Egy medikus művészi metamorfózisa

100 éve született Medgyessy Ferenc
Szállási Árpád
orvoslás, orvos

Csokonai óta a legnagyobb művész, akinek a cívisvárosban vágták el a köldökzsinórját. A „szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond” osztálytársa volt, együtt koptatták az ősi Kollégium küszöbét és szívták magukba az ódon épület mindig friss szellemét. Mindketten a ceruza szerelmesei voltak, csak amíg Móricz Nyilas Misiként a költészetről álmodozott, addig Medgyessy makacs valóságérzékkel rajzolgatott a pad alatt, a saját gyönyörűségére, társai szórakoztatására és — tanárai bosszantására.

Közvetlen ősei a disznóhizlaló cívisek nem sok áldozatot hordtak a művészetek oltárára, az 1881 januárjában született kis Medgyessy Ferenc így csak génjeibe kaphatta a kivételes örökséget. Móricz és a saját visszaemlékezései szerint az asztal aljától az irka lapjáig mindent telerajzolt. Lévén görögös, természetesen illusztrálta Odüsszeusz bolyongásait, kifigurázta a pálca-fegyveres tanárait és megörökítette a Hortobágy teljes faunáját. Dehogy gondolt arra ő még, hogy egykor szobrász lesz. A város hivatásos szobrászmestere Tóth András volt, akit Tóth Árpád költő apjaként őrzött meg a hazai kultúrtörténet, tőle tehát indíttatást Medgyessy aligha kapott. Unokatestvére, Gulyás Károly rajztanár a gyenge vázlataival és szűkös jövedelmével szintén nem lehetett vonzó példa a mokány diáknak. Végül az atyai józanság döntött: Ferenc és Gábor mindketten orvosok lesznek, „úri mesterséget” tanulnak, ami alatt a biztos megélhetés feltétele értendő. Debrecenben akkor még nem volt orvosi egyetem, így a vásott, de engedelmes fiúk a fővárosba kerültek. A morfológiai tárgyak tanulása közben bújt ki belőlük a formák iránti vonzalom és a mintázás mindent elsöprő vágya. A továbbiakban természetesen elsősorban Medgyessy Ferenccel foglalkozunk, aki ugyan elvégezte a medicinát, de csakis engedelmességből. Ahogy 1905-ben írja apjának:

alig várom már a napot, hogy elmondhassam: kezemben a diploma, e perctől kezdve nem vagyok doktor.

Elhatározása, talán a nagy tehetségfelfedező Lyka Károlyt kivéve, mindenkit meglepett. Ugyanis az Ajtai K. Sándor professzor vezetése alatt álló Törvényszéki Orvostani Intézetnek ez a kis vörhenyes hajú, mokány debreceni fiú volt a legszorgalmasabb látogatója. Minden szabad idejét a boncasztal mellett töltötte, kezében papírral és ceruzával. Minich Károly magántanár leplezte le, hogy itt másfajta tudásszomj dolgozik, csak annyiban morfológus, amennyiben művészi.

A halottak tanítottak meg rá, hogy nem a gyógyítás a hivatásom

– írja visszaemlékezéseiben. A hullák engedelmes és olcsó modelleknek bizonyultak.

Csak a boncasztalon fekvő békés, elpihent testet láttam. A formákat és a vonalakat… Ahogy gyűltek a halottak a fehér lapokon, úgy nőtt bennem a művész, úgy veszett ki belőlem az orvos.

A leleplezőjével szerencséje volt. Minich tanár ugyanis sógorsági viszonyban állott Lyka Károly művészeti íróval, s egyszer említést tett arról, hogy van neki egy végzős hallgatója, aki naphosszat képes kadavereket rajzolni, megítélése szerint nagyszerűen. Rövidesen Lyka Károly vendége volt, s most adjuk át a szót az illetékes emlékezőnek:

A nehezen megszületett mondókája közben kihúzott a kabátja zsebéből egy arasznyi táncosnőt, plasztelinből mintázva, amellyel mintegy illusztrálta élete nagy vágyát. Nem volt azon semmiféle dilettáns vonás, senki munkájának utánzása, semmi pepecselő kidolgozás, kurtán egyenes ragadta meg a mozdulatot, éreztette a test szerkezetét, szóval a plasztikai lényegeket.

Lyka megmutatta a szobrocskát Kallós Ede tanárnak, s rövidesen megegyeztek abban, hogy rendkívüli tehetséggel van dolguk és igazítani kell az útját. Nem a pesti akadémikusok közé, hanem a modern művészet Mekkájába, Párizsba. Keleti fejedelemként ide zarándokolt a magyar megújhodás szellemi vezére, Ady Endre, aki akkor volt Debrecenben ifjú újságírótitán, amikor Medgyessy a gimnáziumi maturátusra készült, itt kapott először tárlatot a nagyvilágra egy kaposvári születésű gyógyszerész, Rippl-Rónai József, akivel szobrászunk később oly szoros barátságba került. Művészettörténeti közhely, hogy még Párizsban is nehezebb volt a modern szobrászok helyzete, mint a festőké. Ugyanis Rodin roppant súlya alól kinőni még egy Maildol-szintű tehetségnek sem volt könnyű. Az 1905-ben orvosi diplomát szerzett Medgyessy Móricz-szerűen ösztönember volt. Amikor egy Paunz nevű mecénás segítségével kikerült Jean Paul Laurens párizsi műhelyébe, ő már Rodin Gondolkodója helyett (úgyszólván mindenkit ez a csodálatos alkotás tartott bűvöletben) a Louvre-ban az ősi kultúrák egyszerűbb formavilágát fürkészte, az archaikus mosolyú arcok időtlenségét, a telt idomok kifejezőerejét, rajzokban a szoborszerűséget és szobrokban a rajzok ezernyi változatát. Nem lehet feladatunk e hatalmas életmű átfogó ismertetése. Csak az első világháború végéig, mikorra Dr. Medgyessy Ferencből végképp szobrászmester lett. Párizsból 1907-ben tért haza, s miként Ady, ő is kint talált rá a „saját hangjára”, persze kevésbé látványosan. A költőkirály rögtön a szeretet és gyűlölet kereszttüzébe került, miközben gőgösen ment a saját zsenije diktálta irányban, addig a honi szobrászat megújítója egyelőre kénytelen elővenni az orvosi diplomát, hogy Nagyilondán fürdőorvosként némi pénzre tegyen szert. Ugyanis, ahogy Barcsay Jenőtől Borsos Miklósig minden modern mester vallja, Párizs a főváros, de Firenzét nem lehet kikerülni. 1908-ban aztán sikerült az itáliai reneszánsz csodálatos városába is eljutnia. Nem lepődhetünk meg, ha Michelangelo mellett az etruszk művészet külön világát is felfedezi, amely nem görög, nem is egyiptomi, hanem valami egészen más és azokkal egyenértékű. Maillol mellett nyilván Medgyessy is megsejtette, hogy amennyiben a reneszánsz mesterek ihletője a görög–római művészet volt, a modern művészetnek még messzebb kell visszakanyarodni, az ősibb formák felé, a kiásott kultúrák irányába. Ösztönember volt hát Medgyessy? Az is, de tudatos is. Persze nem teoretikus értelemben, mert a teóriái erősen anekdotaszerűek, néha nyomdafestéket nem tűrően. A Mediciek városából hazajövet 1909-ben megalkotta a Menekülők című domborművét, tíz zömök fiú erőteljes torlódását, jobbról balra, a feszítőizmok teljes igénybevételével. Archaizáló újszerűségére a műértők már felfigyeltek, megkapta az Iparművészeti Kiállítás ezüstérmét.

Menekülők
képforrás

Gábor öccse révén, aki még egy darabig a Törvényszéki Orvostani Intézetben lakott, kapcsolatban maradt a medicinával. Orvostársai nem sokra becsülték a „renegát” kolléga különcködéseit, „aranyköpésein” és művészetén azonban egyaránt jót nevettek. 1912-ből való a Táncolók című domborműve. Ha a Menekülőkön michelangelo-i izmok feszülnek, a Táncolók teltebb idomú női figurái csupa életkedvet sugárzó lengén lépkedő lények. Egyszerre görögösen mitológiaiak és gyökeresen debreceniek.

Táncolók
képforrás

1912-ben a Művészház 1000 koronás nagydíját kapta meg. Művész kollégáit az 1913-ban készített Súroló asszony című alkotásával hódította meg. Ez már félreismerhetetlenül egyéni, hamisítatlanul Medgyessy-mű. A masszív, kétrét görnyedő asszony alakja egyszerre sugározza a nehéz munka és a huncutkás erotika kivételes testhelyzetét.

Súroló asszony
képforrás

Aztán jött a háború és szobrászunk katonaorvosi parolit kapott. Császárvadász főhadnagyi rangban élte át a világégést. Nem volt érzelgős természet, de részvétlen sem. Büszkén emlegette, hogy a 16-os helyőrségi kórház inspekciós orvosaként hogyan mentett meg egy kisgyermeket — hashajtóval. A háború alatt főleg lovas szobrokat készített, no meg a hadtestparancsnokát mintázta meg. Meg is kapta érte a Signum laudis kitüntetést. Nem volt homo politikus. 1919-ben a házbizalmi „rangig” vitte, amint az a mellékelt kis íráson olvasható:

„Igazolom, hogy Halmi Bódognénak
egy pár cipőre feltétlenül szüksége van.
1919. máj. 1.
Medgyessy Ferenc
házbizalmi férfi.”

Hogy az elhagyott hivatásból nemcsak a hullák érdekelték, bizonyítja a mellékelt szép rajz is. Egy terhes nőt ábrázolt, klasszikus vénuszi pózban. Szerette a derűt, a ceruzát és a vésőt, de mindenekfelett a gyengébb nemet.

A nőket mindig úgy tekintettem, mint a gyönyörű élet csodálatos ajándékát. A nők csodálatosak, olyan húrokat szólaltatnak meg az emberben, amelyekről azelőtt nem is tudott.

Terhes nő
vázlat

Persze, nem mindig ilyen költői hangon nyilatkozott róluk. Szófukar volt és keveset olvasó, de nem műveletlen. Móricz Zsigmondhoz mindvégig meleg barátság fűzte, több rajzot készített róla, köztük a legismertebb a halottas ágyán. Móricz megajándékozta mindig a legújabb könyvével, amelyeket Medgyessy általában nem olvasott el. Az Úri muri után azt mondta nagy író barátjának: „sok a betű benne”. Móricz sem jött zavarba: „Hát iszen ívszámra fizetik!”. Persze, az is lehet, hogy csak ugratásból mondta, mert másutt Anatole France olvasásával dicsekszik. Méghozzá a szerzőnek.

Az első komoly méltató tanulmányok a húszas évek elején jelentek meg Medgyessy Ferencről, ezért említettük szobrásszá válásának cezúrájaként némi önkénnyel az első világháború végét. Elvégre művész akkor lesz valaki, ha már tudnak róla. Ferenczy Béni azt írja:

Medgyessy az első magyar szobrász, akinek életműve egyetemes, az egész emberiséghez szól.

Barcsay, Borsos, László Gyula, valamennyien a legnagyobb magyar szobrászt tisztelik személyében. Érdemes volt hűtlennek lenni az eredeti hivatáshoz, a medicinában legfeljebb valamelyik morfológiai intézet kitűnő illusztrátora lett volna. Orvosplakettjeiről szándékosan nem szólunk, azok eléggé ismertek. Célunk a fiatal Medgyessy felelevenítése volt.

E sorok írója többször állott áhítattal a mester Százados úti monumentális műtermében. Dr. Medgyessy Ferenc „rendelőjében”, ahol csodálatos módon megelevenedtek a holtak. A művészet kivételes életelixírjével. Az idők távlatából egyre inkább érthetetlen, miért nem lett még műterméből Medgyessy-múzeum?

Forrás

Orvosi Hetilap 122 (1981) 12. 709–711. p.