Mítosz és tudomány a modern kozmológiában

Székely László
fizika, kozmológia, mitológia
szóelválasztás

Valamikor régen a világ nem létezett, csupán a kék tenger, a kék levegő, s Luvr a vadkacsa. Luvr szeretett volna fészket rakni tojásai számára. Röpült-röpült a tenger fölött, ám a világ nem létezett még, csupán az egyhangú, kék tenger hullámzott alatta. Végül nem tudott tovább várni: leszállt egy hullámra, kitépte tollait, s tollaiból a hullámokra rakott fészket magának. A fészek terjeszkedni kezdett a vízben, s így jött létre a hatalmas szárazföld a hegyekkel és folyókkal, a növényekkel és az állatokkal, valamint az emberrel.

[Történetünk] sok-sok évvel ezelőtt kezdődött a világegyetem keletkezésével. Addig nem volt semmi, egyáltalában semmi. Nem volt tér s nem volt idő sem. Ez volt a kvantumgravitáció birodalma. S mivel a semmi a kvantumgravitáció törvényei szerint instabil, a semmi nem maradt meg semminek: addig fluktuált, amíg létre nem jött a világegyetem. A világegyetem kezdetben forró volt és sűrű, majd tágulni kezdett, az ősmasszából kiváltak a fotonok, majd az elemi részecskék…

Két történet áll előttünk. Két történet, mely mind konkrét tartalmában, mind műfajában különbözik egymástól. A két történet mégis ugyanarról szól: a világról, a kozmoszról, illetve pontosabban: a világ, a kozmosz keletkezéséről.

A mai olvasó, akit körülvesz századunk manipulatív tömegkultúrája, s aki ennek részeként többnyire a modern természettudomány vulgarizált-popularizált féligazságainak bűvöletében él, e két történet különbözőségét minden bizonnyal a mítosz és a tudomány, a költői fantázia és a ráció szigorú szabályai által kikutatott igazság dichotómiájában értelmezi. Amíg az elsőben talán szép, érdekes történetet, „mesét” lát, addig a második az „univerzum titkait” föltáró modern tudomány igazságaként jelenik meg számára, mely mint ilyen, fölemelő érzéssel tölti el. Igaz, az első történetet legalább érti is, tudja, hogy miről szól, szemben a számára fölöttébb homályos másodikkal, mégis e másodiknak mint „tudásnak” a jegyében fogja az elsőt meseként jellemezni. Hiszen e másodikat a tudomány szállítja a számára: a tudomány, ahol olyan különleges emberek tevékenykednek, akik értik azt, amit ő nem ért, s – divatos zsurnalisztikai fordulattal – képesek „agyukkal átlátni, kifürkészni” a kozmosz titkait.

Valószínű akkor is így lesz ez, ha kedves olvasónknak a klasszikus humán kultúra jegyében fönntartásai vannak a „reál” kultúra ma oly jellemző dominanciáját illetően, s kritikusan viszonyul a természettudományos igazságok egyoldalú kultuszához. Mert vajon tagadhatja-e, hogy ő is aszimmetrikusan viszonyul e két történethez? A fogalmak: vákuum-fluktuáció, ősrobbanás, táguló és fölfúvódó világegyetem, valahol tudata (vagy szíve?!) mélyén őt is misztikus érzéssel fogja eltölteni, s ha nem is hisz a világegyetemmel kapcsolatos végérvényes igazságokban, mégiscsak úgy fogja érezni, hogy második történetünknek több köze van a világegyetem valamiféle „valóságá”-hoz, mint Luvr vadkacsa szép meséjének.

S valóban: amíg az első leírás az archaikus kultúrák mítoszainak egyike, egy szibériai halászó-vadászó törzs elbeszélése a világ keletkezéséről, mellyel Csingiz Ajtmatov A tengerparton futó tarka kutya című csodálatosan szép elbeszélésében találkozhatunk; a második az 1980-as években, egy tudományos konferencián hangzott el tudományos előadásként.1 Mítosz és mese az egyik oldalon – tudomány a másikon.

  • 1Vö.: Joseph Silk: Galaxy Formation. A. Hewitt, G. Burbidge, L. Fang: Observational Cosmology. Proceedings of the 124th Symposium of the International Astronomical Union. Boston, Dordrecht, etc.: D. Reidel, 1987. 391. p.

A most fölvázolt megközelítés igen kézenfekvőnek tűnik. Ám ha föllapozzuk a szóban forgó tudományos előadást, mégiscsak egy zavaró mozzanatba ütköznünk. Az előadó, Joseph Silk – a már idézett divatos zsurnalisztikai fordulattal a kozmosz titkait föltáró „különleges agyak” egyikének tulajdonosa – a következőképpen vezeti föl előadását: „egy mítoszt fogok elmesélni Önöknek…” Tekintsük ezt tréfának? Vagy vegyük őt komolyan? S ha igen, mégis mi a különbség a mai tudomány és a régi mítoszok között? A tudomány – legalábbis a kozmológiát illetően – csupán költészet és mítosz volna?

Az ember véges-végtelen természete és kozmológiai orientáltsága

Luvr kacsa története az archaikus népek kozmológiai érdeklődését példázza. Mert bármily különbözőek és sokfélék is az ősi mítoszok, mindegyikben megtaláljuk a kozmológiát és kozmogóniát.2 Az embert számos kritériummal különböztették már meg az állattól, s számos ilyen megkülönböztetést tehetünk, ám nehéz volna tagadni, hogy a mítoszteremtő költészet, s e költészet kozmológiai orientációja az emberi lét egyik karakterisztikus mozzanata. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az ember „zoón kozmologikon”: egy olyan élőlény, akinek kozmológiája van, aki kozmológiailag orientált.

  • 2Ma a „kozmológia” kifejezést a világegyetemre vonatkozó tudományos és nem tudományos leírásokra használják, beleértre ebbe a keletkezéstörténetet is, míg a kozmogóniát többnyire a Föld, a Hold, a Naprendszer és más lokális kozmogóniai objektumok kialakulására vonatkoztatják. Mi e két esetben a tágabb értelemben vett kozmológiáról, vagy egyszerűen kozmológiáról és lokális kozmogóniáról fogunk beszélni. A kozmogóniát jelző nélkül, a szövegösszefüggésnek megfelelően, a világegyetem egészének keletkezéstörténetére, azaz a „kozmológiai” kozmogónia értelmében is használjuk.

Karl Popper egyszer úgy fogalmazott, hogy minden természettudomány tulajdonképpen kozmológia. S valóban: bármennyire is specializálódott a természettudományos kutatás a tudományos munkamegosztás hálójában, s bármennyire is elfelejtkeztek már az „egész”-ről a háló különböző pontjain tevékenykedő specialisták, a természettudomány mint az európai kultúrtörténet egyik meghatározó vállalkozása gyökerében, eredendő motivációjában, de végső céljában is a természet, a természeti világegész megértésére irányul: ennyiben a modern természettudomány, s különösen a modern természettudományos kozmológia az archaikus kozmológiák utódja és örököse.

Ha egymástól időben és térben oly távoli kultúrákban egyaránt jelen van e kozmológiai orientáció, akkor ez határozott cáfolata a kulturális és antropológiai relativizmus ma divatos szélsőséges irányzatainak. Hiszen a kozmológiai érdeklődés ezen általános jelenléte nem tekinthető pusztán véletlennek, de nem magyarázható az egymással érintkező kultúrák egymásra gyakorolt hatásával sem, hanem egy alapvető, az emberi lét mélystruktúrájában jelenlévő attitűdre utal: egy attitűdre, melynek következtében az ember nem elégszik meg a számára életteret adó környezeti világ véges létezőivel, hanem ezeken túllépve a tapasztalat által sohasem adott egyetemes egészre, s ebben az értelemben a föltétel nélkülire, a végtelenre irányul. Az emberi életvilág minden mozzanata véges, korlátozott, beleértve magát az emberi életet is, ám a kozmológiát alkotó ember túllép e végességen, s valami nagyobbhoz, alapvetőbbhöz: az egészhez viszonyul. E kozmológiai orientáció nem érthető meg a tapasztalat vagy a praktikus haszon szűk kategóriáinak segítségével: benne a végtelen iránti emberi fogékonyság fejeződik ki: alapvető (vagy legalábbis egyik alapvető) antropológiai meghatározottságunk, melyet az ember véges-végtelen természetének nevezhetünk: hogy bár véges lények vagyunk, vágyainkban, törekvéseinkben és szellemünkben e végességét újra és újra meghaladva egy nagyobb egészre – s végül magára a végtelenre – törekszünk.3

  • 3E véges-végtelen természetnek mint alapvető antropológiai adottságnak a fölemlítése a relativizmus mai hívei számára bizonyára „gyanús”, s inkább teológiai, mint tudományos fogalom, melyre mint ilyenre ezért nem hivatkozhatunk a relativista álláspont bírálatában. Ám ha ez így van, akkor ez csak annyit bizonyít, hogy képviselői ugyanannak a kalkulatív racionalizmusnak a foglyai, melynek kétségen kívül káros dominanciáját szeretnék relativista koncepciójukkal korlátozni. Mert az ember véges-végtelen természete nem mutatható meg ugyan a kísérletező és számítgató tudomány segítségével, ám mindig is evidens volt a filozófiatörténet nagy egyéniségei és – igaz, később a neopozitivizmus szerint értelmetlen szóhalmazoknak minősített – nagy elméletei számára.

A világegészről természeténél fogva nem lehet empirikus élményünk. Ha az archaikus mítoszok a költői fantázia és vízió segítségével jelenítik meg ezen egész képzetét, a modern tudománynak ugyancsak szüksége van – igaz, nem annyira a költészet, mint inkább a szabad gondolati tételezések formájában – a fantáziára. E fantázia a modern kozmológiában elsősorban kalkulatív matematikai formulák erőterében mozog, s e formulák elvben elegendőek is volnának a kozmosz viszonyainak megragadására. A kozmoszt megérteni törekvő ember azonban nem elégszik meg velük, hanem e formulákhoz fizikai tartalommal bíró fogalmakat rendel. Egy formulához fizikai – tehát természeti – tartalmat rendelni: ebben mindig van valami képszerű, az elvontnak, a csupán elgondolhatónak valamiféle vizualizálása. Ezért a kalkulatív formulákkal való virtuóz műveletek mellett a modern kozmológiában is jelentős és kikerülhetetlen szerepe van a képi fantáziának – még akkor is, ha a modern fizika relációjában a képi gondolkodás alkalmatlanságát szokták újból és újból hangsúlyozni. Századunk kozmológiájának így továbbra is szüksége van azokra a képességekre és eszközökre, melyek segítségével az archaikus ember a maga kozmológiáit létrehozta. A következőkben megpróbáljuk röviden jelezni tudomány és mítosz, empirikus kényszer és szabad gondolati tételezés, matematikai formalizmus és képi fantázia viszonyát a modern kozmológiában. Vizsgálódásunk során éppen fordítva fogunk eljárni, mint az archaikus mítoszok és a modern tudomány viszonyának standard értelmezéséből következne: nem a régi mítoszokat fogjuk szép, ám ugyanakkor naiv mesékké minősíteni az utóbbi „magaslatáról”, hanem e mítoszok segítségével törekszünk a modern kozmológiai vízió jobb megértésére.

Az archaikus kozmológiák struktúrája4

…van valami, ami mindig mozog szüntelen mozgással éspedig körben. Ezt nem csak a logikus gondolkodás, hanem a létezők tapasztalata is nyilvánvalóvá teszi. Így hát az első égi szféra, az állócsillagok köre örökkévaló.

Arisztotelész: Metafizika

Hiszem és vallom, hogy az ég ama képzelt határvonalán túl még mindig éterrégió, világtestek, csillagzatok, földek és napok vannak…

Giordano Bruno: A végtelenről, a világegyetemekről és a világokról

Az archaikus keletkezéstörténetek motivációjára és prototípusára irányuló kérdést általában a természettel való közvetlen viszonyra, az archaikus embernek a természettel kapcsolatos eleven élményére hivatkozva próbálják föloldani, aminek következtében a kozmogóniai mítosz úgy jelenik meg, mint a keletkezés-születés, a kibontakozás-fölnövekedés és az elmúlás folyamatosan tapasztalt élményének kozmikus kivetítése és földolgozása. S valóban, első pillanatra evidensnek tűnik ezen értelmezés, hiszen e kozmogóniákban kulcsszerepe van a szaporodás, a termékenység szimbólumainak és hordozóinak: a tojásnak, a magnak, az anyaságnak és az apa megtermékenyítő képességének. Láthattuk: Luvr kacsa is a tojásrakással és a fészeképítéssel volt elfoglalva. Ez a megközelítés azonban mégis félrevezető és hamis.

  • 4Természetesen rövid írásunkban nem adhatunk még csak egy vázlatos leírást sem a kozmológia történetéről. A következőkben nem történelmi áttekintést fogunk adni, csupán egy-két olyan jellegzetességre, figyelmet érdemlő mozzanatra hívjuk föl a figyelmet, mely a modern, a „tudományos” kozmológia viszonylatában is jelentőséggel bír számunkra.

A születés és az elmúlás folyamatosan váltakozó élménye ugyanis a természet örök körforgásának képzetét sugalmazza. A konkrét tojás és mag nem eleve adott, ősi dolog, hanem egy korábbi kifejlett állattól vagy növénytől származik, amely a maga részéről ugyancsak egy korábbi tojásból vagy magból ered. Az őstojás, az ősmag, s általában az eredendő ősállapot képzete egyenesen ellentmond annak az élménynek, mely az archaikus ember számára életvilága részeként adott – még akkor is, ha ezen ősállapotot és a „kezdet” struktúráit a keletkezés és az elmúlás megtapasztalt eseményeinek segítségével vizualizálja mítoszaiban. Hiszen a kozmogóniai kezdet éppen tagadása a természet szüntelen körforgásának egy sohasem tapasztalt létező, a világegész relációjában. E tagadásban minden bizonnyal a végtelenséggel, az örökkévalósággal szembesülő véges emberi lény tanácstalansága fejeződik ki mitikus, költői formában, míg az eredendő, kezdet nélküli ősállapotban és az ebből kibontakozó abszolút kezdetben a végtelen képzete sejlik föl – még akkor is, ha csak egy ártatlan, tojásait lerakni kívánó vadkacsáról van szó. Mert a világtojás, mely nem származott semmiféle korábbi lénytől, vagy az ős-vadkacsa, aki elsőként rakja le tojásait, s így ő maga nem származhat tojásból, csak külsőleg hasonlít a már megszületett világ véges, keletkező tojásaira és élőlényeire: Luvr vadkacsa, bármily ártatlan is, kozmikus lény.5

  • 5Ez igen kifejezően jelenik meg abban, hogy a tollából készíteti fészek szárazfölddé alakul: ez az átalakulás a mítosz kulcsmozzanata, s a mítoszköltő embernek nem lehetett semmiféle ehhez hasonló élménye az őt körülvevő valóságos világban.

A mitikus teremtés- vagy keletkezéstörténet valójában az ember empirikus életvilágát semmisíti meg, hogy ezután azt immár egy másodlagos, nem a saját alapjain létező, hanem csupán levezetett, keletkezett világként reprodukálja. A kérdés: „Honnan van ez a világ?” a „minden keletkezik, minden valamiből származik” élményének kozmikus kivetítéséből fakad. Maga a „kozmikus” viszont egy végső, más által nem korlátolt egész intuitív képzetét előföltételezi, s a „minden keletkezik” élménye csupán e képzet birtokában vezethet el a kozmogóniához.

Közismert, hogy a naiv tudat még nem gondolkodik a mai oksági logika szerint, az oksági struktúrákat számára a genetikus viszonyok helyettesítik. Amikor a kisgyermek fölteszi a tipikus kérdéseket, „honnan vagyok”, „honnan van a világ”, önmaga és a világ létének egyfajta magyarázatára vágyik, s szó sincs arról, hogy a „minden keletkezik” tapasztalatát vetítené magára vagy a világra, hiszen e kérdések jóval korábbiak, minthogy képes lenne már ilyen általánosításokra. Ennyiben a világ keletkezésére vonatkozó kérdés az archaikus kultúrák esetében is tulajdonképpen a világ miértjére, a világ „alapjára” vonatkozik, s mint ilyenben, a világ megmagyarázásának igénye fejeződik ki bennük. E magyarázat igénye pedig, mely végső és kozmikus, a genetikus gondolkodás számára csak azáltal érhető el, ha az egész világot megsemmisíti, hogy azután azt egy eredendő ősállapotból az abszolút világkezdetben ismét létrehozza és genetikusan levezesse: az archaikus kozmogóniák nem egyszerűen kozmogóniai keletkezéstörténetek, hanem egyben genetikus értelemben vett kozmológiai világmagyarázatok is.

Ha e világ keletkezett, előtte a világ hiányának kellett jellemeznie a „lét”-et. Ez az oka annak, hogy a mítoszok ősállapota általában nem azonos egyfajta csíraszerű vagy csírahordozó állapottal. Az ősállapot inkább a még „semmi sem létezik” állapotának költői-képi megjelenítése, melyben a „még nem létező világ” a létező, a mítoszteremtő ember számára élményként adott világ segítségével jelenik meg képi formában: a végtelen, homogén víztömegben és levegőben, a víz és a levegő változatlan kékségében, az elnyúló sztyeppék vagy (immáron elvontabb képként) a fény nélküli monoton sötétség egyhangúságában a nemlét egyhangúságának képi megjelenítését érhetjük tetten. Később majd e monoton természeti állapot helyét átveszi a differenciák nélküli keveredés, a rend nélküli káosz fogalma, vagy a végtelen, tátongó mélység, a sötét, üres tér, hogy végül a nagy „filozofikus” vallási mítoszokban határozott formában megjelenjék a „tiszta” semmi.6

  • 6E semmi megjelenése sem teljesen előzmények nélküli, persze: már az archaikus kozmológiák egy részében is – igaz, inkább kivételként – fölsejlik a világ semmiből való Isteni teremtésének eszméje.

Az archaikus kozmogóniák kiinduló állapota, az „ősállapot” tehát egy olyan homogén, differenciálatlan kezdet, mely a világ hiányának költői-képi megjelenítése. Az őscsíra, vagy a keletkezésben tevékenyen részt vevő kozmikus lény e genetikus világmagyarázatban mint a homogén, s természetétől fogva terméketlen ősközegtől (így a víztől, a levegőtől vagy a sötétségtől) elváló, e homogén háttérből kiugró differencia jelenik meg, mely mint ilyen az egyneműség állapotának tagadásaként az ősállapotban a később megjelenő világ differenciáltságát képviseli. Nem az egynemű közeg hanem ez az elkülönböződés hordozza az eljövendő világ lehetőségét, „dünamiszát”. A keletkezés, a születés, a termékenység élménye csupán e dünamisz érzéki mintáját nyújtja.

Luvr – hiszen a világ még „nem létezik” – nem talál szárazföldet, s így a maga testéből tépi ki tollait, melyekből azután a szárazföld, s ezzel az embert körülvevő világ kialakul. A finn nemzeti mítoszban, a Kalevalában viszont a vadkacsa a tenger hullámain lebegő Ilmatár, a „természet leánya” ölébe helyezi el tojásait. A Kalevalában tehát a világ megszületésekor együttesen szerepel egy aktív és egy passzív tényező (a kacsa és Ilmatár), s mindkettő homogén közegből kiváló differenciaként van jelen.

A Kalevala mítosz tartalmaz azonban még egy igen fontos mozzanatot, melyről eddig még nem volt szó: a lét kettős szerkezetét. Mint tudjuk, a finn mítoszban a kezdetektől fogva jelen van egy transzcendens, isteni, „égi” világ, melynek történetéről és eredetéről semmit sem tudunk. A „világ keletkezése” itt a „földi” világ keletkezésével azonos, és ez az égi világ irányításával s akarata szerint történik. E mítoszban tehát a kozmogóniai ősállapot csupán a „földi” régió ősállapota, s a kozmogóniai elbeszélés a „földi világ” keletkezését írja le, melyet az „égi világ” Ilmatáron és a vadkacsán keresztül „vezérel”. Ez a dichotonom létstruktúra, bár nem általános, számos archaikus mítoszban föllelhető. Egy – a Luvr kacsa történetéhez hasonlóan plasztikus – kolumbiai indián mítosz szerint a homogén ősállapotot egy kitaszított és az isteni régióból lezuhanó istennő megjelenése billentette ki változatlanságából. Maga a genetikus folyamat itt az istenek cselekedetét elszenvedő istennő testéből indul ki, míg az eseményeket elindító aktív mozzanat egy olyan esemény, mely a transzcendens világban játszódik le.

Az eddig elemzett összefüggések és sajátosságok letisztult formában jelennek meg a semmiből történő isteni teremtés eszméjében: Isten maga a transzcendens világ, akinek létezése egyáltalában nem érinti vagy tagadja az „őssemmit”. A világ megszületése itt már nem keletkezés, hanem teremtés: a transzcendens szféra szabad aktusa minden közvetítés, minden érzéki-szemléletes genetikus viszony nélkül. A létrejövésre váró világ immár Isten akaratában, s e világ isteni tervezetében fogalmilag-logikailag van előzetesen jelen, s a teremtés abszolút, végtelen, korlátoktól mentes aktusa külsődlegesen sem emlékeztet már a véges világban tapasztalható keletkezés véges-genetikus eseményeihez.

Az archaikus kozmológiák most elemzett szerkezete mindmáig a kozmológiai-kozmogóniai gondolat ősstruktúráját képezi: az európai gondolkodástörténet kozmológiái, értve ezalatt mind a filozófiai, mind a teológiai, mind pedig a modern kor tudományos kozmológiáit, mindmáig e struktúrák jegyében teszik föl kérdéseiket.

Az örökkévaló kozmosz ideája

Törd össze a külső mozgatókat az egek széleivel együtt. Nyisd ki számunkra a kaput, melyen keresztül megláthatjuk e világ és a többi világ hasonló voltát.

Giordano Bruno: A végtelenről, a világegyetemekről és a világokról

A görög filozófiatörténet első, preszokratikus korszakát a természetfilozófia korszakaként szokták definiálni. Ám ennél többet is állíthatunk: e korszak nem egyszerűen a természetfilozófia, mint inkább a kozmológia korszaka. Az első görög „filozófiák” még nem annyira filozófiák, mint inkább a mitikus kozmológiák újrafogalmazásai. Anaximandrosz aperionja, Anaximenész levegője a mítoszok homogén ősközegének egyesítése az isteni, transzcendens és/vagy a termékeny mozzanattal, nem kell a vadkacsa, s nincs szükség a „földi világ”-hoz képest külső, transzcendens világ beavatkozására, mert maga e homogén ősközeg egyaránt magában hordozza a világ „dünamisz”-át és az e dünamiszt realizáló aktivitást: képes arra, hogy a természetet magamagából létrehozza (és képes arra is, hogy azt később ismét visszafogadja magába). A mítoszok genetikus magyarázatstruktúrája azonban itt is megmarad, és a milétosziak – bár kétségen kívül a bölcsesség szeretői voltak – inkább mítoszalkotó személyiségeknek tűnnek föl, mint filozófusoknak e szó későbbi értelmében. Hasonlóképpen, minden bizonnyal a püthagoreus közösségek sem a későbbi értelemben vett filozófia köré szerveződtek titkos társaságokként, hanem maga Püthagorasz tanítása volt olyan mitologikus tan, melyet adekvát formában műveltek szektaszerű közösségekben.

Ami új, s a korábbi korokhoz képest rendkívüli volt a görögöknél, az egyrészt a mítoszalkotó személyiség szuverenizálódása, önálló, tudatos személyiséggé való előlépése, másrészt az az önálló, kritikai attitűd, mellyel minden korábbi és kortárs kozmológiai mítoszhoz viszonyultak.

Új kozmológiával előállni: ez persze mindenképpen eredeti és nemcsak politikai-közösségi, hanem szellemi értelemben is bátor cselekedet volt, s a kortársak talán e bátorságot, s egyáltalában a kozmológia megalkotásának képességét jutalmazták a „bölcsesség szeretője” jelzővel. (Mindenesetre a „hét bölcs” közül csak az ugyancsak kozmológus Thalésznek jutott osztályrészül ez a jelző.)

A mitikus kozmológiák újrafogalmazása azonban önmagában még nem vezetett el a későbbi filozófiához. Anaximandrosz aperionja vagy Anaximenész világot kormányzó levegője inkább a keleti mitológiák személytelen kozmikus elveinek és szubsztanciáinak rokona, mint a későbbi filozófiai fogalmaknak: ma már általános a vélemény, hogy amikor Arisztotelész saját filozófiájának fogalomrendszerét használva tárgyalja a milétoszi tanokat, erőszakot követ el e korai bölcsek tanításán. S maga a mitológia újrafogalmazásának bátorsága sem teljesen párhuzam nélküli: amikor Buddha megalkotta az új vallást, ugyanúgy szuverén személyiségként viszonyult az addigi mitológiákhoz, s ugyanúgy újrafogalmazta azokat, mint Anaximandrosz és Anaximenész a kozmológiát. Ám Anaximandrosz tanítása nem teremtett új vallást, s tanítványa, Anaximenész már mást tanít, mint mestere. A kozmológiai mitológia újrafogalmazása nem egy kivételes pillanatban föllépő kivételes személyiség megismételhetetlen tette volt: a szellemi szuverenitás és az ebből következő kritikai attitűd a görög kultúra, a görög ember egyetemes jellemzője. A tanítványok nem függtek vallásos áhítattal mesterük tanításán, nemcsak s nem elsősorban a konkrét tanokra figyeltek, hanem a kérdésekre is, melyet a mester megválaszolni szeretett volna, s ezekre – természetesen a mester válaszainak, megoldásainak tanulságait is figyelembe véve – a saját válaszukat adták meg. Így alakulhatott ki egy új, korábban nem létezett szellemi tradíció, mely a világ–kezdetben csupán a természet, a „kozmosz”, s az embernek mint természeti lénynek, később a természetnek és az ember világának – tudatos kutatására és fürkészésére, és a kiderített titkoknak egy nagy gondolati egészbe történő ötvözésére irányult, s amelyben a legigazabb tanítványok sohasem csüggtek áhítattal mesterük tanításán, hanem éppenséggel kritizálták azt: a filozófia.

Ha a kozmológiai mitológia tudatos és szuverén újrafogalmazását már filozófiának tekintjük, úgy az előbbiek alapján persze kétségen kívül a milétosziak voltak az első filozófusok. Egy más értelemben azonban – s ez már a filozófia későbbi és mai értelmével is egybeesik – talán Püthagorasz és minden kétségen kívül Parmenidész az elsők. Ugyanis Parmenidész az, aki határozottan megtöri a kozmológiai probléma genetikus kezelését, s logikaivá teszi azt. Püthagorasz neve itt annyiban kerülhet elő, hogy a számoknak a természeti dolgok ősképeiként történő értelmezése már bizonyos logikai viszonyt hordoz: ezek az ősképek már nem úgy viszonyulnak a természetileg létező dolgokhoz, mint a tojás, az aperion, az anaximenészi levegő vagy éppen Hérakleitosz tüze.

A genetikus mozzanat logikaivá válása a kozmogóniai probléma relevanciájának redukcióját hozta magával, hiszen – mint láttuk – az archaikus mítoszok kezdőállapotához vezető tényezők között talán a legjelentősebb szerep éppen a világmagyarázat iránti igény genetikus megfogalmazódásának jutott. Parmenidész „Egy”-je immár örökkévaló és változatlan: a változó, tagolt világ nem az „Egy” átalakulásával jön létre, hanem az „Egy” létezését állító biztos tudás, az episztemé ellentétéhez, a vélekedéshez, a doxához tartozik. A genetikus magyarázat logikaivá alakulása így az archaikus kozmogóniai mítoszokkal szemben az örökkévaló kozmosz eszméjéhez és a filozófiához (a filozófiai hagyományon keresztül pedig egészen a mai természettudományhoz) vezetett el, s ezért nem véletlen, hogy a görög filozófia két legjellegzetesebb és egymáshoz képest poláris kozmológiáját, az arisztotelészi és az atomista kozmológiát egyaránt a kozmosz örökkévalósága jellemezte: a kozmogónia mint olyan Arisztotelésznél teljesen eltűnik, Démokritosznál pedig elveszíti kozmológiai jelentőségét, hiszen csupán a lokális világok keletkeznek, míg a zuhanó atomokból álló és a világok végtelen sokaságát tartalmazó démokritoszi kozmosz mint egész ugyanúgy örök és változatlan, mint Parmenidész „Egy”-je. A középkori keresztény kozmológia világegyetemét hasonlóképpen a változatlanság és a kozmogónia ebből következő hiánya jellemzi: a világ ugyan nem örök, ám attól kezdve, hogy Isten a teremtés időn kívüli aktusában létrehozta azt, változatlan és az arisztotelészi kozmosszal azonos.

Az európai kozmológia történetének görög korszaka – s itt a kezdetben Platónnal, majd később Arisztotelésszel fémjelzett keresztény kozmológiát is a görög korszakhoz soroljuk – Giordano Bruno kozmológiai fordulatával ér véget. Bruno az, aki „széttöri” a világunkat lezáró csillagszférát és megfogalmazza a térbelileg végtelen, nyitott, s a tér minden régiójában azonos természetű világegyetem eszméjét – megalapozva ezzel azt a kozmikus struktúrát, mely az újkori kozmológiát századunk elejéig jellemzi. Mert ha az atomista kozmológia világegyeteme végtelen is, konkrét világunkat ebben is ugyanúgy a csillagszféra határolja, mint Arisztotelésznél, aminek következtében a többi világ láthatatlan és ezért csupán spekulatív marad. Bruno az, aki mind Arisztotelésszel, mint pedig az atomistákkal szemben térbeli mélységet tulajdonit az éjszakánként fölöttünk ragyogó csillagvilágnak, s a csillagokat a Naphoz hasonló testeknek tekintve, a világegyetem térbeli végtelenségének ideáját a fénylő napokkal és naprendszerekkel (azaz a Bruno-féle „világok”-kal) egyenletesen kitöltött, s ily módon vizualizált végtelen tér eszméjében testesíti meg. E radikális fordulat ellenére azonban Bruno és az őt követő újkori kozmológia – talán az egyetlen Kant kivételével – nemcsak hogy továbbra is kitart a kozmosz változatlanságának eszméje mellett, hanem a keresztény teológiával szemben egyenesen visszatér a világegyetem örökkévalóságának arisztotelészi és atomista képzetéhez.

A XX. századi kozmológia

Századunk két vonatkozásban hozott fordulatot a kozmológia történetében: egyrészt a fizikai elméletek XX. századi fokozott matematizációja és formalizálódása a fizikai kozmológiában is karakterisztikussá vált; másrészt Arisztotelész és Bruno után újból kozmológiai relevanciát kapott a kozmogóniai probléma.

A matematikai-kalkulatív rendszer prioritása

A XX. század elejéig domináns Bruno-féle modell vizuális megjelenítése a (kozmikus környezetünkre jellemző) csillagokkal vagy galaxisokkal kitöltött határtalan, egynemű kozmikus tér képében nem okoz különösebb problémát számunkra még akkor sem, ha a végtelen mint olyan elképzelhetetlen: egy véges nagyságú s csillagokkal kitöltött térrégió vizuális képe, melyet minden irányban hasonló csillagtenger vesz körül, visszaadja a határtalanságnak e képzetét. Sőt, a Bruno-féle modell egyenesen képszerű, ami abból fakad, hogy kozmikus környezetünk vizuális megjelenését vetíti ki a kozmosz egészére. Ezzel szemben a XX. század kozmológiai modelljeit elvont matematikai leírások definiálják, s ezek olyan matematikai struktúrákat tartalmaznak, melyek nemcsak a „látható” kozmosszal, hanem általában a fizikai világgal szemben is prioritással bírnak. Így például a nemeuklideszi, Riemann-féle térrel jellemzett világegyetem modellje nem valamiféle, a fizikus számára előzetesen adott, entitást ír le vagy modellál, hanem éppen megfordítva: előbb a matematikai fizika teremtette meg matematikai rendszerén belül, hogy azután a fizikus – realitást tulajdonítva neki – hozzárendelje a modell matematikája alapján gondolatilag megkonstruált valóságot mint fizikai entitást, mint reális fizikai létezőt.7 E processzusban tehát a matematikai entitásokhoz nem tartoznak előzetes empirikus fizikai képzetek vagy élmények, a „fizika” csak a matematika után jön létre, s ennek során a matematikai entitások gyakran egyenesen ellentmondanak minden korábbi képzetnek, élménynek és tapasztalatnak: a fizikus ily módon eljárva, végső soron, saját kalkulatív apparátusát vetíti ki maga köré, s teszi azt kozmosszá.

  • 7„Schrödinger eljárása lényegesen leegyszerűsítette sok olyan számítás menetét, amely a kvantummechanikában rendkívül bonyolult volt. A matematikai rendszer fizikai értelmezése viszont komoly nehézségekbe ütközött” – írja például Heisenberg a már kész matematikai apparátusról. – „A következő két hónapban jóformán másról sem beszéltünk Bohrral, mint a kvantummechanika lehetséges fizikai értelmezéséről.” W. Heisenberg: A rész és az egész. Budapest: Gondolat 1983. 3. kiadás. 99–100. p.

Persze itt hivatkozhatnánk arra, hogy a matematikai-kalkulatív apparátus sikeressége éppen azt bizonyítja, hogy az a fizikai valóságot helyesen írja le, s így azt annak ellenére helyesen reprodukálja számunkra, hogy nem voltak róla előzetes képzeteink. Ez azonban a naiv realizmus álláspontja, mely – mint ahogyan ezt a következőekben a „görbült tér” fogalmának kapcsán meg fogjuk mutatni – teljességgel illuzórikus és hamis.

A „görbült tér” és a szférikus világegyetem

Egyik geometria sem lehet igazabb, mint a másik, de lehet kényelmesebb… A geometria nem igaz, de hasznos.

Henri Poincaré: Tudomány és föltevés

A XX. századi kozmológiai fordulatban meghatározó szerepe volt Einstein általános relativitáselméletének s hozzá kapcsolódva a „görbült tér” fogalmának. Ha Einstein relativitáselmélete – a kvantummechanikával szemben – a XX. századi értelmiség fizikai bestsellerévé, Einstein pedig – Planckkal, Bohrral, Heisenberggel vagy Schrödingerrel szemben – a zseni szinonimájává vált, ezt az idő relativitásának tézise mellett a „tér-görbültség” fogalmának köszönheti, mely e befogadó közeg számára kellően homályos és mitikus volt ahhoz, hogy népszerűségre tegyen szert.

A „tér görbültségét”, azaz annak nemeuklideszi jellegét ma általában tapasztalati kérdésként kezelik, s ennek során általános az a fölfogás, hogy a fizikában sokszorosan bevált einsteini relativitáselmélet azt vitathatatlanul bebizonyította, megcáfolva, illetve csupán hozzávetőleges, közelítő geometriaként hagyva meg az „euklideszi” geometriát. Az álláspont képviselői többnyire a – talán Lobacsevszkij által először megfogalmazott – háromszögelési kísérlettel szoktak példálózni: eszerint, ha megmérjük egy elég nagy háromszög szögeit, s e szögek összege eltér a 180°-tól, ez azt bizonyítja, hogy a tér nem euklideszi.

Velük szemben Poincaré Tudomány és föltevés című nevezetes könyvében meggyőzően érvelt amellett, hogy a „geometria igazságának” ezen előbbi fogalma teljességei abszurd. A háromszögelési kísérlet eredménye ugyanis semmit sem mond nekünk a geometriáról, hiszen kísérletünk eredményének kiértékelésekor mindig nyitva áll előttünk az a lehetőség, hogy föltegyük: a fénysugarak pályája valamilyen fizikai effektus miatt eltért az egyenestől. Így ha a kísérlet például a szögek összegére pontosan 180 fokot is adna, ez egyáltalában nem jelentené azt, hogy a tér euklideszi: továbbra is kitarthatnánk amellett, hogy a tér Riemann-szerű, csak éppen a fénysugarak elhajlottak a Riemann-tér egyeneseitől, és ezért kaptunk a szögek összegeként 180 fokot. A fizikai kísérletek sohasem tesztelhetik a geometriát, hanem a geometriára és a fizikai jelenségekre egyidőben vonatkozó hipotéziseinket, hangsúlyozza Poincaré, s ezért az, hogy milyen geometriát választunk a fizikai világ leírásához, sem a logika, sem pedig a tapasztalat nem határozhatja meg, hanem szabad megegyezés, szabad „konvenció” kérdése.

Einstein nemcsak ismerte, hanem elismerte Poincaré álláspontját, s a nemeuklideszi geometria – vagyis a „görbült tér” – bevezetését elméletében tudatosan szabad megegyezés eredményének tekintette, melyet egyedül csupán annak kényelmessége, használható volta, s nem valamiféle „tőlünk független”, objektív fizikai világgal való egybeesése „igazol”. „Minden fogalom (még a tapasztalathoz legközelebb állók is) logikai szempontból szabad föltételezés…”8 Einstein ezen álláspontját azonban mind az egyetemi fizika, mind pedig a modern fizikát népszerűsítő irodalom ignorálta és a tér görbültségéről mindkettő úgy beszél, mintha a fizikai világ ténye volna, melyről a fizika eszközeinek segítségével egyértelműen dönthetünk.

  • 8 Albert Einstein: Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat, 1971. 271. p.

Ám ha a konvenciónak ilyen szerepe van, a fizika csupán szabadon választott megegyezések taglalása volna? Természetesen nem: Poincaré-nál és Einsteinnél éppen arról van szó, hogy a két oldal, a konvencionális és a tapasztalati együtt adja az elméletet. Ez az általános relativitáselmélet vonatkozásában konkrétan annyit jelent, hogy mai fizikai ismereteink bázisán nem tehető olyan megegyezés, mely szerint a fény definíciószerűen egyenesen terjed, s a tér ugyanakkor mindig euklideszi volna. E definíciót elfogadva a „tér görbültségé”-nek einsteini fogalmához jutunk, s megfordítva: az euklideszi tér mellett kitartva arról kell beszélnünk, hogy a gravitációs tömegek hatására a fény pályája bizonyos törvények szerint eltér az egyenestől.

A nemeuklideszi tér fizikán belüli megjelenéséhez vezető einsteini konvenció Einstein 1917-es kozmológiai dolgozata révén jelent meg a kozmológiában: ettől kezdve beszélhetünk a XX. századi relativisztikus kozmológiáról, melynek keretében értelmes a világegyetem szférikus, hiperbolikus vagy euklideszi voltáról beszélnünk. Maga a „görbült terű” világegyetem azonban – mint az előbbiekben láthattuk – a világegyetem teoretikus leírásánál választott konvenció következménye, előzetes döntéseinktől függetlenül nincs értelme beszélni róla. A nemeuklideszi terű világegyetemnek mint „tudományosan bizonyított” tapasztalati ténynek a mítosza ennek ellenére a XX. századi kozmológiai mitológia részévé vált, s különösen erős a populáris irodalomban. A szélesebb közönség soraiban elsősorban a szférikus, véges, de határtalan modell a divatos, s többnyire ezzel a modellel azonosul a „görbült terű” világegyetem fogalma. Ehhez kapcsolódva általánosan elterjedt az a nézet is, hogy a modern kozmológia bebizonyította volna a világegyetem véges voltát. Ez azonban nem csupán a konvencionális elem félreértésében és a kalkulatív rendszer mitizálásában, hanem a legszűkebb tudományos értelemben is hibás: mint láttuk, a relativisztikus kozmológiában az euklideszi és a hiperbolikus modell is szerepel a világegyetem lehetséges modelljei között, ezek pedig természetüknél fogva végtelenek.

A XX. századi kozmogóniai mitológia

Nem a szavakra, hanem a tettekre kell koncentrálni! Aki ugyanis föltalál valamit, annak képzeleti termékei annyira szükségesnek és természettől adottnak tűnnek, hogy azokat nem gondolati képeknek, hanem adott realitásoknak tekinti, s szeretné, ha mások is annak tekintenék.

Albert Einstein: Az elméleti fizika módszeréről

Az előbbiekben röviden vázolt természettudományos struktúrákhoz kapcsolódva alakult ki századunk új, természettudományos kozmogóniai mitológiája. E mitológia ugyancsak az előbbiekben tárgyalt két mozzanat köré szerveződik:

a. a konvencionális elemek olyan megjelenítése, mintha ezeket a fizikai tapasztalat kényszerítette volna ránk, s amelyek elfogadása ezért az egyedül helyes „tudományos” magatartás;

b. a kalkulatív matematikai apparátus kivetítése a világra.

1. A világegyetem keletkezése az „ősszingularitásból”: Mint láthattuk, Parmenidésztől kezdődően a kozmosz örökkévalóságának eszméje uralkodott, melynek következményeképpen a kozmogóniai probléma vagy eltűnt (Arisztotelész), vagy lokális problémává redukálódott (Démokritosz és a XIX. század). Ha ezek után századunkban a kozmogónia újból a kozmológia részévé vált, ez nem egyszerűen a régi, mitikus struktúrák fölelevenítésének, hanem a XX. századi empirikus csillagászat legmarkánsabb és legmeglepőbb fölfedezésének, a galaxisok általános vöröseltolódásnak következménye.

E kozmikus jellegű – s a szakirodalomban kutatójáról Hubble-effektusként elnevezett – vöröseltolódás számtalan módon értelmezhető, ám legkézenfekvőbb magyarázata kétségen kívül az a föltevés, hogy a világegyetem bennünket körülvevő régiója nem statikus, hanem a galaxisok szisztematikusan távolodnak egymástól. A galaxisok vöröseltolódását távolodási effektusként értelmezve a világegyetem „általunk belátható” szegmensének olyan leírását kapjuk, melyben a ma egymástól távol lévő galaxisok anyaga valamikor igen sűrű és forró anyagtömbbe tömörült össze, s így egy olyan differenciálatlan múltbeli állapothoz jutunk el, mely az archaikus mítoszok homogén ősállapotával rokon, s melyből a mai állapot az „ősrobbanás”-sal és az ezt követő tágulással együtt járó differenciálódásban hasonlóképpen alakult ki, mint a mitikus leírásokban. Lemaître szép hasonlatával e forró kezdőállapot szétrobbanása egy tűzijáték tűzgömbjének ragyogó fölfénylése, míg a jelenlegi állapotot a még világító, de fokozatosan kihunyó, széthulló szikrák jellemzik. Csupán a kezdőállapot vagy ősállapot ismeretelméleti jellegében van alapvető különbség: míg a mítoszokban ez a költői fantázia terméke, melyre az archaikus embert körülvevő világban semmi sem utal, addig a bennünket körülvevő galaxisvilág ma megfigyelhető expanziója mind oksági, mind pedig genetikus értelemben visszautal a forró, nagysűrűségű kezdőállapotra. Ezért ez az utóbbi semmiképpen sem tekinthető pusztán mitikus entitásnak, vagy a költői fantázia termékének.

A közelebbi elemzés azonban azt is megmutatja, hogy a galaxisvilág előbbi leírása és a mítoszok között meglévő párhuzamok pusztán formálisak. Ugyanis mi az előbbiekben csak a világegyetem belátható régiójáról beszéltünk, s e régió jelenlegi állapota értelemszerűleg csupán a világegyetem e lokális részének korábbi állapotára utal vissza. Ezen túl e visszautalás csupán a megelőző állapotra történik, melyet akár korábbi állapotok is megelőzhettek, s így az nem szükségképpen ősállapot.

A XX. századi kozmológia domináns elmélete, az ősrobbanás-elmélettel kiegészített klasszikus relativisztikus kozmológia ennek ellenére nem csupán formálisan, hanem tartalmilag is párhuzamos a mitikus kozmológiákkal. Ezen elmélet szerint ugyanis:

1. a tágulás nemcsak a mi régiónk, hanem az egész világegyetem sajátossága;

2. ennek következményeképpen a nagysűrűségű és forró állapot valamikor az egész világegyetemet jellemezte;

3. e sűrű, forró állapot eredendően szinguláris volt (azaz végtelen anyagsűrűséget tartalmazott);

4. e szingurális állapot a világegyetem abszolút kezdetével, az idő abszolút zéruspontjával volt azonos.

Ezekkel az állításokkal a relativisztikus kozmológia keretébe ágyazott ősrobbanás-elmélet lokális kozmogóniai elméletből valóban kozmológiai kozmogóniává transzformálódik, ám éppen ugyanezen transzformáció következtében ő maga is mítosszá válik – hogy azután egy újabb mítosz révén mégiscsak mint tudomány jelenjék meg. Ez az újabb mítosz azzal az állítással ekvivalens, hogy az 1–4. állítások ismeretelméleti státusza semmivel sem különbözik más tudományos állítások státuszától, s így a világhoz racionálisan viszonyulva ugyanúgy el kell fogadnunk őket, mint például azt, hogy az öröklődésért a gének felelősek.9

Hely hiányában nem elemezhetjük itt részletesebben a relativisztikus kozmológia e kettős – tudományos és mitikus – természetét, ám a XX. századi fizikával kapcsolatos korábbi, általános ismeretelméleti fejtegetéseink bázisán jelezhetünk egy-két alapvető, meghatározó mozzanatot.

  • 9Ez a tudományossággal kapcsolatos mítosz ugyancsak kettős rétegű. Egyrészt magában foglalja a természettudományos racionalitás és tudás, illetve a természettudomány által „bizonyított” igazság hagyományos mitológiáját – egy mitológiát, melyet ma már a komoly természettudósok sem vesznek komolyan, de amely kultúránk mindennapi szintjén igen masszívan tartja magát –, másrészt pedig e mitológia speciális alkalmazását a relasztikus kozmológia állítására.

Ezek közül az egyik annak a szerepnek az elhallgatása, amelyet a konvenció a fizikai, s különösen a kozmológiai elméletalkotásban játszik. Ha ugyanis a klasszikus relativisztikus kozmológia nem a kozmosz bennünket körülvevő régiójáról, hanem az egész világegyetemről beszél, ez azért lehetséges, mert egy olyan előzetes szabad megegyezés, egy olyan előzetes szabad, a tapasztalatból levezethetetlen választás alapján építi föl elméletét, mely a lokális csillagászati-kozmológiai megfigyeléseknek globális, az egész világegyetemre érvényes jelleget tulajdonít. Ez a megegyezés pedig konkrétan a kozmosz egyneműségére, „homogenitására” vonatkozó nevezetes posztulátum elfogadása, melyet, bár egybeeshet vele, sohasem támaszthat alá a tapasztalat. Ha a kozmoszról föltesszük, hogy egynemű – azaz mindenütt hasonló szerkezetű és természetű – akkor e föltevés következményeképpen a belátható rész szükségképpen az egész világegyetemet jellemezni fogja.10 Ugyanakkor bármikor föltehetjük azt is, hogy a világegyetem inhomogén, s a mi táguló régiónkat – legyen az bár akár sokkal nagyobb, mint a belátható régió – más, összehúzódó vagy szisztematikus mozgást nem végző régiók veszik körül, s így mindaz, amit magunk körül tapasztalunk, egyáltalában nem jellemző a kozmosz egészére nézve. Ezért az a teoretikus állítás, mely szerint „az egész világegyetem tágul” olyan előzetes s szabad megegyezés eredménye, melyet bármikor lecserélhetünk egy másik megegyezésre, melynek nyomán immár értelmetlen lesz a tágulásról egyetemes kozmikus jelenségként beszélni. Így a relativisztikus kozmológiára hivatkozva azt állítani, hogy a világegyetem mint tőlünk független realitás a maga egészében tőlünk, elméleteinktől, illetve az ezeket lehetővé tévő előzetes megegyezésektől függetlenül tágulna, a tudomány normái szerint tapasztalatilag levezethetetlen, „nem ellenőrizhető” mitikus állítás. Ugyancsak a relativisztikus kozmológia konvencionális jellegű homogenitás-posztulátumának következménye a forró univerzum elmélete, hiszen a tágulás visszaverésével kapott forró állapot csak akkor válhat a világegyetem egészének korábbi állapotává, ha e tágulást a világegyetem egészére vonatkoztatjuk.11

  • 10A helyzet tulajdonképpen még ennél is bonyolultabb: az egyneműségen túl azt is föl kell vetnünk, hogy az a méret, ahol az egyneműség reprezentatív módon megjelenik, kisebb mint a belátható régió!
  • 11Nincs lehetőségünk arra, hogy részletesebben elemezzük a tágulás itt használt fogalmának speciális értelmét, illetve a hozzákapcsolódó mindennapi asszociációk miatt vele kapcsolatban adódó félreértéseket. Csak annyit jegyzünk itt meg, hogy a világegyetem expanziója a relativisztikus kozmológiában nem valamiféle véges anyagtömegnek a végtelen, s üres térbe történő „beletágulását” jelenti. Ebben az elméletben ilyen üres tér nincs, s értelmetlen az a kérdés, hogy a világegyetem „hová” tágul. Így a relativisztikus kozmológiában vannak végtelen világegyetem-modellek is, s ezek ugyanúgy tágulnak, mint a végesek.

A klasszikus relativisztikus kozmológia azonban többet állít a forró univerzum múltbeli realitásánál. Lemaître szerint a forró univerzum eredendően a végtelen sűrűségű – s az eredeti Lemaître-féle modellben pontszerű – kozmológiai szingularitással volt azonos, mely mint ilyen a világegyetem történetének abszolút kezdőpontja: előtte nem létezett sem tér, sem idő, sem pedig anyag.

A hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Lemaître csupán e szingularitást, és az ebből kiinduló világkeletkezési folyamatot sorolja a természettudományos kozmológia illetőségi körébe: e szingularitásnak a „semmiből” való keletkezése már az utóbbi évtizedek eszméje. Ám e szingularitásról sem nehéz belátni, hogy benne egy matematikai entitás hiposztalizálásáról, fizikai-kozmológiai kivetítéséről van szó. A szingularitás eleve matematikai fogalom, és a fizikai függvények azon pontjainak, ahol szingularitás jelenik meg, nem szoktak fizikai értelmet tulajdonítani. Most a matematikai apparátus mitizálásával e szingularitást mint fizikai-kozmológiai entitást látjuk viszont, s ennek „vizualizálása” a Lemaître-féle „ősatom”.

A Lemaître-féle szingularitás a modern kozmológia újabb mitikus természetű mozzanata, mely akkor sem következik a kozmológiai elméletből, ha a homogenitás-konvenciót elfogadva az egész világegyetem tágulásáról beszélünk. Hiszen az a fizika, melynek segítségével az einsteini relativisztikus kozmológiához eljuthatunk, a világegyetem jelen állapotának fizikája. Ha föltételezzük, hogy a világegyetem a múltban egészen más volt, mint ma, meglehetősen önkényesnek tűnik azt állítanunk, hogy ebben a korábbi, a jelenlegitől radikális különböző állapotában is a jelen fizikája volt érvényes rá. Fizikai szempontból igen kézenfekvőnek tűnik az az ezzel ellentétes elképzelés, hogy a tágulást nem vetíthetjük vissza a matematikai egyenletben megjelenő zéruspontig, mivel egy bizonyos múltbeli – a mainál talán több billiószor nagyobb, de mindenképpen véges – sűrűségnél olyan belső feszültségek uralkodtak, melyekről ma nem tudhatunk, s ezek egyrészt érvénytelenné tették a mai fizika törvényeit, másrészt a sűrű állapot robbanásához vezettek, hogy azután a mai állapothoz fokozatosan közeledő viszonyokkal a mai fizika törvényei is megjelenjenek. Ezt tudatosítva nem hivatkozhatunk a szingularitást illetően Einstein kozmológiai egyenletére sem, hiszen ez az általános relativitáselméleten alapul, s ez az elmélet a kozmosz mai állapotához kapcsolódik. Az az érv, hogy a relativitáselmélettel az eddigi tapasztalat összhangban van, semmit sem ér, hiszen ez a tapasztalat a mai, és – a fény véges terjedési sebessége miatt a 4–5 milliárd évvel ezelőtti állapotukban megjelenő galaxisok révén – a maihoz sokban hasonló múltbeli állapotokhoz kapcsolódik, s így, amikor a mai kozmológia nem áll meg a nagy, de mégiscsak véges sűrűségű forró univerzum hipotézisénél, hanem a végtelen sűrűségű kozmikus szingularitásnak ugyanolyan múltbeli realitást tulajdonít, mint a paleontológus a megtalált kövületek alapján a múltbeli őslényeknek, a matematikai leírást mitizálja.

Ez a fizikai szingularitáshoz vezető eljárás azonban nemcsak az előbbi, fizikai megfontolás alapján bírálható. Az állandó állapotú világegyetem elméletének kiváló képviselője, Hermann Bondi joggal hívja föl a figyelmet arra, hogy e koncepció logikailag is következetlen. Hiszen amíg a múltbeli állapotnak más jelleget tulajdonít, mint a mainak, azaz a kozmosz mai állapotát nem vetíti vissza a múltba, a mai fizikai törvények múltbeli érvényességét tételezve éppen ezzel ellentétes módon jár el. De nemcsak a standard kozmológia egyik rivális elméletének képviselője Bondi, hanem e paradigma kiváló követői és határozott elkötelezettjei, Hawking és Ellis is tisztában vannak azzal, hogy a kozmológiai szingularitásnak mint múltbeli fizikai realitásnak a fölvétele nem valamiféle logikai vagy természettudományos következtetés, hanem szabad választás, megegyezés következménye.

„A szingularitást tekinthetjük úgy, mint azt a helyet, ahol fizikánk jelen törvényei összeomolnak. Alternatívaként pedig gondolhatjuk azt is, hogy a szingularitás a tér-idő szélének részét reprezentálja, de egy olyan részét, mely a végtelen helyett véges távolságra van” – írják nevezetes szakmai könyvükben a The Large Scale Structure of Space-Timeban.

Ők persze a második lehetőséget választják, ami egy lehetséges és jogosult álláspont, hiszen itt – Einstein szavaival – „az emberi elme szabad kitalálásai”-ról van szó.12 A probléma akkor keletkezik, amikor azután Hawking – már filozofálva a kozmológiáról – olyan konvenció-független ismeretelméleti státuszt tulajdonít e szingularitásnak, mint amilyennel például a Nap, a Hold vagy éppen New York rendelkezik.

  • 12Vö. Albert Einstein: Válogatott tanulmányok. 217. p.

Az eddig elemzett – s más hasonló – összefüggések és struktúrák következtében a klasszikus relativisztikus kozmológia szingularitása ugyanolyan költött, ugyanúgy a fantázia terméke, mint az archaikus mítoszok ősállapota. Csak amíg az archaikus ember mindennapi világa, élete, élményei alapján képzelte el ezt a múltbeli állapotot, a modern fizikus-kozmológus számára a jelen fizikai világ kalkulatív kezelésére kifejlesztett matematika világa nyújtja a mintát, s ennek entitásait vetíti ki a múltbeli kozmoszra. E matematikai entitások természetesen absztraktak, s ahhoz, hogy fizikaivá tegyük őket, bizonyos mértékű vizualizálásukra is szükség van, melyet a modern fizika ugyancsak nem a mindennapi élet, hanem a fizikai megfigyelések, a fizikai laborokban adott fizikusélmények segítségével valósít meg: így kapjuk meg az ősatom, vagy a részecskegyorsítókban megfigyelhető jelenségekkel párhuzamba állított kozmikus ősmassza fogalmát.

De nemcsak az ősszingularitást, hanem a belőle kiinduló kozmogóniai folyamat vizualizálását is a matematika és a kísérleti fizika világából vett leírások dominálják. Ez szépen látszik a klasszikus big bang-teóriában. Lemaître időszakában a radioaktív bomlás jelensége állt az atomfizikai kutatások középpontjában, s ő a világegyetem keletkezését ennek analógiájára írja le az „ősatom” bomlásának metaforájával. Később, Alpher, Hermann és Gamow elméletében már valamiféle plazmaszerű ősmasszáról van szó, s a részecskefizikai analógiák dominálnak, hogy azután napjainkra átvegyék helyüket az egyesített mezőelmélet és a kvantummechanika, valamint a hipotetikus „kvantumgravitáció” fogalmai.

Eddig a klasszikus ősrobbanás elméletéről volt szó. A klasszikus big bang-elmélet első modifikációja, a „fölfúvódó világegyetem” elmélete azért érdekes elemzésünk szempontjából, mert benne a jelen és a múlt viszonyát illetően újabb eltolódást figyelhetünk meg a kalkulatív apparátus javára. Előbbi elemzéseink nyomán hármas struktúra rajzolódik ki előttünk, melyet a következő három mozzanat viszonya határoz meg: a matematika világa, ennek fizikai-kozmológiai kivetítése, majd az így kapott kozmikus realitás absztraktságának megszüntetése a földi fizikából – az atomfizikából, plazmafizikából, részecskefizikából stb. – vett analógiák segítségével. (Természetesen itt a „majd” logikai jellegű: a matematika fizikává transzformálása és a fizikai analógia alkalmazása többnyire egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul, egy aktusban történik.)

A fölfúvódó világegyetem elméletének megjelenésével ebben az utóbbi, harmadik mozzanatban történet változás. Ebben az elméletben ugyanis – a klasszikus elmélet itt nem részletezhető kudarca miatt – megjelenik a fölfúvódás fázisa, mely végső soron egy matematikai trükk eredménye: az elmélet oly módon korrigálja az eredeti matematikai leírást, hogy megtöri annak linearitását. A fölfúvódás mint a kozmikus múltban föltételezett esemény ennek a matematikai módosulásnak a kozmikus kivetítése, melynek fizikai modellálása immáron oly módon történik, hogy az így leírt eseményvilágnak nincsen földi megfelelője: amíg a radioaktív bomlás, vagy a plazmafizikai folyamatok valóságos földi események, a fölfúvódáshoz kapcsolódó analógiákat már nem ilyen tapasztalatilag megragadható folyamatok, hanem az úgynevezett Nagy Egyesítés Elméletéhez kapcsolódó még soha nem tapasztalt, soha meg nem figyelt (és szintén matematikailag inspirált) képzetek adják.

2. A világegyetem sokaságának és a világegyetem semmiből való keletkezésének eszméje. A modern kozmológia azon mozzanatai, melyekkel eddig még nem foglalkoztunk, az eddigiek alapján értelmezhetők. Ha most ezzel mégsem fejezzük be értekezésünket, annak az az oka, hogy szeretnénk még röviden két ma igen divatos kozmológiai eszmével, a világegyetemek sokaságának és a világegyetem semmiből való keletkezésének eszméjével foglalkozni.

a. A világegyetemek sokaságának elmélete.

Elvben elképzelhető volna, hogy a relativisztikus kozmológia klasszikus – vagy annak a fölfúvódás fázisával modifikált – változata matematikai szempontból harmonikusan és kielégítően visszaadja a mai kozmoszt, illetve mai fizikai világunkat. A relativisztikus kozmológia tulajdonképpen ennek a meggyőződésnek a jegyében fejlődött, s harcolt ki magának prioritást minden más kozmológiai elképzeléssel szemben.

Valójában azonban sem a klasszikus változat, sem a fölfúvódó világegyetem elméletének eredeti verziója nem bizonyult kielégítőnek: az elmélet matematikája és a hozzá kapcsolt fizika minden ez irányú törekvés és erőfeszítés ellenére sem adja vissza a tapasztalati kozmosz mai képét. Az elmélet, illetve annak matematikai-kalkulatív rendszere – képtelen lévén arra, amiért kifejlesztették – fogyatékosnak bizonyult.

Ezt a helyzetet a standard paradigma hívei két ponton próbálták meg korrigálni. Egyrészt a tudományfejlődés Lakatos Imre által „kifinomult falszifikációs elméletnek” nevezett leírásával összhangban a fölfúvódás fázisát egyre bonyolultabb és mesterségesebb hipotézisekkel egészítették ki, egyre bonyolultabbá téve ezzel a matematikai-kalkulatív rendszert, s ennek következtében a hozzárendelt fizikai világ is egyre bonyolultabbá, s ezzel „színesebbé”, fantáziadúsabbá vált. Másrészt megjelent a világegyetemek végtelen sokaságának eszméje, mely szerint világegyetemünk – helyes szóhasználattal „világunk” – csak egyike a végtelen sok világegyetemnek (helyesebben „világnak”). A világegyetemek sokaságának ez az eszméje már a fölfúvódó világegyetem elméletének bonyolultabb változataihoz is hozzákapcsolódik, de ettől független megfontolások is elvezetnek hozzá.

A világegyetemek sokaságának elmélete egyáltalában nem olyan plasztikus és szép, mint a klasszikus big bang-paradigma. Az elmélet egyrészt végtelenül gazdaságtalan, hiszen számtalan miénkhez hasonló világegyetemet tételez föl annak érdekében, hogy egyetlen világegyetemünkről „tudományos magyarázatot” nyújtson – azaz azt kalkulatív rendszerében levezesse. Ezen túl az elméletet egy igen furcsa fogalmi zavar jellemzi. Ugyanis a sok világegyetem valójában együtt alkotja a világegyetemet, s így valójában nem a világegyetemek, hanem csupán a világok sokaságáról van szó. A világok kozmikus sokasága azonban jóval egyszerűbb módon is elérhető volna, mint e mesterkélt elmélettel: csupán a klasszikus paradigma kiinduló előföltevését, a homogenitás-tételt kellene föladni, s az egyetlen világegyetemet, a „mi világegyetemünket” inhomogénnak tekinteni, s máris szükségtelenné válna más világegyetemek föltételezése. Nem véletlen azonban, hogy a modern kozmológia legújabb történetében nem ezt az utat választotta: ez egyrészt a sokáig bírált alternatív elméletek valamelyikének de facto elfogadásával, s a tulajdonképpeni standard paradigma föladásával lett volna ekvivalens; másrészt az inhomogenitást föltételezve a kozmológus immár csak egy régió, s nem az egész világegyetem szakértőjeként jelenne meg. A világegyetemek sokaságának elméletével viszont legalább megmarad az a látszat, hogy mégiscsak s továbbra is az „egész világegyetem”-ről van szó, mégha ez egyike is csupán a végtelen sok világegyetemnek. Egyébként is: mennyivel fölemelőbb a végtelen sok világegyetem „kutatójának” lenni, s mennyivel mágikusabb benyomást kelt az elmélet és az a kozmológus, aki végtelen sok világegyetemről beszél! Konzekvens, a szavak eredeti jelentésének eleget tévő szóhasználattal azonban itt mégis csupán világok sokaságáról van szó, s ezért a világegyetemek pluralizmusának elmélete de facto éppen annak a homogenitás-posztulátummal jellemzett standard paradigmának a föladása, melynek megmentésére kigondolták.

A világegyetemek pluralizmusának eszméjét éppen akkor értjük meg igazán, ha ezt az utóbbi mozzanatot tartjuk szem előtt: azt, hogy az a kalkulatív matematikai rendszer elégtelenségének kezelésére, a klasszikus standard kozmológia kudarcának kompenzálására, e kalkulatív rendszer megmentésére szolgáló „kiútként” született meg. E teória egyes kritikusai arra hívják föl a figyelmet, hogy a végtelen sok világegyetem helyett sokkal racionálisabb lenne egy kozmikus istenséget föltételezni, hiszen a soha nem tapasztalt világegyetemek e sokaságának tudományos státusza semmivel sem erősebb, mint egy ilyen istenség föltételezése. Ez a kritika közvetve kimondja e modem matematikai formában megfogalmazott kozmológiai mitológia titkát: e mitológia a kalkulatív racionalitás által dominált modern európai szellem kozmológiája, melynek igazi istene a matematikai-kalkulatív rendszer. E rendszer kudarca a világegyetemek sokaságának elméletében kozmikus ernyőként terebélyesedik el fejünk fölött, hogy beárnyékolja életünk világát, s életünk és empirikus tudományunk kozmoszát csupán e végtelen sok világegyetemből álló halmaz egyikeként jelenítse meg. Ha Bruno, majd Einstein és klasszikus standard paradigma empirikus kozmológiai környezetünket értékeli föl a homogenitás-posztulátummal, ez az elmélet a kozmikus lét elenyésző parányává redukálja kozmikus környezetünket s világegyetemünket. Ennek ellenére mégiscsak racionálisan jár el: a világegyetemek sokaságának elméletével istenét a kalkulatív rendszert – s annak elégtelenségét – emeli fejünk fölé.

b. A világegyetem „semmiből” való keletkezésének eszméje független a kalkulatív rendszer előbbiekben tárgyalt, s a világegyetemek sokaságának elméletéhez vezető fogyatékosságától. Ezen eszmével a modern kozmológia – a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet összekapcsolására mint alapra hivatkozva – túlmerészkedik a Lemaître-féle határon, s az „ősatom”, az „ősszingularitás” keletkezését is megpróbálja kalkulatív rendszerébe bevonni, hogy ily módon ezt is természettudományosan tárgyalható eseményként tüntethesse föl.

Ha a standard relativisztikus kozmológia klasszikus változatának matematikájából az ősszingularitás következik, a kvantummechanika határozatlansági relációja következtében ez egyfajta elmosódott kvázi-szingularitássá válik. E kvázi-szingularitás bevezetése azonban még nem jelenti a Lemaître-féle határ átlépését. A kvantumkozmológia akkor lépi át ezt a határt, amikor azt állítja, hogy kereteiben e kvázi-szingularitás „semmi”-ből történő keletkezése racionálisan tárgyalható s természettudományosan levezethető.

E ma oly népszerű koncepció a kvantummechanikai vákuum-fluktuáció fogalmával operál, mely ugyancsak a határozatlansági relációval van összefüggésben. E reláció következtében ugyanis a kvantummechanikai vákuum „fluktuál”: virtuális részek válnak ki és enyésznek el benne, melyek közül azután egy-egy részecske véletlenszerűen átbillen a tartós létbe. A kvantumkozmológia a világegyetem létezése előtti „semmit” e fluktuáló kvantummechanikai vákuummal állítja párhuzamba, s azt állítja, hogy e „semmi” a kvantummechanika törvényeinek megfelelően mindaddig fluktuált, míg az így létrejövő virtuális létezők egyike át nem billent a kezdeti kvázi- szingularitásba, s ily módon létre nem jött a „semmiből” a világegyetem.

Csak tűnődhetünk azon, hogy mennyire veszik komolyan kozmológusaink e sok tekintetben egyenesen blöffszerű, ám matematikailag modellált, matematikai eszközökkel vizsgált és a tudományos konferenciákon, folyóiratokban rendszeresen visszatérő leírást. Mindenesetre a tudományos ismeretterjesztésben igen népszerű ez az elmélet, s a tudományos kozmológián kívüli közvélemény olyan áhítattal tekint rá, mint ami egy fantasztikus, ám fantasztikus volta ellenére mégis szigorúan tudományos elméletnek kijár.

Pedig itt annyira kilóg a „lóláb”, hogy fölmerül a gyanú: tudatos manipulációról van szó. Hiszen egy olyan entitás, melynek tulajdonságai vannak, s melynek viselkedését egy állítólagos természettörvényt leíró matematikai egyenlet határoz meg, semmiképpen sem „semmi”.

De vessük el e radikális, durva verziót, s tételezzük föl ad absurdum, hogy a Lemaitre ősatomjának helyébe lépett kvázi-szingularitást valóban megelőzte valamiféle olyan potenciákat hordozó mező, melyből mint a semmi egyfajta fizikai szinonimájából a kezdeti kvázi-szingularitás formájában kivált a világegyetem. Vajon jogosult volna-e erre az ősmezőre a kvantummechanikát alkalmazni? Természetesen nem. Hiszen a kvantummechanika vákuum-fluktuációja a már létező világegyetem jelensége, a fluktuáló kvantummechanikai vákuum a már létező világegyetem része. Ha még meg is egyeznénk abban, hogy a mai fizika törvényeinek érvényességét a kozmológiai szingularitásig (vagy kvázi-szingularitásig) visszavetítjük (mely visszavetítés – mint láttuk – egyáltalán nem természetes), a kvantummechanika alkalmazása a még nem létező világegyetemre akkor sem volna jogosult. Mert milyen alapon kellene a világegyetem létén belüli törvényeknek (legyenek azok e léten belül bármily egyetemesek) e létezésen kívül is érvényesülniük? A kozmikus „semmi” fluktuációját leíró törvény már nem kvantummechanikai, nem fizikai s nem természeti, hanem metafizikai vagy teológiai törvény – még akkor is, ha formailag a kvantumfizika egyik törvényével azonos. Amikor a kvantumkozmológia a kvantummechanikai vákuumot kozmikus „semmi”-ként a világnak (még a kvázi-szingularitást is megelőző) ősállapotává avanzsálja, és egy természeti törvényt ezen ősállapot törvényének tesz meg, ugyanúgy jár el, mint az archaikus mítoszteremtő fantázia: a már létező világból vett minták alapján vizualizálja a világ megszületése előtti állapotot. Amiképpen az őskacsa, vagy ősteknős minden hasonlósága ellenére nem azonos a már létező világ megfelelő lényeivel, hanem kozmikus lény, úgy a kvantumkozmológia ősvákuuma és a rá érvényes törvény sem azonos a már létező világban található vákuummal és a rá érvényes természeti törvénnyel, hanem metafizikai entitás.

Ez a titka azoknak az első pillanatban megdöbbentő párhuzamoknak is, melyeket a régi elképzelések és a modern, „tudományos” kozmológia között ismerhetünk föl. E párhuzamok mitizálásának ugyanúgy tanúi lehetünk, mint a tárgyalt kozmológiai doktrínáknak. Így – úgymond – a görögök az őskáosz fogalmával, vagy az indiai mitológiák a maguk személytelen kozmikus elveivel zseniális módon megsejtették azt az „igazságot”, amit napjainkban a tudományos kozmológia immár nem csak sejt, hanem tud is. Ám az előbbiek alapján nyilvánvaló, hogy szó sincs itt az „igazság” valamiféle csodás, kétezer évvel ezelőtti megsejtésétől. E párhuzamok nem a kozmikus igazság mitikus megsejtését tanúsítják, hanem azt, hogy e régi és az új kozmológiákat megalkotó ember kozmológiai motivációjában és költői fantáziájában minden különbözőség ellenére antropológiailag azonos.

Forrás

Café Bábel 1995. 15–16. szám 1–2. 149–162. p.