A „két kultúra” és a harmadik

Vekerdi László
In memoriam Vekerdi László (1924–2009)
Vekerdi László, matematika, természettudomány, humán tudomány, művészet, kultúra

…így történtek a dolgok. éva hívott a patikából, hogy elmentében látta a postást, és hogy menjek le, van-e valami a borítékok alatt a newsweek címlapján látom a terrorista gyerek képét, ahogy krajcolok vissza az emelkedőn a nyitva hagyott ajtóhoz. minek ez? odaraknák azt a fotót akkor is, ha sikerül a robbantás? – ilyesmi méltatlankodásba fogok, de rutinosan fojtom el, mint a többi egyre gyakrabban és bárhonnan váratlanul bekövetkező rámzuhanásokat. vekerdi könyvtáros fortyogó kiábrándultsága jut eszembe, aki számomra vonzó, bár felfoghatatlan keserűséggel beszél a kultúra meg a tudományok teljes értelmetlenségéről, miközben pillanatok alatt mindent megtalál, amire a diplomamunkámhoz szükségem van. azután bozontos fejét kék munkaköpenyébe húzva visszaroskad íróasztala mögé. ma is hallom hadaró beszédét, 1968, reáltanoda utca, matematika kutató könyvtár, vajon hány éves lehetett akkor ő? az interneten ott kell legyen. lerakom a postát a konyhaasztalra, megyek föl a géphez. vele kezdődik a googlista, nem a pszichológus vekerdyvel. rábökök az index kultblog linkre:

2010.01.05. 20:45 – MTI Elhunyt Vekerdi László József Attila- és Széchenyi-díjas irodalomtörténész – közölte a Magyar Írószövetség. A tudóst december 27-én, életének 86. évében érte a halál.

mi ez???

Lehel Jenő, Memphis

szóelválasztás

Ritka, hogy újdonsághoz szokott korunkban olyan nagy feltűnést és visszhangot keltsen valami, mint C. P. Snow 1959-es cambridge-i előadása a „két kultúráról”. Alaptézise – vagy vélt alaptézise – azóta napilapi „igazsággá” vált, s az előadás körül keletkezett hatalmas vitában sohasem ezt a tézist vonták kétségbe, hanem Snow értékelését támadták vagy védték, úgyannyira, hogy időnként talán még maga Snow is azt hitte, hogy (világhírűvé vált és őt világhíressé tevő) előadásában az volt a legfontosabb megállapítása, hogy a „két kultúra”, a természettudományos és a humán műveltség között áthidalhatatlan szakadék tátong.

Pedig ez a megállapítás így nem igaz, Snow előadásában nem ez volt a fontos, s ha a „természettudományos értelmiségiek”, és „irodalmi értelmiségiek” között ellentétről lehet beszélni, ezt egészen másban, nem a „természettudományos” és „humán” kultúra divergálásában kell keresni.

Ami a természettudományokat illeti, közhely, hogy korunk a különféle természettudományok kölcsönös áthatásának időszaka. A folyamat nem új, már a XVII. században elkezdődött, ekkor váltotta fel a középkor és a reneszánsz (minden jelenségre külön magyarázatot kereső) mesevilágát a rendszerek és módszerek bűvöletében élő, egységes világmagyarázat. Descartes egységes matematikai módszer szerint elrendezett világa és a Royal Society lelkes mindenese, Wilkins püspök Natural Magick-ja között természetesen óriási a minőségi különbség, de a jellege mindkettőnek azonos: ugyanaz a mechanisztikus világmagyarázat-igény vezeti mind a kettőt. S ez a magyarázat mindkettőjüknél egyformán igény maradt, megvalósítani, megfelelő módszer hiányában éppen úgy nem tudták, mint elődeik. Minduntalan kitérnek, kénytelenek kitérni, eredeti mechanisztikus célkitűzésüktől nagyon távoli dolgokra; Descartes okos, bonyolult, teologikus vagy szubtilis matematikai okfejtésekbe menekül, Wilkins püspök bájosan naiv és mosolygós mesékbe.

Az egyetlen nagy, XVII. századi filozófus, aki következetesen mechanisztikus világképet hagyott az utókorra, Hobbes volt. Neki azonban könnyebb dolga volt, mert sem a természettudományokhoz, sem a matematikához nem értett. A XVII. század egyetlen következetesen mechanisztikus filozófusa még közelébe sem jutott soha annak az egyetlen kulcsnak, amely két évszázad múlva kinyitni látszott a mechanisztikus paradicsom bezárt ajtaját, soha nem jutott el a kor legnagyobb természettudományos eredményéhez, a differenciál- és integrálszámításhoz. Ezt a módszert antik matematikán nevelkedett jezsuita atyák gondos előkészítése után Descartes, Pascal, Newton és Leibniz teremtették meg, Leibniz kivételével egyiküknek sem volt soha fogalma, hogy éppen ez a módszer teszi majd lehetővé a természeti jelenségek nagyon nagy csoportjának egységes, mechanisztikus magyarázatát. Ezt az egységesítést azonban Leibniz nem a hobbes-i mechanisztikus materializmus, hanem egy szélsőségesen idealista mechanisztikus világkép, valamiféle „mechanisztikus idealizmus” jegyében képzelte el.

A leibnizi matematika szimbolisztikáját a XVIII. századi francia filozófus-matematikusok töltötték meg reális, materiális tartalommal. A XVIII. századi francia matematikát történetírás és matematika-történetírás egyaránt félreismeri, a francia XVIII. század nagy biológiai, experimentális és filozófiai teljesítménye mellett másodrendűnek, elhanyagolhatónak ítélik. Pedig a francia XVIII. század és így az egész XVIII. század meg sem érthető e matematika nélkül, d’Alembert, Clairaut, Lagrange, a Bernoullik, Euler, Laplace és Monge matematikája nélkül. A francia XVIII. században lett a matematika azzá, aminek a legtöbb ember még ma is ismeri: képletek összefüggő világává. A francia XVIII. század alakította a leibnizi differenciál- és integrálszámítást nagy formula- és képletgyártó mechanizmussá, amelyik nemcsak a matematikát, hanem a matematika határain túlcsordulva, a fizika matematizálható részeit is mechanisztikusan alkalmazható s megoldható képletekkel töltötte meg. A fizikai mozgások tana, a mechanika azért lett mechanisztikus, mert d’Alembert, Euler, Lagrange és Laplace a mozgástan addig megőrölhetetlenül kemény köveit az infinitezimális-számítás kegyetlen formulamalmában, szinte szó szerint mechanikusan, „finom porrá” őrölték. A „Létezők Nagy Lánca”, mely Platóntól Leibnizig az idealista filozófia kimeríthetetlenül gazdag forrása volt, a francia XVIII. század matematikusai kezén alakult át a „Képletek Nagy Láncává”, ahol egyik képletből mechanikus eljárás szabályai szerint következett a másik. Ha valahol, valamilyen egyszerű és a képletsorba illő feltevésen keresztül sikerült bepillantani a „természet műhelyébe”, a Képletek Nagy Lánca már elvégezte a többit. A Föld délkörének negyvenezred része az egész Föld, s elvben az egész világmindenség mérhetőségének az elvét rejti magába, s Haydn egyetlen taktusa vagy a fertődi kastély egyetlen ablaka megszabja a Mű egész struktúráját. Aki ismeri a zene vagy az építészet képleteit, meg tudja konstruálni. A nagy dolog az „infinitezimális egység”, a taktus vagy az ablak megtalálása volt. Ez a XVIII. század igazi hidrája, a Képletek Nagy Lánca: egyetlen levágott karjából kinő – a mechanizmus szabályai szerint – az egész. A hidra csak biológiai vetülete ennek a priméren matematikai életérzésnek.

Senki az emberiség addigi történetében annyi joggal nem mondhatta, mint Laplace annyiszor idézett, híres beszélgetésében: „Felség, az isten feltételezésére nem volt szükségem.” Senki? Talán Lamarck. Neki még kevesebb szüksége volt erre az ősi hipotézisre, amelyet a Létezők Nagy Lánca elkerülhetetlenül involvált.

Érdekes, hogy a Képletek Nagy Lánca által inspirált mechanisztikus világfelfogás ellen az első lázadások éppen a matematika területéről indultak. Bolyai János és William Rowan Hamilton, egy erdélyi s egy ír, Európa két átellenes peremvidékén, a geometriának s az algebrának egy-egy olyan válfaját álmodták meg, amelyben a képletek szerepét újra átvette a dolgok matematikai szerkezetének a tisztázására törekvő gondolkozás, s hatásukra száz év alatt a matematika megint olyasmivé lett, ami a görögöknél volt: a gondolkozás és a képzelet kimeríthetetlenül gazdag világát szabadon feltáró, minden képlet kényszerére fittyet hányó nagy, merész kaland.

Bolyai János és W. R. Hamilton neve talán a legismertebb, azonban Evariste Galois-tól Georg Cantorig nagy XIX. századi matematikusok egész sorát idézhetnénk, akik mind ugyanennek az új (s egyben klasszikus) matematika-felfogásnak a jegyében éltek s dolgoztak. Úgyannyira, hogy egy jó szemű matematikatörténész, O. Becker, ennek az új matematikának az eredményeitől és szépségétől elbűvölten csak kétféle matematikát hajlandó elismerni: a görögökét s a XIX. századtól napjainkig terjedőt. A kettő közé eső korszak szerinte a matematika szempontjából üres. Ez a felfogás természetesen csak a XVIII. századi francia matematika már említett, krónikus félreismerésén alapulhat, de abból a szempontból értékes, hogy mutatja, mennyire különbözik a XVIII. századi és a XIX. századi matematika. Nem lehet eléggé hangoztatni a matematikának ezt a nagy, XIX. századi jellegváltozását, s nem lehet eléggé megmagyarázni, milyen fontos volt ez a jellegváltozás az egész európai műveltség alakulására. Az európai gondolkozás ugyanis a XVII. század óta egyre jobban matematizálódott, s a XVIII. századi francia matematikai mechanikában ez a matematizálódás egységes mechanisztikus világképpel kecsegtetett. Ennek a francia matematikai mechanikának biológiai vetülete a lamarckizmus, filozófiai vetülete Kant ismeretelmélete. Lavoisier kémiáját sem lehet elképzelni, illetve értelmezni e nélkül a matematikai-mechanikai háttér nélkül. A matematikai képletek bámulatos sikerei nélkül soha kémikusnak nem jutott volna eszébe képletek segítségével forradalmasítani a kémiát. A Fény századában a gondolkozás és ízlés minden porcikáját áthatotta a matematika. A kor matematikája. A Képletek Nagy Láncának a matematikája.

A XIX. század matematikájának új célkitűzése nemcsak felszabadította, el is szigetelte a matematikát. A XIX. században született meg a „tiszta” matematika. Addig senkinek eszébe sem jutott, hogy másféle matematika is lehet, mint az az egyetlen matematika, amit a természet megfigyelése és a gondolkozás alapján megismerhetünk. Közhely volt már a XVII. században, hogy a természetnek „matematikai elvei” vannak, a természettudomány matematikai elveken épül fel. A feladat nem a matematika természettudományban való alkalmazása volt, hanem a természet matematikai elveinek a megismerése. Mathematical Magick vagy Philosophiae naturalis principia mathematica, nem pedig „alkalmazott” matematika. Az alkalmazott matematika akkor született, amikor a tiszta. A XIX. század elején. Ekkor indult a Crelle-féle Journal für reine und angewandte Mathematik (1826) és a Liouville-féle Journal de mathématiques pures et appliquées (1837). A matematika felszabadult, megnyílt előtte a gondolkozás végtelen, szabad világa, de „tiszta” is lett, elszakadt a többi tudománytól, egyik-másik területre ugyan még vissza lehetett hozni, „alkalmazni” lehetett, de sohasem a matematika legszebb, legértékesebb eredményeit, amelyek egyre inkább a „tiszta” matematika egyre jobban elszigetelődő, s közönséges halandóknak megmászhatatlan csúcsain találhatók. Nincsenek többé „matematikai elvei” a természettudományoknak, minden tudomány maga kereste elveit – vagy ahogyan akkor nevezni szerették, „törvényeit” –, a tudományok spektrumában nemcsak a szaktudósok, maga a természettudomány is feladta az egységes, racionális világmagyarázat lehetőségét. A kor tudósai az Afrika-kutatókhoz hasonlíthatók, mindegyik egy-egy „fehér foltra” specializálta magát a nagy földrész térképén, s ha két kutató véletlenül találkozott, barátságos kalaplengetéssel ment el egymás mellett, vagy ölre ment aszerint, amint érdekeik kívánták. S miközben pontosan térképezték a természettudomány minden fehér foltját, az egész kontinens körvonalai valahogyan elmosódtak, a különféle, nagyon elütő, élénk színekkel bemázolt gyarmatosított területek óhatatlanul darabokra szabdalták a régebbi, fehér foltokkal tele, de egységes képet.

Talán meglepőnek s hihetetlennek látszik, de a „gyarmatosítás századában” a természettudomány egységének az elvét a matematika őrizte. Először is W. R. Hamilton, aki a nagy francia iskola módszereinek folytatásaképpen kiterjesztette a matematikai mechanika elveit a geometriai optikára, s olyan formalizmust teremtett, amelynek segítségével a hullámmechanika megteremtői, Louis de Broglie és Erwin Schrödinger létrehozták napjaink természettudományos világképének egyik alapvető összefoglaló elméletét. Talán még Hamiltonnál is nagyobb James Clerk Maxwell jelentősége a természettudományos világkép egységének a megőrzése szempontjából. Maxwell Faraday fizikai elképzeléseit merész matematikai modell formájába öntötte, s így nemcsak két, addig távoli területet, az elektrodinamikát és az optikát egyesítette, hanem olyan egyenletrendszert dolgozott ki, amelyik a természeti mozgások leírásában a pontmechanika módszerei mellé egy szubtilisabb, rafináltabb, simulékonyabb modell bevezetését tette lehetővé: az erőterek vagy mezők matematikáját. A kvantumelmélet legszebb eredménye éppen az erőterek kvantálása, azaz a két módszer, a Hamilton nyomán kialakított pontmechanikai formalizmus és a Maxwell-egyenletből kinőtt mezőelmélet egyesítése.

A harmadik nagy XIX. századi fizikus, akinek a munkája nélkül semmit sem érthetünk meg a mai világképből, Ludwig Boltzmann volt. Boltzmann azt találta ki, hogyan lehet egyenként követhetetlen, rettenetesen bonyolult egyedi jelenségek összességének a viselkedését meglepően egyszerű statisztikus formulákkal leírni úgy, hogy a formulákban a jelenségek eddigi elméletéből ismert mennyiségek szerepeljenek, s egy olyan állandó, amelyik a valószínűségi, statisztikus leírást ezekhez a mennyiségekhez, azaz a tapasztalathoz kapcsolja. A statisztikus leírás mély valóságtartalma éppen ennek az állandónak az univerzális voltában tükröződik. A modern természettudományos világképet előkészítő negyedik nagy, XIX. századi fizikus, s talán a legfontosabb, Max Planck volt. Planck azt fedezte fel, hogyha egy speciális elektromágneses mezőt, azaz elektromágneses hullámok adott rendszerét, rezgő mechanikai pontok, ún. elemi oszcillátorok rendszerével akarjuk helyettesíteni, akkor az elemi oszcillátoroknak nem szabad tetszőleges energiaértékeket tulajdonítani. Az elemi oszcillátorok energiája mindig csak egy legkisebb elemi energiaérték egész számú többszöröse lehet.

A felsorolt négy nagy, XIX. századi eredmény alapján megteremtett tudomány keretei között a XX. század legtöbb kísérleti és elméleti felfedezése értelmezhető volt. Az atom- és molekulaszínképek magyarázata, a radioaktivitás jelenségei, az atomok, majd később az atommag felépítése, a fénysugár kivételes szerepe a mechanikai mozgások elméletében, az elemek periódusos rendszerének az értelmezése, az izotópia jelensége, elemek átalakíthatósága, a kémiai kötés elmélete, s ezen keresztül az első kapu a biológia alapfolyamatainak a megértéséhez.

A csillagok belsejében végbemenő elemi atomfizikai folyamatoktól kezdve az élőlények öröklődését szabályozó, roppant bonyolult óriásmolekulás-folyamatokig (elvben legalábbis) minden materiális, fizikai és matematikai, vagy ezek alapján értelmezhető kémiai és biológiai elvekkel magyarázható. A mai természettudomány hatalmas, százemeletes felhőkarcolóhoz hasonlítható, ahol mindegyik emeleten önmagában értelmes s az ott lakókat többnyire kielégítő élet folyik, úgyannyira, hogy az egyes emeletek között nincs is lépcső, csak liftek járnak, s mindig a pillanatnyi szükséglet szabja meg, hogy melyik két emelet között legélénkebb az összeköttetés, melyik két emelet lesz időlegesen „szomszédos”. Egy-egy tudós egész életét leélheti, anélkül hogy saját emeletén kívül valaha is járt volna, de az emeletek élete szempontjából elengedhetetlen az emeletek közötti közlekedés. Amelyik emelet ezt elhanyagolja, vagy éppen elhagyja, menthetetlenül hanyatlani kezd. S a legkülönösebb talán az egész felhőkarcolóban, hogy a liftek kezeléséhez matematikai tudás, mégpedig igen komoly, szükséges. Ha valaki nem ért a matematikához, semmi baj nincs, csak éppen egész életére a saját emeletén marad. De ha egy emeleten egyszerre mindenki elfelejtené a liftek kezeléséhez szükséges matematikát, akkor elszigetelődne az egésztől.

Ha pl. a szerves kémiai emeleten senki sem értene a matematikához, akkor egyes bonyolultabb sztereokémiai problémák fel sem merülhetnének. A biológia emeletén pedig ma már valóságos divatőrületté vált a matematika, úgyannyira, hogy jobb tudományos rendezvényeken már egy főorvos sem mer megjelenni, anélkül hogy legalább a „szignifikáns differencia” csokornyakkendőjét ne bogozná a nyakára. Az egész felhőkarcoló egységét csupán két emelet többé-kevésbé teljes különállása zavarja.

Az egyik az általános relativitáselmélet tetőterasza. Az általános relativitáselmélet kétségkívül a XX. század legszebb, legjellegzetesebb, legzártabb, legnagyszerűbb elmélete, s ha a század tudományát egyetlenegy szimbólummal kellene jellemezni, elfogulatlan szemmel nem szabadna mást választani, mint az általános relativitáselmélet Einstein-féle anyag-energia tenzorát. S nincs egyetlen kísérlet, amely ezt az elméletet kikerülhetetlenül szükségessé tenné, s olyan sincsen, amelyik ellentmondást nem tűrően cáfolná.

A tudomány felhőkarcolójában dolgozó tudóshad legtöbb tudósa vágyakozik, hogy életében legalább egyszer felmehessen a relativitáselmélet tetőteraszára (kevésnek sikerül megszerezni a lift felviteléhez szükséges matematikai tudást), de miután kigyönyörködte magát a Világ elébe táruló látványában, s visszamegy a saját emeletére, meglehetősen zavartan észleli, hogy míg a többi emeletről mindig hozott vissza valamit, amit otthon is hasznosíthat, ez a kirándulás ebből a szempontból semmilyen haszonnal nem járt. Mégsem állíthatja, hogy eredménytelen volt.

A másik szeparált emelet a felhőkarcolóban a pince. Vagy helyesebben a pincerendszer, mert már ez is több emeletes. Senki az egész felhőkarcolóban nem tudja megmondani, mire készülnek az Elemi Részecskék Pincéjében dolgozó tudósok, valószínűleg ők maguk sem tudják. Lehet, hogy egy részük éppen atombombákkal aknázza alá az egész épületet. A többi emeletekről nagyon ritkán érkezik ide vendég, az itt dolgozók viszont annál gyakrabban utaznak, kiváltképpen a tetőteraszra, s ők a többi emelet lakóitól eltérően közvetlenül hasznosítani tudják a tetőteraszon látottakat. Az igaz, hogy ők meg a többi emeleten nemigen tudnak mit kezdeni, s gyanakodva nézik még a hozzájuk legközelebbi kvantumelméleti emeleten folyó munkát is. A többi emelet lakói meg az ő munkájukat nézik hódolattal kevert gyanakvással. S nem ok nélkül, hiszen a pincelakók irtózatos anyagi befektetések árán épített mamut berendezéseikben hihetetlenül parányi és többnyire hihetetlenül rövid életű részecskéket állítanak elő, amilyenhez hasonlókat sehol nem találni egyebütt, s azt állítják, hogy az egész világ ilyesmiből van felépítve, vagy ha nem ez a világ, akkor valahol irtózatosan messze egy „Antivilág”, amelyik csupa efféle furcsa antirészecskéből áll. S erre a kvantumelmélet lakói sem szólhatnak semmit, hiszen egyszer régen, a felhőkarcoló építése idején az antirészecskét az ő mesterük találta ki.

Ettől a két nevezetes kivételtől eltekintve azonban a modern természettudomány épülete meglepően egyöntetű és összefüggő, a kép, amit kínál, ezerfelé ágazásában is egységes. Természettudományos világkép. Először az emberiség történelmében.

Lucien Febvre, korunk történetírásának egyik hatásos alakítója, igen gyakran kezdte híres könyvismertetéseit már majdnem megrögzötté vált mottójával: „encore une question mal posée”, azaz: „hogy az ördögbe lehetett ezt a kérdést így megfogalmazni?” – fordíthatnánk kicsit bőbeszédűen, de a Lucien Febvre-i lényeget megőrzően magyarra. Ilyenkor rendszerint megmutatta, hogy ahol a szerzők a döntő problémát látják, ott valójában semmi nincs, a kiinduló kérdés álprobléma, és a megoldására összehordott sok érdemes és művelt tudomány alaptalan tudásfitogtatás, doktori disszertációkba való anyag, fecsegés.

Láttuk, hogy a természettudományok a szerencsés szakosodás következtében egységesebbé váltak, mint valaha; s az elmélyülő szakosodás sokféle és néha váratlan kölcsönhatásokat szült nemcsak az egyes természettudományok, hanem a természettudományos-matematikai és a humán szakmák között is. Példaként említhetnénk a modern történetírás számos ágát: a történeti demográfiát és a történeti statisztikát, a régészet kémiai és fizikai módszereit, de akár magát a prehisztóriát, amely teljesen a természettudományból nőtt ki, s még a decimális rendszer is az „ötösbe” szakozza. Ha csak azt a két forradalmat tekintenénk, amit a statisztika és a prehisztória okozott a történelemtudományban, már nem beszélhetnénk nyugodt lelkiismerettel a természettudományos és a humán műveltség „hasadásáról”. A statisztisztikus módszerek és a prehisztória ugyanis nem holmi új „segédtudományként” sorakoztak a diplomatika, paleográfia, szigillisztika, heraldika, vízjelkutatás és a többi, igen hasznos, de tipikusan filológiai jellegű tudomány mellé, hanem átalakították a humán tudományok szeszélyes királynőjének, a történetírásnak egész lényegét. Ha például pontosan ki tudjuk számolni – amint Perjés Géza kiszámolta –, hogy mennyi kenyeret ettek naponta – mert egyebet nemigen ettek – a Rákóczi-féle szabadságharc kurucai, s így a katonák anyagi szükségletei felől sikerül rekonstruálni a dolgokat, az így nyert történet egészen más, mint a diplomáciai és csatajelentésekből kiolvasható. Nemcsak módszerében, szemléletében is közeledett a természettudományokhoz.

François Simiand, francia közgazdász és gazdaságtörténész erre a szemléletbeli változásra gondolt, amikor „kísérleti történetírásról” beszélt. Több ez ugyanis a statisztikus módszerek egyszerű vagy bonyolult alkalmazásánál. A számszerű források megszólaltatása nem a régi történetírás egyik vagy másik hipotézisét igazolja vagy cáfolja, nem. Mást és másként kérdez. A számszerű adatok fényében elhalványulnak a történetírás tradicionális szempontjai, a rómaiak óta (változó formában) mindig kísértő „magister vitae” óhatatlanul semmivé válik, a történész úgy ül a milliméterpapír és a számológép mellé, akár a laboratóriumban a kutató; feltevései és ötletei helyességét vagy helytelenségét ellenőrzi, statisztikus próbákkal. Egyszeri, többé nem ismétlődő jelenségekre vonatkozó feltevéseket ellenőriz, s az igazolt hipotézisek alapján újabb feltevéseket talál ki. S mivel a jelenségek egyszerisége egyáltalán nem összeférhetetlen a részek összefüggésének általánosabb megfogalmazásával, divatos és lejáratott szóval a „struktúrával”, a történetírás a természettudományok statisztikai metodikáján túl formális, általános törvényekre és megfogalmazásokra törekvő részével is rokonságba került napjainkban. Kitűnő példa lehetne a Simiand-féle A és B fázisok elmélete az ártörténelemben, vagy Arnold Toynbee – erősen és joggal vitatott – „periódusos rendszere” a világtörténelem „huszonegy civilizációja” számára. Attól függetlenül, hogy mi a véleményünk a történelem Toynbee-féle „törvényeiről” és „rendszeréről”, a tény, hogy létrejöhetett, a történelemtudományt átható erős természettudományos inspirációra utal.

Különlegesen gazdag s érdekes természettudományos hatás áramlott a történetírásba a prehisztórián és a primitívnek nevezett népek tanulmányozásán át. Itt megint, akárcsak a statisztikus és matematikai módszerek esetében, a történetírás egészét átalakította a prehisztória mélységes magmatömege; ismeretében az írott történelem vékony kérge hirtelen még fontosabb lett, de ugyanakkor még nyilvánvalóbb lett esetleges és esendő volta. A prehisztória a történetírás mélylélektana és darwinizmusa egyszerre, enélkül a modern történetírás ki sem fejlődhetett volna. Ezt látta meg mindenkinél korábban és jobban Marx és Engels, ez a marxista történetírás nagy örökségeinek egyike, ehhez az elvhez kell ragaszkodnunk, s nem ahhoz a tényhez, ahogyan s amit a kor egy viszonylag jelentéktelen őstörténészétől átvettek. A prehisztória s a primitív népek kutatása azóta óriási mértékben fejlődött, a mai marxistáknak G. V. Childe és Claude Lévi-Strauss eredményeivel kell dolgozniuk s vitába szállniuk, nem a Morganéval.

Nem a történetírás az egyetlen korunk humán tudományaiból, amely át- meg átitatódott természettudományos gondolkozással. A nyelvészetről nem kell külön beszélni, hiszen nehéz lenne ma már megmondani, hogy a „humán” vagy a „matematikai” és „empirikus” tudományokhoz sorolandó-e. Itt, akárcsak a Toynbee-féle történetírás esetében, el kell választanunk a tényt az értékeléstől: most nem arról van szó, helyesnek tartjuk-e vagy sem a nyelvészet ilyen irányú fejlődését; a matematikai nyelvészetet csupán mint a „két kultúra”, a humán és a természettudományos egybeolvadásának tanúbizonyságát említjük.

A „két kultúra” egybeolvadása szempontjából érthető meg a matematikai nyelvészet divatjával rokon Wittgenstein-divat is. Kétségtelen, hogy e különlegesen nehezen érthető filozófus népszerűségéhez hozzájárul a „különcségeket” mindig kedvelő sznobizmus, de bizonyosan oka természettudományos vagy természettudományosnak látszó fogalmazása is. A kérdés szakértői szerint Wittgenstein nagyon sok fontos dolgot mondott az emberi gondolkozás lényegéről, s hogy ezt természettudományos-matematikai nyelven mondotta el, az legalább annyira jellemző a mi korunkra, mint Spinoza more geometrico etikája a XVII. századra. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kor leghatásosabb gondolkozói sokszor természettudósok voltak: elég, ha Ernst Mach, Bertrand Russell, Alfred North Whitehead, Pierre Teilhard de Chardin, Sigmund Freud, Norbert Wiener nevére gondolunk. Egészében tekintve, igen fontos kivételeket figyelmen kívül hagyva, azt lehet állítani, hogy korunk filozófiája éppen úgy matematikai-természettudományos ihletésű, mint a kor humán tudományai.

Nem lehet tagadni a matematikai-természettudományos inspirációt vagy hatást a „humán műveltség” talán legfontosabb komponense, a művészetek esetében sem. Az absztrakt művészet és a szürrealizmus vállaltan és tudatosan tudományos programjait nem tekintve is, hányszor találkozunk korunk képzőművészetében vagy irodalmában a „másik kultúra” rejtett vagy nyílt hatásával! A Zola kezében még sokszor bántóan durva „kísérleti regény” századunkban fejlődött ki igazán s tökéletesedett több, egymással alig összefüggő ágon is. Így például Galsworthy, Thomas Mann vagy Roger Martin Du Gard művészetének egy-egy része a Zoláéhoz hasonlóan természettudományos inspirációjú.

Ezeknél a XIX. századi értelemben „tudományos” regényírói irányoknál sokkal rejtettebben, de korunk tudományával sokkal mélyebb összhangban tudományosan inspirált a kor legnagyobb regényóriása, Joyce Ulyssese. Hatalmas, formulákkal bajlódó és fogalmakat magyarázó halmazelméleti vagy modern algebrai kézikönyvre emlékeztet leginkább; semmit nem lehet átugorni, a látszólag jelentéktelen definíciók éppen olyan fontosak, mint a mutatós, hosszú levezetések. Aki régi fajtájú levezetéseket-elbeszéléseket vár, Weierstrass vagy Zola modorában, alaposan csalódik, a definíciók meg az axiómák a fontosak; mindennek más a jelentése, mint eddig, még maga a „regény” vagy „algebra” elnevezés is egészen másféle értelemben jellemzi az „ulyssesoid-regények” vagy a modern algebrák tárgykörét, mint régen. A Finnegans Wake talán ezeket a matematikai inspirációjú lehetőségeket éli ki a végső határig, s talán már a számológépre programozott „elektronikus regény” prototípusa.

Napjaink legsikerültebb ulyssesoid regényében, John Updike A Kentaurjában a természettudományos hatás közvetlenül észlelhető, viszont közvetett: csaknem szó szerint megismerhető sok helyen a Scientific American című tudományos népszerűsítő folyóirat hatása. A tudománynépszerűsítés hatása nehezen mérhető, s valószínűleg sokkal nagyobb, mint gondoljuk. Hiszen már a mi költészetünkben is régen megjelentek a „kisiklott elektroncsaládok és sértett csillagrendszerek”, s az Elemi Részek Fizikája meg az űrkutatás az Élet és Tudományon keresztül valószínűleg még jobban bonyolítja majd képzavarral küszködő irodalmunkat. A természettudományok és matematika hatása egyébként régebbi irodalmunkon is észlelhető, elég, ha Karinthy Frigyes és Németh László nevét említjük legjobban ismert példaként. Ők természetesen nem a népszerűsítő irodalomból ismerték meg a tudományt.

Sokkal nehezebb észrevenni vagy éppen lemérni a fordított hatást, a humán tudományok és a művészet hatását korunk természettudományára és matematikájára. Jól ismert történeti tény, hogy az újkori természettudomány megszületésében milyen nagy és fontos volt a humanizmus szerepe; az újkori tudomány a humanista fordítók és kommentátorok munkája nélkül elképzelhetetlen. Mindez azonban régen volt, s például a mi korunk matematikusai, bármennyire becsülik is, nemigen járnak Euklidészhez iskolába. Úgy látszik tehát, hogy ha korunk humán kultúrája valóban sokat is vett át a kor természettudományától, az utóbbi nyugodtan megél minden humán műveltség és művészet nélkül.

Lehet, hogy valóban így lenne, ha a természettudományhoz és matematikához nem lenne szükség – emberre. Eddig azonban a természettudomány és matematika többnyire emberek alkotása volt, s a jelek szerint még sokáig az is marad. Az emberek életéhez és munkájához emberi környezet szükséges, eredményes munkájukhoz pedig még sokkal több; olyasmi, amit jobb név híján „humánum”-nak nevezhetnénk. Tekintsünk talán, általános megfogalmazás hiányában példát.

Az egész modern fizika, de talán az egész modern tudomány legfontosabb műhelye Rutherford cambridge-i laboratóriuma volt. S ezt a nagy hatását nem csupán Rutherford kivételes fizikai lángelméjének köszönhette, ilyen fizikus, vagy még tehetségesebb is, volt néhány ebben az évszázadban. Ilyen ember az nem volt több. A tanítványok emlékezéseiből kiemelkedik Pjotr Kapica cikke (Proceedings of the Royal Society Ser A. 1966. szept. 20.). A híres szovjet fizikus a nagy tanárt és barátot írja le, a mellette töltött évtized s későbbi, otthoni kapcsolatuk alapján. Ez a későbbi kapcsolat a levélváltásra szorítkozott. Rutherford levelei s tanácsai nagyon nehéz években segítették egykori tanítványát bátor helytállásában s munkájában.

Rutherford segítőkészsége s önzetlensége mások leírásából is ismert, sok világhírűvé vált tanítványa indult el az ő ötlete alapján a tudományos világban, s Rutherford soha nem kért részt nevével a dolgozat dicsőségében. Nagylelkűsége és egyszerűsége, a tudományos munka határtalan szeretete, amit tanítványaiba is átplántált; mindezek az emberi tulajdonságok jól lemérhetően segítették az atomfizika fejlődését világszerte. Rutherford szellemi intézetének egyik messzi fiókja a Debreceni Atommagkutató Intézet is.

Másik példaként említhetjük Bertrand Russellt, elsősorban talán cambridge-i professzorságát. Norbert Wiener írja emlékirataiban, milyen döntő hatása volt Russellnek matematikussá válására, egész életére. S itt sem a szigorú értelemben vett szakmai dolgok, hanem a kitűnő emberi tulajdonságok, a professzor által teremtett munkafeltételek, körülmények, az emberi mikroklíma miatt. S ez hihető tanúság, mert Wiener, apját is beleértve minden nevelőjéről ugyancsak leszedi a keresztvizet, s a róla szóló megemlékezések szerint kora legtöbb „nagymenő” matematikusával vagy filozófusával igen rossz viszonyban állott. Annál inkább és fenntartás nélkül segítette azonban tanítványait és a segítségére szoruló kollégáit, nem egy kiváló matematikus köszönheti a kibernetika megalapítójának nemcsak szakmai karrierjét, hanem életét is. Pedig Wiener önéletrajzából világosan látszik, hogy nem volt született pedagógus, s Amerikában maradva valószínűleg nem is lett volna belőle soha nagy nevelő. Russell hatása kellett hozzá, a cambridge-i légkör s később a Massachussets Institute of Technology viszonylag szabad, emberi klímája. Ezek nélkül az emberi kvalitások nélkül a mai matematika valószínűleg más lenne, mint amilyen.

Ugyanígy, a mai biokémia nagy része valószínűleg nem létezne Frederick Gowland Hoppkins, a legendás „Hoppy” nélkül. Hoppy esete talán még érdekesebb, mint az eddigiek, mert ő nem volt „nagy biokémikus” abban az értelemben, ahogyan Rutherford nagy fizikus, Russell nagy filozófus és Wiener nagy matematikus volt. Nem voltak az övékéhez hasonlítható korszakalkotó felfedezései szakmájában. Hoppy nagy felfedezése az volt, hogyan lehet a tehetséges biokémikusokat felismerni, s hogyan kell saját nagy felfedezéseikhez segíteni őket. Szent-Györgyi Albert leírta, hogyan juttatta őt Hoppy egyetlen, nem is jól sikerült előadása alapján az életét megmentő ösztöndíjhoz.

A példákat folytathatnánk, bár nem túlságosan hosszan. A modern természettudomány és matematika nem magános lángelmék, hanem nagy iskolateremtő géniuszok munkájának az eredménye. Nálunk a legszebb példa Korányi Sándor, Fejér Lipót és Sántha Kálmán élete. És a debreceni algebrai iskola rövid tündöklése, amelyben döntő szerepe volt létrehozója, Szele Tibor mélységes emberségének.

Nos, éppen ez az emberség, a tudomány megszületésére alkalmas mikroklíma megteremtése nem természettudományos vagy matematikai képesség. Persze nincsen sok köze a „humán” tudományokhoz sem, ha ez alatt a név alatt csak a történetírást, filológiát, nyelvészetet és a hasonló szaktudományokat értjük. Annál több köze van azonban egy nálunk szörnyen elhanyagolt, de szerencsére kiváló képviselőkkel megáldott tudományhoz, a pedagógiához. Persze a fentebb felsorolt nagy nevelőknek bizonyosan nem sok köze volt ahhoz a valamihez, amit unalmas tankönyvekből ezen a néven oktatnak, nem sok közük volt a „módszeres tanítás” vagy a „tanmenet” különféle agyafúrtságaihoz. De ha azt a valamit jelöljük a pedagógia névvel, ami Szókratész működésében hatott, s Platónon keresztül hozzánkig sugárzik, ehhez nagyon is volt közük, mondhatni, ebből táplálkozott erejük, ennek köszönhető hatásuk. S ez a szókratészi tudomány a szó legszigorúbb értelmezése szerint is „humán tudomány”, a legfontosabb humán tudomány, az ember kalosszá és agathosszá, széppé és nemessé nevelésének a tudománya. Lényegéhez tartozott és elválaszthatatlan volt tőle Szókratész „vidám tudományának” humánuma. Ahogyan Pjotr Kapica írta, Rutherfordra emlékezve:

Rutherford halála évében (1937) vége lett a tudományos munka vidám napjainak, ifjúságunk legnagyobb örömének. A természettudomány elveszítette szabadságát. A tudomány termelőerővé vált. Gazdag lett, de szolga, és egy része titokba burkolódzott. Nem tudom, ma is a szokott módján nevetne még, s tréfálna Rutherford.

Lehet, hogy a „két kultúra” problematikája hiányérzésből táplálkozott, és valami mély nyugtalanság tört elfogadható szavakban felszínre benne? Éppen az, amit Kapica olyan szépen és olyan pontosan megfogalmazott: ma már nem lenne Rutherfordnak nevetős kedve…? Így, a kor egyik legnagyobb fizikusának a szavaival egészen másként hangzik ez, s egészen más a jelentősége, mint Dürrenmatt közismert darabjának – megint példa a „két kultúra” kölcsönhatására –, a Fizikusoknak. Dürrenmatt kritikája felületes és elkeserítő, Kapica vallomása szomorúsága ellenére is vigasztaló. Ugyanazt bizonyítja, amit Albert Einstein és Norbert Wiener felháborodott tiltakozása az atomtitok ellen, Szilárd Leó és Joliot-Curie következetes béke-propagandája, Bertrand Russell tiltakozásai és Sántha Kálmán megingathatatlan szilárdsága. Azt, hogy a természettudomány máig őriz olyan értékeket, amiket a szókratészi értelemben humán értékeknek nevezhetünk. Azt az örömet és megelégedést, amire Kapica célzott. A természettudomány „vidám tudomány” volt, olyan értelemben, ahogyan hajdan a trubadúrok „vidám tudománynak” nevezték mesterségüket. Emberségre nevelő erő volt, nagy kaland és nagy szórakozás.

Snow híres előadásának egyik érdeme, hogy nagyon határozottan figyelmeztetett, mennyire nem volt közvetlen kapcsolata egészen a XX. századig technikának s tudománynak. Az ipari forradalmat ügyes mechanikusok munkája segítette, s éppen az ipari forradalom hazájában, Angliában, annyira hiányoztak a tanult mérnökök, hogy a XIX. század második felében német szakembereket kellett importálni, akik minden ipari háttér nélkül, a romantika, s a nemzeti öntudat hevében teremtett új, teljesen elméleti jellegű egyetemeiken tanulták meg az „alkalmazott tudományt”. S abból az intézményből, amelyet Napóleon azért hívott életre, hogy hatalmas vállalkozásainak technikai, praktikus fedezetét biztosítsa, az École Polytechnique-ből nem gyakorlati igényeket kielégítő mérnökképezde, hanem elsősorban elméleti tudományos centrum lett. Gergonne, Cauchy, Sadi Carnot, Fresnel, Poncelet – s a névsor folytatható lenne tetszés szerint – említése illusztrálja, milyen volt az a tudomány, amit Napóleon iskolájának mérnökei teremtettek. A modern matematika és a matematikai fizika minden területén találkozhatunk az úttörők között ezekkel a nagy politechnicienekkel, de a modern technika megteremtéséhez nem sok közük volt. Teljesen igaza volt Snow-nak: „alkalmazott tudományról” nem lehet beszélni a XX. századig, pontosabban az elektronikáig. Addig a technika fejlesztése mesteremberek dolga volt. Azóta a tudósoké. Azt is Snow mondotta ki először határozottan, hogy ez óriási, ma még beláthatatlan jelentőségű változás.

A polgári történetírás, számos kísérlet ellenére máig sem tudott megbirkózni technika és természettudomány kapcsolatának nagy kérdéseivel. Egyik jelentős kísérletnek Makkai László analízise tekinthető, aki Marx néhány alapvető megállapításából kiindulva feltárta a technikai fejlődés elvi jellegzetességeit, és meghatározta a technológia helyét a társadalmak történetében. Az ember, helyzete megkönnyítésére, egyre több biológiai képességét helyettesítette eszközökkel, végül az izomerejét helyettesítő energiaforrások vezérlését is megkísérelte gépi berendezés útján szabályozni, s így nem kellett a problémák megoldására minden esetben agymunkát fordítania. Ezen a ponton vált elkerülhetetlenül szükségessé a technológiában természettudomány és matematika állandó alkalmazása. Ez a határ, ahonnan kezdve a technika fejlődése elképzelhetetlen az elméleti és elvont tudomány haladása nélkül. Általánossá ez a folyamat csak a második világháború után vált, de még a múlt században kezdődött, s talán a gépgyártás fellendülése és elsősorban az elektrotechnika kialakulása és gyors fejlődése indította el. Ehhez csatlakozott a belső égésű motorok elterjedésével a nehézvegyipar, majd általában a kémiai ipar, amely az orvostudomány első komoly kémiai jellegű eredményeivel karöltve a gyógyszeripar megteremtéséhez vezetett. A hatalmas mértékben megnövekedett ipari tevékenység addig elképzelhetetlen energiaellátási feladatok megoldását igényelte, s külön, fontos iparágként kialakult az erőművek technológiája, amelynek a második világháború óta egyik legfontosabb s legtöbbet ígérő fejezete az atomenergiával dolgozó erőművek tervezése és üzemeltetése. A szállítástechnika megszokott eszközeinél, a vasútnál és a hajónál fontosabb lett a gépkocsi és a repülőgép. A megnövekedett olajszükséglet nemcsak a kémiai iparban, a geológiában is új fejezetet teremtett. Ennek az új geológiának a tapasztalatain felnőtt technikus-tudósok mintegy munkájuk melléktermékeként hatalmas gázmezőket fedeztek fel Amerikában, a Szovjetunióban, legutóbb pedig Hollandiában, s ez az új energiaforrás az elkövetkező néhány évtizedben a világ iparilag egyébként is legerősebb vidékeit még tovább erősíti. Termelés, szállítás és energiaellátás ezer szállal, hihetetlenül bonyolultan összefüggő világában érthetően roppant megnőtt a hírközlés fontossága. Az információ szerzése, továbbítása és tárolása ennek az egész komplex gazdasági tevékenységnek egyik centrális problémája lett. A megoldásra létrehozott matematikai elmélet, az információelmélet, most körülbelül ott tart, ahol a XVII. század közepén a differenciál- és integrálszámítás: néhány szerencsés definíció segítségével merészen elindult a matematikai ismeretlenek bizonytalan óceánján, sok helyen maga mögött hagyva a biztos, egzakt megalapozás világítótornyait, s a gyakorlat igénye által hajtva, sietségében még azt sem mindig tudja pontosan eldönteni, vajon valóban új vizeken evez-e, vagy másfelől közelített meg régen ismert partokat… Pontosabban: saját területén, azaz a hírközlés optimális viszonyainak a vizsgálatában egzakt módon tud dolgozni, de az elmélet nagy vonzereje éppen az, hogy ezen az eredeti területen túl nagyon sok csábító alkalmazási lehetőséget kínál a kvantumelmélet interpretációjától kezdve a biológián és a nyelvészeten át az etnográfiáig. Ezek közül az alkalmazások közül sok csak az információselmélet szókészletét veszi kölcsön: a „zajos csatorna”, a „kódolás” és „dekódolás”, a „hír”, az „információmennyiség”, a „forrás”, az „információkapacitás” stb. divatos kifejezéseivel öltözteti fel saját problémáit, de néha – mint pl. a genetikai kódolás esetében – az információelmélet szókészlete ténylegesen segíthet a kérdés megfogalmazásában.

Az információ látszólag egyszerű alaptulajdonságai – pl. hogy egy adott hírközlő berendezésben az információ nem továbbítható egy maximálisnál nagyobb sebességgel, hogy a továbbított jelsorozat jelei nem teljesen függetlenek egymástól, hogy a zaj miatt a gyakorlati hírátvitelben mindig szükség van felesleges jelekre, ún. „terjengősségre” stb. – közvetlenül átvihetők a nagy üzemek és vállalatok vezetésének elméletébe. Így pl. sohasem lehet várni, hogy egy rendelkezés tetszés szerinti sebességgel és hibátlanul terjedjen, a rendelkezés lehetőleg hibamentes átvitele pedig nagy időveszteséggel jár. Ahhoz, hogy egy rendelkezés érthető legyen, gyakran igen terjengősnek kell lennie. Azzal is számolni kell, hogy a „zaj” miatt állandóan eltűnik „információ”, amit pótolni kell. A gazdasági életben az „információ” mindig erősen „zajos csatornán” keresztül terjed, az „információ” által biztosított szervezeti rend degradálódik, mind nagyobb lesz a rendszer bizonytalansága, egyre több „hiba” fordul elő, egyre több egymástól különböző tag lesz a rendszerben. Ahogyan mondják, nő a rendszer varietása.

Ez a varietás azonban nem nélkülözhető. Váratlan külső hatásokat ugyanis csak „valószínűségi struktúrájú”, varietással rendelkező rendszerek tudnak feldolgozni és „megemészteni” anélkül, hogy közben instabil állapotba kerülnének. Egy vállalat vagy üzem csak akkor tud szembenézni a véletlenszerűen adódó követelményekkel, csak akkor tud alkalmazkodni, egyszóval csak akkor tud tartósan „élni”, ha minden döntés (gazdag s hajlékony visszajelentő hálózaton keresztül egymást befolyásoló részrendszereken át automatikusan eloszolva) hozzásegíti az egész rendszert egy új egyensúlyi rendszer létrehozásához. Csak az első döntés a vezető feladata, a többit egy kellő variációs lehetőséggel ellátott szervezetnek automatikusan kell teljesíteni. Ennek a szervezetnek egyes részletei elektronikus számítógépeken utánozhatók, s így – megfelelő véletlen zavarását, „zajt” vezetve a számítógépbe – egyes fiktív vagy valóságos helyzetekkel és döntésekkel modellkísérletek végezhetők. A számítógépek a modern ipari és gazdasági életben hasonló szerepet töltenek be, mint a hajó- és repülőiparban az áramlástani modellkísérletek. De a kétféle kísérlet között óriási az elvi különbség: a hidro- és aerodinamikai modellkísérletek egy előre kiszámított vagy elvileg kiszámítható helyzet ellenőrzésére valók, a véletlen zavarással valószínűségi modellé tett számítógép-kísérletek előre végig nem gondolt s előre végig nem gondolható lehetőségek gazdag labirintusában keresik az új egyensúlyra vezető megoldást. A rendszer (vagy modell) valószínűségi struktúrája determinálja a megoldást, de ez a struktúra csak statisztikus keretek között adott, a rendszer egyes tényleges állapotairól mindaddig, amíg meg nem valósultak, egy statisztikus eloszláson kívül semmit sem tudunk. Viszont csak a már ténylegesen megvalósult állapot determinálja, megint statisztikusan, a rendszer következő állapotát. Az optimális stratégia kialakítása az óriás-számítógépek nélkül elképzelhetetlen, s az optimális stratégiának megfelelően irányított automatizált termelésben megint a számítógépeké a döntő szó. Ezek a számítógépek viszont meg sem konstruálhatók nehéz absztrakt matematikai, matematikai-logikai stúdiumok nélkül, s megépítésükhöz a tradicionális elektrotechnikán kívül szükség van a modern természettudomány egyik friss, rohamosan fejlődő ágára, a szilárd testek fizikájára.

Ez az egyetlen, többé-kevésbé analizált példa azt a célt szolgálta, hogy bemutassuk: a modern technikai és gazdasági élet elképzelhetetlen a legalaposabb természettudományos-matematikai felkészültség nélkül. A modern technikát át- meg átszőtte a tudomány, ez az éltető ereje, nincs többé éles határ kutatás és technika között, a tudomány – minden területen – észrevétlenül és megszakítás nélkül megy át a technikába. Úgy látszik, hogy az utópia, amit a természettudományos műveltség XVII. századi megalapozói álmodtak, valóra vált.

…Miután a víz, tűz, levegő, csillagok és minden, minket körülvevő test hatását éppen olyan jól megismertük, mint amilyen jól ismerjük a kézművesek különféle mesterségeit, csak azután remélhetjük, hogy ugyanúgy alkalmazhatjuk is azokat, s így a természet uraivá lehetünk

, írta a Discours végén Descartes.

Évek múlva nagy vitákat kiváltó előadása után Snow még egyszer, mintegy a vita eredményét összefoglalóan, ezt írta:

Az embernek nem szabad megvetnie az elemi szükségleteket, ha őt magát már kielégítették, másokat viszont még nem. Ha valaki így jár el, az nem vall nagy lelki felsőbbrendűségre. Ez egyszerűen embertelen, vagy pontosabban: emberellenes magatartás. Ezt szántam én valójában egész érvelésem magvának. Mielőtt megírtam volna az előadást, ezt akartam címéül adni: Gazdagok és szegények. Talán jobb lett volna, ha nem változtatom meg szándékomat. A tudományos forradalom az egyetlen módszer, amelynek révén a legtöbb ember megszerezheti az alapvető dolgokat – az élet meghosszabbítását, az éhségtől való mentességet, a gyerekek életben maradását –, azokat az elsődleges dolgokat, amelyeket mi adottságnak tekintünk, s amelyekhez valójában úgy jutottunk hozzá, hogy nemrég estünk át saját természettudományos forradalmunkon…

Közismert, milyen borzalmas körülmények között él az emberiség nagyobbik fele. Krónikus rosszul tápláltság, hihetetlenül nagy csecsemőhalandóság, rövid átlagos életkor, járványok, éhhalál, vallási és faji gyűlölködés, endemikus háborúk és villongások, elnyomás, analfabetizmus, volt gyarmatosító népek kapzsisága és viszálykeltő manipulációi nyomorítják a világ nagyobbik felét. Az igazi „két kultúra” a jóllakott autósoké a világ egyik felén, s az éhező nyomorultaké a másikon. De az éhezők szeme kinyílt, s látják, hogy a gazdagok jó életét nem különleges „faji” képességeik eredményezik, hanem országaik „tőkeerős” volta, a technika ügyes kihasználása. A technika segítette ezeket az országokat saját belső nyomoruk leküzdésében, s ez a technika – a szegények vezetői jól látják – megtanulható.

Az az igazság, hogy a technika roppant egyszerűen megtanulható

– hangoztatja folyton Snow.

Igaz ugyan – folytatja –, hogy mi egy kis előnnyel indulunk. Nem annyira a hagyomány miatt, gondolom, hanem mert nálunk már a gyerekek is mechanikus játékokkal játszanak. Az alkalmazott tudomány morzsáit szedegetik, mielőtt még olvasni tudnának.

Ezt azonban meg tudják tenni az elmaradott nemzetek is, a múltban Japán és ma Kína gyors indusztrializációja önmagában is elég figyelmeztetés lehetne az öntelt Nyugatnak. Ha a fejlett Nyugat nem segít a világ éhező felének elemi szükségleteik kielégítésében, nehezebben, sok szenvedés és nélkülözés árán megszerzik ők maguk, de akkor mi jogon várja el Nyugat, hogy a nélküle vagy éppen ellenére megszerzett hatalmat ne fordítsák ellene? Nincs más út, a fejlett nemzeteknek teljes erővel segíteni kell a szegényeket. De nem úgy, mint

Xavieri Szent Ferenc vagy Albert Schweitzer, akik ázsiaiaknak és afrikaiaknak szentelték életüket, nemesen, de paternalisztikusan. Nem az ilyen európaiakat fogadják szívesen Ázsiában és Afrikában. Nekik olyan emberek kellenek, akik kollégákként mennek oda, átadják a tudásukat, becsületes technikai munkát végeznek, azután eltűnnek. Szerencsére, éppen a természettudósoktól és technikusoktól nem idegen az efféle magatartás…

Ilyen embereket kell nevelni, sokat. Snow példaként a Szovjetunióra hivatkozik, ahol már régen látják ezeket a problémákat.

Ezen a területen – írja –, hacsak amerikaiak és angolok nem neveljük magunkat értelmesebben és több képzelettel, az oroszok nyilván előnyben vannak. Éppen itt bizonyult máris nevelési politikájuk roppant eredményesnek. Nekik vannak ilyen célra nélkülözhető szakembereik.

A szakember-kérdés a világ egyik nagy problémája. Hiszen a népesség szaporodása egymagában olyan bonyolult helyzetet teremt, amit a szokásos technológiai keretek között megoldani a legjobb jelenlegi módszerekkel sem lehet; pár év múlva még ahhoz is, hogy a jelenlegi szinten élelemmel tudják ellátni az emberiséget, meg kell művelni a sivatagi területeket is. Az ehhez szükséges vizet azonban kellő mennyiségben csak a tengerből lehet nyerni. A tengervíz sótalanítása csak atomenergiával üzemeltetett, erőművel összekapcsolt öntözőművekkel oldható meg – a szó szerint nemcsak éh-, hanem szomjhalál szélére is kergetett emberiséget egyedül a tudománnyal szövetkezett technika, a szakemberek légiói menthetik meg. Tervekben nincs hiány, de nincs elég szakember, talán azért, mert ez nagyon hosszú távon kifizetődő, s elsősorban a világ éhesebb és szegényebb felét érdeklő munka. Pedig egy nagy technikai apparátussal, kellő befektetéssel megvalósított öntözési program pl. a Szaharából emberek millióit ellátni képes oázist teremthetne.

Az új, hatalmas lehetőségekkel dolgozó technika teret igényel, távlatokat, már csak hatásossága és a nagy befektetések miatt is. Az új technika világrészekben kénytelen gondolkozni, távközlő berendezések, utak, vasutak, hatalmas olaj- és gázvezetékek ideg- és artériahálózatával szövi a világot egyetlen élő egésszé.

A XVII. századi technikai fejlettség mellett a gazdaságilag fejlett és elmaradott országok között a rabszolgakereskedelem volt a gazdagoknak a legkifizetőbb „kapcsolat”, a XIX. században a rabszolgakereskedelem egy speciális formája: a gyarmatosítás. Ezt is a technikai fejlettség szabta meg, a kizsákmányoláshoz szükséges eszközök helyhez szállítása olcsóbbá vált, mint a rabszolga elszállítása. A XX. század egész világot egységessé szövő technikája mellett a szegények gazdaggá tétele az igazi „big business”. A technika eggyé olvasztotta a világot, a következő hasznot hajtó lépés most már csak a beteg részek „meggyógyítása” lehet. S ez egyben a világ egyetlen lehetősége.

Túlélhetjük-e a technikát? a címe Neumann János egyik magyarul is megjelent tanulmányának, amelyben a világméretűvé vált technika lehetőségeit és veszélyeit analizálja.

A század első felében – írja – a gyorsuló ipari forradalom elérte abszolút korlátját, nem a műszaki fejlődést, hanem egy lényeges biztonsági tényezőt illetően. Ez a biztonsági tényező, amely a tizennyolcadik század közepétől a huszadik század elejéig szabad utat biztosított az ipari forradalomnak, lényegében véve a földrajzi és politikai élettér volt: a technikai tevékenység egyre növekvő földrajzi tere, a világ növekvő politikai integrációjával párosulva. Ebben a táguló keretben helyet találtak a technikai haladás által létrejött legfőbb feszítőerők. Most ezt a biztonsági mechanizmust súlyosan korlátozza valami; szó szerint és képletesen, kifogytunk a helyből. Hosszú lejáratra, kritikus módon kezdjük érezni a Föld véges, tényleges méretének hatását… A válság az 1940-es években vált láthatóvá, és egyes szakaszai 1914-ig követhetők visszafelé. A mostantól 1980-ig eltelő években feltehetően minden korábbit messze felülmúló méretűvé fog fejlődni.

A válság ugyan a hihetetlenül gyorsan fejlődő technika és a hozzá képest szűkké váló Föld miatt manifesztálódik, de a veszélyt nem ez a tény okozza.

A technika lényegében semleges, csupán eszközöket biztosít a szabályozáshoz, amely bármely célra felhasználható, és minden iránt közömbös…: ugyanaz a technika, amely létrehozza a veszélyt és az instabilitást, önmagában hasznos, vagy szorosan összefügg azzal, ami hasznos. Valójában mennél hasznosabb lehetne, annál inkább fokozhatják hatásai a labilitást. Nem valamelyik különleges felfedezés különlegesen perverz, romboló mivolta okozza a veszélyt. A technikai hatalom, a technikai hatékonyság kétarcú vívmány. A veszély a lényegéből fakad.

Nem lehet valamilyen „fehér” meg „fekete” technikát elkülöníteni, s nem lehet a technikai fejlődés ütemét lassítani, mert

a technika betiltása … ellentétes az ipari korszak egész erkölcsével. Összeegyeztethetetlen a szellemiség fő formájával, ahogyan korunk azt felfogja… Az egyetlen szilárd tény, hogy a nehézségek a hasznos és építő, de ugyanakkor veszedelmes fejlődésnek tulajdoníthatók. Alkalmazkodni tudunk-e a szükséges gyorsasággal? A legtöbb reménnyel az a válasz biztat, hogy az emberi nem már kiállt hasonló próbákat korábban, és úgy látszik, vele született képessége, hogy változó mennyiségű baj után mégis felülkerekedjék. Előre kész receptet kérni nem lenne célszerű. Csak a szükséges emberi tulajdonságokat határozhatjuk meg: türelem, rugalmasság, intelligencia.

Azt a türelmet, rugalmasságot, intelligenciát, ami a technika – a semleges technika – jó irányba vezetéséhez szükséges, semmi olyan hatásosan nem olthatja az emberekbe, mint a művészet. Az ember alkalmazkodási energiájának egyik leghatalmasabb forrása mindig a művészet volt, s hogy ma ilyen fejlett tudományunk és technikánk lehet, azt annak is köszönhetjük, hogy a középkori katedrálisok tiszta formái s a gregorián kórusok szárnyalása megtanította az embereket látni és hallani, s a kifinomult látás és hallás az empirikus módszereken keresztül, az újkori természettudomány egyik bázisa lett. Jól tudjuk Villard de Honnecourt megőrződött vázlatkönyvéből, hogy a műszaki rajz alapjait a nagy katedrálisépítkezéseken tanulták meg Európa kőművesei. Tőlük vették át, a katedrálisépítő kőművesmesterektől, elébb a francia egyetemek magiszterei, azután az itáliai reneszánsz udvarok mérnök-matematikus művészei. Szinte szabály, hogy a nagy technikai-természettudományos forradalmakat mindig megelőzte valamilyen nagy művészi virágzás: a neolit falukultúra technikai forradalmát a felsőpaleolit barlangfestészet és csontfaragás hallatlan erejű vizuális objektivizációja, az egyiptomi technika standardizált évezredeit az egész fejlődés elején az Első Birodalom mastaba-sírjaiban talált képek életvidám, nagyszerű realizmusa, az V. és IV. századi görög matematika csúcsteljesítményeit a későarchaika és a klasszika. Láttuk már, hogy az újkori technika és természettudomány megszületése közvetlenül összefügg a művészettel, és feltehető, hogy a XIX. századi matematikai és matematika-fizikai analízis hosszas, finom levezetéseihez szükséges türelem megszerzésében jó iskola volt az emberiségnek a Haydntól Beethovenig terjedő kor zenéje s a kor nagy analitikus regényóriásai. A művészet az emberiség nevelője, élő művészettel éltetett emberektől minden területen nagy teljesítményeket lehet várni. Európát – szó szerint – a román katedrálisok művészete segítette az első fontos szellemi lépésekben. Az egész reformáció is, üres szócséplés lett volna, ha egyetlen hatalmas művészi élményre nem hivatkozhat monomániákus biztonsággal: a Bibliára.

Orpheusz és a madaraknak prédikáló Szent Ferenc egyforma művészet szimbólumai: a technika semlegességét feloldó, az ember iránt elkötelezett művészeté. A technika és a tudomány mindig semleges, de a művészet mindig „pártos”. A jó művészet éppen azokat a tulajdonságokat erősíti s teremti meg az emberekben, amiket Neumann János mint a technika „túléléséhez” szükséges emberi erényeket sorolt fel. Minél inkább fejlődik a technika, annál inkább szükséges a művészet. Az a művészet, amelyik nem „esztétikum”, hanem az élet értelméhez és lényegéhez tartozó valóság.

Így él Galilei
A tudománynak háza vagyon
Véges végtelen
Tudás és tudomány
Németh László. Arcok és vallomások
Befejezetlen jelen. Tudománytörténeti tanulmányok
Kalandozás a tudományok történetében. Művelődéstörténeti tanulmányok
Egy szabad ember. Írások Vekerdi Lászlóról
Jegyzet

A tanulmányt először a Magvető Almanach közölte.

Forrás

Vekerdi László: Kalandozás a tudományok történetében. Művelődéstörténeti tanulmányok. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1969. 336–362. p. (Elvek és utak.)