Lucretius fizikája

Sz. I. Vavilov
fizika, atomelmélet

1946. január 18-án a Szovjetunió Tudományos Akadémiája fizika–matamatikai, történelmi és filozófiai, valamint irodalmi és nyelvtudományi osztályai együttes ülést tartottak (bár gyakrabban volna szükség ilyen együttes ülésekre). Az egyik előadást Vavilov akadémikus tartotta Lucretius híres tanítókölteményének fizikájáról. Az előadás szövege, 1947-ben, kiegészítésekkel, nyomtatásban is megjelent. Ez szolgált alapul a Szovjet Ókori Történet (kicsit érthetőbben: Ókortudományi kutatások a Szovjetunióban) második kötetében megjelent fordításnak.

A kiadvány nem terheli az olvasót felesleges adatokkal. Így például, titokban marad a fordító személye, akinek nevét később, Ritoók sem közli. Esetünkben, Szabó Árpád filológus–tudománytörténészre célszerű gyanakodni (ez a név szerepel a kötetben felelős kiadóként), aki 1948–57-ig a budapesti egyetemen klasszika-filológiát és ókori történetet tanított, de gondolhatunk fordítóként egy – a kor szokásainak megfelelően – politikai okokból üldözött értelmiségire is.

Vavilov cikkében a Lucretius-idézeteket E. A. Petrovszkij orosz fordításában közli, míg a cikk magyar fordításában ezek helyére a latin szöveg került. Az alábbiakban, a latin idézetek mellett megtalálhatjuk azok magyar fordítását – Tóth Béla tolmácsolásában. A fordító feltehetően Josefus Martinnak a Bibliotheca Teubnerianában megjelent kötetéből vette a latin szöveget, ezért a szerkesztésnél ennek 1934-es kiadást vettem figyelembe. Itt szeretném megköszönni Horváth József filológusnak, hogy a latin és magyar nyelvű szövegek összhangját megteremtette, miután Tóth Béla fordítása Adolphus Briegernek a Bibliotheca Teubnerianában 1909-ben megjelent kritikai kiadását követi. (Az idézetekben szokványos csúcsos zárójeleket helyett szögletes zárójeleket alkalmaztam.)

A helyesírással igyekeztem a XXI. század elejének szabályaihoz közelíteni, tehát typikus = tipikus, quantum-elmélet = kvantumelmélet, schéma = séma stb.

A szerkesztő

szóelválasztás

1. Lucretius és a jelenkor

Alig van az ókornak még egy másik olyan költői és tudományos alkotása – ide számítva még Homéros, Euripidés, Euklidés, Archimedés, Vergilius és Ovidius műveit is, – amely két évezreden át napjainkig annyira megőrizte volna frissességét és aktualitását, mint Lucretius hervadhatatlan költeménye. Lelkesedtek ezért a munkáért Cicero és Vergilius, de elkeseredetten támadták ezt az egyházatyák, akik helyesen ismerték föl azt a nagy veszélyt, amit számukra Lucretius jelent. Ez a költemény határozta meg sok vonását Newton és Lomonoszov világnézetének, magával ragadta Herzent, nagyon érdekelte a fiatal Marxot, és lobogója volt a mechanikus materializmusnak Büchner szemében. Lucretius költeményének Diels-féle fordítása lett Einstein előszava. Valószínűleg Lucretiust olvasta a turgenyevi Bazarov1 és Anatol France hősei nem szakadtak el meghitt kis könyvecskéjüktől életük legválságosabb pillanataiban sem.2

  • 1Bazarov – Turgenyev Az apák és fiak című regényének főhőse – A fordító jegyzete
  • 2Célzás Anatole France Az istenek szomjaznak című regényére. Ennek a regénynek egyik hőse – Brotteaux – még akkor is, amikor a francia forradalom idején vérpadra viszik, Lucretiust olvassa: Sic ubi non erimus … Lásd még a lap alján található jegyzetet.A fordító jegyzete.

Rendkívüli és különös figyelemre méltó ez a kétezer esztendős aktualitás, amely igen ritka jelenség a kultúra történetében. Miben áll Lucretius ereje? Talán verselésében, amely igen szép ugyan, de amely mégis mind a hozzáértők, mind pedig a laikusok véleménye szerint mögötte marad Vergiliusnak, Ovidiusnak és sok másnak. Vagy talán világnézetében és tudományában, amelyben alapjában véve hűségesen követi istenített mesterét, Epikurost? Lucretius vonzóereje sem az egyiken, sem a másikon nem múlik önmagában. Ez a vonzóerő kétségtelenül abban rejlik, hogy csodálatos, hatásában és erejében páratlan tökéletességgel egyesíti a helyességében és nagyvonalúságában örök filozófiai tartalmat és az ennek megfelelő költői formát. Lucretius teljes joggal hangsúlyozza magáról nem egyszer:

Avia Pieridum peragro loca nullius ante
trita solo.3

IV 1–2

Ember még nem járta vidékét járom a Múzsák
Berkeinek

IV 1–2
  • 3Vavilov cikke a Lucretius idézeteket E. A. Petrovszkij orosz fordításában közli.

A tanítóköltemény, ez a múltban is meg a jelenben is olyan sokan kritizált irodalmi műfaj, Lucretiusnál erőteljes élő hanggá lett, amely évszázadokon és évezredeken át zeng a jelenkorig. Nincs kétség afelől, hogy az atomizmus nagy gondolata nem Démokritos és Epikuros szétszórt töredékeinek közvetítésével jutott el Galileihez, Newtonhoz és Lomonoszovhoz, hanem Lucretius költeményének hexameterein át.

Nem sikerült ilyesmi senkinek, sem Lucretius előtt, sem utána, jóllehet sokan megpróbálták már azóta, hogy nyomdokaiba lépjenek utánozván őt, vagy megkísérelvén, hogy szembeállítsanak befolyásával különböző rosszul sikerült „Pro- és Anti-Lucretiusokat”. Lucretius verssoraiban a materializmus örök tanítása, jóllehet ugyan még kezdetleges formában, de mégis hallatlan meggyőző erővel és költői páthosszal szólal meg. Korunk művelt embere, utóda azoknak az elődöknek, akik megteremtették a nagy természettudományt, az az ember, akinek már megvan a lehetősége arra, hogy saját szemével lássa az atomokat, megszámolja őket, szétrombolja, összeállítsa és fölszabadítsa a bennük rejlő energiát, – ez az ember, amikor Lucretiust olvassa, gyakran nem azt érzi, hogy archaisztikusan primitív költőt olvas, hanem olyan valakit, aki még most is, vagy legalábbis a közelmúltban világnézetünk alapja volt.

2. A költemény fizikájának alapjai

Egyébként nem szabad Lucretius költeményéhez a jelenkori bonyolult természettudomány eredményeinek és konkrét vonásainak a szempontjaival közeledni. Lucretiusnál és Epikurosnál ebben a viszonylatban elkerülhetetlenek a súlyosnál súlyosabb tévedések, hibák. Az ő tudományuk csak a megfigyelés és okoskodás eredménye. A kísérletezés művészete akkor még a lehető legkezdetlegesebb állapotban volt, a megfigyelést pedig sok esetben „nem hiteles információ” egészítette ki – ahogy manapság mondanánk –, pl. az a híradás, hogy az oroszlánok rendkívül félnek a kakastól. Másrészt viszont nem szabad a jelenkori tudomány szempontjából túlértékelni Lucretius egyik-másik találó megsejtését. A költemény IV. könyvében, pl. az öröklés kérdéséről a következőket olvassuk:

inde Venus varia producit sorte figuras,
maiorumque refert voltus vocesque comasque;
quandoquidem nihilo minus haec [de] semine certo
fiunt quam facies et corpora membraque nobis.

IV 1223–1226

Igy jön létre a formák sok fajtája Venustól,
S így szüli újra az ősök hangját vagy haja színét.
Minthogy ezek szintén bizonyos magvakból erednek,
Mint alakunk, testünk, vagy akármely része a testnek.

IV 1199–1202

Itt mintha már a jelenkori genetika körvonalai bontakoznának ki – egészen a mendelejevi statisztikai összefüggésekig, mintha erre utalna a „sorshúzás” szó (Inde Venus varia producit sorte figuras). Valószínű azonban, hogy ebben az esetben mi többet olvasunk bele Lucretiusba, mint amennyit ő tudott és mondani szándékozott.

A költemény jelentőségét és nem gyengülő befolyását nem részleteinek és véletlen verssorainak köszönheti, hanem alapvető vezérgondolatának, az atomokról szóló tanításnak.

Lucretius művének nincs határozott címe. Ismeretes, hogy a De rerum natura elnevezés önkényes, és pl. a legutóbbi 1944-es olasz fordításnak a címe: Il poema della natura.4 A költemény reánk maradt két alapvető kézirata közül az egyiknek címe: De physica rerum origine vel effectu (A dolgok fizikai eredetéről vagy alakulásáról). Ez az elnevezés bár prózai és terjengős, a lényeg szempontjából mégis, igen jelentős. Fölhívja ez az elnevezés a figyelmet a költemény fizikájára, mint alapvető részre. Aristotelész Physicajának első szavai lehetnek a legjobb kommentár arra vonatkozólag, hogy mit értsünk a dolgok fizikai eredetén vagy alakulásán:5

Minthogy, minden kutatásban, amely a kezdetekre, eredetekre vagy elemekre vonatkozik, ezeknek elsajátítása útján keletkezik ismeret vagy tudomány (mert mi akkor vagyunk bizonyosak valamely dolog ismeretében, ha tudjuk eredetét, első kezdeteit, ha szét tudjuk szedni elemeire), világos, hogy a természettudományban. is arra kell törekednünk, hogy meghatározzuk azt, ami a kezdetekre, az elemekre vonatkozik. A természetes út ehhez a célhoz a számunkra ismerttől és nyilvánvalótól vezet a természet szerint nyilvánvalóhoz és ismerthez; mert nem egy és ugyanaz a dolog, ami számunkra ismert és közvetlen, ilyen önmagában is. Ezért elkerülhetetlen számunkra a kutatásnak ez az útja: a természet szerint kevésbé, de számunkra annál inkább közvetlen dologtól haladunk a természet szerint közvetlen és ismert felé.

  • 4 Lucrezio: Il poema della natura. Testo latino e versione poetieca da Pietro Perelle, Bologna 1944.
  • 5Vavilov szövege – mint az a jegyzetből kitűnik – Aristotelész Fizikáját V. I. Karpov, Moszkva 1937-ben megjelent orosz fordítása szerint idézi.

Nem véve most figyelembe azt a lényeges körülményt, hogy a „fizika” terminus mást jelentett az ókorban, és mást jelent manapság, nyilvánvaló Aristotelés idézett meggondolásából, hogy mind Lucretius mind pedig művének másolói, akik címet adtak a költeménynek, fizikai. jelenségeken, éppen úgy, mint mi is, főként az anyag legegyszerűbb formáit és mozgásukat értették, nem pedig a természetet egészében. Ezt bizonyítja az egész költemény, amely az elemek kutatásával kezdődik.

....... vacuas auris animumque sagacem,
semotum a curis adhibe veram ad rationem,

I 50–51

Elmédet szabadon fordítsd ez igaz tudományra,

I 45

fordul Lucretius Memmiushoz,

nam tibi de summa caeli ratione deumque
disserere incipiam et rerum primordia pandam,

I 54–55

Most im az istenek és a nagy ég titkát meg a dolgok
Forrását kezdem feltárni előtted, …

I 48–49

Ezeknek az elemeknek (primordia) alapján meg lehet aztán fizikailag magyarázni minden összetett bonyolult jelenséget.

A fizika a költemény leglényegesebb tárgya. Marx azt írja doktori értekezésében:

Lucretiusnál, aki egyáltalán a régiek közül egyedül értette meg Epikuros fizikáját, megtaláljuk ennek a fizikának alaposabb tárgyalását.6

  • 6 Marx és Engels összes művei. I. kötet (az orosz kiadásban a 29. lapon)

Miközben áttér a legegyszerűbb fizikai jelenségekről a bonyolultabbakra, Lucretius gyakran Epikurost követve megelégszik azzal, hogy utal a magyarázat elvi lehetőségére, és ezért különböző hipotéziseket sorol föl. Így magyarázza a nap, a hold és a csillagok mozgásának fontos kérdését. Amikor leírja a föld felületének több figyelemreméltó jelenségét (a Nílus áradását, a kénes tavakat és másokat), megjegyzi:

Sunt aliquot quoque res quarum unam dicere causam
non satis est, verum pluris, unde una tamen sit;

VI 703–704

Több mindent nem tudsz egy okkal megmagyarázni,
Többet kell felhoznod, amelyből egy az igaz csak.

VI 696–697

Világos, hogy Lucretius mindenekelőtt és főként a jelenségek fizikai lényege érdekli, és nem a jelenségek önmagukban, részleteik vagy konkrét mivoltuk. Ebből a szempontból Lucretius költeménye az első ránk maradt antik kísérlet, amely teljes egészében meg akarja magyarázni a természetet fizikai elvek alapján.

Ebben rejlik a költemény aktualitásának oka még ma is. A mindennapos megfigyelés logikus analízisének és a helyes absztrakciónak a segítségével sikerült az antik atomistáknak fölismerniök a természet több általános fizikai törvényét. Ezek a törvények sokban mind a mai napig igazaknak bizonyultak. Ezeknek a törvényeknek további elmélyítése és finomabb kidolgozása lényegében majd csak Newtonnak sikerülhetett.

3. A testek, az üres tér és az idő

Térjünk át Lucretius fizikájának rövid analízisére. Ennek a fizikának kiindulási axiómája – a testek megmaradásának az elve.

principium cuius7 hinc nobis exordia sumet,
nullam rem e nihilo gigni divinitus umquam.


haud igitur redit ad nihilum res ulla, sed omnes
discidio redeunt in corpora materiai.


haud igitur penitus pereunt quaecumque videntur,
quando alit ex alio reficit natura nec ullam
rem gigni patitur-nisi morte adiuta aliena.

I 149–150, 248–249, 262–264

Halld hát: minden e főelvből7 indul ki minálunk:
Isten sem kelthet soha semmit a semmi tövéről.


Igy nem megy hát semmibe, semmi, hanem csak eloszlik,
És megtér anyagához, amelyből összeverődött.


Igy, nem vész el, bár úgy tűnik, semmi egészen,
Mert hisz a természet mindent mássá alakít csak,
És újat nem szülhet más, csak a régi halála.

I 143–144, 242–243, 256–258
  • 7seil – rations – A fordító jegyzete.

De mi a „test”, dolog (res) Lucretius számára, hogyan határozza meg ezt a fogalmat?

....... namque officium quod corporis exstat,
officere atque obstare .......

I 336–337

....... álljanak ellent
Mindennek, fennállana, s hatna akármely időben,

I 330–331

Később kiegészíti ezt még így is:

…facere et fungi sine corpore nulla potest res

I 443

…test nélkül tenni s tűrni semmi se képes

I 437

Ezt a kifinomult meghatározást Lucretius nyilvánvalóan a tárgyaknak azon tulajdonságaiból veszi, hogy ezek áthatolhatatlanok és elasztikusak. Ez a meghatározás bizonyos fokig egybeesik Boskovicsnak az elementáris testekre mint erőcentrumokra vonatkozó híres koncepciójával, és aligha lehet a testnek más meghatározást adni, ha nem használjuk föl a tömegnek és energiájának. bonyolultabb fogalmait, amelyek Lucretius korában még nem voltak ismeretesek.

A világ másik eleme Lucretiusnál – az üres tér.

tum porro locus ac spatium, quod inane vocamus,
si nullum foret, haut usquam sita corpora possent
esse neque omnino quoquam diversa meare;

I 426–428

És azután ha hely, és amit úgy nevezünk, hogy üres tér,
Nem lennének, hol lelnének fészket a dolgok,
S változatos mozgásuk hol játszódna le akkor

I 420–422

Lucretius különféle bizonyítékokat sorol föl az üres térnek, a „testek helyének” a létezésére, azt gondolván, ellentétben a későbbi descartes-i világképpel, hogy elképzelhetetlen a tér teljes betöltöttsége, mert az lehetetlenné, tenné a mozgást.

Lucretius szerint a testre és a térre korlátozódnak az alapvető elemek, vagyis a világ lényege:

praeterea nihil est quod possis dicere ab omni
corpore seiunctum secretumque esse ab inani,
quod quasi tertia sit numero natura reperta.

I 430–432

Igy nincs semmi, amelyről azt mondhasd, hogy egészen
Mentes az őselemektől, s mentes egészen az űrtől,
Mintha e kettőn kívül egyéb is szülne akármit.

I 424–426

Ezekkel a szavakkal fordul Memmiushoz:

Nam quae cumque cluent, aut his coniuncta duabus
rebus ea invenies aut harum eventa videbis.

I 449–450

Most látod, hogy mind, aminek nevet adhat az ember,
Ehhez a kettőhöz van kötve vagy innen ered ki.

I 443–444

Ilyen tulajdonsága vagy jelensége a, testeknek, dolgoknak, és a térnek Lucretiusnál – összhangban Démokritosszal és Epikurosszal – az idő is.

tempus item per se non est, sed rebus ab ipsis
consequitur sensus, transactum quid sit in aevo,
tum quae res instet, quid porro deinde sequatur;
nec per se quemquam tempus sentire fatendumst
semotum ab rerum motu placidaque quiete.

I 459–463

Nincsen idő se magában, a dolgokból veszi csak ki
Érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg,
Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.
Valljuk meg, hogy időt nem is érzékelhet az ember
Másképp, csak mozgás révén, sohasem nyugalomban.

I 453–457

Lucretius nem fejti ki bővebben ezt a figyelemreméltó állítását. De mégis nyilvánvaló, hogy ez az állítás rendkívül jelentős fizikája és filozófiája szempontjából. Hiszen ezáltal az időt a dolgok tulajdonságává teszi és megfosztja – a mozgáson kívül – minden tartalomtól. Érdemes azonkívül megjegyezni, hogy Lucretius, miközben a testeket (a dolgokat) és az üres teret tartja a jelenségek alapvető elemeinek, hallgat a testeknek (a dolgoknak) a mozgásáról, mert úgy véli, hogy ez már t. i. a mozgás – elidegeníthetetlen, integráns tulajdonsága a dolgoknak. A testek mozgása az űrben, Lucretius szerint, összefügg nehézségükkel

corporis officiumst quoniam premere omnia deorsum,

I 362

Mert hisz tiszte a testnek, hogy mindent lefelé nyom.

I 356

A testeknek ehhez a mozgásához, amelyet a nehézség hatására végeznek, a továbbiakban a lucretiusi „elemek”, atomok vizsgálata során még visszatérünk, de most rögtön jegyezzük meg még a lucretiusi világnak egy másik alapvető tulajdonságát: a tér határtalan, a világmindenség végtelen:

non habet extremum, caret ergo fine modoque.
nec refert, quibus adsistas regionibus eius;
usque adeo, quem quisque locum possedit, in omnis
tantundem partis infinitum omne relinquit.

I 964–967

Összességén túl, nincs széle se hát az egésznek,
S nincs mértéke, se vége, akárhol állsz, a világnak.
Mert bármely táján álljon meg benne akárki,
Minden irányban a végtelenség tárul elébe.

I 958–961

Ezzel egyszersmind, végtelen az anyag is a térben. Lucretius abból a tételből indul ki, hogy a világmindenség struktúrája ismétlődik, éppen úgy, mint a kristályok, vagy a méhek sejtjei:

Ipsa modum porro sibi rerum summa parare
ne possit, natura tenet, quae corpus inane,
et quod inane autem est finiri corpore cogit,
ut sic alternis infinita omnia reddat.

I 1008–1011

Sőt: szakadatlan mozgás által jönnek a dolgok
Létre a térben, s szintén így pótolja, örökké
Ontva, a végtelen űr is a romló testek anyagját.

I 999–1001

Első pillantásra úgy látszik, mintha, a lucretiusi világkép kiragadott vonásai azonosak lennének Newton ismert klasszikus sémájával. A valóságban azonban lényeges különbségek vannak a kettő között. A newtoni abszolút tér egyáltalán nem függ össze a testekkel, az anyaggal; ez a newtoni tér ürességében végtelen. Viszont Lucretiusnál az „üres tér” és a testek kölcsönösen föltételezik egymást. A már föntebb idézett verssorok szerint „a természet az üres térnek határául adta a testet, a testet viszont arra kényszeríti, hogy a tér legyen határa.” Másrészt pedig láttuk már, hogy ellentétben Newton abszolút, anyagtól független idejével, Lucretiusnál „idő önmagában nincs”. Szinte már azt mondhatnánk, ha ez nem hangzanék túlságosan modern megfogalmazásnak, hogy Lucretiusnál az idő és a tér – anyagok, testek.

Az epikurosi fizika és etika ügyes ellenfele, Polignac kardinális Anti-Lucretiusában8 élesen támadja Lucretiust az „üres tér” miatt, de lényegében találó nyilai nem Lucretiusra, hanem a valóságban sokkal inkább Newtonra hullanak. Miután Polignac teljes joggal tagadja, hogy az „üres térnek” (= a semminek) bármiféle tulajdonságai lehetnének, azt a dilemmát szegezi Lucretiusszal szembe, hogy a tér – vagy test (dolog), vagy pedig isten. Ismeretes, hogy Newton az utóbbi „megoldást” választotta.

A másik alapvető különbség Lucretius és Newton sémája között az, hogy Lucretiusnál a nehézkedés a testeknek belső mozgató tulajdonsága, „ismertető jegye”,9 nem pedig más testek hatásának eredménye. A lucretiusi nehézkedés kérdésére még visszatérünk.

  • 8Van az Anti-Lucretiusnak egy orosz fordítása: Lucretius ellen, kilenc könyv istenről és a természetről. – Melchior Polignac kardinális műve, Moszkva, 1803. – Ezt a prózai fordítást egy általam nem ismert személy készítette. – A fordító jegyzete
  • 9Igazában Lucretius „corporis officium”-ról beszél (I 362). Az „ismertetető jegy” kifejezést Petrovszkij orosz fordítása használta; ebből indult ki Vavilov. – A fordító jegyzete

4. A lucretiusi „elemek” – atomok

Az atomizmus diadalútja a tudományban és a legutóbbi időben elért megdöbbentő gyakorlati eredményei arra kényszerítenek, hogy különös csodálattal tekintsünk Démokritos, Epikuros és Lucretius megsejtéseire az „elemekről”,10 amelyekből szerintük a testek állanak, és amelyeknek tulajdonságai sokban azonosak a jelenkori atomok tulajdonságaival.

  • 10„Elemek” Lucretiusnál: primordia rerum; pl. I 828 – A fordító jegyzete

Hogyan keletkezhetett a régieknél ez a kifinomult gondolat, amelynek helyességét még a közelmúltban is több tudományos iskola kétségbe vonta? Lucretius több olyan érvet fejt ki a költemény olvasója előtt, amelyeknek jelentős része megtalálható Démokritosnál és Epikurosnál is.

A csillagok, az emberek, a. fák és az egyes homokszemek, milyen világosak ezek még a fölületes szemlélet számára is. Ezek megváltoznak, elpusztulnak és keletkeznek, az egyik átmegy a másikba, de mégis zárt, ismétlődő kört alkotnak. Ez azonnal következik a mindennapos megfigyelésből is. Lucretius, – Démokritos és Epikuros nyomdokaiba lépve – a természet ezen általános jelenségei alapján arra a meggyőződésre jut, hogy léteznek bizonyos „elemi testek” vagy egyszerűen csak „elemek”, és ezeknek különféle kapcsolataiból áll minden dolog.

A testek külön vannak egymástól, egyiket a másiktól elválasztja az üres tér, de ha ezek a testek határtalanul oszthatók lennének, akkor a természet tele volna végtelen sok egymástól különböző formával; az állandóság vagy az ismétlődés a természetben lehetetlenek volnának:

Denique cur homines tantos natura parare
non potuit, pedibus qui pontum per vada possent
transire et magnos manibus divellere montis
multaque vivendo vitalia vincere saecla,
si non, materies quia rebus reddita certast
gignundis e qua constat quid possit oriri?

I 199–204

Végül: a természet mért nem teremtett soha oly nagy
Emberfajt, amely át tudná lábalni a tengert,
És a magas hegyeket szét tudná szedni kezével,
S hosszú századokat győzhetne le élve vidáman?
Nemde azért, mert minden lénynek a létrejövését
Már eldönti anyagja, amelytől függ, mire válik?

I 193–208

Később Lucretius variálja ezt az érvet:

Denique iam quoniam generatim reddita finis
crescendi rebus constat vitamque tenendi,
et quid quaeue queant per foedera naturai,
quid porro nequeant, sancitum quando quidem extat,
nec commutatur quicquam, quin omnia constant
usque adeo, variae volucres ut in ordine cunctae
ostendant maculas generalis corpore inesse,
immutabilis materiae quoque corpus habere
debent…

I 584–592

Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet,

És aszerint képes fönntartani élete sorját,
Sőt szigorú természeti törvény dönti el azt is,
Hogy mire képes vagy nem képes akármi,
Nem változhat semmise, inkább annyira helytáll,
Hogy valahány színes tollú szárnyasnak a teste
Egymintájú pettyeket őriz rendre fajonként.
Már csak ezért sem változhat meg testük anyagja.

I 578–585

A végtelenül sok, de fajtáik különbözőségét tekintve mégis véges számú atomok gondolatát és ezeknek kapcsolatait egymással Lucretius – ismét a régi atomisták hagyománya szerint – úgy magyarázza, hogy összehasonlítja őket a betűkkel és szavakkal:

quin etiam passim nostris in versibus ipsis
multa elementa vides multis communia verbis,
cum tamen inter se versus ac verba necessest
confiteare et re sonitu distare sonanti.
tantum elementa queunt permutato ordine solo;
at rerum quae sunt primordia, plura adhibere
possunt unde queant variae res quaeque creari.

I 823–829

Mint ime, látod, e verssorok is, szétszórva a szókban,
Sok közös alkatrészt tartalmaznak betüikben,
Mégis, meg kell valljad, a versek, s szinte a szók is,
Egymástól tárgyban, hangzásban messze elütnek.
Ennyire képes e pár elem egyszerü helycsere révén.
Minthogy az őselemek még többfélék, a belőlük
Lett dolgoknak még tarkábban kell alakulni.

I 816–822

Lucretius eddig ismertetett gondolatait a következőkben foglalhatjuk össze: a testek különböznek egymástól, különféle átváltozásokon mennek át, de az átváltozási folyamat során újra visszatérnek egyszer már fölvett alakjukhoz. Ha a testek (különbségeiket tekintve) végtelen számú, végtelenül kicsiny vagy végtelenül osztható részekből állnának, akkor ezeknek a részecskéknek egymással alkotott kapcsolatai is végtelenül sokfélék lennének, és ily módon akkor az egyszer már elért formáknak az újraalkotása is egészen valószínűtlen lenne. Már maga az a tény is, hogy a régebbi formák minden esetekben föltétlenül visszatérnek (az átöröklés és más ehhez hasonló esetek), azt bizonyítja, hogy az elemek oszthatósága és különböző fajtáinak száma egyaránt végesek. Tehát a régebbi formák visszaállításának valószínűsége bizonyítja a végességet.

Ha az ember elmélyed Lucretiusnak ebbe a bizonyításába, egyszerre világossá lesz ennek a bizonyításnak nagy meggyőző ereje. Ez a bizonyítás komoly figyelmet érdemel nemcsak történeti perspektívában.

Ismeretes, hogy Newton számára, aki ifjúkorától kezdve atomista álláspontot foglalt el, milyen alapvető jelentősége volt Epikuros–Lukretius érvelésének. Még öregkorában is az Optika kérdéseivel kapcsolatban így írt:

Ha a részecskék elkopnának vagy darabokra törnének, akkor a dolgok természete, amely tőlük függ, megváltoznék. Az a víz és az a föld, amely régi, elkopott részecskékből, vagy ezeknek darabjaiból állna, nem lenne olyan természetű és felépítésű, mint az a víz és az a föld, amely eredeti, teljes részecskékből áll. Ezért ezeknek a részecskéknek a természete állandó kell hogy legyen, és az anyagi testek változása csak ezeknek az állandó jellegű részecskéknek a különféle elosztásától, kapcsolatától és mozgásától függhet.11

  • 11 Sir Isaac Newton: Optika. Moszkva, 1927. 311. p.

Éppen úgy, mint Démokritos, Lucretius is megkísérli, hogy az atomizmust absztrakt megfontolásokkal is megalapozza, – kiindulván Zénónnak a végtelen oszthatóságra vonatkozó paradoxonából.12 Az eleaták tanítása szerint, ha véges kiterjedésű testeket végtelenül oszthatnánk, akkor végtelen számú kicsiny, de egymáshoz semmiben sem hasonló részecskékhez jutnánk; ezeknek a végtelen számú részecskéknek az összege is csak végtelen lehetne, már pedig ez ellentmond annak a föltevésnek, amelyből kiindultunk, hogy t.i. véges kiterjedésű testeket osztottunk. Zénón ebből azt a következtetést vonta le, hogy az osztás egyáltalán nem lehetséges; Démokritos viszont ugyanebből a meggondolásból arra a következtetésre jutott, hogy az osztásnak van egy végső határa, és ez az atom. Lucretius verssoraiban megismétli ezt a paradoxont:

  • 12Lásd: Lurje: Démokritos. Moszkva, 1937. 60. p.

Praeterea nisi erit minimum13 parvissima quaeque
corpora constabunt ex partibus infinitis;
quippe ubi dimidiae partis pars semper habebit
dimidiam partem nec res praefiniet ulla.
ergo rerum inter summam minimamque quid escit,
nil erit ut distet; nam quamvis funditus omnis
summa sit infinita, tamen, parvissima quae sunt,
ex infinitis constabunt partibus aeque.
quod quoniam ratio reclamat vera negatque
credere posse animun, victus fateare necessest
esse ea quae nullis iam praedita partibus extent
et minima constent natura.

I 615–626

És ha határ a kicsinységben nem lenne sehol sem,
Minden test csupa részecskékből állna örökké,
Mert ha minek fele részét új részekre hasíthadd,
Annak már nem vagy képes föllelni seholsem a végét.
Igy mi különbség lenne a nagy vagy csöppnyi dolog közt?
Semmi se nyilván: mert bár, tudjuk, a dolgok egésze
Végtelen, ezt feltéve azonban a legkicsinyebbnek
Is sok-sok csöpp részecskéből kellene állni.
Ezt elhinni azonban tiltja a józan okosság,
S ellene szólal az elme; be kell hát vallanod, íme:
Vannak a mindenségben részek nélküli testek,
Végtelenül kis alakban.

I 609–620
  • 13minimum = minima pars = atom – A fordító jegyzete

Lucretiusnak ebből a meggondolásából mindenesetre kitűnik, milyen kicsinyeknek képzelte az „elemeket”:

omnis enim longe nostris ab sensibus infra
primorum14 natura iacet;

II 312–313

Mert hisz az ősi anyagnak egész természete mélyen
Érzékelésünk szintje alatt áll,…

II 312–313
  • 14Az olvasó láthatja, hogy Lucretius ezúttal más terminust használ az „atom”-fogalom megjelölésére: primum. – A fordító jegyzete

Lássuk Lucretius elemeinek további tulajdonságait. Ezek „abszolút” tömörek, szilárdak vagy erősek (solidi), és ebben közel állanak a jelenkori fizika elemi részecskéihez. Lucretius megpróbálja ezt bizonyítani, kiindulván magából a testnek a meghatározásából:

Principio quoniam duplex natura duarum
dissimilis rerum longe constare repertast,
corporis atque loci, res in quo quaeque geruntur,
esse utramque sibi per se puramque necessest.
nam qua cumque vacat spatium, quod inane vocamus,
corpus ea non est; qua porro cumque tenet se
corpus, ea vacum nequaquam constat inane.
sunt igitur solida ac sine inani corpora prima.

I 503–510

Elsőben, mert látjuk a dolgok lényege kettős,
És ez a kettős természet jó messzire eltér,
Mert test és hely, melyben jönnek s mennek a dolgok,
S így tisztán, külön is kell lennie mindeniküknek.
Minthogy amerre üres tér van, melyet úgy nevezünk űr,
Ott nincs test, és hol valamely test tartja lakását,
Ottan nem létezhet üres tér, nincsen üresség.

I 497–504

Ebből a bizonyításból nem hiányzik a logika, csakhogy arra kényszerít, hogy gondolkozzunk a sűrűség vagy pontosabban a szilárdság fogalmáról. A sűrűség jelenkori fogalma egyformán vonatkozik mind az összetett testre, – pl. a szivacsra, a kristályra, a molekulára, – mind pedig az elemi részecskére – pl. a protonra vagy neutronra. Lucretiusnál, aki nem használja a tömeg és súly fogalmát, a sűrűségnek vagy „szilárdságnak” minőségi, specifikus jellege van. „Az abszolút sűrűség” – ez a testnek térnélküli sűrűsége. Hogy mekkora ennek a mértéke, azt nem lehet megmondani. Az „elemek” (primordia, minima, prima corpora) abszolút sűrűségéről való elképzelésből Lucretius további következtetést von le ezeknek a részecskéknek örökkévalóságára és elpusztíthatatlanságára vonatkozólag.

ergo si solida ac sine inani corpora prima
sunt ita uti docui, sint haec aeterna necessest.

I 538–539

Igy ha az őselemek tömör és űr nélküli testek,
Kell, hogy az életük is, mint mondtam, tartson örökké.

I 532–533

Amiképpen van sűrűségük, éppen úgy van az „elemeknek” formájuk is; ez különbözteti meg az egyiket a másiktól:

…quia non volgo paria omnibus omnia constant.
nec mirum; nam cum sit eorum copia tanta,
ut neque finis, uti docui, neque summa sit ulla,
debent ni mirum non omnibus omnia prorsum
esse parí filo similique adfecta figura.

II 337–341

Ámde mivel nem egyenlő mindenben valamennyi.
És ez nem csoda, mert oly végtelenül nagy a számuk,
Hogy, mint mondtam, egészüknek nincs vége, se hossza.
S ezzel az is jár, hogy nem egyenlő mindenikükben
Minden rész, s külsőre ugyancsak gyakran elütnek.

II 337–341

Az „elemi testek” különböznek egymástól kiterjedésben és formában:

praeterea lumen per cornum transit, at imber
respuitur. quare? nisi luminis illa minora
corpora sunt quam de quibus est liquor almus aquarum.

II 388–390

Aztán: átmegy a fény a szarún, de a záporeső már
Visszaverődik, minthogy a fénynek részei sokkal
Apróbbak, mint mikből a víznek cseppjei állnak.

II 388–390

továbbá:

....... mellis lactisque liquores
iucundo sensu linguae tractentur in ore;
at contra taetra absinthi natura ferique
centauri foedo pertorquent ora sapore;
ut facile agnoscas e levibus atque rutundis
esse ea quae sensus iucunde tangere possunt,
at contra quae amara atque aspera cumque videntur,
haec magis hamatis inter se nexa teneri

II 398–405

Még idejön, hogy a méz és tej nedvének a nyelvünk
Kellemes ízét érzi, amint közelébe kerülnek,
Míg az üröm keserű zamatától és a beléndek
Undoritó levitől az egész száj összehuzódik.
Könnyen rájöhetünk ebből, hogy síma, kerekded
Magvakból áll minden test, mely kellemesen hat
Izlésünkre, viszont a csipős, keserű anyagok meg
Szögletes és érdes formáktól lettek ilyenné,

II 398–405

Lucretius mégis óvatosan határok közé szorítja a formák sokféleségét:

......... primordia rerum
finita variare figurarum ratione.

II 479–480

........... hogy az őselemek csak
Egy bizonyos pontig változtatják meg alakjuk.

II 479–480

Ezt az állítást azzal a ténnyel bizonyítja, hogy a természetes formációk alakjainak a száma meghatározott mennyiségű. Ugyanígy elgondolása szerint csak meghatározott számú kapcsolat lehetséges az „elemek” között; mintha csak megsejtené a jelenkori kémiát:

Nec tamen omnimodis conecti posse putandum est
omnia;

II 700–701

Ámde ne hidd, hogy minden mindennel keveredhet
Kedve szerint, mert úgy szörnyek lepnék el a földet.

II 699–700

Ezek a fenntartások szükségesek ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni az állandóságot és a formák ismétlődését a természetben. Ezek éppen olyan elkerülhetetlenek a régi atomisták tanításában, mint az az állítás, hogy az „elemek” térfogata véges, és az ilyenek csak még jobban bizonyítják az egész rendszer jól átgondoltságát. Lucretius azt tartja, hogy az elemi testeknek csak mechanikus tulajdonságai vannak, t. i. sűrűségük, alakjuk és kiterjedésük, de tagadja színbeli különbözőségüket és minden egyéb tulajdonságukat:

Sed ne forte putes solo spoliata colore
corpora prima manere, etiam secreta teporis
sunt ac frigoris omnino calidique vaporis,
et sonitu sterila et suco ieiuna ferentur,
nec iaciunt ullum proprium de corpore odorem.

II 842–846

Ámde ne gondold azt, hogy az őselemek csak a színnek
Vannak híjával, mert éppúgy mentek a hőtől
És a hidegtől, vagy valamely langy pára hevétől,
S hangjuk sincs, és nem lelsz nedvességre se bennük,
Ugyszintén külön illatokat se bocsát ki a testük;

II 839–843

Az összes fölsorolt tulajdonságok szubjektívek. A valóságban az „elemeknek” csak már említett mechanikus tulajdonságaik léteznek.

5. Az elemi testek mozgása

Az elemi testeknek elidegeníthetetlen mechanikus tulajdonsága – mozgásuk. Epikuros és Lucretius tanítása szerint a mozgás éppen úgy „velük született” sajátsága az elemi testeknek, mint testük (anyaguk) és súlyuk. Éppen a testek súlya és az a körülmény, hogy ezek állandóan hullanak lefelé a térben, mint a következőkből kitűnik, éppen ebből következik, hogy a mozgás az elemek elidegeníthetetlen, organikus tulajdonsága:

Si cessare putas rerum primordia posse
cessandoque novos rerum progignere motus,
avius a vera longe ratione vagaris.
nam quoniam per inane vagantur, cuncta necessest
aut gravitate sua ferri primordia rerum
aut ictu forte alterius. …

II 80–85

Hogyha szerinted az őselemek mozgása elülhet,
S elpihenésükből új mozgást vélsz megeredni,
Tévedsz, és minden helyes elvtől messzekerültél.
Mert amiatt, hogy az űrben szállnak az őselemek mind,
Kell, hogy a súlyuk hajtsa s esetleg az összeverődés
Lökje meg őket.

II 80–85

Ebben a viszonylatban az „elemi testek” összehasonlíthatók a fényatomokkal, a jelenkori fizika fotonjaival, ezeket sem gondolhatjuk nyugalmi helyzetben levőknek.

Lucretius ezután az általános jellegű állítás után, hogy ezt be is bizonyítsa, zseniális és találó pontossággal ecseteli a porszemek mozgását a napfényben, és ezzel egészen találó vázlatát adja a browni mozgáselméletnek, megelőzvén ily módon két évezreddel Szmoluchovszkijt, Einsteint és Perrint.

contemplator enim, cum solis lumina cumque
inserti fundunt radii per opaca domorum:
multa minuta modis multis per inane videbis
corpora misceri radiorum lumine in ipso
et vel ut aeterno certamine proelia pugnas
edere turmatim certantia nec dare pausam,
conciliis et discidiis exercita crebris;
conicere ut possis ex hoc, primordia rerum
quale sit in magno iactari semper inani.
dum taxat, rerum magnarum parva potest res
exemplare dare et vestigia notitiai.

II 114–124

Nézd ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő
Fénye homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S mintha örök harcot harcolva, tusázva, csatákat
Vívnának seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak, aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted ebből is, hogy az őselemek mint
Járják le s föl táncukat egyre a végtelen űrben.
(Annyira persze, amennyire ily csöpp kép a nagyobbnak
Mása lehet s mintegy nyom amannak az ismeretéhez.)

II 114–124

Megemlítvén magát a jelenséget, Lucretius áttér a dolog mélyebb magyarázatára:

scilicet hic a principiis est omnibus error.
prima moventur enim per se primordia rerum,
inde ea quae parvo sunt corpora conciliatu
et quasi proxima sunt ad viris principiorum,
ictibus illorum caecis impulsa cientur,
ipsaque [pro]porro paulo maiora lacessunt.
sic a principiis ascendit motus et exit
paulatim nostros ad sensus, ut moveantur
illa quoque, in solis quae lumine cernere quimus
nec quibus id faciant plagis apparet aperte.

II 132–141

Hidd el: az őselemek minden mozgás eredői,
Minthogy először ezek jönnek mozgásba maguktól,
Majd ama lények, amiknek a teste parányi, s ezáltal
Könnyű játékul szolgálnak az őselemeknek.
Vak taszigálás által ezek mozgásba kerülve,
Ők a nagyobbakat indítják mozgásra megint fel.
Igy indul ki a mozgás rendje az őselemekből,
S így jut lassan az érzékünkig, akár ama testek,
Melyeket ott láthatsz táncolni a nap sugarában,
Ám nem láthatod azt az erőt, mely lökdösi őket.

II 132–141

A fizikus azonnal fölismeri ezekben a verssorokban a jelenkori browni mozgáselmélet főtételét. Lucretius hibája csak abban állt, – hogy szigorúak és akadékoskodók legyünk, – hogy a porszemek mozgása a napfényben a valóságban nem tiszta Brown-mozgás; eltorzítja ezt a meleg örvénylése, radiometrikus effektusok és egyebek. De aligha lenne helyes, ha iskolai vizsgára bocsátanánk az atomizmus kétévezredes patriarcháját.

Lucretius egyáltalán semmi határt sem szab az üres térben a mozgó elemi testék sebességének:

at quae sunt solida primordia simplicitate,
cum per inane meant vacuum nec res remoratur
ulla foris, atque ipsa suis e partibus unum,
unum, in quem coepere, locum conixa feruntur,
debent, ni mirum praecellere mobilitate
et multo citius ferri quam lumina solis

II 157–162

Kinti erők is könnyebben késleltetik őket.
Ezzel szemben az őselemek tömör, egyszerü testek,
És ha az űrben szállnak, nem gátolja kivülről
Semmi se őket, s részecskéik is úgy egyesülnek,
Hogy mind kezdeti célja felé törekedve haladjon.
Ennélfogva nem is csoda, hogy mozgásuk erősebb,
És sebesebben szállnak, mint gyors fénye a napnak.

II 157–162

A sebesség jelenkori relativisztikus meghatározottságát valóban semmiféle bölcs sem álmodhatta meg, még olyanok sem, mint Epikuros és Lucretius.

A régi atomisták „klasszikus” fizikája éppen úgy, mint később Newtoné is csak a mindennapos kísérlet általánosítására épült. A lehetséges sebességek meghatározására a relativitáselméletben a kiindulópont, mint ismeretes, egy nagyon is bonyolult és kifinomult kísérlet; ez a kísérlet mind Lucretius, mind Newton számára hozzáférhetetlen volt.

Lucretius nagyon szemléletes és világos magyarázatot ad arra, hogy sok anyagban miért nem látjuk az alkotó elemi testek mozgását. Nehéz megállni, hogy az ember ne idézze teljes egészében költeményének ezt a festői részletét:

Illud in his rebus non est mirabile, quare,
omnia cum rerum primordia sint in motu,
summa tamen summa videatur stare quiete,
praeter quam siquid proprio dat corpore motus.
omnis enim longe nostris ab sensibus infra
primorum natura iacet; qua propter, ubi ipsa
cernere iam nequeas, motus quoque surpere debent;
praesertim cum, quae possimus cernere, celent
saepe tamen motus spatio diducta locorum.
nam saepe in colli tondentes pabula laeta
lanigerae reptant pecudes, quo quomque vocantes
invitant herbae gemmantes rore recenti,
et satiati agni ludunt blandeque coruscant;
omnia quae nobis longe confusa videntur
et velut in viridi candor consistere colli.
praeterea magnae legiones cum loca cursu
camporum complent belli simulacra cientes,
fulgor ubi ad caelum se tollit totaque circum
aere renidescit tellus supterque virum vi
excitur pedibus sonitus clamoreque montes
icti reiectant voces ad sidera mundi
et circum volitant equites mediosque repente
tramittunt valido quatientes impete campos;
et tamen est quidam locus altis montibus, [unde]
stare videntur et in campis consistere fulgor.

II 308–332

Abban sem lelhetsz elvégre csodálnivalót, hogy
Míg mozgásban van mindnyája az őselemeknek,
Addig az összesség, úgy tűnik, áll nyugalomban,
Mindazokon kívül, melyek önként végzik a mozgást,
Mert hisz az ősi anyagnak egész természete mélyen
Érzéklésünk szintje alatt áll, azt se vehetjük
Észre tehát, mely mozgást végez rejtve előlünk.
Hisz megesik, hogy az is, mit szemmel láthat az ember,
Messzekerülve, a mozgását elrejti előlünk.
Lám, amidőn gyapjas bárányok a domb tetejében
Rágcsálják a kövér legelőt ballagva, amerre
Friss harmattól gyöngyös fű csalogatja el őket,
És jóllakva szelíden játszanak és döfölődnek,
Mindez a távolból eggyé olvadva tünik fel,
Mintha fehér folt lenne a dombnak zöld mezejében.
És amidőn nagy hadseregek megtöltik a síkság
Térségét torlódva, csaták képét felidézve,
S fényük az égre ragyog, a az egész tájék körülöttük
Érctől tündöklik, s az erőteljes hadinépnek
Lába alatt mennydörgés kél, s a hegyekre ható zaj
Onnan visszaverődve egészen a csillagokig száll,
Közben a száguldó lovasok vágtatnak alá-fel,
És dübögő rohanással szeldelik által a rónát;
Mégis: mindez a hegy tetejéről állani látszik,
S mintha csak egy pontján villogna a síknak a fényük.

II 308–332

Lucretius tételének megvilágítására, minthogy nem ismeri még a mikroszkópot, egy olyan eszközt használ, amely nem kevésbé meggyőző, mint a soha nem látott tárgyak mozgásának szemlélete mikroszkóp alatt. Az anyag mozgásáról adott kép Lucretiusnál annyira világos és meggyőző, hogy szinte azon csodálkozunk, miért nem volt nagyobb hatása a régebbi korok természettudósaira.

6. A nehézkedés és a „clinamen” Lucretiusnál

Sokkal bonyolultabb, és kevésbé világos Epikuros–Lucretius fizikájának az a része, amely a nehézkedéssel és az elemi testek összeütközéseivel foglalkozik. Ezen a téren a régi atomista tanítás határozottan ellentmond a newtoni fizika alapvető elképzeléseinek.

Newton világa elképzelhető nehézkedés nélkül is. A nehézkedés törvénye nem negyedik törvénye a mechanikának, hanem csak olyan résztörvénye az erők kölcsönhatásának, mint pl. Coulomb törvényei. Lucretiusnál fordítva – a test nem képzelhető el nehézkedés nélkül:

corporis officiumst quoniam premere omnia deorsum,

I 362

Mert hisz tiszte a testnek, hogy mindent lefelé nyom.

I 356

Maga a mozgás is a nehézkedés következménye. Csakhogy a testeknek az esése nemcsak ebből a tulajdonságukból következik; ehhez még egy másik test is kell, – a Föld!

nocturnasque faces caeli sublime volantis
nonne vides longos flammarum ducere tractus
in quas cumque dedit partis natura meatum?
non cadere in terras stellas et sidera cernis?
sol etiam [caeli] de vertice dissipat omnis
ardorem in partis et lumine conserit arva;
in terras igitur quoque solis vergitur ardor.
transversosque volare per imbris fulmina cernis,
nunc hinc nunc illinc abrupti nubibus ignes
concursant; cadit in terras vis flammea volgo.

II 206–215

Láttad-e éjjel, a csillagos égen röpke tüzek mint
Szálldosnak hosszú lángcsóvát vonva magukkal,
Merre a természet kijelölte menésük irányát,
És hogy csillag csillag után mint hull le a földre?
Sőt a nap is hogy szórja tüzét a nagy ég tetejéről
Minden irányba, elöntve világgal a földi mezőket,
S így kitünik, hogy a nap heve is földünkre irányul.
S látod, amint zivatarkor a villám szertecikázik,
És tüze itt vagy amott vágtat hasogatva a felhők
Fátylát, magva azonban mindig a földre esik le.

II 206–215

Lucretius Epikuros nyomdokába lépve és kétezer esztendővel megelőzve Galileit, csodálatos éleslátással, tisztán szellemi szemléleten alapuló meggondolásból kiindulva, azt állítja, hogy a testeknek az üres térben függetlenül súlyuktól azonos sebességgel kell esniük. Helyesen jegyzi meg, hogy a testek

… per aquas quae cumque cadunt atque aera rarum,
haec pro ponderibus casus celerare necessest
propterea quia corpus aquae naturaque tenvis
aeris haud possunt aeque rem quamque morari,
sed citius cedunt gravioribus exsuperata;
at contra nulli de nulla parte neque ullo
tempore inane potest vacuum subsistere rei,
quin, sua quod natura petit, concedere pergat;
omnia qua proter debent per inane quietum
aeque ponderibus non aequis concita ferri.

II 230–239

…ami vízben hull lefelé vagy a híg levegőben,
Kell, hogy a benne levő súly meggyorsítsa esését,
Minthogy a víz és lég ritkás természete azzal
Jár, hogy nem tartóztatnak fel semmit egyenlőn,
És nehezebbek előtt hamarabb eltérnek az útból.
Ezzel szemben az űr nem képes semmi időben
S egyik részében sem semminek ellene állni,
Sőt természetivel jár, hogy mindegyre kitérjen.
Éppen ezért mindennek, más-más súly esetén is,
Egyformán kell szállni a végtelen űrben.

II 230–239

Ezt a következtetést egy másik helyes gondolat előzi meg a víz és levegő „archimedesi” ellenállásáról:

nonne vides etiam quanta vi tigna trabesque
respuat umor aquae? nam quo magis ursimus altum
derecta et magna vi multi pressimus aegre,
tam cupide sursum removet magis atque remittit,
plus ut parte foras emergant exiliantque.
nec tamen haec, quantum est in se, dubitamus, opinor,
quin vacuum per inane deorsum cuncta ferantur.
sic igitur debent flammae quoque posse per auras
aeris expressae sursum succedere, quamquam
pondera, quantum in [se] est, deorsum [de]ducere pugnent.

II 196–205

S látod a szálfát vagy tuskót is mennyi erővel
Dobja fel egyre a víz, és mennél jobban igyekszünk
Mélyre lenyomni a visszadobottat, s bármily erővel
Nyomjuk alá, annál hevesebben lökdösi vissza,
Ugyhogy több felinél kibukik s felszínre törekszik.
Ám mégis kétségtelen, azt hiszem az, hogy akármi
Önmaga súlya alatt az üres térben lefelé száll,
És csak az okból tudhat a láng is fölfele szállni,
Hogy fölnyomja a lég járása, különben a testek
Önnön súlyuktól mindig lefelé törekednek.

II 196–205

Hogy megérthessük Epikuros és Lucretius további következtetéseit a testek esésével és nehézkedésükkel kapcsolatban, Epikuros asztronómiai nézeteire kell gondolnunk.

Epikuros tanítása határozottan állást foglal az ellen a fölfogás ellen, hogy a Föld gömb alakú, és hogy vannak antipodusok:

Illud in his rebus longe fuge credere, Memmi,
in medium summae quod dicunt omnia niti


et quae pondera sunt sub terris omnía sursum
nitier in terraque retro requiescere posta,


illi cum videant solem, nos sidera noctis
cernere et alternis nobiscum tempora caeli
dividere et noctes parilis agitare diebus.

I 1052–1053, 1058–1059, 1065–1067

Arra ügyelj ehelyütt még, Memmiusom, nehogy elhidd,
Mint mondják, hogy minden az összesség közepére
Tart,


Csak ha hiszed, hogy bármi magára hagyatva megállhat,
Vagy hogy a föld alján lévő súly fölfele törhet,


S hogy mikor ők a napot látják, itt csillagos éj van,
Minthogy egük járása fonáka az itteniének

I 1046–1048, 1051–1052, 1059–1061

Lucretius ezt lehetetlennek tartja és nem takarékoskodik az éles szavakkal. Az a rendkívüli fölháborodás, amellyel az antipodusok elméletét elintézi, tisztára elvi kopernikuszi törekvésekből ered. Epikuros és Lucretius számára megengedhetetlen az a gondolat, hogy a világmindenségnek középpontja legyen. Elképzeléseik a világmindenségről még nagyon homályosak és tévesek. A Föld Lucretiusnál lényegében végtelen kiterjedésű féltér, elhatárolt felülettel, ha egyáltalán szabad ezzel kapcsolatban olyan matematikai fogalmakat használnunk, amely Lucretiustól teljességgel, idegenek. Az ő fizikája minőségi fizika, amelyben nyoma sincs a matematikai váznak.

A költemény V. könyvében, amelyben Lucretius áttér konkrét astronómiai kérdésekre, több olyan állítás található, amely nyilvánvaló ellentmondásban áll a kifejtett sémával. A szerző ezt tudja, de ez őt nem zavarja. Abban a percben, hogy áttér a fizikai alapelvekről a részletesebb és speciálisabb feladatokra, már azt is elégnek tartja, ha utal a kérdés megmagyarázásának elvi lehetőségére:

nam quid in hoc mundo sit eorum ponere certum
difficilest; sed quid possit fiatque per omne
in variis mundis varia ratione creatis,
id doceo plurisque sequor disponere causas,
motibus astrorum quae possint esse per omne;
e quibus una tamen sit et haec quoque causa necessest,
quae vegeat motus signis; sed quae sit earum
praecipere haud quaquamst pedetemptim progredientis.

V 526–533

Látod-e már, hogy akármily lenge anyag mire képes,
Hogyha nehéz testhez van kötve, akárcsak a lég van
Kötve a földhöz, az emberhez meg a lelki tehetség?
Most hadd zengjem az égen bolygó csillagok útját.
Elsőben, ha az ég nagy gömbje forog, hát
Azt mondhatjuk, a sarkát minden irányban a légnek
Súlya szorítja, s tartja bezárva akármely irányból –
Erre felülről más levegő száll s ömlik amarra,

V 526–533

Kifejtvén, hogy kétféleképén is meg lehet magyarázni a holdfázisok változásait, álláspontjának megfelelően kijelenti:

proinde quasi id fieri nequeat quod pugnat uterque
aut minus hoc illo sit cur amplectier ausis.

V 729–730

Mintha akármelyikük tana nem válhatna valóra,
Vagy ha kevésbé kellene ezt elhinni amannál.

V 718–719

Az az elképzelés, hogy a Föld végtelen kiterjedésű féltér, elhatárolt felülettel arra a következtetésre kell hogy vezessen, hogy az elemi testek, amelyek nehézkedésük következtében mozgásban vannak, párhuzamos pályán egyforma sebességgel zuhannak lefelé. De ily módon teljességgel ki lett volna zárva annak a lehetősége, hogy az elemi testek össze is ütközzenek egymással, már pedig erre feltétlenül szükség volt azért, hogy a dolgok létrejöhessenek. Erre a nehézségre Epikuros–Lucretíus csodálatos és váratlan megoldást találnak: egyszerűen föltételezik, hogy az elemi testek esés közben minden külső kényszerítő ok nélkül maguktól „elhajolnak” a függőleges iránytól. Lucretius Memmiushoz fordulva ezt írja:

Illud in his quoque te rebus cognoscere avemus,
corpora cum deorsum rectum per inane feruntur
ponderibus propriis, incerto tempore ferme
incertisque locis spatio depellere paulum,
tantum quod momen mutatum dicere possis.
quod nisi declinare solerent, omnia deorsum
imbris uti guttae caderent per inane profundum
nec foret offensus natus nec plaga creata
principiis; ita nihil umquam natura creasset.

II 216–224

Még azt óhajtom feltárni előtted e részben,
Hogy mikor őselemünk egyenest lefelé megy az űrben,
Önmaga súlyától egy kissé félrecsapódik,
Mindig más-más helyt és más-másféle időben,
Annyira épp hogy irányát kissé félreterelje,
Mert e kitérés híján úgy hullnának alá, mint
Hullnak a zápor cseppjei sűrün a végtelen űrben,
S érintés, löketés így nem támadna közöttük.
Melynél fogva a természet se teremtene semmit.

II 216–224

Ez az elemi testek mozgásának egyik sajátsága. Ami ezt a sajátságot illeti, ha már most áttérünk a modern fizikára, természetesen összehasonlíthatjuk ezzel az elhajlással a testeknek azt a kitérését, amelyet más testek által létrehozott gravitációs vagy elektromágneses erővonalak irányában végeznek. – De Lucretius elképzelése és szándéka még jelentősen tovább megy. Azt a parányi kitérést, „elhajlást” – Epikuros–Lucretiusnál clinamen – amely önkéntes és akarattól függő, bizonyos mértékig összehasonlíthatjuk az ember szabad akaratával. Lucretius így okoskodik:

Denique si semper motu conectitur omnis
et vetere exoritur [motus] novus ordine certo
nec declinando faciunt primordia motus
principium quoddam, quod fati foedera rumpat,
ex infinito ne causam causa sequatur,
libera per terras unde haec animantibus exstat,
unde est haec, inquam, fatis avolsa voluptas,
per quam progredimur quo ducit quemque voluntas,a
declinamus item motus nec tempore certo
nec regione loci certa, sed ubi ipsa tulit mens?
nam dubio procul his rebus sua cuique voluntas
principium dat et hinc motus per membra rigantur.

II 251–262

Végre, ha minden mozgás egy egységbe szövődik,
És egymásra aként jőnek, mint láncszem a láncban,
S elhajlásukkal sem nyitnak az őselemek meg
Oly mozgást, mely megtörné a végzet uralmát,
Hogy ne következzék ok az okra örökkön örökké:
Honnan eredhet az élő lényeknek szabad és a
Sorstól mintegy elszakitott akaratja e földön,
Melynek folytán megy, hova vágya vezérli, az ember,
S változtatja a mozgását, amiként az eszébe
Ötlik, s nem kiszabott részében a helynek; időnek?
Mert biztos, hogy ezekre saját akaratja vezérel
Bárkit is, és onnét száll szét a tagokba a mozgás.

II 251–262
  • aBorzsák István jegyzete az Auctores Latini VI. kötetéből: „A 257. sor végén a kéziratokban voluptas [gyönyör, öröm, élvezet], a 258. sor végén voluntas [1. akarat, óhajtás, kívánság; 2. szándék, elhatározás, cél; 3. szabad akarat, készség stb.] olvasható. Lachmann indokolható, de igazolhatatlan konjektúrája (potestas) helyett sokkal egyszerűbb (Lambinusszal) a két sorvégződést egyszerűen felcserélni.” Tóth Béla alábbi fordítása már a csere utáni állapotot tükrözi. – A szerk.

Hogy megmagyarázza ezeket a bonyolult, de kétségbevonhatatlan jelenségeket, Lucretius ezeket mondja:

id facit exiguum clinamen principiorum
nec regione loci certa, nec tempore certo.

II 292–293

Azt csak az őselemek pici elhajlása okozza,
Mely nem tudni, milyen helyt és mely időben esik meg.

II 292–293

Tehát az elemi testek rendelkeznek egy elenyészően parányi spontán mechanikus tulajdonsággal, amely az elemi testek irtózatos tömegéből álló bonyolult rendszerben elvezethet a tudatnak és a szabad akaratnak a keletkezéséhez.

Marx Károly ifjúkori doktori értekezésében (Démokritos és Epikuros természetfilozófiájának különbsége) mélyenszántó analízisét adja az epikuros–lucretiusi tanításnak az elemek elhajlásáról. Ez az értekezés szembeszáll azzal, amit erről a témáról ezer éven írtak. Marx emlékeztet azokra a vég nélküli heves vitákra, amelyeket ez a kérdés az ó- és az újkorban kiváltott; beszél arról, hogy Cicero szemére vetette Epikurosnak az ok nélküli elhajlást. Idézi Cicero szavait, hogy t.i.

Ennél szégyenletesebbet fizikus még nem mondott.

Marx általános elvi, és dialektikus filozófiai szempontból Epikuros Lucretius oldalára áll. Kiindul abból, hogy ez a két ókori filozófus félreérthetetlenül arra törekedett, hogy kiküszöbölje az atomelméletből a vaskényszerűség, a fatalizmus gondolatát. Marx, miután idézte Cicero szavait, szembeszáll vele és ezt írja:

Először is az a fizikai ok, amely annyira kellett volna Cicerónak, ismét visszavetette volna az atomok elhajlását a determinizmus szférájába, pedig éppen ebből kellett kiszabadítani ezt a tanítást. Azután meg az atom még egyáltalán nem teljes, ha nincs meg benne az elhajlás determináltsága. Azt kérdezni, hogy mi az oka ennek a meghatározottságnak, éppen olyan mintha azt kérdeznénk: mi az oka annak, hogy az atom a princípium? Nyilvánvaló, hogy ennek az utóbbi kérdésnek semmi értelme sincs az olyan ember szemében, aki szerint az atom mindennek az oka, s következésképpen neki magának (az atomnak) már nem lehet további oka.15

  • 15 Marx és Engels összes művei. I. kötet (az orosz kiadásban a 30–31. p.)

Továbbá emlékeztet Marx Bayle szemrehányásaira, aki bűnéül rótta fel Epikurosnak, hogy spirituális elv helyett kitalálta az atomok önkéntes „elhajlását”; Marx erre azt jegyzi meg, hogy

az atom lelke csak szó lett volna, míg az »elhajlás«, amelyről Epikuros beszél, valóságos lelke az atomnak.16

  • 16Ugyanott (az orosz kiadásban a 31. lapon)

V. I. Lenin Hegel filozófiatörténetéhez írt jegyzeteiben, miközben Hegellel vitatkozik, ugyancsak Epikuros mellé áll. Többek között, pl. ezt írja:

Epikuros a lélekről: finomabb atomok (NB), gyorsabb (NB) mozgásúak, kapcsolatuk (NB) a testtel stb. stb. (Diogenés Laertios X § 66; 63–64) – nagyon naiv és jó – de Hegel dühös lesz és szitkozódik: »fecsegés«, »üres szavak«, »semmi gondolat«.17

  • 17 V. I. Lenin: Filozófiai füzetek OGIZ 1947 (az orosz kiadásban a 277. p.)

Természetesen nem lehet kétség afelől, hogy Epikuros és Lucretius konkrét elképzelése az elemi testek eséséről vagy szabad mozgásáról – téves. Különösen igaza volt a XVIII. század híres fizikusának, Lesage-nak (egy a nehézkedés természetére vonatkozó érdekes elmélet szerzőjének), amikor Newtonizált Lucretius című emlékiratában támadta az epikureusokat:

Ha az első epikureusok kozmográfiai tudása csak legalább annyira józan lett volna, mint azoké a kortársaké volt, akikre ezek az epikureusok rá se hederítettek, és ha a geometriából legalább annyit tudtak volna, amennyi akkor már közismert volt, akkor valószínűleg nagyon könnyen fölfedezhették volna az általános nehézkedést és mechanikai okát.18

  • 18 G. L. Lesage: Lucrèce neutonien. Histoire de l’Académie Royale, des sciences et des belles lettres. Ann. 1782 – Berlin 1784. 404. p.

Lesage úgy gondolja, ha az epikureusok fölismerték volna, hogy a Föld gömb alakú, akkor úgy alakították volna világéletüket, hogy a hulló elemi testek a Föld centruma felé tartanak. Ebben az esetben a részecskék összeütközésének a megmagyarázásához nem kellett volna spontán „elhajlást” (clinamen) föltételezniük. Ezzel együtt, ha még bevezetik azt a hipotézist is, hogy az elemi testek a világmindenségben bizonyos formában abszorbeálódnak, akkor a nehézkedés, pl. a Földé és a Napé egyszerű mechanikai magyarázatot kapott volna mind minőségi mind mennyiségi oldalról.

Nem fűztem a Lucretius által megénekelt atomokhoz semmi olyan új meghatározást, amelynek az lett volna a célja, hogy általa megmagyarázhassuk a jelenkorban fölfedezett nagy törvényszerűségeket

– írja Lesage, továbbá:

Ellenkezőleg, megelégedtem azzal, amit elvett mozgásukból a szándékos korlátozottság (a majdnem teljes párhuzamosság), ahogy Epikuros elrontotta Démokritos atomfogalmát (egyformaság minden irányban).

Helyesebb mégis azt gondolnunk, hogy nem a téves kozmográfia – vagyis az az elképzelés, hogy a Hold síkalakú, – nem ez az elképzelés vezette Epikurost és Lucretiust az atomok spontán elhajlásának gondolatára, hanem éppen megfordítva, az a szükséglet, hogy bevezessék az atomelméletbe a spontaneitást, ez vonta maga után azt az elgondolást, hogy az elemi testek párhuzamos pályán egyforma sebességgel mozognak.

Újra a költemény vezérmotívumához kell visszatérnünk, – ahhoz, hogy a költő az elemek segítségével akarja megmagyarázni a természet összes jenségeit kivétel nélkül. Az abszolút sűrű elemi testek, amelyek az üres térben hullanak, és amelyeknek semmi más tulajdonságuk nincs, nem voltak alkalmasak arra, hogy akár a legáltalánosabb formában is megmagyarázzanak olyan vitathatatlan és semmi másra vissza nem vezethető tényeket, mint az öntudat és a szabad akarat. Hogy a sémát megmentsék, elkerülhetetlen volt, hogy néhány elidegeníthetetlen organikus és spontán tulajdonsággal ruházzák föl ezeket az elemi testeket; ámbár ezek a tulajdonságok egyáltalán nem voltak hasonlatosak a bonyolult organizmus tudatához és szabad akaratához, de ha a megszervezett anyag különös formáiba egyesültek az elemek, akkor ezek a tulajdonságok már elvezethettek az érzéshez, a tudathoz és a gondolathoz.

Ha ebben az általános formában fogalmazzuk meg a kérdést, nem hallgathatjuk el, mennyire hasonlít a spontán elhajlás, Epikuros és Lucretius gondolatainak elvi tartalma a jelenkori fizika ún. „határozatlansági viszonyához.” Ennek a lényege az, hogy semmiféle eszközzel sem határozhatjuk meg egyidejűleg abszolút pontosan az elemi részecskék helyzetét és sebességét. Ez a lehetetlenség konkréten abban nyilvánul meg, hogy a részecske koordinátájának és nyomatékának szorzata állandó rendszerű véges szám. A részecskék mozgásának megváltozása a jelenkori fizika szerint, egy bizonyos tér- és időhatáron túl „meg nem határozható időben és ismeretlen helyen” megy végbe, éppúgy, mint Lucretiusnál. Mai tudásunk szerint sok alapvető jelenség, mint pl. az atom fénykibocsátása, vagy az atommag radioaktív szétesése kapcsolatban áll ezzel, és teljesen spontánul megy végbe.

Megengedhetetlen túlzás és durva tévedés lenne, ha Epikurost és Lucretiust a kvantum-mechanika ősének tartanánk, de némely antik és jelenkori gondolatnak az azonossága nem lehet egészen véletlen. Az atom összetételének és energiájának kvantumozása kétségtelenül gyökerében összefügg ezeknek az elementáris részecskéknek töredék jellegével, és azzal a dialektikus ellentmondással, amely magában az atom fogalmában rejlik.

Az elementáris részecskéknek, a jelenkori fizika primordiumainak kvantumtermészete valószínű, és remélhetjük, hogy a jövő meg fogja teremteni ezeknek a részecskéknek kvantumelméletét. Csak ezeknek a perspektíváknak a szempontjából és a véges atomok gondolatával lehet megértetni a jelenkori kvantumelképzelések magvait, beleértve a meg-nem határozottság viszonyát is.

Mégis igen mély a különbség Lucretiusnak a spontán elhajlásra vonatkozó tanítása és néhány jelenkori fizikus és filozófus között, akik hajlanak az idealizmusra és indeterminista formában túlozzák a meg-nemhatározottság experimentális viszonyát. Az epikureusok számára a „clinamen” a tudatra és a szabad akaratra vonatkozó szigorú materialista tanítás alapja volt. A bonyolult organizmus tudata csak annyiban különbözik az elemi testek spontán elhajlásától, amennyiben ezek az elemi testek különböznek az egész organizmustól.

haut igitur debent esse ullo praedita sensu.19
Denique uti possint sentire animalia quaeque,
principiis si iam est sensus tribuendus eorum,
quíd, genus humanum propritim de quibus auctumst?
scilicet et risu tremulo concussa oacchinant
et lacrimis spargunt rorantibus ora genasque,
multaque de rerum mixtura dicere callent
et sibi proporro quae sint primordia quaerunt;

II 973–980

Igy hát nem tehetünk érzést fel az őselemekben.19
Végre: miképp fog majd érezni akármelyik állat,
Hogyha az ősanyagában is érzést tételezünk fel,
Még hozzá olyat is, mely az emberi fajta sajátja?
Nyilván, hogy remegő nevetéstől rázva kacagnak,
S arcaikon nekik is könnyek harmatja csorog le,
Bölcsen feltárják az anyagnak az összetevőit,
És testüknek a kezdeteit szintén kikutatják.

II 969–976

A jelenkori idealisták viszont éppen megfordítva, megpróbálnak a meg-nem-határozottság experimentális viszonyára támaszkodni; ez lesz idealizmusuk alapja, sőt isten létének bizonyítéka.20

  • 19 Scilicet: primordia rerumA fordító jegyzete
  • 20Lásd pl.: A. Compton: The freedom of man. 1937.

A clinamen-ről szóló tanításban Epikuros és Lucretius elsőnek kapcsolták össze a véletlen és a szükségszerű, a szabadság és a determinizmus fogalmát. Marx szavai szerint

az atom epikureus elhajlása megváltoztatta az atomok világának egész belső struktúráját azáltal, hogy ez a tanítás megvalósította azt az ellentmondást, amely az atom fogalmában rejlik.21

  • 21 Marx és Engels összes művei. I. köt. (az orosz kiadásban a 34. p.)

A filozófusoknak és fizikusoknak, akik megrémülnek a meg-nemhatározottság viszonyától, mint az indeterminizmushoz vezető úttól, vagy megfordítva, azoknak, akik úgy tekintenek erre mint reménységükre, mint az idealizmus és miszticizmus támaszára, egyformán érdemes elolvasniuk Lucretius költeményét. A régi konkrét képek és ismeretek avultságán át is világosan megérthetik egyesek, hogy vége legyen félelmüknek, mások, hogy vége legyen reménységüknek.

7. Lucretius optikája

Az elemek spontán elhajlásáról szóló tanítással Lucretius lezárja fizikájának alapvető elveit. A további négy könyvben fölhasználja a fizikai alapot olyan bonyolultabb természeti jelenségek megmagyarázására, mint pl. a lélek, az érzés, asztronómiai jelenségek, meteorok, a Föld fejlődése, az élet, a társadalom stb. Ebben a négy könyvben vannak elszórtan verssorok és szakaszok amelyek a jelenkori értelemben vett fizikai tudományt tárgyalják (pl. az alakok látásának elmélete – IV, a folyékony testek tapadásának helyes magyarázata – III 186 és köv., a mágnesség – IV 1090 és köv. stb.). De ezek a helyek Lucretiusnál nem túlságosan illusztratív jellegűek, hipotézisek ezek, amelyekhez talán nem is nagyon ragaszkodott. A jelenkori olvasóra ezek archaisztikusan hatnak, csak történeti érdeklődésre tarthatnak számot.

A konkrét fizika és a konkrét természettudomány fölépítéséhez hiányzott a föltétlenül szükséges speciális kísérleti tudás; ehhez nem volt elég a mindennapos megfigyelés, és ezt nem lehetett megszerezni racionális spekuláció útján. Bemutató példa lehet ebből a szempontból Lucretius optikája, amely a IV. ének jelentős részét öleli föl.

Optika – a szó pontos görög értelmében a látás tudományát jelenti. Ennek a tudománynak a föladata mindenek előtt az volt, hogy megmagyarázza azt az antik ember számára rejtélyes tényt, hogy a szemben létrejön egy olyan ábrázolás, amely hasonlít a külvilág tárgyaihoz. Továbbá meg kellett magyarázni, hogyan ad képet a tükör, és hogy jön létre a szín. A fénytörés viszont, ámbár régóta ismeretes volt, csak jóval később lett tanulmányozás és okoskodás tárgya (Ptolemaios Kr.u. II. század).

A jelenkori ember, aki már ismeri a fényképezőgépet, a mozit és más optikai eszközöket, el sem tudja képzelni., hogy milyen nagy nehézséggel került szembe az antik filozófus és fizikus, ha kísérletet tett arra, hogy megértse: hogyan jön létre a látás. A nehézség egyrészt abból állott, hogy a szem szerkezete, az üvegtest és a szemgolyó egyéb részeinek a működése ismeretlenek voltak. Másrészt viszont az ókorban soha senki sem érhette el azt, hogy a szemen kívül pusztán a fény segítségével létrehozott (ún. objektív) képhez jusson; ez ma minden gyereknek könnyen osztályrészéül juthat, ha pl. papírra, vagy valamilyen ernyőre vetítenek előtte – lencse segítségével. Csak a XV. században sikerült először képet vetíteni a camera obscura segítségével (Leonardo da Vinci).

A látás problémája, amely részben a tükör műve is, eléggé természetesen elvezet ahhoz a hipotézishez, hogy vannak látósugarak,22 amelyek a szemből indulnak ki a tárgyhoz és mintegy körültapogatják a tárgyat. Ezen az alapon keletkezett Euklidés matematikai–geometriai optikája, jóllehet nyilvánvaló nehézséget okozott az az elképzelés, hogy a sugarak nem a tárgyról indulnak ki, hanem a szemből.

  • 22Lásd: Sz. I. Vavilov: Galilei és az optika története. 10. p. – „Galileo Galilei” gyűjtemény, 1943.

Epikuros és Lucretius már nem fejtegetik a látósugaraknak ezt a kényelmes, de nyilvánvalóan szubjektív fikcióját, hanem, hogy megmagyarázzák a látást, egy sokkal egyszerűbb és tárgyszerűbb elképzeléshez folyamodnak: eszerint a tárgyakról „képmások” (simulacra) szakadnak le.

nunc agere incipiam tibi, quod vehementer ad has res
attinet esse ea quae rerum simulacra vocamus;

IV 29–30

Most azt tárom fel, mi ugyancsak erősen e tárgyhoz
Tartozik, és mit a dolgok képének nevezünk mi,

IV 33–34

Finom hártyák ezek a tárgyak felületén és a tárgyak ábrázolásának anyagi megtestesítői. Ezekkel magyarázza Lucretius az álmokat és látomásokat is. Az ábrázolások (simulacra) nem föltétlenül függenek össze tárgyakkal.

Sed ne forte putes ea demum sola vagari,
quae cumque ab rebus rerum simulacra recedunt,
sunt etiam quae sponte sua gignuntur et ipsa
constituuntur in hoc caelo, qui dicitiur aer,

IV 129–132

Ám de ne gondold, hogy csak olyan képekre akadhatsz,
Melyek a dolgok másaiként válnak le azokról.
Mert olyan is van, amely úgy jön létre magától,
S úgy alakul ki az égen, vagy más szóval a légben,

IV 117–120

Lucretius különbséget tesz a saját fényt kibocsátó testek pl. a Nap fénye és a „képmások” között, amelyek megvilágított tárgyakról szakadnak le. Nyilvánvaló, hogy Lucretius úgy gondolja: a fénysugarak leszakítanak a tárgyról; egy hártyát, a „képmást” és ezt maguk előtt hajtják. Ezt a következő sorokból láthatjuk:

Principio persaepe levis res atque minutis
corporibus factas celeris licet esse videre.
In quo iam genere est solis lux et vapor eius,
propterea quia sunt e primis facta minutis,

IV 183–186

Minthogy ezek mind apró őselemekből erednek,
S mint kicsiholt szikrák sebten pattannak a légen
Át sorjában, amint az ütések kergetik őket,
Mert oly gyorsan száll fény fényre, akárcsak a villám

IV 191–194

qua propter simulacra pari ratione necesseest
inmemorabile per spatium transcurrere posse
temporis in puncto, primum quod parvola causa
est procul a tergo quae provehat atque propellat,

IV 191–196

Éppígy kell szálldosni a képeknek szakadatlan
Által a végtelen űrön pillantásnyi időben.
Elsőben, mert ott van hátul az ok, mely előre
Lökdöshet, taszigálhat ily apró lényeket, …

IV 196–199

Megkísérli Lucretius azt is, hogy megmagyarázza a „simulacrumok” képét a tükörben; a nedves agyagálarcról veszi ügyes hasonlatát, mert ennél is, amikor ezt oszlopra erősítik, megcserélődnek az oldalak (IV. 295). Így lesz a tükörképben is a jobb oldal azonos a tükröződő tárgy baloldalával.

Omnia quandoquidem cogit natura referri
ac resilire ab rebus ad aequos reddita flexus.

IV 346–347

Föltévén, ha hiszed, hogy a lég megfosztva a fénytől
Járhat alá s fel, s mozgásunkat tudja követni.

IV 349–350

A simulacrum-elméletben, ha eltekintünk túlságosan festői tárgyszerűségétől, van egy szemernyi igazság a jelenkori fényelmélet szempontjából is. A rezgési tér, amelynek középpontja a saját fényt kibocsátó test vagy megvilágított tárgy, magában rejti a tárgy potencionális ábrázolását, képét, de ez nem lesz láthatóvá, ha a rezgések közvetlenül hullanak valamely ernyőre, csak megfelelő optikai rendszer közvetítésével lesz belőlük ún. „objektív kép”. Ebben az értelemben a megvilágított tárgyakról valóban „simulacrumok” szakadnak le és röpködnek a térben. Csakhogy mesterséges beavatkozásra van szükségünk ahhoz, hogy ezeket a „simulacrumokat” megjelenésre kényszerítsük. Éppen a szem az az optikai rendszer, amely föltétlenül szükséges a „simulacrumok” megjelenítéséhez.

Abban az időben, amikor Epikuros és Lucretius optikáját megteremtették, olyan úton jártak, amely az ő korukban egyedül volt lehetséges. Az igazságot sokkal később, évszázadok múlva ismerhették föl az emberek, amikor megismerték a szem fölépítését, szerkezetét, és megtanulták, hogy optikai értelemben „objektív képet” hozzanak létre az emberi szemtől függetlenül.

Amikor napjaink fizikáját összehasonlítjuk Lucretius fizikájával – közben természetesen figyelmen kívül hagyva a részleteket, s csak az alapvető vonásokat és absztrakt formákat állítva szembe egymással –, kétségtelenül sok közös vonást állapíthatunk meg és pedig a legfőbb dolgokban.

Visszaemlékezvén most és helyreállítván a régi bölcsnek, a tudós és költő epikureusnak szavait és gondolatait, mi akik végre látjuk és nemcsak kitaláljuk az atomokat, hanem parancsolunk is nekik, mély kegyelettel kell meghajtsuk fejünket a tudomány igazi klasszikusának, a nagy materialistának és a kiváló költőnek az emléke előtt.

Jegyzetek

Néhány idevágó részlet Anatole France Az istenek szomjaznak című regényéből:


1. A szerzetes közben elment, Brotteaux pedig a kis ablak alatt Lucretiusát olvasgatta, a latin múzsa tanítását követve igyekezett félelem és vágy nélkül élni, de mégis sok-sok fájdalom és nyugtalanság kínozta. – Az istenek szomjaznak, 315. p.


2. Ilyenkor Brotteaux tapintatosan a lépcsőházba menekült, az egyik grádicsra telepedett, elővette barnásfehér szalonkabátja zsebéből kis Lucretiusát, és a lámpafénynél néhány szigorú, de vigaszt hozó életszabályt olvasott: „Sic ubi non erimus … Majdan, ha már nem leszünk az élők sorában, mi sem tud megindítani bennünket, még az ég, még a föld, még a tenger sem, amelynek maradványai egybevegyültek” – Az istenek szomjaznak, 353. p.

Az idézet teljes szövege latinul és magyarul (Tóth Béla fordításában):

sic, ubi non erimus, cum corporis atque animai
discidium fuerit, quibus e sumus uniter apti,
scilicet haud nobis quicquam, qui non erimus tum,
accidere omnino poterit sensumque movere,
non si terra mari miscebitur et mare caelo.

Éppúgy nem bánthat majd bennünket mi se, hogyha
Már elenyészünk, és testünk, lelkünk, amelyekből
Eggyé lettünk, szétválik. Történhet akármi,
Minket nem sujthat, s nem rázza fel öntudatunkat,
Még ha a föld tengerbe s a tenger az égbe merülne,

III 835–840

3. Brotteaux-nak ismét eszébe jutott a természet poétájának verssora: „Sic ubi non erimus…” – Az istenek szomjaznak, 377. p.


4. Amikor az ítéletvégrehajtó megérkezett segédeivel Brotteaux, aki nyugodtan olvasgatta Lucretiust, megjelölte a megkezdett lapot, becsukta a könyvet, szalonkabátja zsebébe csúsztatta, és így szólt a barnabitához:

– Tisztelendő atyám, csak az bosszant, hogy többé már nem tudom önt meggyőzni. Mindketten utolsó álmunkat fogjuk aludni, és most már nem tudom megrántani az ujját, hogy felébresszem és azt mondjam: „Na látja: nincs se érzése, se öntudata; lélektelen. Az élet után ugyanaz van, mint az élet előtt.” – Az istenek szomjaznak, 375. p.

Bajomi Lázár Endre fordítása

Források
  • Szovjet Ókori Történet II. Felelős kiadó: Szabó Árpád. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Kar, 1953. 128–147. p.
  • Lucreti: De rerum natura libri VI. II. k. Leningrád 1947. 9–38. p.
  • Anatole France: Thaise · Az istenek szomjaznak. Budapest: Európa Kiadó, 1989. (A világirodalom klasszikusai.)