Bolyai hagyatéka

Székely János
matematika, geometria, Bolyai János
szóelválasztás

…a Bolyai hagyatéka szonettkoszorúja nem fordulat; kiteljesíti és benépesíti, tanulmányozza annak a szűk térnek a klausztrofóbiáját, amelyben az én egyetlen kiterjedése a magány.

Szilágyi Júlia: A költő és a vesztesek

A koponyacsont

Ím, itt a csont, mely ötven éven át
A sírok minden mocskait beszívta.
Nézd: ősleletként őrzi még a ritka
Nagy agyvelő pár domborulatát.

Csak ez maradt, e furcsa csontszilánk,
E tört edény, mely ívesen homorlott,
S a gondolat, mely egykor benne forrott,
Hogy fényt árasszon máig is reánk.

Építsd fel hát e csont köré alakját,
Találd ki végre szép, magányos arcát
E hímporos, nagy délutáni csendben.

Mert ecsetre sem vette azt a Század,
Ki új világot alkotott magának,
És igaza volt mindenekkel szemben.

A kard

A tippanós rög mélységében kushadt
Töretlen kardja ötven évekig.
Kis, rozsda pletykák rágták éleit,
De peng, de vág, és fénye sem fakulhat.

Hej, hányszor bánták szittya villanását
Duhaj tivornyák pöttöm hősei,
Kik mertek rája nyelvet ölteni,
Legyűrve később népe lázadását!

Ne hidd, utód, hogy hírüket kívánta!
Nagyobb és szentebb párbajokra szánta
E kardot, melyen holtan ring a béke.

Országló népe sorsát bízta arra,
Míg elérte az ostobák haragja:
Bolondok, bölcsek bús kitüntetése.

Kéziratok

Ím, itt az írás, mely sosem fakulhat,
Mert vérrel írták mindenegy sorát.
Százszor betoldta, százszor húzta át,
Míg izzadozván meglelé az utat

A buja jelzők sűrűje alatt
A mezítelen lényeghez, a maghoz,
Vagy más nevén: az élő gondolathoz,
Amelyre szennynek árnya sem tapad.

És íme: gyöngyöt izzadott a szóból!
Tán rossz író, de nagy írástudó volt,
Ki megsejté az írott szó becsét.

S e mappa, melyet csonka műve tölt ki,
Konok, magányos lelkét úgy megőrzi,
Mint árva gyermek holt szülők szemét.

A sír

A domb, mely őrzi százados porát,
Oly meddő, mint a nedves őszi kertek.
A gót fenyők közt vének ténferegnek,
Imitt gyanítva szívesebb hazát.

Nagy, özvegy varjak bódorognak itt,
És csípős szelek vadlibái húznak,
De ők, a holtak, csöndesen alusznak,
Szemükbe zárva éltök titkait.

Eltűnődöm a fésületlen hanton,
Hívom, s hiába vergődik a hangom
A földsüket rög árkai felett.

Mivelhogy nem a holtak takarója:
A védtelen tér gyűrűzése óvja
E hunyt napot, e fénylő életet.

Vásárhely

És ennyi csak: fojtá az ingovány,
Hírét és művét mind gyomrába vette.
Úgy sejtem én: a zivatart szerette.
Ha megjött néha éjsötét lován,

És feldübörgött alatta a tág
Zsindelytető, hát nézdelődni állott,
Megáldva ott a gyomszagú világot
S a benne ringó, terhes almafát.

Nagy, hóhér szelek tépték künt a lombot –
Ő ablakánál állott és mosolygott,
Nem bánva almát, sárba hullt magot.

Hisz ő is, ő is széles szívvel, önként
Engedte hullni kínja szép gyümölcsét,
Pedig csak egyszer virágozhatott.

Domáld

Hogy társtalanul hagyta zsémbes atyja
(Mint élőket a kora-holtak), és
Hogy unta már a meddő szenvedést:
Szülői házát ő is megtagadta.

Ekét fogott, s a nyurga szilvafák
Tunyán tenyésző népéhez butulva,
Törötten nézte, merre tart a durva
És mégis tág és otthonos világ.

Úgy vélte tán, hogy élhetünk, míg élünk,
Mi, emberek egymásból mit sem értünk,
Mert oszthatatlan fájdalom fon át.

Nem értve senkit, senkitől sem értve,
Jaj, honnan volt hát mersze, ihletése
Tanítni, szidni szörnyeteg korát?!

A démon

Ő társául a dühöket fogadta.
Megosztá vélük ágyát, asztalát,
S a Démon ellen hergelé hadát,
Ki ért gyümölcsét mindig elragadta,

Ki napja keltét mindig elfedé,
Ma Göttingában bontva szárnyat, aztán
A fénybe tikkadt ős kazáni pusztán
A tikkadt fényből szárnyalván elé.

Átkozta, vítta, tépte azt a Démont,
Míg képe kettős emberarcra bomlott,
Mindkettő drága, bús és bűntelen.

Jaj, bölcsnek kelle lennie valóban,
Hogy két halandó értse csak e korban,
És mind a kettő vetélytárs legyen!

Utópia

És gyermekül az ordító magányt,
A hűség fattyú magzatát fogadta.
De új kor álmát oltogatta abba!
Ha majd utóda lészen, valahány

Értelmes gyermek születik a földre;
Amikor majd a szíjas jobbágynépek
Megszállják ezt a zendülő vidéket,
S az úri porta szertehull dörögve;

Ha majd a balga babonák s a hit
Helyett a tudás rőt virágait
Hordozza tiszta homlokán a város:

Csak akkor bukkan lélekre a lélek!
Így hitte mindig. S ugye, most már érted,
Hogy miért maradt holtáig magányos?!

A tett

Marasztalá a város sárkezével,
Marasztalá a förtelem s a gond,
És Démon űzte barna szárnyakon,
De lázas aggyal, lázadó meréssel

Ő gondolá a legnagyobbakat
(És néki ez is merő fájdalom volt),
Amit csak ember valaha kigondolt
A Maros menti zsúptetők alatt.

Nem épített. Nem fékezett meg örvényt.
Nem vert hadat. Csak eltörölt egy törvényt,
Egy ősi törvényt – ugye, értitek?

Int és tanít e példa, hogy ne lenne
A törvények közt egy fölösleges se,
Mivelhogy azt az ember sínyli meg.

Béke

Ő békületlen, roppant szellemével
Harcos, haragvó hatvan éven át
Az volt, aminek hirdeté magát:
Vad, szenvedő és mondhatatlan éber.

De senki jobban nem szomjazta még
A békülést, a meghitt, jó szerelmet
S az estet, melyben bizton elpihenhet
E kínba roskadt, kései vidék.

Lásd, így van ez: ki hatvan éven át
Ítélte, rótta, vágta a tunyát,
Ki nem puhult a lázadó haragban:

Nyugalma végett élt csak éberen.
Békét akart – így lett békételen.
És mert beléhalt – így lett halhatatlan.

Prométheusz

Ott boldogolt a csillagok felett,
A jóságos és messzeséges űrben.
Ott boldogolt, ahonnan részegülten
Hull vissza már a lankadt képzelet.

De tüzet hozott, lángoló tüzet,
És tanítá övéit, merre vessék,
Mert gyújtogatni hősi kötelesség,
Míg van a földön kín és rémület!

Prométheuszként, egymagában állott,
De tűrt, de küzdött; alkotott, csatázott,
És helytállt – mintha lánc kötözte volna!

Nem illett jobban Bemhez a vezérség,
Jobban Petőfi sem szerette népét,
Nem tűrte szebben kínzatását Dózsa!

Depresszió

Aztán kitört és elborult a szellem,
Mint viharban a tornyok és a fák.
Megtébolyult az otthonos világ.
Nagy, ártó rémek néztek rá meredten,

Bagoly kísérte bársony szárnyakon,
S ő hajszolt vadként lesett néha hátra:
Nem állt-e meg a bölcs folyók folyása
A vert aranyként lángoló napon?

Hökkenten állsz, és eltűnődve kérded:
Ő volt bolond, vagy tán inkább az élet?
Mert jaj, aki csak térdre nem borult,

Hogy megfürössze homlokát a porban,
Ki halhatatlant alkotott e korban:
Mind belehalt vagy beletébolyult!

A halál

És kihűlt szíve műhelye, amelyben
Dühös pörölyként csattogott a gőg.
Megbénultak a fújtató tüdők.
Acél szemére rozsda fátyla rebbent,

És három élő vitte sír felé
Hajdan hatalmas, pernye-könnyít testét,
Mely hű kovácsok szeneként esett szét,
Saját tüzébe roskadván belé.

Elásták, mint az életben kifáradt
Öreg lovat, a vészgyanús kutyákat,
S a hunyt szenet, mely titkon még parázslik.

Vagy mint porát a lázadó kovácsnak,
Kitől örökké sanda tőrt kívántak,
De kardokat kovácsolt mindhalálig!

Gőg

A legnagyobbak gőgje lüktetett
Szilaj szívében. No, csülökre kapták,
Vakogva nyítták, mérgesen harapták
A jó kutyák s a rongy filiszterek.

Mint csiga szarva: önmagába bújt,
És néma daccal tűrte mind a vádat,
Mert rühellé a boldog ostobákat,
A telt hasat s a bérelt honfibút.

Hogy gőgös volt és hirtelen? De végre
Mi más legyen a veri hadak vezére,
Ki mégis-mégis sejti már, hogy győzött?

Hogy gőgös volt? Hát gőgösek a kertek
S a néma fák, ha társtalan teremnek
Szent magvakat és édes, szép gyümölcsöt?

Mesterszonett

Ím, itt a csont, mely ötven éven át
A tippanós rög mélységében kushadt.
Ím, itt az írás, mely sosem fakulhat,
S a domb, mely őrzi százados porát.

És ennyi csak: fojtá az ingovány,
S hogy társtalanul hagyta zsémbes atyja,
Ő társául a dühöket fogadta,
És gyermekül az ordító magányt.

Marasztalá a város sárkezével,
De békületlen, roppant szellemével
Ott boldogolt a csillagok felett.

Aztán kitört és elborult a szellem,
És kihűlt szíve műhelye, amelyben
A legnagyobbak gőgje lüktetett.

1954
Székely János
(1929–1992)
romániai magyar költő, író, műfordító
Fraktál-erózió
Székely János Jenő · 2000 · magasság 240 cm
kemény mészkő (lipicai, szlovén) · Laško (Szlovéniai Termálfürdő) parkja
forrás: Kortárs magyar művészeti lexikon
Életrajz

Székely János Jenő, szobrász: 1977–1981: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vetró Artúr. 1985-ben Olaszországban telepedett le, előbb Firenzében, majd Pietrasantában, ahol elsajátította a kőfaragás korszerű technológiáját. 1988–1989-ben az Egyesült Államokban járt tanulmányúton. 1989-ben meghívásra Magyarországra költözött, Székesfehérváron él. A New York-i Leading International Art Competition Excellence oklevelese (1988); Lánczos–Szekfű ösztöndíjas. Részt vett az alessandriai, az adneti, a kézdivásárhelyi, a szárhegyi és laskói alkotótelepeken. Az európai kultúra klasszikus értékeinek tisztelőjeként hagyományos szobrászati műfajok és anyagok mellett kötelezte el magát. Szobrai egyszersmind kísérletek a világ – szobrokban megfogalmazott – bölcseleti értelmezésére. Az anyag fizikai természetét kutató objektív gondolat szubjektív modellezésére törekszik. Nonfiguratív szobraival a természet törvényeit jeleníti meg nemes anyagokból (fa, kő). Figurális alkotásai az ábrázolt emberek iránti elfogódottság vagy elfogultság révén a rendkívülinek látott, ebben az idealizált állapotban egyedi és megismételhetetlen fizikai vonásukat rögzítik. – A szöveg és az illusztráció forrása a Kortárs magyar művészeti lexikon

Forrás

Székely János: Semmi, soha. Versek (1948–1986). A bevezető tanulmányt Szilágyi Júlia írta. A borítólapon Erdélyi Lajos felvétele. A kötetet költői életműve egyedül hiteles hagyatéka gyanánt, 1990-ben Székely János állította össze. Második kiadás. Bukarest, Kriterion, 1999. 98–112. p. (Romániai Magyar Írók.)