A szárnyak emelkedésének megszervezése

Laurie Anderson médiaművei
Tillmann J. A.
természettudományok, fizika, csillagászat
szóelválasztás

Magasabb szinten nincs munkamegosztás. Ezt boldog emlékezetű Kotányi Attila szokta volt mondani, méghozzá természettudósokkal kapcsolatosan. A 20. századi fizika nagyjaira utalt, akik példátlanul sok területet voltak képesek egy-egy eszmével, kezdeményezéssel, kutatással, vagy akár csak egy észrevétellel gazdagítani.

Laurie Anderson munkássága is erről a szintről tudósít. A szó, a hang, a kép eredendő és egymást átjáró egységéről. Az osztatlanságról: a műfajok, területek, médiumok közti átjárhatóságról. És persze a személyről, aki hangot szólaltat meg, szavakat mond, és látványokat alkot. Miközben tud a közegek különbözőségéről, elemi szabályszerűségeikről, szerveződésük és konzisztenciájuk sajátságairól, egyikből szabadon a másikra váltva át, alkalmasint keverve és integrálva azokat.

Az előbbit elég jól jellemzi egy megjegyzése:

ahhoz, hogy egy galériában kitöltsem a teret, elég egy ötlet, de a színpadon ötszázra van szükségem.1

  • 1 In a gallery, I need one idea to fill the place, but on the stage I need 500.

Az utóbbiakat színpadi fellépései, performanszai és videomunkái mutatják. Ezek egyedülálló volta nem utolsó sorban a közvetlen és az áttételes, a személyes és a mediatizált egymás-melletiségéből, kontrasztjából és váltásából adódik. Munkái a természetes és a technikai kifejezőeszközök példátlan ismeretéről tanúskodnak. És természetesen alkotójuk kifinomult arányérzékéről – úgy a képek, mind a ritmusok, mind pedig a dramaturgia tekintetében.

Laurie Anderson életműve – amiből ez a kiállítás áttekintést nyújt –, a művészi szabadság lehetőségeiről és kibontakozásáról szól – a magas és az alacsony művészet, az elit- és popkultúra határain túlmenően. Arról, hogy a szabadság miként kap erőre, ahogy új és új lehetőségeket fedez fel a hangzás, a képalkotás terén – és miként válik mindezeknek az időben való performatív összeszervezése során szárnyalóvá.

De művei az egyszerű történetek erejéről is szólnak. Történetekről, amelyek – mindennemű médiumtechnikai fejlemény ellenére – számunkra mégiscsak az idő legerősebb lenyomatai. Történetek, amelyekre az agyi pályáink a legnagyobb fogadókészséget mutatják, és amelyekre a legtöbb felidéző erőt képesek mozgósítani. El is mond mindig egy-egy történetet; a koncertjein éppúgy, mint az interjúiban, vagy az írásaiban. Számomra a legemlékezetesebb az, amelyet az egyik korai performansza, a Duets on Ice kapcsán mesélt el. Ez egy hegedű-duett volt, amit az utcán, jégbe fagyasztott korcsolyacipőkben állva játszott mindaddig, amíg a jég el nem olvadt alóla. A történet ennek az előadásnak az eredetéről szól; arról, hogy a Nagyanyja halála napján egy befagyott tónál sétált, amelyen vadkacsák emelgették a szárnyaikat. Közelebb menve kiderült számára, hogy a lábuk bele volt fagyva az új jégrétegbe, és emiatt képtelenek repülni.2

  • 2 On the day, she died, I walked out onto a frozen lake; there were a lut of ducks honking and flapping their wings. I got very close to them and they didn’t fly away because their feet had been frozen into the new layer of ice.

Ha a legjellemzőbb történetet kellene mondanom róla; mintegy történetbe foglalva kellene elmondanom Laurie Andersont, akkor olyan szárnyas lényként írnám le, aki időről-időre felemelkedik a hangok felszálló áramlatán, ám valami mindig visszatartja attól, hogy teljesen el tudjon szakadni a földtől. Ezért aztán újra és újra nekilendül, és ez nincs is ellenére, mint ahogy nekünk, nézőinek, hallgatóinak sincsen. Sőt, az anyag, ami itt tartja, neki sincsen ellenére, hiszen annyi mindent lehet csinálni belőle! És különben is hallott egy különös történetet az univerzum eredetéről, azt a történetet, amit Szalay Alex, a fizikus és zenész mondott3, hogy a kozmosz nem más, mint anyagba fagyott zene.

(Elhangzott Laurie Anderson médiaműveinek, videóinak kiállítása a Millenáris Pixel Galériájában.)