiség széteséséről beszéltek.

Akkor tartotta az okság megjelenítését még az elbeszélés és a regényírás lényegének is, amikor mindenféle rendet illúziónak mondtak, és az értékes irodalomtól idegennek tartották azt, ami ezt jeleníti meg (hacsak nem az őrületben rejlő rendről volt szó):

Van valami, ami teljesen evidens és biztos: irodalmunk a káosz felé tart. A szabad vers felé törekszik, mintha az könnyebb volna, mint a kötött formák; holott valójában nagyon is nehéz. Az irodalom meg akar szabadulni a cselekménytől, minden teljesen ködös lett. Kaotikus korunkban van valami, ami szerényen fenntartja a klasszikus erényeket: a krimi. Tekintve, hogy olyan krimit, amelynek nincs eleje, közepe és vége, nem lehet megérteni. … Én azt mondanám a krimi védelmében, hogy nem szorul védelemre; noha némi lenézéssel olvassuk, a krimi a rend megtestesítője egy rendetlen korban.

A krimi = A halhatatlanság, 83. p.

Borges a klasszikus irodalmi örökséget felvállalva úgy tudta megújítani az esszé és a novella műfaját, hogy tartalmilag tágította ki azokat, eközben azonban gondosan elkerülte a tartalmat öncélúan romboló posztmodern formai játékokat, és fenntartotta a XIX. századi irodalom világos gondolat és cselekményvezetésének igényét. Tette ezt annak ellenére, hogy korábban sosem látott mennyiségben csempészett irodalmi, történelmi, földrajzi, filozófiai, s olykor matematikai és természettudományos hivatkozásokat szövegeibe. Vállalta, hogy igazi kérdéseket, leginkább filozófia és metafizikai kérdéseket állítson nemcsak esszéinek, hanem történeteinek középpontjába is, s ezzel – miként Bioy Casares mondta –

Borges megteremti és kielégíti a gondolkodás irodalmának szükségletét.

Casares, 250. p.

Írásaiban a titokzatosságot árasztó képek, idézetek, történetek, helyek, személyek fontosak, de másodlagosak. Mindezek csak kiindulópontként, eszközként, érvként vagy megerősítésként szerepelnek, mert abban, amit írt, mindig elsődleges maradt a gondolat, amely csak akkor lehet zseniális, „ha túléli a történetet”.

Borges nem is titkolja, hogy számára az irodalom, az írás, a könyv, a vers, a nyelv, a szó felfedezés, amely

gondolkodásra serkenthet bennünket, arra, hogy igyekezzünk megérteni a világegyetemet.

A kabbala = Az ős kastély, 256. p.

Ezért aztán tökéletesen illik rá is az a jellemzés, amit ő adott a sokat emlegetett mesterről, Edgar Allan Poe-ról:

Poe nem akarta, hogy a bűnügyi történet realista műfaj legyen, azt akarta, hogy intellektuális műfaj legyen, ha úgy tetszik fantasztikus műfaj, de amely nem csupán a képzelettől, hanem az értelemtől fantasztikus; mind a kettőtől természetesen, de főleg az értelemtől.

A krimi = A halhatatlanság, 74. p.

De nagy csalódás éri azt, aki azt hiszi, hogy Borges írásaiban valami rendszeres filozófia irodalmi kifejtésével fog találkozni. Téved, aki Borgesban az intellektualizmus – korunk időhiányban élő embere számára talán szimpatikusan – tömör, de sivár, száraz és absztrakt szerzőjét látja. S téved az is, aki azt hiszi, hogy írásai elvontan megfogalmazható általánosításoknak, alapelveknek, valamiféle bölcseleti rendszernek a szemléltetése érdekében születtek (miként a filozófiai irodalom sok képviselőinél láthatjuk). A költészetről tartott előadásában tisztán és világosan fogalmazza meg a konkrét helyzetekhez, eseményekhez, történetekhez kötődő, abból kibomló és oda visszaérkező gondolkodásmódját:

Vannak, akik alig érzik a költészetet; ők többnyire a költészet tanításával foglalkoznak. Én azt hiszem, érzem a költészetet, de nem hiszem, hogy tanítottam volna; én nem azt tanítottam, hogy ezt vagy azt a szöveget szeretni kell; én azt tanítottam a diákjaimnak, hogy az irodalmat szeressék, hogy az irodalomban a boldogság egyik formáját lássák. Én szinte képtelen vagyok elvontan gondolkodni, bizonyára észrevették, hogy folyton idézetekre és emlékekre támaszkodom. Hasznosabb lesz, ha nem elvontan beszélgetünk a költészetről – az csak az unalomnak vagy a lustaságnak egyik formája –, hanem kiválasztunk két spanyol szöveget, és megvizsgáljuk.

A költészet = Az ős kastély, 230–231. p.

Borges nagysága abban is rejlik, hogy gondolatainak megformálásban mindig konkrét, életszerű és művészileg is tökéletes tudott lenni. A későbbi szerzőtárs, tanítvány és barát Adolfo Bioy Casares így jellemezte a fiatal Borgest 1941-ben Az elágazó ösvények kertjé-nek megjelenésekor:

novelláiban semmi sem felesleges (és nem is hiányzik), mindent a téma követelményeinek rendel alá (nincsenek benne merész rendbontások, melyek bármilyen írást modernné tesznek, de egyben öregítenek is). Nincs egyetlen hiábavaló sor sem. A szerző sohasem magyaráz egy-egy gondolatot azután, hogy az olvasó már megértette. Bölcs és finom igyekezet van benne: a leghatékonyabban kihasználja az idézeteket, a szimmetriákat, a neveket, a műjegyzékeket, a lábjegyzeteket, az asszociációkat, az utalásokat, a valódi és kitalált szereplők, országok és könyvek kombinációját.

Casares, 252. p.

Abban az időben szólt Borges nyugalmat és megállapodottságot nem ismerő, mégis éterien tiszta hangja, amikor az eszmények, amelyeket ő követett, letűnt korok meghaladni kívánt maradékának látszottak. Nagyfokú érzékenység és tájékozottság, ideológiai elkötelezetlenség, minden emberi megértésre való törekvés, metafizikai problémák megértése és feloldása, feszültség, filozófiailag is artikulálható gondolat, hagyományos esztétikai értékek, világos cselekvényszövés, egyetemes műveltség, tartalom, enciklopédikus tudás és boldogság. – Értékek ezek korunkban? Abban a korban, amelyben a műveletlenség, a tiltakozás, az olvasatlanság, a túlhajtott élvezet vagy az ezzel egylényegű aszkézis, a káosz, az elvekben és a szabályokban való vakhit, a pénz, a más kultúrákkal szembeni intolerancia jelenik meg normaként? Talán igen. Talán Borges folyamatos sikere ezt mutatja. Talán.

„felfedezte a metafizikában rejlő irodalmi lehetőségeket”

A fiatal Borges családjával 1914-től-1920-ig, majd 1923-ban még egy évet Európában élt. Genfben folytatta otthon megkezdett irodalmi tanulmányait, majd Angliában, Spanyolországban és Franciaországban ismerkedett az avantgárd költészettel és ezzel párhuzamosan a klasszikus szerzőkkel. Huszonkét évesen, telve irodalmi élményekkel és ambícióval tért haza Argentínába. Két, még Spanyolországban írt, de megsemmisített elbeszélés és esszékötet után itt jelent meg 1923-ban első ultraista avantgárd verseskötete A Buenos Aires-i láz (amelyet később összefüggéstelen kísérletnek mondott). Ezzel egy időben kezdte közzétenni változatos témájú esszéit is. Az első esszékötetét, a Nyomozások-at, amely Valery Larbaud szerint „a legjobb Latin-Amerikában született kritikai írás”8, később szintén megtagadta9.

Már a húszas években megjelent köteteiben is kirajzolódik Borges írásainak egyik jellegzetes vonása, az ultraistáktól és apjától örökölt szabad szellemű idealizmusa, amely megvédte attól, hogy bármilyen mozgalom vagy tradíció elkötelezett követője legyen, és nagyfokú nyitottságot biztosított számára minden gondolat felé. Művészete a harmincas évek elejére aztán a versek felől egyre inkább az esszé és az elbeszélés felé fordul (a versekhez majd csak öregkorában tért ismét vissza). Első elbeszéléskötete – Az aljasság világtörténete – 1935-ben jelent meg, s ebben már Borges jellegzetes hangja szólalt meg, bár novellaművészetének igazi kiteljesedését a 1941-es kötet – Az elágazó ösvények kertje – megjelenésétől számíthatjuk. Ez utóbbi kötet az, amelyben Borges

felfedezte a metafizikában rejlő irodalmi lehetőségeket … ez a könyv a témái alapján, illetve, ahogy tárgyalja őket új műfajt teremt az irodalomban, vagy legalábbis megújítja és kibővíti az elbeszélő műfajt.

Casares, 250. p.
  • 8 Larbaud, V.: Borgesről. = Nagyvilág 1997/3–4. 248. p.
  • 9 Ahogyan keserűbb pillanataiban szinte mindent megtagadott. „…Mindenestül / a művészet részarányaiba veszve, / amely csak puszta semmiségeket szül. / Értéket hagytak rám. Értéktelenre.” – szól a Lelkifurdalás-ban. – A homály dicsérete, 213. p.

Pedig az idő, amikor Borges metafizikával is terhelt írásokban álmodott a világ labirintusának térképéről egyáltalán nem kedvezett az efféle elmélkedésekre. Az emberi gondolkodás XX. századot megelőző hosszú története során tudomány, művészet, vallás és filozófia egymással karöltve számtalan kísérletet tett, hogy megrajzolja a világ koherensnek tűnő metafizikai térképét. A XIX. század végétől azonban komoly problémák mutatkoztak, nemcsak magával a térképpel (arról egyébként sem hihette senki túl hosszú ideig, hogy tökéletes), hanem a törekvéssel is, amely annak megrajzolására irányul. A XX. század első felében fellépő logikai empirizmus pedig magabiztosan és nagyképűen utasított minden ilyen törekvést az értelmetlen álmodozások világába.

A modern kor embere, ha Borgeshez hasonlóan nem hisz valamely vallásos (vallásos-filozófiai) világmagyarázat igazságában, és nem akar lemondani az olyan kérdések megvitatásáról, mint hogy mi az idő, mi a tudás, hogy miként lehet megkülönböztetni a látszatot a valóságtól, a jót a rossztól, az értelmes cselekvést az értelmetlentől vagy az igazat a hamistól, akkor nagyon magára marad. Nem hívhatja segítségül sem a kortárs tudományt, sem a filozófiát. A tudomány visszavonhatatlanul széttöredezett, s nagy kérdések tekintetében illetéktelennek érzi magát, s megválaszolásuktól elzárkózik. A XX. századi filozófus pedig, ha nem akar a sarlatánság és a dilettantizmus hibájába esni, gondosan elkerüli a fenti problémákat, sőt inkább tagadja létüket.

A XX. században több befolyásos filozófiai irányzat tett erőfeszítéseket azért, hogy az emberi civilizáció sok ezer éve alatt állandóan feltett, de megnyugtatóan megválaszolatlan kérdéseket érvénytelennek, a tudhatón túlra vonatkozónak, az értelemtől, a művészettől, a filozófiától, a tudománytól idegennek, értelem nélkülinek, metafizikainak vagy csak a hit által megválaszolhatónak, vagy egyszerűen csak badarságnak nyilvánítsa. Gondoljunk itt például Wittgenstein kései bölcseletére és az őt követő oxfordi filozófiára, melynek fő célja, hogy kigyógyítsa az embereket ezekből a kérdésekből.10 De gondolhatunk Camus rezignált egzisztencializmusára, Beckett nihilizmusára, Husserl fenomenológiai redukciójára és tartózkodására mindenféle világértelmezéstől, vagy a szívós és kitartó analitikus filozófusoknak és logikai pozitivistáknak azon törekvésére, hogy egy sor, a filozófiai hagyomány által feltett kérdést álproblémának vagy tudományos kérdésnek minősítsenek át (s így tudományos megoldásokat adjanak ezekre11).

  • 10 Wittgenstein híres mondata tömören fejezi ezt ki: „Mert a filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra megy.” – Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, 38§
  • 11 „– ha pedig egyesek továbbra is vonakodnak elfogadni ezeket a megoldásokat, akkor csupán intellektusukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt.” – mondja gúnyosan Kołakowski a Metafizikai horror-ban (9. p.)

„én inkább megpróbálom megérteni őket”

Novellái és esszéi a kedvezőtlen szellemi légkör ellenére mégis egyre ismertebbé tették Borgest, előbb Argentínában, majd (1961-től) az egész világon. Az 1932-es Vita című kötetéből ugyan még csak harminchét példány fogyott egy év alatt, azonban mára több tucat nyelven megjelent fordítások sokasága, neki szentelt folyóiratszámok és műveiről megjelent tanulmányok, egyetemi szemináriumok, irodalmi szimpozionok, interjúk, visszaemlékezések, életrajzok tengere mutatja ezt a sikert. A hatvanas évektől már mint ismert, világhírű író sorra járta Európa és Amerika egyetemeit. Madrid, Párizs, Genf, London, Oxford, Edinburgh, a Harvard, Texas, s persze az imádott város, Buenos Aires – Borges mindenhol elbűvölte a hallgatóságát. Előadásait, miként írásait is témák, emlékezetből mondott idézetek, szerzők és gondolatok gazdag tárháza, folyamatos derű, gondos megformáltság és rögtönzés, retorikai, filozófiai és költői remekelések, szellemi szabadság és tolerancia jellemezte.

Mi teheti oly sok ember számára érdekessé Borges gondolatait, ha idejétmúlt tartalmuk, s formailag is inkább a XIX. századhoz kötődnek? Leszek Kołakowski azt mondja, hogy minden a felszámolásukra irányuló kísérlet ellenére a metafizikai kérdések állandóan jelen vannak a gondolkodás történetében, és ez szerinte elegendő alap annak bizonyítására, hogy nem értelmetlenek, sőt ellenkezőleg, tanulmányozásra érdemesek, mert talán csak segítségükkel olvasható ki valamiféle kulcs, amely által olvashatóvá lesz világegyetem.

„Mindig is voltak és minden bizonnyal mindig is lesznek ilyen kérdéseink. Soha nem szabadulunk meg a kísértéstől, hogy az univerzumot valamiféle titkosírásként fogjuk fel, és csökönyösen keressük megfejtése kulcsát.

Kołakowski, 146. p.

Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik.”

– írta Borges is az ajándékokról szóló második versében.12

  • 12 Újabb költemény az ajándékokról = A homály dicsérete, p. 119. p.

Nem volt a XX. században még egy író vagy filozófus, aki akkora türelemmel, szeretettel, tisztelettel, nyitottsággal és megértéssel lett volna a könyvek lapjaira írt, a világ értelmét és a dolgok jelentését kutató gondolatok iránt, mint Borges. Pedig jól tudta ő is azt, amit a filozófusok,

hogy az a sok hosszúkás, hiú kötet, mely aranyló árnyba borítja a szobasarkot, nem a világ képe (mint ahogy hiúságában hitte), hanem különálló, a világhoz hozzáadott újabb dolog.13

Egy sárga rózsa = A homály dicsérete, 47. p.

Mégis, Borges hite a könyvekbe rejtett értékekben töretlen maradt élete végéig.

  • 13 S mit mond a mesterként tisztelt William James? – „az igazság valami, amit a valóságra vonatkozóan tudunk, gondolunk vagy mondunk, következésképpen valami, ami numerikusan hozzáadódik a valósághoz.” – Szabó, 384. p.

Enciklopédikus műveltsége, formailag fegyelmezett írásművészete, gondolkodásra késztető prózája mellet ez a különleges szellemi beállítódása különbözteti meg talán mindenki mástól a XX. század irodalmában: intellektuális hedonista és anarchista volt, de mindez nagyon intelligensen, hiszen hiányzott belőle a harag, a megvető magabiztosság vagy szellemi felsőbbrendűség tudata. Nyitott volt minden kérdés és minden válasz iránt. Ahogyan Swedenborgról mondta egy előadásában, akként ő sem akarta eszméit másokra erőszakolni, sohasem akart senkit erőszakosan, vitathatatlannak tűnő érvekkel meggyőzni, inkább csak elénk tárta mindazt, amit átélt, amit könyveiben olvasott, s a következtetések levonását a hallgatóra-olvasóra bízta. –

Azt hiszem, egyetértek Stevensonnal, de talán kiderülhet róla, hogy téved.

Gondolat és költészet = A költői mesterség, 83. p.

Mivel „emlékeink, félelmeink és megérzéseink alapján látunk és hallunk”14 Borges sem hitt a tények és az érvek megfellebbezhetetlen erejében.15 Indokaink legtöbbször nem alkalmasak arra, hogy mások számára igazságunkat bizonyítsák, nem alkalmasak arra, hogy logikailag kifogástalanul alátámasszanak egy elméletet, hanem csak arra jók, hogy illusztrálják azt és segítsenek gondolkodni.

Két görög beszélget…

A párbeszéd tárgya elvont. Olykor mítoszokra hivatkoznak, amelyekben egyikük sem hisz. …

Nem polemizálnak. Nem akarnak meggyőzni sem meggyőzetni, nem gondolnak győzelemre vagy vereségre.

Egyetlen dologban értenek egyet; tudják, hogy megvitatás útján nem lehetetlen eljutni valamely igazsághoz.

Szabadok lévén mítosztól és metaforától gondolkodnak vagy gondolkodni igyekeznek.16

  • 14 A valóságteremtés. = Az örökkévalóság története, 48. p.
  • 15 „Mert véleményem szerint a sejtetés mindig sokkal hatásosabb, mint a megállapítás. Meglehet, hogy az emberi elme hajlamos a kijelentések tagadására. Emlékezzenek csak mit mondott Emerson: az érvek senkit nem győznek meg. … Ám ha valamit csak úgy megemlítenek, vagy – még inkább – valamire csupán céloznak, azt szívesen fogadja képzeletünk.” – A metafora. = Borges: A költői mesterség. Európa, Budapest, 2002. 37–38. p.
  • 16 Az elv = A homály dicsérete, 258–259. p.

Borges soha nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ő bármit helyesen lát. Elmondta mit gondol, mit gondolhatunk a dolgokról. Elmondta hogyan érthetjük meg még a legesztelenebbnek, legértelmetlenebbnek tartott emberi gondolatokat is. –

Kigúnyolni könnyű az efféle műveleteket, én inkább megpróbálom megérteni őket.

– írta például a Kabbaláról.17

Soha nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha egy előadás vagy írás vége a megoldás lenne, mert a jó „könyvnek meg kell haladnia a szerző szándékát”18, ez pedig csak akkor lehetséges, ha a mű mindig nyitott marad a továbbgondolás számára. –

Ha feltételezzük, hogy az elemek minden kombinációja elkerülhetetlenül alacsonyabb rendű az eredetihez képest, az olyan, mintha azt tennénk fel, hogy a 9-es piszkozat elkerülhetetlenül alsóbb rendű a H piszkozatnál – pedig csak piszkozatok létezhetnek. A »végleges szöveg« fogalma csak a vallással vagy a fáradtsággal magyarázható.19

A Homérosz-fordítások = Az örökkévalóság története, 72. p.
  • 17 A Kabbala védelmében. = Az örökkévalóság története, 39. p.
  • 18 A könyv. = A halhatatlanság, 15. p.
  • 19 Borges soha nem tekintette véglegesnek már megjelent műveit sem: írásaiban gyakran hosszan idézte – s értelmezte újra – saját régebbi sorait, és műveinek újabb kiadásaiban gyakran megváltoztatta az előző kiadás szövegét, bosszantva ezzel szerkesztőket, kritikusokat, fordítókat, kiadókat, s jutalmazva ezzel a hűséges olvasókat, hisz az új szöveg nem más, „mint ugyanaz a mozgó tárgy, különböző látószögekből tekintve.” – A Homérosz-fordítások. = Az örökkévalóság története, 71. p.

„a minőség és a népszerűség ritka szintézise”

A harcos és a rabnő történeté-ben Droctulf a barbár, aki Ravenna ellen támadt, a

vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt volt, lelkes, ártatlan, kegyetlen, hű a kapitányhoz és a törzséhez, de nem a világegyetemhez. A háborúk hozták Ravennába, s itt olyasvalamit látott, amit még soha …, de amelynek formájából kitűnt a halhatatlan értelem. … Droctulf elhagyja övéit, és Ravennáért harcol. Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett volna…

A harcos és a rabnő története = A titokban végbement csoda, 104. p.

A harcos nyer vagy veszít azáltal, hogy az övéi helyett a világegyetemet és az értelmet választja? Talán csak az istenek tudják. Talán senki sem tudja. Talán csak egy kudarc története az ő története is, mint Borges egyik legkimunkáltabb novellájában Averroesé, „aki az iszlám börtönébe zárva soha nem ismerhette meg a tragédia és a komédia szavak jelentését”, hiszen nem tudhatta mi a színház.20

Borges, az író története azonban nem egy kudarc története. Még akkor sem, ha az irodalmi Nobel-díjat, amelynek a hatvanas évektől mindig várományosa volt, végül soha nem kapta meg.

Ennek a »nehéz« szerzőnek – sokak szerint a stendhali »boldog kevesek« írójának –, csodák csodája, még a minőség és a népszerűség ritka szintézise is sikerült: évtizedek tanúsítják világszerte műveinek tartós közönségsikerét.

A titkos csoda, fülszöveg
  • 20 Averroes nyomában. = A titokban végbement csoda, 130. p.

Borges hangja, ha zegzugos utakon át, de végül kis hazánkban is eltalálhatott az olvasókhoz, s nálunk is sikert arathatott. Amikor a mellőzött proletár költő, Kuczka Péter művészi értékeket mindig szem előtt tartó, de mégis csak az irodalmi élet perifériáján (vagy még azon is túl) lévő sorozatában, a Kozmosz Fantasztikus Könyvekben, 1972-ben először jelenhetett meg magyarul Borges elbeszéléseiből egy kis kötetre való válogatás, az argentin szerző még alig volt ismert nálunk.21 1921-ben egy ifjúkori verse a -ban, a hatvanas évek végén pedig néhány novellája olvasható volt ugyan a Nagyvilágban, de kötetének hazai megjelenésekor még csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy a baloldali értelmiségi körökben nem igazán kedvelt szerző kisalakú, vékony könyve mögött a XX. századi világirodalom talán legnagyobb elbeszélője rejtőzik. Pedig Borges ragyogása a világ nyugati felében 1961 óta – amikor Samuel Beckettel együtt Formentor-díjat kapott – közismert és töretlen volt.

Borges iránti hazai érdeklődés feléledését mutatta az a néhány további novella a hetvenes években, ami a Kuczka által szerkesztett sci-fi sorozatban, a Galaktikában (!) és a Nagyvilágban megjelent, illetve az, hogy 1978-ban a Kriterionnál Romániában (ahol régóta kultusza volt Borgesnek) ismét kiadták magyar nyelven a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat válogatását.

A nyolcvanas évek közepétől aztán nálunk is áttörés következett be. Folyóiratokban és önálló kötetekben sorra jelentek meg Borges versei, esszéi, elbeszélései. A kötetek hetek alatt eltűntek a könyvesboltokból, s szinte a kiadással egy időben antikváriumok ritkaságaivá váltak. Borges nálunk is népszerű szerző lett, akit már illik ismerni. Így annak a gyűjteménynek, amelynek négy kötete 1999-ben, s az utolsó, ötödik kötete 2000-ben jelent meg, s amely az akkor száz éve született Borges verseinek, novelláinak és esszéinek legjavát tartalmazza, már előre biztos volt a sikere. Az Európa Könyvkiadó, s Borges munkásságát (s a spanyol nyelvű irodalmat) kitűnően ismerő szerkesztő-fordító Scholz László jóvoltából most megjelent életmű-válogatás, annak ellenére fontos, hiánypótló és sikeres kiadvány lett, hogy nagyrészt a már korábban is megjelent anyagot gyűjtötte egybe.22

  • 21 A science-fiction klasszikusai mellett Kuczka Péter sorozatában olyan szerzőkkel találkozhattunk (sokszor magyarul elsőként, illetve 1945 után elsőként), mint Abe Kobo, Pierre Boulle, Italo Calvino, Bioy Casares, Massimo Bontempelli, Edwin Abbot, Kurt Vonnegut, Julio Cortázar, Mircea Eliade, Mary Shelley vagy Aldous Huxley.
  • 22 Könyvkiadásunk furcsaságaként aztán röviddel az életmű sorozat megjelenése után is tovább „folytatódott” a kiadás: Borges társszerzőkkel írt írásai és egy interjúkötete után A költői mesterség című előadássorozatának szövegeit is kiadta az Európa. S szerencsére mind a mai napig fel-feltűnik egy-egy újabb kötet Borgesről vagy Borgestől (épp a napokban jelent meg egy válogatás írásaiból Jól fésült mennydörgés címmel).

„a lelkem ég, mert mindent meg akar tudni”

Bent rekedtél. Nem lelsz ajtót soha.
Ez az erőd a világegyetem,
nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem
titkos középpontja, külső fala.
Hogy kemény utad véget ér, ne várd,
mivel konokul kettéágazik,

– írja Borges számos labirintusokról szóló versének egyikében.23

  • 23 Labirintus. = A homály dicsérete, 140–141. p.

Semmi szükség labirintust építeni, mikor maga a világegyetem is az.

– magyarázza a matematikus Unwin irodalmár barátjának, Dunrawennek Borges számos labirintusokról szóló novellájának egyikében.24

  • 24 A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg. = A titokban végbement csoda, 141. p.

Az idő, az örökkévalóság, a végesség és a végtelenség, a tudás, a teljesség, a megértés, a hit és az isten, az etikum, az esztétikum, a történelem, képzeletünk, vágyaink és cselekedeteink, találkozásunk az ismeretlennel, az emlékezet, az álom, létünk, s a világ léte, a logika, a nyelv, a matematika és a művészet – a világ kiismerhetetlennek látszó rejtélyei ezek, amelyek labirintussá teszik azt, s amelyek Borgesnek okot adtak a művészetre. Arra a művészetre, amelynek célja ugyan a szépség, de amely elképzelhetetlen anélkül, hogy gondolat lenne mögötte.

Rejtélyek ezek, amelyek mögül talán felsejlik valamiféle rend, valamiféle értelem. Egy rózsa, egy régi könyv vagy térkép, egy kés, egy csata, egy ős, egy eső, egy utcasarok, az óangol nyelv, Swedenborg, Walt Whitman, Cervantes, Kafka, Novalis, az atomelmélet, egy kedves, egy utazás élménye, egy tigris, egy hős, egy kert s több oldalon át sorolhatnánk még Borges témáit, a rejtélyeket, amelyek talán elvezetnek valamiféle igazsághoz. A kínzó rejtélyeket, amelyek világában Borges boldogan élt és alkotott, s amelyeket szavakká alakítva újragondolt és újragondoltat velünk.

Én mindig is úgy éreztem, hogy nekem mindenekelőtt az irodalom a sorsom; vagyis hogy sok jó és sok rossz fog velem történni, de mindig tudtam, hogy előbb-utóbb minden átalakul szavakká, főleg a rossz dolgok, hiszen a boldogságot nem kell átalakítani: a boldogság öncélú.

Aki betér Borges rejtélyekben és csodákban gazdag labirintusaiba, ne remélje hogy egyértelmű válaszokat, igazságokat vagy világmagyarázatokat talál. Sokkal több itt a kétség és a kérdés, mint a bizonyosság. Hisz a világban (ismerjük jól a szkepticizmus alapállását) minden bizonytalan, miként az álombéli képeink. Emberként nem adatik meg számunkra a bizonyosság, hiszen még „egy tölgyfa sem valódibb egy álom alakzatainál”.25

Borgesnél nem találunk kész megoldásokat, elméleteket és tanulságokat. Sokkal több a kétség, mint a remény a megoldásra, de ez a szerző számára nem baj, mert szerinte sokkal fontosabb a rejtély felismerése és a megoldás keresése, mint maga a megoldás:

a rejtély a természetfölöttinek része, az isteninek; a megoldás egyszerű bűvésztrükk.

A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg = A titokban végbement csoda, 142. p.
  • 25 Utolsó tigrisem. = A homály dicsérete, 265. p.

A rejtély örök, a megoldás, az értelem megoldása – bár lehet nagyszerű, színes, felemelő, érdekes és szép, de – csak esetleges.

Thomas De Quincey, a nagy angol író és álmodozó azt írta több ezer oldalas, tizennégy kötetes életművének valamelyik lapján, hogy egy új kérdés felfedezése semmivel sem jelentéktelenebb, mint egy régi talányra talált válasz. Csakhogy én ezzel sem szolgálhatok; nekem csupán réges-régi kétségeim vannak. De hát miért is zavarna ez engem? Mi más a filozófiatörténet, mint a hinduk, kínaiak, görögök, skolasztikusok, Berkeley püspök, Hume és Schopenhauer és mások kétségeinek története? Hát ilyen kétségeket kívánok most megosztani önökkel.

A költészet rejtélye = A költői mesterség, 6. p.

Mégis, nincs más lehetőségünk, mint keresni, keresni a kétségeket és keresni a megoldást, és bízni a sikerben, még ha remény sincs a sikerre.

Én persze nem látok más utat, mint a tudást, amely az ismeretszerzést is beleszámítva elvezethet a bölcsességhez.

Sorrentino, 121. p.

Nincs más lehetőségünk, mert

bizonyos, hogy az egymásutániság elviselhetetlen nyomorúság, s hogy nagyra törő vágyainkkal az idő minden perce után és a tér minden gazdagsága után sóvárgunk.

Az örökkévalóság története = Az örökkévalóság története, 140. p.

Nincs más lehetőségünk, – miként Paracelsus is mondta – mint kérdezni, bekopogni, s remélni; remélni, hogy legalább valamit megértünk.

Ki vagyok én? Kicsoda bármelyikünk is? Kik vagyunk? Talán egyszer megtudjuk. Talán nem. De addig is, mint Szent Ágoston mondta, a lelkem ég, mert mindent meg akar tudni.

Az idő = A halhatatlanság, 101. p.

„Az a szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonal”

Halottam egy dombvidékről, ahol a könyvtárosok szakítottak azzal a dőre babonával, hogy a könyvekben értelmet keressenek, mint ahogy nem keresnek értelmet az álmokban vagy a tenyér kusza vonalaiban sem…

Bábeli könyvtár = A titokban végbement csoda, 20. p.

– olvashatjuk talán leghíresebb novellájában a Bábeli könyvtár-ban (ahol azt is megtudjuk, hogy az univerzumot nevezik mások Könyvtárnak). Borges annak ellenére nem szakított az értelem keresésének babonájával, hogy nem hitt abban, hogy a valóság valaha is egyszerűvé, áttetszővé és szilárddá válhat; annak ellenére, hogy nem hitt abban, hogy bármely hit, ideológia, tudomány vagy bármilyen misztikus révület segítségével megvilágosodhatunk és elérhetjük a teljességet és a tökéletességet.

Nem ismerjük a sárkány jelentését, amint a világegyetem jelentését sem ismerjük…

Képzelt lények könyve, 6. p.

Mivel a megértés utáni szakadatlan sóvárgásunk nem érheti el végleges célját, így a megismerésre, a tudásra törő ember története legtöbbször negatívan végződik. –

Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Példaként kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van Isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és a körnégyszögesítőkre. … Megéreztem, hogy Averroes, aki el akarta képzelni, mi a dráma, pedig nem is sejtette, mi a színház, cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelni Averroest … megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miközben megírtam … (Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, Averroes eltűnik.)

Averroes nyomában = A titokban végbement csoda, 130. p.

Ugyanezt a kudarcot olvashatjuk ki a mindent látás és a mindent tudás illúziójáról szóló híres novellájában Az Alef-ben is:

Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, amelyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulin egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. … Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként a főkérdés megoldhatatlan: a végtelennek akárcsak részleges felsorolása.

… Szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

… Bármilyen hihetetlennek tetszik is, azt hiszem, hogy van (vagy volt) egy másik Alef, azt hiszem, hogy a Garay utcai Alef hamis Alef volt.

… Vajon egy kő mélyén rejtőzik ez az Alef? Akkor láttam, amikor mindent láttam, de aztán elfelejtettem? Elménket mállasztja a feledés; évek tragikus porladásában magam is egyre inkább összezavarodom…

Az Alef = A titokban végbement csoda, 165–170. p.

A cél, amely ide vezette nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti.

– mondja a Körkörös romok-ban26. S miként novellájának hőse, Borges sem hisz abban, hogy valaha is elválasztható az érthető és érthetetlen, lehetséges és lehetetlen, a fikció és álom attól, amit nem álmodunk, mert az univerzum zűrzavaros labirintus, mert az univerzum talán inkább káosz, mint labirintus, mert

az istenek, akik építették meghaltak… Az istenek, akik építették, őrültek voltak.

A halhatatlan ember = A titokban végbement csoda, 93. p.

…A gyakran nehéz,
ritkán boldog emberi sors talán
Másvalaki eszköze. De hiba
Istennek hívni, eredménytelen.
Szintén felesleges a félelem,
a kételkedés és a csonka ima.27

  • 26 Körkörös romok. = A titokban végbement csoda, 6. p.
  • 27 Amiről semmi sem tudható = A homály dicsérete, 199. p.

Vagy a labirintusban talán mégis rejlik valamiféle isteni rend, valamiféle örök értelem? Talán. De sokkal valószínűbb, hogy a rend csak illúzió.

»Az a legnagyobb varázsló – írja Novalis emlékezetes módon –, aki oly mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését. Nem a mi esetünk ez?« De ez, mondom én. Mi magunk álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben pedig maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.

A teknősbéka átváltozásai = Az örökkévalóság története, 95–96. p.

S persze az is lehet – miként néhány újplatonista gondolja –, hogy az istenek (vagy mi magunk), akik a világot teremtették, már annyira távol álltak az istenségtől, hogy alig várhatunk tőlük értelmet.28 Így

most már azt sem tudjuk, hogy labirintus, titokzatos kozmosz vagy végzetes káosz vesz-e bennünket körül. Az a szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonal. Sohasem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban, egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.

A történet fonala = A homály dicsérete, 289. p.
  • 28 A kabbala. = Az ős kastély, 252. p.

Életünk, sorsunk – miként a könyvek mögött a polcon képződött pormacska sorsa – a

kozmikus folyamatnak nevezett történetnek csupán egy parányi része. Olyan történetnek a része, amelybe csillagok, agóniák, vándorlások tartoznak, meg hajóutak, holdak, szentjánosbogarak, virrasztások, kártyák, üllők, Karthágó és Shakespeare.

1982 = A homály dicsérete, 297. p.

Lehet, hogy ez a történet céltalan, lehet; lehet hogy nem, de még ha van is célja, akkor sem valószínű, hogy megérthetjük. –

Nem ismerjük a világegyetem célját, de azt tudjuk, hogy a tiszta gondolkodás és az igazságos cselekedet segíti céljait, még ha azok sohasem tárulnak is fel előttünk.

Ima = A homály dicsérete, 159. p.

A világ – mert ismeretlen a cél – útvesztő, tükrök, maszkok, sorsok, okok, szavak, gondolatok és álmok, tettek és az idő labirintusa, ahol folyton a helyes utat keressük és reméljük, de nem ismerhetjük ki magunkat. Borges, a nyilvánvaló kudarc ellenére mégis állandóan arra invitál minket, hogy az értelem esztétikájában29 gyönyörködjünk,

arra invitál minket, hogy egy gazdagabb élet által üdvözüljünk. Hogy az igazság, az erény és az értelem – s persze a szépség, amely a költészet lényege – által üdvözüljünk.

Emanuel Swedenborg = A halhatatlanság, 63. p.
  • 29 Akhilleusz és a teknősbéka örökös versenyfutása. = Az örökkévalóság története, 84. p.

„egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól”

Mindig azt mondtam a tanítványaimnak, hogy ne készítsenek bibliográfiát, hogy ne olvassanak kritikákat, olvassák magukat a műveket; lehet, hogy keveset fognak belőlük érteni, de élvezni fogják az olvasást, és mindig hallani fogják valakinek a hangját. Azt mondanám, hogy egy szerzőből a legfontosabb a hanglejtése, egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól.

A könyv = A halhatatlanság, 20. p.

Borges hangja mindenkihez szól, akit megfog intellektualizmusa, metaforáinak pezsdítő kavargása, szimbólumainak sokirányú továbbgondolhatósága, mágikus realizmusa, alakjainak álomszerű titokzatossága és persze mindezek finom öniróniája.

Valami kis állása van egy hitvány könyvtárban a város déli felében – írja Az Alef egy szereplőjéről –; tiszteletet parancsoló, egyszersmind tehetetlen ember … Szellemi tevékenysége szakadatlan, szenvedélyes, sokoldalú és jelentéktelen. Ontja a haszontalan párhuzamokat és a fölös aggályokat. … Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz.

Az Alef = A titokban végbement csoda, 157–158. p.

Mindenkihez szól Borges, aki kedvét leli szürrealisztikusan kavargó költői képekben, filológiai utalásokban és gondolatban egyaránt gazdag briliáns stílusú történekben, esszékben, versekben. Mindenki, aki elfogadja Borges véleményét, hogy

„ugyancsak kétes az a tudás, amelynek nem valamilyen gondolat az alapja”,

A valóság utolsó előtti változata = Az örökkévalóság története, 27. p.

az vezetésével egy olyan világegyetemet járhat be, amelynek ha megérti törvényeit, akkor magáról is megtudhat valamit.

De akik keresték, valamiről megfeledkeztek: a nullával egyenlő a valószínűsége annak, hogy az ember megtalálja saját Igazolását vagy akár az Igazolás valamely csalóka változatát.

Bábeli könyvtár = A titokban végbement csoda, 22. p.

Ha viszont így van, akkor miért hallgassuk Borges hangját?

…ha nem érzitek a szépséget, ha egy történet nem kelt bennetek kíváncsiságot, hogyan folytatódik, akkor a szerző nem nektek ír. Tegyétek félre, hisz olyan gazdag az irodalom, hogy találtok majd valamilyen figyelemre méltó írót…

A költészet = Az ős kastély, 230. p.

Borgest, kérem, ne tegyék félre! Ő a nagy mesélők könnyed hangján, örök kérdésekről szólt hozzánk. S még ha nem is találunk problémáinkra megnyugtató válaszokat nála, ha nem is értünk vele egyet, figyeljük őt, mert kristálytiszta hangján évezredek kultúrája szólal meg, mert biztosan gazdagabbak leszünk általa, mert a szenvedély, amely őt fűti nem más, mint a tudás és a boldogság keresésének szenvedélye; mert a gondolkodás, a megértés és az esztétikum élményét egyszerre élhetjük át vele, s mert megtudhatjuk tőle, hogyan lehet hűnek maradni olyan inkonzisztens alapokhoz, mint az irodalom (az elragadtatás, a szépség, a nyelv és a kultúra), a gondolat (a logika, a rend és az értelem) és a világegyetem (az örök rejtély, az idő és káosz). S nem kis csoda és boldogság rejlik mindebben.

titkos kulcs vagyok s misztikus meredély
valamihez, mi megmarad titoknak?30

– kérdezte Borges pályája elején 1922-ben. Ma már megtudhatjuk a választ. S nem kis csoda és boldogság rejlik mindebben.

  • 30 1922 táján írt és elkallódott sorok = A homály dicsérete, 12. p.

S engedjenek meg még egy utolsó érvet:

Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt gondolom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni. Egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés.

A könyv = A halhatatlanság, 19. p.

– Borges „kétkedő és csevegő”31 írásainak olvasásához nem kell erőfeszítés.

Én egész életemben csak olvastam, elemeztem, írtam (vagy próbáltam írni), és élveztem az irodalmat. Rájöttem, hogy valamennyi közt ez utóbbi a legfontosabb.

A költészet rejtélye = A költői mesterség, 5. p.
  • 31 A valóság utolsó előtti változata = Az örökkévalóság története, 27. p.

Felhasznált irodalom

  • Borges, J. L.: A halhatatlanság. Európa, Budapest, 1992.
  • _ _ : A homály dicsérete. Európa, Budapest, 2000.
  • _ _ : A költői mesterség. Európa, Budapest, 2002.
  • _ _ : A titokban végbement csoda. Kriterion, Bukarest, 1978.
  • _ _ : Az örökkévalóság története. Európa, Budapest, 1999.
  • _ _ : Az ős kastély. Európa, Budapest, 1999.
  • _ _ : Az új középkor. Európa, Budapest, 2002.
  • _ _ : Jól fésült mennydörgés. Jelenkor, Budapest, 2018.
  • _ _ : Képzelt lények könyve. Helikon, Budapest, 1988.
  • Casares, A. B.: Az elágazó ösvények kertje. = Nagyvilág 42 (1997) 3–4. 250–254. p.
  • Eco, Umberto: Már nem átlátszó a képernyő = Az új középkor. Európa, Budapest, 2002.
  • Kołakowski, L.: Metafizikai horror. Osiris–Századvég, Budapest, 1994.
  • Larbaud, V.: Borgesről. = Nagyvilág 42 (1997) 3–4. 248–249. p.
  • Mallarmé, S.: Kockadobás. Helikon, Budapest, 1985.
  • Monegal, E. R.: Jorge Luis Borges: A Literary Biography. Paragon House, New York, 1978.
  • Sorrentino, F.: Hét beszélgetés Jorge Luis Borgesszel. Európa, Budapest, 2000.
  • Szabó A. Gy. (szerk.): Pragmatizmus. Gondolat, Budapest, 1981.
  • Szerb Antal: Nyaralás a könyvtárban. A kétarcú hallgatás. Magvető, Budapest, 2002.
  • _ _ : Pendragon legenda. Magvető, Budapest, 1957.
  • Tellér Gyula: Mallarmé kockadobása = Stéphane Mallarmé: Kockadobás. Helikon, Budapest, 1985.
  • Wikipedia.
  • Wittgenstein, L.: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest, 1992.
Forrás

Elektronikus kézirat.