Korszerű természettudományos irodalom Széchényi Ferenc és Teleki László könyvtárában

Somkuti Gabriella
könyvtár, könyvtártörténet, Széchényi Ferenc, Teleki László, Országos Széchényi Könyvtár
szóelválasztás

I

Magyarország XVIII. századi könyvkultúráját s ezen keresztül a szellem embereinek a kor tudományával való kapcsolatát vizsgálva, újra és újra azokhoz a nagy magánkönyvtárakhoz kell fordulnunk, melyeknek tulajdonosai – megfelelő anyagi eszközök és műveltségi színvonal birtokában – századuk jelentős könyveit összegyűjtötték és azokat honfitársaiknak is hozzáférhetővé tették. E könyvtárak jelentőségével, különösen a felvilágosodás eszméinek terjesztésében betöltött szerepükkel már sokan foglalkoztak, de aránylag kevesebb gondot fordítottak a XVIII. században egyre jelentősebbé váló természettudományok közismert, nemegyszer korszakalkotó műveire, melyek pedig hozzátartoztak e könyvtárak állományához. Vizsgálódásainkban azokkal a nagyobb magánkönyvtárakkal foglalkozunk, melyek már méreteikben is feltételezik az állomány sokszínűségét, a tudományok egyetemességének gyűjtésére való törekvést s állományuk ma is közvetlenül tanulmányozható, vagy közvetve, korabeli kéziratos, illetve nyomtatott katalógusok révén rekonstruálható. Ez utóbbi kritériummal régi könyvgyűjteményeink közül valóban csak a leghíresebbek rendelkeznek – a kisebb gyűjtemények rendszerint szétszóródtak, s legfeljebb fáradságos levéltári kutatások deríthetnek fényt rájuk.1 A könyvek provenienciájáta nálunk általában nem vették figyelembe sem a múlt századi szisztematizáló raktári törekvések, sem a későbbi mechanikus rendezési elvek, melyek pedig lehetőséget nyújthattak volna régi állománytestek együtttartására.2 A szóba jöhető nagyobb magánkönyvtárak körébe elsősorban a következők tartozhatnak: Széchényi Ferenc ún. soproni könyvtára, mely külföldi könyveit foglalta magába, Teleki József könyvtára, mellyel a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának alapját vetette meg, s melyet tulajdonképpen még apja, Teleki László gyűjtött a XVIII. század második felében, Teleki Sámuel marosvásárhelyi, Festetics György keszthelyi könyvtára és Ráday Gedeon gyűjteménye. Ezek közül jelen tanulmány a tartalmilag két legkevésbé ismerttel és csak kéziratos katalógussal rendelkezővel foglalkozik: Széchényi Ferenc és Teleki József, illetve László könyvtárával. E két könyvtárban kívánjuk megvizsgálni, hogy rendelkeztek-e a kor színvonalán álló természettudományos könyvgyűjteménnyel, megvoltak-e állományukban a természettudományok korabeli standard művei s mennyiségileg miképpen viszonyult ez az anyag a humaniórák könyvanyagához. További lépésként kínálkoznék annak a felmérése, hogy az olvasók révén mekkora volt ezeknek a könyvtáraknak a kisugárzó hatása.

  • 1Vö. Holl Béla: Pest-Buda polgárainak könyvkultúrája a XVII–XVIII. században. Budapest, 1963. Különlenyomat a Tanulmányok Budapest múltjából 15. kötetéből.
  • aproveniencia latin elemekből eredet, származás; keletkezési hely.
  • 2Vö. Csapodi Csaba: A proveniencia elve a könyvtárban. Magyar Könyvszemle 1959. 333–344. p.

II

Széchényi Ferenc, mikor magyar és magyar vonatkozású könyveinek gyűjteményét 1802-ben a nemzetnek adományozta, soproni házában elhelyezett könyvtárát visszatartotta, s ez továbbra is saját tulajdonában maradt. A könyvtár akkori igazgatója, Miller Jakab Ferdinánd több ízben szeretett volna a pesti könyvtár részére ebből a soproni könyvtárból egyes műveket megszerezni, Széchényi azonban „…nem volt hajlandó megbolygatni e gyűjteményt, melyet nagyon szeretett.3 Eredeti terve az volt, hogy ezt a könyvtárat halála után adják el s a befolyt összeget a nemzeti könyvtár céljaira fordítsák, 1818-ban azonban úgy határozott, hogy e szándékát még életében megvalósítja. A könyvtár átvételére Horvát István történész, a nemzeti könyvtár alkalmazottja utazott le Sopronba 1819 januárjában. Csodálkozva állapította meg, hogy a könyvtár milyen értékes anyagot foglal magába: a klasszikusok kiadásain kívül a legkülönfélébb külföldi tudományos műveket, melyeknek értéke még a nemzeti könyvtár értékét is felülmúlja. Csak a duplum-műveket javasolta eladásra, a többiből a nemzeti könyvtár mellett egy segédkönyvtár létesítését ajánlotta, mely a külföldi tudományos művekkel jól kiegészítené a csak magyar anyagot tartalmazó eredeti Széchényi alapítványt. Ez a „segédkönyvtár” elnevezés a későbbi irodalomban zavart okozott. Széchényi soproni könyvtárát ugyanis úgy emlegették, mint ami „csak segédkönyveket” tartalmazott, holott itt nem a mai értelemben vett segédkönyvekről és segédkönyvtárról volt szó. Az elnevezés pusztán azt jelezte, hogy a csak magyar és magyar vonatkozású anyag gyűjtésére alapított és rendelt nemzeti könyvtár mellett ez a könyvanyag mintegy kisegítő, járulékos, segéd-jellegű volt.

  • 3 Kollányi Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtára. 1802–1902. 1. köt. A könyvtár megalapításától gr. Széchényi Ferenc haláláig. Budapest, 1905. 398. p.

Horvát-nak, sikerült Széchényi-t meggyőznie terve helyességéről, de heves ellenkezésre talált saját főnökénél, Miller-nél, aki továbbra is a könyvek eladása mellett kardoskodott, még Széchényi ellenében is. Nem célunk itt ennek a harcnak egyes állomásait ismertetni, melyet Kollányi amúgy is részletesen megírt; tény az, hogy az 1819-ben Horvát által Sopronban átvett és Pestre szállított könyvek közül Miller sokat eladott, s gazdálkodásának csak 1820 őszén a nádor erélyes közbelépése vetett véget. Ekkor írta meg Széchényi Ferenc második alapítólevelét a soproni könyvtárról, alig két héttel halála előtt, melyben az általa alapított nemzeti könyvtár mellé egy „segédkönyvtárat” alapít.

A Sopronban átvett könyvek jegyzéke fennmaradt, s ma ennek alapján rekonstruálhatjuk az eredeti állományt, melyet a müncheni szakrendszer bevezetésekor a kor szisztematizáló könyvtárrendezési elveinek megfelelően az állomány többi részeibe besoroltak. A katalógus betűrendben 5085 művet, 9205 kötetben sorol fel, becsértéke 26 002 fr. 8 krajcár.4 Külön jegyzékbe kerültek az ugyancsak ekkor átvett térképek, metszetek, festmények, oklevelek, oklevél-másolatok és könyvszekrények. A könyvjegyzék a szerzőn, címen, esetleges közreműködőn kívül feltünteti a megjelenés helyét és évét, a kötetszámot és a becsértéket, kiadót nem ad. A címet olykor rövidítve közli, pontatlanságok is előfordulnak.

Teleki József 1826. március 17-én adományozza a maga és testvérei nevében apjuktól, id. Teleki Lászlótól örökölt 30 000 kötetes könyvtárukat a Magyar Tudós Társaságnak.5 Az alapítólevél említi, hogy Teleki László utódai gyarapították a könyvtárat, ez azonban nem lehetett jelentős. Teleki József elsősorban saját könyvtárát gyarapította, melyet azután 1850-ben szintén az Akadémiának adományozott. A szóban forgó gyűjtemény alapjait még a családalapító Teleki Mihály unokája, Teleki József (1738–1796) vetette meg, nagyobb részét azonban fia, Teleki László, (1764–1821) a Kegyenc írójának édesapja gyűjtötte. Az adományozás után még gyakorlatilag sokáig nem volt a Társaság birtokában a könyvtár, helyhiány miatt továbbra is a Teleki-házban volt elhelyezve, itt használták a tudósok. Az átvételre csak 1844-ben került sor, az új elrendezés Toldy Ferenc munkája volt. Jellemző, hogy az új elhelyezésnél is nehézségek voltak, s a régi törvénykönyveken kívül éppen a természettudományi és orvosi szakkönyvek szorultak ki egy mellékszobába.6 Az eredeti Teleki László-féle anyagot az 1860-as évek közepéig kezelték külön, ekkor beolvasztották a szakrendbe állított könyvanyagba. Jelenleg az akadémiai könyvtár kézirattárában levő kéziratos katalógusok alapján rekonstruálható. Teleki László neve alatt több könyvjegyzék található, részben azonos, illetve egyre bővülő címanyaggal. Ezek közül a legutóbbinak látszó, legbővebb katalógust választottuk ki.7 A katalógus szakrendi, ezen belül nagyságrend érvényesül. Szerzőt, címet, megjelenési helyet és évet, valamint kötetszámot ad.

  • 4 Catalogus Bibhothecæ Széchényianæ Soproniensis. MS. Fol. 312. lev. OSzK Kézirattár, 51. Fol. Lat. Kollányi idézett művében 4632 műről tud, holott a kéziratos katalógus 5085 művet sorol fel.
  • 5 F. Csanak Dóra: Az Akadémiai Könyvtár története a szabadságharcig. Magyar Könyvszemle 1959. 47–73. p. · Berlász Jenő: Az Akadémiai Könyvtár történetének vázlata. Magyar Könyvszemle 1956. 202–216. p.
  • 6 [Toldy] Schedel Ferenc: Az academiai könyvtár rövid története ’s mibenléte. Buda, 1846. Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 7. 86–91. p.
  • 7MTA Könyvtára, Kézirattár. Jelzet: M. irod. Könyvészet. 2 r. 13 sz. I–II. köt. Cím és évmegjelölés nincs, a feldolgozó által adott cím: Catalogtis librorum Ladislavi Teleki. MS. Fol. 221 és 208 lev. Néhány bejegyzés magától Teleki László-tól. (A feldolgozó megállapítása.) – Itt mondok köszönetet Berlász Jenő-nek és Csapodi Csabá-nak, akik a Teleki-anyagban végzett kutatásaimban tanácsaikkal támogattak.

III

Mindkét könyvtár gyűjtése a XVIII. század második felére, tehát a felvilágosodásnak már Magyarországon is elkezdődött, illetve elterjedt időszakára esik. A könyvek megjelenési ideje is főleg XVIII. századi, különösen a természettudományi műveké. Miután a korszerű, legmodernebb irodalmat keressük, tárgyalásunk is csak e század könyvtermésére terjed ki. Ez alól csak néhány esetben tettünk kivételt, pl. tudománytörténetileg jelentős XVII. századi művek esetében, vagy olyan népszerű szakkönyvek esetében, melyeket még a XVIII. században is használtak és újra kiadtak. Elemzésünk csak a külföldi, tehát a Magyarországon kívül megjelent szakirodalomra terjed ki.

Az időhatárokkal függ össze a „korszerű irodalom” meghatározásának egy kissé bővebb kifejtése. Ha ugyanis egy adott időszak korszerű irodalmát kívánjuk összefoglalni, kiderül, hogy az első pillanatra egyértelműnek tűnő megfogalmazás több egymásra rétegeződő részt foglal magába. A progresszív irányba dolgozó kísérletező-kutató tudós vagy – XVIII. századról lévén szó – spekulatív természetfilozófus mindig egy lépéssel előbb jár, mint ahol a kor közismert tudományos ismereteinek összessége tart. Továbbá a tudományos közélet elég általánosan ismert vagy elfogadott tanai is előtte járnak annak a tudományos ismeretanyagnak, amelyet a felnövő új generációnak az iskolák és tanárok átadnak. E három állomás – a kutató tudós, a tudományos közvélemény és a tudomány, mint tananyag – közötti távolság mértéke úgy tűnik, mint ami egyenes arányban áll a fennálló társadalmi rendszer retrográd, illetve kevésbé retrográd voltával, míg haladó társadalmi rendszerben ezek a távolságok összezsugorodni látszanak. Példaként idézhetjük, hogy a heliocentrikus világszemlélet alapjait Kopernikusz már 1543-ban megjelent művében lerakja, de tanait az inkvizíció még 1616-ban, Galilei személyében is keményen elítéli, s Magyarországon például csak 1757-ben engedélyezik az egyházi hatóságok, hogy az iskolákban mint hipotézist tanítsák. Pedig ekkor már Newton fő műve is hetven esztendős múltra tekint vissza, s az akkor még ismeretlen königsbergi tanár névtelenül megjelent művében már két éve lefektette a Newton-on is túlmutató evolúciós szemléletű világképet.8 Viszont a XVIII. században, amikor a tudományok, különösen a természettudományok fejlődésében nagyarányú gyorsulás következik be – ami természetesen összefüggésben van az ideológiai korlátokat szétfeszítő gazdasági-társadalmi fejlődéssel –, egy másik tendenciát figyelhetünk meg. Különösen a század vége felé, amikor a fejlődés viharos tempója ipari és politikai forradalommá érik, a tudományos élet fenti állomásainak egymáshoz való közeledését, sőt párhuzamos fejlődését tapasztalhatjuk. Elsősorban Franciaország a példa erre, ahol a kor tudósai kutatásaikat közvetlenül a forradalmi háború szolgálatába állítják, útmutatásaik alapján az ipar nagyszerű eredményeket ér el, s mindezzel párhuzamosan még új típusú főiskolákat is felállítanak (École Normale, École Polytechnique), ahol a következő generáció mérnökeit, tudósait képezik ki, a legmodernebb tudományos eredmények alapján.

  • 8[Kant, I.]: Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels… Königsberg–Leipzig, 1755.

Ha tehát egy időszak „korszerű” ismeretanyagának meghatározásáról van szó, mindig tekintettel kell lennünk egy-egy tudományos felfedezés vagy nézet, illetve az azt publikáló mű korában elért elterjedtségére, illetve elfogadott voltára s nem szabad figyelmen kívül hagynunk a fenn vázolt lépcsőzetes, illetve egymásba folyó fejlődést.

Vizsgálódásaink alapja, mintegy vezérfonala a tudománytörténet. Természetesen a tudományok története nem mindig azonos a tudományos művek történetével, hiszen a tudománytörténet nem egy olyan esetet tart számon, amikor tudományos eredmények elsikkadnak, illetve sokáig homályban maradnak a megfelelő publicitás híján egyrészt, a megfelelő gyakorlati szükséglet, illetve alkalmazáshíján másrészt. Az a szemléletes megállapítás, hogy „a tudománytörténet csontváza a retrospektív szakbibliográfia”9 – a bibliográfus biztos útmutatóját adja kezünkbe, figyelmeztetve egyúttal arra is, hogy e csontváznak hússal-vérrel való felöltöztetése s az élő tudomány testének bonyolult idegrendszeri összefüggéseinek feltárása már túlmegy a bibliográfia területén. Egy tudományág fejlődésében a ma szemszögéből visszatekintve könnyű megállapítani a csúcsokat, a jelentős fordulópontokat, de a tudományos művek történetében fel kell figyelnünk a szintézisekre is, a szerzők között a népszerűsítőkre, a gyakorlati alkalmazókra, a továbbadókra. A művekben lecsapódott tudománytörténet tehát előbbiek szerint szűkebb, utóbbi megállapításunk szerint tágabb, mint maga a tudományok története.

  • 9 Kőhalmi Béla megállapítása egyetemi előadásain.

Elemzésünkben a könyveket meghatározott szakterületek szerint csoportosítva tárgyaljuk. A könnyebb áttekintés kedvéért ezeket a szakcsoportokat lehetőleg a ma is használatos fogalmak szerint állítottuk össze, bár a XVIII. században a természettudományok egyes területeinek élesebb elhatárolása még nem következett be. A természettudományok egyes ágainak összefoglaló szemlélete és a bölcsészettudományok körébe való utalása tulajdonképpen még Arisztotelész tudományfelosztásából származik, amely a fizikát a filozófia egyik ágának tekintette s a „philosophia naturalis” alatt az egész természettudományt értette. Arisztotelész-nek ezt a meghatározását lényegében még Bacon is változatlanul hagyta s az ő nyomán a XVIII. században d’Alembert is, aki a nagy francia enciklopédia beosztásában Bacon nyomdokain haladt. Az egyes szakterületek differenciálódása, a tudósok specializálódása még nem volt olyan előrehaladott, hogy ez a rendszer a fejlődésnek komoly gátja lehetett volna. A kutató, vizsgálódó természettudós – különösen a század első felében – még nem vesztette el érdeklődését a természet teljessége iránt s működését sem korlátozta kizárólag egy szakterületre. Az ismereteknek mai fogalmaink szerint viszonylag szűk köre is lehetővé tette még a tudomány nagy területeinek enciklopédikus átfogását.

Tárgyalásunk menete a következő: matematikai, csillagászati, fizikai és vegytani szakkönyvek. Utánuk a természetrajz szakjának bevezetéseként olyan művek, melyek a természettudományos ismereteket enciklopédikusán tárgyalják: s mind fizikai, mint természetrajzi ismereteket közölnek. Ezek rendszerint tanító, népszerűsítő céllal készült művek. Ez után következnek a természetrajz gyűjtőfogalom alatt a XVIII. század „historia naturalis”-ának körébe vágó könyvek, melyeknek három fő csoportja a mineralógia, a botanika és a zoológia. Ide soroljuk a biológia kezdeteit is. Végül az orvostudomány és a gyógyszerészet körébe sorolt munkák következnek.

A felosztás bizonyos szempontból még így is önkényes, hiszen az egyes tudósok munkásságában s ennek megfelelően műveikben is erősen összefonódik pl. a matematika a fizikával, illetve csillagászattal, a fizika a kémiával, az orvostudomány, illetve gyógyszerészet kezdetben a botanikával, később a kémiával stb. így bizonyos ismétlődések elkerülhetetlenek, viszont a tárgyalás menetének világossága mégis megköveteli a területek elhatárolását.

Minden szakterület élén egy rövid tudománytörténeti bevezetést adunk, ezután ismertetjük Széchényi és Teleki gyűjteményének odatartozó munkáit, majd egy rövid értékelő összefoglalás következik a meglevő állomány és a hiányok összevetéséből.

Miután az egyes szakterületek könyvanyagának elemző, értékelő összefoglalásáról van szó, teljességre nem törekedhettünk. A felsorolásban azok a művek szerepelnek, amelyeket retrospektív bibliográfiákból és életrajzi lexikonokból kétséget kizáróan sikerült azonosítani.10 Magától értetődik, hogy a teljes címanyagból ily módon kieső kb. 10% éppen az az anyag, amely kisebb jelentőségű s tartalmilag kevésbé értékes. Ahol az anyag mennyisége miatt nem soroltunk fel minden címet, ott erre külön utalás történik.

  • 10A könyvek azonosításához főként az alábbi műveket használtam:
  • Allgemeine Deutsche Biographie. Bd. 1–56. Leipzig, 1875–1912.
  • Biographisches Lexikon der hervorragenden Ärzte aller Zeiten und Völker. Bd. 1–6. Wien–Leipzig, 1888.
  • Dictionnaire biographique et historique des hommes marquans de la fin du XVIII. siècle. Tom. 1–3. Londres, 1800.
  • General catalogue of printed books. London, British Museum. Vol. 1–1931–.
  • Georgius Theophilus: Allgemeines europäisches Bücher-Lexikon … von dem Anfange des XVI. Seculi bis 1739. Bd. 1–2. Suppl. 1–2. Leipzig, 1742.
  • Hamberger, G. Ch.–Meusel, J. G.: Das gelehrte Teutschland oder Lexikon der jetzt lebenden teutschen Schriftsteller. 5. Ausgabe. Bd. 1–12. Lemgo, 1796–1806.
  • Heinsius, W.: Allgemeines Bücher-Lexikon, Bd. 1–18. Leipzig, 1812–1894.
  • Hoefer, J. Ch. F.: Nouvelle biographie generale. Tom. 1–46. Paris, 1852–1870.
  • Holzmann, M.–Bohatta, H.: Deutsches Anonymen-Lexikon. Bd. 1–7. Weimar, 1902–1908.
  • Jöcher, Ch. G.: Allgemeines Gelehrten Lexicon. Bd. 1–4.
  • Adelung, J. Ch.: Fortsetzung und Ergänzungen. Bd. 1–2. Leipzig, 1784–1787.
  • Rotermund H. W.: Fortsetzung und Ergänzungen. Bd. 3–4. Delmenhorst–Bremen, 1810–1813.
  • Kayser, Ch. G.: Vollständiges Bücher-Lexikon. Bd. 1–17. Leipzig, 1834–1874.
  • Meusel, J. G.: Lexikon der vom Jahr 1750 bis 1800 verstorbenen teutschen Schriftsteller. Bd. 1–15. Leipzig, 1802–1816.
  • Poggendorff, J. C.: Biographisch-literarisches Handwörterbuch zur Geschichte der exacten Wissenschaften. Bd. 1–2. Leipzig, 1863.
  • Quérard, J. M.: La France littéraire. Tom. 1–10. Paris, 1828–1840.
  • Will, G. A.: Nürnbergisches Gelehrten-Lexicon. Bd. 1–4. Nürnberg–Altdorf, 1755–1758.
  • Wurzbach, C.: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich. Bd. 1–60. 1856–1891.
  • A tudománytörténeti bevezetések, illetve értékelések elsősorban az alábbi műveken alapulnak:
  • Bernal, J. D.: Tudomány és történelem. Budapest, 1963.
  • Bernal, J. D.: Tudomány és társadalom. Budapest, 1954.
  • Kornis Gyula: Tudomány és társadalom. 1–2 köt. Budapest, 1944.
  • Hollitscher, W.: A természettudományos világkép. Budapest, 1961.
  • A filozófia története. 1–2. köt. Budapest, 1958–1960.
  • Universitas litterarum. Handbuch der Wissenschaftskunde. Berlin, 1955.
  • Zischka, G. A.: Allgemeines Gelehrtenlexikon. Stuttgart, 1961.
  • Mayerhöfer, J.: Lexikon der Geschichte der Naturwissenschaften. Lief. 1–3. Wien, 1959–1962.
  • Russo, F.: Histoire des sciences et des techniques. Bibliographie. Paris, 1954.
  • Darmstädter, L.: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften und der Technik. In chronologischer Darstellung. Berlin, 1908.
  • Struik, J. D.: A matematika rövid története. Budapest, 1958.
  • Müller, F.: Führer durch die mathematische Literatur mit besonderer Berücksichtigung der historisch wichtigen Schriften. Leipzig, 1909.
  • Horváth Árpád: Csillagnézők. A csillagászat regénye. Budapest, 1961.
  • Kudrjavcev, P. Sz.: A fizika története. Budapest, 1951.
  • Laue, M.: A fizika története. Budapest, 1960.
  • M. Zemplén Jolán: A háromezeréves fizika. Budapest, 1950.
  • M. Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története 1711-ig. Budapest, 1961.
  • Fülöp Zsigmond: A bölcsek köve. Budapest, 1957.
  • Koch Sándor: A magyar ásványtan története. Budapest, 1952.
  • Klein Gyula: A növénytan története. Az élők világa. Budapest, [1907] 1. köt. 63–84. p.
  • Gombocz Endre: A magyar botanika története. Budapest, 1936.
  • Soó Rezső: A XVIII–XIX. század grafikai művészete a növénytan szolgálatában. Debreceni Szemle, 1947.
  • Rapaics Rajmund: A magyar biológia története. Budapest, 1953.
  • Entz Géza: Az állattan feladata, ágazatai, és története. Az élők világa. Budapest, [1907.] 2. köt. 415–460. p.
  • Nissen, C.: Die illustrierten Vögelbücher. Stuttgart, 1953.
  • Székely Sándor: Az orvostudomány története. Budapest, 1960.
  • Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. Budapest, 1953.
  • Diepgen, P.: Geschichte der Medizin. Bd. 1–3. Berlin, 1949–1951.

IV

A természettudományok történetében a XVII. század eleje, Galilei, Bacon, Gilbert kora hozta el a kísérleti természettudomány megszületését. Ez az új tudomány csak a skolasztikus egyetemekkel és az egyházzal vívott szüntelen harcban tudott továbbfejlődni. De mellette állt a feltörekvő új osztály, a polgárság, melynek közvetlen érdeke volt, hogy a tudomány elmélete és az ember konkrét termelő tevékenysége végre összekapcsolódjék s a spekulatív, terméketlen skolasztika, helyébe a valóságot konkrétan szolgáló tudomány lépjen. Igen találó Engels megállapítása, miszerint „Ha a társadalomnak valamilyen technikai szükséglete van, úgy ez jobban fejleszti a tudományt, mint tíz egyetem.11 A korai kapitalizmusnak ez a konkrét szükséglete vezet el a természettudományok rohamos fejlődéséhez. A tudomány művelése a XVIII. században már bizonyos rangot jelent, a tudósok a társadalomnak többé nem üldözöttjei, hanem megbecsült, hivatalosan támogatott tagjai, működésüket akadémiák, tudományos folyóiratok, sokszor magas hivatali állások, vagy tanári katedrák könnyítik meg. Az előző század már készen adta át a XVIII. század tudósainak a természeti és technikai problémák megközelítésére, illetve megoldására a kísérletezésnek s a matematikai megfogalmazásnak azt a módszerét, mely a korszerű tudománynak alapja és legfőbb továbblendítője lett. J. D. Bernal tudománytörténész periodizációja szerint az 1690–1760 közötti időszak az ipari forradalomhoz vezető átmeneti korszak, a tudósok főleg a newtoni nagy építmény betetőzésén dolgoztak.12 Ugyanakkor előtérbe lépett a tudomány szórakoztató-tájékoztató oldala s megélénkült a dolgok megismerésére, az igazság minden megjelenési formájára irányuló laikus érdeklődés. A tudomány – legalábbis közérthetőbb része – divattá válik, s végső eredményében a természettudományok objektív, elfogulatlanul vizsgálódó szelleme ösztönzően hat a gazdasági-társadalmi berendezések szabad kritikájára. Ahogy az ember a tudomány révén úrrá tud lenni a természeten, éppúgy irányíthatja sorsát és kifejtheti képességeit a társadalomban is – a közgondolkodás egyre inkább emberközpontúvá s a korlátlan haladásban bízóvá válik. Az 1760 utáni időszak mind tudományos-technikai, mind politikai szempontból forradalmi időszak. A természettudományban elsősorban a gázok vizsgálata és a kémiai kutatások hoznak korszakalkotó változásokat, a tudósok olyan feladatok megoldására vállalkoznak, amelyeket a gyakorlati élet vetett fel, tudomány és ipar megtalálja a kapcsolatot s a tudomány beépül a termelésbe. A polihisztor helyébe kialakul a szaktudós típusa, aki kutatásait már legtöbbször állami feladatként végzi.

  • 11 Marx, K.–Engels, F.: Válogatott levelek. Budapest, 1950. 546. p.
  • 12 Bernal, J. D.: Tudomány és történelem. Budapest, 1963.

Ezzel párhuzamosan a kor filozófiája hatalmas munkát végez, hogy a tudományt végre minden középkori kötöttségtől, előítélettől megszabadítsa és a természet összefüggő jelenségeit objektíven tükröző, egzakt összefüggések rendszerévé tegye. A kor természeti ismeretei visszahatnak a filozófiára: a kísérleti természettudomány mechanikai jellege a XVIII. század materializmusát mechanikus materializmussá formálja. A vezércsillag Newton, akinek világképe lényegében változhatatlan, metafizikus szemléletű s hipotéziseket nem kedvelő rendszere szigorú mechanikus okságot, mechanikai determinizmust állapít meg. Hatására a XVIII. század természettudósai lemondanak a jelenségek lényegének tanulmányozásáról s megelégednek a jelenségek összefüggéseinek mennyiségi vizsgálatával, matematikai leírásával. Az eredmények egyelőre őket igazolják: a természet mennyiségi vizsgálata új, nagyszerű tudományos eredményeket hoz. A pontos megfigyelések és mérések a további fejlődés alapjául szolgáltak. Csak a század második felében kezd érvényesülni egy újabb irányzat (Lomonoszov, Euler, Kant, Laplace), amely a metafizikus szemlélettel szemben az evolúciós elvet kezdi érvényesíteni.

A kvantitatív szemlélet mellett még erős szisztematizáló törekvés jellemzi a kor tudósait. Mindent összegyűjteni, felmérni, osztályozni és pontos rendszerbe foglalni – azaz az ész logikai elvei alapján rendet teremteni a jelenségek káoszában – igen jellemző tevékenysége a korszak tudományosságának. Elég itt Linné elévülhetetlen érdemeire utalnunk a botanika terén.

A század a tudomány területi elterjedését is kitágítja: míg a XVII. században még Franciaország, Anglia és Németalföld monopolizálta a tudományt, addig korszakunkban a tudományos tevékenység már Poroszországra, Svédországra, Oroszországra, Svájcra s kisebb mértékben Ausztriára és Olaszországra is kiterjed. A tudósok nemzetközi kapcsolatai erősödnek s tevékenységük hatósugara is jelentősen növekszik. A tudományos ismeretanyag nemzetközi cseréjének különösen érzékeny fokmérője a könyvkiadás; egy-egy sikeresebb művet csaknem valamennyi európai nyelvre lefordítanak, s a különböző kiadások jól tükrözik a mű elterjedtségét. Szinte nincs a kornak jelentős tudósa, akinek fontosabb művei ne lennének hozzáférhetők latin, német, francia, esetleg angol, holland vagy olasz nyelven is, bármelyik nyelven is íródtak eredetileg.

V

Első vizsgált szakterületünk a matematika, mely a felvilágosodás korának valósággal vezértudománya. Mint a „tiszta észből” szerkesztett tudományt, minden tudomány alapjának, a megismerés kulcsának tekintik. A matematika kvantitatív szelleme hatja át az egész kort, a természettudományokat éppúgy, mint a filozófiát. Jellemző Leibniz mondása, aki szerint „A filozófusoknak éppúgy matematikusoknak kell lenniök, mint a matematikusoknak filozófusoknak.13 A század matematikai tevékenysége a Newton és Leibniz által felfedezett differenciálás integrálszámítás és ennek a mechanikára való alkalmazása terén összpontosul. A két „nagy”-nak, Newton-nak, és Leibniz-nek elsőbbségi vitája az említett felfedezésről, valamint Angliának a nehézkes newtoni jelöléshez való ragaszkodása hosszú időre, kb. száz évre elszigeteli Angliát a kontinensen kibontakozó nagy matematikai iskolától. A korszak nagy matematikusai a Bernoulli fivérek, Jakob és Johann, L. Euler, J. L. Lagrange, P. S. Laplace. Szorosan hozzájuk kapcsolódnak A. C. Clairaut, J. d’Alembert, P. Maupertuis és Daniel Bernoulli. A francia, illetve svájci matematikusoknak ez a ragyogó sora a század végére már teljesen felméri a Newton által felfedezett világot, minden fogalmat pontosan a helyére tesz s az égi és földi mechanika jelenségeit megmagyarázza. A matematika fejlődése, miután elérte a csúcsot, látszólag kimerülőben van. A megrekedés azonban csak pillanatnyi: hamarosan rájönnek arra, hogy a matematika a csillagászat és a mechanika szolgálatából felszabadulva, önállóan is képes a továbbfejlődésre. A nagy ihlető itt Gauss – de az ő tevékenysége már a XIX. századot vezeti be.

  • 13Idézi Kornis Gyula: Tudomány és társadalom. Budapest, 1944. 2. köt. 317. p.

Szólnunk kell még a francia matematika új korszakáról, mely a század utolsó évtizedében bontakozik ki s az 1794-ben megnyíló École Polytechnique-hez kapcsolódik. A forradalomban született intézmény csakhamar mintája lesz az új kor követelményeinek megfelelő, felsőfokú műszaki képzést adó intézményeknek. A kutatás és az oktatás, az elmélet és a gyakorlat itt már szorosan összekapcsolódik, s az intézet új típusú tankönyvei a kor legjobb kézikönyveivé válnak. (S. F. Lacroix, A. M. Legendre, G. Monge művei.)

Széchényi könyvtárában megtaláljuk Newton és Leibniz műveit,14 de a bevezetőben említett többi nagy matematikustól nem találunk műveket. Akad azért néhány jelentős, a gyakorlattal több kapcsolatot tartó szakembertől származó munka, így B. F. Bélidor-é, a tudós francia mérnöké, aki főleg mint hadmérnök szerzett érdemeket, ő a modern tüzérség megalapozója. Víz és útépítészeti művei is jelentősek. Itt egy matematikai műve található, mely elsősorban a tüzérség számára készült.15 Megvan az ugyancsak francia N. Bion-nak, a „matematikai eszközök királyi mérnöké”-nek sok kiadást és fordítást megért matematikai tankönyve.16. Érdekes l’Hôspital márkinak, a francia akadémia tiszteletbeli tagjának a differenciálszámítással foglalkozó műve, mely ugyan még 1696-ban jelent meg, de kiváló matematikusok által bővített kiadásait az egész XVIII. század folyamán is használták.17 Megvan a francia akadémiának egy matematikai értekezéseket összefoglaló gyűjteményes kiadása, de ugyancsak régi, 1676-ból származó.18 B. Lamy19 és I. G. Pardies, két kiváló XVII. századi francia szerzetes több kiadást ért művei is megvannak.20 A többi matematikai könyv német tanárok munkája: kézikönyvek, tankönyvek, matematikai összefoglalások. Első helyen Ch. Wolff-nak, a leibnizi tanok nagy népszerűsítőjének művei állnak, akinek Európa-szerte elterjedt kompendiumai Magyarországon is igen népszerűek voltak.21 Két művel is szerepel J. G. Büsch, hamburgi matematikatanár, aki az 1767-ben Hamburgban alapított Handelsschule első igazgatója volt s főleg a kereskedelmi számtan területén működött.22 J. J. Ebert wittenbergi23 és a Ch. Wolff után dolgozó B. Ch. Wiedeburg jenai matematikatanárok művei a tanító, népszerűsítő matematikai művek közé tartoznak.24 Érdekes J. Leopold lipcsei mechanikusnak, a berlini akadémia levelező tagjának szintén gyakorlati, főleg mechanikai célokat szolgáló könyve.25 Megemlítjük még H. W. Clemm tübingeni teológiai professzor és városi lelkész műveit, aki a teológia mellett matematikával is behatóbban foglalkozott.26 Végül Euklidész Elemek című műve nem a XVIII. század tudományának eredménye, de akkor is és azóta is alapvető, klasszikus mű. A könyvnyomtatás óta több mint ezer kiadást ért s így érthető, hogy Széchényi könyvtárában is négy volt belőle, két XVII. és két XVIII. századi kiadás.

  • 14 Newton, I.: Opuscida mathematica, philosophica et philologica. Vol. 1–3. Lausanne–Genf, 1744. · Leibniz, G. W.: Opera omnia. Vol. 1–4. Genf. 1768.
  • 15 Bélidor, B. F.: Nouveau cours de mathématiques à l’usage de l’artillerie. Paris, 1725. – Megvan a német nyelvű bécsi kiadása is, 1745-ből.
  • 16 Bion, N.: Mathematische Werkschule. Nürnberg, 1726.
  • 17Első kiadása: l’Hôspital, G. F. A.: Analyse des infiniment petits, pour Vintelligence des lignes courbes. Paris, 1696. 2. kiadás. uo. 1715, 3. kiadás uo. 1720, 4. kiadás H. Paulian által kiegészítve, Avignon–Paris, 1768. 5. kiadás Lefévre által bővítve, Paris, 1781. – A kitűnő természettudós, később földrajzi utazó, L. A. Bougainville is kiadta egy bővített változatát: Traité du calcul integral, pour servir de suite à l’analyse des infiniment petits, du marquis de l’Hôspital Vol. 1–2. Paris, 1752. Széchényi könyvtárában ennek az átdolgozásnak egy Bécsben kiadott, latinra fordított változata található: Calculus differentialis, sen calculi infinitesimales. Vindobonæ, 1768.
  • 18 Recueil de plusieurs traités des mathématiques de l’Academic Royale des Sciences à Paris. Paris, 1676.
  • 19 Lamy, B.: Elements des mathématiques. Paris, 1741.
  • 20 Pardies, I. G.: Oeuvres mathématiques. Ed. 5. Amsterdam, 1725.
  • 21 Wolff, Ch.: Elementa matheseos universæ. Vol. 1–5. Halle, 1713–1741. Elementa mathematico-philosophica. Halle–Magdeburg, 1755. Cours de mathématique. Paris, 1747.
  • 22 Büsch, J. G.: Encyclopädie der mathematischen Wissenschaften. Hamburg, 1795. Versuch einer Mathematik, zum Nutzen und Vergnügen des bürgerlichen Lebens. 2. Aufl. Hamburg, 1776.
  • 23 Ebert, J. J.: Unterweisungen in den philosophischen und mathematischen Wissenschaften. 3. Aufl. Leipzig, 1787.
  • 24 Wiedeburg, B. Ch.: Erläuterungen und Anmerkungen zu der vermischten Mathematik, nach Wolffs Auszug aus den Anfangsgründen aller mathematischen Wissenschaften. Theil 1–2. Jena, 1755–1757.
  • 25 Leupold, J.: Theatrum arithmetico-geometricum. Leipzig, 1727.
  • 26 Clemm, H. W.: Erste Gründe der mathematischen Wissenschaften. Stuttgart, 1759. Mathematisches Lehrbuch. Stuttgart, 1768.

Teleki László könyvtárában Leibniz-től és Newton-tól ugyanazt a két művet találjuk, melyeket már Széchényi könyvtáránál említettünk, a kiadás is azonos. De van ezeken kívül még egy gyűjteményes kötet is.27 A nagy matematikusok közül Johann Bernoulli28 és A. C. Clairaut29 művei találhatók; L. Euler-nek, a század legnagyobb matematikusának hatalmas arányú munkásságából (530 könyvet, illetve értekezést írt, hátrahagyott kéziratait az orosz tudományos akadémia 47 éven át tette közzé) két mű van.30 A jelentősebb nevek közé számítanak még N. L. de La Gaille természettudós és csillagász, akinek sok kiadást ért, bevezető jellegű matematikai műve31 és Ch. Wolff, akinek Elementa matheseos universæ című műve két kiadásban is megtalálható.32 A továbbiakban már főleg tanárok, mérnökök műveivel találkozunk. A tanárok közül elsőként kell megemlékeznünk Sauri abbéról, aki a montpellier-i egyetemen tanított s 1770-ben megjelent összefoglaló jellegű matematikai műve 1834-ben érte meg hatodik kiadását.33 Ismert professzor A. G. Kästner is, aki 1756–1800 között a matematika és fizika professzora volt a göttingai egyetemen, tagja az ottani tudós társaságnak s nagy irodalmi munkásságot fejtett ki.34 G. I. Metzburg jezsuita a bécsi egyetem matematikatanára,35 J. F. Weidler a wittenbergi egyetemen tanít,36 J. F. Hennert az utrechti egyetem professzora.37 J. F. Penther a göttingai egyetem tanára a század első felében.38 Ch. H. Wilke már csak egyszerű iskolaigazgató, középfokú számtankönyvek írója.39 A gyakorlati szakemberek művei közül jelentősebb L. Unterberger osztrák katonamérnök könyve,40 S. Ledere francia rajzoló, rézmetsző és mérnök–geográfus geometriai műve, melynek első kiadása még a XVII. században, 1669-ben jelent meg,41 valamint A. Savérien-nek, a tengerészetnél szolgáló francia mérnöknek matematikai és fizikai lexikona.42 Itt is megvan l’Hôspital márki művének latinra, fordított bécsi kiadása, melyet már Széchényi könyvtáránál említettünk. N. R. Paulin francia mérnök és matematikatanár műve egészíti ki még az idetartozó művek sorát.43 Érdekes G. E. Rosenthal alakja, aki nem tanár és nem mérnök, csak egyszerűen a természettudományokkal foglalkozó polgár és magántudós, különböző természettudományi társaságok tagja s elég bő irodalmi munkásságot fejtett ki.44 Végül megemlítünk még egy logaritmus-táblázatot, egy német matematikai lexikont és az Euklidész kiadásokat, amelyekből három XVII. négy XVIII. századi.

  • 27 Leibniz, G. W.–Clarke, S.–Newton, I.: Recueil de diverses pièces. Vol. 1–2. Amsterdam, 1740.
  • 28 Bernoulli, J.: Opera omnia. Vol. 1–4. Lausanne, 1742. Ars conjectandi accedit tractatus de seriebus infinitis. Basel, 1713.
  • 29 Glairaut, A. C.: Elements de geometric Paris, 1775. Elements d’algèbre. Paris, 1765.
  • 30 Euler, L.: Vollständige Anleitung zur Algebra. Bd. 1–2. Petersburg, 1771. Opuscida varii argumenti physica et mathematica. Vol. 1–3. Berlin, 1746.
  • 31 La Caille, N. L.: Leçons élémentaires de mathématiques, Paris, 1772.
  • 32Lausanne, 1742. és Genf. 1773.
  • 33 Sauri (Jean, abbé): Institutions mathématiques. Paris, 1770.
  • 34 Kästner, A. G.: Anfangsgründe der Arithmetik. Bd. 1–5. Göttingen, 1758.
  • 35 Metzburg, G. I.: Institutiones mathematicæ. Vol. 1–8. Viennæ, 1775–1790.
  • 36 Weidler, J. F.: Institidiones matheseos. Amsterdam, 1750.
  • 37 Hennert, J. F.: Elementorum matheseos puræ. Vol. 1–3. Utrecht, 1766.
  • 38 Penther, J. F.: Praxis geometriæ. Augsburg, 1738.
  • 39 Wilke, Ch. H.: Anleitung zu einer neuen und kurzen Art der Rechenkunst im gemeinen Leben. Halle, 1756.
  • 40 Unterberger, L.: Anfangsgründe der Mathematik. Bd. 1–4. Wien, 1774.
  • 41 Ledere, S.: Traité de geometric Paris, 1764.
  • 42 Savérien, A.: Dictionnaire universel de mathématiques et de physique. Tom. 1–2. Paris, 1752.
  • 43 Paulin, N. R.: Institutiones analyticæ. Venezia, 1771.
  • 44 Rosenthal, G. E.: Encyclopedic der reinen Mathematik. Bd. 1–4. Gotha, 1794–1797.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Széchényi könyvtárából a század nagy matematikusainak munkái – Newton és Leibniz kivételével – hiányoznak; néhány jó összefoglaló és népszerű mű, valamint a klasszikus Euklidész képviselik ezt a szakot. Teleki gyűjteménye már jóval többet nyújt, bár Maupertuis, Laplace, Lagrange művei itt is hiányoznak s Euler munkássága nincs megfelelően képviselve. Főleg Lagrange Mécanique analitique (1788) című művét hiányoljuk, melynek pedig német fordítása is volt.45 Az École Polytechnique-hez kapcsolódó kör Lacroix, Legendre, Monge – kitűnő és elterjedt kézikönyvei sincsenek meg. Főleg S. F. Lacroix Traité du calcul différentiel et du calcul intégral (1797) című művére gondolunk, mely mindazt egyesítette, amit erről a tárgykörről előtte írtak. Hiányoljuk d’Alembert matematikai műveit46 és Ch. Bossut neves francia matematikus munkáit.47 Nincs a matematika történetéről szóló mű, pedig A. G. Kästner48 és J. E. Montucla49 művei ebből a tárgykörből elég ismertek voltak. Német és francia egyetemi tanárok műveiből bőséges a választék, s van néhány mérnöki szempontú matematikai összefoglalás is. Miután Anglia a matematikai tudományokban eléggé elszigetelt a XVIII. században, érthető, hogy angol matematikus műve, pl. C. Maclaurin-é, nem jutott el ezekbe a könyvtárakba.

  • 45 Lagrange, J. L.: Analytische Mechanik. Göttingen, 1797.
  • 46 d’Alembert, J.: Opuscules mathématiques. Tom. 1–8 Paris, 1761.
  • 47 Bossut, Ch.: Cours de mathématique. Paris, 1782.
  • 48 Kästner, A. G.: Geschichte der Mathematik. Bd. 1–3. Göttingen, 1796–1799.
  • 49 Montucla, J. E.: Histoire de mathématique. Tom. 1–2. Paris, 1758. Ed. 2. 1799–1802.

VI

A csillagászat XVIII. századi fejlődését is Newton felfedezése határozta meg: az égitesteket összetartó erő, a gravitáció törvényének lefektetése megadta a Naprendszer egészének átfogó szemléletét. A század tudósait ezek után elsősorban a Naprendszer méretei, mennyiségi összefüggései érdekelték. A tudomány előtt olyan kérdések álltak megválaszolatlanul, mint a Hold–Föld és a Nap–Föld távolság, pontosabb adatok a Föld alakjáról, tömegéről stb. Első eset a tudomány történetében, hogy a fenti kérdésekre a válaszokat már nemzetközi méretekben szervezett tudós-expedíciók keresik és adják meg. Az 1769-es Vénusz-átvonulást, melynek vizsgálati eredménye a Föld–Nap távolságra adott már majdnem pontos választ, Európa valamennyi országában megfigyelik. Nyugat-európai tudósok II. Katalin meghívására Oroszországba utaznak, francia expedíciók Kaliforniában, Kelet-Indiában és St. Domingo szigetén végeznek megfigyeléseket, az angolok Tahitiba küldenek ki megfigyelőket. A skandináv államok az északi sarkkörre szerveznek expedíciót, ebbe kapcsolódnak be az osztrák és magyar csillagászok is (Hell Miksa, Sajnovics János).

A kor csillagász-matematikusait az égi mechanika érdekli, a bolygómozgások pontos leírására keresnek matematikai formulákat. A legnagyobbak közülük J. L. Lagrange, P. du Maupertuis, és A. C. Clairaut. A századforduló legnagyobb elméleti csillagásza P. S. Laplace. Munkásságuk eredményeként a század végére már pontosan kiszámították a bolygópályákat. Részben még az előző század végére esik E. Halley működése, aki főleg az üstököskutatással és a földmágnesség terén végzett kutatásaival szerzett elévülhetetlen érdemeket. 1742-ben halt meg, de műveit még halála után is sokszor újranyomták és használták. Az ő nevéhez, fűződik a XVIII. század egyik leglátványosabb tudományos diadala: az általa előre kiszámított időben és helyen valóban feltűnt egy üstökös, (16 évvel Halley halála után) melyet azóta is Halley-üstökös néven ismerünk.

Az állócsillagok világáról a XVIII. században még nem sokat tudtak. Megelégedtek a pozíció-megfigyelésekkel, ezek alapján katalogizálták a csillagokat, egyre bővülő, nagy csillag-katalógusok jelentek meg. A legjelentősebb és legbővebb a századvégi megfigyeléseket feldolgozó 1801-ben megjelent Histoire céleste française című gyűjtemény, mely már 50 000 csillag adatait tartalmazta. A csillagkatalógusok elsősorban gyakorlati célból készültek, a navigációs méréseknél használták őket. A pozíció-megfigyelések során J. Bradley angol csillagász, E. Halley után a greenwichi csillagvizsgáló igazgatója jutott el fontos tudományos felfedezésekhez. Az aberráció jelenségének felfedezésével megtalálta a Föld Nap körüli keringésének „szemmel látható” bizonyítékát, azonkívül ő igazolta a fény véges terjedési sebességét is. Az állócsillagok behatóbb tanulmányozása felé majd csak W. Herschel, a századforduló legnagyobb csillagásza fordítja a figyelmet. Felfedezései a Naprendszerre vonatkozó ismereteket is nagymértékben előrelendítették. (A Nap, illetve az egész Nap-rendszer mozgása, az Uránusz felfedezése.)

Csillagászati mű Széchényi könyvtárában mindössze néhány van, valamennyi német eredetű. Megvan Ch. Wolff Cosmologiája,50 azonkívül egy neves csillagásznak, J. E. Bodé-nak két kitűnő, bevezető jellegű kézikönyve.51 Bode a berlini csillagvizsgáló igazgatója volt, művei számos kiadást értek. A Magyarországról elszármazott Hell Miksa, a bécsi csillagvizsgáló igazgatója több művel szerepel; megvan a csillagvizsgáló évkönyveinek 11 kötete és Hell két önálló műve. Az egyik, a Nap parallaxisáról szóló, a Föld–Nap távolság kiszámításával kapcsolatos.52 A két további csillagászati könyv nem jelentős: az egyik G. Ch. Lichtenberg, göttingeni fizika professzor asztronómiai előadásairól kiadott mű, – lejegyezte és kiadta T. G. Gamauf soproni evangélikus lelkész53 – a másik egy német udvari házitanítónak az ifjúság számára készült összefoglalása.54

Teleki könyvtárában két mű párhuzamos Széchényi gyűjteményével: Ch. Wolff Cosmologiájának 1731-es kiadása és a bécsi csillagvizsgáló Hell-féle évkönyvei. A továbbiakban itt rangosabb irodalmat találunk: megvan A. C. Clairaut klasszikus műve a Föld alakjának elméletéről és a folyadékok egyensúlyáról. Az itt összefoglaltak a francia tudósok híres lappföldi expedíciójának eredménye.55 Evvel az expedícióval függ össze P. Maupertuis műve, mely a Föld alakját véglegesen tisztázta s igazolta Newton elméleti megállapításait a sarki belapultság-ról.56 L. Euler-nek két fontos műve van meg, az egyik a Hold-elmélettel foglalkozik, a másik átfogóan tárgyalja az égi mechanikát.57 Találunk műveket a Föld–Hold távolság megmérőitől, a két neves francia csillagásztól, N. L. de La Caille-tól és J. Lalande-tól is.58 Lalande-nak itt német fordításban meglevő nagy csillagászati kézikönyvét nemzedékek használták. Érdekes a kitűnő angol csillagásznak, J. Ferguson-nek, a század népszerű tudományos előadójának műve.59 A továbbiakban német egyetemi tanárok művei következnek: J. F. Hennert utrechti60 és J. F. Weidler wittenbergi egyetemi tanárok munkái.61 Egy Bécsben működő szakember zárja le a sort: J. J. Marinoni, matematikus és mérnök, aki saját házában egy csillagvizsgálót rendezett be s erről írt művében.62

  • 50 Wolff, Ch.: Cosmologia generalis. Frankfurt–Leipzig, 1737.
  • 51 Bode, J. E.: Anleitung zur allgemeinen Kenntniss der Erdkugel. Berlin, 1786. Anleitung-zur Kenntnis des gestirnten Himmels. 5. Aufl. Berlin, 1788. A mű első kiadása 1768-ból való, 10. kiadása 1844-ben jelent meg!
  • 52 Hell, M.: Ephemerides astronomicæ anni… ad meridianum Vindobonensem. Vol. 1–11. Vindobonæ, 1757–1780. – Drey neue Sternbilder. Wien, 1790. – De parallaxi Solis ex obervationibus transitus Veneris anni 1769. Vindobonæ, 1772.
  • 53 Erinnerungen aus Lichtenbergs Vorlesungen über die Astronomie. Wien–Triest, 1814.
  • 54 Tütenberg, J. K.: Unterhaltende Betrachtungen der Himmelskörper oder des grossen Weltallsfür Kinder. Göttingen, 1782.
  • 55 Glairaut, A. C.: Theorie de la figure de la Terre. Paris, 1743.
  • 56 La figure de la Terre déterminée par les observations de MM Maupertuis, Clairaut… Paris, 1738.
  • 57 Eider, L.: Theoria motus Lunæ. Petropolis, 1753. Theorie von Planeten und Cometen. Wien, 1781. Fordította, függelékkel és táblázatokkal ellátta J. B. Pacassi bécsi épitész.
  • 58 La Gaille, N. L.: Lectiones elementares astronomiæ, geometriæ et physicæ. Viennæ, 1757. · Lalande, J.: Astronomisches Handbuch oder die Sternkunst. Leipzig, 1778.
  • 59 Ferguson, J.: Anfangsgründe der Sternseherkunst für die Jugend. Leipzig, 1771.
  • 60 Hennert, J. F.: Institutiones astronomiæ. Utrecht, 1778.
  • 61 Weidler, J. F.: Institutiones astronomiæ. Wittenberg, 1754.
  • 62 Marinoni, J. J.: De astronomica specula domestica… Viennæ, 1745.

Összegezve a csillagászat tárgykörébe vágó munkákat, megállapíthatjuk, hogy Széchényi anyaga igen kevés, néhány összefoglaló mű ad csak eligazítást az olvasónak. A Teleki könyvtár már felmutat a korszak nagy tudósaitól származó, legújabb eseményeket közlő műveket, de csillagkatalógust itt sem találunk. (Pl. J. Lalande csillagkatalógusa vagy Hold-atlasza, a bevezetőben említett nagy francia csillagkatalógus vagy J. Flamsteed-nek, a greenwichi csillagvizsgáló első igazgatójának posthumus művei.) Bár igaz, hogy a csillagkatalógusok inkább a tengerrel rendelkező államokban voltak fontosak, Magyarországon navigációs céllal nem tanulmányozták a csillagos eget. Hiányoljuk P. S. Laplace műveit, bár az ő munkássága, főleg híres égi mechanikája, már a XIX. századba nyúlik át.63 Jó kiegészítői lettek volna a csillagászati szaknak J. S. Bailly francia csillagász művei, aki eredeti munkásságán kívül (üstököskutatás) kitűnő csillagászattörténeteivel is ismertté tette nevét.64 La Caille-nak is hiányzik az egyik alapvető munkája, bár ezt nem róhatjuk fel, mert a mű igen ritka, csak kis példányszámban nyomták.64 E. Halley-től sem találunk műveket, holott volt korabeli párizsi kiadása, francia fordításban.66 W. Herschel-nek sincsenek művei, pedig több német fordítása is volt, köztük híres óriástávcsövének leírása. Herschel teleszkópjai ismertek, sőt elterjedtek voltak a kontinensen, a nevesebb csillagvizsgálók az általa készített távcsöveket vásárolták. (A göttingeni csillagvizsgálónak is Herschel készítette távcsöve volt.) Nevezetes kozmológiai mű volt még J. H. Lambert német természettudósnak Kosmologische Briefe című műve,68 mely a Tejútrendszerről azonos felfogást vallott az angol T. Wright-tal. (Eszerint a Tejútrendszer különálló csillagok összefüggő rendszere, a ködfoltok távoli Tejútrendszerek.) De míg T. Wright műve65 jóformán ismeretlen maradt s az ő művét másodkézből ismerő I. Kant munkája, mely már a kozmosz evolúciós szemléletét fektette le, félévszázadon keresztül szintén az ismeretlenség homályában lappangott,70 addig J. H. Lambert műve a hozzáértők körében már ismert volt. Sem a Széchényi, sem a Teleki gyűjteményben nem található. A felsoroltakon kívül hiányzik még Ch. M. de Lacondamine francia tudósnak a Föld alakjával foglalkozó műve is.71 J. Bradley-nek, a neves angol csillagásznak munkái elsősorban a Philosophical Transactionsben jelentek meg, Európában is elterjedt önálló művei nem voltak.

  • 63 Laplace, P. S.: Mécanique céleste. Tom. 1–5. Paris, 1799–1815.
  • 64 Bailly, J. S.: Histoire de l’astronomie ancienne. Paris, 1775. Histoire de l’astronomie moderne. Tom. 1–3. Paris, 1778–1783.
  • 65 La Gaille, N. L.: Astronomiæ fundamenta. Paris, 1757.
  • 66 Halley, E.: Tables astronomiques. Part 1. Ed. 2. Paris, 1754. Part 2. Paris, 1759. Az első rész a Nappal és a Holddal, a második rész a bolygókkal foglalkozik. A második részt Lalande fordította.
  • 67 Herschel, W.: Beschreibung d. 40 füssigen reflectirenden Teleskops. Leipzig, 1799.
  • 68 Lambert, J. H.: Kosmologische Briefe über die Einrichtung des Weltbaues. Augsburg,. 1761.
  • 69 Wright, Th.: An original theory or new hypothesis of the universe… London, 1750.
  • 70[Kant, I.]: Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels… Königsberg–Leipzig, 1755.
  • 71 Lacondamine, Ch. M.: La figure de la Terre déterminée. Paris, 1749.

VII

Míg a középkori fizikának két fő területe a csillagászat és az optika volt, az újkorban bevonult a fizikába az erő és a mozgás fogalma. Galilei munkássága lerakta a dinamika alapjait s ezzel megkezdődhetett az új, a mai fizika korszaka. Galilei-től kétirányú fejlődés indult el: egy kísérleti iskola és egy elméleti vonal, melyek azután a XVII. század végére egymásra találtak és összefonódtak. A következő század természettudományának már magától értetődő a módszer kérdése: a kísérletezés és az elmélet összekapcsolása. Amit Galilei indított el, Newton fejezte be: az általános gravitáció törvénye egységes világképet adott, szintézisbe foglalva az égi és a földi mozgásokat.

A XVII. században a fizikának két ága fejlődött nagyot: a mechanika és a fénytan. A mechanika a XVIII. században is az első helyen áll. A Newton utáni kor tudósainak feladata a mechanika matematikai apparátusának kidolgozása, az analitikus mechanika megteremtése. Ebben a munkában L. Euler műve az egyik fontos mérföldkő: Mechanica sive motus scientia analytice exposita (Petropolis, 1736), a másik, a betetőzés J. L. Lagrange műve: Mécanique analitique. (Paris, 1788) Daniel Bernoulli és d’Alembert gazdagítják még lényegesen a mechanika területét. Jelentősen fejlődik a folyadékok és légnemű testek fizikája, önállósul a hangtan, megalapozzák a szoros értelemben vett akusztikát. A fénytan nem fejlődik lényegesen a század folyamán, de kialakul egy új ága a fényerősségmérés, a fotometria. A hőtan, mely eddig eléggé elhanyagolt terület volt, most előtérbe lép, vizsgálják a testek viselkedését hő hatására, fontos törvényeket fedeznek fel. (J. L. Gay-Lussac) A hőjelenségekre főleg a kohászat fejlődése és a gőz feszítőerejének felhasználása tereli a figyelmet. A kalorimetria egyik megalapozója M. V. Lomonoszov. Munkássága a fizikának még számos területére kiterjed: megfogalmazta és kísérletekkel igazolta a tömeg megmaradásának elvét, felismerte a fény és az elektromosság kapcsolatát. Eredményei azonban Nyugat-Európában kevésbé voltak ismertek.

Kialakult a fizika egy új ága: az elektromosság s lerakták az elektrosztatika alapjait. A kísérleti fizika ezen a téren igen aktív, az elektromos kísérletek a kor divatjává válnak s a tudósok bevonulnak velük az arisztokrácia szalonjaiba. De a kísérletek mindaddig a tudományos játszadozás fokán maradnak, amíg hiányzik a jelenség kvantitatív jellegű meghatározása. Végre Ch. A. Coulomb 1784-ben ezt is elvégzi, s most már az elektromosság tudományos alapokon fejlődhet tovább. A dörzsölési elektromosságtól a légköri elektromosság felfedezéséig, a galvanizmus téveszméin keresztül Coulomb elektromos térerősségéig egészen a korszakalkotó Volta-féle oszlopig (1800) terjed az elektromosság XVIII. századi, igen változatos története. Ezt a folyamatot a művek egész sora kíséri végig, különösen sok a népszerű tudományos munka, amelyek igyekeznek kielégíteni a század emberének kíváncsi, kísérletező kedvét.

Széchényi könyvtárának fizikai tárgyú művei között első helyen kell említenünk Newton műveit. Megvan a híres Principiának egy XVIII. századi kiadása és az Optica latin fordításának harmadik, Svájcban megjelent kiadása.72 B. Franklin-nak egy németre fordított, posthumus műve található.73 Alapvető műnek számít P. Musschenbroek holland newtonianus, leydeni fizikaprofesszor, a nevezetes leydeni palack feltalálójának fizikakönyve.74 Itt találjuk a kísérleti fizika egyik francia úttörőjének, a nagy irodalmi munkásságot kifejtő J. A. Nottet-nak könyvét.75 Ch. Wolff-nak szintén van idevágó, összefoglaló műve.76 Jelentős összeállítás J. S. T. Gehler német fizikus hatkötetes fizikai lexikona, melyet bővítve 1825–1845 között is kiadtak.77 Érdekes a jezsuita N. Regnault párizsi matematika- és fizikaprofesszornak párbeszédes formában írt műve, melynek igen nagy sikere volt, az 1729-es első kiadás után még öt kiadást ért. Magyarországon is közismert lehetett, Nagyszombaton az egyetemen 1754-ben mint promóciós kiadvány szerepelt. Ezután már gyorsan feledésbe merült, ami érthető – a cartesianus jezsuita nem Newton híve volt.78 Megvan a gráci egyetem fizikaprofesszorának, az ex-jezsuita G. L. Biwald-nak sok kiadást ért fizika tankönyve.79 Az elektromosságról, közelebbről az ún. „állati delejességről” értekezik a kiterjedt Gmelin-család egy tagja.80 Elterjedt és népszerű mű volt J. S. Halle berlini tanár főképp fizikai kísérleteket tartalmazó Magie, oder die Zauberkräfte der Natur című műve.81 Idetartozik még J. H. Voigt-nak, a jenai egyetem matematika és fizikai tanárának kiadásaban megjelenet természettudományi folyóirat.82

  • 72 Newton, I.: Philosophise naturalis principia mathematica. Vol. 1–3. Genf, 1760–1762. Optica. Genf–Lausanne, 1740.
  • 73 Franklin, B.: Kleine Schriften. Wien, 1794.
  • 74 Musschenbroek, P.: Elementa physices. Leyden, 1741. – Másik meglévő műve: Physica-experimentales et geometrica. Viennæ, 1756.
  • 75 Nollet, J. A.: Lecons de physique expérimentale. Amsterdam–Leipzig, 1754–1756.
  • 76 Wolff, Ch.: Philosophia naturalis sive physica dogmatica. Vol. 1–4. Halle–Magdeburg, 1762–1768.
  • 77 Gehler, J. S. T.: Physikalisches Wörterbuch. Bd. 1–4. Leipzig, 1787–1791. Suppl. und Register Bd. 1–2. 1794–1795.
  • 78 Regnault, N.: Entretiens physiques d’Ariste et d’Eudoxe. Vol. 1–3. Paris, 1729. – Másik meglévő műve: L’Origine ancienne de la physique nouvelle. Vol. 1–3. Paris, 1734.
  • 79 Biwald, G. L.: Institutiones Physicæ generalis et particularis. Pars 1–2. Graz, 1768.
  • 80 Gmelin, E.: Untersuchung über thierischen Magnetismus. Heilbron, 1793.
  • 81 Halle, J. S.: Magie, oder die Zauberkräfte der Natur, so auf den Nutzen und die Belustigungangewendet werden. Theil 1–4. Berlin, 1784–1786.
  • 82 Voigt, J. H.: Magazin für das neuesten Zustand der Naturkunde. Bd. 1–12. Jena, 1797–1806.

Teleki könyvtárában Newton Principiája nincs meg, az Opticának viszont egy korai kiadása található. (A műnek második, a latin fordításnak első kiadása.83) A leydeni P. Musschenbroek is szerepel egy művel, mely fizikai előadásait tartalmazza.84 J. A. Nollet kísérleti fizikája is megvan, de nem az a kiadás, ami Széchényinél.85 A Gehhr-féle fizikai lexikont említjük, még, mint mindkét könyvtárban meglevőt – a párhuzamok ezzel meg is szűnnek.

A fizika történetének nagy nevei közül Teleki könyvtárában még a holland fizikus, Ch. Huygens nevével találkozunk, bár ő még a XVII. század tudósa,86 míg a Bernoulli család tagjaitól több mű is van, köztük Daniel Bernoulli-nak a fizika történetében igen fontos Hydrodynamicája.87 Megvan a neves oxfordi professzornak, J. T. Desaguliers-nek kísérleti fizikája.88 A francia hugenotta származású, szabadkőműves tudósnak főleg az elektromosság területén végzett kutatásai jelentősek. Ugyancsak az elektromosság, valamint a gázok vizsgálatának területén tűnt ki az angol J. Priestley, fizikus és kémikus. Itt a gázokról szóló műve található, német fordításban.89 Fontos mű Newton tanítványának, W. J. Gravesande-nak, a leydeni egyetem matematika–fizika tanárának munkája. Ő az első, aki a kontinensen Newton rendszerét tanítja és a fizikát kísérleti alapon oktatja. Tankönyvét fizikai kísérletek képeivel illusztrálta. Teleki könyvtárában a műnek 1725-ös, bővített kiadását találjuk, valamint egy kivonatos bécsi kiadását.90 L. Euler egy művét, mely részben matematikával, részben fizikával foglalkozik, már a matematikánál említettük. Az orvostudományban, botanikában és fizikában, főleg az elektromosságtanban egyaránt kitűnt holland orvosnak, J. Ingenhousz-nak egy elektromossággal foglalkozó műve található.91

  • 83 Newton, I.: Optice, sive de reflexionibus refractionibus lucis libri tres. London, 1706. – A mű első kiadása angolul 1704-ben jelent meg.
  • 84 Musschenbroek, P.: Institutiones physicæ. Leyden, 1748.
  • 85 Nollet, J. A.: Le cours de physique expérimentale. Vol. 1–5. Paris, é. n.
  • 86 Huygens, Ch.: Opera varia. Vol. 1–2. Leyden, 1724.
  • 87 Bernoulli, D.: Hydrodynamica. Strassburg, 1738.
  • 88 Desaguliers, J. T.: Gours de physique expérimentale. Paris, 1757.
  • 89 Priestley, J.: Versuche und Beobachtungen über verschiedene Gattungen der Luft. lad. 1–3. Wien, 1778–1789.
  • 90 Gravesande, W. J.: Physices elementa mathematica experimentis confirmata, sive intruductio ad philosophiam Newtonianæ. Leyden, 1725. – Institutiones philosophiæ Neutonianæ. Vindobonæ, 1760.
  • 91 Ingenhousz, J.: Anfangsgründe der Elektrizität. Wien, 1781.

A továbbiakban több művel szerepel a jezsuita természettudós R. G. Boscovich [Bošković]. Az Itáliában, majd Párizsban tanító tudós Newton követője és tanainak elterjesztője. Művei a kartéziánus fizikával szemben nagy lépést jelentettek előre, bár egyes téves elméletei egy ideig eltorzították Newton eredeti elképzeléseit.92 Jó fizikai kézikönyv M. J. Brisson-nak, a Lycée Bonaparte professzorának Dictionnaire-je.93 A hőtan és fénytan egy gyakorlati kísérletezője, a párizsi ügyvéd N. Gauger szintén szerepel egy művel.94 Megvan R. Smith-nek, a teológiai végzettségű, de matematikussá lett és az angol király „mechanikai mester”-ének címével kitüntetett cambridge-i professzornak optikája.95 A már többször említett A. G. Kästner göttingeni professzornak egy hidrodinamikáról szóló műve található.96

Meg kell még emlékeznünk Segner János Andrásról, aki ugyan Magyarországról származott el, de később Jénában, Göttingenben, majd Halléban lett matematika–fizika tanár s munkássága az európai tudományos közéletbe, ezen belül is a németnyelvű irodalomba épült bele.97 J. M. Krüger halléi, majd helmstädti egyetemi tanár Naturlehre című műve magyar szempontból különösen érdekes. Művét Kováts József nagyenyedi professzor latinra fordította és Kolozsváron 1774-ben kiadta. Ez volt az első, Newton rendszerén alapuló fizikakönyv Erdélyben.98

  • 92 Boscovich, R. G.: De lumine. Viennæ, 1766. Theoria philosophiæ naturalis. Viennæ, 1769. – Opera pertinentia ad opticam et astronomiam. Vol. 1–5. Bassano, 1785.
  • 93 Brisson, M. J.: Dictionnaire raisonné de physique. Vol. 1–2. Paris, 1781.
  • 94 Gauger, N.: La méchanique du feu, ou l’art d’en augmenter. Paris, 1749.
  • 95 Smith, R.: Gours complet de l’optique. Tom. 1–2. Avignon, 1761.
  • 96 Kästner, A. G.: Anfangsgründe der Hydrodynamic. Göttingen, 1769.
  • 97 Segner, J. A.: Einleitung in die Naturlehre. Göttingen, 1754.
  • 98 Krüger, J. G.: Naturlehre. Theil 1–4. (a 4. rész latinul, J. D. Krull-tól való, önálló címe: Philosophia naturalis experimentis firmata.) Halle, 1771–1774, 1753. Kováts József fordításának címe: Elementa philosophiæ naturalis.

Megemlítjük még néhány ugyancsak német egyetemi tanár művét: G. Hamberger göttingeni,99 J. J. Lange hallei100 és A. Socin bázeli, illetve hanaui tanár elektromosságról szóló művét.101 Megvan a delejezéssel gyógyító csodadoktornak, A. Mesmer-nek az állati delejesség felfedezéséről szóló műve.102 A. Savérien matematikai és fizikai lexikonját a matematikai szaknál felsoroltuk. A továbbiakban néhány szerző nélküli, cím után ítélve fizikai tárgyú mű következik. (Taschenbuch, Magazin, Dictionnaire, Abhandlungen, Observations stb. Az egyenkénti felsorolástól eltekintünk.) Ide kívánkozik még egy érdekesség leírása, egy newtoniánus könyv, mely Le Newtonianisme pour les dames címmel Párizsban, 1738-ban jelent meg. A mű eredetijét F. Algarotti itáliai író és tudós írta fiatalon, 21 éves korában.103 Ahogy B. Fontenelle Descartes rendszerét igyekezett népszerű-tudományos formában előadni, úgy Algarotti is arra törekedett, hogy az új newtoni világképet olyan egyszerűen és hatásosan adja elő, hogy az a hölgyeket is meghódítsa. A mű nem annyira a dámák, mint inkább a tudósok körében kavart nagy vihart, de íróját egycsapásra ismertté tette s megszerezte számára Maupertuis és Clairaut barátságát. Algarotti az európai felvilágosodásnak jellegzetes alakja lett, Péterváron és II. Frigyes udvarában is megfordult. Művének fordítója L. A. Duperron de Castera francia diplomata, mellékesen gáláns szerelmi történetek és könnyedén filozofáló művek szerzője. A fordítás rosszul sikerült, csak hamis képe az eredetinek. Algarotti népszerűsítő törekvése nem volt egyedülálló példa, a filozofálást annyira kedvelő XVIII. században még a nagy Euler is hasonló formába öntötte névtelenül kiadott művét: Lettres à une princesse d’Allemagne sur divers sujet de physique et de philosophie. (Vol. 1–3. Lepzig, 1770) Teleki könyvtárában mindkét mű megvolt.

  • 99 Hamberger, G.: Elementa physices. Jena, 1750.
  • 100 Lange, J. J.: Elementa philosophiæ naturalis. Halle, 1735.
  • 101 Socin, A.: Anfangsgründe der Elektrizität. Hanau, 1777.
  • 102 Mesmer, A.: Memoire sur la découverte du magnetisme animal. Genf, 1781.
  • 103 Algarotti, F.: Newtonianismo per le donne. Napoli, 1733.

Áttekintve a fizika tárgykörébe vágó műveket, megállapíthatjuk, hogy mindkét gyűjtemény határozott érdeklődésről tanúskodik a kísérleti fizika iránt. Ezt tanúsítják P. Musschenbroek, J. A. Nollet, J. T. Desaguliers és J. Priestley művei, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Természetesen itt is találnánk kiegészíteni valót, pl. Sauri abbé kísérleti és elméleti fizikáját.104 A kimondottan elektromossággal foglalkozó művek viszont nincsenek olyan számban képviselve, ahogy azt a kor érdeklődése és az irodalmi termés is indokolná. Hiányoljuk pl. L. Galvani művének német fordítását.105 B. Franklin műve is megjelent németül,106 ugyancsak J. Priestley érdekes munkája, amely az elektromosság addigi történetét és eredményeit foglalta össze.107 Az olasz származású, de Angliában működő T. Cavallo elektromosságtani művei is igen elterjedtek voltak a kontinensen.108 A századvég áltudományos prófétájának, a „delejezéssel” gyógyító A. Mesmer-nek is sok műve forgott közkézen, közülük Teleki könyvtárában találunk egyet.109

  • 104 Sauri (Jean, abbé): Cours de physique expérimentale théorique. Tom 1–4. Paris, 1776–1777.
  • 105 Galvani, L.: Abhandlung über die Kräfte der thierischen Elektrizität auf die Bewegung der Muskeln… Prag, 1793.
  • 106 Franklin, B.: Briefe von der Elektrizität. Stockholm, 1758.
  • 107 Priestley, J.: Geschichte und gegenwärtiger Zustand der Elektrizität. Berlin, 1772. – Angol eredetije: The history and present state of electricity. London, 1767.
  • 108Többek között: Cavallo, T.: Abhandlung der theoretischen und praktischen Lehre der Elektrizität. Bd. 1–2. 4. Aufl. Frankfurt–Leipzig, 1797. – Versuch über die Theorie und Anwendung der medizinischen Elektrizität. Leipzig, 1799. – Traité complet d’electricité. Paris, 1785.
  • 109 Mesmer egyéb művei még: Kurze Geschichte des thierischen Magnetismus. Karlsruhe, 1783. – Allgemeine Erläuterungen über den Magnetismus und Somnambulismus. Halle, 1813. – Lehrsätze über den thierischen Magnetismus. Strassburg, 1785.

Igen népszerűek voltak a XVIII. században azok a művek, amelyek érdekes matematikai és fizikai problémákat, matematikai játékokat és fizikai kísérleteket foglaltak össze, többnyire az érdeklődő műveltebb emberek számára, népszerűtudományos formában. Ezek közül a legkitűnőbb J. Ozanam műve, a Recreation mathématiques et physiques. Bár még 1694-ben látott napvilágot, a XVIII. században egyre bővülő új kiadásokban jelent meg s rendkívül népszerű volt. Egyik átdolgozója a század végén J. E. Montucla, a neves matematikus. Ez a mű is hiányzik Széchényi, illetve Teleki könyvtárából. A továbbiakban a mechanika két alapvető művének hiányát kell megállapítanunk, L. Euler-nek és J. L. Lagrange-nak a bevezetőben említett műveit. Nincs meg d’Alembert mechanikai műve110 s nem találjuk La Caille mechanikáját és optikáját sem.111 Gravesande fizikai műve csak Teleki-nél van meg, Széchényi-nél hiányzik. M. V. Lomonoszov Péterváron megjelent művei nem tartoztak az elterjedt művek közé, jóllehet a bennük közölt tudományos eredmények a korabeli tudomány élvonalába tartoztak. Meditationes-de solido et fluido (St. Petersburg, 1760) című műve az anyag megmaradása törvényének első publikációja. Jelentős még egy fénytani munkája is.112 A csillagászatnál már találkoztunk J. H. Lambert nevével, akinek fizikai művei is jelentősek. Photometria című művével ő a fotometria megalapítója. (Augsburg, 1760) Megemlítjük még a hiányok között az elsősorban szintén csillagász J. J. Ferguson-nek főleg gyakorlati célú mechanikai műveit.113

  • 110 d’Alembert, J.: Traité de dynamique. Paris, 1743. – Későbbi kiadások még 1758-ban és 1796-ban.
  • 111 La Gaille, N. L.: Lecons élémentaires de mécanique… Paris 1743. – Későbbi kiadások: 1757, 1770, 1778, majd Avignon, 1781. Lecons élémentaires d’optique. Paris, 1756. – Későbbi, bővített kiadások: 1808, 1810.
  • 112 Lomonoszov, M. V.: De origine lucis, sistens novam theoriam colorum. St. Petersburg, 1756.
  • 113 Ferguson, J. J.: Lectures on select subjects in mechanics, hydrostatics, pneumatics and optics. London, 1760. – Select mechanical exercises. London, 1773. – Introduction to electricity. London, 1770.

VIII

A vegyészet történetében a XVIII. század jelentős fejlődést hozott, ekkor vált a kémia egzakt természettudománnyá. A középkori alkímia titokzatosságát már az előző századok során levetette s bár még a felvilágosult korban is akadtak itt-ott hívei, illetve becsapottjai az aranycsinálásnak, ezek már nem jelentették a fejlődés fő vonalát.

A jatrokémia korában, a XVI–XVII. században a kémia az orvostudomány segédtudománya volt, célját az emberi szervezetben lefolyó jelenségek vizsgálatában és gyógyszerek készítésében látta. A XVIII. században azonban a kémia már önállósult, a tudósok rendszerezték az addigi eredményeket s a kutatást egyetlen központi kérdés, az égés problémája köré csoportosítva, megalkották a vegytan terén az első tudományos hipotézist, a flogisztonelméletet. Az elmélet ugyan nem volt helytálló, s a század végén nagy munkájába került a kutatóknak, amíg korlátait le tudták dönteni – mégis nagy lendületet adott a kémia fejlődésének, mert általa a jelenségek egész sorát sikerült megmagyarázni s egy egységes logikai rendbe beállítani.

A korszak élén R. Boyle, a kutató kémikus első típusa áll. Bár még a XVII. században élt, s a flogisztonelmélet is csak halála után született meg, mégis ő a vegytan tudományos fejlődésének elindítója. Kísérletei során kialakította a modern vegyelemzést, s elsőnek vetette el az arisztotelészi négy elem megkövesült dogmáját.

A flogisztonelmélet alapjait a sokoldalú J. J. Becher vetette meg, akinek munkásságában kémiai, orvosi, matematikai, mechanikai művek mellett filozófiai, politikai, közgazdasági, sőt nyelvtudományi művek is szerepelnek. Az elméletet véglegesen G. E. Stahl jénai, majd hallei egyetemi tanár, később a porosz király udvari orvosa dolgozta ki.114 A továbbiakban a leydeni egyetem orvosprofesszora, H. Boerhaave nem új elméletek, vagy kísérleti eredmények közzétételévei tűnt ki, hanem összefoglalta az addigi ismereteket. Elementa chemiæ című műve még a század közepén is a legelterjedtebb vegytani könyv volt. Számos kiadást ért, valamennyi európai nyelvre lefordították.

  • 114 Stahl, G. E.: Fundamenta chymiæ dogmaticæ et experimentalis. Nürnberg, 1726.

A század elejének kitűnő vegyésze a francia E. Geoffroy. Főleg az elemek vegy-rokonságának vizsgálatával tűnt ki. A flogiszton-korszak legnevezetesebb vegyésze a berlini S. A. Marggraf. A párizsi egyetem tanárát, P. Macquer-t elsősorban nagy sikerű kémiai tankönyvei miatt említjük meg. Elements de chymie pratique és Elements de chymie théoretique című művei, valamint Dictionnaire de chymie című műve – az első vegytani lexikon – a kémia legsikeresebb könyvei közé tartoznak, kiadásaik és fordításaik száma temérdek.

A század folyamán az érdeklődés a gázok felé fordult. M. V. Lomonoszov mutat rá először arra, hogy a vegyi reakcióknál lekötött, illetve felszabaduló gázokat is le kell mérni, nemcsak a szilárd anyagokat – s ezzel megfogalmazza az anyag megmaradásának elvét. Eredményére nem figyelnek fel, csaknem félszázad múlva azonban A. L. Lavoisier, a kémia XVIII. századi zsenije ugyanezt az elvet szögezi le. Ő dönti meg véglegesen a flogisztonelméletet s betetőzi az először R. Boyle által bevezetett kvantitatív módszer alkalmazását. Vele lezárul a flogiszton-korszak, s megkezdődik a pontos mennyiségi vizsgálatok kora. Lavoisier összegezte a gázok kutatása terén addig elért eredményeket is. A két legfontosabb felfedezés ezen a téren az oxigén (J. Priestley) és a szénsav (J. Black) felfedezése volt. Ugyancsak Lavoisier magyarázta meg először helyesen az égés, sőt az élet folyamatát is, ami szintén égés, vagyis oxidáció. Munkássága – főleg elméleti megállapításai – korszakalkotók a kémia minden területén. Nyomában C. L. Berthollet, R. J. Richter és T. Bergmann főleg a vegyrokonság kérdésével foglalkoztak. A gázok vizsgálatának területén nagy jelentőségű még H. Cavendish és C. W. Scheele működése. Utóbbit a szerves vegytan megalapítójának tekintjük.

Lavoisier működése gyakorlati téren is forradalmasította a vegyészetet. A kémia már ekkor behatolt az iparba, s új gyártási eljárások kidolgozásával elősegítette a nagyipari termelést. Különösen a textil-, bőr-, és élelmiszeriparban volt jelentős a tudomány segítsége az iparnak.

A Lavoisier utáni kor vegyészeinek működése – L. J. Proust, J. Dalton, L. J. Gay-Lussac, H. Davy és J. J. Berzelius tevékenysége – már zömmel a XIX. század elejére esik.

Széchényi gyűjteményében mindössze három kémiai tárgyú művet találunk. Az egyik P. Macquer-nek említett vegytani lexikona,115 a második A. F. Fourcroy-nak, a kiváló francia vegyésznek munkája.116 Fourcroy Macquer halála után huszonöt éven keresztül volt a „Jardin du Roi” kémia tanára. Érdemei nemcsak a vegytan fejlesztésének területén, hanem a francia nyilvános oktatás szervezésében is nagyok. A harmadik mű L. F. Crell-tól, a helmstädti, majd göttingeni egyetem orvostudomány, illetve kémia tanárától való.117

  • 115 Macquer, P.: Dictionnaire de chymie. Tom 1–5. Neufchátel, 1789.
  • 116 Fourcroy, A. F.: Synoptische Tabellen der Chemie. Andernach, 1802.
  • 117 Grell, L. F.: Neues chemisches Archiv. Bd. 1–8. Leipzig, 1783–1791.

Teleki gyűjteményében szintén szerepel P. Macquer vegytani lexikona s ezen kívül még híres kémiai kézikönyveinek egyike.118 A kitűnő tankönyvek, illetve kézikönyvek között kell megemlítenünk J. R. Spielmann művét is.119 A szerző orvos, gyógyszerész és kémikus volt, végül a strasbourgi egyetem tanára. Idetartozik R. A. Vogel-nek, a göttingeni egyetem orvosprofesszorának több kiadást ért kémiai kézikönyve is.120 G. E. Stahl-tól, a flogisztonelmélet megalapítójától is találunk művet.121 Mind Stahl, mind F. Hoffmann elsősorban orvosok, munkásságukba erősen összefonódik a kémia az orvostudománnyal éppúgy, mint F. N. J. Jacquin bécsi orvosprofesszornál, aki a botanikában is kiváló eredményeket ért el, sőt ásványtannal és kohászattal is foglalkozott.122 A jatrofizikai orvosi irányt követő F. Hoffmann hallei orvosprofesszor műve is orvosi jellegű.123

Részben még a XVII. századi alkimisták közé tartozik J. Kunckel, aki mint gyógyszerész kezdte, majd fejedelmek szolgálatában álló vándorló tudósként folytatta. Nevezetesebb az itt található műve, a Laboratorium chymicum (Berlin, 1767), mely alkimista vonásai mellett sok értékes vegytani megállapítást is tartalmaz. Megtaláljuk J. Priestley fontos művét, melyben gázvizsgálatairól számol be.124 A. L. Lavoisier-től két németre fordított mű szerepel, az egyik a flogiszton-ellenes kémia összefoglaló műve, a másik egy válogatás fizikai-kémiai írásaiból.125 Inkább farmakológiai vonatkozású K. Neumann-nak, a berlini orvosi sebészeti főiskola kémia tanárának, a porosz patikák főfelügyelőjének műve.126

  • 118 Macquer, P.: Dictionnaire de chymie. Paris, 1778. – Anfangsgründe der praktischen Chymie. Leipzig, 1768.
  • 119 Spielmann, J. R.: Institutiones chemiæ. 2. ed. Strassburg, 1766.
  • 120 Vogel, R. A.: Insitutiones chemiæ. Göttingen, 1762.
  • 121 Stahl, G. E.: Opus chymico-physico-medicium seu schediasmatum. Halle, 1740.
  • 122 Jacquin, F. N. J.: Anfangsgründe der medizinisch-praktischen Chymiæ. Wien, 1783. – Chymische Untersuchung der Meyerschen Lehre von den fetten Säure… Wien, 1770.
  • 123 Hoffmann, F.: Observationes physico-chemicæ. Halle, 1722.
  • 124 Priestley, J.: Versuche und Beobachtungen über verschiedene Gattungen der Luft. Bd. 1–3. Wien, 1778–1789.
  • 125 Lavoisier, A. L.: System der antiflogistischen Chemie. Berlin, 1792. – Physikalisch-chemische Schriften. Greifswald, 1783–1794.
  • 126 Neumann, K.: Prælectiones chemicæ, seu chemia medico-pharmaceutica experimentalis et rationalis. Berlin, 1740.

A bevezetőben említett nevek és a felsorolt művek közötti különbség részben már feltárja a hiányokat. Leginkább H. Boerhaave Elementa chemiæ című művét, a század egyik legfontosabb kémiai összefoglalását hiányoljuk. (Első kiadása Leydenben, 1731-ben.) Nem szerepel A. L. Lavoisier legfontosabb műve sem.127 S. A. Marggraf ugyan keveset írt, kísérleti eredményeit többnyire a berlini akadémia kiadványaiban jelentette meg, de ezeket összegyűjtve kétszer is kiadták.128 Gyűjteményeinkben nem szerepel. A keveset író tudósok közé tartozott H. Cavendish és J. Black is. Előbbi főleg a Philosophical Transactionsben publikált, utóbbi kémiai előadásainak anyagát csak halála után adták ki.129 Nem találunk művet C. L. Berthollet-től, akinek elsősorban a vegyrokonságról írt munkája jöhetne szóba, melynek német fordítása is volt.130 Nem szerepel a szerzők között a két kiváló svéd vegyész, T. Bergmann131 és K. W. Scheele sem.132 A teljesség kedvéért említjük meg E. Geoffroy-t akinek orvosi könyvében igen sok a vegytani vonatkozás. A posthumus könyvet még többször kiadták a század folyamán.133

  • 127 Lavoisier, A. L.: Traité élémentaire de chymie présenté dans un ordre nouveau. Tom. 1–2. Paris, 1789.
  • 128 Marggraf, S. A.: Ghymische Schriften. Theil 1–2. Berlin, 1768.
  • 129 Black, J.: Lectures on chemistry. Vol. 1–2. Edinburgh, 1803.
  • 130 Berthollet, C. L.: Recherches sur les lois de l’affinite. Paris, 1801. – Német fordítása: Untersuchung über die Gesetze der chemischen Verwandschaf ten. Berlin, 1802.
  • 131 Bergmann, T.: Kleine physische und chemische Werke. Frankfurt, 1782–1790.
  • 132 Scheele, C. G.: Traité chimique de l’air et du feu. Paris, 1781. – Német fordítása: Chemische Abhandlung von der Luft und dem Feuer. Upsala–Leipzig, 1772. Ed. 2. Leipzig, 1782. – Opuscula chemica et physica. Vol. 1–2. Leipzig, 1788. – Németül: Berlin, 1793.
  • 133 Geoffroy, E.: Tractatus de materia medica. Vol. 1–3. Paris, 1741. – Franciául uo. 1741–1743. – Németül: Leipzig, 1760–1765. – Angolul: London, 1736.

A bevezetőben nem emlékeztünk meg N. Lémery francia vegyészről, akinek munkássága főleg a farmakológia terén jelentős. Cours de chymie című művének első kiadása 1675-ben jelent meg és 23 kiadást ért – a század elején még ez volt a gyógyszerészek és kémikusok legnépszerűbb vezérfonala. Másik két műve is igen sok kiadást ért.134 Szintén kiváló francia gyógyszerész és vegyész volt A. Baumé, a róla elnevezett sűrűségmérő feltalálója. Fontosabb művei a Chymie expérimentale et raisonné (Vol. 1–3. Paris, 1773), melynek német fordítása is volt135 és az Elements de pharmacie théorique et pratique. (Paris, 1762) A századvég két kiváló francia vegyészét említjük még meg; mindketten igen sokat tettek a francia forradalom, majd a napóleoni idők alatt a kémia ipari alkalmazása, illetve oktatása terén. Az egyik a gyáros J. A. Chaptal136 a másik A. F. Fourcroy. Utóbbinak Philosophie chymique (Paris, 1792) című művét majdnem valamennyi európai nyelvre lefordították. Csak Széchényi könyvtárában találunk tőle egy művet.

A kémia szak tehát elég sok hiányt mutat fel, még Teleki-nél is, de itt nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarország gazdasági fejlődése ekkor messze elmaradt a kapitalizálódó nyugati államok mögött, már pedig a vegytan elég szorosan összefüggött az ipari forradalommal. Alapvető tájékozódást a legújabb eredmények alapján mindkét könyvtár tudott nyújtani – s itt elsősorban P. Macquer műveire gondolunk.

  • 134 Lémery, N.: Pharmacopée universelle. Paris, 1697. – Még sok kiadást ért, utoljára uo. 1764. – Dictionnaire universelle des drogues simples. Paris, 1698. – Még több kiadás, utoljára uo. 1759.
  • 135 Baume, A.: Erläuterte Experimentalchymie. Theil 1–3. Leipzig, 1775–1776.
  • 136 Chaptal, J. A.: Elements de chymie. Tom. 1–3. Paris, 1790.

IX

A két könyvtár állományának elemzésében a következőkben olyan műveket mutatunk be, melyek a természettudományi ismereteket általában, összefoglalóan tárgyalják, a természetről mint egységes egészről enciklopédikusán írnak, s nagy részük oktató, tudománynépszerűsítő céllal készült. Ezek a könyvek részben fizikai, részben természetrajzi ismereteket közöltek. Innen jutunk el a tisztán természetrajzi művek nagy csoportjához, melyek az élettelen és élő természetet leíró módon mutatták be. A „természet három országát”, az ásványok, növények és állatok világát együttesen vagy külön-külön tárgyaló művek, a különböző „historia naturalis”-ok a XVIII. században már magas fejlettségi fokon álltak. Mindhárom területen nagyarányú rendszerező tevékenység folyt, mely azután a XIX. században még nagyobb arányokban és még szigorúbb tudományos pontossággal folytatódott. Érdemes e három terület XVIII. századi fejlődését kissé részletesebben is szemügyre venni, s rajtuk keresztül a biológiát is érinteni.

Az ásványtan művelői a kezdeti külső leírások után jutnak el az ásványok kémiai tulajdonságainak tanulmányozásához. A kezdeteket olyan nevek fémjelzik, mint R. Boyle, a hírneves angol kémikus, vagy J. J. Becher, német orvos és vegyész. Utóbbinak nevezetes Physica subterranea (Frankfurt, 1669) című műve. Az ásványtani kutatásnak ez az irányzata a XVIII. században főleg svéd tudósok munkásságában teljesedik ki. Legkiemelkedőbbek közülük J. G. Wallerius, A. F. Cronstedt, T. Bergmann és C. W. Scheele. Hozzájuk csatlakozik a francia N. L. Vauquelin és a német H. M. Klaproth. Utóbbi fontos műve az öt kötetes Beiträge zur chemischen Kenntnis der Mineralkörper, mely már kétszáz ásványt elemzett a legszigorúbb tudományos pontossággal. (Bd. 1–6. Berlin, 1795–1815)

Az ásványok tudományos osztályozásával a század első felében már Linné is megpróbálkozott, de rendszerezése a korabeli ásványtani ismeretek fogyatékos volta miatt nem volt tudományos. Az osztályozás később kémiai és kristálytani alapokon történt meg. A kristálytan megalapozói francia tudósok: Romé de l’Isle és R. J. Haüy. Utóbbi Essai d’une théorie sur la structure des cristaux (Paris, 1772) című művében kimutatja a kristályalakok között levő matematikai összefüggéseket.

Az ásványtan történetében korszakalkotó A. Werner munkássága, aki rendszerbe foglalta az összes ismert ásványokat Von den äusseren Kennzeichen der Mineralien című művében. (Leipzig, 1774) Werner a freibergi bányászati akadémia tanára volt, az ásványtan iránt érdeklődők egész Európából idesereglettek, s tanításai így igen gyorsan elterjedtek.

A kőzetek rendszeres kutatása azonban a század folyamán már nem korlátozódhatott a gyűjtött ásványok vizsgálatára – a terep, illetve a talaj mélyebb rétegeinek közvetlen tanulmányozása vált szükségessé. Egy kevés indíttatást adott ezen a téren a bányászat, bár számára a gyakorlati kitermelés volt a fontos; a Föld szerkezetének mélyebb ismerete, illetve a Föld őstörténete csak a tudósokat érdekelte. A földfelszín kialakulásáról kétféle geológiai elképzelés is született, s ezek a század második felében heves harcot vívtak egymással. A neptunisták (özönvíz-pártiak) élükön Werner-rel azt állították, hogy minden a vízből való leülepedés útján keletkezett – míg a plutonisták, a földrengéspártiak a kőzetrétegek keletkezésének ún. katasztrófa-elméletét vallották. Közülük került ki J. Hutton, a XVIII. századi geológia másik nagy alakja, a modern elméleti geológia megalapítója. Korszakalkotó művében, a Theory of the Earthen (Edinburgh, 1795) kifejtette, hogy a geológiai erők ma is működnek, s a földfelszín kialakulásában a földrengések és vulkánikus kitörések kisebb jelentősége mellett döntően ezek a lassan működő geológiai erők játszanak szerepet.

A XVIII. században az ásványtan iránt megnyilvánuló nagy érdeklődést bizonyítják a különböző természetrajzi gyűjtemények és gerincük, a mineralógiai kollekció. Tulajdonosaik kezdetben főleg magánszemélyek: tudósok, főnemesek, nemesek. A nagyobb magánkönyvtáraknak ebben az időben az ásványtani és éremtani gyűjtemény legtöbbször olyan természetes kiegészítője, mint a térképek, kéziratok gyűjteménye, vagy a családi irattár.

A növénytan művelői előtt a XVIII. században az a hatalmas feladat állt, hogy az irodalomban leírt és már sok ezerre szaporodott növényfajta káoszában végre rendet teremtsenek. A nomenklatúra bizonytalansága, a növénynevek nagy számú szinonimái miatt teljes volt a bizonytalanság, rendkívül nehéz volt egy-egy növényt azonosítani. A Linné előtt megalkotott ún. „mesterséges rendszerek” nem tudták betölteni hivatásukat, bár voltak köztük igen figyelemre méltó kezdeményezések is, így pl. J. P. Tournefort francia botanikusé, akinek 1700-ban megjelent Institutiones rei herbariæ című műve (Tom. 1–3. Paris) már körülhatárolta a fontosabb rendszertani kategóriákat. Végre K. Linné korszakalkotó műveiben, a Systema naturæban (Leyden, 1735) és a Species plantarumban (Stockholm, 1753) megalkotta az addigi legtökéletesebb mesterséges rendszert, félreérthetetlen terminológiát vezetett be és meghonosította a binomiális nomenklatúrát. Ezek segítségével könnyűvé vált a növényhatározás, s fokozott erővel indulhatott meg Európa-szerte a helyi flórák kutatása, tanulmányozása. Egyre újabb növényfajtákat fedeztek fel, írtak le és illesztették be Linné rendszerébe. A növénytan azonban csakhamar túlnőtte a mesterséges rendszerek korlátait, s Linné egy másfajta rendszerezését, a természetes rokonságot kifejező csoportokat vette fejlődése további alapjául. Ezen a téren francia tudósok, A. L. Jussieu és A. P. de Candolle értek el jelentősebb eredményeket. Mivel Linné lebecsülte a mikroszkóp szerepét, nagy tekintélye megbénította a morfológiai kutatásokat – e téren a XVIII. század nem jutott tovább, mint amit az előző században a növénybonctan tulajdonképpeni megalapozói, R. Hooke, M. Malpighi és N. Grew már felfedeztek. Jelentősebb haladás a növényélettan területén volt, különösen S. Hales angol növény-fiziológus és H. L. Duhamel du Monceau francia botanikus munkássága fontos ezen a területen. Előbbi a növények táplálkozására, nedvkeringésére és növekedésére vonatkozó alapvető vizsgálatait közölte 1727-ben megjelent művében, utóbbi továbbfejlesztette a növények élettanára vonatkozó ismereteket. Az oxigén felfedezése (J. Priestley) nagy lendületet adott a növényélettani kutatásoknak, s 1779-ben J. Ingenhousz mondta ki először a zöld növények szénsav-oxigén cseréjét. (Experiments upon vegetables. London, 1779.) J. G. Koélreuter kimutatta a különböző fajok kereszteződésének, tehát a termékeny hibrid fajok keletkezésének lehetőségét.

Meg kell még emlékeznünk arról a jelenségről, amely mind a növénytan történetében, mind a könyvtörténetben rendkívül jelentős, és ez az illusztrált növénytani díszművek korszaka. Ez az időszak a XVIII. század közepétől mintegy száz éven át tart, de a fénykor a XVIII. századra esik. E munkák létrejöttében részben a botanika fellendülése, részben a kor, illetve a mecénások reprezentatív igénye játszott szerepet. A kis példányszámban megjelenő, már korukban is rendkívül drága díszművek a növények természethű képeit tartalmazták, művészi látásmóddal és hallatlanul magas fokú technikai készséggel ábrázolva. Tudósok és ihletett grafikusművészek közös alkotásai ezek a művek, bár néha előfordult, hogy a kettő egybeesett, így pl. N. J. Jacquin-nek, „Bécs Linnéjé”-nek esetében, aki maga illusztrálta műveit. E díszművek legkiemelkedőbb mesterei G. D. Ehret, a Bauer fivérek, (F. A. Bauer, F. L. Bauer és J. Bauer) P. J. Bedouté, P. J. Türkin és mások. (Az F. L. Bauer illusztrálta Flora Græcának. 1845–46-ban készült új lenyomatának mai értéke kb. 10–12 000 aranykorona.)

Az állattan területén a két előző század folyamán az állatvilágot leíró művek nagy számban láttak napvilágot. Az osztályozás, a rendszerezés itt is éppen olyan sürgető szükségszerűség volt, mint a botanikában. J. Ray és J. T. Klein foglalkoznak a rendszerezéssel, – Klein ugyan elég önkényesen, az állatok végtagjainak száma szerint osztályoz. Ray-nek viszont elsőként sikerült tisztáznia a fajfogalmat, s osztályozásában az egész középkoron át uralkodó Plinius-szal szemben Arisztotelész lényegében helyesebb felosztásához nyúlt vissza. A leíró állattan nagy, átfogó megreformálását K. Linné hajtja végre. Osztályozza az állatokat, s a botanikához hasonlóan itt is bevezeti a binomiális nomenklatúrát. Miután a kor hiányos anatómiai ismeretei még nem tették lehetővé az állatok belső szervezetén alapuló természetes rendszerezést, kis módosítással lényegében ő is elfogadta Arisztotelész felosztását. Linné munkássága nagy lökést adott a leíró állattannak. Míg a Systema naturæ 2. kiadása 1746-ban még csak 607 állatfajt ismertetett, a 13. kiadásban 1788-ban már 19 604 található. Az anatómia fejlődése a század végén már lehetővé tette egy természetes rendszer kidolgozását. Ezt G. Cuvier francia zoológus, az összehasonlító boncolástan megalapítója hajtotta végre, ő már nagy anatómiai apparátussal dolgozott, s állatrendszertana alapelveiben ma is helytálló.

Az anatómia csak a XVIII. század folyamán vett nagyobb lendületet, s az indítást itt is a mechanika szolgáltatta. W. Harvey vérkeringés elmélete mechanikai magyarázatra támaszkodott, a testet mint hidraulikus gépezetet fogta fel. Ez megfelelt Descartes állatgép–embergép elméletének, bár nála az utóbbit az előbbitől még megkülönbözteti valami értelmes lélekféle, amely az egész mechanizmus működését irányítja. Ezt is elhagyja J. O. Lamettrie francia filozófus, s L’homme machine című művében teljesen materialista alapra helyezkedik. A gépelméletet az anatómia vonalán még tovább fejlesztette G. A. Borelli olasz orvos és természettudós De motu animalium című művében. (Vol. 1–2. Roma–Leyden, 1680–85) Az élet „princípiumának” kérdését azonban egy hipotézissel volt kénytelén helyettesíteni; de jó nyomon járt, amikor elmélete szerint az életerő, a „sal vitæ” belégzés útján kerül a szervezetbe. Az oxigént csak 1774-ben fedezi fel J. Priestley, s nyomában kialakul az a szemlélet, mely az állati szervezetet mint egy hőerőgépet fogja fel, amelyben a táplálék fűtőanyagként elég. A század végére nagyjában tisztázódik az állati és növényi szervezetben lejátszódó szén–hidrogén–oxigén anyagcsere lefolyása, s ezen a síkon még az élő szervezet valóban párhuzamba állítható a hőerőgépek működésével.

A mikroszkópiai vizsgálatokra kell még rámutatnunk, mint amelyek döntő módon befolyásolták a biológia fejlődését, s így kihatással voltak természetesen az állattanra is. A fontos felfedezések még a XVII. század második felére esnek, s elsősorban R. Hooke, M. Malpighi, J. Swammerdam és A. Leeuwenhoek munkásságában tükröződnek. R. Hooke, a sejt felfedezője Micrographia című művében (London, 1665) elsőnek ad rendszeres leírást a mikroszkopikus világról. M. Malpighi a mikroszkopikus bonctan megalapítója. A XVIII. században, mint már említettük, a kutatásoknak ez a területe nem fejlődik lényegesen. Egyedül J. T. Needham mikroszkópiai vizsgálatai jelentősebbek.

A biológiában a kutatás sokkal véletlenszerűdben ment végbe, mint pl. a fizikában. Ennek oka részben az, hogy a biológia kezdeti eredményei nem szolgáltak még semmilyen gyakorlati alkalmazás alapjául, illetve kiindulópontjául – másrészt az élet kérdésének kutatása óhatatlanul ideológiai korlátokba ütközött. Istenhívők és racionalisták egyaránt az élő szervezetben kívánták eszméik helyességének igazolását megtalálni. Az élet kérdésében uralkodó zűrzavarra jellemzőek pl. a szaporodás kérdése körül dúló viták. Bár már W. Harvey kimondta az „Omne vivum ex ovo”b elvét, a XVII. század végén közel 300 nemzési hipotézis küzdött egymással. A tudományos viták a felvilágosodás századában is tovább folytatódtak, lelkes hívei voltak pl. a preformációnak, (eszerint a csírában eleve benne van az élőlény pontos, de kicsinyített mása) de még sokan hadakoztak az ősnemzés tanai mellett is, többek között olyan ismert tudósok, mint J. T. Needham és G. L. L. Buffon. A. Leeuwenhoek látta meg először mikroszkóp alatt az állati nedvben az ondósejteket, s C. F. Wolff-é, a szentpétervári akadémia bonctan és élettan tanáráé az érdem, hogy Theorie von der Generation című művében (Berlin, 1764) állást foglalt az embrió fokozatos fejlődése mellett. Az élettan területén alapvető még A. Haller svájci orvos, költő és polihisztor működése. Híres könyve, az Elementa physiologiæ, a kísérleti élettan első alapvető műve, 1757–1766 között jelent meg. (Tom. 1–8. Lausanne) Meg kell még emlékeznünk J. B. M. Lamarck-ról, bár műve, a Philosophie zoologique, melyben korát messze megelőzve a fajok fejlődéselméletét hirdeti, már a XIX. századba vezet át. (1809-ben jelent meg.)

  • bOmne vivum ex ovolatin minden élő tojásból (petéből) származik.

A természetrajzi ismereteknek tudományos színvonalon és ugyanakkor irodalmi stílusban való népszerűsítésének mestere a XVIII. században G. L. L. Buffon, a Jardin du Roi igazgatója, a nagy francia enciklopédia munkatársa. Hatalmas 36 kötetes műve a Histoire naturelle (Paris, 1749–1788) a Földre, az emberre, az állatokra, növényekre és ásványokra vonatkozó ismeretek óriási tárháza. Angol, német, holland és olasz nyelvre is lefordították, s egyes kötetei minden XVIII. századi jelentősebb könyvgyűjteményben szerepeltek. Sikerét elsősorban érzékletes megjelenítő erejének és képzeletdús stílusának köszönhette, míg tudományos téren jóval alatta maradt a kor jelentős szakíróinak. Természettudományos nézeteiben sok haladó vonás található, de ugyanakkor ellentmondás is: végeredményben hatása jóval pozitívabb, mint műveinek értéke.

Széchényi könyvtárában az általános természeti ismereteket tárgyaló munkák közül elsőnek G. L. L. Buffon említett nagy művéről kell megemlékeznünk, melyből 33 kötet található. A. F. Büsching német geográfus művének címe népszerűsítő tendenciára utal.137 Hasonlóképpen a gyakorlatias oktatásáról híres dessaui iskolának, a Philantropium tanárának, K. Ph. Funké-nak művei.138 Némi átdolgozással több mint félévszázadon át népszerű volt J. H. Helmuth német egyházi ember Volksnaturlehre című műve.139 A kiváló osztrák közgazdasági író, J. H. G. Justi itt egy természettudományi művel szerepel.140 Handwörterbuch der Naturgeschichte címmel egy lipcsei orvos, G. B. Schmiedlein nyújt összefoglaló ismereteket.141 Főleg az ifjúság számára írta változatos tárgykörű (földrajz, természetrajz, történelem) és sok kiadást ért műveit G. Ch. Raff ulmi, majd göttingeni tanár.141 Figyelemre méltó még egy francia munka, a nyolckötetes Le spectacle de la nature (Utrecht, 1736), mely igen népszerű volt, sok kiadást ért, majdnem minden európai nyelvre lefordították. Jó példája a század általános természettudományi ismereteket közlő, tanító jellegű műveinek. Alkotója N. A. Pluche francia természettudós, tanár és egyházi ember, aki azonban szembekerült az egyházi hatóságokkal, s emiatt rendjétől és állásától is kénytelen volt egy időre megválni. Magántanítóként működött, s említett műve is pedagógiai ihletésű: egy vidéki földesúr és egy pap párbeszédes formában közlik egy nemes ifjúval mindazt, amit a természetről, illetve a világegyetemről tudni illik. A témák igen változatosak: nemcsak fizikai, csillagászati és természetrajzi ismereteket közöl, de megismertet a mezei gazdasággal, az egyes ipari mesterségekkel, beszél az emberről, mint biológiai és mint társadalmi lényről, végül eljut az ember és az isten kapcsolatához. Bár alapvetően vallásos szemléletű, a természeti ismeretek hasznosságának hangsúlyozása, s az utolsó kötetben a tolerancia hirdetése kiemeli a hasonló művek sorából.

  • 137 Büsching, A. F.: Unterricht in die Naturgeschichte für diejenigen, welche wenig oder gar nichts davon wissen. Berlin, 1780.
  • 138 Funke, K. Ph.: Naturgeschichte und Technologie für Lehrer in Schulen und für Liebhaber dieser Wissenschaften. Bd. 1–3. Braunschweig, 1794–1796. – Naturgeschichte und Technologie. Wien, 1808. – Ez a mű 1812-ben már 6. kiadását érte meg.
  • 139 Helmut, J. H.: Volksnaturlehre zur Dämpfung des Aberglaubens. 2. Aufl. Braunschweig, 1788. – Hetedik kiadása 1822-ben, 15. (!) kiadása 1853-ban J. G. Fischertől.
  • 140 Justi, J. H. G.: Fortgesetzte Bemühungen zum Vorteile der Naturkunde. Berlin,1759–1760.
  • 141 Schmiedlein, G. B.: Handwörterbuch der Naturgeschichte. Theil 1–3. Leipzig, 1800–1801.
  • 142 Baff, G. Ch.: Naturgeschichte für Kinder. Tübingen. 1787.

Ásványtani művek közül a svéd mineralógusnak, A. E. Cronstedt-nek két németre fordított művét találjuk.143 A két könyv tulajdonképpen egyazon műnek két különböző német fordítása – rajtuk keresztül érdekes tudománytörténeti, illetve könyvkiadás-történeti megállapításokat tehetünk. Az eredeti mű névtelenül jelent meg Stockholmban 1758-ban. Két év múlva, még Cronstedt életében Koppenhágában megjelent német fordítása, majd ennek egy újabb bővített változata 1770-ben Lipcsében. A következő német kiadást maga A. Werner fordította 1780-ban, mivel az előző fordításokat igen rossznak és hibásnak Ítélte. Werner szerint az 1771-es francia változat még rosszabb, de leghibásabb a szentpétervári 1776-os orosz kiadás, miután mindkettő a német fordítások után készült. Még a legelfogadhatóbb az angol változat, s az ebből készült olasz. Miután a tanítás alapja mindenütt Cronstedt műve, elhatározta, hogy saját maga fordítja le svéd eredetiből. Werner az előszóban a nagy elődnek kijáró tisztelettel ír Cronstedt-ről, megállapítva művének kiemelkedő jelentőségét és ásványtani rendszerezési elveinek újszerűségét.

  • 143 Cronstedt, A. F.: Mineralogie. Leipzig, 1780. – Versuch einer Mineralgeschichte. Leipzig 1770.

Cronstedt művének sorsa nem állt egyedül: a jó szakmai fordítások sokszor hiányoztak, s igen gyakran maguk a tudósok kellett, hogy a nyelvi átültetéssel foglalkozzanak, ha nem akartak a szakmai színvonalból engedni, s tévedések áldozataivá válni.

Ezért olyan gyakori a fordításoknál a bővítés, átdolgozás, mivel a szakemberfordítók saját tapasztalataikkal is kiegészítették az idegenből átvett műveket. (Természetesen a szerzői jogok tisztázatlansága is hozzájárult a szellemi javak szuverén, sőt önkényes kezeléséhez.)

Megvolt Széchényi könyvtárában K. Linné-nek az ásványok felosztásáról szóló munkája is.144 Megtalálható F. E. Brückmann-nak, a Magyarországon is hosszabb időt eltöltött wolfenbütteli orvosnak és természettudósnak a világ bányászatáról készített nagy összefoglaló műve.145 Egy francia orvos és mineralógus, L. Launay műve146 és egy, a bécsi udvari természetrajzi gyűjteményt ismertető munka egészíti ki ezt a szakterületet. Utóbbi K. Haidinger-nek, a természetrajzi kabinet őrének, későbbi bányatanácsosnak munkája.147

Kimondottan botanikai művet is csak néhányat találunk. Legfontosabb K. Linné két művének fordítása, az egyik a Vollständiges Pflanzensystem című, (Bd. 1–4. Nürnberg, 1777–1778) a másik Linné első nagy jelentőségű munkája, a Systema naturæ, mely nemcsak a növények, hanem az ásványok és állatok osztályozását is magában foglalta.148 Csehország flóráját mutatja be egy szépen illusztrált mű, a Flora Boemica. (Prága, 1793–1794) Alkotója E. W. Schmidt, prágai botanikus és virágfestő, a prágai főiskolán a botanika tanára. A Felvidékről elszármazott bécsi orvos, J. J. Wernischek művében a növények osztályozásának egy új, bár meglehetősen önkényes módját fektette le. Műve két kiadást ért, de rendszerét ezután elfeledték.149 Egy berlini professzor, F. A. L. Burgsdorf erdészeti szakértő zárja le a sort, a fafajtákról írt művével.150

  • 144 Linné, K.: Vollständiges Natursystem des Mineralreichs. Nach d. 12. Ausgabe übersetzt v. J. F. Gmelin. Nürnberg, 1777–1785.
  • 145 Brückmann, F. E.: Magnolia Dei in locis subterraneis, oder unterirdischer Schatz-Cammer aller Königreiche und Länder. Bd. 1–2. Braunschweig-Wolfenbüttel, 1727–1730.
  • 146 Launay, L.: Essai sur l’histoire naturelle des roches. Bruxelles–Paris, 1786.
  • 147 Haidinger, K.: Eintheilung der K. K. Naturaliensammlung zu Wien. Wien, 1782.
  • 148 Linné, K.: Vollständiges Natur system. Bd. 1–8. Nürnberg, 1773–1789.
  • 149 Wernischek, J. J.: Genera plantarum ad facilius consequendam earum notitiam secundum numerum… Ed. 2. Viennæ, 1766.
  • 150 Burgsdorf, F. A. L.: Versuch einer Geschichte der Holzarten. Berlin, 1783–1800.

Nevesebb szerzőtől való állattani mű csak egy van: G. Edwards angol természettudós, a kor egyik leghíresebb ornitológusának munkája, melyet az angol eredeti után Nürnbergben adtak ki. Az illusztrált, pompás kiállítású eredetinek német fordítása J. M. Seligmann, neves nürnbergi rézmetsző és kiadó gondozásában jelent meg.151 Még egy ornitológiai mű van, szintén sok metszettel, J. Ch. D. Schreber-től, az erlangeni egyetem orvosprofesszorától.152 Egy kisebb állattani breviárium található Ch. W. J. Gatterer göttingeni, majd heidelbergi tanár tollából.153 Bár Gatterer fő érdeklődési területe nem az állattan, hanem a kamarai tudományok voltak. Megvan H. S. Reimarus-nak az állatok ösztöneiről írt műve.154 Reimarus elsősorban filológus volt, de foglalkozott természetrajzzal is. J. J. N. Spalowsky bécsi orvos és természettudós két nagyobb művet írt, egyiket a négylábúakról, a másikat a madarakról, de a katalógus csak a mű bevezetőjét, illetve a művet bejelentő ismertetőt írja le, lehet, hogy csak ez volt meg.155 L. Th. Gronovius leydeni természettudós, a Royal Society tagjának egy műve156 és J. H. Sulzer svájci tudósnak a férgekről szóló munkája egészíti ki a zoológiai művek sorát.157

Az általános természettudományi és összefoglaló természetrajzi művek közül Teleki gyűjteményében a Széchényi anyaggal párhuzamos G. L. L. Buffon nagy műve, melynek egyes részei több kiadásban is megvannak, s a francia eredetin kívül német fordítás is van. (Az összes meglevő kötetek száma 79!) G. Ch. Raff gyermekeknek szóló Naturgeschichte című műve és a Le spectacle de la nature című összefoglaló munka egy hágai és egy későbbi párizsi kiadása szerepel még az azonos művek között.158

  • 151 Edwards, G.: Sammlung verschiedener ausländischer und seltener Vögel… nach d. englischen v. J. M. Seligmann. Theil 1–9. 474 rézmetszet. Nürnberg, 1749–1778. A katalógus csak az 1–8. részt tünteti fel, 1749–1773 között.
  • 152 Schreber, J. Ch. D.: Die Säugthiere,in Abbildungen nach der Natur. Heft 1–39. Erlangen, 1775.
  • 153 Gatterer, Ch. W. J.: Breviarium zoologiæ. Göttingen, 1780.
  • 154 Reimarus, H. S.: Allgemeine Betrachtungen über die Triebe der Thiere. 3. Aufl. Hamburg, 1773.
  • 155 Spalowsky, J. J. N.: Der Vorbote der Naturgeschichte. Wien, 1789. – Spalowsky két műve, melyek itt nincsenek megemlítve: Naturgeschichte der vierfüssigen Thiere… Bd. 1–10. Wien, [1790?] – Beiträge zur Naturgeschichte der Vögel. Beitrag 1–6. Wien, 1790–1795.
  • 156 Gronovius, L. Th.: Tasculi tres exhibentes animalia quadrupedia amphibia… Leyden, 1763.
  • 157 Sulzer, J. H.: Abgekürzte Geschichte schweizerischer und ausländischer Insekten nach Linnéischer Form. Winterthur, 1776.
  • 158 Le spectacle de la nature ou entretien sur les particularités de l’histoire naturelle. Tom. 1–4. á la Haye, 1739.

A kiemelkedőbb szerzők közé tartozik J. Ch. Valmont de Bomare francia természettudós, akinek Dictionnaire raisonné universel d’histoire naturelle című műve Buffon munkája mellett egyike a természettudomány legjobban megírt népszerűsítő könyveinek. (Vol. 1–13. Paris, 1768) A svájci J. J. Scheuchzer a kor egyik legképzettebb természettudósa, nagy irodalmi munkásságot fejtett ki a természettudományok csaknem minden területén, érdemei különösen hazájának természetrajzi feltárásában nagyok. Itt egy kisebb munkája található.159 F. J. F. Blumenbach orvostudományi professzor a göttingeni egyetemen egy egész korszakon keresztül. (1752–1840 között élt, s az egyetemen működött 1776-tól haláláig.) Természettudományi kézikönyve 1832-ben érte meg 13. kiadását.160 Német ornitológus és erdész J. M. Bechstein, aki egész életét az erdészeti kultúra fejlesztésének és természetrajzi, főleg madártani megfigyeléseknek szentelte. Itt található műve: Gemeinnützige Naturgeschichte Deutschlands. (Bd. 1–4. Leipzig, 1789–1795) F. H. W. Martini berlini orvos és természettudós, a berlini természettudományi társaság alapítója,161 orvosi és természettudományi folyóiratok kiadója. Összefoglaló műve a 11 kötetes Allgemeine Geschichte der Natur in alphabetischer Ordnung.162 J. Beckmann göttingeni egyetemi tanár műve egészíti ki még ezt a szakot.163

Az ásványtani művek közül először K. Linné Natursystem des Mineralreichs című művét említjük meg.164 Az ásványok kémiai tulajdonságainak vizsgálatával kitűnt svéd J. G. Wallerius-nak három műve van.165 Ugyancsak a kémiai ásványtannak volt kiváló szakértője Ch. E. Gellert, aki csaknem tíz évig a pétervári akadémián működött, majd a freibergi bányászati akadémiának lett professzora. Munkássága a német kohó- és bányaiparban is jelentős.166 A főleg kémiával és orvostudománnyal foglalkozó R. A. Vogel, göttingeni egyetemi tanárnak szintén van idevágó munkája.167 Végül két ismeretterjesztő munka, az egyik J. Ch. Adelung-tól, a neves nyelvésztől,168 a másik a Werner után dolgozó F. J. A. Estner bécsi abbétól.169

  • 159 Scheuchzer, J. J.: Nova ex summis Alpibus vulgata. Zürich, 1731.
  • 160 Blumenbach, J. F.: Handbuch der Naturgeschichte. Bd. 1–2. Göttingen, 1779–1780.
  • 161 Gesellschaft naturforschender Freunde in Berlin, 1773-ban alapították.
  • 162Bd. 1–11. Berlin, 1774–1793. Az 5–6. köt. Ottó-tól, a későbbiek Krünitz-től. Teleki katalógusa nem ad kötetszámot.
  • 163 Beckmann, J.: Anfangsgründe der Naturhistorie. Frankfurt, 1777.
  • 164Bd. 1–4. Nürnberg, 1777–1785. – A 12. kiadás után fordította és bővítette J. F. Gmelin.
  • 165 Wallerius, J. G.: Systema mineralogicum. Vol. 1–2. Vindobonæ, 1778. – Elementa metallurgiæ speciatim chemicæ. Holm, 1768. Mineralreich. Berlin, 1750.
  • 166 Gellert, Ch. E.: Anfangsgründe der metallurgischen Chymie. Leipzig, 1750.
  • 167 Vogel, R. A.: Praktisches Mineralsystem. Leipzig, 1762.
  • 168 Adelung, J. Ch.: Mineralogische Belustigungen zum Behuf der Chemie und Naturgeschichte des Mineralreichs. Leipzig, 1768.
  • 169 Estner, F. J. A.: Versuch einer Mineralogie für Anfänger und Liebhaber, nach Werners Methode. Bd. 1–3. Wien, 1794.

Botanikai szakkönyvek között természetesen K. Linné művei állnak az első helyen.170 A növényélettanban fontos mérföldkő J. Ingerihousz műve, melyre már a bevezetőben is utaltunk. Itt a munka francia fordítását találjuk.171 J. F. Gmelin orvos és botanikus a tübingeni, majd a göttingeni egyetem tanára volt. Tagja a kiterjedt Gmelin-orvoscsaládnak, ahonnan a XVIII. században sok neves botanikus és kémikus került ki. Az említett szerző legnevezetesebb munkája egy teljes botanikai szótár, az Onomatologia botanica completa. (Vol. 1–9. Frankfurt–Leipzig, 1771–1777) Részben ide, részben a gyógyszerészeihez tartozik J. T. Tabernæmontanus XVI. században élt német orvos-botanikusnak híres Kreuter-Buchja, mely a legfontosabb gyógynövényeket írta le. A művet közel 200 éven keresztül egyre bővülő kiadásokban bocsátották ki. Teleki birtokában egy baseli, 1752-ből való kiadása volt. A növénytan szakkifejezéseit magyarázza művében a neves francia botanikus H. L. Duhamel du Monceau.172 Ugyancsak tőle való két szépen illusztrált mű, az egyik a fákról, a másik a gyümölcsökről szól.173 A botanikai díszművek közé tartozik a Dánia flóráját bemutató Flora Danica, a növénytani irodalom egyik leghosszabb megjelenési idejű könyve. Kiadása 1761-től kezdve 122 éven át tartott. A Teleki-katalógus címleírása után Ítélve a nagy mű kezdeteinek egy töredéke lehetett meg a könyvtárban.174 Igen szép botanikai képes mű Svájc polihisztorának, A. Haller-nek munkája.175 A sokoldalú Haller rajzolni is kitűnően tudott, s műveit nagyrészt maga illusztrálta.

  • 170 Linné, K.: Genera plantarum. Ed. 3. Holm, 1764. – Systema plantarum. Frankfurt, 1779. – Pflanzensystem. Bd. 1–15. Nürnberg, 1777–1788. – Philosophia botanica. Stockholm, 1751. – Ed.pr. Bibliotheca botanica. Halle, 1747. – Amoenitates academicæ. Vol. 1–2. Colon. 1786.
  • 171 Ingenhousz, J.: Experiences sur les végétaux… Paris, 1780.
  • 172 Duhamel du Monceau, H. L.: Erklärung von Kunstwörtern aus der Botanik. Nürnberg, 1766.
  • 173 Duhamel du Monceau, H. L.: Naturgeschichte der Bäume. H.n. 1763. – Pomona Gallica, oder Abhandlung von Obstbäumen. Bd. 1–3. Nürnberg, 1775–1783.
  • 174 Abbildungen von Pflanzen zu dem Werke Flora Danica. 1761. A teljes mű címleírása: Icones plantarum Floræ Danicæ. Vol. 1–17. Kopenhága. 1761–1883. 3240 tábla. – Megindítója G. Ch. Oeder, a koppenhágai egyetem növénytan tanára. Többen folytatták.
  • 175 Holler, A.: Enumeratio stirpium Helvetiæ indigenarum. Vol. 1–2. Göttingen, 1742.

A XVIII. században divatos műfaj volt a botanikus-kertek nagy leíró katalógusait kiadni. Ezek komoly tudományos munkák voltak, többnyire díszes, illusztrált kiadásokban. A leydeni egyetem botanikus kertjéről H. Boerhaave, a neves orvosprofesszor, kémikus és botanikus adott ki munkát.176 Az amszterdami botanikus kert gyógynövényeit mutatja be G. Commelin holland botanikus. A munkát több mint kétszáz tábla díszíti.177 Kelet-Indiába vándorolt holland orvos volt G. E. Bumph, aki a gyarmatokon konzul és kereskedő lett, de emellett a tudományokkal is foglalkozott. Sok botanikai és zoológiai művet írt. Herbarium Amboinense című műve a botanikai díszmunkák közé tartozik.178 Végül megemlítjük még A. C. Ernsting német orvos-botanikus munkáit179 és az osztrák flórát bemutató művet.180

  • 176 Boerhaave, H.: Historia plantarum, quæ in horto Academico Lugd. Batav. crescunt. Roma, 1727.
  • 177 Commelin, G.: Horti medici Amstelodamensis plantarum usualium catalogus. Amsterdam, 1697–1724.
  • 178Vol. 1–7. Amsterdam, 1741–1755. Amboiana indiai város, itt volt a szerző konzul.
  • 179 Ernsting, A. C.: Historische und physikalische Beschreibung der Geschlechter der Pflanzen. Lemgo, 1761–1762. – Prima principia botanica… Wolfenbüttel, 1748.
  • 180 Stirpium Austriacarum. 1769.

A zoológiai műveknél két XVII. századi műre is utalunk. Az egyik W. Harvey-nek, a vérkeringés felfedezőjének egy műve,181 a másik G. A. Borelli olasz orvos nevezetes műve, a De motu animalium.182 Ez a könyv az élő állatok mozgásával foglalkozik, az izom- és idegműködést tárgyalja. A korabeli orvostudományra, nagy hatást gyakorolt.

A XVIII. századi könyvek közül kiemelkednek Ch. Bonnet svájci természettudósnak összes művei.183 Botanikai művei is voltak, de munkássága fontosabb a zoológia területén. Férgekkel, rovarokkal, lepkékkel és általában a szaporodás kérdésével foglalkozott. A preformáció elméletének lelkes híve volt. A svéd faunát tárgyalja K. Linné műve.184 Ornitológiai művet kettőt találunk: az egyik J. M. Beckstein német ornitológus és erdész munkája,185 a másik J. Jonston német orvos és zoológus műve.186 Utóbbinak még több nagy összefoglaló állattani munkája volt, műveit német, francia, angol és holland nyelvre is lefordították és többször kiadták. Teleki-nél még egy, a kígyókról szóló művét találjuk.187 Az állatok anatómiájával foglalkozik művében B. M. Valentini orvos.188 Az Európán kívüli faunáról adnak hírt az utazó természettudósok művei. Az egyik könyv szerzője a botanikánál már említett G. E. Rumpf,189 a másik szerző P. Forskål dán tudós, aki királyi megbízásból tett keleti utazásokat.190 A. Haller fiziológiai művei megvoltak Teleki könyvtárában, ezeket részletesebben az orvostudományi résznél tárgyaljuk. A mikroszkópiai vizsgálatokat tartalmazó művek közül J. T. Needham Nouvelles observations microscopiques című művét találjuk. (Paris, 1750) Megvolt H. S. Reimarus-nak az állatok ösztöneiről írt műve is, melyet már Széchényi könyvtáránál említettünk.

  • 181 Exercitationes de generatione animalium. Hága, 1680.
  • 182Leyden, 1686. Másik meglevő műve: De vi percussionis. Leyden, 1786.
  • 183 Collection complete des œuvres de Charles Bonnet. Tom. 1–8. Genf, 1779–1783.
  • 184 Linné, K.: Entomologia faunæ Suecicæ. Vol. 1–4. London, 1789.
  • 185 Bechstein, J. M.: Naturgeschichte der Stubenvögel. Bd. 1–2. Gotha, 1799.
  • 186 Jonston, J.: Theatrum universale de avibus. Heilbronn, 1756.
  • 187 Jonston, J.: Historia naturalis de serpentibus. Heilbronn, 1757.
  • 188 Valentini, B. M.: Amphiteatrum zootonicum, exhibens historiam animalium anatomicam. Frankfurt, 1720.
  • 189 Rumpf, G. E.: Amboinische Raritätenkammer oder Abhandlung von den Steinschalen-Thieren. Schnecken und Muscheln. Wien, 1766.
  • 190 Forskål, P.: Descriptiones animalium, quæ in itinere orientali observavit. Hauniæ, 1775.

A természetrajz szakot összefoglalóan értékelve megállapíthatjuk, hogy Széchényi könyvtárából a tudománytörténet által számon tartott, jelentős tudósok művei közül csak néhányat találunk, Teleki gyűjteményében már valamivel többet, de még mindig nem eleget. G. L. L. Buffon nagy összefoglaló munkája ugyan mindkét könyvtárban sokat pótol, s Teleki-nél ezen felül még J. Ch. Valmont de Bomare és Ch. Bonnet művei is megvannak. De már az ásványtani művek közül pl. mindkét könyvtárban hiányoljuk J. J. Becher-nek, H. M. Klaproth-nak, R. J. Haüy-nak, A. Werner-nek és Romé de l’Isle-nek a bevezetőben említett fontos műveit, illetve a nehezebben elérhető eredetiek helyett német fordításaikat.191 A svéd mineralógusok közül Széchényi-nek csak A. E. Cronstedt-től, Teleki-nek csak J. G. Wallerius-tól van könyve. T. Bergmann-tól nem találunk művet, pedig bécsi kiadása is volt.192 Angol szerzők természetesen nehezebben jutottak el az akkori gyűjteményekbe nálunk, pl. J. Hutton, akinek nem is volt korabeli német fordítása. De pl. a másik neves angol mineralógus, R. Kirwan már elég ismert volt a kontinensen.193

A bányakincsekkel foglalkozó művek közül hiányoljuk Teleki-nél F. E. Brückmann művét, mely Széchényi-nél megvolt. A bányaügyeknek kiváló szakértője volt J. P. F. Duhamel francia mineralógus, aki nemcsak hazája, hanem Németország, Ausztria és Magyarország érceit is tanulmányozta. Művének címe: Geometrie souterraine élémentaire, théorique et pratique. (Paris, 1788) Német kiadása nem volt. Magyar vonatkozásai miatt említjük meg J. A. Scopoli osztrák geológust, aki hét évig a selmeci bányászati akadémia tanára volt, majd Prágában lett kémia és természetrajz professzor.194

  • 191 Romé de L’Isle művének volt német fordítása: Versuch einer Crystallographic. Greifswald, 1777.
  • 192 Bergmann, T.: Grundriss des Mineralreichs. Wien, 1787.
  • 193 Kirwan, R.: Elements of mineralogy. 2. ed. London, 1784. – Francia fordítása: Elements de minéralogie. Paris, 1785. – Német fordítása: Anfangsgründe der Mineralogie. Berlin, 1796.
  • 194 Scopoli, J. A.: Anfangsgründe der systematischen und praktischen Mineralogie. Prag, 1775.

Botanikai művek között Linné alapvető művei megtalálhatók. J. P. Tournefort-nak a bevezetőben említett művét Linné munkái feleslegessé is teszik. De a későbbi rendszerezők közül már hiányzik A. L. Jussieu munkássága. Genera plantarum című művében a természetes rendszert dolgozta ki.195 A. P. de Candolle főbb művei már a XIX. századra esnek. Érdekes, hogy nem találunk egyik könyvtárban sem botanikai művet N. J. Jacquin-től, a kiváló bécsi orvosprofesszortól és szenvedélyes botanikustól, akit Bécs Linné-jének neveztek el, s aki nemcsak mint tudós, hanem mint művészi növényfestő is kitűnt. Néhány évig a selmeci akadémián is tanított.196 Növényélettani munkák terén hiányosak a gyűjtemények. Nincs meg S. Hales-nek a bevezetőben említett kiemelkedő műve.197 De még fontosabb lett volna H. L. Duhamel du Monceau fő műve, a De la physique des arbres (Vol. 1–2. Paris, 1758), melyben mindazt összefoglalta, amit ebben a tárgykörben előtte M. Malpighi, N. Grew, S. Hales és Ch. Bonnet írtak, hozzáadva természetesen a saját eredményeit is. J. Ingenhousz korszakalkotó műve csak Teleki-nél található. H. B. Saussure jelentős növényfiziológiai műve 1804-ben jelent meg, tehát már részben kívül esik könyvtáraink gyűjtési korszakán.198

  • 195Paris, 1789. – Más kiadások: Zürich, 1791. Paris–Leipzig, 1792.
  • 196 Jacquin, N. J.: Anleitung zur Pflanzenkunde nach Linnees Methode. Wien, 1785. Collectanea Austriaca ad botanicam, chemiam et historiam naturalem spectantia. Vol. 1–5. Wien, 1786–1796. – Ezenkívül több botanikai díszmű, melyek Ausztria flóráját, a bécsi és a schönbrunni botanikus kertet, valamint botanikai utazásainak eredményeit mutatják be.
  • 197 Hales, S.: Vegetable statics or an account of some statical experiments on the sap in vegetables. London, 1727. – Francia fordítása volt, Buffon-tól: La statique des végétaux. Paris, 1735.
  • 198 Saussure, H. B.: Recherches chimiques sur la végétation. Paris, 1804.

Az állattannal kapcsolatos irodalom elsősorban a természetrajz többi szakjait is tárgyaló művekben található meg. (Linné, Buffon, Bonnet, Valmont de Bomare művei.) A XVII. században élt J. Jonston-nak állattani műveit a XVIII. században is kiadták még, Telekinek is volt példánya, de az előbb említettekhez képest az ő munkáit már túlhaladottaknak kell tekintenünk.

A rendszerezők közül mindkét könyvtárból hiányoznak J. T. Klein művei. Latinul írt műveit ő maga fordította németre.199 Buffon előtt a legjobb ornitológiai mű M. J. Brisson francia természettudós könyve volt, amelyben 1500 madárfajta leírását adta.200 Sem Széchényi, sem Teleki gyűjteményében nem található. Hiányoljuk G. Cuvier-nek híres összehasonlító anatómiai műveit is, bár megjelenésük már a XIX. századra esik.201

A XVIII. század természetrajzának fejlődésére nagy hatást gyakorolt R. A. Réaumur műve, a Mémoires pour servir a l’histoire des insectes. (Vol. 1–6. Paris, 1734–35) Az utána következő szerzők sokat tanultak tőle, elsősorban a módszer kérdésében. Vizsgált gyűjteményeinkben nem található. Hasonlóképpen B. de la Cépéde francia természetbúvár művei.202 G. A. Borelli, és A. Hotter műveit csak Telekinél találjuk meg. A. Leeuwenhoek egyik helyen sem szerepel.203 A bevezetőben említett mikroszkópiai vizsgálatokról beszámoló művek közül csak Teleki-nél találunk egyet, J. T. Needham művét. Nincs meg C. F. Wolff-nak a bevezetőben említett fejlődéstani műve sem.

  • 199 Klein, J. T.: Natürliche Ordnung und verbesserte Historie der vierfüssigen Thiere. Danzig, 1769. – Classifikation und kurze Geschichte der vierfüssigen Thiere. Lübeck, 1760.
  • 200 Brisson, M. J.: Ornithologie. Tom. 1–7. Paris, 1766–1777.
  • 201 Cuvier, G.: Lecons d’anatomie comparée. Tom. 1–5. Paris, 1800–1805.
  • 202 La Cépede, B.: Histoire naturelle des quadrupedes ovipares, et des serpens. Tom. 1–2. Paris, 1788–1789. – Histoire naturelle des poissons. Paris, 1798. – Német fordítása: Naturgeschichte der Fische. Bd. 1–2. Berlin, 1799.
  • 203 Leeuwenhoek, A.: Opera omnia. Vol. 1–4. Leyden, 1724.

X

Az orvostudomány XVIII. századi fejlődését nehéz egy rövid vázlat keretei közé szorítani. Az orvostudomány eredményei ugyanis nagyrészt más tudományágak terén elért eredményekre támaszkodnak s a gyakorlati gyógyító tevékenység részben a fizikai, kémiai, biológiai és fiziológiai kutatások függvénye. E kutatási eredmények felhasználása mellett természetesen a gyógyító gyakorlat is ki kellett fejlessze a maga sajátos módszereit s éppen ebben alapvető a század orvosainak működése.

Az 1689-ben meghalt angol orvosé, Th. Sydenham-é az érdem, hogy újra a betegek megfigyelésére fektette a fősúlyt, s bevezetett az orvosi gyakorlatba olyan, azóta már nélkülözhetetlenné vált fogalmakat, mint a kórtörténet, az állandó és azonos tünetcsoportokból kikövetkeztetett diagnózis, az azonos betegségekre azonos gyógymód alkalmazásának elve, a környezeti hatások figyelembevétele stb. Nyomában H. Boerhaave, a leydeni egyetemnek 36 éven át volt tanára (1702–1738 között) alapítja az első klinikát. Hatása az orvosképzésben óriási – egész Európából idesereglenek az orvosok, s elterjesztik Boerhaave klinikai gyakorlatát. Boerhaave ugyanakkor az orvostudomány nagy rendszerezője is: egyesíti az orvostudomány addigi két szélsőséges irányzatát, az emberi szervezetet fizikai illetve kémiai szempontból értelmező ún. jatrofizikai és jatrokémiai irányzatot Sydenham hippokratészi iskolájával s mindehhez hozzáteszi a maga klinikai módszerét. Számtalan művet írt, közülük különösen kettő az, melynek nagy orvosi hírnevét köszönhette s melyekből a kor valamennyi orvosa tanult. Az egyik az Institutiones medicæ in usum annuæ exercitationes domesticos digestæ. (Leyden, 1708) E mű az elméleti orvostudomány alapja, még 15 kiadást ért. A másik az Aphorismi de cognoscendis et curandis morbis in usum doctrinæ medicæ (Leyden, 1709) című munka, mely a főbb betegségeket tárgyalja s még 10 kiadást ért. Nevezetesebb tanítványai közé tartoznak többek között A. Ham és G. van Swieten, a bécsi iskola megalapítói és a svájci A. Hotter, akinek érdemei a fiziológiai kutatások területén korszakalkotóak. Műve, az Elementa physiologiæ corporis humani (Vol. 1–8. Lausanne, 1757) a kísérleti élettan első alapvető műve. A kémiánál már szó volt G. E. Stahl-ról, a flogiszton elmélet kidolgozójáról. Itt mint a vitalista irányzat összefoglalóját említjük. A szervezetben egy anyagtalan „életerőt” feltételező vitaiizmus, illetve animizmus különböző formákban egészen a XIX. század közepéig tartotta magát. Stahl riválisa és az animizmus legnagyobb ellensége az ugyancsak Halléban tanító F. Hoffmann. A jatrofizikus Hoffmann-nak maradandó érdeme természetesen nem a mechanikus „ember-gép” szemlélet, ha nem a fizikai terápiát hangsúlyozó gyógymód. (Ásvány- és gyógyvizek, fürdők.) A vitaiizmus egy másik változata J. Brown angol orvos „inger-elmélete”, mely csakhamar igen elterjedt és népszerű lett a gyógyító orvosok körében, főképp azért, mert igen leegyszerűsítette a gyógykezelés formáit. A téves feltevésekből kiinduló és éppen ezért téves utakon járó orvosi módszerek közül a delejezéssel gyógyító A. Mesmer gyógymódja viszonylag hamar lelepleződött – de már igen nehezen küzdötte le az orvostudomány a homeopátiát, a hasonszenvi gyógymódot, S. Hahnemann elméletét. Az orvosi ismeretek továbbfejlesztésében fontos szerepe volt G. B. Morgagni olasz anatómusnak, akinek De sedibus et causis morborum című, 1761-ben megjelent műve az első rendszeres kórbonctan. Nagy jelentősége abban van, hogy az addig „anyagtalannak” vélt betegségek anatómiai elváltozásait kimutatta, s ezzel összekapcsolta a klinikai gyakorlatot a kórbonctannal. Műveit továbbfejleszti X. F. Bichat francia anatómus és sebész, a kórélettannak és szövettannak megalapítója. Nevezetes műve a Sur la vie et la mort. (Paris, 1800)

A XVIII. század ismeri el először a közegészségügyet, mint szervezett állami feladatot. A veszélytelen himlőoltás felfedezését nyomon követi az oltás kötelező bevezetése, egyre több kórházat alapítanak s az egészségügyi előírások és jogszabályok már minden állam törvényhozásában polgárjogot nyernek. A fejlődést tükrözi a hivatalos gyógyszerkönyvek nagy száma is. Az állami egészségügy elismertetésében legfontosabb J. P. Frank bécsi orvosprofesszor működése. Vollständiges System einer medizinischen Polizei (Mannheim, 1799–1819) című nagy művében a közegészségügyi szervezet átfogó tervezetét és előírásait adja. A francia kórházügy kiemelkedő szervezője P. Cabanis. A személyi higiéné alapjait német orvos fekteti le: W. Hufeland, Makrobiotik, oder die Kunst das Leben zu verlängern (Berlin, 1796) című művében. (1798-ban Pesten magyar fordítása is megjelent.) A foglalkozási betegségeket elsőként írta le B. Ramazzini.204

  • 204 Ramazzini, B.: De morbis artificum diatriba. Modena, 1700.

A sebészetet és a szülészetet hosszú időn keresztül nem sorolták az orvostudományhoz és nem is orvosok gyakorolták. A XVIII. században itt is fordulat áll be: az orvostudomány közeledik a két „megvetett” területhez, az orvosegyetemek mellett önállóan kifejlődött sebésziskolák főiskolai rangra emelkednek. A francia forradalom radikálisan oldja meg a problémát: a dogmatikus, elavult módszerű orvostudományi egyetemet zárja be, s a gyógyító gyakorlathoz közelebb álló sebészakadémiákat teszi meg az orvosképzés központjaivá.

Széchényi könyvtárában főleg olyan orvosi műveket találunk, melyek a laikusok számára is érthetőek. Ilyenfajta összefoglaló mű a Synopsis universæ medicinæ practicæ (Amsterdam, 1730), mely J. Allen neve alatt jelent meg. A szerző – föltehetőleg angol orvos – kiléte azonban bizonytalan, már korabeli írók is úgy vélekedtek, hogy az „Allen” név mögött nincs valóságos személy. A kompilátor, aki különben J. Dolaeus XVII. századi német orvosnak még az alkimista misztika felé hajló Encyclopedia medica (Hanau, 1684) című műve után dolgozott, valószínűleg csak álnévként használta. A mű 15 osztályba sorolja valamennyi betegséget, felsorolja régi és korabeli orvosok nem egyszer ellentmondó véleményeit, majd ismerteti a gyógymódokat. Igen elterjedt munka volt, az első londoni kiadás után (1719) még csaknem 20 kiadást ért a kontinens különböző országaiban, lefordították angolra, németre, franciára.

A jatrofizikai iskolához tartozik G. Baglivi olasz orvos és anatómia tanár, aki a XVII–XVIII. század fordulóján eredményesen harcolt az akkor még erősen bénító orvosi előítéletek és tekintélyek ellen. Itt található összegyűjtött műveit többször kiadták.205 Szintén a századforduló orvosa a baseli egyetemen tanító Th. Zwinger, akinek műve, a Sicherer und geschwinder Arzt (Basel, 1748) rendkívül közkedvelt népszerű orvosi munka volt. A XVIII. század egyik leghíresebb praktizáló orvosa volt S. A. D. Tissot. Hírnevét részben nagyszerű terápiás eredményeinek, részben egész Európában elterjedt, számos nyelvre lefordított műveinek köszönhette. Különösen nagy feltűnést keltettek népszerű egészségügyi iratai.206 Megvan J. Kämpf német orvosnak az altesti betegségek fizikai gyógymódjával foglalkozó műve, mely nevét híressé tette.207 A gyomorbetegségekkel foglalkozik J. V. F. Schlüter quedlinburgi orvos munkája.208 F. H. W. Martini berlini orvost és természettudóst főleg az általa kiadott folyóiratok tették híressé. A Berliner Sammlung zur Beförderung der Arzney-wissenschaften und der Naturgeschichte… című kiadványnak mind a tíz kötetét megtaláljuk Széchényi gyűjteményében. (1768–1779) I. Niederhuber bajorországi városi tisztiorvos főleg a közegészségüggyel foglalkozott. Itt szereplő műve hatósági intézkedések szükségességét hangsúlyozza állati járványok idején.209

  • 205 Baglivi, G.: Opera omnia medico-practica et anatomia. Antwerpen, 1715.
  • 206 Tissot, S. A. D.: Von der Gesundheit der Gelehrten. Zürich, 1770.
  • 207 Kämpf, J.: Für Aerzte und Kranke bestimmte Abhandlung von einer neuen Methode, die hartnäckigsten Krankheiten… sicher und gründlich zu heilen. 2. Aufl. Leipzig, 1786.
  • 208 Schlüter, J. V. F.: Über Magenkrampf, dessen Ursachen und Heilung. 2. Aufl. H.n. 1803.
  • 209 Niederhuber, I.: Entwurf einer medizinischen Polizeypflege bei herrschenden Viehseuchen. Salzburg, 1793.

Az orvostudomány művei Teleki László könyvtárában meglepően nagy helyet foglalnak el, valamennyi szak közül ez a legterjedelmesebb. Itt már nem választhatjuk az egyenkénti felsorolás módszerét, a mintegy 370 kötetből erősen válogatva csak a fontosabbakkal foglalkozhatunk.

Elsőnek említjük a XVII. századi Th. Sydenham-ot, akinek művei egy korabeli és két XVIII. századi kiadásban találhatók.210 H. Boifferhaave-nek sok munkája van meg, köztük a bevezetőben említett két legfontosabb is.211 Megvan a Haller által kiadott Prælectiones academicæ212 és még több más is.213 A század elejének legnagyobb leíró anatómusa B. S. Albinus. A leydeni egyetemen 25 éven keresztül (1720–1745) ő tölti be az anatómiai és sebészeti tanszéket. Művei a kor legjobb anatómiai munkái, fő művének metszetei még ma is szinte utolérhetetlen pontosságúak. Teleki könyvtárában egy művel szerepel.214 Albinus és Boerhaave tanítványa volt A. Haller. A sokoldalú svájci tudós nevével már a botanikánál találkoztunk. Boerhaave után ő a korabeli orvostudomány legnagyobb rendszerezője, érdemei főleg a fiziológia és az anatómia területén nagyok. Itt találjuk fő művét, a kísérleti élettan első alapvető könyvét.215 Megvan egy kisebb bevezető jellegű műve is, mely egészen a XIX. század elejéig a fiziológia legelterjedtebb tankönyve, kézikönyve volt.216 Többi művei közül még egy anatómiai munkát említünk meg.217 Haller-nek a göttingeni egyetem sokat köszönhet: 1736–1753 között Göttingen volt Haller tevékenységének fő színhelye. Az egyetem alapításától kezdve ő volt az anatómia, a sebészet és a botanika tanára, az ő érdeme a botanikus kert és az anatómiai intézet, valamint a göttingeni tudós társaság és a Göttingische Gelehrte Anzeigen alapítása.

  • 210 Sydenham, Th.: Praxis medicæ experimentalis. Lipsia, 1645. Opera universa. Leyden, 1741.
  • 211 Boerhaave, H.: Institutiones medicæ. Nürnberg, 1740. Aphorismi de cognoscendis et curandis morbis. Leyden, 1728. és ua. Rotterdam, 1758.
  • 212 Boerhaave, H.: Prælectiones academicæ in proprias institutiones rei medicæ. Ed. A. Haller. Vol. 1–7. Göttingen, 1740–1744.
  • 213Többek között: Methodus discendi artem medicam. London, 1744. – Tractatus de viribus medicamentorum. Paris, 1726. – Praxis medica. Vol. 1–5. Utrecht, 1745.
  • 214 Albinus, B. S.: Explicatio fabularum anatomicarum. B. Eustachii anatomici summi. Leyden, 1744. – B. Eustachi a XVI. század kiváló olasz anatómusa, fő művének kiadása előtt halt meg. A kézirat elkallódott, csak a metszetek kerültek elő a XVIII. század elején. Elsőnek G. M. Lancisi adta ki őket saját kommentárjával Rómában 1714-ben. Ugyanezt tette később Albinus.
  • 215 Haller, A.: Elementa physiologiæ corporis humani. Vol. 1–8. Bern, 1766.
  • 216 Haller, A.: Primæ lineæ physiologiæ. Göttingen, 1747.
  • 217 Haller, A.: Opera minora anatomica. Lausanne, 1763.

Ugyancsak Boerhaave kiemelkedő tehetségű tanítványa a két németalföldi orvos: G. van Swieten és A. Haën. Mindketten Ausztriába kerülnek s megalapítói lesznek az orvostudomány ún. „bécsi iskolá”-jának. A felvilágosult gondolkodású van Swieten az osztrák birodalom orvosi reformátora, Mária Teréziá-nak nemcsak háziorvosa, hanem egyik legfőbb tanácsadója is. Itt találjuk egyik legfontosabb művét, melyben magyarázatokkal látta el Boerhaave munkáját.218 A. Haën-nek is megvan leghíresebb műve.219 A „bécsi iskola” csaknem valamennyi tagja képviselve van. A korábbiak közé tartozik M. Stoll, akinek fő érdeme a járványos betegségek gondos megfigyelése. 1772–1774 között Hont vármegye főorvosa volt.220 A. Störck 1760-tól császári és királyi háziorvos, művei nagy tekintélynek örvendtek, többet magyarra is lefordítottak. Munkássága a gyógyszerészet terén is jelentős, sok új gyógyszer bevezetése fűződik nevéhez. N. J. Jacquin-nel együtt kiadta Ausztria gyógyszertani könyvét. Telekinél ezt a művet is megtaláljuk.221 Van Swieten legjobb tanítványa H. J. N. Crantz nőgyógyász szakorvos, aki megreformálta az osztrák bábaképzést, megírta a kor legkitűnőbb bábakönyvét, és sokat küzdött az előítéletek, a babonák ellen. A bécsi orvosi egyetem hírnevéhez nagyban hozzájárult.222 Bécsi orvosprofesszor volt J. J. Plenk is, aki később a nagyszombati, majd budai egyetemen is tanított. Nagy irodalmi munkásságot fejtett ki a botanika, a kémia és az orvostudomány területén. Tankönyveit, kézikönyveit sok nyelvre lefordították, bár művei inkább csak rendszerező összeállítások, mintsem egyéni orvosi gyakorlatának eredményei.223 A század végén nagytekintélyű orvosprofesszor még J. Quarin, a császár háziorvosa, II. József alatt az osztrák kórházak legfőbb irányítója,224 és utóda, A. J. Stifft.225 Értékesek még J. G. Hasenöhrl járványügyi munkái226 és K. Mertens-nek a népbetegségekről írt műve.227

  • 218 Van Swieten, G.: Commentarii in Boerhaavii aphorismos de cognoscendis et curandis morbis. Vol. 1–5. Leyden, 1741–42.
  • 219 Haën, A.: Ratio medendi in nosocomio practico… Vol. 1–18. Vindobonæ, 1758–1779.
  • 220 Stoll, M.: Ratio medendi in nosocomio practico Vindobonensi. Vindobonæ, 1779–1790.
  • 221 Pharmacopoea Austriaco provincialis emendata. Viennæ, 1794.
  • 222 Crantz, H. J. N.: Materia medica et chirurgia. Vol. 1–3. Viennæ, 1762.
  • 223 J. J. Plenktől Teleki-nek, hat műve is van, közülük nevezetesebb bőrgyógyászati munkája: Doctrina de morbis cutaneis (Viennæ, 1783), mely az elsők között visz rendszert erre a területre, és szemészeti műve: Doctrina de morbis oculorum (Viennæ, 1783).
  • 224 Quarin, J.: Methodus medendi inflammationibus. Viennæ, 1774.
  • 225 Stiftt, J. A.: Praktische Heilmittellehre. Bd. 1–2. Wien, 1790–1792.
  • 226 Hasenöhrl, J. G.: Historia medica morti epidemici… Viennæ, 1760.
  • 227 Mertens, K.: Observationes medicæ de febribus putridis, de peste, nonnullisgue aliis morbis. Vindobonæ, 1778.

Anatómiában az olaszok jártak elöl. A fontosabb művek közé tartoznak a már Széchényi-nél említett G. Baglivi művei.228 G. M. Lancisi-nek legfőbb munkája a posthumus De motu cordis et aneurysmatibus (Leyden, 1740), mely a szívbetegségek patológiai anatómiájának klasszikus műve, G. B. Morgagni is támaszkodott reá. Az anatómia professzora G. D. Santorini is.229 A XVIII. század közepéig kedvelt és tekintélyes anatómiai tankönyv az angol J. B. Winslow műve,230 valamint a kiváló német sebész, L. Heister kompendiuma.231 Végül a szintén olasz G. B. Morgagni híres műve, a De sedibus et causis morborum. (Padua, 1765) Morgagni 59 éven át volt a padovai egyetemen az anatómia professzora, egész orvosnemzedéket nevelt fel. Munkássága a patológiai anatómiát a diagnosztika szolgálatába állította.

  • 228 Baglivi, G.: Opera omnia medico-practica et anatomica. Leyden, 1745.
  • 229 Santorini, G. D.: Observationes anatomicæ. Venezia, 1724.
  • 230 Winslow, J. B.: Expositio anatomica structuræ corporis humani. Vol. 1–4. Frankfurt–Lipsia, 1753.
  • 231 Heister, L.: Compendium anatomicum. Amsterdam, 1748.

A század neves orvosai közül itt találjuk S. A. D. Tissot műveit, köztük a XVIII. század legnagyobb hatású népszerűsítő egészségügyi könyvét.232 Itt vannak a vitalista E. G. Stahl233 és az ingerelmélet alapítójának, J. Brown-nak művei.234 Sokrétű irodalmi munkásságot fejtett ki F. Hoffmann, a hallei egyetem neves orvosprofesszora is. Stahl-lal együtt az egyetem orvosi karát Európa egyik legfontosabb orvosképző intézményévé tette.235 A browni tanok ellen küzdött Ch. W. Hufeland berlini egyetemi tanár, az ottani poliklinika, a nevezetes Charité főorvosa. A mintegy négyszáz művet publikáló Hufeland egyike volt a legkiválóbb orvosoknak, gyakorlatában a különféle orvosi irányok egyesítésére törekedett.236 Ugyancsak a Charité orvosa volt Ch. G. Seile, aki itt szerzett tapasztalatait gyűjtötte össze és tette a korabeli orvostudomány közkincsévé.237 A század elején a porosz kórházügy szervezője J. T. Etter.238 Még néhány orvost említünk meg, akinek Hufeland-hoz, Sellé-hez és Eller-hez hasonlóan elsősorban nagy kórházi tapasztalatokon nyugvó diagnosztikai, patológiai és terápiás eredményeik, illetve publikációik jelentősek. Így pl. F. B. Sauvages montpellier-i orvosprofesszor, akinek műve nagy szorgalommal összegyűjtött hatalmas repertóriuma a patológiának. Ez az első valóban tudományos és a maga idejében (először megjelent Leydenben, 1760-ban) legjobb kórismereti rendszerezése a betegségeknek. A természettudományos rendszerezésben kissé Linné-t utánozta.239 Gondos megfigyelései után a „német Hippokratész”-nek nevezték L. F. B. Lentin-t.240 A betegvizsgálat és a diagnosztika terén kiemelkedő S. G. Vogel rostocki egyetemi tanár, később fürdőorvos munkássága.241 Az angolok közül D. Macbride katonaorvos műve jelentős.242 Megvan J. Kämpf műve is, melyet már Széchényinél említettünk.

  • 232 Tissot, S. A. D.: Anleitung für das Landvolk in Absicht auf seine Gesundheit. Zürich, 1768. – E mű 1761-ben Lausanne-ban jelent meg először franciául, nem egészen hat év alatt 10 kiadást ért s még ezután is sokszor és sok nyelvre lefordítva adták ki.
  • 233 Stahl, E. G.: Untersuchung der übel curirt und verderbten Krankheiten. Leipzig, 1726.
  • 234 Brown, J.: Grundsätze der Arzneylehre. Frankfurt am Main, 1765.
  • 235 Teleki-nek, hat műve is van tőle, közülük legfontosabbak: Medicina rationalis systematica. Vol. 1–7. Halle, 1729. – Medicina consultatoria. Vol. 1–12. Halle, 1721–1739.
  • 236Itt csak egy művel szerepel, mivel munkássága már részben a XIX. századra esik. Hufeland, Ch. W.: Ideen über Pathogenie. Jena, 1795.
  • 237 Seile, Ch. G.: Medicina clinica, oder Handbuch der medizinischen Praxis. Berlin, 1783. – Neue Beyträge zur Natur- und Arzneywissenschaft. Theil 1–2. Berlin, 1782.
  • 238 Eller, J. T.: Observationes de cognoscendis et curandis morbis. Lipsia, 1762.
  • 239 Sauvages, F. B.: Nosologia methodica sistens morborum classes. Vol. 1–2. Amsterdam, 1768.
  • 240 Lentin, L. F. B.: Beyträge zur ausübenden Arzneywissenschaft, Vol. 1. Leipzig, 1797.
  • 241 Vogel, S. G.: Das Kranken Examen. Stendal, 1796.
  • 242 Macbride, D.: Introductio methodica in theoriam et praxim medicinæ. Vol. 1–2. Utrecht, 1774.

Az egyes szakterületek orvosai közül az alábbiak érdemelnek külön figyelmet. Kitűnő fiziológus az angol B. Whytt, az animistac Stahl követője. Edinburghben volt orvosprofesszor, a skót király háziorvosának választotta.243 Az önálló gyermekgyógyászatot először foglalta össze W. Harris, az angol király háziorvosa. Műve ugyan még 1689-ben jelent meg Londonban, de a XVIII. század első felében még igen sok európai kiadása, illetve fordítása volt.244 Csaknem 100 év telik el, amíg az egyik legkiválóbb svéd orvos, N. Rosén von Rosenstein upsalai egyetemi tanár 1765-ben megjelent művében végleg lerakja a pediatriának, mint önálló orvostudományi ágnak alapjait. Könyvét sok nyelvre lefordították, csak németül hat kiadást ért. 1794-ben magyar fordítása is megjelent Domby Sámueltől.245 A XVIII. század legnagyobb szülészénél, az angol W. Smellie-nél tanult J. G. Röderer göttingeni orvosprofesszor. Németországban az ő munkássága jelenti a tudományos szülészet megindulását. Itt található műve az első német szerzőtől származó tudományos szülészeti tankönyv.246 A járványokkal foglalkozott műveiben W. Grant londoni orvos.247 A sebészek közül kiemelkedik L. Heister, aki a helmstädti egyetemen működött s az intézetet a német sebészet központjává tette. Chirurgie című művében (először Nürnbergben, 1718-ban) mindazt összefoglalta és tudománnyá tette, amit a sebészet addig produkált. A mű a század folyamán különböző fordításokban és kiadásokban egész Európában használatos volt.248 A katonai orvostudomány legnagyobb alakja a XVIII. században J. Pringle, az angol hadsereg főorvosa, a Royal Society tagja, később elnöke. Érdemei a hadsereg egészségügyi szervezetének lefektetésében és a háborúk okozta betegségek, illetve sebesülések helyes kezelésében igen nagyok.249 A népszerűsítő orvosírók közé tartozik a berlini J. F. Zuckert. Itt szereplő diétikai műve elterjedt volt.250 Megtaláljuk Teleki gyűjteményében a fiziognómia első képviselőjének, J. K. Lavater-nek munkáját.251 Orvostörténeti művet csak egyet találunk: A. F. Hecker munkáját.252 Hecker erfurti, majd berlini orvosprofesszor nem volt eredeti alkotó, de mint ügyes, jól és világosan szerkesztő kompilátornak, művei elég elterjedtek voltak.

  • canimizmuslatin elemekből itt: az a filozófiai elképzelés, hogy minden tárgynak megvan a maga lelke, szelleme; így személyesítették meg a természeti erőket és jelenségeket.
  • 243 Whytt, R.: Observations on the nature, causes and cure of those disorders… című művében (Edinburgh, 1765) az ideges eredetű betegségekkel foglalkozik.
  • 244 Harris, W.: De morbis acutis infantum. Amsterdam, 1736.
  • 245 Rosén von Rosenstein, N.: Anweisung zur Kenntnis und Kur der Kinderkrankheiten. Aufl. 4. Göttingen, 1781.
  • 246 Röderer, J. G.: Elementa artis obstetriciæ… Ed. 2. Göttingen, 1759.
  • 247 Grant, W.: Beobachtungen über die chronischen Krankheiten. Leipzig, 1784.
  • 248 Heister, L.: Institutiones chirurgicæ. Vol. 1–2. Amsterdam, 1739.
  • 249 Pringle, J.: Beobachtungen über die Krankheiten der Armee. Altenburg, 1772.
  • 250 Zuckert, J. F.: Medizinisches Tischbuch. Berlin, 1775.
  • 251 Lavater, J. K.: Von der Physiognomik. Leipzig, 1772.
  • 252 Hecker, A. F.: Allgemeine Geschichte der Natur- und Arzneykunde. Leipzig, 1793.

A gyógyszerészetet szintén több mű képviseli. Nyolc hivatalos gyógyszerkönyvet találunk. (Osztrákot, németet, angolt, hollandot.) Boerhaave kémiai iskoláját képviselik tanítványának, az amszterdami orvos, majd leydeni egyetemi tanár H. D. Gaubius-nak művei.253 A tudományos gyógyszerészet fejlődésére befolyást gyakorolt a német J. F. Cartheuser, aki orvostudománnyal, gyógyszerészettel és botanikával foglalkozott.254

Széchényi orvosi könyveinek bemutatásánál már szóltunk arról, hogy a néhány mű csak bevezető tájékoztatást nyújt az olvasónak. Teleki gyűjteménye viszont mennyiségében és tartalmában egyaránt jelentős. A század fontosabb orvosi könyvei mind megtalálhatók, szinte nincs jelesebb szerző, akinek munkái itt hiányoznának. Mindössze néhány nevezetes műre tudunk utalni, melyek még teljesebbé tehették volna ezt a szakterületet. Nincsenek meg, X. F. Bichat-nak, J. P. Frank-nak, Ch. W. Hufeland-nak és B. Bamazzini-nek a bevezetőben említett művei. S. Hahnemann-tól nem hiányolunk művet, hiszen 1790-ben megjelent munkájának nem volt visszhangja, gyógymódja csak 1810-ben kiadott műve után vált igazán közismertté. Viszont hiányoljuk W. Smellie-nek, a XVIII. század legnagyobb nőgyógyászának műveit. Őt tartják a természetes szülés atyjának, a kontinens szülészei és nőorvosai mind nála tanultak. Klasszikus műve a Treatise on the theory and practice of midwifery.255 Nevezetes anatómiai atlasza is.256 Ugyancsak angol orvos volt a kitűnő W. Cullen, glasgow-i, később edinburghi orvosprofesszor, az angol király háziorvosa. Művei a kontinensen is ismertek voltak.257 A fontosabb orvostörténet-írók művei mindkét gyűjteményből hiányoznak.258

  • 253 Gaubius, H. D.: Libellus de methodo concinnandi formulas medicamentorum. Leyden, 1763. – Másik meglevő műve már általános orvosi s nevét igen híressé tette: Institutiones pathologiæ medicinalis. Leyden, 1763.
  • 254 Cartheuser, J. F.: Pharmacologia theoretico-practica. Berlin, 1770.
  • 255London, 1752. Francia kiadás: Paris, 1754. – Német kiadás: Altenburg, 1755. – Holland kiadás: Amsterdam, 1765.
  • 256 Smellie, W.: A set of anatomical tables… London, 1754. – Német kiadás: Nürnberg 1758. és Augsburg 1782.
  • 257 Cullen, W.: Médecin pratique. Paris, 1785.
  • 258Elsősorban Sprengel, K. P. J.: Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde. Halle, 1792–1799. valamint J. H. Schulze és Ch. G. Grüner művei.

Befejezésül még azokat a kiadványokat említjük meg, melyek részben természettudományi vonatkozásúak. Első helyen a nagy francia enciklopédiát, melyet mindkét gyűjteményben megtalálunk, valamint a mesterségek leírását tartalmazó nagy művet, mely csak Telekinél volt meg.259 Teleki könyvtárában még tudós társaságok és tudományos akadémiák kiadványaival, értekezés-gyűjteményeivel is találkozunk; ezek között is sok természettudományi tárgyú akadt. Pl. a göttingeni tudós társaság kiadványai az 1778–1782-es évekből, a párizsi akadémia 13 kötetes sorozata az 1759–1785-ös évekből, a svéd akadémia értekezései német nyelven 1739–1790 között 27 kötetben, a manchesteri tudós társaság munkáinak német nyelvű, lipcsei kiadása két kötetben, egy Lipcsében kiadott természettudományi sorozat,260 és a párizsi akadémia története 1692–1750-ig, 109 kötetben. (Katalógusban „hiányos” megjelöléssel.) Megvolt ezenkívül az Acta Eruditorumnak 63 és a Philosophical Transactionsnak 12 kötete.

  • 259 Descriptions des arts et metiers… Tom. 1–25. Paris, 1761–1782.
  • 260 Commentarii de rebus in scientia naturali et medicina gestis. Vol. 1–42. Lipsia, 1752–1800?

XI

Eredményeinket az alábbiakban összegezhetjük. Mindkét gyűjtemény rendelkezett olyan könyvanyaggal, mely a korszerű természettudományos eredményeket összefoglalóan ismertette és – különösen Teleki könyvtára – a kor nagy tudósainak munkásságát is kisebb-nagyobb hiányokkal ugyan, de tükrözte. Teleki anyaga, miután háromszor akkora könyvtárról volt szó, mint Széchényi-é, természetesen gazdagabb, jobban megválogatottabb, a szakterületek aránya is kiegyensúlyozottabb. Egyedül az orvosi könyvek arányszáma okoz bizonyos eltolódást, az egész természettudományi állománynak mintegy felét teszi ki. A többi szakterület közül mindkét gyűjteményben a fizika és a természetrajz a leggazdagabb, Teleki-nél még a matematika is elegendőnek mondható, a csillagászat és a kémia viszont már gyengébben van képviselve. Széchényi-nek orvosi könyve is viszonylag kevés volt.

Ha a két gyűjtemény XVIII. századi természettudományi anyagának számszerű viszonyát nézzük a teljes kötetszámhoz, a következő eredményre jutunk. Széchényi mintegy 230 kötete a 9205 kötetes állománynak 2,5%-a, Teleki kb. 730 kötete az irodalomban említett mintegy 30 000 kötetes állománynak 2,4%-a. (Az utolsó bekezdésben említett tudós társaságok kiadványait és a nagy francia enciklopédia köteteit nem számítottuk a természettudományi művek kötetszámához.) Mivel régebbi természettudományi mű mindkét könyvtárban csak elenyésző számban volt s a mezőgazdasági és műszaki könyvek hozzáadása legfeljebb egy százalék módosulást eredményezne, ez az arány egyúttal a humán tárgyú könyvekhez való arányra is fényt vet. A két százalékszám tehát meglepően egyezik, bár talán nem is olyan meglepő az eredmény, hiszen azonos korú és azonos típusú könyvtárakról van szó. Ami a gyűjtők személyét illeti, a két tulajdonos közül egyik sem volt a természettudományok terén különösen jártas, pusztán a XVIII. századnak minden iránt érdeklődő, sokat olvasó és – társadalmi rangjánál fogva – a tudományokat és művészeteket pártoló embere. Az a Magyarország, ahol könyvgyűjteményeiket létrehozták, még csak korukban fogott hozzá, hogy a tudományokat „a maga nyelvére átültesse” és megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy tudós nemzedékét végre hazai talajon is képes legyen felnevelni és kiképezni. A korszerű tudománnyal való kapcsolatot sokáig csak a külföldi egyetemek és külföldi könyvek jelentették a magyar szakemberek számára s még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az alkotó tudomány hazai műhelyei is kialakultak. Ehhez a folyamathoz e két nagy magánkönyvtár anyaga bizonyára adott kezdeti ösztönzést, még mielőtt pusztán históriai értékké válva, alapjaivá lettek két legfontosabb közkönyvtárunknak.

Summary

Contemporary scientific literature
in Ferenc Széchényi’s and László Teleki’s library

G. Somkuti

The 18th century collections of the Hungarian private libraries have in the course of time dispersed or became parts of the holdings of the great public libraries. Unfortunately, the material of these private libraries can be reconstructed only on the basis of contemporary manuscript catalogues which survived by chance. The present study treats two important Hungarian collections of the 18th century taking their catalogues for basis of the examination.

In 1802 Count Ferenc Széchényi (1754–1820) donated his library consisting of works in Hungarian or dealing with Hungary to the nation and by this he founded the National Library of Hungary. In 1818 he completed the holdings of the library with his collection of 9000 volumes of foreign literature. The Library of the Hungarian Academy of Sciences was founded in 1826 on the family library of 30 000 volumes of Count László Teleki (1754–1820) donated to the Hungarian Learned Society by Count József Teleki.

Both founders were aristocrats of enlighted minds and progressive spirit in the 18th century, playing a most significant part in the society of contemporary Hungary. They travelled throughout Western Europe and had extensive foreign relations; consequently both of them had a keen interest in the achievements of the scientific and literary life in the foreign countries. This fact is well proved by the great number of books acquired by them abroad.

Our study deals with the scientific literature of the 18th century published abroad and examines whether these collections included contemporary modern scientific works. After a short introduction about the history of sciences, the study comes to the different divisions of learning and introduces both libraries’ relative works, then appreciates the holdings in a summary and points out their deficiencies. The study treated the works on mathematics, physics and astronomy and natural history (minearology, botany, zoology), on chemics, biology and medicine.

After the critical examination of the stocks the study comes to the conclusion that the collections of both libraries included works on the achievements of the contemporary natural sciences and, especially Teleki’s library, gave a good picture of the activity of the great scientists of that age, with some deficiencies though. In both libraries physics and natural history are represented best, in Teleki’s collection the number of works on mathematics is sufficient, but on chemics and astronomy it is rather small. A special mention should be made on the works dealing with medicine and collected by Teleki with an extraordinary good sense; the number of books on this field of science amounts to the half of the whole collection.

The works introduced in this study, i.e. the works on sciences published abroad in the 18th century amounted to 2.5 per cent in Széchényi’s collection and to 2.4 per cent in Teleki’s collection. Both libraries included scientific works of earlier editions only in an insignificant number and the studies of different academies and learned societies were represented in a number not worth mentioning, this fact reflects the great proportion of works dealing with humanities very well.

Considering the fact that even in the contemporary book publishing the rate of the works on humanities and on natural sciences showed a balance in the favour of the former, further, that these libraries belonged to aristocratic private persons and not to scientists, this proportion is advantageous and truly reflects the ambition of the age to get an encyclopedic knowledge, and to be informed of the contemporary scientific achievements.

Források