Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban

Vörös Imre
Részletek
fizika, csillagászat, asztronómia, természetszemlélet, felvilágosodás

Tartalom

Bevezetés
I. „Látod-e, melly kicsiny itt a Föld…” (A kozmosz képe a felvilágosodás kori magyar irodalomban)
1. Előzmények
2. Ptolemaiosztól Newtonig (Fiziko-teológiai irodalmunk kezdeteinek eklektikus természeti világképe)
3. A newtoniánus kozmológiai felfogás diadala
4. Isten vagy Természet?
5. A kozmosz mint lírai élmény
II. „Mosolyodni kezd az hajnal világunkra…” (Felvilágosodás kori tájleíró költészetünk eszmei forrásai és ábrázolási technikája)
1. Előzmények
2. A barokk tájleírás módszereinek továbbélése irodalmunkban
3. A fiziko-teológiából kibontakozó tájleíró technika
4. Törekvések a táj egyéni arculatának ábrázolására
5. „Kertem nárciszokkal Végig ülteted” (A kert mint jelkép a felvilágosodás kori magyar irodalomban)
6. Előzmények
7. A mulatókert
8. A szerelem kertje
9. A sztoikus megnyugvás kertje
10. A sorskert (élet- és halálkert)
III. „Az állatoknak elmélkedő meg-tekéngetések” (Állat-jelképek és az állatok valós ábrázolása a felvilágosodás kori magyar irodalomban)
1. Előzmények
2. Az állatvilág allegorikus–misztikus szemléletének háttérbe szorulása a magyar felvilágosodás korában
3. Az állatmese műfaji differenciálódása
4. Kísérletek az „állati lélek” fogalmának értelmezésére
5. A hiteles természetábrázolásra való törekvés kibontakozása
V. „Partra szállottam. Levonom vitorlám…” (A falusi élet dicsérete a felvilágosodás kori magyar irodalomban)
1. Előzmények
2. A falusi élet dicsérete a felvilágosodás korának magyar irodalmában
VI. „Feltámad meginten a pásztorok napja…” (Pásztorköltészetünk a felvilágosodás korában)
1. Előzmények
2. Faludi munkássága és a magyar ekloga megújulása
3. Faluditól Csokonaiig (Rokokó pásztorköltészetünk útjai)
4. A pásztorköltészet es a „poésie descriptive” találkozása
5. A pásztorköltészet es a „Beatus ille” tematikájának össze kapcsolódása, társadalmi mondanivalójuk megerősödése
6. Felvilágosodás kori pásztorköltészetünk csúcspontja: Csokonai bukolikus művei
7. A bukolikától a magyar puszta költészetéig
VII. „Itt laktak tollatlan kétlábú állatok…” (Az emberi test a felvilágosodás korának magyar irodalmában)
1. Előzmények
2. Szépség és csúnyaság
3. A „mulandóság költészetének” új elemei
4. Ember és természet
5. Természetszemlélet és nemzetkarakterológia
Összefoglalás
Névmutató

szóelválasztás
Táj közeledő viharral
Schallhas Károly Fülöp · 1795 körül

Bevezetés

A „természet” a felvilágosodás korának kulcsszavai közé tartozik, fogalmi körülhatárolása azonban rendkívül nehéz. A magyar nyelv értelmező szótárának tanúsága szerint csupán mai szóhasználatunk kilencféle jelentését ismeri. Témánk szempontjából ugyan nem mindegyik jöhet közülük számításba (pl. a „természetben fizet” kifejezés által tükrözött értelem), de még így is legalább hat jelentéssel kell számolnunk:

  1. „A térbeli és időbeli lények, tárgyak összessége, a szerves és szervetlen világ a benne előforduló jelenségekkel együtt; mindaz, ami földünk törvényei szerint alakult, illetve alakul, terem.”
  2. „Az emberi települést körülvevő fizikai, főleg növényi világ, földrajzi környezet; különösen az, ami a táj szépségét adja.”
  3. „A civilizációtól nem érintett ősi állapot, illetve ennek elképzelése mint a civilizált emberi társadalom ellentéte.”
  4. „Az ember akaratától függetlenül érvényesülő alkotó és alakító erő.”
  5. „Valakinek vagy valaminek eredeti valósága, megjelenési, látható formája.” Például: „természet után fest”.
  6. „Élőlénynek vagy valamely dolognak életmódját, hatását, létét, működését alapvetően meghatározó eredeti hajlam, sajátosság, tulajdonság.”

További nehézséget okoz az a tény, hogy a szó értelmezése az idők folyamán is változott. Mint elemzéseink során visszatérünk rá, az Arisztotelész által (a Metafizika negyedik fejezetében) adott meghatározás a fentiek közül többé-kevésbé a 6. pontnak felel meg, a platóni és az újplatonikus filozófia természetszemlélete viszont, amely a szemünk előtt feltáruló világmindenségnek az örök eszmék tükörképeként megjelenő szépségét hangsúlyozza, inkább az 1., illetve a 2. ponthoz áll közel. Arisztotelész egyébként nem egy műben azt a gondolatot is kiemeli, hogy a természetben az ember javát szolgáló célokság nyilvánul meg. A legtöbb vitát hosszú évszázadokon át az váltotta ki, amit a fenti 4. pont csupán részlegesen, az ember és a természet kapcsolatára vonatkozóan érint, tudniillik hogy a természet mennyiben tekinthető önálló princípiumnak, önállóan ható erőnek. Egyszerűen az anyagvilágban működő törvényszerűségek összességét jelenti-e, vagy pedig az anyagvilág fölött álló fogalom? S ha ez utóbbi, akkor mi a viszonya Istenhez: alá van-e rendelve neki mint az anyag formálására szolgáló másodlagos ok, vagy magával Istennel azonos, avagy éppenséggel Isten helyébe lép? Mindezeknek a kérdéseknek felvilágosodás kori irodalmunkban való jelentkezését főként dolgozatunk első két fejezetének tematikájával kapcsolatban kell majd áttekintenünk. Az értelmező szótárban 3. pontként szereplő jelentés elsősorban az ember és a természet viszonyának rousseau-i felfogása révén kerül előtérbe, az 5. pontban olvasható meghatározás pedig a természet hű ábrázolására való igény felvilágosodás kori megerősödésének kapcsán válik fontossá.

Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy témánk nem a természettudományok története a felvilágosodás kori Magyarországon, épp ezért nem foglalkozunk például azzal, mikor, kik és milyen fizikai elméleteket tanítottak a korabeli oktatási intézményekben, s azzal sem, milyen szorosabb értelemben vett szakkönyvek jelentek meg a szóban forgó tudományok területén. Dolgozatunk tárgya felvilágosodás kori íróinknak, költőinknek az irodalmi alkotásokban tükröződő természetszemlélete, ennek a szemléletnek a változásai, valamint – amikor ez lehetséges – annak megvizsgálása, milyen szerepet játszott a természetszemlélet az írói-költői alkotások megformálásában. Anyagunk így két fő pólus körül, két gondolatkörben rendeződik el: egyik a természettudományoktól befolyásolt új világképnek az irodalomban való jelentkezése, a másik pedig a természet mint költői tárgy, motívum, stíluselem a korszak irodalmában. Magától értetődik, hogy az első gondolatkörrel kapcsolatban számos olyan, ma már joggal feledésbe merült művet, egyebek közt száraz tankölteményeket is szemügyre kell vennünk, amelyeknek esztétikai értéke meglehetősen csekély, a bennük fokozatosan kibontakozó új világértelmezésnek mint előzménynek vagy mint kortárs eszmei áramlatnak a megragadása azonban, az összefüggések fölvázolása révén, a remekművekről alkotott képünket is árnyaltabbá, gazdagabbá teheti. Igaz, a költészet – és épp a legnagyobbaké – sok tekintetben mindvégig megmarad a természet közvetlen-naiv szemlélőjének, ugyanakkor viszont – mint például a tájleíró versek kapcsán látni fogjuk – a nézőpont megválasztásában, a leírás sorrendjének kidolgozásában vagy a természet bizonyos jelenségeinek előtérbe állításában, egyes motívumok gyakoribb alkalmazásában olyan, a korszak eszmei forrásaiból eredő tendenciák ismerhetők fel, amelyek még a legközvetlenebb személyes élmények művészi feldolgozásában is tetten érhetők. Témánknak fentebb említett két pólusa tehát, minden különbözőségük ellenére, szorosan összefügg egymással.

Vizsgálatainkat egy további szempont figyelembevételével még pontosabban körülhatárolhatjuk. A természet problematikája ugyanis a felvilágosodás korában minden régebbi periódushoz képest szélesebbé válik: többek között belőle vezetik le az emberi jogokat, az erkölcsi normák hivatkozási alapjául is szolgál, a „természetes vallás” elmélete pedig még a hit világában is elsődleges fontosságot tulajdonít neki. Ezen a szinte végtelenbe vesző területen belül – a dolgozatunk címében kiemelt természetszemlélet szó szűkebb jelentéskörének megfelelően – a témát a szemlélt, vagyis az úgynevezett látható természetre korlátozzuk, s az egyes fejezeteket ennek a látható természetnek a perspektívája szerint rendezzük el, a kozmosz látványától kezdve a tájon, a kerten, az állatvilágon, a falusi és a pásztori életen át egészen az anyagi természet összefüggéseiben szemlélt emberig. Jegyezzük meg, hogy a határt – mindenekelőtt az emberrel kapcsolatban – másutt is meg lehetne vonni, hiszen az ember belső világa, érzelmi tartománya is része a természetnek, s ebből a meggondolásból például a felvilágosodás korában oly jelentős szentimentalizmussal is részletesebben foglalkozhatnánk. A pszichológiai megközelítésnek, az emberi szubjektum elemzésének a dolgozat szempontjai közé emelése azonban szétfeszítené a vázolt módszertani kereteket, amelyek elsősorban az élettelen és az élő természet konkrét anyagi valóságára vonatkozó nézetek fejlődésének, változásainak számbavételén alapulnak. A téma körülhatárolása persze nem jelentheti a szálak erőszakos elvágását, hiszen a táj látványa, a falusi élet szépségeinek kultusza vagy a természet szemléletének egyéb mozzanatai elválaszthatatlanok a hozzájuk fűződő emberi érzelmektől: ilyen esetekben mindig hangsúlyozzuk is a szentimentalizmusnak az adott területtel kapcsolatos szerepét. Annál inkább, mivel a falusi élettel, valamint a pásztorok világával foglalkozó fejezetekben nyilvánvalóan kevésbé érvényesül a szorosabb értelemben vett természettudományokra épülő világképi meghatározottság, s fokozottabb mértékben előtérbe kerül a természethez való viszony erkölcsi dimenziója.

Joggal vetődik föl a kérdés, hogyan határozható meg a természetszemlélet felvilágosodás kori tendenciáinak viszonya az olyan hagyományos irodalomtörténeti kategóriákhoz, mint a barokk, a késő barokk, a rokokó vagy a neoklasszicizmus. A válasz korántsem egyszerű. Tagadhatatlan például a természet miniatűr szépségeiben (is) elgyönyörködő fiziko-teológiai leírások rokokó jellege. Ugyanakkor azonban a fiziko-teológiai szemlélet nem kapcsolható egyértelműen a rokokóhoz: egyik legkövetkezetesebb magyar képviselőjének, Szőnyi Benjáminnak a munkássága tipikusan késő barokk jelenség, másrészt létezik a rokokónak olyan változata is (többek között Faludi költészete), amely érintetlen a fiziko-teológia hatásától. A természetszemlélet különböző tendenciái tehát bonyolult módon át- meg átszövik az említett irodalomtörténeti kategóriákat. Gyakran persze könnyebb a helyzet: világosan meghatározhatók például a barokk tájleírások jellemző vonásai, bukolikus költészetünk jelentős része pedig egyértelműen a rokokó jegyeit hordozza. Az ehhez hasonló, irodalomtörténeti szempontból megnyugtatóan tisztázott esetekben magától értetődően támaszkodni tudunk az említett fogalmakra, a természetszemlélet különböző tendenciáinak alapvető meghatározására való felhasználásuk azonban erőltetett konstrukcióhoz vezetne.

Ami a téma időhatárainak kijelölését illeti, nem egy esetben olyan szerzőkkel is foglalkoznunk kell, akiknek a munkássága többé-kevésbé még a felvilágosodás magyarországi kibontakozását megelőző periódushoz kapcsolódik, de műveikben már olyan irányzatok jelentkeznek, amelyeknek a felvilágosodás korában is megvan a maguk szerepe. Egyébként valamennyi fejezet a benne foglalt anyag művelődéstörténeti előzményeinek áttekintésével kezdődik. Ez a művelődéstörténeti anyag ugyanis, eredeti formájában vagy közvetett hatása révén, hozzájárult a felvilágosodás kori eszmék alakulásához. Az előzmények áttekintése egyúttal lehetővé teszi az egyes terminusok fogalmi változásainak számbavételét is, ennek segítségével pedig jelentésük pontosabb definiálását.

A jegyzetek mindegyik témakör kapcsán utalnak a legfontosabb szakirodalomra, ezért külön bibliográfia készítése – amely lényegében ugyanezeket a műveket sorolná föl még egyszer – nem látszik szükségesnek.

I. „Látod-e, melly kicsiny itt a Föld…”
(A kozmosz képe a felvilágosodás kori magyar irodalomban)

1. Előzmények

Nyilvánvaló – írja Arisztotelész a Metafizika első könyvében –, hogy a tudományt az okok eredetéből kell meríteni, hiszen csak akkor mondhatjuk bárkiről is, hogy tud valamit, ha úgy véljük: ismeri annak első okát.1

  • 1 Aristotelis Metaphysica. I. könyv, III. lásd Teubner, Lipsiæ, 1895. 8. p.

Az „okok eredeté”-nek ez a kutatása mindenekelőtt azokra a törekvésekre jellemző, amelyek az anyagvilág egészére, a kozmosz mibenlétére keresik a magyarázatot.

Az európai civilizáció történetében a kozmogóniát illetően valószínűleg az a mitológiai elképzelés volt a legősibb, amelyik a vízben látta a világmindenség ősanyagát. Az Íliász Ókeanoszt „az istenek eredeté”-nek (ϑεῶν γένεσις), sőt „mindenek eredeté”-nek (γένεσις πάντεσσι) mondja.2 Ez a felfogás – részben talán a közel-keleti népek eredetmítoszainak hatására is3 – a vizet ugyancsak ősanyagnak tekintő Thalész filozófiájában élt tovább, s így a milétoszi iskola közvetítésével ösztönzően hatott azokra a későbbi elméletekre is, amelyek ugyan már nem a vízzel (vagy mint Anaximenész, a levegővel) azonosították az ősprincípiumot, azt azonban továbbra is vallották, hogy a kozmosz nem a semmiből keletkezett, hanem az öröktől fogva létező, de alak nélküli anyag formába rendeződésének révén jött létre. Démokritosz szerint a világmindenség az üres térben önmaguktól mozgó, végtelenül sok, örök atom véletlen találkozásából alakult ki, bármiféle isteni beavatkozás nélkül. A teremtés gondolatának ez a kategorikus tagadása lett az oka annak, hogy az atomok elméletét (amelyet később Epikurosz, majd Lucretius is átvett) ellenfelei még a XVII. században is – amikor főként Pierre Gassendi képviselte – mint egyértelműen materialista következményekkel járó nézetet ítélték el.

  • 2 Kerényi Károly: Görög mitológia. Budapest, 1977. 19. p. – Íliász, 14:201., ill. 14:246. (Devecseri Gábor költői fordítása nem adja vissza egész pontosan az eredetiben található kifejezéseket.)
  • 3 Uvo Hölscher: Anfängliches Fragen. Göttingen, 1968. 41–45. p.

A kereszténységnek a világ keletkezéséről vallott felfogását alapvetően a Mózes első könyvében olvasható hatnapos teremtéstörténet, a ἑξαήμερον határozta meg.4 Az V–VI. századtól kezdve ugyanakkor számos kísérlet történt arra, hogy az antik filozófia eredményeit összeegyeztessék a Genezis szövegével. Erre leginkább Platónnak a Timaioszban előadott kozmogóniai elmélete látszott alkalmasnak. Platón ugyanis határozottan megkülönbözteti az eszmék örök, változatlan világát és a keletkező, változó világegyetemet. A harmadik tényező, amelyet a Timaioszban feltételez, az öröktől – már az idő keletkezése előtt is – meglevő tér, a χώρα, amelyben szüntelenül sodródott, kaotikusan kavargott az ősanyag (52d–53b). Az idő keletkezése előtt is kavargó ősanyag gondolata persze már ellentmond a Bibliának, de – mint az alábbiakban szó lesz róla – megkísérelték párhuzamba állítani a teremtéstörténetnek azzal a mozzanatával, amely szerint kezdetben, még a fény teremtése előtt, a föld „puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket”. Az ősanyagból Platón szerint nem véletlenül jött létre a világ (mint ahogy Démokritosz feltételezte): az Alkotó, a Démiourgosz, akit Platón „atyá”-nak is nevez (37c), tudatosan formálta meg, s oly módon, hogy a világmindenség az örök ideák tökéletességét tükrözze (29a–b). A négy őselemből: tűzből, levegőből, vízből, földből, illetve az őselemek célszerű elegyítéséből álló világegyetem formájának a lehető legtökéletesebbnek kell lennie, ezért gömb alakú, és körben forogva mozog (33b–34a). Ez az ideálisnak tartott körmozgás több későbbi teóriában is jelentős szerepet játszik, mind az Arisztotelész által feltételezett égi szférák elméletében, mind a platóni koncepciót fizikai szempontból továbbfejlesztő ptolemaioszi világképben, amely az univerzumról alkotott elképzelést több mint egy évezreden át meghatározta.5 Ami az időt illeti, arról Platón kijelenti, hogy nem öröktől fogva létezik: az égitestekkel együtt keletkezett mint az időtlen örökkévalóságnak „mozgó képmása”,6 s az égitestekkel együtt fog megszűnni, ha ugyan megszűnik valaha (37d–38b). Az idő keletkezett (s nem örök) voltára vonatkozó vélemény, amelyet egyébként Arisztotelész szerint Platón egyedül képviselt a filozófusok közül,7 különösen fontos volt a kereszténység számára.

  • 4 Lásd Antiochiai Theophilosz: A hellén Autolükoszhoz, 2. könyv; Nagy Szent Baszileiosz: A Hexaémeronról; Ambrosius: Hexaëmeron; stb.
  • 5 Ptolemaioszról lásd Szabó Árpád–Kádár Zoltán: Antik természettudomány. Budapest, 1984. 50. kk.
  • 6 Platón összes művei. Budapest, 1984. III. 355. p. (Kövendi Dénes fordítása)
  • 7 Πλάτων δ’αὐτὸν [= τὸν χρόνον] γεννᾷ μόνος […] φησίν. Arisztotelész: Acht Bücher Physik, VIII. 1. Leipzig, 1854. 382. p.

Platón kozmogóniája nem csupán Chalcidius latin fordításának köszönhetően maradt mindvégig jelen a középkor kultúrájában, hanem Macrobiusnak a Scipio álmához (Ciceró De re publica című műve befejező részéhez) a Timaiosz hatása alatt írt8 kommentárjai révén is, legszebb költői megfogalmazását pedig Boëthiusnak A filozófia vigasztalása című munkájába foglalt versei jelentették, különösen a harmadik könyv IX. költeménye, a Filozófiának a világ Alkotóját dicsőítő imája. Boëthiust ismerni több mint ezer éven át a műveltség nélkülözhetetlen előfeltétele volt.9 Népszerűsége még a XVIII. században is töretlen: Orczy Lőrinc szerint a „Tudósoknál olly betsbenn tartatik, hogy ritka, ki […] ne olvasta volna”.10 Orczynak ez a megállapítása arról tanúskodik, hogy a Boëthius által (is) közvetített platóni világkép a XVIII. század magyar olvasói előtt sem volt ismeretlen, különösen azután, hogy Illei János magyarra fordította, és 1766-ban Kassán megjelentette A Filosofiának, vagy-is Böltseségnek Vigasztalását. (Ami Orzy saját Boëthius-átköltéseit illeti, azok meglehetősen eltérnek az eredeti szövegtől, s így a versek mondanivalóját sokszor csak fő vonalaiban adják vissza, többek között épp a fent kiemelt költemény esetében.)

  • 8 Győry János: Le Cosmos, un songe dans. Annales Univ. Scient. Budapestinensis, Sectio Philologica 4 (1963). 91. p.
  • 9 Lásd Szepessy Tibor utószavát A filozófia vigasztalásának 1979-es kiadásához, 151. p.
  • 10 [Orczy Lőrinc:] Költeményes Holmi. Pozsony, 1787. 19. p.

A bibliai teremtéstörténetnek a filozófiával való összeegyeztetésére a XII. századi chartres-i újplatonikus iskola tette a legjelentősebb kísérletet, mindenekelőtt az ősanyag problémáját illetően. Thierry de Chartres-nak a teremtésről szóló traktátusa (Tractatus de sex dierun operibus) fölveti a kérdést, vajon nincs-e ellentmondásban egymással a hatnapos teremtéstörténetnek a mózesi könyvekben több helyen (Ter 1:1–2:3, Kiv 20:11) kifejtett gondolata, illetve az ugyan csak ószövetségi Sirák fia könyvének az a részlete (18:1), amelynek egyik lehetséges értelmezése szerint Isten mindent egyszerre teremtett. Thierry azt a választ adja, hogy nincs szó ellentmondásról: az „egyszerre” való teremtés az ősanyag létrehozására vonatkozik, ezt követte az ősanyag formába rendezése, amely azután hat napig tartott.11 A teremtés e két feltételezett fázisát Guillaume de Conches De philosophia mundi című munkája úgy különbözteti meg egymástól, hogy az anyagnak és a szellemi lényeknek a semmiből való létrehozása a teremtő Isten műve („Opus Creatoris”), az anyag formába rendezése – például az égitestek kialakítása – már a Természeté („Opus Naturæ”).12 Így kerül fokozatosan előtérbe az a kozmogóniai felfogás, amely szerint szoros értelemben vett, közvetlen teremtő munkát Isten csak az ősanyag létrehozásával (és persze a szellemi lények megteremtésével) fejtett ki, a kozmosznak az ősanyagból való kialakítását viszont közvetve, a Természetnek mint másodlagos oknak a közbeiktatása révén hajtotta végre. Bernardus Silvestris Cosmographiájában, amely költői prózában adja elő a világegyetem és az ember teremtésének eseményeit, már az elbeszélés központi alakjává lesz a megszemélyesített Natura. Ez igen jelentős állomás a középkori irodalom és filozófia történetében.13 A következő két évszázad francia epikájának természetszemléletét egyértelműen Bernardus Silvestris műve határozta meg,14 „Nature” alakja a Rózsa-regényben is fontos szerepet kap,15 sőt, lehetséges, hogy a kibontakozó olasz reneszánsz természetszemléletében is jelen van a Cosmographia hatása.

  • 11 Nicolaus M. Häring: Die Erschaffung der Well und ihr Schöpfer nach Thierry von Chartres und Clarenbaldus von Arras. Platonismus in der Philosophie des Mittelalters (Hrsg. Werner Beierwaltes). Darmstadt, 1969. 176. p.
  • 12 Giorgio Rialdi: Il „De philosophia mundi”. Genova, 1965. 23. p.
  • 13 Vö. Brian Stock: Myth and Science in Twelfth Century. Princeton, 1972. 63–64. p. Lásd még Winthrop Wetherbee bevezetését Bernardus Silvestris Cosmographiájának angol fordításához, New York/London, 1973. 6. p.
  • 14 Győry János: i. m. 106–108. p.
  • 15 Lásd Süpek Ottó: A Rózsa regéjének szimbolikája. Filológiai Közlöny 1983. 304–307. p.

A XVI–XVII. században továbbra is kedvelt téma maradt a bibliai teremtéstörténet irodalmi feldolgozása. Du Bartas La Semaine [A Hét] című, 1578-ban kiadott nagyszabású költeménye négy év alatt közel húsz francia kiadást ért meg, majd a spanyoltól a dánig hét nyelvre fordították le. A legfontosabb azonban Milton Elveszett Paradicsoma (1667), amely egyébként a XVIII. század végén két különböző fordításban is megjelent magyarul: Baróti Szabó Dávid latin közvetítő szövegből hexameterekben, Bessenyei Sándor pedig egy francia átültetés alapján prózában szólaltatta meg.16

  • 16 Baróti Szabó Dávid: Kőlteményes munkáji. Kassa, 1789. I. 1–92. p.; Bessenyei Sándor: Elvesztett Paraditsom. Milton által. Kassa, 1796. – Baróti Szabó fordítása meg irodalmi vitát is kiváltott: Rájnis József egy konzervatívabb, deákos klasszicista ízlés nevében mind Milton művét, mind Baróti Szabó magyar szövegéi keményen megbírálta. Baróti Szabónak Batsányi kelt a védelmére. Lásd Tarnai Andor: A deákos klasszicizmus és a Milton-vita. Irodalomtörténeti Közlemények 1959. 67–83. p.; Szigeti Jenő: Milton Elveszett Paradicsoma Magyarországon. Irodalomtörténeti Közlemények 1970. 206. p.

A fizika XVI–XVII. századi fejlődése nyomán a kozmogóniát illetően is új teóriák alakultak ki, mindenekelőtt Descartes örvényelmélete. Descartes, aki a fizikát kizárólag matematikai alapokra kívánta építeni, az anyag egyetlen általánosan jellemző tulajdonságának a kiterjedést tekintette. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy ahol kiterjedés van, ott anyagnak is kell lennie, űr pedig – amelynek létezését egyébként is az ateizmus veszélyével vádolt atomelmélet hirdette – nincs. A kozmosz kialakulását megelőzően tehát a világmindenség teljes kiterjedését az Isten által teremtett, mindenütt azonos sűrűségű, mozdulatlan anyag töltötte be, hézagok és űr nélkül. A nyugalomnak egy újabb isteni beavatkozás, a mozgás létrehozása (a nevezetes „fricska”, chiquenaude) vetett véget, megindítva az anyag örvénylő mozgását, amelynek során megkülönböztethetővé vált a ritkább és a sűrűbb anyag. Az összesűrűsödött tömegek, vagyis az égitestek, az örvénymozgás folytatásaként megkezdték szabályos forgásukat, illetve keringésüket. A köztük lévő teret az anyagnak egy igen finom fajtája tölti ki.

Descartes koncepciója két teremtő aktust feltételez: az ősanyag, illetve a mozgás létrehozását. (Ez utóbbi sem új gondolat: az „egy és örök első mozgató” eszméjét már Arisztotelész kifejtette Fizikájában.17) Az isteni teremtő tevékenységtől – Guillaume de Conches-hoz hasonlóan – Descartes is megkülönbözteti a kozmosz elrendeződésének folyamatát. Az elrendeződést irányító Természet azonban, amely a chartres-i filozófusoknál még eléggé meghatározhatatlan, inkább allegorikus figura volt, Descartes-nál már a fizikai mozgástörvényeknek matematikailag meghatározott rendszerét jelenti. Az örvényelmélet fontos új vonása továbbá, hogy a kozmosz létrejöttét mint a természet törvényeinek engedelmeskedő, a tudomány eszközeivel megmagyarázható fizikai folyamatot próbálja leírni. (Ezen az úton a XVIII. század második felében Kant, majd Laplace halad tovább, munkásságuk magyarországi hatásának elemzése azonban – még ha Himnusz Keszthely isteneihez című versében Berzsenyi a Teremtő titkainak megoldói között Newton mellett Kantot is megemlíti – lényegében már túlmutat vizsgálódásunk keretein.)

A világegyetem keletkezésére vonatkozó kartéziánus elméletet legszélesebb körben Jacques Rohault 1671-ben kiadott, franciául és latinul egyaránt elterjedt fizika-tankönyve népszerűsítette. Nálunk a XVIII. században főként Vásárhelyi Tőke István természetfilozófiai tankönyve (Institutions philosophiæ naturalis. Szeben, 1736) követi a „nagyeszű és összehasonlíthatatlan” Descartes-ot,18 a piarista Cörver Eleknek 1745-ben Budán megjelent, Selectæ positiones című munkája pedig abból a szempontból érdekes, hogy VII. fejezetében a kartéziánus teóriát megkísérli pontról pontra összhangba hozni a mózesi teremtéstörténet egyes fázisaival.

  • 17 Például: „Az első mozgatónak szükségszerűen egynek és öröknek kell lennie”: ἀνάγκη εἶναι τι ἓν καὶ ἀίδιον τὸ πρῶτον κινοῦν. Arisztotelész: Acht Bücher Physik. VIII. 6. Id. kiadás, 424. p.
  • 18 Bartók György: Descartes sorsa Magyarországon. Kecskemét, é. n. 4–5. Lásd még Turóczi-Trostler József: Magyar cartesiánusok. Magyar irodalom – világirodalom. Budapest, 1961, lásd 173–216. p., illetve Tordai Zádor: A magyar kartezianizmus történetének vázlata. Magyar Filozófiai Szemle 1962. 54–79. p.

A XVII. század másik jelentős kozmogóniai elmélete Newton nevéhez fűződik. Ő elutasítja az anyag és a kiterjedés azonosságának descartes-i elméletét. Ennek az azonosságnak a tagadása az abszolút térnek a relatívtól való megkülönböztetéséhez vezet, ami egyrészt a démokritoszi filozófia veszélyei miatt sokak által elutasított űr létezésének elfogadását, másrészt az abszolút tér végtelenségének tételét eredményezi. A skolasztika a végtelenséget kizárólag Istennek tartotta fönn, Newton szerint viszont éppen az bizonyítja Isten mindenhatóságát, hogy végtelen teret (és időt) tud teremteni.19 A mozgást a kartéziánus „impulzusok” (taszítások) helyett az angol tudós a tömegvonzásból vezeti le. Az égitestek mozgása a gravitációs erőknek szigorúan megszabott, egymást kölcsönösen feltételező, logikus és állandó rendszerében történik, ezért elképzelhetetlen, hogy az egész világegyetem ne egyidejűleg, egyetlen pillanat alatt keletkezett volna. Newton tehát elveti a kozmogónia történetiségének elvét, vagyis azt a kartéziánusok (és korábban, mint említettük, már a chartres-i filozófusok) által vallott gondolatot, amely szerint Isten a kozmoszt egy keletkezési folyamat megindítójaként, majd a természetnek mint másodlagos oknak a közbeiktatásával hozta volna létre. A Newton szerint egyetlen pillanat alatt létrejött világmindenségnek kezdettől fogva teljes mértékben a maival azonos módon érvényesülő csodálatos rendje, az égitestek mozgásának szabályossága mögött – mint Newton határozottan kijelenti – szükségszerűen egy értelmes teremtő akarat áll.20

  • 19 Az abszolút tér és az abszolút idő newtoni meghatározását lásd Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Budapest, 19812, 227. p.
  • 20 Isaac Newton: A világ rendszeréről és egyéb írások. Budapest, 1977. 313, 314, 333. p.

A szakirodalomban többen megállapították már, hogy e világképre erősen hatott a cambridge-i újplatonikus iskola.21 Henry More-nak az idealizált tér egységes, határtalan és elpusztíthatatlan voltát valló felfogása,22 amely több szempontból a platóni χώρα-val rokon, a newtoni „abszolút tér” fogalmát készíti elő, a világegyetem csodálatos rendjének az örök eszmék világára, vagyis a Teremtő bölcsességére való utalása pedig – amelyet a Bibliában a 19. zsoltár („Az egek hirdetik Isten dicsőségét”) és a Rómaiakhoz írt levél (1:20) fogalmazott meg a leghatározottabban – a Timaiosznak is központi gondolata. A végtelen idő fogalma viszont – mint láttuk – már nem magától Platóntól származik. Megtalálható viszont az újplatonizmus hatása alatt álló Boëthiusnál, aki A filozófia vigasztalásában Istennek örökkévalóságot (æternitas) tulajdonít, ami minden pillanatnak egyidejű és teljes birtoklását jelenti, a világnak pedig időben való végtelenséget (perpetuitas), amelyen belül a végtelen, de lineáris időnek mindig csak egyetlen pillanatát birtokoljuk.23 A végtelen időnek ez az értelmezése nem esik egybe az isteni örökkévalósággal, mint ahogy a newtoni „abszolút idő” sem az æternitasszal, hanem a perpetuitasszal rokon fogalom.

  • 21 John Laird: Descartes et la philosophie anglaise du XVIIe siècle. Revue Philoso phique de la France et de l’Étranger 1937. Numéros 5–6, 7–8, 254. p.; Jean Ehrard: L’idée de nature en France à l’aube des Lumières. Paris, 1970. 77; Fehér Márta utószava az 1977-es magyar Newton-kiadáshoz, 404. p.
  • 22 Ernst Cassirer: Die platonische Renaissance in England und die Schule von Cambridge. Leipzig/Berlin, 1932. 103–104. p.; Alexandre Koyre: Du monde clos à l’univers infini. Paris, 1962. 125. p.
  • 23 Pierre Courcelle: La Consolation de Philosophie dans la tradition littéraire. Paris, 1967. 222. p.; Boëthius: A filozófia vigasztalása. V. 6. Budapest, 1979. 142. kk.

Jegyezzük meg, hogy a világmindenség egyetlen pillanat alatt való keletkezésének newtoni gondolata nem felel meg pontosan a Genezis szó szerinti értelmezésének, vagyis annak, hogy Isten csak a negyedik napon helyezte az égboltra a Napot, a Holdat és a csillagokat. A newtoniánus William Whiston 1696-ban kiadott, A New Theory of the Earth [Új elmélet a Földről] című könyve úgy hidalja át e nehézséget, hogy amikor Isten „kezdetben”, az első nap elején megteremtette „a mennyet és a földet”, már valamennyi égitest létrejött, s a jelenleg is érvényes csillagászati mozgástörvényeknek engedelmeskedett. A „hat nap” hátralevő része már nem a kozmosznak, csupán a Földnek teljes elrendeződésére vonatkozik. A légkör a negyedik napon tisztult ki annyira, hogy a Földről is felismerhetővé váltak a már meglevő égitestek – ezt jelenti az a kifejezés, hogy Isten „az égboltra helyezte” őket.24

  • 24 William Whiston: A New Theory of the Earth. 1737-es kiadás (London), 7–15. p. E kétségtelenül szellemes megoldással szemben persze föl lehet hozni, hogy a negyedik nap történetében tulajdonképpen ez áll: „isten megteremtette a két nagy világítót […], s hozzá még a csillagokat”, majd „az égboltra helyezte őket” – tehát ez alkalommal is kifejezetten ott van a szövegben a megteremtette szó! (Pontosabban: az első vers által használt בָּרָא – ’megteremtette’ igével az ebben az esetben rokon értelmű וַיַּעַש – ’megcsinálta’, ’megalkotta’ –, amit a fordítások nem mindig érzékeltetnek.) Whiston erre az ellenvetésre azt válaszolja, hogy a „megteremtette” igealak helyett valójában előidejű múlt kellene, megteremtette volt (tudniillik már az első nap kezdetén!), csakhogy a héberben nincs előidejű múlt idő: innen származik a mózesi szövegnek szerinte hagyományos félreértése. Whiston hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még 1737-ben is volt újabb kiadása, 1713-ban németre fordították, érvelését a nagy tekintélyű zürichi professzor, Scheuchzer is átvette Physica sacra című munkájában, gondolatmenetét pedig még Buffon is ismerteti az Histoire Naturelle első kötetében.

A természet csodálatos voltából Istenre való következtetésnek a Bibliában gyökerező eszméje tehát a XVII. és a XVIII. század fordulóján, a newtoni fizika eredményeinek hatására, új történeti összefüggésben jelentkezett. Az anyagvilágnak egyre több, egzakt módon kifejezhető törvényszerűségét sikerült feltárni, ennek – és a másodlagos természeti okokkal szemben a közvetlen isteni teremtő aktust hangsúlyozó newtonianizmusnak – nyomán pedig a keresztény apologetika is új lehetőséget látott arra, hogy a törvényszerűségek részletes bemutatásával a bölcs Teremtő létére következtessen. S bár maga Newton azon az óvatos véleményen volt, hogy a fizika mint a természet tudománya csupán egyre közelebb viheti az embert a világ természetfölötti okához, de ennek az oknak azonnali megismerését nem várhatjuk tőle,25 mégis épp az ő követői és propagátorai közül kerültek ki azok, akik – mint William Derham – a leglelkesebb művelőivé váltak a természettudományos fölfedezéseket közvetlen hitvédelmi célokra felhasználó ún. fiziko-teológiai irodalomnak. (Magának Derhamnek a művei közül témánk szempontjából az Asztro-teológia a legérdekesebb.) A fiziko-teológia elterjedéséhez nagyban hozzájárult, hogy a hit tételeiből azt hangsúlyozta, ami minden keresztény vallásban közös. A teremtett világ harmóniájában való gyönyörködés és a Teremtőnek ebből fakadó magasztalása a XVIII. század első felében az európai költészetnek egyik legkedveltebb témája lett. Jellemző példaként James Thomsonnak az évszakokról írt – később Haydn témájául szolgáló – híres költeményét említhetjük. Thomson a tavaszi napfényt szivárványossá megtörő felhőket Newton prizmájához hasonlítja,26 a napkelte kapcsán megénekli a Naprendszert összetartó, titokzatos tömegvonzást,27 dicsőíti a mindezt megalkotó Isten hatalmát,28 s az Évszakok végső kicsengése is egy, a teremtő Istenhez szóló himnusz.

  • 25 „Utique si verus omnis factus in hac philosophia progressus non quidem statim nos ducit ad causæ primæ cognitionem et certe propius propiusque nos ad cam perpetuo adducit, eaque res permagni est æstimanda.” Quæst. Opt. XXVIII. Idézi Léon Bloch:La philosophie de Newton. Paris, 1908. 495. p.
  • 26 Sprint, 203–212. p.
  • 27 Summer, 97–104. p.
  • 28 Summer, 175–181. p. – A fiziko-teológia és a költészet kapcsolatáról lásd Szauder József: Az estve és Az álom keletkezése című, alapvető fontosságú tanulmányát Az estve és Az álom (Budapest, 1970), ill. Az éj és a csillagok (Budapest, 1980) című kötetekben.

A kozmogóniai elméletekkel kapcsolatos, igen vázlatos áttekintésünket amelyet a magyar szerzők műveit elemezve, az alábbiak során még néhány ponttal ki tudunk majd egészíteni két olyan, a XVIII. században kidolgozott teóriával zárjuk, amelyek inkább a Föld felszínének a kialakulására, mintsem a világegyetem egészének keletkezésére keresik a magyarázatot.

Benoît de Maillet, akinek Telliamed című könyve29 posztumusz munkaként 1748-ban jelent meg Amszterdamban, a milétoszi iskola hagyományait felújítva, a vízben látja a világnak szerinte öröktől fogva meglevő ősanyagát. Bolygónkat kezdetben teljesen elborította a tenger, de Isten szavára (Ter 1:9) megjelent a szárazföld, s a víz apadni kezdett. A tengernek ez az apadása azóta is egyenletes mértékben folytatódik, és folytatódni fog a teljes kiszáradásig. Ha tehát lemérjük az apadás gyorsaságát, s ezt egybevetjük a Föld legnagyobb hegyeinek magasságával, kiszámíthatjuk, milyen régen jött létre a világ, a legnagyobb tengermélység ismeretében pedig azt, mikor fog megszűnni Földünkön az élet.30 Ami az élőlényeket illeti, azok kivétel nélkül a tengerből származnak, sőt, még az ember is – mint azt már a milétoszi Anaximandrosz kifejtette – halból alakult át mai formájába.31 A Telliamednek az élőlények keletkezésére vonatkozó fejtegetéseiben sokan már az evolúció gondolatának egyik előfutárát látják.32 S hogy a tengerek kiszáradásának teóriája a felvilágosodás kori Magyarországon sem volt ismeretlen, arról Péczeli Józsefnek A vízről írt cikke tanúskodik a Mindenes Gyűjtemény VI. kötetében, az embernek a halból való származtatására pedig Kölcsey is utal a Telliamed kapcsán.33

  • 29 A cím a szerző szerint egy keleti filozófus neve, valójában de Maillet nevének megfordítása.
  • 30 Telliamed, I. kötet XXVIII–XXIX. A tengerek folyamatos apadásának elméletéi egyébként már Thomas Burnet megfogalmazta Telluris theoria sacra című munkájában (London, 1680). A gondolat 1754-ben Linnénél is megjelenik, lásd Émile Callot: La philosophie de la vie au XVIIIe siècle. Paris, 1965. 422. p. Voltaire hősei a Candide XXI. fejezetében meglehetős szkepticizmussal nyilatkoznak e teóriáról.
  • 31 Telliamed. II. kötet 133–164. Anaximandroszról lásd Charles H. Kahn: Anaximander and the origins of Greek Cosmology. Columbia University Press, New York, 1960.
  • 32 Marie-Louise Dufrenoy: L’Idée de progrès et la recherche de la matière d’Orient. Paris, 1960. 37–39. p.; Szauder József: Az estve és Az álom. Budapest, 1970. 225. p.
  • 33 Mindenes Gyűjtemény. VI. 24–27. p.; Kölcsey: Philosophia Græcorum. Kölcsey Ferenc összes művei. Budapest, 1960. I. 954. p.

A Föld felszínének kialakulására vonatkozó legátfogóbb XVIII. századi elméletet Buffon alkotta meg. Nézeteit először az Histoire Naturelle [Természetrajz] 1749-ben publikált első kötetében fejtette ki. A víznek ő is fontos szerepet tulajdonít a Föld történetében: még a hegyeket is a régen mindent elborító tengerek mélyén létrejövő lerakódásokból eredezteti.34 Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a vízzel való elöntöttségnek hosszabb ideig kellett tartania, mint a bibliai vízözönnek (következésképpen azzal nem is lehet azonos), hiszen sziklákban megkövesült kagylók is léteznek, márpedig erre a vízözön százötven napja – amellyel a hegyekben található tengeri kövületeket korábban magyarázni próbálták – semmiképp sem lehetett elegendő.35 Mindez burkoltan magába foglalja azt a feltételezést, hogy a Föld mai állapotának kialakulása összehasonlíthatatlanul hosszabb ideig tartott, mint a Genezis által említett hat nap.

  • 34 Buffon: Histoire Naturelle, I. Paris, 1749. 81. kk.
  • 35 I. m. 78. p.

1778-ban megjelent, Les Époques de la Nature [A természet korszakai] című kötetében Buffon már egyértelműen kijelenti, hogy mivel a Biblia szerint a Nap és a Hold csak a negyedik napon tűnt fel az égen, nyilvánvaló, hogy a bibliai hat „nap”-nak semmi köze sincs a kifejezés jelenlegi értelméhez: valójában korszakokról kell beszélnünk.36 E korszakok időtartamát Buffon az évek tízezreivel méri, s történetükben – korábbi álláspontjától eltérően – nem annyira a víznek, mint inkább a geológia által egyre fontosabbnak tartott „tűz”-nek, elsősorban a vulkanikus tevékenységnek tulajdonítja a földfelszín kialakulását. Azt a tényt, hogy a Genezisben a világ keletkezése jóval egyszerűbb formában van megírva, mint ahogyan ő kifejti, azzal magyarázza, hogy a bibliai szöveg szerzője annak idején a tudományokban még járatlan emberekhez szólt, s hozzájuk alkalmazkodva, magától értetődően nem emelkedett meglevő ismereteik színvonala fölé.37 Buffon álláspontja, nem vonva ugyan kétségbe a Genezis teológiai jelentőségét, lényegében lemondást jelent arról, hogy a bibliai teremtéstörténetet természettudományos ismeretek vagy érvek forrásaként kezelje, s így, kutatási területét a teológiától elhatárolva, szabad kezet biztosít magának a kozmogóniai folyamat értelmezésére. Ezzel már a vallási megfontolásokat teljesen mellőző Laplace munkásságát, közvetve pedig a XIX. század új természettudományos törekvéseit készíti elő.

  • 36 Buffon: Les Époques de la Nature. Paris, 1894. 25. p. – Azt a lehetőséget, hogy a „nap” szón „egy bizonyos időköz” (un certain espace de temps) is érthető, vagylagosan már az Enciklopédia is fölveti, lásd a „Création” címszónál.
  • 37 Les Époques de la Nature, id. kiadás, 26. p.

2. Ptolemaiosztól Newtonig
(Fiziko-teológiai irodalmunk kezdeteinek eklektikus természeti világképe)

A fentiekben már utaltunk arra, hogy a XVII. és a XVIII. század fordulóján a természettudományok, elsősorban a newtoni fizika eredményeinek nyomán kialakul a természet csodálatos rendjéből egy teremtő akaratra következtető (s ennek a célnak érdekében a tudományos felfedezéseket részletesen bemutató, azokat népszerűsítő) fiziko-teológiai irodalom. Amilyen csekély mértékben ihlette meg a költészetet a kartéziánus örvényteória – legfeljebb száraz tankölteményekre futotta belőle, mint Charles-Claude Genest abbétól a Principes de Philosophie (1716) –, annyira áthatja a XVIII. század első felének költészetét, főleg az angol és a német lírát, a newtoni természetfilozófia és az arra hivatkozó fiziko-teológiai szemlélet.

Ez a jelenség, néhány évtizedes fáziskéséssel, a magyar irodalomban is érvényesül. A megkésettségre mi sem jellemzőbb, mint hogy – bár az iskolákban régóta tanították Descartes fizikáját, sőt, már Newton sem volt ismeretlen38 – a jezsuita rend feloszlatása miatt súlyos válságba jutott Faludi Ferencnek V. „pásztori vers”-e még az 1770-es években is olyan költői képeket használ, amelyekben a heliocentrikus felfogásnak a ptolemaioszi elmélet rovására történő elterjedése az erkölcsi rend megingását, a „gonosz ravaszság” diadalát, a világ harmóniájának megbomlását jelképezi:

Felfordult a világ, eltörött tengelye,
Régi csapásának se nyoma, se helye,
A hegyek költöznek, a sütő nap megáll,
A föld körülötte kerengőbe járkál.


Büdös már a rózsa, méreg az orvosság,
Zászlót emel, tombol a gonosz ravaszság,
Fehér már a holló, fekete a hattyú,
Másnak örökébe száll a hitvány fattyú.

  • 38 Tordai Zádor: i. m. 72. p.; Bartók György: i. m. 4. p.

Ilyen körülmények között a Newtont népszerűsítő fiziko-teológia – amely pedig a felvilágosodás filozófusainak munkássága nyomán Nyugat-Európában ekkor már fokozatosan háttérbe szorul – nálunk még a XVIII. század utolsó évtizedeiben is igen fontos eszme- és tudománytörténeti szerepet játszik.

A newtoni természetszemléletnek irodalmunk által való befogadása azonban – főként a recepció kezdeti szakaszában – nem mentes a következetlenségektől és a belső ellentmondásoktól. A modern fizika és a ptolemaioszi világkép konfliktusát nemcsak Faludi élte át, hanem a fiziko-teológia első magyar képviselői is. Különösen tanulságos ebből a szempontból Szőnyi Benjámin hódmezővásárhelyi református lelkész munkássága, akinek költői tehetsége nem volt ugyan kiemelkedő, művei azonban hamar népszerűek lettek (csupán Szentek hegedűje című, többször bővített gyűjteménye tíz kiadást ért meg a szerző életében!), s így valószínűleg jelentős mértékben hozzá járultak egy viszonylag széles olvasóközönség tudatának formálásához.

A fiziko-teológia hatása már a Szentek hegedűjének 1762-es első kiadásában tetten érhető. A kötet XXXIX. verse, amely Az Istennek a’ természetben lévő munkáiról szól, a nyolcadik és a száznegyedik zsoltárból származó gondolatmenetét olyan elemekkel bővíti, amelyeket Derham Fiziko-teológiájából vesz át, például amikor arról beszél, hogy az egyes emberek között az arcban, a hangban és a kézírásban megmutatkozó különbségek Isten bölcs előrelátásáról tanúskodnak, hiszen nélkülük elképzelhetetlen volna az emberi társadalom: a gonosztevőket senki sem ismerné föl, s még egy végrendelet hitelességét sem lehetne eldönteni…39 Témánkat e költeménynek főleg az első négy strófája érinti, ahol a szerző a nyolcadik zsoltáron alapuló szöveget azzal a gondolattal egészíti ki, amely szerint az égitesteknek

[…] olly állandó minden törvénye:
Hogy járások soha el-nem bomlott,
Tsak egy-is közzűlök el-nem romlott.

Nem kellett nékik semmi szaporítás,
Avúlás sem vólt, nem kellett ujjítás:
A’ miben a’ Fő Mester meg-hagyta,
Sok ezer nap el-nem fogyathatta.

  • 39 Derham Fiziko-teológiájának egyik fejezete a Szőnyi által használt 1730-as hamburgi német kiadásban (821. lap) ezt a címet viseli: „Von der Unähnlichkeit, die an den Gesichtern, an der Stimme, und der Handschrifft bey den Menschen anzutreffen”.

Az idézett sorok persze a Genezis szó szerinti értelmezésével is összhangban állanak, föl kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy az univerzumnak a teremtés óta változatlan rendjét, az égitesteknek létük első pillanatától fogva állandó mozgástörvényeit a newtoni fizika ugyanilyen nyomatékosan hangsúlyozta, kétségbe vonva ezzel a kartéziánus örvényelméletet. Derhamnek Newton felfogását népszerűsítő Asztro-teológiájára Szőnyi Benjámin a későbbiek során többször hivatkozik.40 Mindamellett úgy tűnik, hogy Szőnyi költészetének ebben az első szakaszában a fiziko-teológiai műveltség inkább csak színezi, mintsem hogy meghatározná az alapjában véve bibliai szövegekre épülő természetábrázolást.

  • 40 Lásd például alább tárgyalandó művének, a Gyermekek fisikájának 102. lapján.

A fordulat az 1770-es évek elején következik be, amikor a hódmezővásárhelyi prédikátor (valószínűleg német változat alapján) magyarra dolgozza át, majd 1774-ben Pozsonyban megjelenteti a francia Charles Rollin-től a Gyermekek fisikáját.41 A „fisika” szó itt – etimológiájának megfelelően – „a természet vizsgálatát” jelenti: a mű az Isten által teremtett növény- és állatvilág csodálatos voltát magasztalja. Szőnyi, aki korábban főképp csak olvasója volt a fiziko-teológiai irodalomnak, a fordítói munka során mintegy „belülről” kezdi látni azt: nem csupán átültet, hanem együtt elmélkedik a szöveg szerzőjével, annak gondolatait más auktoroktól (pl. Pliniustól, Galenustól, Derhamtől) vett idézetekkel is kiegészíti, sőt, az így magáévá hasonított mű egyúttal új versek írására ihleti, amelyeket a Gyermekek fisikájával egy kötetben közöl, majd a Szentek hegedűjének további kiadásaiba is fölveszi őket. Ezek a költemények Rollin-nek a növény- és az állatvilágról szóló munkáját olyan ismeretekkel egészítik ki, amelyek a mai értelemben vett fizikára, illetve az emberi testre és lélekre vonatkoznak. A fizika témakörébe Az Égről, A Kerek Földről, részben pedig A négy Éltető Állatokról (= a négy őselemről) írt versek sorolhatók.

  • 41 A Szinnyei által említett 1766-os kiadás valószínűleg téves adat, Szőnyi előszava is 1774-ben kelt. A Physique des Enfants egyébként csak egyik fejezete Rollin De la manière d’enseigner et d’étudier les belles-lettres című könyvének, amelyre később a sokkal egyszerűbb Traité des études megnevezést használták.

A szóban forgó költemények azonban arról tanúskodnak, hogy bár erősödik Newton hatása Szőnyi felfogására, még mindig nincs szó a newtonianizmus kozmológiai tanításának következetes átvételéről. Az angol fizikus nyomán például Derham Asztro-teológiája az állócsillagokat egy-egy lehetséges bolygórendszer középpontjának tekinti: a világegyetemben tehát sok tízezer Nap létezik, ami Isten még nagyobb dicsőségét bizonyítja.42 Szőnyinek Az Égről szóló verse szerint ezzel szemben

A’ Nap tüze minden tüznél
Ezerképen fényesseb’,

tündöklésével minden csillagot felülmúl, vagyis megmarad a közöttük hagyományosan feltételezett különbség, egyúttal pedig elsikkad a fiziko-teológiai érvelés egyik lehetősége. Szőnyi a Napról még azt is kijelenti, hogy „Az Hóld körülötte jár”, amit ugyancsak nem tanulhatott Derham könyvéből. A legsúlyosabb azonban a csillagok mozgásával kapcsolatos véleménye, amely szerint ezek az égitestek annak ellenére tartják meg egymáshoz viszonyított állandó helyüket, hogy „forognak sebessen”. Ez tipikusan ptolemaioszi elképzelés, amely valóságosnak veszi a csillagok látszólagos körforgását az égbolton, s mivel az minden nap újra végbe megy, iszonyatos nagy sebességet tulajdonít neki. Az égitestek megváltoztathatatlan mozgástörvényeinek newtoni tételét a magyar szerző tehát meglehetősen naiv módon alkalmazza. Vajon észrevette-e, hogy két, egymást kizáró kozmológiai felfogást kevert össze? A korabeli olvasó ennek a versnek az alapján nem sokat sejthetett meg Newton univerzumáról. M. Zemplén Jolán szerint Szőnyiről még azt is „nehéz eldönteni, hogy mi az álláspontja a Kopernikusz-kérdésben […]”.43

  • 42 William Derham: Astro-Theology. London, 17152. XLIV–XLV. p.
  • 43 M. Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története a XVIII. században. Budapest, 1964. 441. p.

Az eddigiekhez képest valamivel több korszerű elemet tartalmaz költőnknek a Föld fizikájáról megrajzolt képe, mindenekelőtt A Kerek Földről című versben. A legfontosabb természettudományos tétel, amelyet Szőnyi fenntartás nélkül elfogad, és minden lehetséges tekintélyre (lábjegyzetében Newtonon kívül még Ciceróra is!44) hivatkozva igazolni akar, a gravitáció:

Söt olly merö ez magához szíttása,
Hogy nóha igen sebes a’ forgása:
Leg-kissebb része töle nem óldik;
Söt még jobban hozzája vonódik.

  • 44 Cicero: Az istenek természete. II. 45 szerint a világegyetem „mindegyik része […], bárhol van is, egyformán a középpont felé törekszik”. (Havas László fordítása) Budapest, 1985. 106. p. Lásd Gyermekek fisikája. Pozsony, 1774. 100. p.

A tömegvonzás tanát a továbbiakban a Biblia szavaival is alá kívánja támasztani. Ezt azzal éri el, hogy a Föld „leg-középső kis pontjá”-nak fogalmát – ami itt a súlypontot jelenti – a Föld „oszlopá”-ra (Zsolt. 104,5: מְכֹונֶ֑יהָ), illetve „fundamentomá”-ra (Péld. 8,29: מֹ֣וסְדֵי אָֽרֶץ) vonatkozó bibliai kifejezésekkel azonosítja. Mindamellett még a gravitáció newtoni elméletét sem érti meg a maga teljességében, amiről az árulkodik, hogy összekeveri a mágnesességgel. A Föld és a tengerek például azért nem esnek szét, mert „egymáshoz vonszó Magnesi ereje” mindkettőt a maga helyén tartja.45 Téves a bolygónk formájáról alkotott elképzelése is: szerinte azt „Méltán hasonlíthatni tojáshoz”.46 Ez a már Huygens számításai, majd a csillagászati méréseket elvégző két francia tudományos expedíció (az 1735-ös perui és az 1736-os lappföldi) által megcáfolt állítás annál is feltűnőbb, mivel Szőnyi ugyanannak (!) a lapnak az alján jegyzetben idézi azt a latin Derham-szöveget, amelyik a valóságos méretviszonyokat tartalmazza:

Diameter a polo uno ad alterum brevior est Diametro æquatoris prope 34 milliaribus.

[A két pólust összekötő átmérő közel 34 mérfölddel rövidebb az egyenlítő átmérőjénél].

  • 45 Gyermekek fisikája, 99. p.
  • 46 I. m. 109. p.

Weöres Sándor a Három veréb hat szemmel című antológiában azt írja, hogy Szőnyi Benjámin

Isten teremtő és bölcs rendező tevékenységét magasztalva, megismerteti híveivel a korabeli fizika, csillagászat, földrajz alapjait. De csak az elemi tudományban ennyire haladó, a társadalom-szemléletben maradi […].47

  • 47 Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel. Budapest, 1977. 309. p.

Elemzéseink nem igazolják, hogy ilyen ellentét volna Szőnyi természeti és társadalmi világképe között. A newtoni fizikából elsősorban az égitesteknek a teremtés óta állandó mozgástörvényeire és a Földet összetartó gravitációra figyel föl, vagyis arra, amiből a természet kezdettől fogva változatlan rendjére lehet következtetni. Mindez nincs ellentmondásban a társadalmi rend állandóságát hirdető konzervativizmusával, sőt, éppenséggel erősíti azt. Természeti képe meglehetősen eklektikus, nemcsak Newton, de még Derham szintjétől is messze áll. Népművelő szándékkal írt munkáinak érdeme inkább az, hogy széles körben kedvet ébresztettek a természet jelenségein elmélkedő versek iránt, s így az olvasót a maguk módján előkészítették felvilágosodás kori természetfilozófiai költészetünk befogadására.

A Szőnyi Benjámin szemléletét jellemző ellentmondásosság többé-kevésbé érvényes Horváth György Természetnek és kegyelemnek oskolája című, 1775-ben megjelent könyvére is, amely – címének megfelelően – ugyancsak a természet jelenségeinek bemutatása révén akarja elvezetni az embert a teremtő Istenhez. A newtonianizmusból Horváth György is főként a gravitáció tanát veszi át. Ez az erő, mint írja, valamennyi testben „meg-szűnés nélkül” hat, „mindenkor a’ földnek […] közép pontja felé sietvén […]”. Még a látszólag nyugalomban heverő kő is állandóan „dolgozik”, „minden szempillantásban lefelé nyomván a’ földet”, „de mivel az alatta való földnek ereje, ellent-állása nagyobb az ő erejénél, munkáját véghez nem viheti”.48 A gravitációnak, illetve az erő–ellenerő viszonyának ehhez az érzékletes leírásához képest már jóval kevésbé tükrözi a korszerű fizika álláspontját a szerzőnek a Föld formájáról és az égitestek mozgásáról alkotott, meglehetősen bizonytalan véleménye. Bolygónk alakjával kapcsolatban nem foglal állást, vajon belapul-e vagy kidudorodik-e a sarkokon,49 Ptolemaiosznak, Kopernikusznak és Tycho Brahénak a Naprendszerre vonatkozó elméletei közül pedig leginkább Tycho Brahe „systemájá”-val rokonszenvez, amely Ptolemaiosz és Kopernikusz nézeteit kombinálva, továbbra is a Napnak a Föld körül való keringését vallja, a többi bolygóról azonban már elismeri, hogy a Nap körül keringenek.50 A megváltozott idők jeleként Horváth György mindenesetre hozzáteszi, hogy a három „systema” közül bárki szabadon választhat: nem a hitnek valamely sarkalatos tételéről („cardo fidei”) van szó.

  • 48 Horváth György: Természetnek és kegyelemnek oskolája. Győr, 1775. 16–17. p.
  • 49 I. m. 121. p.
  • 50 I. m. 216. p.

Fiziko-teológiai irodalmunk kezdeti szakaszában tehát a korszerű fizika elemei sajátos módon keveredtek a legkonzervatívabb tudományos elképzelésekkel. Ebből a szempontból határozott előrelépést jelentettek azok az idegen nyelvekből készült fordítások, amelyek Szőnyi Benjámin és Horváth György műveihez képest viszonylag pontosabban tükrözték a newtoniánus ihletésű fiziko-teológia szemléletét. Sulzernek A Természet munkáiból vétetett erkölcsi elmélkedések című könyvében, amelyet Sófalvi József ültetett át, a negyedik elmélkedés „E’ Világ’ alkotványának Nagyságáról”, a newtoni világegyetem roppant méreteiről szól, Sander költeményei pedig (amelyekről Szilágyi Ferenc mutatta ki, hogy magyar szövegük nem Csokonaitól, hanem egy Lengyel József nevű fordítótól származik51) „az üregbe függesztett”, vagyis a Newton által feltételezett abszolút térben mint űrben elhelyezkedő „sok millió világ” Teremtőjének hatalmát dicsőítik.52 1793-ban jelent meg Bécsben Segesvári István tollából magának a Fiziko-teológiának, Derham nevezetes – az egész irányzat elnevezését inspiráló – könyvének magyar nyelvű kiadása. A XVIII. század utolsó évtizede azonban témánk szempontjából egyúttal új szakaszt is jelent: költészetünknek a természetfilozófia iránt egyre növekvő fogékonysága ekkor már fokozatosan szétfeszíti a fiziko-teológia tartalmi és formai kereteit.

  • 51 Szilágyi Ferenc: Csokonai művei nyomában. Budapest, 1981. 132–154. p.
  • 52 Lásd Csokonai fordításaként közölve: Csokonai Vitéz Mihály minden munkája. Budapest, 1973. I. 890. p.

3. A newtoniánus kozmológiai felfogás diadala

A newtoni természetszemlélet elterjesztésében fontos szerepet játszott az a tény is, hogy a legelső magyar nyelvű népszerűsítő fizikakönyv, Molnár Jánosnak A természetiekről szóló, 1777-ben megjelent munkája már egyértelműen „Newton tanítványinak nyomdoka szerént” dolgozza fel témáját. Azzal az ókorból származó teóriával szemben például, amely a körmozgásról mint a legtökéletesebb mozgásfajtáról beszélt, Molnár az egyenes vonalú egyenletes mozgást tartja alapvetőnek, hiszen

a’ görbe linea két erönek a’ múnkája, mellynek mindenike egyenesre tart; a’ görbe tehát útóbbi az egyenesnél.53

  • 53 Molnár János: A természetiekről, Newton tanítványinak nyomdoka szerént. Pozsony/Kassa, 1777. I. 175. p. – Hogy a körmozgáshoz állandó erőhatásra van szükség, azt Huygens már Newton előtt számszerűen kimutatta. Lásd Simonyi Károly: i. m. 212. p.

Molnár János a Principia szerzőjének nem csupán konkrét fizikai eredményeit ismerteti meg olvasóival, hanem kutatási módszerének alapelveit is: a híres „Regulæ philosophandi” magyar fordítása az első kötetnek csaknem az elején található.54

  • 54 Molnár János: i. m. I. 9–10. p.

Newton egyre növekvő magyarországi tekintélyére mi sem jellemzőbb, mint hogy Ányos Pál Bessenyeinek című, az elmúláson töprengő költeményében az emberi dicsőség szimbólumaiként a nagy fizikus munkásságára és londoni emlékoszlopára hivatkozik, A szép tudományoknak áldozott versekben pedig nemzetünk érdemei között azt is megemlíti, hogy a Budára helyezett egyetemen az angol tudós tanításaira építve vizsgálják a csillagos eget. Pope-nak Newtonra írt magasztaló epigrammáját Dayka Gábor és Szilágyi Sámuel egyaránt lefordította, Szilágyi változata Kazinczy Orpheusának első kötetében látott napvilágot.55

  • 55 Orpheus, I. (1790) 28. p.

Irodalmunkban az első olyan, nagyobb lélegzetű költői alkotás, amelyik határozottan a newtoni kozmológiai szemléletre épül, Pálóczi Horváth Ádám tankölteménye, az 1788-ban írt (s 1791-es megjelenése után Csokonai által lelkesen üdvözölt) Leg-rövidebb nyári éjtszaka.56 A címlap szerint ebben

le-íratik egy ollyan tsillag-vizsgálónak beszélgetése, a’ ki […] nyár-kezdetkor az égi testeket tsudálkozva nézegeti, azoknak forgásaikat le-írja, és az isméretesebb Tsillagzatok’ Neveit a’ régi Pogányok Kőlteményjeiből, a nagyjából magyarázza.

  • 56 [Pálóczi] Horváth Ádám: Leg-rövidebb nyári éjtszaka. Pozsony, 1791. Csokonai említett verse: Horváth Ádámhoz (1792).

A fiziko-teológiai munkák szerzőihez hasonlóan Horváth Ádám egyik legfőbb gondja továbbra is az, hogy a newtoniánus természeti világképet összeegyeztesse a Biblia szövegével. Ezt azonban korszerűbb módon teszi, mint Szőnyi Benjámin, aki például a Föld „fundamentomá”-nak bibliai fogalmát bolygónk súlypontjával azonosította. Szőnyi állítása teljes mértékben csak akkor lenne érvényes, ha egyáltalán nem mozogna a Föld. Horváth Ádám ezzel szemben már a pólusokon áthaladó forgástengelyt tekinti „fundamentom”-nak (8), sőt, jegyzetben hozzáteszi, hogy mivel „Newton értelme szerint” a Föld nemcsak saját tengelye, hanem a Nap körül is mozgást végez, s ráadásul még a Nap is forog a maga tengelye körül, a mozdulatlan „fundamentom”-ot tulajdonképpen valahol a Nap „temérdek testé”-ben kellene keresnünk (9). Fölveti azt a sokat vitatott kérdést is: hogyan létezhetett világosság már a teremtés első napján, ha Isten csak a negyedik napon alkotta meg „a’ világosító állatokat”, vagyis az égitesteket? Horváth Ádám válasza hasonló William Whistoné-hoz (akinek elméletét talán Johann Jacob Scheuchzer Physica sacrájának közvetítésével ismerte meg): Isten, amikor „kezdetben” megteremtette a „mennyet és a földet”, valójában már minden égitestet létrehozott, így hát a világosságot adóak is megvoltak, csakhogy a Föld felszínéről nézve a nagy zűrzavarban még nem lehetett volna felismerni őket (4–6):

De bezzeg tudta ám Mózses; hogy először kezdetben
Mennyet, főldet tsinált Isten, Mindent a’ természetben.
Egy zűrzavart, mellyben minden eredetek és magok
Vóltak, vólt világosság is, vólt nap, hóld, és tsillagok.
Ez vala az az ékesség nélkül való és puszta
Mellyből osztán a’ részeket apródonként ki húzta.

Jegyezzük meg, hogy ezen a ponton a magyar költő – Whistontól és Scheuchzertől eltérően – mégsem veszi át következetesen a newtoni elveket: az égitesteknek már az első pillanattól fogva mindvégig azonos mozgástörvényei helyett azt állítja, hogy Isten „azután”, egy későbbi időpontban

válogatta […] külön e’ nagy testeket,
Szabván azoknak állandó ’s rendes kerűleteket

(6), vagyis megalkotásukat követően, csak utóbb helyezte őket végleges pályájukra. Egy másik lehetséges ellenvetés a Genezissel szemben: miért nevezi a Biblia „világosító állat”-nak a Holdat is, ha egyszer annak nincsen saját fénye? Horváth Ádám szerint itt sem „hazudott” Mózes, hiszen a Hold, ha kölcsönfénnyel is, de világosságot ad nekünk. A bibliai szöveg szerzője – s ez Buffonéhoz hasonló érv – különben is az egyszerű emberek tudásához alkalmazkodott: azért írt „együgyűen”, „mert kedvezni akart sok gyenge gondolatnak” (25).

Tudomány-népszerűsítő céljának megfelelően Horváth Ádám több helyen is részletes számadatokkal támasztja alá mondanivalóját (17):

Tsak tizen-háromszor nagyobb a’ Főldnek kereksége,
Mint a’ Hóldé, négy száz nyóltzvan mértfőld a’ szélessége,
A’ Főldtől a’ Hóld van negyven-nyóltz ezer mértfőldnyire,
De a’ napból nézvén, alig látszik két tenyérnyire.

Elmagyarázza a napfogyatkozás lényegét (21), a Föld kicsinységét a világegyetem roppant nagyságához képest (59); ha szükségesnek véli, lábjegyzetben közvetlenül hivatkozik Newtonra (72); a hajnal pirkadásáról szólva, röviden összefoglalja a színek newtoni elméletét (87–88). Elutasítja az antikvitásból származó naiv elképzeléseket, mint amilyen a Napnak szekéren való száguldása (10). A csillagképek elnevezéséhez fűződő mitológiai tudnivalókat viszont részletesen előadja (pl. 30–38), mivel ennek gyakorlati haszna is van, hisz elősegíti a szóban forgó csillagképek felismerését, s így az éjszaka utazók jobb tájékozódását szolgálja. A mű befejezése a fiziko-teológiai munkák hagyományait követi: az utolsó fejezet témája a Teremtő magasztalása, a zárósorok pedig az Isten nagyságát csodáló s az ég látványában gyönyörködő ember alakját rajzolják meg.

A csillagászatra vonatkozó ismeretek terjesztése, amely a Legrövidebb nyári éjtszakának jelentős részét képezi, feltehetőleg valós igényeket elégített ki. Gvadányi falusi nótáriusa, amikor eltéved az Alföldön, ugyancsak az asztronómia segítségével tájékozódik. Jeney Györgynek „a’ nem-tudósok kedvekért” készült munkája, a Természet-Könyve (Pest, 1791), amely egy hortobágyi pásztornak és a „természet-visgáló”-nak főként az égitestekről való beszélgetéseit adja elő, még illusztrációkat is mellékel a téma könnyebb megértésére. Hasonlóképpen a korszerű tudományos ismeretek minél szélesebb körű terjesztésének céljából vesz föl egy tanulmányt Péczeli József a Mindenes Gyűjtemény VI. kötetébe Az Égről és a Tsillagokról, s publikálja később – részben a Péczeli által közölt írásra támaszkodva –, az 1810-es évek végétől kezdve Fazekas Mihály is asztronómiai tárgyú cikkeit a Debreceni Magyar Kalendárium évfolyamaiban. Csillagóra címmel Fazekas egy olyan, gyakorlati használatra szánt füzetet is megjelentet, amelynek táblázataiból az égbolt alapján bármelyik felhőtlen éjszakán meg lehet állapítani a pontos időt. Felvilágosodás kori szerzőinknek, különösen Fazekasnak és Jeneynek ez az asztronómiát népszerűsítő törekvése a népi tradíciókkal, az irány- és időmutató csillagokat számon tartó pásztorvilág hagyományos érdeklődési körével is összhangban állt.57

  • 57 Vö. Bödők Zsigmond: A csillagok a magyar néphitben. Irodalmi Szemle (Pozsony) 1984. 844. kk. – Jegyezzük meg, hogy Penke Olga kutatásai szerint (lásd Magyar Könyvszemle 1988. 248–273. p.) a Mindenes Gyűjtemény cikkeinek legfőbb forrása az 1771-ben Párizsban megjelent Esprit des Journalistes de Trévoux.

A magyar felvilágosodás kozmológiai ismereteinek legátfogóbbra tervezett, ám töredékben maradt költői összefoglalása Verseghy Ferencnek A teremtésről szóló, hexameterekben írt műve (1791), amelynek hat énekéből csupán egy készült el, s jelent meg a Magyar Museumban. A tanköltemény a méretviszonyok rendkívül szemléletes ábrázolásával érzékelteti az égitestek hatalmas kiterjedését, például azt, hogy ha a Hold háromszor olyan távol keringene a Földtől, mint a valóságban, pályája még akkor is elférne a Nap irdatlan térfogatában.

Szörnyű test! nemes alkotmány! mi nagy elme, hatalmas
kéz, csuda bölcsesség, mi nagy Isten az, aki teremtett!

– kiált fel a költő a Nap láttán, majd még tovább fokozva a hatást, a kozmosznak a Naprendszerhez – a mindenség e „piciny morzsájá”-hoz – képest roppant nagy voltát s a csillagok elképzelhetetlenül hatalmas számát hangsúlyozza. Kijelenti, hogy a csillagok közül „egy sem utolsó”, hiszen ha lenne ilyen, az a gravitáció miatt „az őtet váltiglan vonzó” belsőbb csillagok közé hullana, s végül az egész világmindenség a saját középpontjába zuhanva sűrűsödne össze. Verseghynek ez az állítása már túllép a Newtonra hivatkozó fiziko-teológia felfogásán, mivel nemcsak hogy végtelennek tekinti az abszolút teret, hanem azt semmilyen határon túl sem tartva teljesen üresnek, korlátlan mennyiségű égitesttel népesíti be.

Már az eddigiekből kiviláglik, hogy a tömegvonzás (a „köz testi nehézség”, amely Az Istennek felsége és jósága című zsoltár-átdolgozásban később mint „súlynyomadék” szerepel) Verseghy szemléletében is alapvető fontosságú. Mint ismeretes, maga Newton azon az állásponton volt, hogy a gravitáció nem magától értetődő, „inherens” tulajdonsága az anyagnak, s hogy lényegére nem tud magyarázatot adni a fizika. Valamennyi természeti jelenség közül ez Istennek legcsodálatosabb, legrejtelmesebb eszköze a világmindenség rendjének fönntartására. A fiziko-teológiai irodalom azonban, amely igyekezett mindent – néha még egyszerűsítések árán is – érthetővé tenni, eltért ettől a koncepciótól: a tömegvonzást már Newton kortársa, Richard Bentley is minden további nélkül az anyag inherens tulajdonságának tekintette.58 Verseghy elutasítja ezt a véleményt: szerinte a „köz testi nehézség” semmiképp sem tartozik „a belső testi mivolthoz”. „Titok ő, mint léte valóság” – állítja Newtonnal egybe hangzóan, majd arra a következtetésre jut, hogy ha a gravitációban közvetlenül Isten titokzatos alkotó és fenntartó munkája valósul meg, akkor fölösleges valamiféle közbeeső okot odaképzelni: maga Isten az, aki dolgozik. Az az erő tehát, amelyről mi emberek mint gravitációról beszélünk, nem más, mint maga az univerzum egységét fenntartó Isten:

Jobb hát azt az erőt, melly, amint alkota mindent,
úgy fenntart, mozgat, képez, változtat időnként,
és éltet mindent, egyenest istennek alítni.
Bármint eszmélkedj, ollyan kútfőre jövendesz
mindenkor, melly léte okát nem vette kül októl.
Mondd hát: mért egyenest az erőt nem tartod imillynek
nem lévén okod, azt mástól eredettnek itélni?

  • 58 Alexandre Koyré: i. m. (lásd 22. jegyzet) 177. p.

Valójában tehát nem arról van szó, mintha Verseghy (d’Holbachéhoz hasonló megfontolásból) a teremtő Isten helyett emelné a természeti erőt isteni magasságba! Épp ellenkezőleg: az Istentől különböző titokzatos erőt mint másodlagos tényezőt próbálja kiiktatni Isten és a világ kapcsolatából. A vers következő sorainak tanúsága szerint egyébként meg van győződve arról, hogy a másodlagos tényező kiküszöbölésével következetesen Newton szellemében oldotta meg a problémát:

Nemde haszon nélkűl halmozni valókra valókat
nem szabad a bőlcsnek? Rövid úton jár az okosság.

Ez a két sor nem más, mint a tudományos érvelés alapszabályait rögzítő newtoni „Regulæ philosophandi” első pontja, amely szerint a természeti dolgoknak nem szabad más és több okot tulajdonítanunk, mint amennyi igaz és elegendő a jelenségek megmagyarázására, hiszen a természet egyszerű, s ezért nem árasztja bőkezűen a fölösleges okokat:

Causas rerum naturalium non plures admitti debere, quam quæ et vera sint et earum Phænomenis explicandis sufficiunt. Natura enim simplex est et rerum causis superfluis non luxuriat.59

  • 59 Alexandre Koyré: Études newtoniennes. Paris, 1968. 319. p. A „Regulæ philosophandi” fakszimile szövegét a Principia 1687-es kiadásának 402. lapjáról lásd Simonyi Károly: i. m. 225. p.

Kérdés persze, vajon mindezek ellenére megnyugtatta volna-e magát Newtont a gravitáció titkának Verseghy-féle megoldása, amely, igaz, más irányban haladva és más eszközökkel, de az okok számának csökkentésén túl a probléma lényegét is ugyanúgy leegyszerűsíti, mint Richard Bentley álláspontja. Elemzéseinkből azonban az is kiderül, hogy Verseghy már nem a mózesi teremtéstörténet egyik vagy másik mondatának a fizikával való összeegyeztetésén vívódik: a newtoni szemléletnek mint koherens természeti világképnek valóban legkritikusabb pontjait ragadja meg.

4. Isten vagy Természet?

Verseghy merész kísérletében a gravitációs erőnek Istennel való azonosítására tulajdonképpen Isten és a Természet, Deus és Natura viszonyának régi, már a középkor óta igen sok vitát kiváltó dilemmája vetődik fel újra. A fiziko-teológiai irodalom, például a hazánkban sem ismeretlen Noël-Antoine Pluche abbénak Histoire du Ciel [Az ég természetrajza] című könyve, épp azt tartotta a legfontosabbnak Newton felfogásában, hogy az a világmindenség kialakulását nem holmi közbeeső természeti okokra vezeti vissza, mint a kartéziánus örvényelmélet, hanem a teremtő Isten közvetlen parancsaira.60

  • 60 Noël-Antoine Pluche: Histoire du Ciel. Paris, 1742. II. 275–276. p. (Első kiadása: 1739.)

Pluche-nek a természeti okokkal kapcsolatos fenntartásait azonban mégsem annyira a kartézianizmusnak, sokkal inkább egy annál is veszedelmesebb ellenfélnek, Spinoza filozófiájának az elutasítása indokolja. Spinoza panteista rendszerében a természet már nem egyszerűen Isten közbeiktatott eszköze a világ megformálására és igazgatására – mint azt Guillaume de Conches-hoz hasonlóan oly sokszor állították –, hanem magával Istennel azonos. „Isten avagy a Természet” (Deus sive Natura) lényegéhez a térbeli kiterjedés tulajdonsága (attribútuma) ugyanúgy hozzátartozik, mint a gondolkodásé.

Ez a szemlélet, amely a XVIII. század során nemcsak eredeti formájában, hanem „spinozizmus”-nak nevezett különböző – Istent a kozmosz „nagy Egész”-ével vagy „a világ lelké”-vel azonosító – változataiban is tovább él,61 érthetővé teszi, hogy nem egy keresztény szerző, például Jean Morin abbé, a „természet” fogalmát romlást okozónak, a vallásra károsnak, az isteni gondviselésre nézve pedig sértőnek ítéli („[…] base & fondement aussi ruineux, qu’il est préjudiciable à la Religion, & vrayment injurieux à la Divine Providence”62). Talán az e témával kapcsolatos óvatosság vezethette Faludi Ferencet is, amikor a Nemes embernek az 1748-as nagyszombati kiadásában olvasható egyik mondatát, amelyben Eleutherius azt állítja, hogy

A’ természet gyöngéb’ agyagbúl formálta a’ Nemeseket, nagyob’ mesterséggel, kényeseb’ eszközzel nyúlt hozzájok, hogy-sem a’ parasztokhoz,

az 1749-es második, budai kiadás szövegében így írta át:

Az Isten más agyagból formálta a’ Nemeseket, a’ természet pediglen gyengébb eszközzel nyúlt hozzájok […].63

Az átalakított változatban még a könyvnek egyébként libertinus szereplője, a szabados erkölcsű Eleutherius sem vádolható azzal, mintha Isten helyett kizárólag a természetnek tulajdonítaná a teremtés művét.

  • 61 Lásd. Bíró Ferenc bevezetését Bessenyei György: A holmi című művéhez, Budapest, 1983. 32–34. p.
  • 62 [Jean] Morin: Abrégé du mécanisme universel. Chartres, 1735. 13–14. p. Vö. Jean Ehrard: L’idée de nature en France dans la première moitié du XVIIIe siècle. Paris, 1963. 58. p.
  • 63 Faludi Ferenc: Nemes ember. Nagyszombat, 1748. 114, ill. ua. Buda, 1749. 101. p.

Irodalmunkban a „spinozizmus” hatása mindenekelőtt Bessenyei munkásságában érhető tetten, mégpedig – mint Bíró Ferenc az „Ősholmi” alapján kimutatta – a „spinozizmus”-nak mindkét fő változatáé.64 Az Istent a világlélekkel azonosító szemlélet illusztrálására Bíró az „Ősholmi”-nak azt a részletét idézi, amely szerint a természetben szabadon és szüntelenül munkálkodó erő „a’ Világnak Lelke, ereje, hatalma, az az ISTEN” – a természetet mint „nagy Egész”-et Istennel azonosnak tekintő álláspontra pedig azt a megállapítást, amely szerint

a’ természetben ’s Istenben nints semmi külömbség, minthogy mindenkor ugyan azon egység mind a’ kettő.65

  • 64 Bíró Ferenc: i. m. 34. p.
  • 65 A holmi. id. kiadás, 151, 130. p.

Jegyezzük meg, hogy az említett irányzatokat megkülönböztető alapfogalmakat a „spinozizmus” valójában más filozófiai iskolák rendszeréből vette át: a „világlélek” a sztoikus bölcselet „anima mundi”-jával rokon, a kozmosz „nagy Egész”-ének eszméje pedig a „mindenség”-et (τὸ πᾶν) „egyetlen élőlény”-nek (ζῷον ἕν) tekintő platonizmusban gyökerezik.

Ami Bessenyeinek a világmindenség felépítésével kapcsolatos felfogását illeti, az nem a newtoni fizika gravitációs tételén, hanem az őselemek különböző irányú taszító hatásának rég túlhaladott elméletén alapul. Eszerint a levegő és a tűz „felfele nyomó ’s vonó erők”, a föld és a víz „lefelé nyomó erők ’s terhek”.66

E’ négy állat szem közt tolja edjmást, edjmásba keveredik, és igy egyenlő erejek lévénn, szüntelen való erőlködések miatt függenek, mert ha a’ tüz és levegő annyi erővel tolják a’ földet ’s vizet, mint a’ főld, ’s viz őket nyomják: tehát a’ Világ önnön erején függ.67

  • 66 I. m. 142. p.
  • 67 I. m. 143–144. p.

A Földnek a Biblia által feltételezett „fundamentom”-a, amelyet a newtonianizmus magyar követői – mint láttuk – a Föld súlypontjával, forgástengelyével vagy a Nap belsejével próbáltak azonosítani, Bessenyei szerint egyszerűen nem létezik. A világegyetem kiterjedését illetően megállapítja, hogy arról a Biblia semmit sem szól,68 Pariades térése című dialógusának főszereplője pedig kételyeit hangoztatja a mózesi teremtéstörténettel, főként a világító égitesteknek a negyedik napon való megteremtésével kapcsolatban.69 Whistonnak a „negyedik nap” problémájára ajánlott s a newtoni világképen alapuló megoldását Bessenyei tehát, úgy látszik, vagy egyáltalán nem ismeri, vagy – miután egy másik fizikai koncepció alapján áll – nem vesz róla tudomást.

  • 68 I. m. 142. p.
  • 69 I. m. 98–99. p.

Pályafutásának későbbi szakaszaiban Bessenyei fokozatosan eltávolodik a „spinozizmus”-tól, s a deizmus filozófiájához közeledik. A természet világában már egy olyan univerzum képét rajzolja meg, amelyet alkotója a teremtés után teljesen magára hagyott, s amelynek mint kifogástalanul működő szerkezetnek nincs is szüksége arra, hogy valamiféle isteni erő munkálkodjék benne. Véleményének alátámasztására a deizmus leggyakrabban emlegetett érvét idézi: éppen az bizonyítja a teremtő Isten végtelen hatalmát, hogy művét nem kell utólag folytonosan igazítania, működésében segítenie:

Mi mutat nagyobbat? az é, hogy magában
A teremtés állyon s más vigye dolgában?
Vagy hogy, egytzer már meg indulván munkája,
Magában forogjon minden karikája?
Oly órát tsinálni, melynek mutatóját
Időre magad huzd s te taszitsd rugóját,
Az emberek előt, tudod, eszetlenség
És a mivedben is tsupa rendetlenség.
Tekintsd e világot, a’ mint van formálva,
Magában áll, forog: ugy let meg tsinálva.70

  • 70 Bessenyei György: A természet világa vagy A józan okosság, 7720–7729. sor. Budapest, 1898. 306–307. p.

Az egyszer s mindenkorra végleges formában megalkotott, létének első pillanatától fogva – természetfölötti beavatkozás nélkül – azonos mozgástörvényeket követő világegyetemnek ez az eszméje igen közel áll ahhoz a felfogáshoz, amelynek jegyében Newton deista követői – például Voltaire – értelmezték az angol fizikus világképét, elfogadva e világképből a teremtésre vonatkozó álláspontot, ugyanakkor azonban kiiktatva belőle a gondviseléssel és általában a megteremtett világ fenntartásával kapcsolatos vallási megfontolásokat. Istennek mint nagy Órásmesternek („Dieu-horloger”-nak) az elképzelése talán még kevesebb gondot okoz Bessenyei számára, mint Voltaire-nek, hiszen a magyar szerző továbbra sem foglalkozik a tömegvonzás problémájával, amelynek mibenléte a newtoni rendszer legnehezebben értelmezhető eleme, s mint Verseghy állásfoglalása illusztrálja, adott esetben még transzcendens következtetések levonására is módot nyújt. Bessenyei tehát, akitől mindvégig idegen a Newtonra hivatkozó fiziko-teológia, s akinek fizikai elképzeléseit nem határozza meg a newtoni gravitáció, kerülő úton – részben talán a materialista d’Holbach hatására – végül is egy olyan mechanisztikus világképhez jut el, amelyik felé a newtonianizmus történetének egy másik, a fiziko-teológiát elutasító, deista tendenciája halad.

Mindamellett óvakodnunk kell attól, hogy irodalmunkban a „Dieu-horloger” kifejezés megfelelőinek minden esetben a Bessenyeiéhez hasonló deista értelmezést tulajdonítsunk. Amikor például Természet könyve című kötetében Édes Gergely így indokolja az égitestek mozgásának állandóságát:

Mert az égbe van az Órás!
És ki igazgassa bizony nints senki más

– magától értetődik, hogy nem a művét sorsára hagyó, hanem azzal éppenséggel nagyon is törődő „Órás”-ra hivatkozik.71 Annál is inkább, mivel a Természet könyvét mélységesen áthatja a fiziko-teológiai szemlélet és az isteni gondviselés eszméje, egy későbbi, A Teremtőhöz szóló versében pedig Édes Gergely a világ minden pontján jelen lévő, az embert körülölelő s tenyerén hordozó Istenhez fohászkodik.

  • 71 Édes Gergely: Természet könyve. Kassa, 1793. 34. p.

Isten és a természet viszonyának kérdésében a legradikálisabb álláspontot az a (lényegében materialista) filozófia jelenti a XVIII. században, amely Isten létét tagadva – Mátrai László meghatározása szerint – „a világ végső és egyetlen magyarázó elvének a természetet ismeri el”, s amelynek d’Holbach a legtipikusabb képviselője.72 A korabeli terminológia ezt a filozófiát (a Natura szó nyomán) „naturalismus”-nak, terjesztőit pedig „naturalistákénak nevezte. A newtoni fizika konkrét törvényei végső soron e „naturalismus”-sal is összeegyeztethetők, a természeti törvényeknek a teremtés óta feltételezett állandósága helyébe azonban, a teremtés mozzanatának kiiktatása révén, e természeti törvényeknek az örökkévalósága lép.

  • 72 Holbach: A természet rendszere. Budapest, 1954. Mátrai László 89. jegyzete az 535. lapon.

Hogy a felvilágosodás kori magyar irodalomnak ezzel a felfogással is szembe kellett néznie, az abból is kiderül, hogy több szerzőnknél visszatér a „naturalismus” kárhoztatása. A Legrövidebb nyári éjtszakában a természet nagyszerűségét magasztaló Pálóczi Horváth Ádám már a mű harmadik lapján siet kijelenteni:

De azért a’ Természetet nem tartom én Istennek,
Hanem, hogy ez tsudálatos, ’s az Isten Ura ennek.

Szőnyi Benjámin, aki a „naturalismus”-t a Gyermekek fisikájának 1774-ben kelt előszavában, majd Az elesett Angyalok bűnéről című versében is elítélte, a Derham-féle Fiziko-teológia 1793-as magyar kiadásához írt (s a kötet bevezető részében közölt) Encomium vagy Ditséret című költeményében még határozottabban megfogalmazza a veszélyt:

A’ Ratió ma-is bolondoskodik,
Ha a’ Vallás nélkül maga okoskodik.
Félő hogy ha terjed e’ Naturalismus,
Mint meg-esett, ki kél abból Atheismus.

Az említett filozófia megbélyegzése még oly váratlan helyen is föl bukkan, mint Gvadányi Rontó Páljának az a részlete (I. rész, 1. cikkely), amelyben Rontóék Daru lova örvendező prüsszögéssel és dobogással üdvözli a történet címszereplőjének megszületését. Rontó apja szerint lovuknak több esze van, „mint akármely naturalistának”, akik Isten ajándékait – jelen esetben a fiúgyermek születését – „a természetnek […] vagy esetnek [azaz a véletlennek]” tulajdonítják.

De a Daru lónak az az ítélete:
A természetnek is hogy vala kezdete,

Melyet is egy oly nagy valami alkotta.
Ki öröktől való, s ezeket mondotta:

Én vagyok a kezdet, és én vagyok a vég,
Tőlem teremtetett főld, tenger és az ég.

A Darunak sem vólt addig istállója.
Míglen mesterember nem vólt munkálója.

A kozmosz és az istálló létokának eme tisztázása után az idősebb Rontó sommásan így nyilatkozik a teremtést kétségbe vonó, s „köztünk eltenyészett” „sok bolond”-ról:

Embereknek őket Isten teremtette,
Naturalistáknak feslett erkőlcs tette.

D’Holbach kozmológiai felfogását irodalmunkban főként Martinovics Ignác Mémoires philosophiques című, 1788-ban kiadott francia nyelvű munkája képviseli. Témánkat illetően két alaptételt szögez le: a világegyetem térbeli végtelenségét, illetve időbeli örökkévalóságát. Mindez jóval túllép a newtoni abszolút tér és abszolút idő végtelenségének fogalmán, amelyet az angol fizikus még összeegyeztethetőnek tartott Isten mindenható voltával. Ami a térben elhelyezkedő anyagvilág végtelen kiterjedését illeti, azt Verseghy Ferenc (Martinovics művét egyébként három évvel követő) költeménye – mint láttuk – épp a newtoni gravitáció tényéből kikövetkeztetve, szintén megpróbálja beilleszteni a newtoniánus világképbe, nem vonva le belőle materialista következtetéseket. Martinovics tehát mindenekelőtt a kozmosznak mint rendszernek mindkét irányú, a múltra és a jövőre egyaránt vonatkozó időbeli végtelenségét állítva, a teremtés tagadásával lépi át egyértelműen a materializmus határát. D’Holbach filozófiáját egyébként a XVIII. század második felében – a montpellier-i iskola nyomán – kialakult életerő-elmélettel egészíti ki: a világegyetem létezését, mozgását és változását „a testek természetével bensőleg összekapcsolt életerő tevékenységének” tulajdonítja.73 Maró gúnnyal szól azokról a tudósokról, akik – mint az általunk említettek közül Descartes, Whiston, de Maillet és Buffon –

azt állítják, hogy meg tudják mondani, miként keletkezett a Föld, s csupán feltevésekre támaszkodnak. Ezek az urak úgy beszélnek, mintha szemtanúi lettek volna ennek a jelenségnek, s valamely üstökös farkán lovagolva néztek volna végig mindent.74

  • 73 Martinovics Ignác: Filozófiai írások. Budapest, 1956. 70. p. (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
  • 74 I. m. 72–73. p. (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)

Isten és a természet viszonyának dilemmájára tehát Martinovics minden természetfölötti tényezőt kizáró, „naturalista” megoldást ad. Hogy felvilágosodás kori líránkban, közelebbről Csokonai költészetében miképpen volt jelen d’Holbach filozófiája, azt az alábbiak során röviden még érinteni fogjuk.

5. A kozmosz mint lírai élmény

A XVIII. század filozófiai költészetét elemző tanulmányában Erwin Leibfried megállapítja, hogy a felvilágosodás korának költői a természetet gyakran nem közvetlen valóságában, hanem tudományos megközelítés révén próbálták megragadni, s az így keletkező irodalmi alkotások nem annyira a természettel, mint inkább a természettudománnyal foglalkoztak.75 A közvetlen természetélménynek erre a hiányára a kor magyar költészetéből is sorolhatnánk a példákat. Leginkább Verseghynek A teremtésről szóló műve képvisel egy olyan – Margócsy István kifejezésével – „régi típusú tudományosság”-ot, amely „minden diszciplínát egy általános tudomány részének” tekintve, a művészetet is ez utóbbinak próbálja alárendelni.76

  • 75 Erwin Leibfried: Philosophisches Lehrgedicht und Fabel. Europäische Aufklärung. I. Teil. (Hrsg. Walter Hinck). Frankfurt am Main, 1974. 82. p.
  • 76 Margócsy István: Verseghy Ferenc esztétikája. Irodalomtörténeti Közlemények 1981. 545. p.

A költészet és a tudomány szoros összetartozását hirdeti Pálóczi Horváth Ádám is, amikor a Legrövidebb nyári éjtszaka előszavában (XI. lap) követendő eszményként említi a régi poétákat, akik

többnyire, avagy tsak a’ javatskáji, valósággal Philosophusok, Physicusok, Astronomusok, Historicusok vóltak egyszermind.

Ugyanakkor azonban éppen Pálóczi Horváth Ádám irodalmunk egyik legelső olyan alakja, akinek munkáiban – s nem csupán a versekben, hanem a prózai művekben is – a kozmosz sorsán való töprengés már a személyes fenyegetettség szorongó érzésével kapcsolódik össze.

Horváth Ádám természeti világképének erre a vonására Bíró Ferenc hívta föl elsőként a figyelmet.77 Elemzésének kiindulópontja az 1788-dik esztendőnek utolsó éjtszakája című, prózában készült leírás, amelyben Horváth Ádám arról számol be, hogy szilveszter estéjén a fehér havon váratlanul megpillantja saját árnyékát, s e titokzatos jelenség rettegéssel tölti el, hiszen a Nap már lenyugodott. Honnan hát az árnyék?

Oh tüzes ragyogásokkal fényeskedő nap! – kiált föl az író – talám a’ Te messze el-hatható súgárid, valamelly ismeretlen égi testbe ütköztek hátam megett, és onnan fordultak én felém, onnan jöttek olyan egyenesen, hogy bennem megütközhessenek; talám az az ismeretlen és láthatatlan égi test az, a’ melly nékem, és minden e’ földön lakó teremtéseknek, utolsó véget jövendöl.78

S ha a továbbiakban azzal próbálja is megnyugtatni magát, hogy a magas légrétegek törték meg a látóhatár alá süllyedt Nap sugarait, az írásban – Bíró Ferenc szavaival – mindvégig ott van „az egyetemes katasztrófa lehetőségé”-től való félelem, az a newtoni (és nem a Newtont deista értelemben interpretáló!) eszme, amely nélkülözhetetlennek tartja, hogy a Teremtő továbbra is jelen legyen a világban, mert enélkül, magára hagyatva – mint Bíró írja – „a természet a nyugalomhoz és a halálhoz térne vissza”.79 Jegyezzük meg, hogy Horváth Ádámnak egy kozmikus katasztrófától való szorongását csak növeli „az 1789-dik esztendőre jövendölt üstökös vagy farkas tsillag” közeledése, amelyről ugyanannak a kötetének egy további darabjában részletesebben is szól.80 Az 1788-dik esztendőnek utolsó éjtszakája szerint, ha az üstökös nem más, mint egy „tűzzel meg emésztetett” régi bolygó, akkor mi, a „Főldnek boldogtalan lakossai” sem várhatunk jobbat, hisz ebben az esetben

nékünk is utolsó el-változásunknak eszközéűl a’ Tűz rendeltetett a’ Mindenhatótól.81

  • 77 Bíró Ferenc: Pálóczi Horváth Ádám, Csokonai és Newton. Irodalomtörténeti Közlemények 1973. 680–686. p.
  • 78 [Pálóczi] Horváth Ádám: Hol-mi. IIdik darab. Győr, 1793. 25. p.
  • 79 Bíró Ferenc: i. m. 681. p.
  • 80 Hol-mi. 50–62. p.
  • 81 I. m. 31. p.

A világ tűzhalálának, az ὲκπύρωσις-nak ez a gondolata (amely már az antik sztoicizmus filozófiájában megtalálható, az újkorban pedig – többek között – Giordano Bruno, majd a Martinovics által is említett angol Thomas Burnet82 képviseli) olyan erősen foglalkoztatja Pálóczi Horváth Ádámot, hogy a témát A Föld hanyatlik címmel versben is feldolgozza.

  • 82 Thomas Burnet: Telluris theoria sacra. London, 1680. Angolul: The Sacred Theory of the Earth. London, 1727. – Martinovics Ignác: i. m. 72. p.

Csokonai szemléletében – akire az 1790-es évek első felében még szintén erősen hatott a newtoniánus fiziko-teológia – Bíró Ferenc idézett tanulmánya olyan tendencia érvényesülését mutatja ki, amely „az 1793 táján megismert s lényeges vonásaiban át is hasonított” d’holbachi természetfelfogástól eltávolodva, a következő évek során ugyancsak egy, a világegyetem instabilitását, „az összeomlás lehetőségét magába rejtő világ”-ot felvázoló – s Horváth Ádámra több szempontból emlékeztető – koncepcióhoz közeledik, amelyben, d’Holbach filozófiájától eltérően, újra jelentős szerepet kap az „isteni kézre rászoruló” univerzum képe.83 Bíró példái meggyőzőek: Az álomban még az önmaga erejéből zavartalanul működő, „vigyázó természet” d’holbachi eszméje uralkodik, A földindulásban a természeti katasztrófa bemutatásából már a Föld összeomlásának ijesztő víziója bontakozik ki, az Újesztendei gondolatok című vers pedig „a setét kaósz ölébe” dűlő esztendők kapcsán nemcsak az egyéni elmúlásról, hanem hatalmas területeknek a tenger alá süllyedéséről, a tengerfenéknek magas hegyekké való felemelkedéséről, sőt, az égitestek mozgásának kozmikus változásairól is szól. Ez utóbbi gondolat egyébként már nincs egészen összhangban a kozmosz rendjének állandóságát hirdető newtoni fizikával:

Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

  • 83 Bíró Ferenc: i. m. 683, 685. p.

Tegyük hozzá, hogy a földfelszín hatalmas átalakulásának rajzában, a „feldülyedett tenger” és az „Etna lángja” – vagyis a tűzhányók működése – miatt mozgásban lévő világ rendkívül expresszív megjelenítésében, amely szerint a tengeri csigák házain „most zergenyáj ugrándoz a hegyekben”, az egykori hegyek helyén pedig „fenéktelen sós tengerek fakadtak”, a Föld kataklizmák által formált geológiai múltjának ugyanaz az elmélete nyer költői megfogalmazást, mint amelyet Buffon fejtett ki, legrészletesebben és legpontosabban Les Époques de la Nature (1778) című, a fentiekben már említett munkájában. Martinovics ironikus véleménye ellenére a földfelszín kialakulásának ez a teóriája a maga történetiségével sokkal modernebb volt, mint d’Holbach mechanisztikus elképzelése, Csokonai álláspontjának módosulása tehát természettudományos szempontból korántsem jelentett visszalépést. (A hegyeket eltemető, másutt „új világot” felszínre hozó tenger „zúgva rohanó” habjainak motívuma egy-két évvel később – Csokonaitól nyilván függetlenül – Berzsenyi Amathusában is megjelenik.)

Bíró Ferenc a Dr. Földiről egy töredék című Csokonai-vers kapcsán – amelyből egyébként fejezetünk címe is származik – ugyancsak jogosan állapítja meg, hogy e különben ironikus hangvételű költeményben

a »nagy semminek ágán« [azaz a roppant kicsiny égitestektől csak itt-ott megszakított, végtelen tér ürességében] »tulajdon terhe nyomásától« felérett citromként »lógó« Föld képe nyíltan a hullás, a semmibe zuhanás eshetőségét sugallja,

s hogy Csokonai rokokó költészetének hátterében egy nagyon is törékenynek érzett világ áll.84

  • 84 I. m. 684, 685. p.

Az univerzum hatalmas tereinek riasztó csöndje Pascalt is megrendítette:

Le silence éternel de ces espaces infinis m’effraie.85

[A végtelen terek örök csendje megrémít. – A szerk.]

  • 85 Pascal: Pensées, 206. p.

Ami azonban Pascalnál a „rejtőzködő Isten”-t kereső ember fájdalmas tapasztalata volt, s ami hiányérzetként valamilyen formában még Csokonai világának törékenységében is fölsejlik, az a deizmushoz közeledő Bessenyei költészetében a teremtő Istentől visszavonhatatlanul elhagyott, s az ember szenvedései iránt teljességgel közömbös természet némaságának megdöbbentő élményévé válik.86 A természet világa szerint:

Keserved könyvezve omlik ki szemedbül
S titkos fájdalminak fenekére le ül.
Egész világodra terjeszted panaszod,
Halgat ez a nagy test: nem kapod válaszod.
Nem felel a világ, hijába kiabálsz,
Busulsz, örülsz, vagy sirsz, akár halálra válsz,
Menykő tsapásirul senkinek se számol,
S néma hatalmának minden erő hódol.87

  • 86 A természet közömbösségével és csendjével kapcsolatban lásd Nicolai Hartmann: Esztétika. Budapest, 1977. 244–249. p.
  • 87 Bessenyei György: A természet világa…, 585–592. sor.

Az ember iránt közömbös világmindenségnek ehhez a felfogásához képest Kisfaludy Sándor képviseli az ellenkező végletet. A boldog szerelem 128. dalában az eget és a földet egybefogó „roppant természet” egységét a mindent egymáshoz vonzó és ölelő szeretetnek tulajdonítja:

Amit látsz, tudsz, alatt és fenn,
Egymást vonzza s öleli;
Öszvehúzó-hangzó minden,
Egymást tartja s neveli:
Az örök nagy szeretetnek
Míve a nagy természetnek
Bámúlandó kelete;
Ő mindennek élete.

Mindez korántsem eredeti ötlete a szerelem hatalmát ünneplő Kisfaludy Sándornak: már Boëthius megírta A filozófia vigasztalása második könyvének IX. számú költeményében, amelyet Orczy A’ szeretet mindent egybetsatol címmel fordított le. (Illei Boëthius-fordításában tévesen mint a VIII. számú vers szerepel.) A szeretetnek mint a teremtményeket „örök abroncs”-on forgató erőnek a gondolatát egyébként Csokonai is kifejti A szeretet című, 1794-ből származó prózai írásában, sőt, Báróczi Sándor, Dusch Erköltsi leveleinek először 1775-ben megjelent fordításához bevezetést írva, szintén az egész világot mozgásba hozó szerelem hatalmáról értekezik. „A szerelem filozófiájá”-nak ez a Boëthiusig visszanyúló, s a XVIII. században változatlanul népszerű eszméje ugyanakkor egy új, newtoniánus interpretáció lehetőségét is magában hordozza, hiszen ha a tömegvonzás – mint Newton vallotta – Isten csodálatos eszköze a világmindenség rendjének fönntartására, akkor a világnak „alatt és fenn” lévő részeit „öszvehúzó” erőben tényleg a teremtményeiről gondoskodó Isten szeretete munkál.

Verseghy, aki 1791-es tankölteményében annak idején még messzebb ment el, mint Kisfaludy Sándor, s a gravitációs erőt nem csupán Isten szeretetével, hanem magával Istennel azonosította, a századforduló után is nemegyszer visszatér a kozmosz keletkezésének témájához. Ezeket a műveit, Az Istennek felsége és jósága című zsoltárátdolgozását, főként pedig A teremtésnek képe című, verset és prózát váltogató munkáját a tanköltemény didaktikus hangjához képest a tárgy lírai megközelítésének igénye jellemzi. Különösen érdekes ebből a szempontból A teremtésnek képe, amely egy budai erkélyről megfigyelt hajnal élményszerű leírásának fázisaival, a szemközt elterülő pesti táj látványának fokozatos kibontakozásával és benépesülésével érzékelteti a vele párhuzamba állított mózesi teremtéstörténet eseményeit.

Berzsenyi Dánielnek Isten hatalmáról, bölcsességéről és a világmindenségről alkotott elképzelését ugyancsak a felvilágosodás korának a newtonianizmusban gyökerező természetfilozófiai eszméi határozzák meg. Ezeket az eszméket irodalmunkban neki sikerül a legtökéletesebb összhangba hoznia a világ alkotóját magasztaló zsoltárok hangjával, s a Fohászkodás című versben, saját életsorsát is e kozmikus keretbe állítva, mindezt mélyen átérzett, személyes élménnyé varázsolnia. A természetnek „a legmagasb menny”-től „a láthatatlan férgek”-ig, a zenittől és nadírtól a harmatcseppig és a virágszálig egyaránt a Teremtő bölcs kezét dicsérő csodái mellett, amelyekre a Biblia nyomán a fiziko-teológiai irodalom is gyakran hivatkozott,88 Berzsenyi versében jelen van a világmindenség egyetlen szempillantás alatt való teremtésének newtoni gondolata, s az a felvilágosodás korában ugyancsak elterjedt hipotézis, amely a kozmoszban nem csupán a mi Naprendszerünknek, hanem „száz világ”-nak a létezését feltételezi. „A szélveszek bús harcá”-nak képe az antikvitás (később Janus Pannonius által is megverselt) toposza, ugyanakkor „az égi láng villáma” – amelyhez Vályi Nagy Ferenc is írt egy fiziko-teológiai célzatú költeményt – a modern természettudomány egyik legismertebb eredményét, Franklin fizikai kísérleteit asszociálta a korabeli olvasóban (mint arról Berzsenyi Himnusz Keszthely isteneihez című verse tanúskodik). A kozmosz élménye Berzsenyi Fohászkodásának hatalmas térbeli és időbeli távlatokat, lírát és tudományt, a régi poétika elemeit és a felvilágosodás kori természetszemléletet, a világmindenséget és az ember egyéni sorsát, életet és halált egyaránt átfogó strófáiban válik igazán nagy költészetté. S mint a Csongor és Tündéből az Éj monológja vagy Az ember tragédiájából az első, mennyei szín bizonyítja, irodalmunknak, ha más-más megközelítésben is, de még nagyon sokáig kedvelt, remekműveket ihlető témája marad.

  • 88 Szép, a fentiekben még nem említeti példája ennek Molnár Borbálától A Természetnek szépsége… című költemény, amely nem egy kifejezésében már Berzsenyire emlékeztet:

    Oh Isten! a’ kinek mélység bőltsességed,
    És meg-foghatatlan hatalmad ’s felséged,


    Te! ki a’ semminek méhét meg-nyitottad,
    ’S abból e’ világot elő-szóllítottad […]

    (Molnár Borbála munkáji. Pozsony/Pest, 17942. 157. p.), valamint Vályi Nagy Ferencnek A Szíriushoz című ódája, amely Berzsenyi Fohászkodásával azonos versmértékben köszönti az égbolt legfényesebb csillagának egy természetfölötti világ létezését hirdető ragyogását:

    Ah! érzem én, hogy lételem’ a’ komor
    Sír öblök el nem veszthetik, és ezenn
    Túl még reménylek eggy Világot,
    Mellyre mutat leragyogva fényed.

    Ehez vezérel már közelébb az ÚR
    Fényeddel engem’, látom azért ragyogsz
    Szent Háza’ pádimentománn te,
    Hogy szemeim’ felemeld az Égre.

    ([Vályi] Nagy Ferenc: Ódák Horátz’ Mértékeinn. Kassa, 1807. 46. p.)

VII. „Itt laktak tollatlan kétlábú állatok…”
(Az emberi test a felvilágosodás korának magyar irodalmában)

1. Előzmények

Eleget gondolkoztam sórsúnkon, eleget olvastam; de úgy tapasztalom, hogy az ember magának leg méllyeb könyv, hol világot Természetet ismérni tanúlhat

– írja Bessenyei A holmi 1779-es változatában.1 Az ember tanulmányozásával foglalkozó tudományok azonban, mint De l’Homme című munkájának legelején Helvétius megállapítja, annyira kiterjedtek és szerteágazók, hogy teljes egészükben senki sem képes átfogni őket: minden erre irányuló próbálkozás, akárcsak egy mintául szolgáló modell ábrázolása a modellt körbeülő képzőművészek által, óhatatlanul részleges marad.2 Mivel célunk a felvilágosodás kori magyar irodalom természetszemléletének elemzése, ezúttal nem foglalkozunk az emberi társadalomra és annak különböző területeire (pl. az államra, a gazdasági életre, a nevelésre) vonatkozó XVIII. századi felfogásokkal s azoknak irodalmunkra való hatásával, bár a maguk helyén legalább ugyanolyan fontosak, mint jelen áttekintésünk szigorúan körülhatárolt szempontjai. Az embert mint fizikai lényt vizsgáljuk: az emberi testre, annak arányaira, szépségére vagy csúnyaságára, az élő és az élettelen természettel való kapcsolatára, valamint az emberi faj biológiai egységére vagy különbözőségére, az egyes népek természeti adottságaira vonatkozó elméleteknek felvilágosodás kori irodalmunkban való jelentkezését vesszük számba. Ahol mód nyílik rá, választ keresünk arra is, milyen szerepet játszanak ezek a nézetek a költői képalkotásban, a művek esztétikai megformálásában.

  • 1 Bessenyei György: A holmi. (Sajtó alá rendezte Bíró Ferenc.) Budapest, 1983. 218. p.
  • 2 Helvétius: De l’Homme [Az emberről]. Londres, 1773. I. 1–2. p.

Az emberi test – mindenekelőtt a női test – szépségének magasztalása a költészet legősibb témái közé tartozik, az Énekek énekének ujjongva áradó hasonlataitól vagy az anakreóni daloktól a női test egyes részeinek szépségét aprólékosan megéneklő XVI. századi francia „blason”-okig (amelyeknek ugyanakkor a paródiájuk is megszületik, a csúnyaságot részletező „contre-blason”…),3 illetve a középkori trubadúrköltészetből kisarjadó újkori szerelmi líráig. Hogy a testi szépségnek mi a mélyebben rejlő titka, azt az ókori Görögországban kidolgozott arányelmélet próbálta megfejteni.4 Polükleitosz Kanón című munkája nyomán általánossá vált az a meggyőződés, hogy az emberi szépség forrása a testrészek megfelelő aránya, amely a szabályosság és a szimmetria elvét is magába foglalja. A testi szépségnek ezt az értelmezését Platón szorosan összekapcsolja a jóság fogalmával. Mint a Timaioszban kifejti:

Minden jó: szép, a szép pedig nem lehet arányosság nélkül. Egy olyan élőlényt tehát, amelynek jóvá és széppé kell lennie, arányosnak kell gondolnunk.5

A szépség Platónnál egyúttal transzcendens dimenziót kap: „az istenihez hasonlatos arc vagy testalkat” az ideák világát tükrözi, s szemlélőjében az eszmékhez való fölemelkedésnek (pontosabban: a hozzájuk való visszatérésnek) a vágyát ébreszti fel.6 A szépség és a jóság platóni összekapcsolása – amelyet tovább erősített az a szemantikai tény, hogy a görög καλός melléknév nemcsak ’szép’-et, hanem (az ἀγαϑός-nak többé-kevésbé szinonimájaként) ’jó’-t is jelent – az esztétika tudományának önállósodásával épp a felvilágosodás korában válik különösen problematikussá; újraértékelésének szükségességéről tanúskodik például Kazinczy állásfoglalása, amelyre a későbbiekben visszatérünk.

  • 3 Magyarul: A női test szépsége. XVI. századi francia költők versei. (Válogatta és szerkesztette Zirkuli Péter.) Budapest, 1984.
  • 4 Vö. Falus Róbert: Görög harmónia. Budapest, 1980.
  • 5 Platón: Timaiosz, 87c (Kövendi Dénes fordítása). Platón összes művei. Budapest, 1984. III. 403. p.
  • 6 Platón: Phaidrosz, 251a (Kövendi Dénes fordítása), id. kiadás, II. 751. p.

A szép és a jó szoros összefüggésének feltételezése a sztoikus filozófiától sem idegen. Mint Diogenész Laertiosz írja, Zénón

a szépséget a mértékletesség virágának nevezte; mások szerint a mértékletességet tartotta a szépség virágának.7

Ez egyúttal a „mérték” polükleitoszi fogalmának az erkölcsi szférára való kiterjesztése. Khrüszipposznál egyébként az arányelmélet a testnek már nemcsak geometriai méreteire, hanem a testműködés egészére is vonatkozik. Szerinte

a meleg, hideg, száraz és nedves alkotórészeknek aránya vagy aránytalansága az egészség, illetve a betegség. Az izmok aránya vagy aránytalansága az erő, illetve a gyengeség, valamint a feszesség, illetve az ernyedtség. A testrészek aránya vagy aránytalansága pedig a szépség, illetve a rútság.8

  • 7 Diogenész Laertiosz: Híres filozófusok élete és véleményei, VII. könyv, 23 (Joó Mária fordítása). Sztoikus etikai antológia (Válogatta Steiger Kornél). Budapest, 1983. 122. p.
  • 8 Khrüszipposz: Az emóciókról (Steiger Kornél fordítása) Sztoikus etikai antológia, 20. p.

A részek harmóniájának és a szimmetria gyönyörűségének gondolata hatja át a keresztény Lactantiusnak De opificio Dei [Isten műve] című könyvét is,9 amely az ember egyes testrészeinek bemutatásakor ugyancsak következetesen összekapcsolja egymással a szépség és a jóság magasztalását, „jóság”-on ezúttal – az arisztotelészi finalizmus szellemében, közvetlenül pedig Cicerónak Az istenek természete című munkája nyomán10 – az egyes szervek célszerűségét értve. Lactantius fontos előfutára az emberi test szépségében és célszerűségében a Teremtő bölcsességét magasztaló XVIII. századi fiziko-teológiai munkáknak, amelyek a korabeli Magyarországon is széles körben hatottak.

  • 9 Lactantius: Az isteni gondviselésről. Budapest, 1985. 57–102. p.
  • 10 Cicero: Az istenek természete. Budapest, 1985. 114–123. p.

Erwin Panofsky nevezetes tanulmánya11 részletesen kifejti, hogyan vált az emberi arányokról szóló tanítás a reneszánsz művészetelméletnek is egyik alaptételévé Francesco Giorgi, Leone Ballista Alberti, Paolo Lomazzo, főként pedig a Vier Bücher von menschlicher Proportion [Négy könyv az emberi test arányairól] címmel értekezést író Albrecht Dürer munkásságában. Az arányelmélet azonban, amely a reneszánsz idején a harmonikus emberi szépségnek a művészetben való kiteljesedését fogalmazta meg, a kartéziánus racionalizmusnak, különösen pedig a kartézianizmus XVIII. századi képviselőinek az élő szervezetekről mint gépekről alkotott felfogása nyomán minden korábbinál mechanisztikusabb jellegűvé lett. Az antik Vitruvius és az őt egyetértően idéző Dürer szerint még az építésznek kellett igazodnia az emberi test arányaiban kifejeződő rejtett törvényszerűségekhez,12 Morellynek – a La Mettrie L’homme-machine-ját egy évvel követő – Physique de la beauté-ja [A szépség fizikája] viszont, épp fordítva, már abból a szempontból vizsgálja meg az emberi testet, hogy miképpen valósulnak meg benne az építészet statikai és mechanikai szabályai. Ahogy a híres kartéziánus orvosprofesszor, (a Csokonai számára sem ismeretlen!) Boerhaave a test különböző részeiben támasztékokat, oszlopokat, gerendákat, emelőket, köteleket, csigákat, préseket, fújtatókat, csatornákat és tartályokat látott,13 a szimmetrikus és szabályos alakú dolgok szépségéről hosszan értekező Morelly is olyan „allegorikus leírás”-t ad az ember fizikai lényéről, amely az „oszlopok”, „támasztógerendák”, „ívek” és „kupolák” látványának a szemfenék látófelületét arányosan igénybe vevő, s ezért az emberi test szemlélőjében kellemes érzést kiváltó elrendezéséről beszél.14 Ezt a gyakran már önmaga paródiájaként ható szemléletet a XVIII. század második felében kibontakozó neoklasszicizmus teszi végleg túlhaladottá a görög (vagy a görögnek vélt) szépségeszményhez való visszatéréssel, amint az Winckelmann nevezetes tanulmányaiban,15 a holland újplatonista Hemsterhuis-nek a szobrászatról írt könyvében vagy a francia Pierre-Henri Valenciennes-nek a festészetről szóló elmélkedéseiben is tükröződik.16

  • 11 Erwin Panofsky: The history of the theory of human proportions as a reflection of the history of styles. Meaning in the visual arts. New York, 1955. 55. kk.
  • 12 Dürer: A festészetről és a szépségről. Budapest, 1982. 171–172. p.
  • 13 Roland Mousnier: Progrès scientifique et technique au XVIIIe siècle. Paris, 1958. 82. p. – Csokonai: A hires Rácz Samuel úrhoz.
  • 14 [Morelly:] Physique de la beauté. Amsterdam, 1748. 56–60. p.
  • 15 Magyarul lásd Johann Joachim Winckelmann: Művészeti írások. Budapest, 1978. – Vö. Pál József: A neoklasszicizmus poétikája. Budapest, 1988. 80–97. p.
  • 16 François Hemsterhuis: Leltre sur la sculpture. Amsterdam, 1769. – Pierre-Henri Valenciennes: Réflexions et conseils à un élève sur la peinture. Paris, an VIII (1799–1800), 383. p.

Ami az embernek a természet egészéhez való viszonyát illeti, hosszú ideig Platón felfogása volt az uralkodó, aki szerint a kozmosz felépítése és működése ugyanazoknak a szabályoknak engedelmeskedik, mint a kozmosz mintájára keletkezett emberi testé. „A gömb alakú fej a mindenség alakját utánozza”, különböző életfunkcióink pedig úgy zajlanak le, „mint ahogyan a mindenségben mindennek a mozgása végbemegy”.17 A világ teremtéséről szóló művében az alexandriai Philón még tovább lép, amikor arról ír, hogy az ég hét szférájának megfelelően bennünk is a tökéletesnek tartott hetes szám uralkodik: testünk hét részből áll (fej, felsőtest, alsótest, kezek, lábak), a fejen hét nyílás található, sőt, Philón még a belső szerveket is úgy csoportosítja, hogy érvényes legyen rájuk a ἑβδομάς, vagyis a hetes szám elve.18 Az embernek mint mikrokozmosznak az értelmezését különösen a középkori újplatonikusok hirdették: Scotus Eriugena az embert „mindenek összefoglalásá”-nak (conclusio omnium),19 Guillaume de Conches „mikrokozmosz”-nak, „azaz kisebb világ”-nak (microcosmus idest minor mundus) nevezi,20 Bernardus Silvestris pedig a „Microcosmus” címet írja Cosmographiájának második, az ember keletkezéséről szóló része fölé.21 Herrad von Landsbergnek a XII. században keletkezett Hortus deliciaruma [Gyönyörök kertje] szerint az emberi test a négy őselemnek is foglalata: az égbolthoz hasonló alakú és a fényt a szem révén befogadó fej a tűznek, a mellkas a levegőnek, a folyadékokat tartalmazó has a víznek, a talajon álló láb meg a földnek.22 A mikrokozmosz–makrokozmosz analógia a reneszánsz idején is népszerű: Leonardo da Vinci például a Földet „hordozó” sziklákat a csontvázhoz, az árapályt pedig a testnek a lélegzéskor való kitágulásához és összehúzódásához hasonlítja.23

  • 17 Timaiosz, 44d, 81a (Kövendi Dénes ford.), id. kiadás, III. 344, 394.
  • 18 Philon d’Alexandrie: Œuvres. I. Paris, 1961. 221–223. p.
  • 19 J. M. Parent: La doctrine de la création dans l’école de Chartres. Paris/Ottawa, 1938. 62. p.
  • 20 Giorgio Rialdi: Il „De philosophia mundi”. Genova, 1965. 84, 104. p.
  • 21 The Cosmographia of Bernardus Silvestris. New York/London, 1973.
  • 22 André Chastel: Fabulák, formák, figurák. Budapest, 1984. 255. p.
  • 23 André Chastel: i. m. 276. p.

Az embernek mikrokozmoszként való felfogása, mint látni fogjuk, helyenként még a XVIII. századi magyar irodalomban is felbukkan. Sokkal elevenebb azonban annak a koncepciónak a hatása, amely nem csupán egy feltételezett párhuzamosságot (vagyis burkoltan valamiféle különállást is!) hangsúlyoz az ember mikrovilága és a világmindenség között, hanem arra irányítja a figyelmet, hogy az emberi test integráns része az anyagi természet egészének, abból származik, s alkotórészei a halál után ismét abban oszlanak szét. Ezt az elkerülhetetlen körforgást, változást először Hérakleitosz állította filozófiájának középpontjába, erkölcsi következményeit azonban mindenekelőtt a sztoikusok vonták le. A keletkezés és az elmúlás folyamata, mindaz, „ami az össztermészet velejárója”, „az a természet minden egyes részének javára van” írja Marcus Aurelius.24 A halál éppúgy nem ellenségünk, mint a születés:

Nem jelent semmi rosszat a lényeknek, ha éppen elváltoznak, mint ahogyan az sem jelent jót, ha valami változás következményeként éppen formálódnak.25

Az ember és a természet kapcsolatának e panteista–materialista felfogása mellett természetesen kialakul a testi halált Isten rendeléseként zúgolódás nélkül elfogadó s az erények jutalmaként egy túlvilági életben reménykedő „keresztény sztoicizmus” is, mindez pedig sokféle módon kapcsolódhat össze az embernek a természetben való helyét kereső felvilágosodás kori eszmékkel.

  • 24 Marcus Aurelius elmélkedései, II. 3. (Huszti József ford.) Budapest, 1975. 17. p.
  • 25 Uo. IV. 42. (I. m. 48.)

Az embernek a természet egészével való kapcsolatára szeretne – többek között – magyarázatot adni a „létezők láncá”-nak, a „scala naturæ”-nek az elmélete is, amely minden létezőt egy megszakítatlan láncot képező sorozatba állít, az élettelen ásványoktól a legmagasabb rendű szellemi lényekig. Ez a Philón munkásságáig visszavezethető – s a létformák hierarchiáját valló újplatonizmustól sem idegen – elmélet, amelyet Leibniz is beépített a maga rendszerébe, a felvilágosodás idején új virágzását élte; korunk számos kutatója az evolúció gondolatának előkészítőjét látja benne.26 Az embernek e láncban a legtökéletesebb állatok és a már csupán szellemi lények között elfoglalt helyét illetően az elmélet hívei többé-kevésbé egyetértettek, ami azonban e helynek az értékelését illeti, gyakran homlokegyenest ellenkező volt a véleményük. A Bessenyeire is ható Pope szerint a láncban senkinek, így az embernek sincs privilegizált helyzete: a libát eleséggel tápláló ember és az embernek eledelül szolgáló liba, bár a lánc különböző pontjain, lejjebb, illetve följebb helyezkednek el, kölcsönösen hasznára vannak egymásnak.27 (Pope-nak ez a gondolata egyébként az ember és az egész anyagvilág szoros összetartozását hangsúlyozó sztoicizmussal is bizonyos mértékig összhangban áll.28) Mások ugyanakkor azt vallották, hogy az anyagvilág és a szellemi létezés határán lévő, e két tartományt teste és lelke révén egymáshoz fűző ember kulcshelyzetet foglal el a létezők sorában. Considérations philosophiques [Filozófiai elmélkedések] című könyvében (1768) Jean-Baptiste Robinet több száz oldalt szentel annak bizonygatására, hogy a különböző élőlények csupán a természet tétova, sokszor ügyetlen, de azért egyre tökéletesebb próbálkozásai az eszményi cél: az emberi test létrehozására.29 A „létezők láncá”-nak elméletét Robinet a hilozoista filozófiának megfelelően értelmezi, amely filozófia szerint az érzékelés képessége potenciálisan a szervetlen anyagban is megvan, s az élőlények kialakulása valójában csak ennek a képességnek a kibontakozása. Robinet hangsúlyozza, hogy a természet tevékenysége egyetlen aktus,30 minden anyag organikus, él, és lélekkel rendelkezik,31 a mindenséget pedig a kontinuitás elve kapcsolja össze.32 Ez a felfogás talán még jobban összeegyeztethető a „létezők láncá”-nak gondolatával, mint a sztoicizmus, hiszen az egész anyagvilág egységét egy lineáris tökéletesedési folyamat dinamikájában képzeli el, amelynek látható, anyagi végpontját az emberi test jelenti.

  • 26 Lásd Szauder József: Az estve és Az álom. Budapest, 1970. 225. p.
  • 27 Pope: Essay on Man, III. 43–48. p.
  • 28 Lásd még az Essay on Man egy másik, a világlélek sztoikus tanára hivatkozó részletét (III. 22–23.):

    One all-extending, all-preserving soul
    Connects each being, greatest with the least.

  • 29 Robinet, művének 3. lapján, ezt írja: „Dans la suite prodigieusement variée des animaux inférieurs à l’homme, je vois la Nature en travail avancer en tâtonnant vers cet Etre excellent qui couronne son œuvre.”
  • 30 „La Nature n’est qu’un seul acte.” Uo. 2.
  • 31 „Toute la matière est organique, vivante, animale. Une matière inorganique, morte, inanimée est une chimère, une impossibilité.” Uo. 8. p.
  • 32 „[…] le principe de continuité […] lie toutes les parties de ce grand tout.” Uo. 7. p.

A „létezők láncá”-nak a felvilágosodás korában legtöbbet vitatott kérdése az volt, vajon minden emberfajta és nép ugyanazon a pontján található-e a láncnak, vagy vannak-e közöttük is fokozati különbségek. Ismeretes, hogy Linné az emberen (Homo) belül három fajt különböztetett meg: az „erdei ember”-t (Homo silvestris), amely nem más, mint az orángután, de amelyről boncolások alapján csak a XVIII. század második felében mutatta ki végérvényesen a holland Camper, hogy nem ember, nem is a majom meg az ember közötti átmenet, hanem igazi majom;33 a „vad ember”-t (Homo ferus), amely itt nem a távoli kontinensek bennszülötteit jelenti, hanem az állatok között Maugliként felnövő gyermekeket, akikről igen sok mesés történet keringett a XVIII. században;34 végül pedig a szorosabb értelemben vett embert (Homo sapiens). Ennél a felosztásnál azonban sokkal fontosabb volt az a sok szerző által vallott – és tragikus következményeiben egészen a XX. századig ható – elmélet, amely a Homo sapiensen belül is fokozatokat tételezett föl. Már Bernard Nieuwentyt azt állította (franciául először 1725-ben kiadott munkájában), hogy az északi mérsékelt égöv lakói a legbölcsebbek, s a legtöbb ismerettel is ők rendelkeznek a világon.35 Buffon szerint a legjobb megjelenésű, legszebb emberek, akik egyúttal a faj természetes színét viselik, a Grúziától Cserkeszföldön, Ukrajnán, az európai Törökországon, Magyarországon, Dél-Németországon, Itálián és Franciaországon át Észak-Spanyolországig húzódó sávban találhatók;36 Robinet az olaszokat, a törököket, a görögöket, a cserkeszeket és a grúzokat helyezi ebbe a kategóriába (a franciák idesorolásáról nagylelkűen lemond).37 Mind Buffon, mind Robinet kijelenti, hogy minél távolabb lakik egy nép az általuk meghatározott zónától (bár – különösen Buffon szerint – ugyanahhoz a fajhoz tartoznak), annál csúfabb a teste, annál tompább az értelme. A végletet a „létezők láncá”-nak legbuzgóbb XVIII. századi hirdetője, Charles Bonnet szerint délen a hottentották, északon a lappok képviselik,38 akik mellé Robinet, testiekben és szellemiekben az orángutánok szintjéhez hasonlítva őket, odahelyezi a szamojédeket és az osztjákokat (hantikat) is.39 E riasztó elmélet abszurditását egyébként mi sem mutatja jobban, mint hogy az egymással igen közeli rokonságban álló magyar és hanti nép – nem beszélve a szintén finnugor lappokról – oly különböző elbírálásban részesül.

  • 33 Georges Gusdorf: Les sciences humaines et la pensée occidentale. V. Paris, 1972. 388. p.
  • 34 Lucien Maison: Les enfants sauvages. Mythe et réalité. Paris, 1964. – Köpeczi Béla: A vadember jelképe Közép- és Kelet-Európában. Magyarok és franciák. Budapest, 1985. 403. kk.
  • 35 Bemard Nieuwentyt: L’existence de Dieu, démontrée par les merveilles de ta nature. 1727-es amszterdami kiadás, 305–306. p.
  • 36 Buffon: Histoire naturelle de l’homme. Œuvres complètes. Éd. Flourens. vol. II. Paris [1855?], 220. p.
  • 37 Considérations philosophiques. 187–188. p.
  • 38 Charles Bonnet: Contemplation de la nature. Hambourg, 1782 (első kiadása: 1764). I. 197–199. p.
  • 39 Considérations philosophiques. 175, 181. p.

Egyes szerzők még a fehérek és a színes bőrűek egyazon fajhoz való tartozását is kétségbe vonták, például (a még egy évszázaddal korábban működő) Isaac de la Peyrère, aki azt állította, hogy Isten a színeseket a teremtés ötödik napján, az állatokkal egyidőben hozta létre,40 vagy Voltaire, aki viszont antiklerikális célzattal, az Ádámról és Éváról szóló bibliai történet cáfolataként foglalt állást a poligenezis mellett.41 A XVIII. század második felében önálló tudománnyá váló antropológia úttörői azonban (Blumenbach: De generis humani varietate nativa, 1775; Kant: Von den verschiedenen Racen der Menschen, 1775; Camper: Über die Schönheit der Formen, 1782, németül: 1793) arra az álláspontra helyezkednek, hogy egyetlen emberfaj létezik, ezen belül az egyes fajták (rasszok) eltérései csak testi különbségekre korlátozódnak,42 az pedig, hogy milyen testalkatot vagy arcot tartunk szépnek, Camper megállapítása szerint nem valamiféle, az arányok alapján meghatározott, egyetemes szabálytól függ, csupán a megszokástól.43 Ez utóbbi vélemény egyúttal a polükleitoszi kánon elvetését is jelenti, éppen annak új, a neoklasszicizmus által hirdetett kultusza idején. Jeléül annak, milyen bonyolult viszonyban állhatnak egymással a felvilágosodás idején ható különféle tendenciák.

  • 40 Urs Bitterli: „Vadak” és „civilizáltak”. Budapest, 1982. 425. p.
  • 41 Ludassy Mária utószava A francia felvilágosodás morálfilozófiája című kötethez. Budapest, 1975. 892. p. Voltaire véleményét lásd uo. 154–158. p.
  • 42 Urs Bitterli: i. m. 448. p.
  • 43 Camper: Über die Schönheit der Formen. Peter Campers Vorlesungen. Berlin, 1793. 68–69, 76–78. p. („Der ungenannte Verfasser, der gegen Winckelmanns Forderung, bloß die Werke der Griechen nachzuahmen, schrieb, hat daher mit guten Gründen gezeigt, daß dieß lächerlich sey, und bloß durch die Macht der Gewohnheit noch bey uns für schön gehalten werden könne […].” I. m. 68–69. p.)

3. A „mulandóság költészetének” új elemei

Az ifjúság tovatűnésének és az ember fizikai hanyatlásának témája – amelyet Az elmátrónásodott Dóris című Csokonai-verssel kapcsolatban már érintettünk – az emberi szépség dicsérete mellett ugyancsak gyakran, szinte közhelyszerűen visszatér az európai lírában. Erről a folytonosságról tanúskodik többek között Szentjóbi Szabó László Seneca-átdolgozása, A víg öreg, Baróti Szabó Dávidnak A mulandóságról és A halálról írt, az antik elégiák hangnemében megszólaló költeményei, vagy Révai Miklóstól a Magam képe, amely a görnyedt öregkorban is tovább élő morális tartás erőt adó hatalmát hirdeti. Gyakran alkalmazott motívum az emberi életkoroknak az évszakokkal való összehasonlítása is, ahol A télnek közelgetése (Barcsay Ábrahám egyik legszebb versének címe) „hanyatló őszünk” elmúlására, életünk közeledő végére figyelmeztet.

Az emberi életkorokat szimbolizáló természeti képek megalkotásának új módszere Bessenyei nagyszabású művében, A természet világában bontakozik ki; nemcsak az öregség, hanem már a többi életkor felidézése során is. Amikor például arról beszél a költő, hogy az ifjúnak „felforrnak titkai” s „harsogással zúdul meg vére […] tengere”, a kitörő viharnak ezt követő rajza már több, mint hagyományos értelemben vett hasonlat: egymásra vetítődik, szinte egymásba tűnik benne az ember belső énje és a táj.58 Bessenyei, aki felvilágosodás kori tájköltészetünknek is egyik úttörője, nem csupán a filozófia fogalmi nyelvén fejti ki, hanem a tájleíró költészet legkorszerűbb képi eszközeivel is sugallni tudja mondanivalóját: az ember testi lényének és a természetben lezajló folyamatoknak szoros összetartozását. A műnek az öregségről szóló részében ez a gondolat az egykor viruló, de ma pusztuló kert kettős látványának mesteri egymásba játszásához és a kertet szemlélő embernek e változás révén saját pusztulását megsejtő, szorongó előérzetéhez kapcsolódik.59 (A szóban forgó részlet, mint a kert-motívum korabeli típusait elemezve fentebb megállapítottuk, már Berzsenyi költészetével, elsősorban A közelítő téllel rokon!) A természet világában található egyébként felvilágosodás kori irodalmunk legérzékletesebb s épp filmszerű megjelenítő erejénél, a rövid mondattani egységekkel dolgozó „style coupé” mesteri alkalmazásánál fogva legmegragadóbb leírása is az idős ember végső elesettségéről:60

Nézd el száradt testét: feje földre hajlik.
Ha nád szálra tanál, azon is fel botlik,
Ki dül a tornátzon magas küszöbérül,
Nyöszörögve áll fel szegény a székérül.
Hirtelen kapja fel a földrül lábait,
Torpant s vonogattya el sibbadt inait.
Eléb, eléb halad: szüntelen tántorog,
Tapogatva megyen s a fal felé forog.

Sürü lélekzete szavát meg szaggattya,
Akadoz s értelmét nem magyarázhattya.
Tekergeti fejét jobra is, balra is.
Meg kérd, kinek hivnak, ha szásszor látot is.
Hergő beszédekkel teszi ki értelmét,
És tsak a köhögés rángattya életét.


Álom nélkül alszik, bé fogván szemeit,
S térdén reszketteti meg fonnyat kezeit,
Hol tsonytyai felett, mint a sinórozás,
Ugy láttzik vér ere; s ez is rángatódzás.

  • 58 Bessenyei György: A természet világa vagy A józan okosság, 525–540. sor. Budapest, 1898. 47–48. p.
  • 59 I. m. 10 006–10 017. sor, 347. p.
  • 60 A részlet címe: Mozgó halát, utolsó vénség. I. m. 10 064–10 077, 10 082–10 085. sor, 389. p.

A betegség okozta szenvedéseknek (Janus Pannonius óta nálunk szintén hagyományos) tematikájában is új ábrázolási módszerek figyelhetők meg a XVIII–XIX. század fordulóján. Baróti Szabó Dávidnak saját szembajáról adott pontos, tárgyias beszámolójához képest – amelynek „leírás” jellegét már a vers címe (A szemem nyavalyájának leírása) is kiemeli – a szentimentalizmus a lelki szenvedés szférájába vonva, szinte átszellemíti a testi megpróbáltatásokat, s mint Kármán Fannija, a megszabadító halálhoz vezető útnak tekinti őket. Emelkedett hangnemben szól Berzsenyinek A füredi kúthoz írt verse is, amely a költő vesebajával kapcsolatban az antik mitológiát, „Japet fiának [azaz Prométheusznak] sassá”-t és a mennyből lehozott, emésztve ölő szikra képét idézi föl, a gyógyforrást pedig az „aeglei balzsam”-hoz és „a szent Léthe vizé”-hez hasonlítja.

Egészen más irányban ható tendencia érvényesül Csokonai és Fazekas műveiben. A debreceni felvilágosodásnak a természettudományok iránt való fokozott érdeklődése nyilvánul meg abban, hogy Csokonai lelkes hangú költeménnyel fordul A híres Rácz Sámuel úrhoz, akinek épp akkor megjelent könyvét mint a magyar orvosi szaknyelv kialakításának fontos eseményét ünnepli. A megújuló orvostudomány jelentőségének tudatában rajzol Fazekas Mihály is olyan csúfondáros képet a régi gyógymódokról a Lúdas Matyi harmadik „levonás”-ában. S mint Szilágyi Ferenc megállapítja, Csokonai Tüdőgyulladásomról című versét a beteg emberi test állapotának költészetünkben egészen újszerű, „szinte belgyógyászati pontossággal” való ábrázolása jellemzi, olyannyira, hogy még szókincse is a magyar nyelvű orvostudomány legfrissebb terminológiáját veszi át. A tüdőgyulladás szó – Szilágyi Ferenc adatai szerint – épp a lent említett Rácz Sámuel könyvében tűnik föl először, a tüdőhólyag (amelyet „tüdője hólyagjai” formában Csokonai már 1792-ben használt Horváth Ádámhoz írt versében) orvosi műszóként a költő egykori iskolatársának, Nagy Sámuel orvosdoktornak a könyvében fordul elő 1794-ben, a „nitrogén”-t jelentő azót létezésének kimutatása pedig a korabeli természettudomány legfontosabb felfedezései közé tartozik.61 Az említett motívumok azonban korántsem törik meg a vers költői varázsát, amely az élethalálharcát vívó szervezet gyötrődésének egy lázálomszerű tájba való belevetítésén alapul. A korszerű tudományosság elemeinek és a legtisztább költőiségnek ezt a tökéletes szintézisét nagyon kevesen tudták megvalósítani irodalmunkban.

  • 61 Szilágyi Ferenc: Csokonai művei nyomában. Budapest, 1981. 669, 676. p.

A „mulandóság költészeté”-nek új, felvilágosodás kori vonásai közé tartozik a kegyeleti célokat szolgáló, többnyire alkalmi jellegű halottbúcsúztató verseknek a filozófiai líra szintjére való emelése is. Ez ugyancsak Csokonai érdeme. Már az 1790-es években írt halotti versei is gyakran túllépnek az ilyen alkalmakhoz fűződő szokványos moralizáláson: Szomorú hallgatók… kezdetű búcsúztatója például a négy „elementum”-nak az ember számára való hasznáról és káráról elmélkedik, mintegy összegezést adva a teremtett világban célszerűséget feltételező fiziko-teológiai irodalom problematikájáról. A Halotti verseknek 1804-ben, Rhédey grófné temetésén elhangzott ciklusa – amelyik valójában már nem halottbúcsúztató vers, hanem ilyen célból hasznosított, nagyszabású filozófiai költemény – a saját betegségével is küzdő költő súlyos vívódásait kifejezve, minden korábbinál szélesebb körképet ad az ember és az univerzum kapcsolatára vonatkozó elméletek legfontosabb gondolatairól: az „elementumok” káoszának és a „testvér csillagok” mennyei világának határán elfoglalt köztes helyzetünkről; a testet mint „kis planétá”-t „isten”- ként irányító lélekről; az anyag körforgásáról, amelynek során a „legkisebb rész sem veszhet el” testünk maradványaiból; az embernek mint „tollatlan kétlábú állat”-nak arisztotelészi meghatározásáról; a természetbe még Rousseau-nál is radikálisabb módon, a vétket és a virtust (főként pedig a lelki szenvedést) nem ismerő állati létezés szintjén való beilleszkedésről; s nem utolsósorban a különböző emberfajtáknak és népeknek (épp a halálhoz való viszonyban megnyilvánuló) közös értékeiről, az emberségnek valamennyiünk szívében őrzött „pecsét”-jéről. Mindezeknek a gondolatoknak felvilágosodás kori irodalmunkban való jelentkezését a továbbiak során részletesebben is meg kell vizsgálnunk.

4. Ember és természet

Az ember fizikai lényének és a természet egészének mikrokozmosz–makrokozmosz formában való platonista felfogása, amely – mint említettük – a mikro- és a makrovilág kölcsönös megfeleléseinek hangsúlyozásával egyúttal valamiféle különállást is sugall e két világ között, az embert egyre inkább természeti lénynek (is) tekintő XVIII. században fokozatosan elavulttá válik. Már Orczy Lőrinc, aki pedig Szívbéli sóhajtás a bölcsesség után című versében az embert „kisebb világ épületé”-nek nevezi, egy másik művében, A magyar szépekhez írt költeményben arról beszél, hogy a „kis világ” elnevezést csak „hajdan” alkalmazták az emberre. A „mikrokozmosz” felfogás valóban elég ritkán jelentkezik a korszak magyar irodalmában. Főként a newtoni természetszemlélet elemeit eklektikus módon korábbi, még ptolemaioszi elképzelésekkel is összekeverő Szőnyi Benjáminnál bukkan föl több alkalommal, például A kerek Földről című versben, ahol (akárcsak közel három évszázaddal korábban Leonardo da Vinci) a Föld belsejében levő köveket az ember csontjaihoz, a lágy földet a húshoz, a fűszálakat a szőrzethez hasonlítja, és így tovább, három teljes strófán keresztül. Más kegyes elmélkedés az emberi testben megtetsző isteni bölcsességről című költeménye tömören így fogalmaz:

Oh Istennek nagy hatalmassága!
Emberben szorított kis világa.
A’ mit az ég, föld, tenger mutogat:
Elmém e’ testben mindent tapogat.62

  • 62 Szőnyi Benjámin: Gyermekek’ Fisikája. Pozsony, 1774. 135, 165. p. Természetszemléletének eklektikus voltával kapcsolatban lásd dolgozatunk I. fejezetének 2. pontját.

Az a tény, hogy a mikrokozmosz–makrokozmosz elmélet Berzsenyi Poétai harmonistikájának lapjain (a „harmóniás vagy szép ember”-ben „magát tükröző világ” képe révén63) még több mint ötven év múltán is fölsejlik, csupán újabb adalék Berzsenyi e művének több vonatkozásban is egy régebbi korszakhoz kapcsolódó szemléletéről.

  • 63 Berzsenyi Dániel: i. m. 302. p.

Az embernek mint a kozmoszt tükröző „kis világ”-nak felfogásához képest a költészet tematikájának kiszélesítése szempontjából jóval termékenyebbnek bizonyult a fiziko-teológiai megközelítés. Az angol John Raynek és William Derhamnek vagy a holland Nieuwentytnek a külföldön tanuló magyar protestánsok révén hazai könyvtárainkba is eljutó, a maguk korában igen kedvelt művei64 hosszú fejezeteken (Nieuwentyt 170 lapon!) át tárgyalják az emberi test felépítését és működését, hogy az egyes szervek szépségét és célszerűségét lépten-nyomon hangsúlyozva, a bölcs Teremtő létét a modern természettudomány eredményeinek alapján bizonyítsák. Az ember fizikai lényére irányuló fokozott figyelem egyrészt a korábbinál is erősebben aláhúzta az orvostudományi kutatások világnézeti jelentőségét, másrészt az irodalom magasztos témái közé emelte még a belső szervek működésének leírását is. A két terület szoros kapcsolatát jól példázza Albrecht von Haller személye, aki korának egyik legkedveltebb fiziko-teológiai költője volt, ugyanakkor pedig a göttingai egyetem botanikai és orvosprofesszora. A művelődésnek ez a természettudományt az irodalommal összekapcsoló koncepciója, közvetve vagy közvetlenül, valószínűleg hozzájárult a felvilágosodás kori Debrecen kultúrájának formálódásához, s egy bizonyos mértékig talán előkészítette az utat a francia felvilágosodás enciklopédizmusa iránti érdeklődés számára is.

  • 64 John Ray: The Wisdom of God manifested in the works of the Creation. London, 1692. (1743-as kiadásának az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példánya Sinai Miklós tulajdona volt.) William Derham német nyelvű fordítása, amelyet Szőnyi Benjámin használt föl: Physicotheologie. Hamburg, 1730. Nieuwentyt művét többnyire franciául olvasták; 1727-es kiadása, amelyre fentebb hivatkoztunk, a Ráday Könyvtárban található.

Az emberi test fiziko-teológiai ihletésű bemutatása irodalmunkban Szőnyi Benjáminnál és Horváth Györgynél jelentkezik először, Szőnyi még ilyeneket is leír:

Isten böltsességéröl nagy jelek
A’ gyomornak szolgái a’ belek,
Mellyeken eledelünk sepreje
El-foly, hogy árnyék szék légyen helye.

A’ vesék-is Istenröl tanítnak,
Viz-sepröt útban ök igazítnak,
Testben ezek-is tsudálatosok,
Mint veres márvány színü források.65

  • 65 Más kegyes elmélkedés az emberi testben megtetsző isteni bölcsességről. Szőnyi Benjámin: i. m. 166–167. p.

Horváth György Természetnek és kegyelemnek oskolája című, prózában készült könyvében külön fejezetet képez „Az Ember testének rövid le-írása”, amelyben a szerző – egyebek között – a szem csodálatos felépítéséről és működéséről értekezik, a fejezet végére illesztett versben pedig hálát ad Istennek, hogy szívet, tüdőt, gyomrot. beleket, vesét, hólyagot, „nemző tagokat” és vért adott neki.66 Az emberi szervezetről legrészletesebben Édes Gergely szól Természet könyve című, 1793-ban kiadott kötetében. Lelkes hangú költeménye többoldalas leírásokat tartalmaz az egyes szervekről (a lapszélen időnként latinul is megadva a bemutatott részek anatómiai elnevezését!). A tüdő például:

Ez a’ mindég alá ’s fel rúgó fuvótska
Melly belől spongyia módra lukasotska
Ez a’ nyeldeklőtől kőltt vastag élet-ér’
Sipján áttal mindég új-új levegőt kér

– de nem önző módon, csupán saját magának, hanem a szív számára is.

A’ szív tsináltt vérrel viszont mint sajátját
Táplálja a’ tüdőt, kőltsönös barátját,
Azon erős lyukú erének általa
Melly alsó öbliből ehez át-nyúl vala.67

  • 66 Horváth György: Természetnek és kegyelemnek oskolája. Győr, 1775. 49. p.
  • 67 Édes Gergely: Természet könyve. Kassa. 1793. 13, 14. p. (A második idézet második sora a kötetben így található: „Táplálja a’ tüdő-kőltsönös-barátját”; ez feltehetőleg sajtóhiba.)

A test különböző részeinek célszerűségét és ilyen példás együttműködését látván, a költő meghajtja fejét a teremtő „Égi hatalom” előtt, s magasztalja annak csodálatos nagyságát.

Szőnyi, Horváth György és Édes Gergely idézett művei csekély költői értéket hordoznak, az általuk képviselt tendencia azonban ennél jóval fontosabb. Eszmei síkon azért, mert az emberi test témájának fiziko-teológiai megközelítése épp azt emeli ki, ami társadalmi rangtól függetlenül minden emberben közös, és így, a maga szerény keretei között, a felvilágosodás egyenlőség-eszméjét készíti elő. A feudális társadalmi rendet tudatosan védelmező Szőnyi Benjáminnál ugyan még nem nyilvánul meg ilyen törekvés, Horváth György azonban már 1775-ben így ír:

Ezek az ember’ tetemei [vagyis, a szó korabeli jelentése szerint: csontjai] egyenlők számokra, minéműségekre nézve minden emberekben, úgy a’ Világ-bíró Nagy Sándorban, mint a’ szolgák’ szolgájában, a’ ditsősséges és gazdag Salamonban, mint a’ leg-szegényebb Irusban [írben], mert a’ természet egyenlő nemességűnek és méltóságúnak szült minden embert.68

A fiziko-teológiának egy másik, Derham óta69 gyakran ismételt gondolata az, amely szerint Isten csodálatos (és az egyes emberek felismerésére igen célszerű) rendelése, hogy az egymásra egy fajon belül nagyon hasonlító állatoktól eltérően, valamennyiünknek más-más arcvonásai legyenek. A Döbrentei Gáborhoz írt episztolában Berzsenyi ebből ugyancsak a többi ember iránti megbecsülés és tolerancia szükségességére következtet:

Az isteneknek egyik legnagyobb
Csudájok az, hogy szintúgy lelkeink,
Mint arcainknak számtalan vonási
A milliók közt másokat ne leljék.
Miért utálnánk hát ezt és amazt,
Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon?

  • 68 Horváth György: i. m. 38. p.
  • 69 William Derham: i. m. 821. kk.

Ami költészetünk képanyagának gazdagodását illeti, a fiziko-teológia által föltárt lehetőségek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy Csokonai, akire – mint ismeretes – egészen 1794-ig erősen hatott ez az irányzat, később, a Tüdőgyulladásomról idején is olyan fogékony legyen az emberi szervezetben lejátszódó folyamatoknak a költői szférába való emelésére. A fiziko-teológia sztereotip fordulatai – meglepő módon, ám eredeti funkciójuktól már teljesen eltávolodva – még Kisfaludy Sándor Himfy-verseiben is feltűnnek. A kesergő szerelem XIII. éneke szerint például Róza szépsége, testi lényének tökéletessége „a Teremtő dicsőségét”, „mindenható tehetségét” hirdeti.

Mint a fentiekben megállapítottuk, a fiziko-teológiai szemlélet már tartalmaz olyan elemeket, amelyek a felvilágosodás irányába mutatnak. A felvilágosodás eszmerendszerével azonban sokkal jobban összeegyeztethető az a sztoicizmusban gyökerező felfogás, amely az emberi szervezetnek éppenséggel nem egy transzcendens világra, teremtő Istenre utaló tökéletességét hangsúlyozza, hanem fizikai létezésünknek a természettel való koherenciáját, az anyagvilágban való teljes feloldódás elkerülhetetlenségét. S bár nem szabad abba a hibába esnünk, hogy ahol csak fölmerül az „isa pur es homu vogymuk” gondolata, ott rögtön sztoicizmust lássunk, az olyan művekben viszont, amelyek – mint Aranka György versei – a „világ roppant testeit” mozgató egyetlen lélekről beszélnek, s amelyek szerint „Valami az emberben van / Mind az egész szolgája”, sőt, az ember tagjai ettől az „egésztől” veszik az életet,70 már egyértelműen felismerhetők a sztoicizmusnak (ebben az esetben Spinoza filozófiájával is rokon) panteista vonásai. A halál fogalmát a Hívság látásakor gerjedett jámbor érzésben már Barcsay Ábrahám is a testet alkotó anyagnak sokféle formában való továbbélésével helyettesítette. Az ember testi létének mint a szüntelen körforgást végző anyag egyik állomásának ábrázolása áll Csokonai Az álom című versének középpontjában is. Ez a mű azonban – a francia felvilágosodás, mindenekelőtt d’Holbach, részben pedig Voltaire-nek a lisszaboni földrengésről írt költeménye nyomán71 – a természet egységét biztosító princípiumot már nem valamiféle világlélekben, hanem az anyag megjelenési formáinak törvényszerű változásaiban látja. Tegyük hozzá, hogy amikor Csokonai ebben a költeményben a test bűzhödt bomlásáról s az előbb-utóbb ugyancsak szétosztó csontvázról beszél, felvilágosult sztoicizmusának semmi köze sincs a hulláknak és csontvázaknak ahhoz a későbbi, romantikus divatjához, amely Kisfaludy Károly Éjjeli menyegzőjében. Karácsonyéjében, de még Petőfi Álmos vagyok és mégsem alhatom… kezdetű versében is tükröződik.

  • 70 Aranka György: Egy szépség kínjainak látására. Panasz.
  • 71 Vö. Szauder József: Az éj és a csillagok. 289. p.

Az élettelen anyag, a növény- és állatfajok, az ember és a pusztán szellemi lények egymáshoz való viszonyát a tökéletesség fokozatai szerint, megszakítatlan láncként (Fekete Jánosnak A négy mennyországban használt kifejezésével: „grádics”-ként) elképzelő „scala naturæ” elmélet olyannyira ismert volt a XVIII. században, hogy Csokonai még tréfálkozik is vele, amikor Rút ábrázat s szép ész című költeményében így pirít rá vitapartnerére:

Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz,
Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.

A létezők láncának teóriája felvilágosodás kori szerzőink közül főként a Pope Essay on Manjét – francia közvetítéssel – magyarra átdolgozó Bessenyei természetszemléletét jellemzi. A bihari remetében még az a leibnizi (Voltaire-nél Pangloss tanaiban ad absurdum vitt) gondolat is fölsejlik, hogy „a teremtésnek tökéletességé”-hez, teljességéhez valamennyi létformának, így a tökéletlenebbeknek a megvalósulása is hozzátartozik, különben megcsonkulna a teremtett világ, s maga a tökéletesség szenvedne hiányt.72 Ahhoz pedig, hogy a lánc hiánytalan legyen, az szükséges, hogy – mint Pope megírta – minden lény egyszer s mindenkorra megmaradjon a létezés hierarchiájának egyedül az ő számára kijelölt fokán. Ez az oka annak, hogy Bessenyei szerint az emberi természet lényege sohasem változott meg a történelem folyamán: egyrészt nem volt olyan aranykor, amelyben jobb lett volna, mint most, másrészt az emberfajnak azok az „ágazattyai”, amelyek a vadság primitív állapotában élnek (A természet világának egyik jegyzete az akkoriban lépten-nyomon emlegetett „hottentot”-okra utal), „szelédithetetlen”-ek, mivel „nekik a természet erőt a tudományra nem engedett”.73 Bessenyei tehát, bár egy ideig egyetérteni látszik Jean-Baptiste Robinet-vel az anyagnak természettől való érzékenységét illetően,74 a „létezők láncá”-nak Robinet-féle, tökéletesedési folyamatot feltételező, dinamikus koncepcióját nem fogadja el, hanem továbbra is híve marad a fajok és fajták változatlanságát (a „fixité des espèces”-t) valló elméletnek, amelytől pedig az 1770-es években még annak egyik legnevesebb korábbi hirdetője, Buffon is kezd eltávolodni.

  • 72 Bessenyei György: A bihari remete vagy A világ így megyén. Debrecen, 1894. 35–36. p.
  • 73 Bessenyei György: A természet világa… 211–213. p.; lásd még 202. p.
  • 74 Bessenyei György: A holmi. Budapest, 1983. 122. Lásd még Bíró Ferenc bevezetését, 45, ill. 55–56. p.

Az emberi faj fejlődési képességeinek a „scala naturæ” e szigorú értelmezéséből következő tagadása Bessenyeinél az egyes ember lehetőségeire vonatkozó biológiai determinizmussal párosul. Nem csupán arról a Hippokratész óta közkeletű orvosi nézetről van szó, amely a temperamentumot a testnedvek arányára vezette vissza, s ennek alapján különböztetett meg szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus típusokat (lásd például Révai Miklósnak Haragos embertől való irtózás című versét vagy (Gvadányinak Fábián Juliannához írt, „Ne véld, hogy a restség…” kezdetű episztoláját), hanem olyan álláspontról, amely a temperamentum általánosságán túl az egyes cselekedeteket, sőt gondolatokat szorosan a testműködés folyamataiból kívánja levezetni, olyannyira, hogy Bíró Ferenc szerint ez az emberkép,

bár igazán meggyőzően nem mutathatók ki a közvetlen hatás nyomai, tipológiailag lényegi rokonságban van La Mettrie »homme-machine« koncepciójával.75

A test és a lélek viszonya egyébként is sokat foglalkoztatta A holmi szerzőjét; ez utóbbi műnek épp a „Bessenyei György és a lelke” című párbeszéd a leghíresebb részlete. S bár korántsem állítható, hogy Bessenyei álláspontja ne módosult volna az évek során – kezdeti, radikálisabb felfogása később elbizonytalanodik, sőt (Bíró Ferenc kifejezésével) A holmi 1779-es változatában már „olyan idealista gondolatok felé tájékozódik, amelyek az ember szabadságát biztosítják”76 –, műveiben mindvégig tetten érhető annak a szemléletnek a hatása, amely a fizikum szerepét a szellemi tevékenységhez képest elsődlegesnek, meghatározó jelentőségűnek tartja.

Tagadhatatlan dolog a sok tapasztalásból, hogy a vér folyásának sebessége, lassúsága, nagyob vagy kiseb tüze által az elme, okoskodás külömb külömb féle változásokra hozatik

– írja A holmi 1779-es kiadásában,77 A természet világában pedig így fogalmaz:

Vérünk vastagsága, heve, hidegsége,
Tsendeseb folyása vagy elevensége:
Agyvelőnkön futó erünk vastagsága,
Nedvessége, tűze, a vagy vékonysága,
Teszik a gondolat módját tüzesebbé,
Nehézzé, butává; avagy élessebé.78

  • 75 Bíró Ferenc: A felvilágosodás magyar filozófusa. Új Írás 1985/7. 94. p.
  • 76 Bíró Ferenc bevezetése A holmihoz, i. m. 47–48. p.
  • 77 Lásd a „Vér, tűz” című fejezetet; 1983-as kiadás, 226. p.
  • 78 5554–5559. sor.

A test meghatározó szerepe, A bihari remete szerint, erkölcsi szempontból nemcsak hogy nem veszedelmes, hanem éppenséggel a mértékletes, józan erkölcsök előfeltétele.

A csupa érzékenység, mihelyt szomjúságát eloltotta, italt nem kiván; értelemtül jön, hogy az ember természetit álmátul is megfosztván, mátul fogva hónap virradtig igyék […].

A „setétség”-et valójában a test anyagi törvényeitől elszakadni vágyó, azok ellen lázadó „értelem”, „okoskodás”, „képzelődés” okozza, nem pedig a természet szavát követő „csupa érzékenység”, vagyis a puszta érzékek világa.79 Az erkölcsnek ez a materiális létből fakadó értelmezése több szempontból egybeesik d’Holbachnak Csokonai által A természeti morál címmel fordított gondolataival. D’Holbach szerint sem valamilyen transzcendens hatalom, hanem a természet szava figyelmezteti az embert egy, a társadalom által hozott törvényeknél sokkal következetesebb törvény betartására:

Ha magadat a gyűlölséges bujaságra adod, azok, akik segítői a te feslettségednek, örűlni fognak néked: de én kegyetlen betegséggel büntetlek meg tégedet, amellyel megromlott és útált életednek véget vetek. Ha mértékietlen lészel, az emberi törvények meg nem büntetnek – de én megbüntetlek tégedet, megrövidítvén a te napjaidat. Ha gonosztevő vagy, gonosz cselekedeteid visszahullanak tulajdon fejedre.80

  • 79 A bihari remete, id. kiadás, 33–34. p.
  • 80 Csokonai Vitéz Mihály minden munkája. Budapest, 1973. II. 248. p.

Az ember fizikuma és szellemi tevékenysége közötti kapcsolat materialista értelmezésében – a pályakezdő Kármán Józsefnek Das philosophische Testament [A filozófiai végrendelet] című írásán kívül, amelyről azonban nem tudjuk, vajon nem csupán Kármán valamelyik olvasmányából készült másolat, illetve rövid összefoglalás-e – Martinovics megy el a legtovább, amikor d’Holbachtól átvett (tehát már nem a „létezők láncá”-ra épülő) filozófiai felfogásába beleépíti a vitalizmusnak (legrészletesebben Barthez montpellier-i orvosprofesszor által kidolgozott81) idealista és materialista módon egyaránt magyarázható „életerő”-fogalmát, amelyet a vitalisták a newtoni „gravitációs erő” analógiájára alakítottak ki.82 Martinovics szerint az életerő „lényeges alkatrésze az anyagnak, és elválaszthatatlan az atomoktól”,83 s bár bennünk, finomabb szerkezetű agyunk miatt, „valamelyest tökéletesebben működik […], mint az állatokban”, lényegét tekintve mégis mindenütt ugyanaz. Sőt: a maguk sajátos szervezetének megfelelően az állatok is tökéletesek, hisz „minden olyan, amilyennek a természet változatlan törvényei alkotják”.84 Az élőlényeknek ebből az értékeléséből a szerző arra a következtetésre jut, hogy téves, önző és gonosz minden olyan elmélet, amely az embert valamiféle hierarchia csúcsára helyezi (lásd a fiziko-teológiát vagy a „létezők láncá”-nak Robinet-féle felfogását!), majd okfejtését az emberi közösségre alkalmazva, kijelenti:

Ugyanez a gonoszság a forrása és eredete minden emberi társadalomnak, különböző rendeknek és rangoknak e társadalmakban.85

Martinovics későbbi politikai pályafutásában nyilván ennek az ember és a természet viszonyával kapcsolatos gondolatmenetnek is része van.

  • 81 Paul-Joseph Barthez: Nouveaux éléments de la science de l’homme. Montpellier. 1778.
  • 82 Vö, Mátrai László bevezetését Martinovics Ignác: Filozófiai Írások című munkájához. Budapest, 1956.
  • 83 Martinovics Ignác: i. m. 61. p. (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása) – A mű eredeti címe: Mémoires philosophiques ou la Nature dévoilée. Londres [?], 1788.
  • 84 Martinovics Ignác: i. m. 85. p. (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
  • 85 Uo.

Ismeretes, hogy az életerő, a „Lebenskraft” fogalmát Herder is átveszi, s hogy – részben a vitalizmusnak Unzer által képviselt hallei irányzata,86 valamint az ösztönöket legbehatóbban tárgyaló Blumenbach göttingai professzor nyomán – az életerő nála már az ösztönök elméletével kapcsolódik össze. Az ember és az állatvilág egybetartozásának, illetve az ember kiemelkedésének kérdésére (a vitalizmust is idealista alapon értelmező) Herder az ösztönök és a fokozatosan fölébük kerekedő ész viszonyának elemzése révén keresi a választ.

Nálunk mindenekelőtt Verseghy Ferencet foglalkoztatta ez a herderi koncepció.87 Költői megfogalmazására Az emberség című versével tette a legérdekesebb kísérletet. A mű középpontjában az a küzdelem áll, amelynek során „[…] az éhségnek s magzatozásnak üdőnkint / felfel hevűlő vágyai”-t, vagyis az ön- és a fajfenntartás egyébként hasznos, de „szolga” szerepét játszó ösztönét „bölcs fékre” fűzi az ész. Az „állati sors”-ból való kiemelkedés legfőbb eszköze, Herder elméletének megfelelően, a nyelv, amelynek segítségével fel tud halmozódni a nemzedékek által szerzett sok tapasztalat, s „gyermekkorábúl” felnőtté válhat az emberi nem.

  • 86 Johann August Unzer felfogásáról részletesebben lásd Roland Mousnier: i. m. 379. kk.
  • 87 Herder szerepéről Verseghy munkásságában lásd Szauder József: Verseghy és Herder. A romantika útján. Budapest, 1961. 142–162. p.

Az egész emberiség történetének az egyes ember biológiai életkoraival való egybevetését Verseghy olyan lényeges témának tartja, hogy két másik versel is szentel neki. Az emberi nemzetnek életkorai, illetve Az emberi nemzetnek korai címmel. Megközelítési szempontja valóban igen fontos: fontosabb, mint az adott művek meglehetősen egyenetlen költői értékei. Olyan, az ember természettudományos vizsgálatán alapuló tendencia nyilvánul meg benne, amely a történelemben már nem a királyok és a hadvezérek cselekedeteit tartja fontosnak, mint az egykori krónikaírók, nem is a földrajzi tényezők, illetve a velük összefüggő erkölcsi változások nyomán bekövetkező emelkedést vagy hanyatlást, mint a Római Birodalomról elmélkedő Montesquieu, sem pedig az ész diadalát a sötét maradiság fölött, mint a felvilágosodás legtöbb filozófusa, hanem egyetlen hosszú, organikus fejlődési folyamatot, amelyben az előrehaladás törvénye érvényesül. Az élet fogalmának a történelemével való összekapcsolásával s a történelmi folyamat egészére való alkalmazásával Jürgen Moltmann szerint88 a württembergi pietizmus, J. A. Bengel és F. Ötinger kezdeti foglalkozni a XVIII. század hatvanas éveiben; Ötinger még a teológiát, pontosabban az üdvtörténetet is az élet eszméjéből vezette le (Theologia ex idea vitæ deducta. 1765). Akár közvetlenül hatott ez a „württembergi tradíció” Hegelre, mint ahogy Moltmann feltételezi, akár csak távoli előfutára volt, az mindenképpen biztos, hogy az emberiség történelmét organikus fejlődési folyamatnak tekintő szemlélet – amely Verseghy műveiben igen leegyszerűsített formában van jelen, de jelen van! – a maga szerény módján már a XIX. század legfontosabb történetfilozófiai iskoláit, illetve azoknak magyarországi recepcióját készíti elő.

  • 88 Jürgen Moltmann: Theologie der Hoffnung. Az angol kiadást használtam: Theology of Hope. London, 1970 3. 72. p.

Összefoglalás

Áttekintésünk végéhez érve, röviden megpróbálunk választ keresni arra a kérdésre, milyen értelmezései alakultak ki a természet fogalmának a felvilágosodás kori magyar irodalomban, illetve milyen szerepet játszottak a természetszemlélet változásai a művek írói-költői megformálásában.

Az első következtetés, amelyet a tanulmányozott anyag alapján levonhatunk, az, hogy felvilágosodás kori szerzőink többségének a newtonianizmusból eredő természetfogalma végső soron a szépen elrendezett és az örök eszméket tükröző világmindenség platóni koncepciójában gyökerezik. Ennek a platóni koncepciónak a XVII. századi természettudomány alapján való újraértelmezését végezte el a cambridge-i újplatonizmussal szoros kapcsolatban álló newtoni szemlélet, amely egyúttal (a Földnek és az égboltnak más-más fizikai törvényeket tulajdonító arisztotelészi, részben pedig az anyagnak különböző fajtáit – például a „matière subtile”-t, a „finom anyag”-ot – feltételező kartéziánus felfogással szemben) minden korábbinál határozottabban hirdette az univerzum egységét, fizikai törvényeinek egyetemességét. Számos szerzőnk műveiben ugyanakkor az arisztotelészi φύσις-fogalom bizonyos elemei is jelen vannak, főképp az a Biblia tekintélyével is alátámasztott gondolat, amely szerint a természet jelenségeiben az ember javát szolgáló célokság valósul meg.

Az örök ideákat tükröző gyönyörű világnak platóni, illetve a bölcs Teremtő létére utaló csodálatos természeti törvényeknek (az előbbivel és a Bibliával összhangban lévő) newtoni eszméjét állítja középpontba a XVII. és a XVIII. század fordulóján kialakuló fiziko-teológiai irodalom, amelynek nálunk a XVIII. század vége felé – amikor a felvilágosodás Nyugat-Európában már túlhaladottá teszi ezt az irányzatot – még mindig nagy jelentősége van: egyrészt a newtoni fizika szélesebb körű (bár kezdetben, a hatvanas, hetvenes évek során azt régebbi, elavult fizikai elképzelésekkel összekeverő) megismertetésében, másrészt a természet szépségét megéneklő tájleíró költészet formaeszközeinek megválasztásában. A fiziko-teológia tájleíró technikája olyan költők verseiben is fölismerhető (pl. Csokonai, Fazekas), akik a felvilágosodás hatására eltávolodnak, vagy (mint Bessenyei) eleve idegenkednek a fiziko-teológia közvetlen vallási célzatosságától, s akik a világ áhítattal szemlélt szépségéből, csodálatos rendjéből már nem teológiai, hanem az ember és a természet szoros kapcsolatára vonatkozó, a felvilágosult sztoicizmus filozófiáját kifejező erkölcsi következtetéseket vonnak le. E mellett az egyre inkább laicizálódó, gyakran szentimentális elemekkel gazdagodó tájfestő líra mellett tovább él a fiziko-teológiai költészet vallásos irányzata is, amely Berzsenyi Fohászkodásának egyik legfontosabb ihletője lesz.

A fiziko-teológia különösen azt értékelte nagyra Newton szemléletében, hogy az a világmindenség keletkezését nem valamiféle, Isten által csupán megindított – s a természetet mint Istentől létrehozott másodlagos okot feltételező – folyamatnak tulajdonítja, hanem Isten közvetlen parancsainak, amelyek megvalósulásából áttételek nélkül, egyetlen lépésben következtetni lehet az Alkotó nagyszerűségére. Ebben az értelmezésben tehát a természet elveszíti aktív, a jelenségeket formáló szerepét, s egyszerűen a teremtett világgal, a dolgok, jelenségek és a bennük megnyilvánuló törvények összességével lesz azonos mint az anyagvilág szinonimája. Az Isten és a világ közé iktatott másodlagos okok kiküszöbölésének egy további érdekes, Newton Regulæ philosophandija által inspirált – bár Newton elméletét meglehetősen leegyszerűsítő – példája Verseghy kísérlete, aki a gravitációs erőben nem valamiféle, a tudomány által egyelőre megmagyarázhatatlan fizikai jelenséget, hanem a kozmoszt fenntartó Istent véli fölfedezni.

A természetnek Istennel, illetve az anyagvilággal való kapcsolatára panteista megoldást kínál Spinozának Istent és a természetet azonosító filozófiája. E panteizmusnak a „spinozizmus” XVIII. századi tendenciáiban jelentkező formái mindenekelőtt – a newtoni világképtől és fizikai rendszertől eltérő nézeteket valló – Bessenyei szemléletére hatnak, főleg pályafutásának kezdeti szakaszában. Bessenyei később eltávolodik ettől a felfogástól, s a Teremtő által magára hagyott, önmagában tökéletes szerkezetként működő, ám az ember iránt közömbös világmindenségnek egy olyan, mechanisztikus jellegű koncepcióját vázolja föl, amelyik felé a newtonianizmusnak többek között Voltaire által képviselt, a fiziko-teológia vallási megfontolásait és a gondviselést elutasító, de a teremtés tanát elfogadó deista tendenciája halad. Bessenyei mechanisztikusabbá váló felfogását tovább erősíti az a tény, hogy ő a „létezők láncá”-nak elméletét is – Charles Bonnet-val ellentétben – szigorúan determinista, a fejlődés lehetőségét eleve kizáró módon értelmezi: a tökéletesség különböző szintjein álló lények állapota – például a vadság fokán álló népeké – szerinte sohasem változhat meg.

A newtoniánus ihletésű fiziko-teológiával szemben, amely úgy oldja meg a természetfogalom értelmezésének problémáját, hogy azt a dolgok, jelenségek és a bennük megnyilvánuló törvények összességével azonosítva, mintegy az anyagvilág fogalmában oldja fel, a korabeli terminológiával „naturalismus”-nak nevezett, lényegében materialista irányzat, amelyet leghatározottabban d’Holbach képvisel, olyan módon fogalmazza meg a természet és a világmindenség szoros összetartozását, hogy Isten létét tagadva, az anyagvilág jelenségeit kizárólag a természetfogalomnak mint egyetlen végső magyarázó elvnek rendeli alá. A „naturalismus”-t Szőnyi Benjámintól Gvadányiig sokan kárhoztatják, több szerzőnk világképének formálódásában azonban jelentős szerepe van: közismert például Bessenyeire, Csokonainak Az álommal jellemezhető periódusára, főként pedig Martinovicsra gyakorolt hatása. Csokonai későbbi eltávolodása d’Holbach filozófiájától egy olyan (Franciaországban Buffon, majd Cuvier által képviselt) felfogáshoz való közeledést jelent, amely a kataklizmaszerű változásoknak kitett világ bemutatásával a természet történetiségének elvét fogalmazza meg, s ezért a természettudományok XIX. századi fejlődésének szempontjából gyakorlatilag sokkal termékenyebbnek bizonyul, mint d’Holbach mechanikus materializmusa.

Jegyezzük meg, hogy a világmindenség keletkezésének kartéziánus örvényelmélete annak idején ugyancsak megsejtette a kozmogónia történetiségét, a newtoni szemlélet azonban, valamennyi égitestnek egyszerre, egyetlen pillanat alatt való létrejöttét hirdetve, elutasította ezt a gondolatot. Annak ellenére, hogy a XVIII. század második felében, majd különösen a századfordulón Kant és Laplace elmélete ebből a szempontból túlhaladja Newton tételeit (s munkásságuk, mint Berzsenyi tanúsítja, már nálunk sem ismeretlen), felvilágosodás kori irodalmunk természeti világképében – az említett kivételektől, például Bessenyeitől eltekintve, s különösen az 1790-es évek elejétől fogva – alapvetően a newtonianizmusé a meghatározó szerep.

Ami az élő természetet illeti, a vele kapcsolatos nézetekben hosszú időn át az a tény tükröződik, hogy magának az „élet”-nek a fogalma csak a XVIII. század második felében lesz a természettudomány egyik legfontosabb kategóriájává, s hogy ennek következtében a biológia csupán a XIX. század elején lép a „természetrajz” helyébe. Az állatok viselkedését sokáig az Arisztotelészre visszamenő, hagyományos módon, az ún. „szenzitív lélek”-kel magyarázták: ez az álláspont nálunk, ahol az „animal-machine” kartéziánus elmélete viszonylag kevésbé terjedt el, még a XVIII. század végén is jelen van. Ugyanakkor más megoldások lehetősége is fölmerül: az állati lelket a sztoikus „világlélek” részének tekintő felfogás (Aranka György), illetve az anyag természettől való érzékenységének a hilozoizmusban gyökerező, Spinoza, majd Diderot és Robinet műveiben megjelenő tana (lásd Bessenyei). Az „élet” fogalmának középpontba kerülését jelzi egyrészt a vitalizmus térhódítása, amely irányzat az élet jelenségeit az „életerő”-nek (a newtoni gravitációs erő mintájára kialakított) kategóriájával magyarázza, s amelyet Martinovics d’Holbach materialista filozófiájával kapcsol össze, másrészt az „ösztön”-öknek ugyancsak az élet fogalma alapján történő újraértelmezése: ez nálunk többek között Földi János, valamint Verseghy munkásságában jelentkezik. Az élet fogalmának egyre fontosabbá válása nyilvánul meg az emberiség történetét az egyes élőlények növekedéséhez hasonló, organikus fejlődési folyamatnak tekintő (Herder nyomán Verseghy által kifejtett) teóriában is.

Az ember és a természet viszonyával foglalkozó elméletek közül a felvilágosodás korában végleg elavulttá válik az a platóni – s a középkorban, majd a reneszánsz idején igen elterjedt – felfogás, amely szerint a világmindenség makrokozmosza és az emberi test mikrokozmosza tükörképei egymásnak. E helyett az elmélet helyett (amelyben a makrokozmosz és a mikrokozmosz kölcsönös megfelelései egyúttal a kettő különállását is feltételezik) olyan nézetek kerülnek előtérbe, amelyek inkább az ember és a természet szoros összetartozását hangsúlyozzák. Az összetartozás kétféle módon képzelhető el. Az arisztoteliánus természetfogalom célrairányultságát a maga (eredetileg újplatonikus) rendszerébe beépítő fiziko-teológiai irodalom (pl. Szőnyi Benjámin, Horváth György, Édes Gergely vagy 1793 táján Csokonai) az élő és az élettelen világ szinte minden megnyilvánulásában az ember javára mint Isten által meghatározott célra irányuló jelenséget lát, s a korszerű természettudomány eredményei alapján – egyúttal pedig a szóban forgó tudományos eredményeket népszerűsítve – igyekszik igazolni a Bibliának azokat a szövegeit, amelyek az embernek az állatok és a növények fölött való uralkodására vonatkoznak. Vallási megfontolásai ellenére ez a tendencia akaratlanul is előkészíti a felvilágosodásnak az embert Isten helyett középpontba állító szemléletét. Az ember és a természet szoros összetartozására vonatkozó másik, s a fiziko-teológia háttérbe szorulásával párhuzamosan egyre jobban terjedő álláspont a felvilágosult sztoicizmusé, amely (mint korábban Aranka György vagy Barcsay, legegyértelműbb módon pedig az 1790-es évek derekán Csokonai) az embernek már nem tulajdonít privilegizált helyet az anyagvilágban, hanem fizikai létezésünknek a természettel való teljes koherenciáját hirdeti.

A XVIII. század utolsó évtizedeinek magyar irodalmában egyidejűleg ható természetfilozófiai eszmék gyakran egyetlen szerző munkásságában is jelen vannak. Különösen Csokonai világképét jellemzi ez az útkeresés, amelynek feszültségei nem kis mértékben járulnak hozzá életművének egyéb vonatkozásban is megnyilvánuló komplexitásához. A fentiekben a Bessenyei szemléletében jelentkező különféle tendenciákra is utaltunk. A példákat azonban tovább szaporíthatnánk, a felsorolást Szőnyi Benjámin eklektikus fizikai nézeteivel, a heliocentrikus világkép diadalát a régi és az új konfliktusaként átélő Faludi vívódásaival vagy Orczy felfogásának belső ellentmondásaival kezdve. Áttekintésünk egyik legérdekesebb tanulsága Berzsenyi természetszemléletének sok forrásból eredő, rendkívül összetett volta. Műveiben az olyan hagyományos gondolatok mellett, mint az embernek a mindenséget tükröző mikrokozmoszként való felfogása vagy az állatvilág allegorikus-misztikus megközelítésének tovább élő motívumai, megjelenik a fiziko-teológia, fölismerhetők Newton rendszerének egyes elemei. Newton mellett azonban már Kant kozmogóniájára is hivatkozik, másutt pedig a Föld felszínét alakító kataklizmáknak a korabeli tudomány által is valósnak tartott képét idézi föl.

A természettudományos ismereteknek irodalmunkba való beáramlásáról nemcsak a tanköltemények, a népszerűsítő célzatú művek nagy száma tanúskodik, hanem az a jelenség is, hogy a természetfilozófia kérdései még az olyan műfajokban is középpontba kerülhetnek, mint a halottbúcsúztató versek vagy az állatmese. Következményeit illetően azonban még ennél is fontosabb az a változás, amely a természet ábrázolásának művészi eszközeit újítja meg vagy formálja át. Az allegorikus-misztikus ábrázolásmód, a mesés elemek és a mitologizálás helyébe már a tudományos ismeretekre hivatkozó, azokat hasznosítani kívánó fiziko-teológiai irodalom is a természet pontos, tárgyilagos megjelenítésének programját állítja, egyúttal pedig kibővíti a költészet tematikáját, például az egyes állatfajok életének vagy az emberi szervek működésének bemutatásával. (Ez utóbbi téma később Csokonai Tüdőgyulladásomról című versében tér vissza.) A „csodálatra méltó” dolgokat többé nem a kuriózumok jelentik, hanem az anyagvilágban megnyilvánuló. Isten által létrehozott természeti törvények nagyszerűsége.

A fiziko-teológia háttérbe szorulásával a természetnek vallási megfontolásoktól független, önmagában való megközelítése kerül előtérbe. A tudomány és a költészet szoros kapcsolatának igénye ekkor már a felvilágosodás törekvéseit fejezi ki. Egyúttal azonban a fiziko-teológia által kedvelt leírások stílusának intellektualizmusát mindinkább az ember közvetlen természetélményének mély érzelmessége hatja át. A XVIII. és a XIX. század fordulóján a fiziko-teológiától távol álló Bessenyei, illetve az azt meghaladó Csokonai, valamivel később pedig Berzsenyi verseiben nemegyszer egymásba tűnik az ember belső énje és a táj, a külső természet mintegy interiorizálódik. Ezzel csaknem egyidőben erősödik meg költészetünknek az a (Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Kis János, valamint Verseghy által képviselt) tendenciája, amelyik az ország különböző tájainak egyediségét igyekszik megragadni, egyéni arculatát akarja megfesteni.

Tanulságos azoknak a változásoknak az elemzése is, amelyek pásztorköltészetünkben figyelhetők meg. Lényegük ugyanaz, mint amiről az eddigiekben szó volt: a konvencionális környezetrajz és a sematikus pásztorfigurák helyett egy hitelesebb ábrázolásmód kialakítása. Ez a folyamat már Faludi költészetében megkezdődik, s két irányban fejlődik tovább: az európai rokokó pásztoridillek új formai eszközeit (pl. a tájfestő költészet gessneri változatát) és az ősi pásztorvilág eszméjének rousseau-i értelmezését befogadva, Csokonai felvilágosult bukolikus művészetében teljesedik ki, Gvadányinak és Orczynak a pusztát bemutató műveihez közeledve pedig a magyar népélet hiteles ábrázolására törekvő XIX. századi költészetünket készíti elő.

Faludi pásztorverseivel kapcsolatban figyeltünk fel arra az érdekes jelenségre, hogy amikor a kutatás a XIX. század magyar irodalmi népiességének gyökereit keresi a megelőző évszázadban, Faludinak épp azokra a verseire bukkan, az eklogákra, amelyek a legtöbb klasszikus formai konvenciót hordozzák. Az antik minták követésének és az ábrázolás hitelességére, a természet hűségesebb utánzására való törekvésnek ez a szerves összekapcsolódása, amely Faludi esetében a Római Árkádia programjának jegyében valósul meg, felvilágosodás kori irodalmunkban más költők munkásságában is kimutatható. Verseghy Külső Szolnok című versének, amelyet mint a táj egyéni arculatát bemutató költészet példáját emeltünk ki, Horatius egyik ódája szolgált ihletőül, Csokonaitól az Alföldet és annak élővilágát rendkívül érzékletesen megjelenítő Déli aggodalom című költemény forrásai között Vergilius II. eklogája is megtalálható. Fazekas munkásságában a stílusbeli népiesség Julow Viktor szerint Vergilius I. eklogájának fordítása során bontakozik ki, a Lúdas Matyi is antik versmértékben keletkezett, a „laus ruris” felvilágosodás kori népszerűségének egyik tényezője pedig épp a latin klasszikusokat mintának tekintő „deákos iskola”. A klasszikus antikvitás öröksége tehát, úgy látszik, a magyar irodalomban is jelentős mértékben hozzájárult egy természetesebb költői nyelv és ábrázolásmód kialakításához.

Az egyes témakörök tárgyalása során többször utaltunk arra, hogyan élnek tovább a reformkor irodalmában felvilágosodás kori szerzőink természetszemléletének elemei, illetve az általuk alkalmazott természetábrázolási módszerek. Az Éj monológja például, Vörösmartynak a világmindenség keletkezését megjelenítő hatalmas látomása, az univerzummal foglalkozó XVIII. századi költészet hagyományait folytatja. Petőfinek a „dicső természet” nagyságán érzett áhítata az elvilágiasodó fiziko-teológiai tájleírásokban kifejeződő érzelmekkel rokon, a puszták és a népélet valós mozzanatainak bemutatását a felvilágosodás korának költészete készíti elő, az erkölcsi tisztaságot képviselő nép felmagasztalása, a palota és a kunyhó (vagy a Toldi György és Miklós által jelképezett kétféle világ) szembeállítása a falusi élet dicséretének a felvilágosodás idején annyira kedvelt tematikájában gyökerezik, s a reformkori magyarság önmagáról alkotott képének, kollektív önismeretének alapvető vonásai is jelen vannak már a XVIII. század végének nemzetkarakterológiával, népünk természeti adottságaival foglalkozó alkotásaiban. Mindezek az összefüggések nemcsak a felvilágosodás és a reformkor magyar irodalmának – a jelentős különbségek ellenére fennálló – szoros eszmetörténeti kapcsolatairól tanúskodnak, hanem arról is, hogy dolgozatunk egy jóval hosszabb, szerves folyamatnak csupán egyetlen, a felvilágosodás korára eső részét tekinthette át, s hogy az itt megkísérelt vizsgálatot érdemes lenne más korokkal, korszakokkal kapcsolatban is elvégezni.

Forrás

Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1991.

Szerző

Vörös Imre (1936–): irodalomtörténész, az irodalomtudomány kandidátusa 1979, doktora 1989, az ELTE BtK professzor emeritusa.

Kutatási területei: természetfilozófia és irodalom a felvilágosodás korában, XVIII. századi francia–magyar fordításirodalom, textológia (kritikai kiadások sajtó alá rendezése).

Fő művei:

Les formes du non-dit dans Les Fausses Confidences de Marivaux. Revue d’Études Françaises 14, 197–203. p.

Jardins, forêts et paysages dans les romans de Marivaux. Revue d’Études Françaises 14 (2009), 219–232. p.

Fekete János, Voltaire filozófiai költeményeinek tolmácsolója. Tanulmányok Bíró Ferenc tiszteletére. 2007. 501–508. p.

L’histoire de Hongrie dans l’Encyclopédie. Prismes irisées. Klebelsberg Kuno Egyetemi Kiadó, Szeged, 2006. 167–173. p.

Faludi Ferenc természetszemlélete. A magyar jezsuiták küldetése. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2006. 65–70. p.

Manuels de français en Hongrie au XVIIIe siècle. Politics and Culture in the age of Joseph II. MTA Történettudományi Intézet, 2005. 201–206. p.

Molière: Tartuffe. Műelemzés. (Talentum műelemzések) Akkord Kiadó, Budapest, 1997. 62 p.

Péczeli József: Henriás (1792). Kritikai kiadás. Bevezetés, szövegközlés, jegyzetapparátus. (Régi magyar költők tára XVIII. század) Balassi Kiadó, Budapest, 1996. 282 p.

Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 235 p.

Fejezetek XVIII. századi francia–magyar fordításirodalmunk történetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 197 p.