Nagy jelentőségű tanulmánynak ért a végére az olvasó. Korántsem azért mondjuk ezt, mintha szerzője, Werner Heisenberg — aki valóban nem szorul rá arra, hogy sztereotip módon századunk egyik legnagyobb fizikusaként mutassuk be — ritkán nyilatkozott volna meg a szűken vett szakterületén kívül eső témákban. Ellenkezőleg, azok a munkái, amelyeket majd fél évszázados alkotó pályája során a szélesebb közönség számára írt, tárgyukat tekintve igen sokszínűek, hiszen nemcsak a modern fizika eredményeit mutatják be közérthető formában, hanem legalább olyan gyakran foglalkoznak természetfilozófiai, ismeretelméleti, sőt esztétikai, vallási és politikai kérdésekkel is, legtöbbször persze szigorúan természettudományos nézőpontból. Mindezeknek az írásoknak nemcsak az értéke nagy, hanem a mennyisége is tekintélyes — a müncheni Piper kiadónál nem sokkal a szerző halála után megjelentetett összkiadásuk (amely a jelen fordítás alapjául is szolgált) öt vaskos kötetre rúg. Heisenberg tehát nem tartozott azok közé a nagy természettudósok közé, akiknek a világról általában alkotott nézetei csupán néhány nyilatkozat vagy anekdota szintjén maradtak ránk. Az ő számára — a kvantummechanika többi nagy „alapító atyáihoz” hasonlóan — a tudományos munkásság csakis egy átfogó világlátás, Weltanschauung keretein belül nyert értelmet. Ez a rendkívül szilárdan képviselt, platonikus indíttatású természetfilozófiai-episztemológiai alapfelfogás húzódik meg valamennyi „népszerű” írása mélyén, és alkotja a jelen tanulmány gerincét is. A magyar olvasó is pontos képet kaphat a hesisenbergi „alapmértékekről” a lebilincselően megírt, önéletrajzi jellegű, magyarul három kiadást is megért A rész és az egész című kötetből (Gondolat, Budapest, 1975—83), de tanulmányaiból is megjelent egy válogatás, igaz, elég régen, 1967-ben. A Goethe-értekezés azonban az említettekhez képest is önálló, különleges értéket képvisel, mégpedig azért, mert nem csupán talán legtisztább megfogalmazását tartalmazza sok olyan problémának, amelyek Heisenberget azidőtájt mélyen foglalkoztatták (mint például az absztrakció kérdése, vagy az egységes természetlátás lehetősége), hanem mindezeket a problémákat egy olyan másik nagy gondolkodó nézeteivel összefüggésben tárgyalja, aki a természetről szintén markáns elképzeléseket vallott. Ily módon nemcsak Heisenberg saját nézetei lesznek több dimenzióval gazdagabbak, hanem Goethe munkássága is új megvilágításban tűnik fel, mégpedig olyan oldaláról ismerjük meg jobban a weimari költőfejedelmet, amelyről a hatalmas Goethe-irodalomban viszonylag kevesebb szó esik. Éppen ezért a továbbiakban nem foglalkoznánk a Heisenberg-tanulmány magvát képező episztemológiai koncepció kommentálásával — áttekinthető, világos kifejtésénél fogva nem is szolul különösebb magyarázatra, legfeljebb a hozzáértőket késztetheti elemző vitára — hanem inkább azzal kapcsolatban teszünk néhány megjegyzést a teljesség igénye nélkül, hogy mi Újat tudtunk meg a dolgozat kettős tárgyáról, a modern természettudomány, illetve Goethe gondolkodásmódjáról.

Heisenberg dolgozatának egyik központi kérdése, hogy vajon vannak-e a mai természettudománynak olyan monadikus alapstruktúrái, amelyek a goethei ősjelenségekkel rokoníthatók. Ha ugyanis vannak ilyenek, akkor elmondható, hogy a goethei és a newtoni természetfelfogás az eltelt másfél évszázad során közeledett egymáshoz. S a tanulmány talán legnagyobb mesterfogása, amikor valóban meg is találja „korunk ősnövényét”, a DNS dupla hélixét. A nukleinsavak említése azért nagyszerű példa, mert esetükben nemcsak Goethének az ősjelenségekkel szemben támasztott szinte valamennyi követelménye teljesül, hanem bizonyos értelemben, szimbolikus módon megfelelnek a mai világ elvárásainak is. Azon túl, hogy „kebelükön belül megnyilatkozik a világ sokszínűsége”, a nukleinsavak és a hozzájuk kapcsolódó enzimek úgy viselkednek, ahogyan az a tudományos-technikai civilizációban az ezredforduló közeledtével dukál. Az élő organizmuson belül betöltött funkciójuk — a kódolás, dekódolás, programozás, másolás, faxolás, miegymás — valahogy hasonlóképpen „aktuális”, mint ahogyan Goethe kutatása volt annak idején aktuális a rendszertanba még be nem foglalt, ámde mindennemű növényi jellegzetességet tükröző kóró után.

Komolyabbra fordítva a szót, természetes módon adódik a kérdés, hogy a biológián kívül a természettudomány más diszciplínáiban, például a fizikában is találhatók-e hasonló alapstruktúrák. Heisenberg erre nézve is szolgál példával az elemi részecskék fizikájának területéről, ám e példák megítélésében jóval szkeptikusabb, mint a DNS esetében. Mint mai természettudós, alapstruktúráknak tekinti az elemi részecskéket, de kétségei vannak afelől, hogy Goethe is osztotta volna-e ezt a nézetet, hiszen az elemi részecskék és az őket leíró formulák immár nem „kézzelfogható” objektumok, hanem az absztrakció szülöttei. Mi amellett próbálunk néhány érvet felsorakoztatni, hogy a mai fejlődés ismeretében Goethe talán mégiscsak beadta volna a derekát. Először is arra kívánunk utalni, amiről Heisenberg a Goethe-tanulmányban ír ugyan, de teljes részletességgel másutt fejt ki, nevezetesen, hogy bár az absztrakció leegyszerűsítő gesztusában benne foglaltatik az elszakadás az érzékekkel felfogható világtól, ám cserébe alkalmazóját az addigiaknál nagyobb formagazdagsággal ajándékozza meg. Egy, az absztrakció magasabb fokán álló struktúra sokkal több olyan jelenség bekövetkezését teszi lehetővé, amelyek a világban potenciálisan előadódhatnak, vagyis olyan jelenségek leírásához ad kulcsot, amelyek „bárha nem léteznek is, belső igazságuknál és szükségszerűségüknél fogva létezhetnének”. Hogy Goethének az ősnövényről írt szavai itt is helyénvalóknak bizonyultak, mutatja, hogy nem járunk rossz úton. Ezért talán megkockáztathatjuk azt is, hogy egy olyan alapstruktúrát, amelyet Heisenberg szintén más helyütt említ, ugyancsak a goethei ősjelenségekkel rokonítsunk: mégpedig a kvantummechanika Hilbert-térbeli modelljét. Mert bár a Hilbert-térnél absztraktabb struktúra nem sok van, mégis, így Heisenberg, beláthatatlanul sok alapformát rejt magában.

A másik indokot, ami miatt a heisenbergi párhuzamot tágabb értelemben is jogosnak érezzük, a matematika s vele együtt a matematikai természettudomány Goethe ideje óta végbement fejlődése szolgáltatja. Talán Goethe ifjúkora volt az utolsó korszak Európában, amikor a számjegyek használata még a velük nap mint nap foglalkozók számára sem veszítette el mágikus tartalmát. Mindenesetre ez idő tájt jelentek meg az utolsó félig-meddig még mindig tudományosnak elismert mágiai, asztrológiai stb. értekezések. Elég csak felütnünk a Faustot, hogy belássuk, a középkori történeti kereten túl is mennyire élő befolyást gyakoroltak Goethére az effajta vélekedések. Vagyis, ha úgy tetszik, Heisenberg megjegyzése, amely szerint Faust a Nostradamus könyvében talán matematikai jeleket olvasott, meg is fordítható: valahányszor Faust—Goethe matematikai jelekkel találkozott, akaratlanul is kapcsolatba hozta őket Nostradamus és a hozzá hasonlók tanaival. Az ördög keze nemcsak az absztrakcióban, hanem magukban a számokban is megmutatkozott. Ezért az a jelentős átalakulás, amely a matematikában, s vele együtt a természettudományokban a múlt században megkezdődött, s amelynek során a számokkal, egyenletekkel való leírás helyét fokozatosan átvette a struktúrákban való gondolkodás, hiába jelentette újabb lépések sorát az absztrakció útján, furcsamód mégis a goethei eszményekhez való közeledésként értékelhető, mivel egyrészt kiküszöbölte a számokkal szembeni esetleges idegenkedést, másrészt pedig sokkal inkább szolgálta a struktúrákon keresztüli, organikus megértést. Hogy példákat említsünk, a múlt századi matematika egyik legnagyobb vívmánya, a Galois-elmélet az egyenletek négy alapművelet és gyökvonások általi megoldhatóságának kérdését absztrakt struktúrák belső, tehát organikus tulajdonságaira vezette vissza, s ezáltal a probléma véleményünk szerint sokkal inkább „goethei”, mint „ördögi” alakot öltött; vagy például az imént említett Hilbert-tér is nemcsak formagazdagsága, hanem pusztán strukturalitása okán is közelebb áll az ősjelenségekhez, mint, mondjuk, a newtoni mozgásegyenletek. Végül hadd utaljunk arra, hogy még maguk az egyenletek is képviselhetnek a goethei ősjelenségekhez hasonló tartalmakat. Az például, hogy a Heisenberg tanulmányában is kiemelt jelentőséget kapó platóni szabályos testekből csak öt létezik, könnyűszerrel megkapható a lapok, élek és csúcsok száma között fennálló nevezetes Euler-féle összefüggésből, vagyis ennek a formulának és szükséges kiegészítéseinek kézzelfogható tartalmat kölcsönöznek a platonikus testek. Vagy egy másik példa: a fizikusok által manapság előszeretettel vizsgált fraktálok gyakran meglepően egyszerű egyenletekkel írhatók le — tehát még a legprimitívebb összefüggések mögött is olyan formagazdagság és olyan szimmetriák rejtőzhetnek, amelyeket nem is „láttunk, éreztünk, hittünk, sejtettünk”. A matematika számos újabb fejleménye is csattanósan igazolja a newtoni és a goethei látásmód közeledését, de ezekre a jelen írás keretein belül nem tudunk kitérni.

Miután áttekintettük, hogy a mai természettudományban milyen Goethe felfogásával rokonítható vonások fedezhetők fel, időzzünk el két példa erejéig annál a kérdésnél, hogy milyen hatást gyakoroltak Goethe irodalmi munkásságára természettudományos nézetei. Az első az idős költő legtitokzatosabb nőalakjainak egyike, a Wilhelm Meister vándoréveinek Makáriája, aki naprendszerünket „szellemében, lelkében, képzeletében ápolja… ám jóval tovább megy: annak mintegy részét képezi… gyerekkora óta a nap körül forog, s mint kiderült, spirál mentén, a középponttól mindegyre távolodva, a külső régiók felé körözve”. S hogy hogyan ruházódott fel ezzel a különleges tulajdonsággal? „Ugy emlékszik rá, hogy még egészen kicsi volt, amikor bensőjét valami világító lényeg járta át, fény világította meg, amellyel szemben a legtündöklőbb nap ragyogása is hatástalan.”1 Nem gondoljuk azt, hogy Makária bonyolult személyiségéhez egycsapásra közel lehet férkőzni, de azt állíthatjuk, hogy Heisenberg tanulmányának elolvasása után pontosan tudjuk, mit ért Goethe azon, hogy Makária a Naprendszert szellemében ápolja, s annak részét képezi, valamint hogy honnan érkezett az a fény, amely bensejét megvilágította. Ugyanakkor Makária alakja jól illusztrálja, hogyan képzeli el Goethe azt a személyt, aki már az ősjelenségek látásának birtokába jutott: titkok őrzője, ásványok kimutatására, források megtalálására képes eleven varázsvessző, olyan, akinek semmi után nem kell többé kutatnia, aki előtt minden világossá vált. A Nap körüli folytonos, egyre táguló spirálban való keringés pedig annak a goethei meggyőződésnek a szimbóluma, amely szerint a természet titkainak egyre mélyülő megértése elválaszthatatlan az emberi természet folyamatos képzésétől, fejlődésétől.

  • 1Tandori Dezső fordításai

A természet titkainak megértése Goethe számára egy másik fogalomtól is elválaszthatatlan volt: a tevékeny élet gazdagságától. Erre a kettős célra tör költészetének leghíresebb alakja, Faust, de törekvésének számos akadály állja útját, amelyek közül Heisenberg többet is számba vesz tanulmányában. A minél mélyebb, minél elvontabb tudásra való törekvés ösztönzi Faustot az ördöggel kötött szerződésre, és a darab végén a tudományos-technikai civilizáció áldásainak megvalósítása teszi szükségessé, hogy Philemont és Bauciszt — stílusosan vagy stílustörően szólva — „eliminálják”. A két öreg elpusztításával már semmi sem gátolja Faust álmának, az egész népet boldogító nagyszabású csatornázásnak a valóra váltását. A program pontosan olyan, mint amelyekről Goethe a Heisenberg által idézett Zelter-levélben aggodalommal írt: középszerű emberek nagyratörő terve a technika vívmányainak mindenáron való kiaknázására. S hogy Goethe idegenkedése az elképzeléstől még plasztikusabb kifejezést nyerjen, Faust a csatornázás tervét utolsó nevezetes monológjában, immár a Gond által megvakítottan festi fel — vagyis megfosztva attól az érzékétől, amely Goethe szerint a természettel való kapcsolatteremtés elengedhetetlen szerve: a látásától. Amit a vak tudós mond, absztrakt és természetidegen koncepció — tehát Goethe szerint megvalósíthatatlan és veszélyes. A híres sorok: „a pillanathoz esdve szólnék: Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább”2 a látását vesztett öregember szájában disszonánsan csengenek, mert már nem ugyanarról a pillanatról beszél, mint hajdan, a Mefisztóval történő szövetkezéskor, a nagy megvilágosodás, a természet végső megértésének pillanatáról, hanem egy olyan pillanatról, amely egy absztrakt és természetidegen terv megvalósulását hozza el. A két mondat újbóli elhangzása tehát nem az ifjúkori törekvés megerősítését, hanem éppen hogy annak végső feladását jelenti. Nem csoda hát, ha kisvártatva Faust a Mefisztó ásatta sírgödörbe hanyatlik, amelyből azonban — újabb csavarintás — az idejében a helyszínre érkező angyalok mégiscsak az ifjúkori vágyakat mentik ki és viszik magukkal az ő nőies, középkori mennyországukba. Mert Faust „lelkének halhatatlan része”, amely tehát megmenekült az ördög karmai közül, éppen az a világ befogadására szomjazó entelekheia, amelyben a természet megértésére való törekvés is lakozik.

  • 2Kálnoky László fordítása

E két irodalmi példával talán sikerült alátámasztanunk azt a bevezetőben tett megjegyzésünket, amely szerint Heisenberg tanulmánya nemcsak a tudományos kérdések, hanem a teljes goethei munkásság jobb megvilágítását is szolgálja. És talán ezzel magyarázható meg teljességében a dolgozat jelentősége. Goethe igazi olvasója ugyanis nem olyan, mint ahogy azt a mai esztétika teljesen elhibázott divatszava sugallaná, nem befogadó — nem holmi antenna csupán, hanem önálló, határozott nézetekkel rendelkező, tevékeny ember. Heisenberg munkája is azért kiemelkedő dokumentuma a Goethe-oeuvre utóéletének, mert kiérlelt egyéni meggyőződéseket szembesít a goethei művekkel. Nem értelmezi azokat, hanem együtt gondolkodik velük. S a jelen utószó is akkor tölti be igazi rendeltetését, ha az olvasó úgy tekinti, mint invitálást az európai tudomány és kultúra e két kiemelkedő egyéniségével való együttgondolkodásra.