Madách, DNS, fekete özvegy

Valaczka András
biológia, DNS, Richard Dawkins, Wilhelm Dilthey, Madách Imre
szóelválasztás

Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel, ha valamiféle newtoni mechanikát keres a történelemben is (mint később majd a marxizmus). Madách ezzel szemben úgy tudományos, ahogy Dilthey, Szekfű, Szerb Antal vagy a méltatlanul elfeledett Kornis Gyula piarista lesz az félszázaddal később: a történelmi változás neki elsősorban az ember gondolkodási alakzatainak változása, s minden más ebből a gondolkodási struktúrából levezethető következmény. De nemcsak a majdani szellemtudományi szemléletből ad ízelítőt Madách műve, hanem a legutóbbi évtizedek némely forradalmian új gondolatából is. Richard Dawkins zavarba ejtő felvetéséből például, amely szerint valójában nem az egyed, hanem „az önző gén” az evolúció tárgya és egysége, s az egyed nemcsak azzal kénytelen szolgálni őt, hogy hordozza és gazdatestként, túlélő gépként védi, hanem leginkább azzal, hogy szaporodása révén évezredes élethosszt biztosít neki újabb és újabb leszármazottaiban. Ahogyan a fekete özvegy hímje felzabáltatja magát, boldogan áldozva be az egyedet a gént továbbvivő utódért, vagy ahogy a színes madárhím áldozza be a túlélést jelentő rejtőszínt a gén továbbadásának nagyobb valószínűségéért, úgy sodoródik bele Ádám is – akarata ellenére – a gén túlélésének szolgálatába. De Ádám lázadási kísérlete is a mai ember szembefordulásának előképe, s azt mutatja meg, hogyan követett el végzetes hibát a gén, amikor immár túlságosan is fejlett túlélőgépet teremtett magának, olyat, amely képes felismerni, mi is történik voltaképpen benne a nemzedékek során át, s akár sebészkéssel is szembe tud fordulni a gazdatestét használó, folytatást követelő DNS-részlettel. De hogy visszakanyarodjunk a szellemtörténeti szemlélethez, Dawkins ezt a látásmódot is megújítja, s ebben megint csak Madáchéra rímel a gondolata. Ő mémeknek nevezi a gondolkodás korról korra változó alakzatait, olyan önállósult intellektuális csomagoknak, amelyek a gének módjára vándorolnak egyedből egyedbe divatként, trendként, korszellemként mindaddig, míg meg nem jelenik a mutánsuk: athéni demokráciára váltva az egyiptomi zsarnokságot, konstantinápolyi aszkézisre a római hedonizmust, londoni szabadságra a párizsi egyenlőséget. Vagy – csak ezt Madách már nem írhatta meg – huszadik századi individualizmusra a tizenkilencedik századi nacionalizmust, szexuális forradalomra a polgári prüdériát és álszent családmodellt, s végül gyerektelenségre, szingliségre, népességfogyásra az ipari forradalom korának szaporaságát. Ha ez is ellátszott volna Sztregováig, talán nem eszkimó színnel zárja a művét, hanem a gén elleni lázadás képével. A gén halála az okoskodás, jönne rá ebben a színben a kiokosodott egyed, s minthogy arasznyi létét fontosabbnak tartaná a reprodukciónál, nem öngyilkosságot követne el, csak egyszerűen megtagadná a szaporodás parancsát. Úgy menne minden, mint a korábbi színekben, épp csak egy szó maradna ki az „eszmél, örül, szeret, és elbukik” DNS-láncából.

Madách Imre