József Attila költészetének kozmológiai vonatkozásai

Tverdota György
fizika, csillagászat, táguló világegyetem, antianyag, relativitáselmélet, matematika
szóelválasztás

József Attila az Ars poetica híres soraiban az emberi teljesség követelményének három összetevőjét nevezte meg: az individuális-ösztöni elemet, a társadalmi-szociális mozzanatot és a természeti-kozmikus tényezőt:

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!

Költői világképének marxista és freudi vonatkozásairól viszonylag sok szó esett; harmadik elemének, a költő természetfilozófiai elképzeléseinek, kozmológiai világképének vizsgálata ezzel szemben indokolatlanul háttérbe szorult. A továbbiakban csillagképei, helyesebben: csillagászati képzetei egyikének, a „táguló világegyetem” motívumának elemzésével ennek az elhanyagolt területnek a feltérképezésére teszünk kísérletet.

Hasonlítsuk össze a Költőnk és Kora részletével

mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;


csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe,

a következő sorokat:

A csillagok távolságának színképükből való meghatározása a modern csillagászat egyik legnagyobb vívmánya.1

  • 1 Lassovszky Károly: Világrendszerek. A Magyar Szemle Kincsestára. 1929. 33. p.

E mérések során a csillagászok fölfedezték, hogy a távoli csillagködök színképe a vörös szín felé tolódik el, és ebből azt a következtetést vonták le, hogy a galaxisok csaknem kivétel nélkül nagy sebességgel távolodnak tőlünk, illetve egymástól.

E rövid verses, illetve prózai részletben a táguló világegyetem teóriájának rövid kivonatát, illetve annak költői parafrázisát állítottuk egymás mellé. A kivonat az ismereteknek azt a minimumát tartalmazza, amelynek elsajátítása elengedhetetlenül szükséges volt a motívum megfogalmazásához. A költői parafrázissal való összehasonlítása alapján azonban az is kiderül, hogy a költőt nem a színképelemzés és a csillagok távolságának mérése érdekelte, hanem a szaktudományos ismeretekből eredő, költőileg hasznosítható szemléleti következtetések. Kézenfekvő és kényelmes lenne tehát azt gondolni, hogy a költő fölényesen, eszközként használt föl egy egykorú tudományos közhelyet mondandója megjelenítése érdekében. Több körülmény figyelmeztet azonban arra, hogy nem érhetjük be ilyen magyarázattal.

Mindenekelőtt azért nem, mert József Attila kései költészetében még jó néhányszor találkozunk a „táguló világ”, a „telhetetlen űr” motívumával:

Mint a tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán…

– írta egy töredékében. Négykézláb másztam… című versét így zárta le:

mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon!

Vagy nézzük egy másik töredékét:

Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod

A Kiknek adtam a boldogot… kezdetű versében pedig ezeket a sorokat találjuk:

Kitágul mint az űr, az elme;
a csöndbe térnek a dalok.

Végül az Elmaradt ölelés miatt példáját említhetjük:

Hogy a holt csillagvilággal, csengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek –

A képzet ilyen makacs visszatérése annak a jele, hogy a költőben mély nyomot hagyott a szenzációs csillagászati felfedezés. Bizonyítja ezt Németh Andor emlékezése is, aki a Költőnk és Kora kapcsán a következőket írja: „Képzeletét többet foglalkoztatja már, ami az életen túl van, mint ami innen van azon. S mi van az életen túl? Az életen túl a semmi van, az egyre táguló űr, melyben úgy elvész a világegyetem egész anyaga, mintha minden csillagképrendszer egy-egy szállongó porszem volna csupán. Ilyen űrnek érzi magát a költő is, melyben úgy szállong a semmi, mintha valaminek a pora lenne … Amíg él, persze, mégis ’mindenség a semmiségben’ … És ő már ott él képzeletében a semmiben. Oda kívánkozik.”2

  • 2 Németh Andor: József Attila és kora. A szélén behajtva. Magvető Könyvkiadó, 1973. 515. p.

Végül figyelembe kell vennünk, hogy a táguló világegyetem tana nem egyszerűen szaktudományos szenzáció volt a harmincas években, hanem olyan felfedezés, amely magukat a csillagászokat is meghökkentette. Alapjaiban ingatta meg a világegyetemről alkotott hagyományos elképzeléseket, és arra kényszerítette a tudósokat, hogy megkezdjék egy gyökeresen új világmodell kiépítését. A „táguló világ” motívumának megjelenését tehát a József Attila-i világkép módosulásának jeleként értékelhetjük.

Milyen volt a galaxisok távolodásának felfedezését megelőző időszak kozmológiája? A hagyományos világképet az egyszerűség kedvéért „newtoninak” nevezzük, és a nagy fizikustól vett idézetekkel szemléltetjük:

…ha a Nap, a bolygók és az egész univerzum anyaga egyenletesen szét volna szórva az égi térségben, és ha minden egyes részecske eredendő gravitációval viseltetnék az összes többi iránt, továbbá, ha az a tér, amelyben ez az anyag eloszlik, véges lenne, akkor az anyag e tér külső részeiből, gravitációja folytán a tér belsejében elhelyezkedő anyag felé törekednék, következésképpen bezuhanna a tér közepébe, s ott egyetlen nagy tömb alakú tömeget alkotna. Ha azonban az anyag végtelen térben oszlanék el egyenletesen, akkor sohasem sűrűsödhetnék egyetlen tmeggé, hanem különböző tömegekké sűrűsödnének oly módon, hogy végtelenül sok nagy tömeg állna elő, melyek egymástól nagy távolságokra szóródnának szét a végtelen térben. És lehetséges, hogy a Nap és az állócsillagok így alakultak ki.

Mivel az állócsillagok egymáshoz képest nyugalomban vannak, a Napot, a Földet és a bolygókat olyan rendszernek foghatjuk fel, amelynek tagjai egymáshoz képest mozognak, mindannyiuk közös gravitációs centruma pedig … vagy nyugalomban van, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez … Ez azonban igen erős feltevés: ezért elvetjük, s a közös gravitációs centrumot nyugalomban levőnek tekintjük, amelytől a Nap soha nem távolodik el messzire.

Ami pedig az állócsillagokat illeti, ezek … mérhetetlenül távol vannak naprendszerünktől.

Mivel tehát az állócsillagok ilyen hatalmas távolságokra vannak egymástól, sem egymásra nem gyakorolnak észlelhető vonzóerőt, sem a mi Napunk nem vonzza őket.3

  • 3 Isaac Newton: A világ rendszeréről és egyéb írások. Helikon 1977. 311–313, 221–222, 262 és 165. p.

Hasonlítsuk össze a világmindenségről alkotott új elképzelést Newton kozmológiájával! Arthur Eddington A természettudomány új útjai, James Jeans A csillagos ég titkai című könyvükben egy-egy fejezetet szentelnek a világegyetem kiterjedése kérdésének. Az előbbi 1935-ben, az utóbbi 1936-ban látott magyarul napvilágot. Az összehasonlítást ez utóbbi könyvre támaszkodva végezzük el, mert James Jeans igen szemléletesen, már-már költőien fogalmazta meg mondanivalóját:

Talán jobb képet kapunk a térről, ha egy szappanbuborékkal hasonlítjuk össze. Ekkor önmagunkat és minden, a térben létező dolgot, valamint a térben haladó fénysugarat olyan lényeknek és dolgoknak kell képzelnünk, akik a szappanbuborék hártyájában élnek és sejtelmük sincs arról, hogy ebből a felületből ki lehet jutni. Einstein relativitása azt mondja, hogy a tér olyan értelemben véges, mint ahogyan véges a szappanbuborék hártyája.

A legutóbbi években még egy szenzációs lépéssel haladt előre a térszemlélet. Minden gyerek tudja, hogy könnyű felfújni egy szappanbuborékot, de annál nehezebb megtartani ugyanabban a nagyságban csak egy-két percre is, s azután igen hajlamos arra, hogy szétpattanjon és semmivé váljon. Nemrégiben Lemaître belga matematikus felfedezte, hogy így van a világegyetemmel is, mert Einstein világegyetemének ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint a szappanbuboréknak. Vagyis nem állandó, ha nem is ugyanolyan értelemben, mint a szappanbuborék. Állhatatlansága abból ered, hogy képtelen nyugalomban maradni. Abban a pillanatban, mint megszületett és a csillagok felpuffadnak benne, el kell kezdenie a kiterjedést a végtelenségig. Nem ahhoz a szappanbuborékhoz hasonlít, amelyet már felfújtunk és eleresztettünk, hanem ahhoz, amelyet éppen felfújunk, azaz folyton nő és nő, mind nagyobbra terjeszkedve. Amikor a szappanbuborék növekszik, egyre vékonyabb lesz a hártyája, s egyes részei egyre jobban távolodnak egymástól. Épp így amikor a világegyetem növekszik, a benne elszórt égitestek is egyre távolabb kerülnek egymástól s a ködök, ezek a nagy csillagvárosok is mind messzebbre és messzebbre kerülnek … Az állandóan kiterjedésben levő világegyetem nemcsak nő folyton, hanem a kiterjedés sebessége is egyre nagyobb lesz … Kiderült, hogy csaknem valamennyi köd hanyatt-homlok menekül tőlünk, rettenetes sebességgel…: Ha igazak lennének (ti. ezek a mérések – T. Gy.), akkor az egész világegyetemnek oly elképzelhetetlen gyorsasággal kellene kiterjednie, mintha felrobbant volna, még ha az időt csillagászati mértékkel mérjük is.a Ha igaz lenne ez, akkor az egész mindenség sokkal átmenetibb, időszakibb jelenség lenne, mint addig gondoltuk… Mert ilyen mértékű kiterjedés mellett néhány százmillió esztendővel ezelőtt még egészen együtt kellet volna lennie minden anyagnak a világegyetemben, hogy robbanásában elindulhasson… Azt kell hinnünk, hogy a világegyetem rendszere sem állandó. Éli a maga életét, végigmegy a születéstől a halálig vezető úton, mint mi valamennyien. A tudomány nem ismer egyéb változást, mint az öregedést és nem ismer más haladást, mint a sír felé. Amennyire mai tudásunk elér, kénytelenek vagyunk azt hinni; hogy az egész anyagi világegyetem is ennek a példája, csak igen nagy arányokban … Úgy látszik, hogy az anyagi világmindenség elmúlóban van, mint ahogyan elhangzik egy mese és nem marad meg belőle más, mint látomásszerű semmi…4

  • aItt és a következőkben a szerzők kiemeléseit figyelmen kívül hagytam; minden kiemelés tőlem származik. – T. Gy.
  • 4 James Jeans: A csillagos ég titkai. 1936. 139–140, 141, 142, 146, 147. p.

A két idézet összehasonlítása magáért beszél. A „newtoni” világegyetem határtalan. Jeansé határolt. Az egyik végeredményben „statikus”, a másik „dinamikus”. Az előbbi állandó, az utóbbi átmeneti. Newton rendezettnek, kozmoszszerűnek látja a mindenséget. A „felrobbant” világegyetem szédítő, bizonyos értelemben fenyegető, kaotikus képzet. A világegyetem ugyanolyan, mint a szappanbuborék … Játékos, sőt nevetséges, de ugyanakkor iszonyatot vagy éppen halálos rezignációt keltő hasonlat. Valószínűleg nem rugaszkodunk el a valóságtól, ha József Attila sorai:

s hogy egyremegy, szappangolyó,
vagy égbolt van fölöttem.

mögött olvasmányélményként a fenti Jeans-idézetet keressük. Az idézetből azonban kihagytuk a szerző tétovázását a mérési adatok helyes értelmezését illetően, nem idéztük – igaz, halovány – ellenvetéseit, hiszen József Attila láthatólag túltette magát rajtuk, tényként fogadta el a világegyetem tágulását annak összes követelményeivel együtt. Érthető ez az attitűd, ugyanis egy teória hipotetikus formájának szükségképpen el kell tűnnie a költői parafrazálás során. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a csillagászati felfedezéssel történt megismerkedése hatására József Attila kozmológiai világképe olyanszerű formát öltött, amilyet a fenti James Jeans-idézet mutat. A „táguló világ” motívuma, amely legteljesebb alakját a Költőnk és Kora című vers idézett soraiban kapta, ennek a korszerű csillagászati világképnek a költői megnyilvánulása volt. A kiterjedő mindenség felidézése érdekében a költő kölcsönvette az elmélet tömör, formalizált elnevezését: „a táguló űrben”, „egek táguló boltozatán”, „kitágul mint az űr”. De a táguló mozgás megjelenítésére szolgálnak a következő igék, illetve igei származékok is: „szállong”, „lengve”, „vonuló”, „tántorgó”, „lebeg keringve”, „száll tehetlen”. A szinonimák megválasztásában szemmel láthatólag az a szerzői szempont érvényesült, hogy általuk a mozgás szabálytalan iránya, kiszámíthatatlan szabadsága, szeszélyessége, a mozgó „objektum” kiszolgáltatottsága, tehetetlensége kidomborodjék.

A mozgás „irányát” egyedül a Költőnk és Korában tüntette föl a költő:

csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe.

A „semmiségbe” szó nemcsak a széthullás térbeli irányát, a mindenséget körülvevő űrt jelöli, hanem az időbeli haladást is a semmibe, tehát az elmúlást – ahogy Jeansnél olvastuk: „… az anyagi világmindenség elmúlóban van…” A Költőnk és Korában ezzel szoros összefüggésben hangsúlyt kapott a világ örökkévalóságába, időtlenségébe vetett hit visszavétele. A költő a kalandos útra induló, ismeretlen sors elébe tekintő vándor antropomorf képzetét vetítette rá a mindenségre:

A világ … jövőjének nekivág.

Ez az idézet óhatatlanul eszünkbe juttatja a naprendszer sorsát az új világmodellben fürkésző, kozmikus katasztrófák esélyeit latolgató egykorú kombinációkat:

Most a Nap másodpercenként kb. 18 km sebességgel repül az űrben, vagyis évenként kereken 600 millió km-t tesz meg, magával ragadva a többi bolygót. Amennyire tudhatjuk, egyenesen a szép Véga csillag, az égbolt negyedik legfényesebb csillaga felé tart. De a távolság olyan óriási, hogy évmilliókba telik, míg találkozhatnak. Közben esetleg mindkettő megváltoztatja pályáját, vagy ha nem is, kiderülhet, hogy elhaladnak egymás mellett, és még sok ezer millió kilométer marad közöttük

– vigasztalja olvasóit Elena Fontany Csillagok országa című, magyarul 1935-ben megjelent könyvében. Lassovszky Károly 1929-es könyvében pedig az alábbi adatokat olvashatjuk:

Az extragalaktikai ködfoltok radiális sebessége (ti. a Földtől való távolság sugarának irányában történő mozgás sebessége. – T. Gy) rendkívül nagy … Az eddig mért legnagyobb radiális sebesség 1800 km/mp! Túlnyomó részük távolodik tőlünk … a mi szűkebb értelemben vett világrendszerünk a Cepheus csillagkép alfájának az irányában száguld körülbelül 400 km másodpercenkénti, sebességgel.5

  • 5I. m. 73. p.

Felmerül a kérdés: hol van a helye, mi a szerepe e kozmológiai mozzanatnak József Attila világképe egészében? Hogyan fonódik egybe világnézetének egyéb elemeivel? Figyelemre méltó, hogy a táguló világegyetem képe verseiben gyakran olyan hasonlatot koronáz, amely gyökereit az egyén belső világába ereszti:

mindenség a semmiségbe,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat…

mint a tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán…
úgy ragyog és világít
lelkemben…

Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod

Kitágul mint az űr, az elme

Az univerzum és a lélek megfeleltetése vagy éppen szembeállítása során József Attila nem csak a „táguló világ” motívumára épített, és nem csak hasonlat formájában fejezte ki mikro- és makrokozmosz összefüggését. Az idézett hasonlatok olyan motívumsor részét képezik, amelyben a költő – engedelmeskedve „A mindenséggel mérd magad!” parancsának – tudatosan kapcsolódott a költészetben ősidők óta honos kapcsolatkereséshez az emberi benső vagy általában az emberi lény és a világrend között:

Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.

Mint űrt a fényszóró, csupasz, tekintet
kutatja bennem:

Fényszóróként kutatja
mint öntudatos űrt, a lelkemet
hogy valóban imádjalak a telhetetlen űr alatt

s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
lelkemben hiányod.

ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –.

A mikro- és makrokozmosz megfeleltetésének mindezeken túl van József Attila költészetében még egy fontos alesete: mikrokozmosz nemcsak az ember, az emberi lélek lehet, hanem az ember – költői – tevékenységének terméke, a műalkotás, a költemény is. Egyebek közt a püthagoreus elképzelésekben találkozhatunk hasonlóval: A harmonikus lélek – vélték a görögök – az égitestek összhangzó mozgásának, a „szférák zenéjének” utánzata. A művész az az ember, aki (lelkén átszűrve) megszólaltatja a „szférák zenéjét”, amit a közönséges halandó nem lenne képes meghallani. A zenei remekműben azonban, amely közvetlenül a lélek, közvetve pedig a kozmosz utánzata, a harmonikus lélek képes élvezni az égi összhangot.

A Költőnk és Korában, amelyben a „táguló világ” motívuma két hasonlatban bukkan föl, a mikro- és makrokozmosznak ugyanezzel a kettős megfeleltetésével találkozunk. Csak a második hasonlat kapcsolja össze az univerzumot az emberi bensővel. Az első két strófában a táguló világ a születő vers hasonlítottja:

Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betükkel szól keményen
címe: »Költőnk és Kora«.
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora …

Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;

A vers indításában (amelyet egyébként alkotáslélektanilag ironikus válasznak tekintünk a barátok nyomatékos, tolakodó sürgetéseire, vers-kérdéseire), a költő egy olyan hagyományhoz nyúlt vissza, amely alkalmat adott a játékos semmitmondásra, a mondanivaló hiányának szellemes mímelésére. Ezt a hagyományt feltételezésünk szerint Lope de Vega: Szonett a szonettről című műve közvetítette számára – Kosztolányi Dezső fordításában:

A kedvesem szonettet kért ma. Gond dúl
Lelkemben és szorongva kezdem én.
Tizennégy sorból áll a költemény.
A három első itt szökell bolondul.

Féltem, hogy nem lesz rím, mely visszakondul,
És itt vagyok az új sor közepén,
Csak futna le a Négyes könnyedén
Nem főne a fejem a Hármasoktul.

Aztán a költő a Hármasba lép.
És sikerült, úgy látszik, a merész tett,
Mert már e sorral zárul is a kép.

A második versszak rímelni késztet,
Tizenhárom sor. Mindegyik ép.
Most meg tizennégy. Versem íme kész lett.6

  • 6 Lope de Vega–Kosztolányi Dezső: Szonett a szonettről. Nyugat 1921. 286. p.

A spanyol költő verse azon a felismerésen alapul, hogy lehetséges formailag kifogástalan költeményt alkotni, úgy, hogy az ne szóljon semmiről. A szonett nem tartalmaz mást, mint az önmaga létrejöttének stádiumairól szóló játékos leírást. Az alkotó munka helybenjárását József Attila ugyanezen a módon érzékeltette. Az első sor, amely egyébként tartalmilag-formailag párhuzamos a szonett utolsó mondatával, egy megrendelt, várt tárgyat átnyújtó gesztust kísérő mondatként értelmezhető: „Íme, itt a költeményem.” A következő három sor tautológiaszerűen „következik” az elsőből, majd az üresjárat után a gépezet hirtelen mozgásba lendül. A költő a játékból átmenet nélkül fejest ugrik a „semmi” és „valami” fogalmaival való „filozofikus” spekulációba. Innen nézve azonban az első sorok „játéka” komolyabb színben tűnik föl. Nem pusztán semmitmondás ez, hanem a semmi megjelenítése. Az olyan vers ugyanis, amely önmagáról szól, valóban üres: a semmi szállong benne. A „táguló világ” motívuma tehát a második strófa első soraiban úgy szerepel, mint a költeményben a valami poraként szállongó hasonlata.

A mikro- és makrokozmosz közötti összefüggés azonban a kései József Attila költészetében, akár a lélek, akár a műalkotás a hasonlat hasonlója, tartalmilag tragikus fordítottja a „püthagoreus” harmónia-elvnek. A költő a mindenséggel méri magát, csakhogy ez a mindenség többé nem kozmosz; nem a szférák zenéje, hanem a világrobbanás zaja tölti be azt, és a költő lelkében, illetve művében e „világrecsegés” visszhangját halljuk. Joggal vélte úgy Vágó Márta, hogy a költő, csillagokról, naprendszerekről és egyéb konstellációkról beszélve, „tulajdonképpen halálfélelmeiről beszélt, burkolt formában”.7 Pontosabban fejezzük ki magunkat ezért, ha így fogalmazunk: Utolsó verseiben a költő magával mérte a mindenséget is.

  • 7 Vágó Márta: József Attila. Szépirodalmi Könyvkiadó 1975. 296. p.

Ha ugyanis a „lélek” a „világ visszája”, illetve „öntudatos űr”, akkor a táguló világ az emberi benső felkavarodásának, a mikrokozmosz halálsejtelmeinek, a személyiség szétesésének metaforája. Legjobban a Költőnk és Korában és a vele szoros rokonságban levő, nem sokkal korábbi Kiknek adtam a boldogot…ban vehetjük szemügyre, milyen következetesen végigvitte a költő ezt a metaforikát. A későbbi versben a halál úgy jelenik meg, mint egyesülés az anyával, mint a lélek beolvadása az űrbe:

Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.

A Kiknek adtam a boldogot…ban a mama eljövetelével jelezte a költő közeledő halálát:

Mert eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.

Ezt a mondatot ugyanaz a „püthagoreus” kapcsolatteremtés követi mindenség–ember–műalkotás között, amelyet a Költőnk és Korában láttunk:

Kitágul mint az űr, az elme;
a csöndbe térnek a dalok.

Az Űr és az elme összefüggését a hasonlat és az elmúlást jelző „kitágul” ige közössége teremti meg; kettejük kapcsolatát a dalokhoz a „kitágul” és „a csöndbe térnek” igés kifejezés párhuzamával, szinonimáival teremti meg a költő: ahogy a világ a táguló űrben széthull, s az elme páraként szétoszlik, úgy enyésznek el a csöndben a félbeszakadt dal hangjai is. A táguló világ iránytalanságot, bizonytalanságot érzékeltető igéinek megfelelői ez után sorra bukkannak fel az elmúlást festő versben:

A hűség is eloldalog
és elmúlik szívem szerelme,

hogy a vers végén az elmúlás beteljesedését a költő a testre terjessze ki:

Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.

A táguló világegyetem elméletével megismerkedő József Attila kozmológiai világképének alapképletét tehát a Kiknek adtam a boldogot… című versről olvashatjuk le, még akkor is, ha kivételesen az egyik töredék derűs, bizakodó hangulatába a fénylő Tejút sugallta harmóniát nem megtörő módon, szervesen illeszkedik be a vonuló egek táguló boltozatának képe.

De milyennek látta a mindenséget József Attila, mielőtt elérkezett az

egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem

rezignációjáig? Mindenekelőtt arra kell válaszolnunk, voltak-e egyáltalán csillagászati ismeretei, vagy tudása csak a táguló világegyetem teóriájával való megismerkedése során haladta túl az átlagos, felületes értesültség szintjét?

Amikor A város pereménben azt akarta érzékeltetni, hogy a kapitalizmus rövid idő alatt mérhetetlen pusztítást vitt végbe, az idő rövidségét egy mellékmondatba vetett kozmikus túlzással nyomatékosította:

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig….

Mivel a vers minden pontja, ahogyan maga a költő tanította, arkhimédeszi pont, érdemes felfigyelnünk erre az apró adatra is.

Sokkal beszédesebb azonban a Miben hisztek… kezdetű vers, amely a „táguló világ” motívumok közvetlen szomszédságában a newtoni kérdést ismétli meg – természetesen antropomorfizálva az égitesteket: mi a magyarázata a bolygók összehangolt keringő mozgásának? illetve a költő szavaival:

Miben hisztek, ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek.

A kérdésfeltevés „newtoni”, nem meglepő tehát, hogy felbukkan a nagy tudós égi mechanikájának alapfogalma, amely a jelenség magyarázatában is szerepet játszott:

A tömegvonzás? … Lámpámban az éjnek
pilléje repdes.

A „tömegvonzás” fogalmát egyébként megtaláljuk József Attila mindennapi szóhasználatában („Na, most már igazán hazafelé kell gravitálnom,”; „A franc már kijutott a föld gravitációs vonzerejéből és most-az űrben lebeg.”),8 éppúgy, mint tudományos cikkeiben („Látjuk, hogy gondolatunknak teste van, fölemelkedhetünk, nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserbenhagyja.”).9 De nemcsak használta a szót, hanem tudatában volt annak a fizikai törvénynek is, amit az elnevezés takar:

Azonkívül semmi biztosítékot nem látok arranézve, hogy a világ törvényei holnap is úgy működnek-e, ahogy eddig, vagy hogy egyáltalán működni fognak-e. Nem is tudom szükségszerűnek fölfogni a ’természeti törvényeket’. Boutroux-val együtt én sem találok semmi szükségszerűséget abban, hogy pl. a tömegvonzás hatása a távolság négyzetével fordított arányban áll. Miért szükségszerű, hogy a távolság négyzetével áll fordított arányban, és nem pl. a köbével?10

  • 8József Attila József Jolánnak (Bécs, 1926. július ?).; József Attila József Jolánnak (Párizs, 1926. XI. 2.). Lásd József Attila Válogatot levelezése. Akadémiai Kiadó 1976. 107, 123. p.
  • 9 József Attila: Irodalom és szocializmus. (gépiratos változat). József Attila Összes művei. III. Akadémiai Kiadó, 1958. 319. p.
  • 10Uo. 258. p.

Mindezzel nem azt akarjuk bizonyítani, hogy József Attila mély csillagászati ismeretekkel rendelkezett, csak azt, hogy sűrűn előforduló csillag-képeit nem az esti égbolt puszta látványa vagy dekoratív szándék hívta elő, hanem bizonyos tudatosság, kozmológiai reflexió húzódott meg mögöttük. És ennyi elég ahhoz, hogy az Osztás után:

Mint mozdulatlan csillagok az égen;
változhatatlan rajzunk, jellemünk

makro- és mikrokozmoszt összevető hasonlatának első felét ne egyszerűen a csillagok látszólagos mozdulatlanságából, hanem az állócsillagokra vonatkozó newtoni magyarázatok ismeretét feltételezve értelmezzük. A táguló világegyetem elméletével történt megismerkedése előtt tehát József Attila csillagképei a newtoni kozmoszban ragyogtak.

A korábbi és későbbi mindenség-képzet ellentétét szemléletesen mutatja annak a börtön-képzetnek a megváltozása, amellyel a költő a kozmikus bezártság élményét fejezte ki úgy, hogy a csillagok fényét egy cella rácsainak csillogásához hasonlította:

a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

Csillagok rácsa csillog az égen;
ilyen pincében tart az értelem!

A Költőnk és Korában már nem a mindenség a börtön, hiszen erre az új modell értelmében „alkalmatlanná” vált, hanem „csak” a naprendszerbe van a Föld bezárva: „a naprendszer meg a börtön”; (korábbi változatában: „és a naprendszer a börtön”). Ez a börtön azonban engedelmeskedik a világrobbanás törvényeinek:

csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe,

magával ragadva végzetes útján a bezárt földet. Az „álló börtön” képzetével szemben tehát ebben a versben – bármily groteszken hangzik így, prózára lefordítva – a „mozgó börtön” képzetével operált a költő.

Csakhogy a mindenség „newtoni” képének érvényességét jóval a táguló világegyetem elméletének megszületése előtt többen kétségbe vonták, köztük Albert Einstein a relativitáselméletnek a csillagászat területére való kiterjesztése során. A galaxisok távolodását felfedező és értelmező tudósok a táguló világegyetem teóriáját Einstein világmodelljére alapozva és – mint a Jeanstől vett idézetben láttuk – Einsteinre hivatkozva fejtették ki. Ezt a világmodellt megtaláljuk A különleges és az általános relativitás elmélete11 című könyvében is, abban a műben, amelyet a fiatal József Attila is olvasott.12

Nemcsak Galamb Ödön emlékezése bizonyítja, hogy a költő foglalkozott a relativitáselmélettel, hanem az a bécsi levél is, amelynek kapcsán Galamb Ödön szóba hozta a kérdést:

…s előáll, de pszichikai kvalitásban, az az Einstein állította eset, hogy ti. egy bizonyos sebességi erő hat egy bizonyos testre s ha az erő akkora; hogy a sebességi határnál (300 000 km sec.-1) nagyobb gyorsasággal kéne haladnia a testnek, akkor az erő maga is átalakul anyaggá.13

Továbbá, egy Gáspár Endréhez írott levele is a nagy tudós elméletének ismeretéről tanúskodik:

Felfokozott életigenlés és megnőtt alkotáserő. Lásd Einstein. Annak az erőnek bizonyos része, mely a fénysebességnél nagyobbat ád.14

Einstein neve utoljára egy felsorolásban, a Newtoné szomszédságában, Az Istenek halnak, az Ember él című írásában tűnt föl.”15

  • 11 Albert Einstein: A különleges és az általános relativitás elmélete. Pantheon 1921. – Az ennek alapján készült későbbi kiadás címe A speciális és általános relativitás elméleteA szerk.
  • 12 Galamb Ödön: Makói évek (József Attila élete nyomában – I.). Cserépfalvi 1941. A 71. oldalon erre vonatkozólag a következőket olvashatjuk: „Az Einstein-féle relativitáselmélet a húszas évek elején java divatját élte. Attilával folytatott megbeszéléseinkben többször szóba került. Azokra a fizikai és geometriai kérdésekre azonban, amelyeket levelében felhozott, aligha adhattam érdemleges választ.” Ha népszerűsítő könyvekről beszélünk, elsősorban magának Einsteinnek említett, a nagyközönség számára írott könyve jöhet számításba.
  • 13József Attila Galamb Ödönnek (Bécs, 1926. január ?). I. m. 90. p.
  • 14József Attila Gáspár Endrének (Párizs, 1926. október ?). Uo. 120. p.
  • 15Lásd József Attila összes művei. III. 54. p.

Okkal merült föl ezért a kérdés: vajon szerepelt-e József Attila korábbi kozmológiai elképzeléseiben az einsteini világmodell? A pontos ismertetéstől itt éppúgy tartózkodunk, ahogyan a táguló világegyetem elméletének szakmai részletkérdéseibe sem bonyolódtunk bele. Amit az olvasónak tudnia kell róla, azt részben megismerhette James Jeans szappanbuborék-hasonlatából. Csak azt kell újra hangsúlyoznunk, hogy az idézetben említett kétdimenziós lények, bármekkora utat tennének is meg a szappanbuborék felületén, nem találnának határra, noha a gömbfelület véges. Adjuk hozzá e gömbfelülethez a harmadik dimenziót, és megkapjuk az einsteini ún. „szférikus teret”, illetve, mert a „térgörbület” nem teljesen szabályos, a „kvázi-szférikus teret”, azaz az anyagi világegyetemet, amely a gömbfelülethez hasonlóan határtalan, de véges. Az univerzumot tehát nyelvileg egy paradoxonnal fejezhetjük ki, amelyben a jelző ellentmond jelzett szavának: véges határtalanságnak vagy véges végtelennek nevezhetjük. Ezen a ponton kapcsolhatjuk Einstein világmodelljét József Attila életművéhez; e paradoxonoknak ugyanis a költő gondolkodásában és írásaiban egyaránt igen nagy szerepe volt.

Vágó Márta emlékezése perdöntően bizonyítja, hogy A város peremén című versnek (a költő által is) sokat idézett strófájában:

mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,

a „véges végtelen” kifejezés az (einsteini) világegyetemet jelenti:

Gyere ide, elmondom neked A város peremént, vagy nem, már elmondtam, hanem mondd, mit gondolsz te, a véges-végtelen fogalma fizikailag is fennáll? Én úgy tudom, hogy igen: … Hosszan, okoskodva, akadozva adta elő, hogy jutott el természettudományi ismeretek és filozófiai spekulációk útján a véges-végtelen fogalmához. Nemcsak az emberi világ véges, hanem kell, hogy a fizikai világ is az legyen. A végtelen eliszonyító, felfoghatatlan fogalom, a Semmivel szinte egyenértelmű. Csodálkoztam. Számomra a csillagok és naprendszerek vagy egyéb konstellációk végtelen sokaságának elképzelése barátságos elképzelés volt.16

  • 16Vágó Márta: i. m. 295–296. p.

A „véges végtelen” fogalma kevésbé „szakszerű” megfogalmazásban a Téli éjszaka című versben is felbukkan „egy ölnyi végtelenbe” formában. A költő a szikrázó vonatfüst látott-képzelt univerzumában próbálta tetten érni, megpillantani az egyébként szemlélhetetlen világegészt.

Ezzel elérkeztünk egy különös probléma vizsgálatához: hogyan használta föl József Attila esztétikai fejtegetéseiben az einsteini világmodellt? A véges végtelen világegyetemnek a műalkotás és az azt létrehozó lelki-szellemi állapot magyarázatában volt kulcsszerepe. A költő korábbi spekulációiban ugyanaz a „püthagoreus” észjárás működött, amelyet a kései versekben a táguló világegyetem és a műalkotás megfeleltetését szolgáló hasonlatokban ismertünk meg. Ahogyan a püthagoraszi művész feladata az volt, hogy zeneművében hallhatóvá tegye az égitestek összhangzó mozgásából eredő, a közönséges fül számára felfoghatatlan zenét, József Attila művészetbölcseleti gondolatmeneteiben azt tartotta a költő feladatának, hogy a szemlélhetetlen világegész helyébe ún. végső szemléleti egészet, a közvetlen egyetemességet, az egyetlen szemlélhető teljességet: a műalkotást állítsa.

Így jutott el oda, hogy az ihletet, amelynek birtokában a művész ezt a feladatot teljesíteni tudja, az Einsteintől kölcsönzött paradoxonnal „határolt, végtelenség”-nek nevezte:

Az íhlet nem semmisíti meg az időt, hanem megszelidít, értelmes végtelenséget alkot … bár csak egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyíti képtelen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsíp egy részt és azt végtelen, önmagába visszatérö görbévé (!) alakítja. A fogalom időtlen örökkévalóságával szemben az ihlet batárolt végtelenség.17

Az ihlet tehát megtart bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletünk közé helyezi, és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a telihold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.18

  • 17 Esztétikai töredékek. József Attila Összes művei. III. 236. p.
  • 18 Irodalom és szocializmus. I. m., 92. p.

Az ihlet munkájáról írottak egyenes következménye volt, hogy a költő az ihlet termékét, a műalkotást szintén határolt végtelenségként határozta meg:

Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.19

  • 19 Az Istenek halnak, az Ember él. Uo. 48. p.

Nem kétséges, József Attila tudatosan állította szembe egymással a szemlélhetetlen világ egész és a határolt végtelenség viszonyában a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt:

[…] a világegészet képviselő műalkotásról csak az összes többi nem művészethez és a világegészhez képest alkothatunk magunknak fogalmi kategóriát. Így mindazoknak az állításoknak nagy részét, amelyeket eddig a világra vonatkoztattak az emberek, a műalkotásra értelmesen alkalmazhatjuk […] A műalkotás tehát nemcsak szemlélet helyettese a világnak, hanem egyben értelmes világ is.20

  • 20 Irodalom és szocializmus. Uo. 93. p.

Egyszerre volt tehát jelen József Attila életművében a newtoni és az einsteini világegyetem képe, egy statikus és egy dinamikus világmodell. E meggondolkodtató kettősséggel itt nem foglalkozhatunk részletesebben. Fontosabb számunkra beilleszteni a kozmológiai elemet a József Attila-i világkép teljességébe. A város peremén című versben a „véges végtelen”, tehát az einsteini világegyetem a társadalmi és az ösztöni elem mellett a teljesség háromságának egyenrangú részeként szerepel:

mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.

József Attila prózai írásaiban, a mikrokozmoszról szólva, a kozmikus elem számára ugyanezt az „előkelő” helyet jelölte ki. Érdekes ebből a szempontból az Irodalom és szocializmus egyik részlete, amelyben Arisztotelésznek azzal a mondatával vitatkozva, hogy „Szokratészről bármit állíthatunk, de Szokratészt nem állíthatjuk semmiről”,21 a következőképpen bontotta fel Szokratész, azaz egy konkrét személyiség fogalmát:

Mert végső alany nem Szokratész, hanem azok a történelmi, társadalmi és kozmikus vonatkozások, amelyek együttesen Szokratész voltak.

  • 21Uo. 91. p.

A „másik” mikrokozmosszal, a műalkotással szemben megfogalmazva azt a követelményt,

hogy a valóságos világi (kozmikus) összefüggésekből, társadalmi ellentétekből alkotódjék, mégpedig mint ritmusosan szemléleti végső egész, a nem szemléleti, de valóságos és szintén változó világegész helyébe22

a társadalmi összetevő mellett ugyancsak a kozmikus oldal fontosságát hangoztatta.

  • 22Uo. 99. p.

Nem könnyű pontosan megállapítani, mit értett József Attila „kozmikus”-on, mert sehol nem definiálta ezt a fogalmat. Abból azonban, hogy a fenti idézetben „a valóságos világi” és a „kozmikus” szinonimákként szerepelnek, következik, hogy jelentését nem szűkíthetjük le pusztán „csillagászati”-ra. Mindazt kell értenünk rajta, ami a valóságnak nem társadalmi és nem lélektani aspektusa. Ázsia lelke című cikkének alábbi részletéből kitűnik, hogy a „valóságos világi” és a „kozmikus” kifejezések közelebbről a valóság természeti oldalát jelentik:

Hatvany a történelmi materializmussal, szemben ’az ember és a magasabb kozmikus erők között soha meg nem szűnő kapcsolatra’ hivatkozik, s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatokról, sőt a marxi filozófia egyik fő tétele a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közötti kapocs, csakhogy Marx a kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi.23

  • 23 József Attila: Ázsia lelke. Lásd uo. 181. p.

Vizsgáljuk meg közelebbről, milyennek vélte a költő az így értelmezett „kozmikus erők” kapcsolatát a teljesség másik két elemével! A természet és a társadalom összefüggését szerfölött szorosnak látta. Mintegy beleágyazta az utóbbit az előbbibe. Természettudomány és marxizmus című cikkében, Totis Bélával vitatkozva, elment egészen a kettő azonosításáig: „a társadalom: természet”. Ezen az alapon minősítette a tudományos szocializmust természettudománynak.24 Egyéniség és valóság című tanulmányának ugyancsak egyik alapgondolata az, hogy a társadalom

a természeti anyag társadalmasítása és társadalmasodása, vagyis ha társadalmat mondunk, a természeti anyag társadalmasítására, illetve társadalmasodására kell gondolnunk.25

  • 24 József Attila: Természettudomány és marxizmus. Uo. 17. p.
  • 25 József Attila: Egyéniség és valóság. Uo. 120. p.

Ugyanezt a szerves, belső összefüggést állapíthatjuk meg a József Attila-i teljesség kozmikus és ösztöni tényezője között is:

Hangsúlyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságú erők nála erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett, hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői26

– írta Hatvany Bertalan Ázsia lelke című könyve kapcsán. Ebben a szellemben nevezte a tudományos szocializmushoz hasonlóan a pszichoanalízist is természettudománynak.

  • 26 Ázsia lelke. Uo. 180. p.

A kozmikus elem jelentősége és funkciója persze József Attila érett költészetében is jelentősen módosult az évek során. Ezt a módosulást tetten érhetjük, ha követjük a teljesség összetevői közötti fent jellemzett viszonyban történt elmozdulásokat. Itt csak az alapvető mozgásirányra és az ennek következtében kialakult két fő változatra koncentrálunk.

Leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a kései József Attila életművéből a teljesség igénye és annak költői megvalósítása eltűnt. A művelődésről adott definíciójában például lényegében változatlanul ismételte meg azokat a gondolatokat, amelyeket jóval korábban az Irodalom és szocializmus című írásában fejtett ki:

…erre nem … felelhet senki, aki a szellemi élet alapjának nem az anyagit tekinti … és nem a … testi szervezettel adott, testi valóságra irányuló ösztönöknek, az éhségnek és szerelemnek a jelenlevő anyagi természeti, társadalmi, politikai feltételek között lejátszódó megnyilatkozásaként ismeri föl a művelődést.27

  • 27 József Attila: Horváth János: Magyar versek könyve. Uo. 190. p.

A Hazám című vers első szonettjében pedig sorjában felbukkannak A város peremén egyetemesség-háromszögének összetevői: megjelenik „a részeg ölbecsaló anyatermészet”, majd feltűnik „férfitársa”, a „közösség”, és látjuk a természet és társadalom nagy családjának gyermekét, a költőt, akinek lelke a természettel itatódott át („nagy álmos dzsungel”), „eszmélete” pedig a nyomorgó közösségből „táplálkozik”.

Kétségtelen azonban, hogy ez az összhang egyre ritkábban valósult meg József Attila gondolkodásában és költészetében. Utolsó találkozásaik idején Vágó Márta hiába próbálta figyelmét a „véges végtelen”-ről a totalitás másik két elemére, a társadalomra és a lélekre terelni:

…nincs értelme az ilyen fajta spekulációnak. Az emberek egymás közötti kapcsolataival érdemes csak foglalkozni, a termelési erőkkel odakint és az ösztönökkel idebent.28

  • 28 Vágó Márta: i. m. 296. p.

Felbillent a világkép ösztöni, társadalmi és természeti elemeinek korábban megkövetelt egyensúlya. A felszámolódott teljesség helyét a kozmikus és a lelki szféra tragikus kapcsolata foglalta el:

Miért fordította a beszédet … mindjárt a csillagokra? Ha nem vállaltam, úgy mindjárt a kegyetlen, végtelen csillagvilággal állt szemben, kitett gyerekként?29

Ebből a képletből kimaradt a társadalmi oldal.

  • 29Uo. 299. p.

Egyik, Gyömrői Edithez írott levelében a költő levonta az ebből a változásból eredő poétikai következtetéseket. A műalkotásnak most már nem a szemlélhetetlen világegészt kellett helyettesítenie, hanem a táguló világegyetemet kellett utánoznia:

Nem kívánnám én, Edit, magától, sőt Isten őrizzen tőle, hogy maga azt mondja versemre, hogy szép, esetleges logikai dolgozataimra, hogy okos – nem úgy kellene hogy egymáshoz illeszkedjenek a szavak, a képek, a fogalmak, mint az űr szabadságának rendjében úszó csillagrendszerek.30

  • 30József Attila Gyömrői Editnek (Budapest, 1936. okt. 28.). József Attila Válogatott levelezése. 340. p.

Ennek a maga számára kiadott utasításnak legmaradéktalanabb módon a Költőnk és Korában tett eleget József Attila. A szavak közül, melyek valóban a révedezés szabadságával illeszkednek a versben, hiányoznak azok, amelyek a közösséghez tartozást jeleznék, és a képek nem a természet egészében folytatódó, hanem a magányos, a kiürülő világegyetemmel farkasszemet néző embert mutatják E kettősség egyik oldaláról, a „táguló világ” motívumáról már leírtuk mindazt, amit tudunk. A másik oldal, József Attila freudista tájékozódásának elemzése itt nem lehet feladatunk.

A két oldal közötti kapcsolat természetének vizsgálata azonban szerves része a költő természetfilozófiai műveltsége kérdésének. Az eddigiekben csak képletesen neveztük meg, leegyszerűsítve jellemeztük, mint „a költészetben ősidők óta honos kapcsolatkeresést mikro- és makrokozmos között” vagy „mint püthagoreus logikát”. Ha ezeket az idézőjeleket fel akarjuk oldani, József Attilának az anyag és szellem, test és lélek, létező és gondolati közötti összefüggéseket fürkésző filozófiai tanításokhoz fűződő viszonyát kell vizsgálat tárgyává tennünk. Egy ilyen vizsgálódás persze önálló tanulmányt követelne. Ezért befejezésül itt csak az egyik fontos, de elhanyagolt filozófiai inspirációra hívjuk föl a figyelmet: Henri Bergsonéra.

A József Attila-kutatás a kortársak figyelmeztetései ellenére sem foglalkozott kellő mértékben a Bergson filozófiája és József Attila világképe közötti kapcsolattal, noha a költő a francia bölcselő rendszerének egyik alapfogalmát emelte egyik legjelentősebb verse, a sokat elemzett Eszmélet címévé. Vágó Márta emlékezése mint forrásra a Teremtő fejlődés című Bergson-könyvre irányítja figyelmünket:

Bergsonról kezdett beszélni, és amikor észrevette, hogy nem nagyon figyelek oda, magánkívül volt: – Én akkor hogy kínlódtam vele, hogy eredetiben olvassam az Évolution Créatrice-t, a te példányodat, hogy el ne maradjak mögötted! – dühöngött … Aztán mégis elnevette magát, legyintett: – Na hiszen, azért nekem jó volt, hogy azt is megtanultam!31

  • 31 Vágó Márta: i. m. 245. p.

Nézzük tehát, hogyan használta föl a tanultakat a mikro- és makrokozmosz közötti kapcsolatteremtés során.

A Teremtő fejlődésben Bergson a metafizikusról ezt írja:

Tulajdonképpeni feladata nem volna-e az, hogy … visszavigye az anyagot eredetéhez, és fokozatosan szerkesszen egy kozmológiát, mely nem volna más, mint megfordított lélektudomány. Mindaz, ami a fizikusnak s a matematikusnak mint pozitív jelenik meg, ebből a szempontból az igazi, a lélektani terminusokban meghatározandó pozitivitásnak megszakítása vagy megfordítása volna.32

  • 32 Henri Bergson: Teremtő fejlődés. Magyar Tudományos Akadémia XVI. 338. 1930. 191–192. p.

Az alábbi idézetben József Attila mintha a metafizikus számára Bergson által kijelölt feladatot vállalta volna magára:

mindenség a semmiségbe,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat

Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
úgy nevezik, szublimálom
ösztönöm…

A költő közvetített a „mindenség a semmiségbe” kozmolgiája és a „szublimálom ösztönöm” pszichoanalízis között, de a kettőt egymás fordítottjának fogja föl. A lélek „a világ visszája”, ezért ha a mindenség a semmiségbe tűnik, a gondolat, azaz a semmiség, az anyagtalan fordítva a bensőből elindul a mindenségbe. Innen visszatekintve érthetjük meg az előző strófa látszólag nehezen követhető spekulációját:

Úgy szállong a semmi benne,
mint valami […]

Azaz: a mindenség az űrben leng; a versmindenségben – fordítva! – a semmi szállong. A költő nem különböző, hanem ellentétes dolgokat hasonlított össze.

A semmi–valami és a mindenség–gondolat dialektikus egységéhez szervesen kapcsolódik az idézett részlet léghajóhasonlata, test–lélek ellentétes egységének érzékeltetése. Ez a kérdés, mint a Vágó Mártához írott levélből kitűnik, már a húszas évek végén is foglalkoztatta a költőt, és – figyelemre méltó körülmény! – a test–lélek egység szemléltetésére már ekkor felhasználta a léghajóhasonlatot:

Szörnyű a test, olyan súlyos és muszáj cipelni, hogy a szellem elvégezhesse munkáját. Mint ahogy burok van a léghajó gázán és szörnyű súlyokat cipel, hogy amikor kell le bírjon szállani … magát öli meg a test – kiradírozza magát a világból, hogy ne legyen más, csak szellem, mert azt hiszi, hogy ő is azzá válik, holott csak megszűnik élni.33

  • 33József Attila Vágó Mártának (Budapest, 1928. október 12.). I. m. 225. p.

Amikor a levél keletkezett, József Attila éppen frissen olvasta a Teremtő fejlődést. A könyvnek a test és lélek, illetve a test és az eszmélet viszonyáról, általánosabban az anyag és az életlendület összefüggéséről írott oldalain ilyen és ehhez hasonló fejtegetésekre bukkanunk:

Az életlendület … teremtés-igény. Nem teremthet abszolúte, mert maga előtt találja az anyagot, azaz mozgásának fordítottját. De belekapaszkodik ebbe az anyagba, mely maga a szükségszerűség, s igyekszik belevinni a lehető legtöbb meghatározatlanságot.34

  • 34I. m. 229. p.

Feltételezésünk szerint ezzel a rábukkanással József Attila rátalálását ismételjük meg. Az anyag lehúzó, a szellem felfelé törő ereje közötti küzdelem és e küzdelem eredményeként az ember „lebegése”, azaz élete mindaddig, míg a szellem az űrbe, a test az anyagba be nem olvad – nos, ez eredetében bergsoni, megfogalmazásában József Attila-i gondolat. A táguló világegyetem elmélete tehát nem közvetlenül, reflexió nélkül, hanem csak kettős bergsoni inspiráció közvetítésével volt beépíthető a költői világképbe, és volt összekapcsolható a freudi elemmel.35

  • 35A munka során azokra a tanulmányokra támaszkodhattam legtöbb haszonnal, amelyek – rövidebben vagy hosszabban – József Attila költői világképét elemezték. Köztük ebben a vonatkozásban különösen kiemelkedőek Tamás Attila írásai. A legnagyobb nehézséget viszont az eszmetörténeti kutatás viszonylagos hátramaradottsága okozta, különösen a költő természettudományos, illetve természetfilozófiai műveltsége területén. József Attila költészetének mélyebb megértéséhez pedig az egyik út ezen a tartományon keresztül vezet.
Forrás

József Attila útjain. Tanulmányok. Szerkesztette: Szabolcsi Miklós és Erdődy Edit. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1980. 398–422. p. (Megjelent még: Irodalomtörténeti Közlemények 1979/2.)