Egy jeles tudományos ismeretterjesztő

Thomas Mann
Részletek Thomas Mann regényeiből
matematika, fizika, kémia, biológia stb.

Mann regényeiben az esszébetétek nemcsak a megismerés stációit jelentik, a regényolvasó tudatos elgondolkoztatását, de az önfeledt–ironikus felsőfokú ismeretterjesztést is. A szerző sokat tudott, mert sokat megtanult a különféle szaktudományokból, s nagy pedagógushoz illően semmit sem kívánt veszni hagyni. Enciklopédikus ismereteit A varázshegy világnézeti vitáiban terjesztette, etnológiai és vallásfilozófiai tudását a Józsefben, a zenetudományi képzettségét a Doktor Faustusban adta tovább, még a könnyed Egy szélhámos vallomásai is temérdek ismeretet közöl, Kuckuck professzor például a csillagászatról és az őslénytanról értekezik (hosszan) az őt bámuló Félix Krullnak. Sükösd Mihály: Musil és a regény gyakorlata

szóelválasztás
Thomas Mann

Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható…

II. kötet. Hatodik fejezet. Változások; 5–6. p.

Az Adalékok az optikához korszaka volt ez – ó, mille excuse,1 céhbeli urak –, természetesen csak a kromatikáról volt szó, mert hogy is merhetne az optikához nyúlni az, aki nem járatos a mérés művészetében, s miként vállalkozhatna arra, hogy ellentmondjon Newtonnak, a hamisnak, az álokoskodónak, a skolasztikus tévedés hazugságbajnokának és pártfogójának, az égi fény rágalmazójának, aki azt akarta, hogy a legtisztább csupa homályból tevődjék össze, a legvilágosabb olyan elemekből, amelyek mind sötétebbek nála. A gonosz bolond, a konok tévtanító, a világ elsötétítője! Nem szabad kifáradni az üldözésében. Amikor megértettem a homályos közeget, azt hogy a legátlátszóbb is már a homály első foka, amikor fölfedeztem, hogy a szín nem más, mint csökkentett fény, akkor a Színelmélet a kisujjamban volt, akkor le volt rakva az egésznek alap- és sarokköve, és a spektrum sem okozhatott nekem többé bajt. Mintha maga a prizma nem volna homályos közeg! Emlékszel még, ahogy a fehérre meszelt szobában szemedhez tetted a műszert, és a fal, ellentétben a tannal, fehér maradt, mint volt, és kint a világosszürke égbolt nyomát sem mutatta a színeződésnek, s csak ahol világos felülethez homály ütközik, ott keletkezett szín, úgyhogy az ablaküveg a legvígabban tarkállott? Akkor megcsíptem a zsiványt, és először elrebegtem magamban: „Hamis a tan!” – és az örömtől csak úgy remegett a belsőm, mint akkor, amidőn világosan és letagadhatatlanul, pontosan úgy, ahogy a természettel jó egyetértésben előre tudtam, a közbülső csontocska bizonyságot tett nekem a metszőfogak jelenlétéről az emberi állkapocsban. Ők nem akarták elismerni, de hisz most, a színek esetében sem akarták. Boldog, kínos-keserves idő volt. Az ember valóban terhére esett másoknak, a nyűgösködő kverulánst játszotta. Talán bizony nem mutattad meg a csontocskával és a növények metamorfózisával, hogy a természet nem tagadott meg tőled egynémely bepillantást a műhelyébe? De ők nem akarták elhinni, hogy értesz hozzá, kelletlen képet vágtak, bosszúsan a vállukat rángatták. Békebontó voltál a szemükben. És az is maradsz. Szépen tiszteltetnek, és halálosan gyűlölnek. Csak a fejedelmek viselkedtek másként. Sose felejtem el nekik, hogy tisztelték és pártfogolták új passziómat. A herceg őfensége – derekasan, mint mindig – azonnal módot és szabad időt adott, hogy meglátásom nyomán haladhassak. A két góthai, Ernst és August – az egyik megengedte, hogy fizikai laboratóriumában dolgozzam, a másik meghozatta nekem Angliából a szép, összetett, akromatikus prizmákat. Ezek urak, ezek urak. A tudomány vaskalaposai elutasítottak, mint akadékoskodó kontárt, de az erfurti hercegprímás minden kísérletezésemet a legkegyesebb érdeklődéssel kísérte, és akkori értekezésemet, amelyet elküldtem neki, saját kezű széljegyzeteivel tisztelte meg. Az uraknak ugyanis van érzékük a dilettantizmushoz. A műkedvelés előkelő dolog, és aki úr, az műkedvelő. Ellenben közönséges minden, ami céh, szakma és hivatásrend. Dilettantizmus! Ó, ti filiszterek! Sejthettétek-e valaha, hogy a dilettantizmus közeli rokona a démoninak és a lángésznek, mert kötetlen, és arra termett, hogy friss szemmel lásson, tiszta valóságában szemlélje a tárgyat, nem pedig, ahogy a hagyomány diktálja, és ahogyan a csatlóshad látja, amelynek fizikai és morális dolgokról mindig csak másodkézből szerzett képe van? Minthogy én a költészettől jutottam el a művészetekhez, és azoktól a tudományokhoz, és az építészet, szobrászat és festészet csakhamar olyan volt nekem, mint az ásványtan, növénytan és állattan, rám fogják, hogy dilettáns vagyok. Oda se neki! Fiatal koromban a strassburgi székesegyházon fölismertem, hogy a tornyára eredetileg ötcsúcsos pártázatot szántak, és a tervrajz ezt igazolta. A természetről ne lehetnének ilyen megfigyeléseim? Mintha mindez nem lenne egy és ugyanaz, mintha ehhez nem csakis az értene valamit, akiben belső egység van, s a természet nem csupán az előtt tárulna fel, aki maga is természet…

  • 1Ó, ezer bocsánat

A fejedelmek és Schiller. Mert nemes volt ő is, tetőtől talpig úr, noha a szabadságért szállt síkra, és megvolt benne a lángész természetessége, noha a természettel szemben bántóan bűnös gőggel viseltetett. Igen, ő érdeklődött, hitt bennem és ösztönzött, mindig reflektálásra kész erejével, és mikor elküldtem neki a Színelmélet történetének első vázlatát, nagyszerű meglátással fölismerte benne a tudományok történetének szimbólumát, az emberi gondolkodás regényét, azt, ami tizennyolc év alatt lett belőle. Ah, ah, ő meglátott, ő megértett egyet-mást. Mert rangja, szeme és lendülete volt hozzá. Ha még élne, rávenne, hogy megírjam a Kozmoszt, a természet összefoglaló történetét; meg kellene írnom, hiszen geológiai búvárlataim kezdettől fogva arra irányultak. Ki más képes erre, mint én? Ezt mondom mindenre, pedig mindent nem végezhetek el – olyan viszonyok közt, amelyek egzisztenciámat teszik s egyúttal elrabolják. Idő, idő! Adj időt, jó Anya, és én mindent elvégzek. Amikor fiatal voltam, azt mondta nekem valaki: „Te is úgy teszel, mintha százhúsz évig élnél.” Adj időt nekem, jóságos Természet, adj csak annyit belőle, amennyi fölött rendelkezel, te ráérő, és én mindenki elől elveszem a munkát, amit te elvégezve szeretnél látni, és amit én végzek el a legjobban…

A hetedik fejezet; 236–238. p.

– Milyennek látszik a nappal? Inkább homályosnak?

– Inkább kissé homályosnak, excellenciás uram. A nap elborult, és följebb is csak itt-ott kéklik egy darabka…

– Várj csak. Eredj és nézd meg a barométert és a hőmérőt kint az ablak előtt. De nyisd ki jól a szemed.

– Rögtön, excellenciás uram. – A barométerállás hétszázhuszonkét milliméter, a külső hőmérséklet tizenhárom fok Réaumur.

– No lám. Akkor már el tudom képzelni a toposzférát. Úgy tetszik, a szellő is meglehetősen nedves, ahogy beáramlik, nyugat-északnyugat felől, azt hiszem, és a karom is erre szavaz. Felhősűrűség öt vagy hat, a szürkés ködlepel kora reggel nagyon csapadékos lehetett, de most a szél meglénkült, látni a felhőkön is, amelyek meglehetős gyorsan vonulnak északnyugatról, akárcsak tegnap este, és már-már megszaggatja, futvást szétkergeti a ködlepelt. Cumulusok, gomolyfelhők húzódnak hosszan az alsó régiókban, igaz? Följebb pedig könnyű cirrusok, szélrázta ágbogak, seprűcsíkok látszanak, és helyenként áttetszik az ég kékje – eltaláltam körülbelül?

– Nagyszerűen eltalálta excellenciád. Fönt a seprűcsíkokat szó szerint fölismerem – ahogy odasodródtak.

– Azt gyanítom ugyanis, hogy a felső szél keletről fúj, és ha az alsó nyugodtan marad, a cumulusok akkor is lassacskán szétoszlanak előrehaladtukban, és helyettük a legszebb bárányfelhők rétegződnek és sorakoznak. Lehet, hogy délben tiszta égboltunk lesz, de ebéd után megint beborulhat. Ingatag, bizonytalan, ellentmondó irányzatokkal teljes lesz a nappal… Lásd, ezt még tökéletesen meg kell tanulnom: a barométerállásból következtetni a felhőalakulatokra. Régente egyáltalán nem érdeklődtek a felső légmozgások iránt, de most egy tudós egész könyvet írt erről, és csinos nomenklatúrát állított össze – magam is hozzájárultam valamivel: a pariesnek, a felhőfalnak én adtam nevet, így most már megszólíthatjuk az állhatatlant, és fejére olvashatjuk, melyik osztályhoz és fajtához tartozik. Mert az ember kiváltsága a földön, hogy néven nevezze és rendszerbe állítsa a dolgokat. Úgyszólván lesütik előtte a szemüket, ha az ember megszólítja őket. A név hatalom.

– Ne írjam fel ezt, excellenciás uram, vagy talán elmondta mát doktor Riemernek, hogy följegyezze?

– Ugyan no, nem szükséges, hogy olyan nagyon odafigyeljetek.

– Márpedig ne hagyjunk semmit elkallódni, excellenciás uram, még egy nagy háztartásban sem. És a felhőkről szóló könyv, láttam itt van kéznél. Bámulatos, mi mindennel törődik excellenciád. Érdeklődési körét egyenesen univerzálisnak lehet nevezni.

– Oktondi, honnan veszel ilyen kifejezéseket?

– Pedig igaz, excellenciás uram. – Ne nézzek utána, mit csinál a hernyó, a kutyatej hernyó szép példánya, hogy zabál-e?

– Az már nem zabál, eleget zabált, először odakint, aztán nálam a megfigyelőkamrában. Már hozzáfogott, hogy befonja magát, megnézheted, ha akarod, tisztán látni, ahogy mirigyéből kiválasztja a fonalnedvet, nemsokára begubózik, báb lesz belőle, és kíváncsi vagyok, megérjük-e, hogy végbemegy az átváltozás, és a bábból kibújik a psyche, hogy leélje kurta, könnyű lepkeéletét, amiért annyit zabált féregkorában.

– Igen, excellenciás uram, ezek a természet csodái. De hogy leszünk a diktálással?

A hetedik fejezet; 241–243. p.

Lám, itt a munkám műhelye, kipihente magát, és reggeli józanságban új birtokbavételre várakozik. Itt vannak mind a segédkönyvek, a kútfők, az ötletadók, a produktív célt szolgáló tudomány világának meghódításához szükséges eszközök. Mily égetően érdekessé lesz minden tudás, amely egy mű gazdagítására és alátámasztására való, és alkalmas arra, hogy részt vegyen a játékban. Az oda nem tartozótól elzárkózik a szellem. De persze egyre szaporodik az, ami oda tartozó, s ahogy öregszem, ahogy mind nagyobb területet ölelek fel, hovatovább semmi sem marad, ami oda nem tartozó. Ezt itt, a fattyúhajtásokról és növénybetegségekről szóló munkát tovább kell olvasnom, ma délután, ha hozzájutok, vagy este; az élet barátja számára roppantul jelentősek az eltérő képződmények és torzulatok, a normálisról talán a patologikus ad legmélyebb tanulságot, és néha úgy sejted, mintha a betegség oldaláról lehetne a legmerészebben behatolni az élő szervezet homályába […]

A hetedik fejezet; 268. p.

– […] De hagyd ezt most, tartogatok számodra valamit, csodálkozni fogsz rajta, és gratulálhatsz nekem hozzá. Várj csak! – Itt van, hogy tetszik?

– Ah!

– Ugye, nagy szemeket meresztesz? Lehet is. Ez a tündöklő látvány igazán arra termett, hogy nagy szemeket meresszenek rá. Frankfurtból kaptam a gyűjteményem számára. Egyidejűleg a Westerwaldból és a Rajna mellékéről is érkeztek ásványok. De ez a legszebb. Mit gondolsz, micsoda?

– Kristály…

– Az bizony. Hialit, üvegopál, de valóságos díszpéldány, nagyságát és hibátlanságát tekintve. Láttál már valaha ilyen gyönyörűt? Nem győzöm nézegetni és merengeni rajta. Micsoda fény, micsoda precízió, micsoda tisztaság, nemde? Mestermű, vagy inkább a természet műve, a Kozmoszé, a szellemi téré, amely rávetíti örök geometriáját, és térbelivé formálja. Nézd a pontos éleket és a csillámló lapokat – csupa pontos él és csillámló lap az egész, ezt nevezem eszményi konstrukciónak. Mert ezt a követ teljesen áthatja, belülről tökéletesen kitölti egyetlen, folyton ismétlődő alak és idom, amely meghatározza a tengelyeit, a kristályrácsozatot, és éppen ebből ered az ilyen megtestesülés átlátszósága, affinitása a fénnyel és a nézéssel. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, kimondom, hogy az egyiptomi piramisok kolosszális tökélyű él- és lapgeometriájának is ez volt a rejtett értelme: vonatkozás a fényhez, a naphoz. Napjelképek azok az óriás kristályok, a szellemi-kozmikus egységképződmények emberkéz alkotta hatalmas utánzatai.

– Ez roppantul érdekes, apám.

– De még mennyire. De még mennyire. Hiszen ennek köze van a tartamhoz is, az időhöz és örökkévalósághoz, mert nyilvánvaló, hogy a puszta tartam hamis győzelem az idő és a halál fölött, lévén halott lét és keletkezése óta nem fejlődött többé, mivel nála a nemzést nyomon követi a halál. Így tartanak a kristályszerű piramisok az idők során és túl az örökkévalóságon, ám ez nem élet és nem értelem, ez halott örökkévalóság, életrajza nincs. Minden az életrajzon múlik, és ami korán beteljesedett, annak nagyon is rövid és szegényes az életrajza. Lásd, egy ilyen sal, egy ilyen só, ahogyan az alkimisták neveztek minden kristályt, beleértve a hópelyheket is (de a mi esetünkben nem só, hanem kovasav), egy ilyen sal a létnek és a fejlődésnek csupán egyetlen pillanatát rögzíti, azt a pillanatot, amikor a kristálylemez kihull az anyalúgból, és kezdőpontjává lesz további lemezek lerakodásának, miáltal a mértani test gyorsabban vagy lassabban növekszik, és jelentékenyebb vagy csekélyebb nagyságot ér el, de ez már irreleváns, mert e képződmények közül a legkisebb ugyanolyan tökéletes, mint a legnagyobb, és élettörténete lezárult a lemez születésével, aztán tovább tart az időben, akárcsak a piramisok, talán évmilliókon át, de az idő csak rajta kívül van, nem benne magában, azaz: ő nem öregszik, ami nem lenne baj, de állandósága halott, s hogy nincs időbeli élete, azért van, mert az épüléshez hiányzik belőle a lebomlás, a képződéshez a beolvadás, vagy nem organikus. A legparányibb kristálycsírák ugyan még nem geometrikusak, nincsenek éleik és lapjaik, hanem kerekdedek, és szerves csírákhoz hasonlóak. De ez csak külső hasonlóság, mert a kristály kezdettől fogva keresztül-kasul struktúra, ez pedig világos, áttetsző és jól látható; de van itt egy bökkenő, ugyanis a struktúra maga a halál, vagy a halához vezet – amely a kristálynál nyomon követi a szülést. Pedig halál és örökkévalóság nem együvé való, olyan lenne, mintha egyensúlyi helyzet állna be struktúra és bomlás, felépülés és beolvadás között. De nem áll be ez az egyensúlyi helyzet, hanem az élő szervezetben a strukturálódás kerül túlsúlyba a kezdet kezdetétől fogva, és így kristályosodunk és tartunk ki az időben, mint a piramisok. Ám sivár ez a tartam, utóélet a külső időben, belső idő biográfia nélkül. Az állatok tartama is ilyen, ha szervezetük végleg kifejlődik, és felnőttek, – s akkor már csak mechanikusan ismétlődik a táplálkozás és szaporodás, mindig ugyanúgy, mint a rárétegződés a kristálynál –, egész további életük folyamán a célnál vannak már. S az állatok nem is élnek soká – valószínűleg, mert unatkoznak. Nem bírják ki soká a kistrukturáltságot és a célnál levést, túlságosan unalmas ez. Sivár és halálosan unalmas, kedvesem, minden lét, mely alá van vetve az időnek, ahelyett, hogy magában hordaná az időt, és kitöltené saját idejét, nem futva nyílegyenesen valamely cél felé, hanem körvonalként önmagába térve, mindig a célnál s mégis a kezdet kezdetén – önmagában és önmagán munkálkodó lét lenne az ilyen, úgyhogy levés és lét, működés és mű, múlt és jelen eggyé olvadna benne, s valami olyan tartam állna elő, mely egyszersmind szüntelen fokozódás, növekedés, tökéletesedés is lenne. És így tovább. Tekintsd széljegyzetnek, amit mondtam […]

A hetedik fejezet; 290–292. p. Lányi Viktor fordítása

Doktor Faustus

Vallásos olvasmányaival párhuzamosan azonban másféle műveket is tanulmányozott, s e foglalatosságát letűnt időkben olyasformán jellemezték volna, hogy „az elemekkel spekulál”. Vagyis szerény keretek közt és szerény eszközökkel természettudományos, biológiai, kémiai meg fizikai tanulmányokat űzött, s apám alkalomadtán segítette is ebben laboratóriumából származó anyagokkal.

III. fejezet; 18–19. p.

Goethe

Ha Adrian atyja esténként kinyitotta egzotikus pillangókról meg tengeri állatokról szóló, színes ábrákkal illusztrált könyveit, mi – a két Leverkühn fiú meg én, sőt néha Leverkühnné is – gyakran odaálltunk mögéje, és füles karosszéke bőrtámlája mögül belekukucskáltunk a lapokba, Jonathan pedig ujjával mutatta az ott ábrázolt csodákat és különlegességeket: a paletta minden színében pompázó, választékos iparművészeti ízléssel formált, mintázott, lebegve himbálózó, éjsötét meg tündöklő trópusi papilió-kat és morphó-kat; e túlzó és fantasztikus szépségű rovarok élete tünékeny, efemer, s az őslakók némelyüket gonosz szellemnek vélik, mely maláriát terjeszt. A leggyönyörűbb szín, amelyben tündökölnek, egy álomszép azúrkék, nem is igazi, valódi szín – így oktatott Jonathan –, hanem a szárnyukat borító pikkelyek finom recézése meg egyéb felületi képződmények létrehozta tünemény: ez az aprólékos szerkezet mesteri fénytöréssel s a fénysugarak jó részének kiiktatásával eléri, hogy szemünkbe csupán a sugárzó kék fény jusson.

Ma is fülembe cseng Leverkühnné hangja:

– Nézd csak! Tehát káprázat, csalás az egész?

– Csalásnak mondod az ég kékjét? – válaszolta férje, s hátrafelé felnézett reá. – Azt a festékanyagot sem tudod megnevezni, amely azt létrehozza.

III. fejezet; 19–20. p.

Voltak ott üveges szárnyú lepkék is, melyeknek szárnyán egyáltalában nem volt pikkely, csupán sötétebb erek hálózata látszott rajta. Az egyik ilyen lepkét, mely áttetsző meztelenségében a félhomályt, a lombok árnyát kedvelte, hetaera esmeraldá-nak hívták. Hetaera szárnyát csak egyetlen ibolya- meg rózsaszínű sötét színfolt ékesíti, s röptében így – mivel más nem látszik belőle – szélfútta virágsziromhoz hasonlít. Láttuk továbbá a levélutánzó lepkét, melynek szárnya felső felületén telt szín-hármashangzat ékeskedik, fonákja ezzel szemben zöld levelet formáz tébolyító pontossággal, nemcsak formában és erezetben, hanem apró tisztátalanságok, imitált vízcseppek, bibircsókos-gombás képződmények aprólékos utánzásával is. Ha ez a furfangos élőlény szárnyát összehajtva letelepszik a lomb között, hasonulva annyira beleolvad környezetébe, hogy legmohóbb ellensége sem tudja fölfedezni.

Jonathan azon igyekezett, és nem minden eredmény nélkül, hogy megossza velünk megindult elragadtatását, amelyet ez a rafinált, aprólékos, még a szépséghibákat is gondosan imitáló, védekező hasonulás benne keltett. „Hogy csinálja ezt az állat? – vetette föl nem is egyszer a kérdést. – Hogy csinálja a természet az állat révén? Mert hisz a trükköt nem tulajdoníthatjuk az állat saját megfigyelésének, számításának. Igen, igen, a természet pontosan ismeri a maga alkotta zöld levelet, nemcsak tökéletességében, hanem mindennapos, apró szépséghibáival, fogyatékosságaival egyetemben, és incselkedve, kedvesen más téren is megismétli külső megjelenési formáját, e lepkék szárnyának fonákján, más teremtményei ámítására. De miért élvezi éppen ez a lepke a ravaszság előnyét? Számára persze célszerű, hogy pihenő helyzetben megkülönböztethetetlen a falevéltől, no de hol van a célszerűség éhes üldözőinek szemszögéből nézve, gyíkok, madarak, pókok szempontjából, kiknek táplálékául rendeltetett, s akik éles szemükkel mégsem tudják fölfedezni, ha ő nem akarja? Ezt a kérdést azért vetem föl, mert nem akarom, hogy ti vessétek föl elsőnek.”

Nos, ez a lepke tehát önvédelemből láthatatlanná tudta magát tenni; de ha továbblapoztunk a könyvben, tüstént olyan pillangókra bukkantunk, amelyek ugyanezt a célt szembeötlő, sőt tolakodó, messzire ellátszó megjelenésükkel érték el. Nemcsak óriási nagyok, hanem feltűnően színpompásak és mintázottak, ráadásul – amint Leverkühn papa elmagyarázta – e kihívó öltözékükben tüntető lassúsággal, korántsem pimasznak, sőt inkább mélabúsnak tetsző lassúsággal libegnek tova, sohasem bújnak el, s ennek ellenére soha egyetlen állat sem vet reájuk ügyet, se majom, se madár, se hüllő. Miért? Mert undorítóak. És feltűnő szépségükkel, lassú repülésükkel éppen ezt adják az állatvilág tudtára. Nedvük oly fertelmes ízű és bűzű, hogy ha egyszer valamely élőlény a jóllakás reményében, tévedésből, félreértésből mégiscsak megízleli, undorodva hányja ki a falatot. Élvezhetetlenségük a természet világában köztudomású, így hát biztonságban élnek – szomorú biztonságban. Mi legalábbis, akik Jonathan karosszéke mögött álltunk, azt kérdeztük magunktól, vajon biztonságukban nincs-e valami megbecstelenítő? Mert szívvidítónak nemigen nevezhető. És mi lett ennek a következménye? Hogy másféle fajtájú lepkék fortélyosan ugyanabba a riasztó mezbe öltöznek, és ugyanolyan lassú, mélabús ne-nyúlj-hozzám-repüléssel, teljes biztonsággal vonulnak a levegőben, jóllehet minden tekintetben élvezhetők.

Adrian annyira mulatott ezeken az értesüléseken, hogy valósággal rázta a nevetés, és a szeme könnybe lábadt; derűje ránk is átragadt, s belőlem is feltört a nevetés. De Leverkühn papa pisszegve rendreutasított, mert azt kívánta, hogy tiszteletadó áhítattal szemléljük e jelenségeket – olyan titokzatos áhítattal, amilyennel ő maga többek között a bizonyos kagylók héján látható megfejthetetlen titkosírást vizsgálta, amihez gyakran még ódon, négyszögletes nagyítóüvegét is segítségül vette, és nekünk is rendelkezésünkre bocsátotta. Igen, e furcsa lények, tengeri csigák és kagylók vizsgálata is rendkívül izgalmas volt, kivált, ha az ember Jonathan vezetésével nézegette az ábrákat. Hogy ezeket a csodálatos biztonsággal, merész és finom ízléssel formált tekervényeket és boltozatokat rózsálló bejáratukkal meg százféle alakú falaik irizáló fajanszmázával maguk a kocsonyás lakók készítették – ha megmaradunk annál az elképzelésnél, hogy a természet magamagát alkotja, és nem vonjuk be a dologba a Teremtőt, akit mégiscsak kissé különös volna csapongó fantáziájú iparművésznek s művészi becsvágyú fazekasnak elképzelnünk, miért is sehol sem erősebb a kísértés, mint itt, hogy afféle mesterember-közvetítő-istent, Demiurgoszt iktassunk közbe –, mondom, hogy e csodálatos burkolatokat maguk a burkolat védte puhányok termelték ki: ez volt ebben az egészben a legmegdöbbentőbb.

– Ha megtapogatjátok bordáitokat, könyökötöket magyarázta ismét Jonathan –, könnyen megállapíthatjátok, hogy kialakulástok folyamán testetek belsejében szilárd váz, csontvázzal képződött, amely tartást ad húsotoknak, izmaitoknak, s amelyet magatokban hordoztok, ha ugyan nem helyesebb úgy fogalmazni, hogy ez a váz hordoz benneteket. Ezek az élőlények azonban tartásukat kívül viselik, nem váz, hanem ház formájában, és szépségének oka is nyilván az, hogy kívül van és nem belül.

Mi, gyermekek, Adrian meg én, lopva, megütközve egymásra mosolyogtunk, ha Leverkühn papa ilyesféle megjegyzést tett, mint ez is, a külszín hiúságáról.

Néha alattomosság is rejlett e külsőleges esztétikumban, ezért például bizonyos erezett halványrózsaszínbe vagy fehér foltos mézbarnába öltözött, elragadóan aszimmetrikus, kúp alakú csigák mérges harapásukról hírhedtek; egyáltalán, ha az ember a Buchel-tanya gazdáját hallgatta, nem szabadulhatott attól a benyomástól, hogy az élővilágnak ez az egész szekciója bizonyos fokig gyanús, kétértelmű, fantasztikusan ellentmondásos. A szemléletnek különös ambivalenciája nyilvánult meg már e díszes holmik rendkívül eltérő használatában is. A középkorban a boszorkánykonyhák, alkimista műhelyek állandó leltárához tartoztak, alkalmas edénynek minősültek méreg és szerelmi bájital tárolására egyaránt. Másrészt és egyúttal azonban templomi istentiszteletben is használták őket, szent ostya meg ereklyék tárolására, sőt úrvacsorai kehelynek is. Mennyi minden érintkezik itt: méreg és szépség, méreg és varázslat, de boszorkányos bűbáj és liturgia is. Ha ezt nem is gondoltuk így végig, azért homályosan sejtettük Jonathan Leverkühn kommentárjai nyomán.

Ami mármost ama titkosírást illeti, amely olyannyira nem hagyta nyugodni Jonathant, egy mérsékelt nagyságú új-kaledóniai kagyló héján volt található, fehéres alapon vörösesbarna színben. A jeleket mintha ecsettel rajzolták volna, a kagyló széle felé tiszta vonaldísszé váltak ugyan, de a domború felület nagyobb részén gondos rajzukkal, bonyolultságukkal határozottan közlési jeleknek, írásjeleknek tetszettek. Ha emlékezetem nem csal, erősen hasonlítottak bizonyos kora keleti írásmódokhoz, például az ó-arameus íráshoz, s atyám, barátja kérésére, csakugyan vitt neki a meglehetősen jól ellátott kaisersacherni városi könyvtárból régészeti műveket, amelyek a kutatást, az összehasonlítást lehetővé tették. E tanulmányok természetesen nem vezettek semmiféle eredményre, vagy legalábbis csak olyan badar, zavaros eredményre, amely a semmivel volt egyenlő. Jonathan ezt szomorkásan be is ismerte amikor e titokzatos ábrát mutatta nekünk. – Lehetetlennek bizonyult – mondotta –, hogy e jelek értelmét megfejtsük. Sajna, így van ez, kedveseim. Makacsul elzárkóznak megértésünk elől, és fájdalmas, de valószínű, hogy ez így marad. Mikor azonban azt mondom, „makacsul elzárkóznak”, akkor ez csupán ellentéte annak, hogy „megnyílnak”, mert azt senki sem tudja velem elhitetni, hogy a természet pusztán csak díszítésül rajzolta oda teremtménye mészhéjára e rejtjeleket, amelyeknek kulcsa nincsen birtokunkban. Díszítés és jelentés mindig párhuzamosan haladtak, a régi írások is a díszítést szolgálták az értelemközlésen kívül. Nem, senki se mondhatja nekem, hogy itt nincs szó közlésről! És hogy ez a közlés számunkra hozzáférhetetlen? Ebben az ellentmondásban is van valami, amin töprengeni élvezet.

Meggondolta-e vajon Jonathan, hogy ha ez csakugyan titkosírás, akkor a természetnek önmagából alkotott, szervezett saját nyelvvel kellene rendelkeznie? Mert hát az ember kitalálta nyelvek közül ugyan melyiket választaná, hogy magamagát kifejezze? Azt pedig már akkor, zsenge koromban világosan megértettem, hogy az emberen kívüli természet alapvetően illiterátus, és szememben éppen ez teszi félelmetessé.

III. fejezet; 20–24. p.

Igen, Leverkühn papa rengeteget spekulált, elmélkedett, és amint már említettem, kutató hajlama – ha ugyan beszélhetünk kutatásról, holott igazából csak ábrándos szemlélődésről volt szó –, hajlama tehát mindig egy bizonyos irányba vitte, tudniillik a misztikum vagy valamely sejtelmes fél-misztikum felé, úgy tetszik egyébként, hogy a természet dolgaiban vizsgálódó emberi elme szinte szükségszerűen ebbe az irányba terelődik. Hogy mármost az afféle vállalkozás, hogy a természettel laboráljunk, jelenségek létrehozására ingereljük, a természetet „megkísértsük” azáltal, hogy működését kísérleti úton próbáljuk leleplezni – hogy mindez a boszorkányságot súrolja, sőt már határozottan sötét mágia, a „kísértő” műve, ez régebbi korok rendíthetetlen meggyőződése volt: véleményem szerint igen tiszteletre méltó meggyőződés. Szeretném tudni, milyen szemmel nézték volna akkor a wittenbergai férfiút, aki – mint Jonathantól megtudtuk – százegynéhány esztendővel azelőtt a látható muzsika kísérletét kifundálta, amelyet néha mi is láthattunk. Adrian atyjának csekély számú fizikai eszközéhez tartozott egy csupán közepén csapra erősített, szabadon lebegő, kerek üveglap: ezen játszódott le a csoda. Az üveglapot tudniillik beszórták finom homokkal, Jonathan egy öreg csellóvonóval, amelyet fentről lefelé végighúzott az üveglap szélén, rezgésbe hozta a lapot, és ennek nyomán a felzaklatott homok bámulatosan precíz és változatos figurákká, arabeszkekké rendeződött. Nekünk, fiúknak roppantul tetszett ez a vizuális akusztika, amelyben érthető és titokzatos, törvényszerű és csodálatos elemek vegyültek vonzó egyvelegben; többször is megkértük, mutassa be a kísérletet, nem utolsósorban azért is, hogy neki örömet szerezzünk. Hasonlóképp gyönyörűségét lelte a jégvirágban; téli napokon, ha e kristályos lecsapódások ellepték a Buchcel-tanya falusiasan kicsiny ablakait, félórák hosszat is elmélyedt – szabad szemmel meg nagyítóján át – szerkezetük tanulmányozásában. Nem is lett volna semmi baj – hogy úgy mondjam –, napirendre lehetett volna térni a dolog felett, ha ezek a produktumok, mint illik, megmaradnak a szimmetrikus, szigorúan matematikus és szabályos alakzatok kereteiben. Azt azonban sehogy sem tudta megemészteni Jonathan, hogy ezek a jégkristályok játszi, orcátlan módon a növényvilágot utánozták, elragadó páfrányokat, zsurlókat, virágcsillagokat meg kelyheket formáztak, tehát jégeszközeikkel a szerves világ képleteibe kontárkodtak bele; ezen nem győzte csóválni fejét, elismerően, ám bizonyos fokig azért rosszallóan. Vajon e fantazmagóriák a vegetáció formáinak előképei, avagy utánzatai? – vetette föl a kérdést. És mindjárt maga válaszolt is rá: egyik sem, hanem párhuzamos képződmények. Az alkotóan ábrándozó természet emitt is, amott is ugyanazt álmodta, és ha utánzásról szó lehet, nyilván csak kölcsönös utánzásról beszélhetünk. Tekintsük-e mintaképnek erdő-mező valóságos szülötteit, csak azért, mert szerves, háromdimenziós realitásuk van, a jégvirág ellenben puszta jelenség? De hisz a jégvirágnak mint jelenségnek létrejöttéhez az anyag nem kevésbé bonyolult összjátéka szükséges, mint a növényekéhez. Ha helyesen értettem vendéglátónk és barátunk okoskodását, elsősorban az élő és az úgynevezett élettelen természet egységén töprengett, az a felfogás alakult ki benne, hogy vétkezünk az utóbbi ellen, ha túlságosan szigorúan vonjuk meg a határt a két világ között, holott ez valójában elmosódó, mert igazából nincsen egyetlen olyan elemi képesség sem, amely kizárólag az élőlényeknek volna fenntartva, és amelyet a biológus ne tanulmányozhatna élettelen modellen is.

III. fejezet; 24–25. p.

Hogy milyen lélegzetelállítóan kísértenek egymásba a világok…

III. fejezet; 25–27. p.

Kaisersaschern, a huszonhétezer lakosú vasúti csomópont, beéri önnönmagával, és mint minden német város, önálló történelmi méltósággal felruházott művelődési központnak érzi magát. Különféle iparokkal keresi kenyerét, gép-, bőr- és szövőipar, fegyver- és vegyi gyárak, malmok; kultúrtörténeti múzeuma különleges műszerekkel fölszerelt kínzókamrájáról ismert, igen tekintélyes könyvtárában huszonötezer kötet könyvet és ötezer kéziratot őriz, ez utóbbiak közt két alliteráló varázsigét, melyet a tudósok még a merseburgiaknál is régebbinek hisznek, jelentésük szerint különben igen ártatlanok, egyszerű esőcsináló igék fuldai nyelvjárásban.

VI. fejezet; 44. p.

A félemeleti raktár, melynek termeiből gyakorta hangzott fel ilyen különböző hangszínű, oktávokon átfutó próbálkozás, izgalmas, csábító, mondhatnám: kulturális varázzsal igéző látványt nyújtott, s az akusztikai fantáziát bizonyos belső pezsgésre késztette. A zongora kivételével – ezt Adrian nevelőatyja a szakiparra bízta – ott volt minden, ami csak dalol és zeng, dúdol, harsog, nyekeg, brummog, recseg és pereg; egyébként a billentyűs hangszerek kedves képviselője is mindig ott sorakozott, a cseleszta, e bájos csengettyűs zongora képében. Üveg mögött vagy múmiakoporsó-szerűen lakójuk testéhez idomított tokokban fekve, ott sorakoztak a csinos hegedűk, hol sárgára, hol mélyebb barnára lakkozva, a tok tetejébe ágyazva a kápánál ezüsttel átfont, karcsú vonók; volt ott itáliai hegedű, melynek tökéletes formaszépsége a szakértő szemnek elárulta cremonai eredetét, de volt tiroli, németalföldi, szász, mittenwaldi meg Leverkühn saját műhelyéből származó hangszer is. A zengő hangú cselló, mely alakját, tökéletességét Antonio Stradivarinak köszönheti, egész sorozatokban volt található, de sohasem hiányzott elődje sem, a hathúrú viola da gamba, mely régebbi zeneművekben a cselló mellett ma is használatos, továbbá a brácsa meg a hegedű másik nővére, a viola alta; az én viola d’amorém is, melynek hét húrján immár egy életen át játszadozom, a Parókia utcából származott, konfirmációmra kaptam ajándékba szüleimtől.

Ott támaszkodott, több példányban, a violone, ez az óriás hegedű, a nehezen mozgó nagybőgő, amely méltóságos recitativókra képes, pizzicatója zengőbb, mint a hangolt dobpergés, és üveghangjai fátyolos varázsát senki sem nézné ki belőle. Ugyancsak több példányban volt képviselve testvére a fafúvósok között, tudniillik a kontrafagott: tizenhat lábas, mint amaz, vagyis egy oktávval mélyebben hangzó, mint ahogy kottája mutatja, s a basszus szólamot tetemesen erősítő; dupla olyan nagyra épült, mint kisöccse, a scherzós fagott, melyet azért nevezek így, mert basszushangszer, ám a basszus igazi ereje nélkül, sajátosan gyenge, mekegő, karikatúrahangú. De milyen tetszetős látvány hajlított fúvókájával, billentyűinek, mechanikájának csillogó díszében! Milyen vonzó általában a fúvósok hada, ősidőktől fogva kidolgozott, tökéletesbített technikai kiképzésük minden egyes formájában kihívja a virtuóz becsvágyát: akár a bukolikus oboáról legyen szó, akár a bús melódiákra képes angolkürtről, a billentyűkben gazdag klarinétról, mely a mély chalumeau-regiszterben oly kísérteties-komoran hangzik, feljebb azonban viruló, ezüstösen fénylő hangok dús szépségében ragyog – vagy basszuskürtről, basszusklarinétról.

Mindezek ott feküdtek bársonyba ágyazva, ott kínálkoztak Leverkühn bácsi fundusában, s hozzá a különféle rendszerű és kivitelű rézsútos fuvolák, puszpángból, grenadill- meg ébenfából, elefántcsont fejjel vagy teljesen ezüstből készítve, éles hangú rokonukkal, a pikkolóval, amely a teljes zenekar tutti-részeiben is megtartja a magasságot átható hangjával, és pompásan tud táncolni a lidércek karában vagy a tűzvarázsban. Hát még a rézfúvók csillogó hada, a formás trombitától, melyen szinte szabad szemmel meglátni a harsány hívójelet, a hetyke dalt, az olvadó kantilénát, a romantika kedvencén, a bonyolult ventilkürtön, a karcsú, hatalmas tolóharsonán meg a cornet à pistons-on át a nagy basszustubáig, amely súlyával szinte megalapozza a zenét. Még muzeális ritkaságok is akadtak Leverkühn raktárában, mint például egy pár szépen tekeredő, bikaszarv módjára jobbra és balra csavart bronz alpesi kürt. Kamaszszemmel nézve azonban, ahogy ma felidézem magamban, a legszebb, legmulattatóbb az ütőhangszerek tekintélyes kiállítása volt, alighanem azért, mert itt masszív, méltó kivitelben, felnőtt célokra szolgálóan láttuk viszont azt a holmit, amellyel kicsi korunkban a karácsonyfa alatt ismerkedtünk meg mint játékszerrel, a gyermekkor álomkönnyű tartozéka gyanánt. A pergő dob például milyen másképpen festett, mint az a fából, pergamenből, madzagból összetákolt romlékony, tarka kis holmi, amelyet hatesztendős korunkban pergettünk! Ez nem arra készült, hogy nyakba akasszák. Alsó bőre alá bélhúrokat feszítettek, az egészet a zenekari használatra készen, rézsút és kézhez állóan, háromlábú fémállványra csavarozták, az oldalsó gyűrűkből hívogatóan meredtek elő a fa dobverők, melyek ugyancsak előkelőbbek voltak a mi játékpálcikáinknál. Aztán ott láttuk a harangjátékot, melynek kezdetlegesebb példányán annak idején a Jő egy kis madárká-t próbálgattuk; itt kettős sorban, elegáns, elzárható kazettában, a szabad rezgés kedvéért nehéz fémrudakra fektetve sorakoztak a gondosan hangolt fémlapok, melyeket a doboz bélelt fedelében tárolt kecses acélkalapácsokkal kellett dallamosan ütögetni. Itt volt számtalan pálcikájának kromatikájával a xilofon, mely arra látszott alkotva, hogy éjféli órán elszabadult csontvázak temetői táncát érzékeltesse. Ott láthattuk a nagydob veretes óriáshengerét, melynek bőrét nemezzel bevont verő szólaltatja meg és a réz üstdobot, melyből Berlioz még tizenhat darabot épített be zenekarába; még nem ismerhette azt a fajtát, melyet Nikolaus Leverkühn raktáron tartott, gépi szerkezettel, hogy a játékos egyetlen mozdulattal áthangolhassa. Milyen jól emlékszem a kamaszos csínyre, amellyel kísérleteztünk, mikor Adrian meg én – nem, úgy hiszem, csak én egymagam – a dobverőket gyorsan táncoltattuk a bőrön, miközben a kedves Luca a hangolást feljebb vagy lejjebb állította, úgyhogy furcsa dobpergés-glissando, fel-alá sikló dübörgés támadt! Képzeljük hozzá még a különös réztányérokat, melyeknek készítéséhez csak a kínaiak meg a törökök értenek, mert csak ők tudják annak titkát, miképpen kell az izzó bronzot kalapálni; ezeket a tányérokat a zenész, miután összeütötte, belső felületükkel kifelé diadalmas mozdulattal emeli magasra a hallgatóság felé; képzeljük el továbbá a dübörgő tamtamot, a cigányos tamburint, a fémpálcika ütésére felcsendülő triangulumot felül nyitott szögével; a belül üreges, kézben csettegő kasztanyettet. S képzeljük el végül mindeme komoly szórakozások fölé tornyosulva az Erard-féle lábintó-hárfa díszes, aranyló architektúráját, és mindjárt megértjük a mágikus vonzóerőt, melyet a bácsi raktára, e néma, de százféle alakban kecsegtető hangzatok paradicsoma reánk, sihederekre gyakorolt.

[…] Tőle tudtuk meg a trombita történetét: hogy régen több egyenes rézcsőből kellett összeilleszteni golyós érintkezéssel, amíg meg nem tanulták a módját, hogyan lehet rézcsöveket hajlítani anélkül, hogy összetörnének, tudniillik oly módon hogy előbb kátránnyal és kanafóriával, később ólommal öntötték ki a cső belsejét, amit azután tűzben kiolvasztottak. Máskor a bölcseknek amaz állítását vitatta, miszerint teljesen mindegy, milyen anyagból, fából vagy fémből készül egy-egy fúvós hangszer, mindenképpen úgy hangzik, ahogyan fajtája, alakja, menzúrája szerint hangzania kell, mit sem számít, hogy a fuvola fából vagy elefántcsontból készült-e, a trombita rézből vagy ezüstből. […]

VII. fejezet; 50–53. p.

Ironikus lekicsinylésében, amellyel az iskola adományait és igényeit szabályszerűen tudomásul vette, egyetlenegy kivételt mégis meg kell említenem: feltűnő érdeklődéssel viseltetett egy tantárgy iránt, amelyben én igen kevéssé jeleskedtem, s ez a matematika volt. Tulajdon gyengeségem e területen – melyet csupán a filológiában való buzgólkodásommal s eredményeimmel tudtam úgy-ahogy kiegyensúlyozni – segített felismernem, hogy kitűnő eredmények bármely területen csakis a tárgy iránt való szimpátiából fakadhatnak; ezért valóságos jótéteménynek éreztem, hogy ezt a feltételt barátomban legalább ezen az egyetlen téren megvalósulni látom. Mármost a matézis, mint alkalmazott logika, mely azonban megmarad a tiszta, magas absztrakcióban, voltaképpen sajátos középső helyet foglal el a humanista meg a reális tudományok között, s a megjegyzésekből, amelyeket Adrian, úgy mellesleg, beszélgetés közben elhullatott erről a témáról meg az örömről, amelyet ebből a foglalkozásból merített, kitűnt, hogy ezt a közbülső helyzetet egyúttal emelkedettnek, dominálónak, univerzálisnak érzi, „ez az igazi” – amint kifejezte. Szívből örültem, hogy valamiről legalább ezt mondja, ez mégiscsak valami horgonyféle volt, fogódzó, az ember már nem tapogatódzott teljesen a sötétben, ha a „fő dolgot” kereste. – Lusta disznó vagy, ha ezt nem szereted – mondogatta akkoriban. – Nincsen jobb, mint a rend viszonylatainak szemlélete. A rend a lelke mindennek. A rómabeliekhez írott levél tizenharmadik része ezt mondja: „Ami Istentől való, az rendezett.” – Elpirult, s én rámeredtem. Kisült, hogy Adrian vallásos.

Nála mindennek így kellett „kisülnie”, mindenen rajta kellett kapni, csípni, meglepni, lerántani róla a leplet – és akkor elpirult, az ember pedig a legszívesebben a homlokára csapott volna: hogy én ezt eddig nem vettem észre! Azon is csak véletlenül kaptam rajta, hogy a kötelező és szükséges mértéken túl is foglalkozik algebrával, szórakozásul a logaritmustáblával bíbelődik, másodfokú egyenleteken töri a fejét, mielőtt még az iskola megkövetelte volna, hogy gyököt vonjon; és előbb erről is csak csúfolkodni próbált, mielőtt a fentebb idézett nyilatkozatra ragadtatta magát. Egy másik fölfedezésem, hogy ne mondjam, leleplezésem már megelőzte az algebrait, s már említettem is: arról van szó, hogy titokban, autodidakta módon kutatta a klaviatúra, az akkordtan, a hangnemek szélrózsája, a kvintkör titkait, és kotta, ujjrakás ismerete nélkül, e harmonikus felfedezéseit modulációs gyakorlatokra meg ritmikailag eléggé bizonytalan dallamképletek fölépítésére fordította. Amikor ezt fölfedezte, tizenötödik esztendejében járt. Egy délután hasztalan kerestem szobájában, és egy kis harmónium előtt találtam rá, amely a lakóemelet egyik átjáró-szobájában állt, s rendesen ügyet sem vetettek rá. Tán egy percig álltam az ajtó előtt, és hallgattam játékát, de azután sehogy sem tetszett ez az állapot, beléptem, és megkérdeztem, mit művel. Adrian abbahagyta a fújtatást, levette kezét a manuálról, és nevetve elpirult.

– Minden bűnnek kútfeje a restség – mondta. – Unatkoztam. Ha unatkozom, néha itt kontárkodom, szöszmötölök. Ez az ócska kaszni olyan elhagyatottan árválkodik itten, pedig amilyen szegény és alázatos, minden benne van. Ide nézz, milyen furcsa… azazhogy persze nincs is benne semmi furcsa, de hogyha az ember maga jön rá, mégiscsak furcsa, hogy minden összefügg és körbe megy.

Azzal leütött egy akkordot, csupa fekete billentyűt, fisz, aisz, cisz, majd hozzátette az é-t, és ezáltal az eredetileg Fisz-dúrba tartozónak látszó akkordról kimutatta, hogy H-dúrba tartozik, annak ötödik foka, vagyis dominánsa.

– Egy ilyen hangzatnak – magyarázta – igazából nincs is hangneme. Minden csupa vonatkozás, és a vonatkozások kört alkotnak. – Az á, mely a giszre való feloldást kívánja, s ezáltal H-dúrból E-dúrba vezet, továbbvitte őt, s így A-, D- és G-dúron át eljutott a C-dúrba, meg onnét a leszállító jelekkel módosított hangnemekbe, s ekképpen bebizonyította nekem, hogy a kromatikus hangsornak mind a tizenkét hangjára lehet egy-egy dúr vagy moll skálát építeni.

– Ezek egyébként ócskaságok – tette hozzá. – Hiszen ezt már réges-rég észrevettem. De figyelj csak, lehet ezt ügyesebben is csinálni! – Azzal mutogatni kezdte, hogyan lehet egymástól távolabb fekvő hangnemekbe modulálni az úgynevezett tercrokonság, a nápolyi szext felhasználásával.

Megnevezni persze nem tudta ezeket a jelenségeket, de megismételte:

– Igen, minden vonatkozás. És ha ezt a vonatkozást pontosabban meg akarod határozni, akkor a neve: „kétértelműség”.

Hogy ezt bebizonyítsa, lebegő, bizonytalan hangnemű akkordokat játszott, demonstrálta, hogy egy ilyen akkordsor hogyan lebeghet C-dúr és G-dúr között, ha nem használjuk benne az f-et, amely G-dúrban fisszé változna; hogyan tarthatja fülünket bizonytalanságba, hogy C-dúrban értendő-e, avagy F-dúrba, ha elkerüljük a h-t, amely F-dúrban b-re volna leszállítva.

– Tudod, mi a véleményem? – mondta. – Hogy a zene a rendszerré emelt kétértelműség. Vedd ezt a hangot, vagy emezt. Így is értheted, meg amúgy is, viszonylata szerint, felfoghatod úgy, hogy az alatta levőből van fölemelve, illetőleg úgy, hogy a fölötte levőből van leszállítva, és ha elég ravasz vagy, sokféleképpen kihasználhatod ezt a kétértelműségét.

Egy szó mint száz: Adrian tisztában volt az enharmonikus csere elvével, és megsejtett bizonyos fogásokat, hogy hogyan lehet ennek segítségével kitérni és az átértelmezést modulációra felhasználni.

Miért voltam meglepve, sőt nemcsak meglepve, hanem meghatva és egy kicsit megijedve? Mert Adrian arca kipirult, ami iskolai leckéjénél sosem fordult elő, még az algebránál sem.

VII. fejezet; 56–59. p.

Bőségesen kommentálta – azaz kommentáltuk izgatott párbeszédben – Kretzschmarnak egy másik előadását is, amely A muzsika és a szem címet viselte, és ugyancsak nagyobb látogatottságot érdemelt volna. Amint a címből is kitűnik, előadónk ezúttal művészetének azzal az aspektusával foglalkozott, amely a látóérzékéhez szól, vagy legalább ahhoz is, ami – mint kifejtette – már azáltal is megtörténik, hogy a zenét följegyzik, tehát a kottaírás által, amelyet a régi neumák, a dallammozgást körülbelül jelző pont- és vonaljegyek óta, állandóan és egyre növekvő gondossággal űztek. Kimutatta – és ez nemcsak szórakoztató volt, hanem egyúttal hízelgő is, mivel a muzsikával afféle ecsetmosó-kisinas-bizalmasságot teremtett –, hogy a zenei tolvajnyelv egynémely, szava nem is az akusztikus, hanem a vizuális benyomásból, a kottaképből származik, például, hogy egy bizonyos fajta abbreviatúrát „occhiali”-nak, okuláré-basszusnak csúfolnak, mert párosával egy-egy gerendával összekapcsolt félhangok, melyekkel az efféle tört dobbasszust jelzik, szemüveghez hasonló ábrát mutatnak; vagy mint ahogy „suszterflekk”-nek neveznek bizonyos egyszerű, egymást más-más hangfokon, egyenlő hangközben követő szekvenciákat (mindjárt példát is írt fel a tábláira). Beszélt a kotta pusztán vizuális képéről, és azt bizonygatta, a szakértőnek elég egy pillantás az írott kottaképre, hogy máris határozott fogalmat alkosson magának a kompozíció értékéről, szelleméről. Megesett például, hogy egy kollégája jött el hozzá látogatóba, s a szobába belépve, a pulton megpillantott egy dilettáns tákolmányt, amelyet valaki elbírálás végett vitt el hozzá; a látogató már az ajtóban állva felkiáltott: „Az isten szerelméért, miféle szemét az ott pultodon?!” Másrészt azt fejtegette, milyen elragadó élvezet szerez a gyakorlott szemnek egy-egy Mozart-partitúrának már puszta optikai képe is, tiszta szervezettségével, a hangszercsoportok tetszetős elosztásával, a dallamvonal szellemes, változatos vezetésével. Még a hangok világában járatlan süket ember is gyönyörűségét lelheti e bájos alakzatokban! – így kiáltott fel. „To hear with eyes belongs to love’s fine wit1, – idézte Shakespeare egyik szonettjéből, és azt állította, a zeneszerzők minden időkben sok mindent belérejtettek kotta-kézirataikba, ami inkább az olvasó szemnek van szánva, semmint a fülnek. Ha például a németalföldi polifon mesterek a szólamok egymásba fonásának bámulatos bűvészmutatványait végezve, az ellenpont vonatkozásait úgy alakították ki, hogy az egyik szólam hátulról olvasva egyenlő a másikkal, akkor ennek a hangzáshoz vajmi kevés köze, fogadni merne, hogy hallás után is kevesen fogták föl a tréfát, ez sokkal inkább a szakmabeli éles szemének volt szánva. Így Orlandus Lassus a Kánai-menyegző-ben a hat vizeskorsó számára hat szólamot alkalmaz, ami a szemnek jobban feltűnik, mint a fülnek; és Joachim von Burck János-passiójában az „egy a poroszlók közül”, aki Jézust arcul üti, csak egy hangot kap, a következő mondatban azonban – „s véle együtt kettő” – a kettő-re két hang esik.

  • 1Szemmel is hall az okos szerelem. (Szabó Lőrinc fordítása)

VIII. fejezet; 74–76. p.

A zene mindig előre vezekel elérzékeisedéséért. A régi németalföldiek a legkacifántosabb mutatványokat végeztették vele Isten nagyobb dicsőségére, s amennyire hallani lehet, eközben igen kemény összeütközésekre került sor, cseppet sem volt érzéki az egész, hanem tisztán matematikailag kiagyalt. De aztán ezeket a vezeklési gyakorlatokat elénekeltették, az emberi hang zengő leheletére bízták, és ez aztán igazán a legistállómelegebb hanganyag, ami csak elképzelhető…

VIII. fejezet; 85. p.

Mert Adrian alig ismerte a kottát, és máris írni kezdett, akkordokkal kísérletezett a papiroson. Akkoriban az volt a passziója, hogy zenei problémákat eszelt ki, s azokat megoldotta, mint sakkfeladványokat; ez a mánia aggodalmat is kelthetett, mert hiszen megtörténhetett volna, hogy a technikai nehézségeknek e kiagyalását és legyőzését netán már zeneszerzésnek véli. Így például órákat töltött azzal, hogy együttvéve a kromatikus skála valamennyi hangját tartalmazó akkordokat minél kevesebb lépéssel összekössön egymással, mégpedig anélkül, hogy az akkordokat kromatikusan eltolná, s anélkül, hogy az összekapcsolásnál keménységek támadnának. Vagy azzal szórakozott, hogy erős disszonanciákat szerkesztett, és különböző feloldásokat keresett hozzájuk, melyeknek azonban, épp, mivel az akkord annyi egymásnak ellentmondó hangból állt, semmi közük sem volt egymáshoz, úgyhogy a furcsa, keserű hangzat varázsgyűrűként vonatkozásokat teremtett az egymástól legtávolabb eső hangnemek, hangzások között.

Egy napon, amikor még az összhangzattanban is kezdő volt, Adrian tudtára adta Kretzschmarnak – a tanár nem csekély mulatságára –, hogy fölfedezte a kettős ellenpontot: azaz két szólamot tett elébe, amelyek mindegyikét egyaránt lehetett felső, illetve alsó szólamnak olvasni, a kettő tehát felcserélhető volt egymással.

– Ha a hármas ellenpontot is feltalálod – jegyezte meg Kretzschmar –, akkor tartsd meg magadnak. Tudni sem akarok a kapkodásodról.

Adrian sok mindent megtartott magának, s velem is csak nagy néha, oldott pillanatokban közölt egyet-mást spekulációiból; kivált a vízszintes és a függőleges egységének, fölcserélhetőségének, azonosságának problémája foglalkoztatta akkoriban. Hamarosan kísérteties – legalábbis szememben kísértetiesnek tetsző – ügyességre tett szert abban, hogy dallamvonalakat eszeljen ki, melyeknek hangjait egymásra lehet tornyozni, szimultánná lehet tenni, bonyolult harmóniákká lehet összegezni, és megfordítva: sokhangú akkordokat teremtsen, amelyeket vízszintes dallamvonallá lehet szétteregetni.

Néha az iskolaudvaron állva, a mázas téglafalnak támaszkodva, görög és trigonometria között a tízpercben számolt be nekem szabad óráinak e vajákos szórakozásairól: hogyan válik a hangköz akkorddá, vagyis a vízszintes függőlegessé, az időben egymásutáni egyidejűvé: ez jobban érdekelte, mint akármi más. – Az egyidejűség itt voltaképp a premier – bizonygatta –, mert a hang maga közelebbi és távolabbi felhangjaival együtt már akkord, a skála csupán e hangzás analitikus szétterítése horizontális sorrá.

– De a több hangból álló, igazi akkord azért mégis más. Az akkord folytatást követel, és mihelyt folytatod, vagyis átvezeted egy másik akkordba, minden egyes alkatrésze szólammá válik. Szerintem a hangok akkordikus összeállításában sosem volna szabad mást látni, mint a szólamok mozgásának eredményét, az akkordot képző hangokban a szólamot kellene tisztelni, az akkordot magát ellenben ne tiszteljük, inkább vessük meg mint szubjektív, önkényes képződményt, ha és amíg nem igazolja magát a szólamvezetéssel, azaz polifonikusan. Az akkord nem holmi harmonikus élvezeti cikk, hanem maga is polifónia, s a hangok, melyek alkotják: szólamok. Nos, én pedig azt állítom: minél disszonánsabb az akkord, annál kifejezettebb a polifon jellege, annál inkább szólamok a hangjai. A disszonancia az akkord polifon méltóságának fokmérője. Minél disszonánsabb egy akkord, minél elütőbb s minél differenciáltabbnak ható hangokat foglal magába, annál polifonabb; annál határozottabban kapja meg minden egyes hangja már az összhangzás egyidejűségében is szólamjellegét.

Hosszabb ideig bólogattam, és humoros, lemondó tekintettel méregettem barátomat.

– Sokra viheted – szóltam végül.

IX. fejezet; 90–92. p.

– Bach problémáját – mondotta – így lehetne megfogalmazni: „Hogyan csinálhatunk harmonikusan is értelmezhető polifóniát?” Az újabb zeneszerzőknél kissé másképpen vetődik fel a kérdés, inkább ilyenformán: „Hogyan csinálhatunk olyan harmonikus szerkesztést, amely a polifónia látszatát kelti?” Különös: ez úgy fest, mint a rossz lelkiismeret… mintha a homofón zenének rossz volna a lelkiismerete a polifóniával szemben.

IX. fejezet; 95. p.

Nem örülnék, ha a mondottak után ízig-vérig vallástalan embernek hinnének. Korántsem vagyok az, inkább Schleiermacherrel tartok, ki ugyancsak hallei tudós teológus volt, és a vallásos hitet „a végtelen iránti érzéknek s törekvésnek” nevezte, mondván, hogy ez az emberi lélekben foglaltatott „tényálladék”. A vallás tudománya tehát nem bölcselmi tételekkel dolgozik, hanem belső adottságokkal, lélektani tényekkel. Ez Isten létének ontológiai bizonyítékára emlékeztet, mely valamennyi közül mindig a legjobban tetszett nekem, s amely egy legfelsőbb lény szubjektív ideájából következtet annak objektív létére. Hogy az ész próbáját éppúgy nem állja ki, mint a többi, ezt Kant bizonyította be a legerőteljesebben. A tudomány azonban nem nélkülözheti az észt, és ha a végtelen, az örök titkok iránt való érzékből tudományt akarunk teremteni, akkor ez annyit jelent, hogy két egymástól alapvetően idegen szférát kötünk össze erőszakosan, véleményem szerint szerencsétlen és állandóan zavarba ejtő módon. A vallásosság, mely korántsem idegen szívemtől, föltétlenül egészen más, mint a felekezethez kötött, pozitív vallás. Nem lett volna-e jobb, ha a végtelen iránt való érzék „tényálladékát” átengedjük a jámbor áhítatnak, a szépművészeteknek, a szabad kontemplációnak, vagy akár az egzakt tudományoknak, amelyek a kozmológia, csillagászat, elméleti fizika ágazataiban mindenképp vallásos odaadással s a teremtés titkának tiszteletben tartásával szolgálhatják ezt az érzéket, ahelyett, hogy szellemtudományként elkülönítjük, és dogmaépítményeket növesztünk belőle, melyeknek hitvallói egy-egy segédigéért élethalálharcot vívnak egymással? A pietizmus, rajongó jellegéhez híven, valóban szigorú határt akart vonni áhítat és tudomány között, azt állítván, hogy a tudományos terület semmiféle mozgása, módosulása nem lehet hatással a hitre. Ez azonban téves, mert a teológia akarva, nem akarva, mindenkor a korszak tudományos áramlatainak befolyása alá került, mindig kora gyermeke akart lenni, jóllehet az egymást követő korok ezt egyre nehezítették számára, s hovatovább az anakronizmus kuckójába szorították. Van-e még egy tudomány, amelynek puszta említésére így a múltba szállnak gondolataink, a tizenhatodik vagy akár a tizenkettedik századba? Ezen nem segít semmiféle alkalmazkodás, a tudományos bírálatnak tett semmiféle engedmény. Ami így létrejön, az valamiféle hibrid, felemás képződmény, félig tudomány, félig kinyilatkoztatáson alapuló hit, mely a legjobb úton van afelé, hogy feladja önmagát. Az ortodoxia maga követte el azt a hibát, hogy az észt bocsátotta a vallás területére, amennyiben értelemmel akarta bebizonyítani a hittételeket. A felvilágosodás nyomása alatt a teológia úgyszólván egyébbel sem foglalkozott, mint azzal, hogy védekezzék a tűrhetetlen ellentmondások ellen, amelyeket rábizonyítottak; és hogy ezektől megszabaduljon, annyit szívott magába a kinyilatkoztatás-ellenes szellemből, hogy ez már-már a hit feladásával volt egyértelmű.

XI. fejezet; 109–110. p.

A zongora fölé a falra rajzszöggel egy aritmetikus rézkarcot erősített, amelyet valamiféle ócskásboltban talált: úgynevezett mágikus négyzet volt, amilyen a homokóra, a körző, a mérleg, a poliéder és más jelképek mellett többek között Dürer Melankóliáján is látható. Akárcsak ott, a négyzet ezen a rajzon is tizenhat, arab számokkal számozott mezőre volt osztva, mégpedig oly módon, hogy az 1-es a jobb alsó, a 16-os szám a bal legfelső kockába került; a mágia – vagy furcsaság – abban állott, hogy a számok összege, akármilyen irányban adtuk is össze őket, felülről lefelé, keresztbe vagy átlósan, mindenképpen 43-et eredményezett. Hogy milyen rendezési elven alapult ez a varázslatnak tetsző egyenlőség, sosem tudtam kifundálni, de újra meg újra magára vonta tekintetemet, már csak azért is, mert Adrian olyan feltűnő helyre szegezte, a hangszer fölé; úgy hiszem, egyetlen látogatásom alkalmával sem mulasztottam el, hogy gyors pillantással ne ellenőriztem volna rézsút, átlósan fölfelé, vagy függőlegesen lefelé a fatális eredményt.

XII. fejezet; 114. p.

Az első teológiai vizsgán kötelező tárgy a filozófia, ez volt tehát az a pont, amelyen kettőnk tanulmányi programja önként adódóan érintkezett, s mind a ketten fölvettük Kolonat Nonnenmachert, ki akkor a hallei egyetem tudományos fáklyájának számított, és lendületes, okos előadásokat tartott a preszokratikusokról, az ión természetfilozófusokról, Anaximandroszról és főként Püthagoraszról; előadásaiban sok arisztotelészi elem szövődött, mivel a pythagoreus világképről úgyszólván kizárólag a sztageiroszi bölcs műveiből értesülünk. Jegyezgetve s időről időre felpillantva a fehér sörényű professzor szelíden mosolygó arcára, megismerkedtünk tehát egy jámbor s szigorú szellem e réges-régi kozmológiai koncepciójával, melyben a bölcs a maga legfőbb szenvedélyét, a matematikát, az absztrakt arányt, a számot emelte a világ keletkezésének s a mindenség fennmaradásának alapelvévé; mint bölcs, mint beavatott állt szemben a mindenséggel és nagystílű gesztussal elsőként nevezte „kozmosz”-nak, rendnek és harmóniának, a szférák érzékfölötti hangzású hangközrendszerének. A szám és a számarány mint a lét és az erkölcsi méltóság alkotó foglalata! Megkapó volt, ahogy itt a szép, az egzakt és az etikus egybeolvadt a tekintély eszméjében, amely lelket lehelt a pythagoreus szövetségbe, a vallási megújulás, a hallgató engedelmesség, az „autosz efá”-nak való szigorú hódolás alapján álló ezoterikus iskolába.

XII. fejezet; 114–115. p.

[…] elismeri a lélek bizonyos természetadta csodatevő erejét, ama képességét, hogy meghatározza, módosítsa a test, a szervezet működését; s a dolgoknak ezt a, mondhatni mágikus oldalát emelte ki Schleppfuss is igen hangsúlyozottan a Klöpfgeissel-esethez fűzött kommentárjaiban.

Látszólag humanista értelemben tette ezt, mintegy a magasztos felfogást kiemelendő, melyet ama sötétnek mondott századok az emberi test kiválasztott, kifinomult voltáról vallottak. Nemesebbnek tekintették, mint bármely más földi anyagvegyületet, lelki befolyásolhatóságában előkelősége, a testek hierarchiájában elfoglalt magas rangja kifejeződését látták. Félelem lehűti, harag fölhevíti, bánatában megsoványkodik, örömében kivirul; a pusztán elképzelt undor ugyanazt a fiziológiás hatást válthatja ki, mint a romlott étel, az allergiás bőrét egy tányér eper puszta látására kiütés lepi el, mi több, betegség, halál is felléphet tisztán lelki behatások eredményeképpen. Ha azonban belátjuk, hogy a lélek képes megváltoztatni a hozzá tartozó anyag, a tulajdon teste mibenlétét, akkor ettől már csak egyetlen lépés – mégpedig szükségszerűen bekövetkező lépés – választja el azt az emberiség gazdag tapasztalataival alátámasztott meggyőződést, hogy egy idegen lélek is meg tudja változtatni tudatosan és készakarva, tehát varázserővel és mágiával, az idegen, a másik test anyagát; más szavakkal kifejezve: mindez döntően bizonyítja a vajákosság, a démoni hatások, a mágia realitását, és kiragadja az úgynevezett babona köréből az efféle jelenségeket, mint például a szemmel verés – amely tapasztalati tény különben a baziliszkusz halált hordozó szeméről szóló mondában tömörül. Bűnös embertelenség volna tagadni, hogy a tisztátalan lélek puszta tekintetével is, akarva vagy akaratlanul, testi kárt tehet másokban, kiváltképp kicsiny gyermekekben, kiknek zsenge testi anyaga éppenséggel ki van szolgáltatva az ilyen szemek gyilkos hatalmának.

Így beszélt Schleppfuss exkluzív előadásaiban; mert szellemükben, meggondolkoztató voltukban csakugyan exkluzívak voltak ezek az előadások. Szeretem a „meggondolkoztató” szót, filológus lelkemmel mindig vonzódtam hozzá; elmélyedésre is szólít, és egyúttal meghökkent, mindenképpen óvatosságra int, kétfelől világítja meg a dolgokat vagy az embert, figyelemre és egyúttal gyanakvásra int.

XIII. fejezet; 134. p.

Mindjárt megértettem, hogy Beethoven késői remekéről, az a-moll vonósnégyesről beszél.

– Ahogy itt látsz, elkísérlek! – válaszoltam. – Jól fog esni hosszú idő után újra meghallgatnom a líd hangsorban tételt, a „lábadozó hálaimáját”.

– Ezzel én sem győzök betelni! Valahányszor hallom, kicsordul a könnyem. – Azzal hosszabb fejtegetésbe bocsátkozott az egyházi hangsorokról, majd Ptolemaiosz „természetes” hangrendszeréről, melynek hatféle különböző hangsori jellegét az úgynevezett temperált, azaz hamis hangolás kettőre, dúrra és mollra, csökkentette; végül a helyes hangsor modulációs előnyeiről beszélt a temperált hangsor felett; ez utóbbit házi használatra való kompromisszumnak bélyegezte, mint ahogy a jól temperált zongora is afféle házi használatra szánt jószág, ideiglenes kiegyezés, alig százötven esztendős, sok minden tiszteletreméltót produkált; ó, igazán módfelett tiszteletreméltó, de azért ne higgyük, hogy ez az egyezmény örök időkre köttetett. Mennyire tetszetős és szép dolog, fűzte tovább gondolatait, hogy a felső-egyiptomi Claudius Ptolemaiosz, alexandriai lakos, aki az ismert hangsorok legeslegjobbikát, tudniillik a helyes, vagy természetes hangsort megalkotta, egyúttal matematikus volt és csillagász. Ez ismét zene és asztronómia rokonságát bizonyítja, mint ahogy ezt bizonyította már Püthagorasz kozmikus harmóniatana is. Majd visszatért a vonósnégyesre, annak is a hatodik tételére, a mű furcsa, idegen levegőjére, holdbeli tájaira és az előadásában rejlő határtalan nehézségekre.

XX. fejezet; 194. p. Szőllősy Klára fordítása

József és testvérei

József már testvéreivel együtt marhapásztor volt, jóllehet ezt a hivatást még kíméletes keretek közt gyakorolta: velük őrizte, ha kedve tartotta, Hebron és Sekhem mezőin atyja juhait, kecskéit, marháit. Milyenek voltak ezek az állatok és miben különböztek azoktól, amelyeket mi tartunk és őrzünk? Semmiben, Ugyanazok a baráti és megjuhászított teremtmények voltak, a kitenyésztettség ugyanazon fokán, mint ahogy ma ismerjük őket, és – mondjuk – a marha tenyésztörténete vadbivaly-alakjából az ifjú József napjaiban már oly rég lezajlott, hogy „rég” szinte nevetséges kifejezés ekkora időtávolságokra: a marhát kimutathatóan már a kőszerszámok ama korai fejlődésszakában megszelídítették, amely a vas- és bronzkorszakot megelőzte, s amelytől a babilóni-egyiptomi műveltségű József, az emoreusok földjének fia, csaknem éppoly távol állt, mint mi, maiak – a különbség elenyésző.

Ha vadjuh után puhatolódzunk, amelyből „egykor” Jákob nyájainak s a mi nyájainknak juha szelídült, megtudjuk, hogy ez már kihalt. „Rég” kiveszett. Megszelídítése Szét napjaiban folyt le, s a ló, a szamár, a kecske betörése meg a sertésé a vaddisznóból, amely Tammuzt, a pásztort széttépte, ugyanebben a ködös időpontban történt. Történeti feljegyzéseink körülbelül hétezer évre nyúlnak vissza; ez alatt az idő alatt mindenesetre egyetlen vadállat sem nevelődött többé hasznossá és házivá. Emlékezet előtti időkben történt mindez.

Ugyanekkor történt a vad és meddő füvek megnemesítése kenyéradó gabonává. Gabonaneműinket, melyekkel József is táplálkozott, az árpát, a zabot, a rozst, a kukoricát és a búzát vadon növő őseikre visszavezetni legmélyebb sajnálatára növénytanunk sem képes, s egyetlen nép sem dicsekedhetik vele, hogy ő volt az első, aki kifejlesztette s művelte. Tudjuk, hogy a kőkorszakban Európában ötféle búza és háromféle árpa volt. S ami a borág nemesítését illeti a vad szőlővesszőből, ezt az emberi teljesítménynek páratlan cselekedetét, akárhogy gondolkodunk is egyébként efelől, a feneketlen messzeségből idehangzó hagyomány Noénak, az igaznak tulajdonítja, aki túlélte a vízözönt, s akit a babilóniak Utnapistimnek és hozzá Atraházisnak, nagyeszűnek neveztek, és aki késő unokáját, Gilgámest, a táblamondák hősét a dolgok kezdetéről tudósította. Ez az igaz férfiú plántált tehát, amint József is tudta, elsőnek szőlőt, amit József nem tartott éppen helyesnek. Nem tudott volna valami hasznosabbat ültetni? Fügefát vagy olajfát? Nem, hanem bort termesztett elsőnek, megrészegedett tőle, és aztán részegségében megcsúfolták és kiherélték. Ha azonban József azt hitte, hogy nem is olyan nagyon régen történt a szörnyűség és a nemes szőlővessző kitermelése, legföljebb tizenkét nemzedékkel „dédapja” előtt, ez álmodozó tévedés volt és jámbor közelhozása elgondolhatatlan ősmesszeségeknek, s csak sápadt bámulattal tudunk arra utalni, hogy ez az ősi messzeség már oly késői volt, oly távol állt az emberi nem kezdetétől, hogy létrehozhatott annyi eszességet, mely képes volt oly nagy kultúrtettre, mint a vadszőlő megnemesítése.

I. könyv. Jákob történetei. Pokolraszállás. 4.; 19–21. p.

A kínaiak pedig birodalmuk alapítójának egy császári félistent tekintenek, név szerint Fu-hit, aki meghonosította náluk a szarvasmarhát és megtanította őket az írás nagyszerű művészetére. Ez az isteni lény ekkor, 2852-ben időszámításunk előtt, nyilván még nem ítélte őket elég éretteknek arra, hogy a csillagászat titkait is közölje velük, mert évkönyveik szerint ezt csak körülbelül ezerháromszáz évvel később közvetítette a nagy idegen császár, Tai-Ko-Foke. Sineár csillagjósai kétségkívül már több évszázaddal korábban értettek az állatkör jegyeihez, és azt is tudjuk, hogy egy férfiú, aki Macedónia Sándort elkísérte Babilónba, Arisztotelésznek megküldötte a káldeusok csillagászati följegyzéseit, melyeknek égetett agyagba karcolt adatai ma 4160 esztendősek volnának. Erre bőven van lehetőség, mert valószínű, hogy csillagászati megfigyeléseket és naptári számításokat már Atlantisz földjén is végeztek, melynek pusztulását Szólon 9000 évvel előre teszi a maga koránál, így tehát az ember már jó tizenegy s félezer évvel időszámításunk előtt eljutott e magas tudományok ápolásáig.

I. könyv. Jákob történetei. Előjáték. Pokolraszállás. 4.; 22. p.

Vajon nem Szaharnak hívták-e Ábrahám feleségét, azaz holdnak? No lásd, csináljunk egy kis számadást. Hétszer ötven nap és még négy a hold körfutásának ideje. De minden hónapban van három nap, amikor az emberek nem látják a holdat. Vond le most, uram, nagyon kérlek, a háromszázötvennégyből ezt a háromszor tizenkettőt, és marad háromszáztizennyolc éjszakája a látható holdnak. És éppen háromszáztizennyolc volt azoknak az Ábrahám házában nevelkedett szolgáknak száma, akikkel megverte a keleti királyokat s elűzte őket Damaszkuszig, hogy testvérét, Lótot megszabadítsa az elamita Khédorlaomer kezéből. No látod, így szerette Ábrahám atyánk a holdat és oly buzgó volt vele szemben, hogy a harcba vitt szolgák számát pontosan a holdnapok száma szerint számolta meg.

I. könyv. Jákob történetei. I. fejezet. A kútnál. Az utálatos Egyiptom; 94. p.

– Halld, Jasup, gyermekem, amit kérdeni akarok, mert szívem aggódik a barmokért és a nyájak szaporaságáért! A hajnali esők kellemesek voltak és még a tél beállta előtt leestek, s felhőszakadás egy sem volt, amely a földet elmossa s csak a kóborlók kútjait tölti meg, hanem lágy permetezés áldotta meg a mezőket. De a tél száraz volt, s a tenger nem küldötte el szelídségének légáramát, hanem a szelek a puszta és a sivatag felől jöttek, és az ég tiszta volt, ami örvendetes a szemnek, de nyugtalanító a szívnek. Jaj, ha a késői esők is makrancoskodnak és elmaradnak, mert annak a fölműves termése és a szántóvető aratása látná kárát, és a fű elszáradna idő előtt, úgyhogy a marha nem találna harapnivalót, s az anyaállatok tőgye petyhüdten csüngene. Mondja hát a gyermek, mit tart a szélről és időjárásról és a csapadék-kilátásokról, és mint vélekedik a kérdést illetően, hogy megjönnek-e még idején a kései esők?

S még mélyebbre hajolt a fiú fölé, de arcát elfordította és fülét tartotta feje fölött.

– Hallgatózol fölöttem – mondotta József, noha apját nem látta – és a gyermek tovább hallgatózik, kívülre és belülre, s hallgatózásodnak meghozza a hírt és jelentést. Mert fülemben az ágak csepergése hallatszik és szemerkél körülöttem, noha a hold vakító fényű és a szél Gileád felől fú. Mert ez a csepergés nem most van, hanem a közeli időben, és orrom biztosan érzi, hogy mielőtt Niszán holdja egy negyedet fogyna, a föld teherbe esik az ég férfiúi nedvétől és gyönyörűségében gőzölögni és párologni fog, amint érzem, és a pázsit tele lesz juhokkal, és a rétek gabonától lesznek kövérek, s mindenki ujjong és dalol. Azt hallottam és tanultam, hogy eredetileg a földet a Tavi folyó nedvesítette, amely Bábelben eredt és negyven évben egyszer öntözte meg. De akkor az Úr úgy rendelte, hogy ezentúl az ég nedvesítse, éspedig négy okból, amelyek közül az egyik, hogy az ember az égre nézzen. Így hálával fogunk föltekinteni a trónusnak egére, amelyben a viharkészülékek és a forgószél és fergeteges kamrái vannak, amit álmomban láttam, mikor tegnap az útmutatás fája alatt szundikáltam.

I. könyv. Jákob történetei. I. fejezet. A kútnál. Az olaj, a bor és a füge; 103–104. p.

Végeredményben meglehetősen önkényes dolog az időt beosztani, és majdnem annyi, mintha vonalakat húznánk a vízben. Erre húzunk és arra húzunk, s míg fut a vonal, már ismét minden összecsap végtelen egységgé. Most osztottuk be Jákob ötször öt háráni évét hol húszra és ötre, hol meg tizennégyre és hatra és ötre; ő maga azonban beoszthatta másként is: az első hétre házasságáig, azután tizenháromra, mialatt a gyermekek születtek, és aztán a további ötre, amely kikerekítette idejét, mint ahogy a napév öt szökőnapja még a tizenkétszer harminchoz járul. Így is számolhatott volna tehát, vagy még másként is. Mindenesetre összesen huszonöt év volt, nemcsak azért egyforma mind, mert csupa Jákob-év, hanem azért is, mert egyik a másikhoz minden külső körülményében szinte fölcserélhetően hasonlított, s a nézőpont váltakozása, amely alatt elperegtek, nem volt elegendő, hogy egybeömlő egyformaságukat csökkentse.

I. könyv. Jákob történetei. V. fejezet. Lábán szolgálatában. Mennyi időt töltött Jákob Lábánnál?; 241. p. Sárközi György fordítása

A tarka juhok híres története volt ez…

I. könyv. Jákob történetei. VII. fejezet. Rákhel. A tarka juhok; 347–351. p.

Így adott oktatást Eliézer Józsefnek a világmindenségről, mégpedig a hármas égiről, amely példaszerűen a felső égből, az állatöv égi birodalmából és a déli égtengerből tevődött össze: amelynek pontosan megfelelt a földi, mely ismét három részre – levegőégre, földi birodalomra és földi tengerre – oszlott. Ez utóbbi, így tanította Eliézer, szalagként futja körül a földkorongot, de alatta is van, s a nagy vízözön idején minden résen áttör és vizét a lezuhogó égtenger vizével egyesíti. A földi birodalmat pedig úgy kell tekinteni, mint a szilárdra taposott földet és az égi birodalmat odafenn, mint hegyvidéket, melyből két csúcs emelkedik ki, a nap- és hold-orom, Hóreb és Sinai.

Nap és Hold öt más vándorcsillaggal együtt a bolygók és parancsvivők hetes számát alkották, és hét különböző terjedelmű gyűrűben keringtek az állatkör gátján, úgyhogy ez hétemeletes kerektoronyhoz hasonlított, melynek teraszövei az északi égbolt legtetejéig s az Úr székhelyéig magasodtak föl. Odafönn volt Isten, és szent hegye szikrázott, mintha tüzes kövekből lett volna, amiképpen a hóborította Hermon szikrázott észak országa fölött. A távolból fehéren csillámló Úr-hegyére, melyet mindenünnen és a fa alól is látni lehetett, mutatott Éliézer tanítás közben, s József így nem tudott különbséget tenni égi és földi közt.

Megtanulta a számok csodáit és titkait, a hatvanast, a tizenkettest, a hetest, a négyet, a hármat, a mérték istenségét, és hogy miképp felel meg mindez egymásnak, úgyhogy csodálni és imádni kell a nagy összhangot.

Tizenkét képe volt az állatövnek, és ezek alkották a nagy körforgás állomásait. Ez volt a tizenkét harmincnapos hónap. Ám a nagy forgásnak megfelelt a kicsi, mert ha ezt is tizenkét szakaszra osztották, egy időtartam keletkezett, hatvanszor olyan nagy, mint a napkorong, és ez volt a kettősóra. Ez volt a nap hónapja, és ugyanolyan ésszerűen lehetett tovább osztani. Mert a napkorong átmérője ugyanannyiszor foglaltatik a napéj-egyenlőségkor látható nappályában, ahány napja az évnek van, tehát háromszázhatvanszor, és ezeken a napokon a napkelte attól a pillanattól fogva, amikor felső széle megjelent a látóhatár fölött, addig, amíg korongja teljes lett, egy kettősóra hatvanadrészéig tartott. Íme, ez volt a kettősperc; és amiként nyárból és télből lett a nagy körforgás, nappalból és éjből a kicsi, akként a tizenkét kettősórából is tizenkét egyes jutott a nappalra és ugyanennyi az éjszakára, és hatvan egyes perc a nappal és éjszaka minden órájára.

Micsoda rend, összhang és szépség!

Figyelj csak tovább, Dumuzi, igazi fiú! Legyen értelmed világos, éles és vidám!

Heten voltak a vándorcsillagok és parancsvivők, és mindegyikhez egy-egy nap tartozott. De hét volt a száma különösképp a holdnak is, aki az isteneknek, testvéreinek útját egyengette: tudniillik negyedeinek száma, melyek hétnaposak voltak. Nap és hold: az kettő, mint minden a világon és az életben, és mint Igen és Nem. Ezért a bolygókat kettőnek és ötnek lehet venni: s milyen jó joggal az ötös tekintetében is! Mert ez áll legszebb viszonyban a tizenkettőhöz, amennyiben ötször tizenkettő a már szentnek bizonyult hatvanat adja, de még szebben a szent hetes számhoz, mert öt meg hét az tizenkettő. S ez minden? Nem, ennek az elrendezésnek és elkülönítésnek segítségével ötnapos bolygóhetet nyerünk, amelyből hetvenkettő jut egy évre, és az ötös az a szám, amellyel a hetvenkettőt szorozni kell, hogy a szent háromszázhatvan adódjék – egyúttal az év napjainak száma, és eredménye a nappálya osztásának a leghosszabb vonallal, melyet korongján át lehet vonni.

Csakugyan ragyogó.

A bolygókat azonban háromra és négyre is lehet osztani, a legteljesebb joggal mindkét részről. Mert három a száma az állatöv uralkodóinak: Nap, Hold és Istár. Három ezenfelül a világszám, amely meghatározza fenn és alant a mindenség tagozódását. Másfelől négy a világtájak száma, melyeknek a napszakok felelnek meg, s négy az egy-egy bolygó befolyása alá tartozó részek száma is, melyekre a nappálya oszlik, és ezenkívül a Hold és Istárcsillag száma is, melyeknek négy állapotuk van. S mi az eredmény, ha a hármat néggyel szorozzuk? Az eredmény tizenkettő!

József kacagott. Eliézer pedig a magasba emelte kezét és így szólt: „Adonáj!”

Hogyan lehetséges, hogy ha a hold napjait állapotainak számával, tehát néggyel elosztjuk, ismét a hétnapos hétre lyukadunk ki? Ez az Ő ujja volt.

Mindezekkel a számokkal ifjú-József mint labdákkal játszadozott az aggastyán felügyelete alatt, és ekképp hasznosan szórakozott. Belátta, hogy az embernek, akinek Isten értelmet adott, hogy a szentségest, de nem egészen összhangzót kiigazítsa, a háromszázhatvan napot a napévvel ki kell egyenlítenie, öt napot iktatva be végezetül. Gonosz és veszedelmes napok voltak ezek, téli éjszakák sötétségébe burkolt sárkány- és átoknapok; csak elmúltukkal jött meg a tavasz, és kezdődött az áldásidő; az ötös szám itt riasztó színt nyert. De nagyon rossz volt a tizenhármas is, mégpedig miért? Mert a tizenkét holdhónapban csak háromszázötvennégy nap volt, és időről időre szökőhónapokat kellett beiktatni, melyek az állatöv tizenharmadik jegyének, a hollónak feleltek meg. Fölöslegességük a tizenhármas számot szerencsétlenné bélyegezte, aminthogy a holló is baljós madár volt. Ezért Benóni-Benjámin csaknem meghalt, amikor a születés szorosán, miként a világhegy csúcsai közt vivő hágón átkelt, s csaknem elbukott a harcban az alvilág hatalmával szemben, mivel Jákob tizenharmadik gyermeke volt. De helyette Dina lett az áldozat, s ő pusztult el.

Jó volt belátni a szükségszerűt, s így Isten szándékába beléhatolni. Mert számcsodája nem volt egészen kifogástalan, és az embernek kellett azt értelmes módon helyrebillenteni: a kiigazításon azonban átok és kárhozat volt, és maga a tizenkettes, e különben mindig szép szám is baljelentésű lett ezenközben; mert ővele kellett a holdév háromszázötvennégy napját a hold-napév háromszázhatvanhatjára pótolni. Ha azonban háromszázhatvanötnek vesszük a napok számát, akkor, József számítása szerint, mindig hiányzott egy negyednap, és ez a hiányosság a körfolyam ismétlődései közben földuzzadt, úgyhogy ezernégyszázhatvan negyednap egy egész évet tett ki. Ez volt a Kutya-csillag ideje; és József idő-tér szemlélete itt emberfelettivé nőtt, kis körökből egyre hatalmasabbak felé tört, amelyek ezeket nagy messzeségben keringték körül, irtózatos terjedelmű zárt évekké. Már maga a nap is egy kis év a szakaszaival, nyárvilágával és télsötétjével, s a nagy körforgásban foglaltatnak. De emez csak viszonylagosan nagy, mert ezernégyszázhatvan körfolyam összességében a kutyacsillagévet teszi. Mármost a világ roppant körforgásából s leforgásából áll a legnagyobb – talán még mindig nem véglegesen a legnagyobb – éveknek, melyek mindegyikének megvan a maga nyara és tele. Az utóbbi akkor kezdődik, ha valamennyi égitest a Vízöntő vagy Halak jegyében áll, az előbbi akkor, ha a csillagok az Oroszlán vagy a Rák jegyében állanak. Minden tél vízözönnel kezdődik és minden nyár tűzvésszel, olyanformán, hogy egy kezdő- és egy végpont közt minden világkeringés és nagy körforgás beteljesül. Ezek közül mindegyik négyszázharminckétezer évből áll és hajszálpontos ismétlődése minden megelőzőnek, minthogy az égitestek is ugyanabba a helyzetbe tértek vissza, és nagyban és kicsinyben ugyanazt a hatást kellett hogy kifejtsék. Ezért a világkörforgásokat „az élet megújulásának” vagy „a múlt ismétlődésének”, avagy „örök visszatérés”-nek is nevezték. Ezenkívül nevük volt még: „olam” és „eon”; Isten pedig az eonok ura volt, Él olam, az eonokon át élő, Háj olam és Ő volt, aki az ember szívébe olamot adott, azaz képességet, hogy elgondolja az eonokat, s ekként bizonyos értelemben mesterükké lendüljön…

Büszke tanítás volt ez. József nagyvonalúan szórakozott. Hiszen mi mindent tudott még Eliézer ezenkívül! Titkokat, melyek a tanulást nagy és jóleső gyönyörűséggé tették, éppen azért, mert titkok voltak, amiket e földön csak kis számú s hallgatag főokos ismert templomokban udvarházakban, nem pedig a nagy tömeg, Így például Eliézer tudta s tanította, hogy a babilóniai kettősrőf megfelel az inga hosszának, mely kettőspercenként hatvan kettőslendületet tesz. József, bármily fecsegő volt is, senkinek sem árulta el ezt, mert ebből ismét a hatvanas szám szentsége derült ki, mely a szép hatossal sokszorozva a legszentebb háromszázhatvanat adja.

Megtanulta a hosszúság- és útmértékeket, és a maga járásából meg a nap járásából egyszerre vezette le őket, ami nem volt vakmerőség, amint Eliézer is megnyugtatta tanítványát, mert az ember a kis világ, amely pontosan megfelel a nagynak, és így játszották szerepüket a körforgás szent számai a mérték egész épületében és az időben, amely térré lett.

Az idő térré lett és így súllyá; és József megtanulta az értékeket és pénzsúlyokat aranyban, ezüstben és rézben a közönséges, a királyi, a babilóniai és a föníciai norma szerint. Gyakorolta magát a kereskedelmi számításokban, rézértékeket átszámított ezüstre, becserélt egy ökröt annyi olajra, borra és búzára, amennyi ércértékének megfelelt, és mindezt olyan eleven ésszel, hogy Jákob, miközben figyelte, csettintett nyelvével és így szólt:

– Akár egy angyal! Szakasztott, mint egy angyal Araboth seregéből! Mindehhez József még megtanulta a legszükségesebbet a betegségekről és gyógyszerekről, az emberi testről, amely a kozmikus hármas szám szerint szilárd, folyékony és gáznemű anyagokból állott. Megtanulta beosztani a testrészeket az állatöv jegyeinek és a bolygóknak megfelelően, nagyra becsülni a vesehájat, mivel az általa védett szerv a nemzőszervekkel állt összefüggésben, és az életerő benne székelt, a májat a különböző kedélyállapotok forrásaként fölismerni, és egy mezőkre osztott és föliratokkal bőven ellátott agyagminta segítségével emlékezetébe vésni a tanrendszert, mely szerint az ember belseje a jövendő dolgok tükre és biztos előjelek tárháza.

II. könyv. A fiatal József. I. fejezet. Thot. Az oktatás; 13–18. p.

Aztán megtanulta a földkerekség népeit.

Hetven vagy valószínűleg hetvenkét nép volt, mert ennyi az év ötnapos heteinek száma s egyikük-másikuknak életmódja és bálványozása igazán borzalmas volt. Elsősorban a legmagasabb észak barbáraira érvényes ez, akik Magóg országát lakták, messze Hermon magaslatain túl és még Hanigalbat országán is túl, északra a Taurusztól. De iszonyatos volt a legtávolibb nyugat is, Tarsis, ahová Szidon félelmet nem ismerő férfiai eljutottak, hosszában végighajózva a Nagy Zöldvizet végtelen napok alatt. Khittimbe, azaz Szicíliába is elhatoltak ezen az úton Szidon és Gebál messzeség és cserebere után sóvárgó lakosai és ott telepeket alapítottak. Nagyban hozzájárultak a földkerekség megismertetéséhez: nem éppen azért, hogy a bölcs Eliézer tananyaghoz jusson, hanem inkább űzve a vágytól, hogy fölkeressék a távoli népeket és bíborszöveteiket és művészi hímzéseiket rájuk tukmálják. Voltak szelek, melyek szinte maguktól vitték a hajót Ciprusba vagy Alaszkiába és Dodánumba, azaz Rodoszba. Nem is volt túlságosan veszedelmes onnan az út Mucriországba és Egyiptomba, ahonnan egy tengerár, mely kegyelte a kereskedelmi szellemet, hajóikat hazavitte. De Egyiptom fiai is leigázták Kúst és föltárták a megismerés számára a négerek földjét a Nílus felső vidékén, dél felé. Összeszedték bátorságukat, szintén hajóra szálltak és fölkutatták a tömjén földjét a Vörös-tengernél, Puntot a főnix-madár birodalmát. A legtávolabbi délen volt Ofir, az aranyország, hír szerint. Ami napkeletet illeti, volt egy király Élámban, akit még nem lehetett megkérdezni, hogy el tud-e látni tulajdon magán túl, a maga égtája felé. Valószínűleg nem tudott volna.

Mindez csak ízelítő abból, amit Eliézer az istenfa alatt József elméjébe vésett.

II. könyv. A fiatal József. I. fejezet. Thot. Az oktatás; 18–19. p. Sárközi György fordítása

– Hányszor van meg a hét a hetvenhétben? Kétszer, mi?…

III. könyv. József Egyiptomban. I. fejezet. Utazás a mélybe. Az úr elébe; 13–15. p.

A hunyorgás városa volt On…

III. könyv. József Egyiptomban. II. fejezet. Seól földjén. A tudós On; 73–75. p.

– Virágokat pároztattam, uram.

– Á? … S az ott mögötted hím- vagy nőfa?

– Termőfa, uram, gyümölcsöt fog hozni. De nincs eldöntve, hogy az ilyet hímnek vagy nőnek kell nevezni, az emberek véleménye különböző. Egyiptomban a termőnek adják a hím nevet. De beszéltem emberekkel a tengerbeli szigetekről, Alaszkiából és Krétából, akik a gyümölcshozót nevezik nőnek és hímnek a gyümölcstelent, amely csak porzót terem és magányos.

– Tehát termő – mondta röviden a testőrezredes. – És milyen idős a fa? – kérdezte, minthogy az effajta beszélgetés csak arra szolgált, hogy a megszólított szakismeretét kipuhatolja.

– Tíz év óta virágzik, ó, uram – felelte József mosolyogva, bizonyos lelkesedéssel, amely részben szívből jött (mert volt érzéke a fák iránt), részben pedig hasznosnak látszott. – És tizenhét éve, hogy a csemetét elültették. Két vagy három év múlva egészen érett lesz és termékenységének tetőfokára hág. De már most is évente mintegy kétszáz igen jó gyümölcsöt terem számodra, s mind csodálatosan szép és nagy, sárga, mint a borostyán, föltéve persze, hogy nem bízzák a szélre, hanem emberi kéz gondoskodik a fa beporzásáról. Pompás fa ez fáid között – mondta növekvő hévvel s kezét a törzs karcsú oszlopára tette […]

III. könyv. József Egyiptomban. IV. fejezet. A legmagasabb. József beszél Potifár előtt; 225–226. p.

Egyiptom természeti életébe József a folyam apadásának idején lépett, amikor a föld előtűnt, és már megtörtént a vetés. Ekkor adták el; és azután tovább hatolt az évbe s keringett az évvel; eljött az aratás ideje, amely névlegesen a lángoló nyárig s ama hetekig tartott, amelyeket mi júniusnak nevezünk, amikor is a megapadt folyó, a nép jámbor ujjongása közepett ismét dagadni kezdett s lassan kilépett medréből, Fáraó hivatalnokai pedig pontosan figyelték s mérték, mert semmi sem volt fontosabb annál, hogy a folyó áradása megfelelő legyen, se nem túlságosan vad, se nem túlságosan szelíd, hiszen ettől függött, hogy Kéme fiainak legyen mit enni, és bőséges adóév következzék, s Fáraó építkezhessen. Hat héten át csak dagadt, dagadt a Tápláló, egészen csöndben és hüvelykről hüvelykre, nappal és éjszaka is, amikor az emberek aludtak és álmukban is bíztak benne. Később aztán, a leglángolóbb nyár idején, amikor mi július második felét írnánk, és Egyiptom gyermekei Paofi hónapról beszéltek, az ő esztendejük és Ahetnek nevezett első vszakuk második hónapjáról, hatalmasan megáradt, messze elömlött kétoldalt a szántóföldeken és elborította az országot – ezt a különös és egyszeri országot, amelyhez hasonló sehol sem volt a világon, és amely most, Józsefnek még tapasztalatlan ámulatára és kacajára egyetlen szent tóvá változott, melyből magasabb fekvésük folytán a városok és falvak, járható töltésekkel összekötve, szigetként meredtek ki. Így állt az isten és zsírját és tápláló iszapját négy héten át borította a szántóföldre, egészen Peret évszakig, amely a második, a télidő: ekkor tűnni kezdett s ismét ágyába húzódott – „a vizek elszáradásának”, amint József, távoli emlékezéssel, a maga részéről a folyamatot nevezte, úgyhogy a mi januárunk havában már ismét régi ágyukban hömpölyögtek, de még mindig tovább tűntek és fogytak egészen nyárig; és hetvenkét nap, a hetvenkét összeesküvő napjai, a téli szárazság napjai úgy teltek el, hogy az isten tovatűnt és meghalt mindaddig, míg Fáraó folyamőrei nem jelentették, hogy ismét dagadni kezd, és új áldásév kezdődik, közepes vagy gazdag, de mindenesetre, Amun óvjon, éhínségtől s gonoszabb adóelmaradástól ment, különben Fáraó végül még semmit sem építhetne.

III. könyv. József Egyiptomban. IV. fejezet. A legmagasabb. József szemlátomást egyiptomi lesz; 293–294. p. Sárközi György fordítása

Mai-Szahme ellenben teljesen valóságos férfiú volt, aki ha nagyon nyugodtan is, de melegen vállalta sok mindennek, kiváltképpen pedig az embereknek gondját; mert buzgó orvos volt, aki mindennap korán fölkelt hogy utánanézzen, mi távozott a beteg katonák és fegyencek alfeléből, akik a maródipajtában feküdtek, és Cavi-Ré citadellatornyában biztos helyen, levő szolgálati szobája valóságos laboratórium volt, dögönyöző és dörzsölő szerekkel, gyógyfüves üvegekkel fiolákkal és kenőcsös tégelyekkel, tömlőkkel, lombikokkal és párologtató medencékkel felszerelve, ahol a kapitány, ugyanazzal az okos tekintetű arccal, amellyel József fölvételénél a három szerelem történetét elbeszélte, részben Az emberek javára című könyv s más régi tapasztalatokat összegyűjtő tankönyvek segítségével készítette szereit a belek kiöblítésére, főzeteit, labdacsait és borogatópépeit vizeletrekedés, nyakdaganatok, hátgerincmerevedés és szívláz ellen, de ahol olvasva és gondolkozva olyan általános, az egyes eseteik fölé boltozódó problémákon is elmélkedett, mint hogy vajon mennyi a száma a szívből az emberi test egyes tagjaihoz párosan, futó ereknek, amelyek eldugulásra, megkeményedésre és gyulladásra olyannyira hajlamosak s gyakran az orvosságot se akarják átereszteni, valóban csak huszonkettő, vagy tulajdonképp, aminek elfogadására egyre inkább hajlott, negyvenhat; továbbá, hogy a testben, levő férgek, amelyeket szirupjaival, próbált kiölni, bizonyos betegségek okozói-e vagy jobban átgondolva, következményei, amennyiben, egy vagy több ér elrekedésénél daganat képződik, amely nem talál utat a kitisztulásra, úgyhogy elrohad és eközben, mint ahogy másként vári nem is lehet, férgekké változik.

Nagyon jó volt, hogy a kapitány vállalta e dolgok gondját, mert noha ostáblapartneréhez, a Vepmavet-paphoz hivatalból közelebb állt volna ez a tevékenység, mint hozzá, a katonához, de viszont ennek ismeretei a test természetét illetően nem sokkal többre mentek, mint az áldozati állatok megszemlélése és istennek tetsző levágása, és gyógymódjai túlságosan egyoldalúan mindig csak varázslásra és bűvös mondókákra korlátozódik, ami kétségkívül szükséges elem, ha valamelyik szerv, akár a lép, akár a hátgerinc megbetegedése vitathatatlanul arra vezethető vissza, hogy ezt a testrészt a maga külön védőistensége akarva vagy nem akarva elhagyta és ellenséges démonnak adta át a teret, amely most bomlasztó munkáját űzi benne, s megfelelő ráolvasással, kell távozásra kényszeríteni. A házipap azonkívül egy pápaszemes kígyóval, is, amelyet egy kosárban, őrzött s nyakát megnyomva varázsbottá tudott változtatni, elért bizonyos eredményeket, ami Mai-Szahmét is arra indította, hogy az állatot néhanapján kölcsönkérje. Általában, azonban kipróbált meggyőződése volt, hogy a mágia önmagában és teljesen elkülönülve ritkán hathat, hanem a profán ismeretek és eszközök anyagi támasztékára szorul, hogy ezeket áthassa, átitassa és általuk érje el hatását. Így például rengeteg bolha ellen, amelytől Cavi-Rében mindenki szenvedett, a főpap mondókái soha vagy csak annyira átmenetileg használtak valamit, hogy a megkönnyebbülés csalódás is lehetett; s a gyötrelem csak akkor csökkent, amikor Mai-Szahme, mindenesetre mondókák kíséretében, bőséges lúgosvizet locsoltatott szét, s azonkívül mindenütt szétmorzsolt bebetnövénnyel kevert faszenet szóratott el. Ő volt az is, aki elrendelte a raktáron levő élelmiszerkészletek befödését macskahájjal, tudniillik egér ellen, amely csaknem annyi volt, mint a bolha. Nyugodt megfontolása az volt, hogy az egerek azt hiszik, magának a macskának a szagát érzik és ijedtükben odahagyják a készleteket, s így is lett.

Az erőd maródi-szobája mindig tele volt sebesültekkel és betegekkel, mert a robot kemény volt a folyótól befelé öt mérföldnyire levő kőbányában, amint azt József is hamar megtanulta, amikor ismételten odakinn kellett töltenie néhány hetet s a csákányozásnál, ledöngölésnél, faragásnál és elszállításnál a katonák és fegyencek egy szakasza felett felügyelnie. Mert egyiknek sem volt jobb dolga, mint a másiknak, s Cavi-Ré helyőrségét, egyiptomiakat és idegeneket, ha nem teljesítettek éppen őrszolgálatot, nem használták semmi másra, mint a fegyenceket, s ők is éppúgy érezték közben az ösztökélő botot, mint azok. Mindenesetre a sebesüléseket, kimerülést és az izzadság megrekedését náluk valamivel könnyebben elismerték s visszavitelüket a várkórházba kissé hamarabb elrendelték, mint az elítélteknél, akiket a végsőkig, azaz az összeroskadásig hajszoltak tovább, mégpedig harmadik összeroskadásig, mert az első és a második elvileg színlelésnek számított.

Különben e tekintetben József felügyelősége alatt némileg enyhült a helyzet – először csak az ő szakaszánál. Később azonban, amikor beteljesült az ige, hogy az elöljáró mindazokat a foglyokat, kik a tömlöcben valának, József kezébe adá, s amikor ez kiment a bányába holmi főfelügyelőnek s a parancsnok közvetlen helyettesének látszott, az enyhülés általános lett. Mert József Jákobra gondolt, távoli atyjára, akinek számára halott volt: mennyire megvetette az mindig az egyiptomi dologházat, s bevezette, hogy már a második összerogyás után kiállították a munkást s visszavitték a szigetre; merthogy az első színlelésnek számít, ahhoz ragaszkodtak, még ha mindjárt belehalt is.

A kórház pajtájából tehát sohasem fogytak ki a hánykolódók és fetrengők: egyiknek valamelyik csontja tört el, a másik „nem tudott többé lenézni a hasára.”, vagy testét földagadt légy- és szúnyogcsípések borították, mint leprafoltok, vagy a gyomra lötyögött erre-arra, ha az ember rátette ujját, mint az olaj a tömlőben, vagy a kőportól kapott gennyes szemgyulladást; és mindezeknek az eseteknek gondját a kapitány vállalta, és egyiktől sem rettent meg s mindegyik számára tudott irt, hacsak nem maga a halál volt, akivel szembekerült. A törött csontokat kis deszkalapok közt sínbe tette, a beteg képtelenségét, hogy lenézzen a hasára, lágy pépes borogatással igyekezett leküzdeni, a csípések dudorát libazsírral kenegette, melybe jótevő növényport kevert, a gyomor kínos ide-odalötyögése ellen a ricinuscserje bogyóinak rágását rendelte sörrel, s a sokféle szembetegségre volt egy jó bibloszi kenőcse. Egy kis vajákolást is űzött közben, a gyógyszerek erősítésére és a befurakodott démon szorongatására; de ez nem annyira mondókákban és a megmeredt pápaszemes kígyóval való érintésben nyilvánult, mint inkább Mai-Szahme személyes ráhatásában, amely a nyugalom hatása volt és a betegben megnyugvássá változott, úgyhogy többé nem félt betegségétől, ami csak ártalmára volt, hanem fölhagyott a hánykolódással és önkéntelenül a kapitány arckifejezését vette föl: csücsörített ajkát könnyedén megnyitva és szemöldökét okos egykedvűséggel fölhúzva. Így feküdtek a betegek és nyugodalmasan néztek a gyógyulás vagy a halál elébe; mert Mai-Szahme hatása megtanította őket arra, hogy ettől se rettenjenek meg, s akinek arcát már hullaszín borította, még az is, megbékélt kezekkel, az orvos higgadt arckifejezését utánozta és értelmesen fölvont szemöldöke alatt nyugodt szájjal várta az élet utáni életet.

Így hát nyugalom és meg nem rettenés hatotta át azt kórházat, amelyben József néha az elöljáró oldalán, sőt kezére is járt […]

IV. könyv. József, a kenyéradó. I. fejezet. A másik verem. Jóság és okosság; 50–53. p.

Mindent összevéve hetvenketten voltak az összeesküvők, akik titkon támogatták a tervet: végzetszerűen előírt szám; mert hetvenketten voltak egykor azok az összeesküvők is, akik a vörös Széttel Uzirit a ládába csalták, s ezeknek ismét megvoltak a maguk alapos kozmikus okaik arra, hogy se többen, se kevesebben ne legyenek, mint éppen hetvenketten. Mert ennyi az ötnapos hetek száma, amelyek kiteszik az év háromszázhatvan napját, a szökőnapok nélkül; és hetvenkét napja van az év száraz ötödének, amikor a vízmérő a Kenyéradó legmélyebb állását mutatja, és az isten sírjába hull. Ahol tehát a világban összeesküvés támad, szokásos és szükséges, hogy az összeesküvők száma hetvenkettőre rúgjon. És ha a merénylet balul üt ki, bizonyosak lehetünk, hogy e szám betartása nélkül még sokkal inkább balul ütött volna ki.

IV. könyv. József, a kenyéradó. I. fejezet. A másik verem. A mardosó féreg; 76–77. p. Sárközi György és Káldor György fordítása