Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891–1940) doktor világa

Szállási Árpád
orvoslás, orvos, Bulgakov
szóelválasztás

A páratlanul gazdag orosz nyelvű prózairodalom hét évtizedes szovjet korszakának Mihail Bulgakov az egyik legérdekesebb alkotója. Az orvosi végzettség a művészi minősítést ugyan nem befolyásolja, de Csehov, Németh László, vagy Bulgakov esetében mégis szükséges hangsúlyozni. A lélektant el lehet sajátítani, irodalmi ábrázolásához azonban külön tehetség kell, ahogy az említett szerzők bizonyítják. Bulgakov a „nagy októberi” előtt vált orvossá és íróvá, forradalom után a szellemi tervgazdálkodás már nem kedvezett a hasonló pályamódosításoknak. Az „új ember kovácsa” politikai propaganda illusztrálására kényszerült, egyértelműen kellett fogalmazni. A lélekelemzés, az orosz irodalom legcsodálatosabb hagyománya fölösleges kispolgári nyavalygássá minősült, megszületett és kizárólagossá vált a feketén-fehéren ábrázoló sematizmus, amelynek ilyen-olyan díjas kötelező olvasmányaira azóta a jótékony feledés homálya borult. Az ötvenes évek végétől azonban kiderült, hogy létezik egy másik, főleg a Paszternák, Babel és Bulgakov nevével fémjelzett, folytonosságot biztosító vonulat. A Zsivágó doktor írója orvosi tárgyú regényért kapott Nobel-díjat, A Mester és Margarita szerzőjének eredeti foglalkozását is minden biográfus aláhúzza.

Rövid életének fontosabb állomásai: 1891. május 14-én született Ukrajna fővárosában, ahol apja a hittudományi akadémia professzora volt. Orvosi oklevelet 1916-ban szerzett, utána a Kaukázus északi lejtőjén fekvő Vlagyikavkaz helységben nyitott magánrendelőt, majd a városi kórházba került. Itt vívtak véres csatákat a következő években a vörösök oldalán harcoló kozákok a fehérek kötelékébe sodródó csecsen harcosokkal. Ennek eseményeit örökítette meg az Egy orvos rendkívüli kalandjai[4], amely valószínűleg Vereszájev hasonló című s tárgyú művének[10] hatására született. Jelena Bulgakova naplója szerint a két orvos író között mindvégig megmaradt a levelezési kapcsolat. Csapatorvosként szintén szolgált, találkozott a vad hegyvidék ellenséges csecsen harcosaival, de óvta a karján lévő vöröskereszt. Ma valószínűleg nem védené meg! Kaukázusi élményeire később még visszatér. A színház kezdettől fogva vonzotta, a véres eseményeket egy kicsit a darabszerzők szemével nézte, nem kívánt „a lélek mérnöke” lenni, különösen barikádharcos szinten.

A polgárháborús katarzis után ő is valami jobbat remélt, így írói ambíciói 1921-ben Moszkvába vonzották. Nem az eszével, hanem a megvalósítás módszereivel támadt rövidesen konfliktusa. Akkor még csak a közvetlenül érintettek és a kivételes szeműek látták, hogy a francia forradalom nem éppen épületes példája nyomán, az eszme nevében milyen öncélú pusztításra képes a keleti fanatizmussal párosult embertelen ösztön. Előbb egy szatirikus lap munkatársa, majd 1925-ben megjelent A fehér gárda című rendhagyó remekműve[1]. Kijev, a szülőváros különösen kiszolgáltatott éveit örökíti meg, amikor a német megszállók, az ukrán szeparatisták, Petljura zsidó pogromjai, a fehérek és vörösek egymás kegyetlenségére licitálva pusztítottak. A hivatalos kritika kezdettől fanyalogva fogadta, nem volt hajlandó elismerni, hogy mindezeket egyformán emberek követték el. A regény A Turbin család napjai változatban színpadra került, egyik méltatója szerint „elsőként állította középpontba egy szubjektíve becsületes fehérgárdista család tragikumát”[9]. Sztálin viszont „a bolsevizmus legyőzhetetlen erejének demonstrációját” vélte benne felismerni, ezért állítólag tizenötször látta a Művész Színházban[6].

A nagy „hipnotizőr” elismerése nem tartott sokáig, a Bíbor-sziget, valamint a szovjetellenesnek tartott Menekülés című darabot már a vérengző kritikusok prédájául dobta. Taktikai meggondolásból személyét 1929-ben még megvédi, ám az akkori közerkölcsöket parodizáló Zójácska lakása, magyarán nyilvánosháza minden sikere ellenére (vagy tán azért) leparancsoltatott a világot jelentő deszkákról. Hiába állt ki Gorkij mellette, 1930–1936 között a Művész Színháznak csak megtűrt segédrendezője. Az 1934-ben megrendezett első szovjet írókongresszusra már meg sem hívták, ahol még Paszternák és Babel „hivatalos” felszólalók. Mint ismert, irodalmunkat a rendkívül diplomatikus Illyés Gyula és a kritikus szellemű Nagy Lajos képviselte, de a „hivatalosan proletár költő” József Attila részvétele már nem volt kívánatos. Bulgakovot különösen izgatta a hatalom és művészet egyenlőtlen küzdelme, azt feszegette híres Moliere-darabjában, majd nagy átéléssel megírt életrajzában[2]. Az áthallások és időszerű utalások annyira nyilvánvalókká váltak, hogy hiába pártfogolta a nagy rendező Nyemirovics-Dancsenko, csak pár előadást ért meg. Az Iván, a rettentő a Pravda támadása miatt nem jutott túl a főpróbán. A vezérnek eleve nem tetszhetett a történelmi Iván paródiája.

A nagy francia komédiaszerző mellett kedvencei voltak: Gogol és Cervantes, 1938-ban minden mellőzöttség ellenére elkészült a Don Quijote dramatizált változata. Bulgakova naplója szerint[5] ekkor már súlyos beteg, a fejfájás, a hányás és a látás romlása agydaganatra utalnak, majd 1940 tavaszán pont került leghíresebb műve, A Mester és Margarita végére[3], amelyet félvakon diktált le. Túlélte tehát az első nagy tisztogatásokat, de nem érte meg a második világháború totális kitörését. A rejtélyes halálok nem voltak ritkák, elég Gorkij és Majakovszkij példájára utalnunk.

A Mester és Margarita hazájában először 1966-ban jelent meg, elemi erejű sikerére jellemző, hogy bár nem tekinthető Szolzsenyicin Gulag-jához hasonló tényleleplező műnek, egycsapásra világhírű lett. Már 1967/68-ban angoltól a héberig tizenegy nyelven jelent meg. Nyelvünkön Szőllősy Klára avatott fordításában 1969 és 1998 között tucatnyi kiadást, több százezres példányszámot ért el. Egyesek kötelező iskolai olvasmányként indokolják, ám ez magában nem magyarázza meg teljes felvásárlását s antikváriumi ritkaságát. Kivételes minőségét még a kevésbé vájtfölűek is megérezték, a kritikus középiskolások különösen, ahogy a Kamarás-féle felmérésekből kiderül[7].

Zseniálisan groteszk látásmódját ez mutatja meg a legnagyobb művészi erővel, a tudathasadás folyamatának érzékeltetésével az orvos „tetten érhető”.

Egyik értő elemzője szerint a cselekmény három síkon játszódik: a fantasztikum, a realitás és a filozófia síkján[9]. A valóság szintén fantasztikumra támaszkodik, amikor Moszkvát rendkívül ügyes hipnotizőrök és hasbeszélők élén maga a Sátán szállotta meg. Ki nem ismert volna rá az irányító démoni figurára?

Az attrakció egyik jelenete a Varieté Színházban játszódik le, ahol a nézők tömegszuggesztió hatására képtelen dolgokat művelnek: ruhátlanul rohannak az utcára, a szétszórt színes papírszeletkéket valutának, a kandúrképű statisztát valódi állatnak vélik (sok fekete macska lett a megtévesztett tömeg áldozata). Misa Berlioz szerkesztőt a villamos alá „varázsolják”, Ivan Nikolajevics Hontalan költő és Zsorzs Belganszkij konferanszié több társával együtt a Rimszkij professzor vezette elmegyógyintézetben köt ki, ahol Sztravinszkij az egyik kezelőorvos. Micsoda beszédes nevek, Wagner, Vieuxtemps és Johann Strauss kiegészítésével valóságos zenei lexikon. Nem csoda, ha nem hallották félre.

A filozófiai dimenzió az őrültek házába vetül, ahol a névtelen Mester (állítólag Bulgakov önarcképe) megírta Ponczius Pilátus és Jézus Krisztus (bibliai nevén Jesua, vagy Ha-Nocri) jól ismert történetét, de nem hagyományos módon. Szemtanú Lévi Máté, a hű követő orvos, akinek nem volt éppen kéznél kése Krisztust a keresztre feszítés szenvedéseitől profán módon „megváltani”. A Pilátus, Kajafás és Jézus közötti vád- és védbeszéd akár ókori koncepciós pernek felfogható, amikor a processzus merő formaság, minden az előre elkészített „forgatókönyv” szerint történik. Fő a főpapok döntése az imperátor szájíze szerint. A Barabás-párti hangos kisebbség túlharsogja a szelíd többség szavát. Pilátus csak eszköz, már nem is mossa kezeit. Az író Jeruzsálem-képe eltér az olajtablók megszokott szerkesztésétől. Megszállott város, küzdelmes hétköznapokkal, zavargásokkal és óvatos ünnepeivel. A Koponyák hegyén három elítéltet az akkori szokásoknak megfelelően kivégeztek. A provinciákból toborzott légionárius lovasság kettős kordont vont a Golgota köré, nyoma sincs a szentképekről ismert áhítatot és döbbenetet sugárzó tömegeknek. Az utóbbiakat valószínűleg a keresztény utókor képzelete szülte. A névtelen Mester leírása szerint a megfeszítettek vércsíkos duzzadt arcát a felismerhetetlenségig ellepték a legyek és bögölyök. Ez a kép még Grünewald görcsökben vonagló ábrázolásánál is valószerűbb. Az akkor még dúsabb növényzetű Judea tartományban elég volt valakit kikötni, a többit elvégezték a vérszívó rovarok. Ha az ember fellapozza a klasszikus feszület-képeket, egyetlen legyet nem fedez fel rajtuk. Mellékes, de nem lényegtelen megfigyelés.

A Mester a Jézus-regényt már lángokba vetette, Margarita pár tűzpörkölte lapját mentette ki. Ő a címlapon feltűntetett másik fantasztikus személy. Az elmeklinikán újra találkoztak, lelküket Woland (egyik főszereplő) Jézus parancsára a Szentföldre szállította. A gyógyintézet bizarr életének, a tudathasadás folyamatának bulgakovi változatát hosszan lehetne ismertetni.

Orvosi tárgyú elbeszéléseit, amelyeket gyakorlati évei ihlettek, a Morfium című válogatás tartalmazza[4] Ilyen a Tűzkeresztség szülészetből egy harántfekvés szerencsés lábrafordítása. Pánikhangulatában elszaladt Döderlein idevonatkozó utasításait átfutni, de a szöveget csak az ösztönösen jól végzett művelet után értette meg. Hasonlóan bizarr beszámoló Az elveszett szem esete, amikor kiderült, hogy a csecsemő ijesztő exophthalmusát egy később spontán kifakadó gyulladás okozta. Vagy a katona alsó állkapcsát nem törte el foghúzás közben, mindössze az alveolusról vált le egy darab. Önmagát már törvényszéki vizsgálat elé képzelte. Körorvosként amputált sérült és fagyott kezet és lábat, reszekált bordát, szülést vezetett le hídon, kitolás közben törte el halott csecsemő karját, végzett diftériaoltást, intubációt, látott hóviharban haldoklókat és holtakat. Megmenekülését néha a szerencsés véletlennek köszönhette. Kudarcaival szembenéző visszaemlékezései vitathatatlanul Vereszájev naplójának önmarcangolóan őszinte sorait idézik.

A Morfium című írása az 1917. évi pályafutásának kezdetét, a teljes értékű szakember lehetőségeinek és felelősségeinek örömét, majd árnyoldalait, a tőlük való szabadulást örökítette meg. Amikor egy közeli kis kórházba kerülve szabadult az egyszemélyes tehertételtől. Felsorolása szerint mindent gyógyított, csak elmebajt nem. Talán ide vezethető vissza A Mester és Margarita eredete, amelyet aztán páratlan művészi szinten pótolt. Írt egy morfinistává vált kollégáról és utódjáról (valószínűleg megtörtént), akit a vidéki magány, a „hókoporsó”, valamint szerelmi csalódás tett a mákgubóból kivont kristályos oldat rabjává. Gyaníthatóan a kábítószeres, öngyilkosságba menekvő Poljakov doktor egyben írói alteregó, képzelt játék a halállal. Valószínűleg magán is kipróbálta, az eufória annyira nem tankönyvszerű. A személyiség széthullásának érzékeltetése Viszont igen. A tapasztalat mellékes, az írás hiteles. Csáth Gézára emlékeztet, „az oldható kristályos isten” imádásával. Sóvárgó zsoltárok a hallucinálás lebegésében. A vége tragédia, akár a zseniális magyar kortárs kollégáé, egy újonnan meghúzott határsáv közelében. Bár meglehet, hogy Bulgakov mellett Bomgard doktor szintén létezett.

Az orvosi elfogultság vádjának elkerülése végett idézzük egyik kritikusát:

szellemősei között okkal emlegetik Gogolt. De én Csehov szomorkás mosolyát is ott érzem mondataiban. Bulgakov is orvos volt, tudta, hogy a halandó ember szenvedései gyógyíthatók, de a gyógyítás előfeltétele a pontos diagnózis. Am mindenekelőtt író volt, ezért kiáltotta felénk hivatásának örök érvényű jelszavát: utánam, olvasó![8]

Irodalom

  1. Bulgakov, M.: A fehér gárda. Európa. Budapest, 1983.
  2. Bulgakov, M.: Molière úr élete. Gondolat. Budapest, 1974.
  3. Bulgakov, M.: A Mester és Margarita. Európa, 6. kiad. Budapest, 1981.
  4. Bulgakov, M.: Morfium. Európa. Budapest, 1981.
  5. Bulgakova, J. Naplója. Kráter. Budapest, 1994, 156. p.
  6. Elbert J.: A drámaíró Bulgakov. Drámák. Európa. Budapest, 1971, 431. p.
  7. Kamarás I.: Utánam olvasó! A Mester és Margarita fogadtatása, értelmezése és hatása Magyarországon, Múzsák. Budapest, 1986.
  8. Szász J.: Utószó. = Mihail Bulgakov: A fehér gárda. Európa. Budapest, 1983. 275. p. (A világirodalom remekei.)
  9. Varga M.: Bulgakov, Mihail Afanaszjevics. Világirodalmi lexikon. Akadémiai. Budapest, 1992, 1119. p.
  10. Vereszájev, V: Egy orvos vallomásai. Országos Közp. Községi Nyomda. Budapest, 1902.
Mihail Afanaszjevics Bulgakov
(1891–1940)
orosz orvos, író, drámaíró. Az orosz irodalom egyik legnagyobb szatirikus alkotója
Forrás

Szállási Árpád: Orvostörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok I. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet. Budapest, 2018.