Goethe természetképe
és a tudományos-technikai világ

Werner Heisenberg
természet, természettudomány, technika, Werner Heisenberg
szóelválasztás

Milyen a goethei természetkép viszonya a tudományos-technikai világhoz? A kérdés éppoly régi, mint Goethe törekvése a természet megértésére, minta goethei természettudomány maga, – hiszen Goethe személyesen élhette meg annak a tudományos-technikai világnak a születését, amelyben manapság élünk. Rajta és kortársain kívül sokat elmondtak már a kérdéskörről az utókor természettudósai és filozófusai is. Régóta tudjuk, milyen fontos szerepet játszotta probléma Goethe életében, és tudjuk azt is, korunk hány és hány tudományos-technikai vívmánya kérdőjeleződik meg, ha goethei mértékkel mérjük őket. Ugyancsak sokszor rámutattak már arra, mennyire érzékenyen foglalkoztatta Goethét az alapvető ellentét, amely színelmélete és az általánosan elfogadott newtoni optika között feszült, és hogy valójában mennyire indulatos és kevéssé tárgyszerű volt a Newtonnal folytatott polémiája. Nemkülönben arra, hogy a romantikával szembeni alapvetően elutasító magatartása és az uralkodó természettudományos nézetek elleni hadakozása között szoros összefüggés mutatható ki. Mindezekről már oly sokat beszéltek és írtak, a mögöttük rejlő problematikát olyan alaposan és sokoldalúan megvilágították, hogy alig kell egyebet tennünk, mint a sokszor hangoztatott nézeteket valamelyest továbbgondolni, és a napjaink tudományos-technikai világáról szerzett ismereteinkből, különösen a természettudomány legújabb eredményeiből kiindulva újra megvizsgálni. Erre teszünk a továbbiakban kísérletet. Nem akarjuk azonban eleve azt a pesszimista felfogást képviselni, amellyel például Karl Jaspersnél találkozunk, s amely szerint Goethe számunkra e témában nem mondhat semmit, mivel elzárkózott az eljövendő technikai világtól, és nem látta be, hogy feladata lehetne az új világban az emberiség számára utat mutatni. Részünkről – éppen azért, mert hitünk szerint nincs annyi okunk a pesszimizmusra – a goethei kihívásokat mindmáig érvényesnek tekintjük, és szembesíteni kívánjuk napjaink világával. Az alatt a 150 év alatt, ami eltelt azóta, hogy Goethe itt Weimarban a színek keletkezésének ősjelenségéről elmélkedett és írt, a világ nagyon másképpen fejlődött, mint ahogyan azt Goethe remélte. Es mégis, napjaink túlontúl éles kritikáinak ellenében azt kell mondanunk, hogy világunkat még mindig nem tudta végérvényesen hatalmába keríteni az ördög, akivel Faust a vészterhes szerződést kötötte. Tekintsük hát újra át mai szemünkkel a régi polémiákat.

Goethe számára mindenfajta természetlátás és természetértés alapját a közvetlen érzéki tapasztalat jelentette, tehát nem a műszerek által megszűrt, a természetből bizonyos értelemben kierőszakolt egyszeri jelenség, hanem az érzékeink által közvetlenül felfogható szabad természeti történés. Ragadjunk ki tetszés szerint egy részletet a goethei Színelmélet Fiziológiai színek című szakaszából. A hópelyhek hullása egy téli estén a következő megfigyelésre ad alkalmat:

Az ibolyaszín foltok, amelyek a hó sárgás felszínén már a nap folyamán feltünedeztek, mostanra inkább mélykéknek voltak mondhatók, mert a felfokozott sárga visszaverődött a megvilágított helyekről. Amikorra azonban a nap végleg lenyugodni készült, és sugarai, az erős kigőzölgésektől elnehezedvén, a legpompásabb bíborszínnel öntötték el az egész környéket, a foltok színe zöldre váltott át, amely fényességét tekintve tengerzöldhöz, szépségét tekintve pedig smaragdzöldhöz volt hasonlatos. A jelenség mindegyre élénkebbé vált. Úgy érezhettük, tündérvilágban vagyunk, mert minden körülöttünk e két élénk, s egymással oly igen összhangban lévő szín öltönyébe bújt, míg aztán napszálltával a tünemény előbb szürke alkonyulatba, majd hold- és csillagfényes éjszakába veszett.

Ám Goethe nem érte be a közvetlen megfigyeléssel. Nagyon jól tudta, hogy a közvetlen benyomásból ismeretekre is szert tehetünk, de csakis egy eleinte vélt, majd sikeres esetben bizonyossággá váló összefüggés felismerése útján. Példaként idézek egy részletet a Színelmélet előszavából:

Mert a dolgok puszta megszemléléséből nem tudunk meg semmit. A szemlélődésből vizsgálódás lesz, a vizsgálódásból elmélkedés, az elmélkedésből gondolattársítás, így azt mondhatjuk, hogy valahányszor figyelmesen pillantunk a világba, teóriákat alkotunk. Ám jártasnak kell lennünk abban, hogy mindezt tudatosan, önismerettel, szabadon és, merész kifejezéssel élve, iróniával műveljük, ha óvakodni kívánunk az absztrakciótól, és eleven, hasznos tapasztalatot remélünk.

Óvakodni kívánunk az absztrakciótól.

Ebben a mondatban pontosan benne foglaltatik, hogy hol válik el Goethe útja az érvényben lévő természettudományétól. Goethe tudta, hogy a megismerés nem lehet meg képek, gondolattársítás, értelmet adó struktúrák nélkül. Ám a struktúrákhoz vezető út később mindenképpen absztrakcióba torkollik. Ezt Goethének már a növények morfológiájáról folytatott vizsgálódásai során tapasztalnia kellett. Mélyreható tanulmányaiból arra a vélekedésre jutott, hogy a növények legkülönfélébb formáiban, amelyeket főként itáliai utazása közben figyelt meg, egyre tisztábban felismerhető egy alapvető egyesítő princípium. Alapformáról beszélt,

amellyel a természet mindegyre játszadozik, s imígyen játszva hozza létre az élet sokszínűségét.

Így jutott el egy ősjelenség, az ősnövény fogalmának megalkotásához.

Ez a modell – írta –, a hozzá való útmutatásokkal együtt képessé tesz tetszőlegesen sok növény előállítására, amelyek, bárha nem léteznek is, belső igazságuknál és szükségszerűségüknél fogva létezhetnének.

Itt már Goethe az absztrakció küszöbén állt, amelytől pedig óvakodni kívánt. De megtiltotta önmagának, hogy ezt a küszöböt átlépje, és arra szólította fel a fizikusokat és a filozófusokat, hogy ők is cselekedjenek hasonlóképpen.

Mégha ráleltünk is egy úgynevezett ősjelenségre, fennáll a veszély, hogy nem ismerünk reá, és valami továbbit próbálunk mögötte felkutatni, minthogy folyvást szembe kell néznünk a látás korlátaival. A természetbúvár hagyja az ősjelenségeket örök dicsőségükben nyugodni.

Az absztrakció küszöbét tehát nem szabad átlépnünk. Amikor elértük a szemlélet határait, nem szabad utunkat olyképpen folytatnunk, hogy szemléletünket absztrakt gondolkodással helyettesítjük. Goethe meg volt győződve arról, hogy az érzékekkel felfogható világtól való elszakadás és az absztrakció határtalan birodalmába való belépés többet árt, mint használ.

A természettudomány azonban már Newton óta más utakon járt. Kezdettől fogva nem riadt vissza az absztrakciótól, s e döntés helyességét látszólag igazolták a bolygórendszer megmagyarázásában, a mechanika gyakorlati alkalmazásaiban, az optikai műszerek konstrukciójában és még sok más téren elért sikerei. Mindez hamar odavezetett, hogy a goethei intelmeket senki sem méltatta figyelemre. A természettudomány tehát Newton nagy alkotásától, a Philosophiae naturalis principia mathematicától fogva tulajdonképpen egyenes vonalban és következetesen fejlődött tovább egészen a mai napig. Technikai alkalmazásai pedig átformálták a Föld arculatát.

A fenti, általánosan elfogadott természettudományban két, némileg különböző helyen kerül sor absztrakcióra. A feladat az, hogy az események sokszínűségében az egyszerűt ragadjuk meg. A fizikusnak tehát arra kell törekednie, hogy a jelenségek zavarba ejtő bonyolultságából egyszerű folyamatokat hámozzon ki. De mi az egyszerű? A kérdésre Galilei és Newton óta az a válasz, hogy olyan folyamatot mondunk egyszerűnek, amelynek törvényszerű lefolyása teljes részletességgel, kvantitatíve, matematikailag nehézségek nélkül leírható. Vagyis az egyszerű folyamat nem az, ami a természetben közvetlenül kínálkozik, hanem a fizikusnak kell azt néha meglehetősen bonyolult eszközökkel a jelenségek tarka kavalkádjából előbb kiválasztania, majd a fontosat a fölösleges sallangoktól megtisztítania, míg végül egyértelműen és világosan előáll egy „egyszerű” folyamat, amelynél már eltekinthetünk a mellékes jelenségektől, azaz absztrahálhatunk. Ez tehát az absztrakció egyik formája, amelyről Goethe úgy vélekedett, hogy alkalmazása a természet kiűzetésével jár együtt. Azt írja:

Fogadjuk hát a merész kijelentést, mely szerint ez is a természet volna, legalábbis csendes mosollyal, halk fejcsóválással, mert hát az építésznek sincs eszében palotáit hegyi odúkra, erdőségekre cserélni.

Az absztrakció másik formája akkor lép fel, amikor a jelenségeket matematikai eszközökkel ábrázolják. Elsőként a newtoni mechanika óriási sikere mutatta meg azt, hogy a matematikai leírás hatalmas tapasztalatmennyiségeket képes egységbe foglalni, és ezáltal könnyen érthetővé tenni. A szabadesés Galilei-törvényeit, a Hold keringését a Föld körül és a bolygókét a Nap körül, az inga lengését, az elhajított kő pályáját – mindezeket a jelenségeket le lehetett matematikailag vezetni a newtoni mechanika egyetlen alapfeltevéséből, a tömeg ∙ gyorsulás = erő egyenlőségből, valamint a gravitációs törvényből. A matematikai egyenlet tehát egymástól nagyon távoleső természeti történések egységes megértéséhez kínált absztrakt kulcsot, és Goethe hiába harcolt azért, hogy a kulcs nyitóerejébe vetett bizalom megcsappanjon. Egy Zelternek címzett levelében ez áll:

És az újkori fizikának éppen az a legnagyobb hibája, hogy kísérleteit mintegy leválasztotta az emberről, s a természetet kizárólag abból akarja megismerni, amit mesterséges instrumentumai mutatnak, így bizonyítván és korlátozván képességeit. Hasonlóképp állunk a számítással is. Sok minden igaz, ami számmal ki nem fejezhető és sok olyan is, ami pontos kísérlettel ki nem mutatható.1

  • 1Görög Lívia fordítása

Valóban nem ismerte volna fel Goethe a természettudományos módszer, a kísérletek és a matematika rendező erejét, tudásunkhoz való hozzájárulását? Lebecsülte volna ellenfelét, aki ellen a Színelméletben és sok más helyen olyan fáradhatatlanul hadakozott? Vagy azért nem ismerte volna fel a módszer erejét, mert így olyan értékeket kockáztatott volna, amelyek feláldozására nem lett volna hajlandó? Nagy bizonyossággal azt a választ kell adnunk, hogy Goethe azért nem az absztrakció útját választotta az egységes megismeréshez, mert az túlontúl veszélyesnek tűnt a számára.

Goethe a veszélyeket, amelyektől tartott, sehol nem határozta meg pontosan. Ám költészetének leghíresebb alakja, Faust sejtetni engedi, hogy miről is van szó. Faust sok egyéb mellett csalódott fizikus is. Dolgozószobáját műszerekkel zsúfolta tele, mégis azt mondja:

Ti is csúfoltok, elavult szerszámok, hengerek, fabordák! Kapuban álltam, légyetek a kulcs, de vén szakállatok závárt hiába próbált.2

  • 2Jékely Zoltán fordítása

A titokzatos jelek, amelyeket Nostradamus könyvében megfejteni próbál, talán valamiféle matematikai jelekkel állnak rokonságban. És éppen ez a számjegyekkel és instrumentumokkal teli világ, a kielégíthetetlen szomjúhozás a még mélyebb, még absztraktabb tudásra bírja rá őt, a kétkedőt, az ördöggel való szerződésre. Vagyis annak az útnak a végén, amely a természetes élettől az absztrakt tudás felé vezet, ott állhat az ördög. Ez volt a veszély, amely Goethének a tudományos-technikai világgal szembeni magatartását meghatározta. Goethe megérezte azokat a démonikus erőket, amelyek egy ilyen irányú fejlődés során felébredhetnek, és el akarta őket kerülni. Mi erre viszont azt felelhetjük, hogy olyan könnyen azért nem lehet megszabadulni az ördögtől.

Goethe maga is idejekorán kompromisszumokra kényszerült. Mind közül a legfontosabb a kopernikuszi világkép elfogadása volt, amelynek meggyőző ereje alól még ő sem tudta kivonni magát. Ámde jól tudta, mekkora áldozatot hoz ezzel. Ismét a Színelméletből idézek:

De semmilyen felfedezés vagy meggyőződés nem gyakorolt nagyobb hatást az emberi szellemre, mint a kopernikuszi tan. Épp hogy elismerték, hogy a Föld gömbölyű és önmagában végződik, s máris le kellett mondania ama roppant kiváltságáról, hogy ő a világmindenség középpontja. Soha nem érte nagyobb kihívás az emberiséget, mert mi minden nem ment füstbe eme felismerés által: egy második mennyország, az ártatlanság, költészet és jámborság birodalma, érzékeink tanúbizonysága, a költői-vallásos meggyőződés; nem csoda hát, ha mindezt nem akarták engedni, ha mindenáron elleneztek egy olyan tant, amely követőinek addig soha nem sejtett véleményszabadságra és szárnyaló gondolkodásra adott jogosítványt és egyben parancsot.

Ez az idézet rácáfol mindazokra, akik, elkerülni kívánván a veszélyeket, amelyektől Goethe tartott, még napjainkban is kétségbe próbálják vonni az újkori természettudomány helyességét, annak kötelező érvényét. Ugyanakkor meg lehetne jegyezni, hogy a mai természettudomány nézetei is változáson mentek keresztül az idők folyamán. Manapság például a newtoni mechanika már nem számít elfogadottnak, szerepét a relativitáselmélet és a kvantumelmélet vette át, minden okunk megvan tehát a szkepszisre ezzel a természettudománnyal szemben. Ez az ellenvetés azonban félreértésen alapul, amelyet azonnal beláthatunk, ha például azt a kérdést tekintjük, hogy hol helyezkedik el a Föld a bolygórendszerben. Való igaz, hogy az einsteini relativitáselmélet nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a Föld egy helyben nyugodjék, a Nap pedig körülötte keringjen. De ez mit sem változtat a newtoni elmélet azon döntő állításán, amely szerint a bolygók pályáját erős gravitációs hatásával a Nap határozza meg. Vagyis csak akkor tudjuk a bolygórendszert igazán megérteni, ha a Napból indulunk ki mint gravitációs centrumból. A modern természettudomány eredményeit egyáltalán nem kérdőjelezhetjük meg, ha – és ezt különösen hangsúlyozni kívánjuk – a metodikáját elfogadjuk. A metodikája pedig a következőkből áll: megfigyelésből, amelyből finomításokon keresztül kísérlet lesz, és racionális analízisből, amely matematikai megfogalmazásban nyeri el pontos alakját. Az eredmények helyességével szemben senki nem emelhet komoly kifogást, aki a kísérletet és a racionális analízist elfogadja mint módszert. Viszont értékítéletet talán alkothatunk, és feltehetjük a kérdést: értékes-e az így megszerzett tudás?

Amennyiben a kérdést először nem a goethei értelemben próbáljuk megválaszolni, hanem a korszellemnek megfelelően, különösebb skrupulusok nélkül elfogadjuk a hasznossági elvet, akkor elég a modern tudomány és technika vívmányaira utalnunk; számos problémát sikerült hatékonyan elhárítani, a modern orvostudomány enyhít a betegek szenvedésein, kényelmesebb a közlekedés stb. Goethe, aki tevékeny életet akart élni, az ilyesfajta érvekkel szemben bizonyosan nagy megértést tanúsított volna. Ha arra gondolunk, milyen helyzetben él az ember a mai világban, hányféle gond gyötri, hányféle követelményt támasztanak vele szemben, akkor nagyon nagyra kell becsülnünk a gyakorlatias és hatékony, másokon segíteni és az általános életkörülményeken javítani tudó munkálkodás lehetőségét. Elég csupán a Vándorévek nagy részét vagy a Faust utolsó jeleneteit elolvasnunk, hogy belássuk, mennyire komolyan foglalkoztatta a költőt problémáinknak éppen ez az oldala. A tudományos-technikai világ különféle aspektusai közül biztos, hogy a pragmatikus volt számára a legérthetőbb. Ám Goethe nem tudott megszabadulni a félelemtől, hogy valahol az ördög keze is benne van a dologban. A Faust utolsó felvonásában az elért siker, a tevékeny élet gazdagsága Philemon és Baucis meggyilkolásával abszurdba fordul. De még ott is, ahol az ördög keze nem válik egyértelműen láthatóvá, tevékenységével állandóan fenyegeti a történést. Goethe tudta, hogy miután a természettudomány és a technika összekapcsolódott, a világ fokozódó átalakítását lehetetlen megakadályozni. Aggodalommal írta a Vándorévekben:

A tért hódító gépesítés gyötör s aggaszt engem, ahogy közeledik, mint egy égiháború, lassan, lassan; de az iránya már bizonyos, és el fog érkezni, s akkor lezúdul.3

  • 3Tandori Dezső fordítása

Goethe jól látta hát, mi fog történni, és azon töprengett, vajon milyen hatással lesz az emberek viselkedésére. Zelterrel folytatott levelezésében ezt olvashatjuk:

Gazdagság és gyorsaság, ez ma mindenki csodálatának és vágyainak tárgya. Vasút, gyorsposta, gőzhajó, a kommunikáció minden módon való megkönnyítése, ez hajtja a művelt világot önmaga felülmúlására, a mindentudásra és ezáltal a középszerűségben való megmaradásra. Századunk voltaképpen azoknak a jófejű, tanulékony, gyakorlatias embereknek kedvez, akik, ha valamiben némi jártasságra tesznek szert, máris felsőbbrendűnek érzik magukat a tömegeknél, bárha tehetségük nem kiemelkedő is.

Vagy másutt, a Vándorévekben:

Most az egyoldalúságok ideje jött el; üdv annak, aki ezt megérti, és maga s a mások javára ily értelemben munkál.4

  • 4Tandori Dezső fordítása

Goethe tehát jelentékeny részét előre látta annak, ami bekövetkezett, és nagy aggodalommal tekintett a fejlemények elé.

Azóta eltelt majd másfél évszázad, és tudjuk, hová vezetett az út. A sugárhajtású repülőgép, az elektronikus számítógép, a holdrakéta, az atombomba voltak talán a legutóbbi mérföldkövek, amelyekkel az útszélen találkozhattunk. Így háta newtoni természettudomány uralta világ, amelyről Goethe azt remélte, hogy elkerülhető, mára valósággá lett, és ezen mit sem változtat, ha úgy érezzük, hogy Faust üzlettársa is ludas a dologban. El kell viselnünk, mint ahogy azelőtt is mindig elviseltük. Ugyanakkor az útnak még messze nem vagyunk a végén. Feltehetően nemsokára a technikai fejlődés folyamata kiterjed a biológia területére is. Többen figyelmeztettek már arra, hogy ekkor a veszélyek még az atomfegyverek fenyegetéséhez képest is meg fognak sokszorozódni. Talán legélesebben Huxley fogalmazta ezt meg az eljövendő világról rajzolt könyörtelen karikatúrájában, a Szép új világban. Borzongató logikával mutatta meg annak képtelenségét, hogy embereket kizárólag bizonyos célok érdekében tenyésszenek, és az egész földi életet racionálisan, azaz célirányosan szervezzék meg, megfosztva így minden értelmétől. De egyáltalán nem kell ilyen messzire mennünk, hogy belássuk: a célszerűség önmagában nem érték, értékítéletet csupán egy kérdésben alkothatunk: értékes-e a cél, amelynek szolgálatába az illető eszközöket és ismereteket állították?

A modern orvostudomány lényegében felszámolta a Földön pusztító nagy járványokat, megmentette számtalan beteg életét, sokakat szörnyű szenvedésektől szabadított meg. Ugyanakkor olyan népességrobbanást idézett elő a Földön, amely rettenetes katasztrófába torkollhat, ha nem sikerül békés úton megfékezni a nem túl távoli jövőben. Ki tudja hát, hogy mindenben helyesek-e a mai orvostudomány célkitűzései?

A modern természettudomány tehát olyan ismereteket közvetít, amelyeknek helyességében egészében véve nincs okunk kételkedni, és a ráépülő technika lehetővé teszi, hogy ezek az ismeretek nagyszabású célok megvalósítását szolgálják. Mindez azonban egyáltalán nem biztosíték arra, hogy a megtett előrelépés valóban értékes is. Ezt azok az értékítéletek határozzák meg, amelyek az embereket a célkitűzéskor vezérlik, és amelyeknek forrása nemcsak maga a tudomány lehet, legalábbis jelenleg még nem ez a helyzet. Goethe döntő kifogása a természettudomány Newton óta használatos metodikája ellen éppen az volt, hogy különbséget tesz a helyes és az igaz fogalma között. Az igazság Goethe számára elválaszthatatlan volt az érték fogalmától. A régi filozófusokhoz hasonlóan az ő számára is az „unum, bonum, verum”, az „Egy, Jó, Igaz” jelentette az egyetlen lehetséges iránytűt, amely az emberiségnek utat mutathat évszázados bolyongásában. Az a tudomány viszont, amely csak akkor helytálló, ha a helyes fogalmát különválasztjuk az igazétól, amelynek törekvéseit tehát már nem csupán az isteni rend szabja meg, túl sok veszélynek van kitéve – hogy ismét Goethe Faustjára utaljunk: ki van szolgáltatva az ördög befolyásának. Egy olyan elsötétült világban, amelyet nem sugároz be az unum, bonum, verum fénye, Erich Heller megfogalmazásával élve, a technika eredményei nem többek a pokol kényelmesebbé tételére tett kétségbeesett erőfeszítéseknél. Ezt különösen azok ellenében kell hangsúlyoznunk, akik úgy vélik, a tudományos-technikai civilizáció elterjedése a Föld legfélreesőbb helyein is megteremti az alapokat egy új aranykor eljöveteléhez. Olyan könnyen azért nem lehet megszabadulni az ördögtől.

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy a modern természettudomány valóban olyan éles különbséget tesz-e a helyes és az igaz fogalma között, mint ahogyan eddig tűnhetett, fel kell tennünk a fordított kérdést: Vajon a goethei természettudomány, a goethei természetlátás tudott-e eredményeket felmutatni a Newton nyomdokain kialakult tudományos-technikai világgal szemben? Jól tudjuk, hogy míg Goethe költői munkássága óriási hatást váltott ki a 19. század folyamán, természettudományos nézetei viszonylag szűk körben találtak ismertségre és követőkre. De hátha tartalmaznak olyan csírákat, amelyek éppen akkor kelthetők ki gondos ápolással, amikor mára 19. századnak a folytonos haladásba vetett kissé naiv hite átadta helyét a józan megfontolásnak. Fel kell tehát tennünk még egyszer a kérdést: mi Goethe természetlátásának fő jellemvonása, mi különbözteti meg természetfelfogását Newtonétól és követőiétől? Mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy a goethei természetlátás középpontjában az ember és közvetlen természetélménye áll, amelyhez aztán a jelenségek értelmes rendben kapcsolódnak. Ez a megfogalmazás helytálló ugyan, és különösen jól világítja meg a goethei és a newtoni szemlélet különbségét, mégis figyelmen kívül hagy egy lényeges mozzanatot. Mégpedig azt, hogy Goethe meggyőződése szerint a természetben az ember számára láthatóan nyilatkozik meg az isteni rend. Az idős Goethe számára nem az egyes ember természetélménye volt a fontos, bármennyire is ez foglalkoztatta őt fiatal korában, hanem az isteni rend, amely az élményben megmutatkozik. Nem csupán költői metaforáról van szó, amikor például Az óperzsa hit hagyománya című költeményben a hegyek mögött lenyugvó nap látványától elragadtatott hívő így kiált fel:

Látom Istent trónján ülni fönnön, életadó uramként köszöntöm, s féltve őrzöm szívemben a képet, midőn fénylő nyomdokába lépek.

Erre a természetélményben rejlő tartalomra kell Goethe szerint a tudományos módszernek is épülnie, így hát az ősjelenség keresését is úgy kell felfogni, mint kutatást egy minden jelenség alapját képező, Isten által alkotott struktúra után, amely azonban nem puszta elmeszülemény, hanem közvetlenül meglátható, megélhető, megérezhető dolog.

Az ősjelenség – írja Goethe –, nem alaptétel, amelyből sokféle következmény adódik, hanem olyan alapvető jelenség, amelynek kebelén belül a sokféleség megnyilatkozik. A látás, a tudás, a sejtelem, a hit, s mind az érzékek, amelyekkel az ember a világmindenségben tapogatózik, együtt kell hogy dolgozzanak ahhoz, hogy fontos, ám nehéz munkánkban helyt tudjunk állni.

Goethe nagyon pontosan érezte, hogy az alapstruktúráknak olyanoknak kell lenniük, hogy ne lehessen róluk eldönteni, az objektívnek tartott világhoz avagy az emberi lélekhez tartoznak-e, minthogy mindkettőnek előfeltételét képezik. Ezért remélte, hogy „a látás, a tudás, a sejtelem, a hit” számára feltárulkoznak. Ámde, tesszük fel a kérdést, honnan tudjuk, vagy honnan tudta Goethe, hogy a legmélyebb, a valódi összefüggések olyan közvetlenül hozzáférhetők, olyan könnyen napvilágra hozhatók? Nem lehetséges-e, hogy az, amit Goethe a természeti jelenségek isteni rendjének érzett, teljes világosságában áll előttünk, csak éppen az absztrakció egy magasabb fokán? Nem tudna-e a modern természettudomány olyan válaszokat adni, amelyek kiállják a goethei értékítéletek próbáját?

Mielőtt ezeknek a nehéz kérdéseknek a tárgyalására térnénk, néhány szót kell ejtenünk Goethének a romantikával szembeni elutasító álláspontjáról. Goethe leveleiben, tanulmányaiban, beszédeiben gyakorta került részletekbe menő összetűzésbe a romantikával, ami mégiscsak korának művészeti irányzata volt. Újra meg újra ugyanazokkal a szemrehányásokkal illette: szubjektivizmussal, ábrándossággal, végletekbe és végtelenbe csapongással, beteges érzékenységgel, archaizálással, kóros magába fordulással, végül még tetszeni vágyással és becstelenséggel is. Annyira idegenkedett a romantika látszólagos betegességétől, annyira gyanakodott egy esetleges eltorzulásra, hogy csak ritkán tudott erőt venni magán és észrevenni, pláne elismerni a művészi teljesítményt. Az olyan művészetet, amely, mint a romantika, eltávolodik a világtól, és nem a valóságot próbálja ábrázolni, hanem annak visszatükröződését a művész lelkében, ugyanúgy nem tartotta megfelelőnek, mint azt a tudományt, amely nem a szabad természetet, hanem a műszerek által elkülönített, bizonyos értelemben kipreparált egyszeri jelenséget választja tárgyául. A romantika, legalábbis részben, felfogható úgy, mint reakció egy olyan világra, amely a racionalizmus, a természettudomány és a technika segítségével józan, praktikus, külsődleges életkeretté kezdett átalakulni, és amelyben a személyiségnek, vágyainak, reményeinek, fájdalmainak nem igazán jutott már hely. A személyiség tehát visszahúzódott önmagába; és bár meglehet, hogy az elszakadást a közvetlenül jelenvaló világtól, amelyben tetteinknek következményei vannak, s amely előtt felelnünk kell önmagunkért, veszteségként értékelték, Goethe mégis attól tartott, hogy ily módon könnyebb, majdhogynem kényelmesebb lesz az álmok világába menekülni, engedni a szenvedélyek csábításának, feladni az önmagunkért és másokért vállalt felelősséget és megittasulni az érzelmek határtalanságától. A művészetnek ezt az új útját, amelynek immár nem a világ közvetlen valóságában való megformálása volt a célja, hanem az emberi lélek ábrázolása és mélységeinek túlhangsúlyozása, Goethe éppúgy nem tudta elfogadni, mint a természettudomány szükségesnek tartott lépését, amellyel az absztrakció útjára tért.

Az indítékok, amelyek Goethe elutasító álláspontját mindkét esetben meghatározták, még szorosabb rokonságban állnak egymással. Azért tartott az absztrakciónak a természettudományban való térnyerésétől, azért riadt vissza annak határtalanságától, mert démonikus erőket sejtett mögötte, amelyeknek nem akarta kitenni magát. Ezeknek az erőknek a megtestesítője Mefisztó. Ugyanakkor Goethe a romantikában hasonló erők működését vélte felfedezni: megint csak a határtalanságot, a való világtól és annak szilárd, egészséges mércéitől történő elszakadást, a beteges elkorcsosulás veszélyét látta. Magatartásában az is szerepet játszhatott, hogy ennek a következő stádiumnak a legmagasabb művészi megnyilvánulásai mindvégig lényegében idegenek maradtak a számára. A matematika, amelyet e helyütt úgy határozhatunk meg, mint az absztrakció művészi formáját, sohasem volt rá lenyűgöző vagy lebilincselő hatással, bár kétségkívül respektálta. A zene, amelynek terén véleményem szerint a német romantika legnagyobb alkotásai születtek, sohasem gyakorolt rá olyan mély benyomást, mint a költészet vagy a festészet. Hogy miként vélekedett volna Goethe a romantikáról, ha igazán szólt volna hozzá az a nyelv, amelyen például Schubert C-dúr vonósnégyese íródott, nem tudjuk. De éreznie kellett volna, hogy azok az erők, amelyektől tartott, és amelyek ebben a zenében szinte minden más romantikus alkotásnál erősebben érvényesülnek, immár nem a Mefisztóéi, nem az ő hatalmát képviselik, hanem azét a fénylő középpontét, amely jóllehet szülőhelye Lucifernek, eltaszította őt magától. Így aztán nem meglepő, hogy az utókor a romantika megítélésében sem a legnagyobb német költő tanácsait követte, hanem a művészet sokkal inkább foglalkozott olyan témákkal és feladatokkal, amelyek első ízben a romantikában vetődtek fel. A zene, a festészet, az irodalom 19. századi története mutatja, hogy milyen gyümölcsözőnek bizonyultak a romantika kezdeményezései. De természetesen azt is jól tükrözi, hogy mennyire jogosak voltak a goethei aggályok és kifogások, éppúgy, mint a természettudomány és a technika esetében. A művészet némelyik sokat felpanaszolt válságjelenségét – ugyanúgy, mint a technikában például az atomfegyverek megjelenését –, tekinthetjük úgy is, amint annak következményét, hogy elvesztettük azt a középutat, amelynek megőrzéséért Goethe egész életén át küzdött.

Ám térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy az a fajta megismerés, amelyre a goethei természettudomány törekedett, vagyis a természet legvégső, általa isteninek tartott alkotó erőinek megismerése valóban teljesen hiányzik-e a mindenekelőtt helyes eredményekre törekvő modern természettudományból.

S miktől együtt van a világ, megismerjek minden csodát, s mint már titkos erőkre látó, ne legyek többé betűrágó5

  • 5Jékely Zoltán fordítása

– így szólt a célkitűzés. A megoldás felé vezető úton a goethei természetelmélet az ősjelenség, a goethei növénymorfológia pedig az ősnövény fogalmához jutott el. És bár tudjuk, hogy az ősjelenség nem alaptétel, amelyből a különféle jelenségek következményként levezethetők, hanem olyan alapvető jelenség, amelynek kebelén belül a sokszínűség megnyilatkozik, Schiller mégis 1794-ben Jénában, a Goethével való barátságukat megalapozó híres első találkozásukkor rámutatott arra, hogy az ősjelenség voltaképpen nem jelenség, hanem idea; mégpedig, tehetjük hozzá, a platóni filozófia értelmében. S mivel korunkban az idea szó némiképp túl szubjektív színezetet kapott, szívesebben használnánk helyette a struktúra kifejezést. Az ősnövény a növények ősképe, alapstruktúrája, alkotó princípiuma, amelyet természetesen nemcsak elméletileg konstruálhatunk meg, hanem szemlélet útján is megbizonyosodhatunk felőle. A közvetlen szemlélet és a pusztán racionális levezetés közti különbség, amelynek Goethe olyan nagy fontosságot tulajdonított, meglehetős pontossággal felel meg a platóni filozófia két megismerési módja, az episztémé és a dianoia közötti különbségnek. Az episztémé épp az a közvetlen megbizonyosodás, amelyben megnyugodhatunk, amely után már nem marad több kutatnivaló. A dianoia pedig az analizálás képessége, a logikai levezetés eredménye. Platónnál is világos, hogy csak a megismerés első formája, az episztémé létesít kapcsolatot a tulajdonképpeni, a lényegi dolgokkal, az értékek világával, míg a dianoia ismereteket hoz ugyan létre, ám ezek az ismeretek nem hordoznak értéket. Amit Schiller, útban hazafelé az együtt meghallgatott természettudományos előadásról, Goethének magyarázni próbált, az persze nem a platóni, hanem a kanti filozófia volt. Itt az idea szónak némileg más, valamelyest szubjektívebb jelentése van, de mindenképpen élesen elválik a jelenség fogalmától, így hát Schiller kijelentése, amely szerint az ősnövény idea lenne, mélyen nyugtalanította Goethét. Így válaszolt:

Nagyon örvendetes számomra, hogy tudtomon kívül ideáim vannak, méghozzá látom is őket a szememmel.

A kialakult vitában, amely Goethe elbeszélése szerint sokszor igen heves volt, Schiller így vágott vissza:

Hogyan lehetséges olyan tapasztalás, amely valamely ideához alkalmazkodik, amikor az utóbbinak sajátossága épp abban áll, hogy sohasem tud egybevágni a tapasztalattal?

Ennek a vitának a tárgya azonban a platóni filozófia fényében nem annyira az volt, hogy mi is az idea tulajdonképpen, hanem az, hogy melyik a megismerésnek az a szerve, amely számára az idea megnyilatkozik. Ha Goethe valóban a szemével látta az ideákat, akkor ezt semmiképp sem úgy tette, mint ahogy azt ma gondolnánk. Mindenesetre a szemet biztosan nem lehetne mikroszkóppal vagy fényképlemezzel helyettesíteni. De bárhogy döntsük is el a vitát, az ősnövény akkor is idea, mégpedig azért, mert mint alapstruktúra kulcsot ad, ahogy Goethe mondja, tetszőlegesen sok növény előállításához. Vagyis megérthetjük általa a növények felépítését, a megértés pedig nem jelent mást, mint egyszerű, egységes princípiumra való visszavezetést.

Hogyan is áll a dolog a modern biológiában? Itt is található egy olyan alapstruktúra, amely nemcsak a növények, hanem valamennyi élőlény alakját meghatározza. Egy szemmel nem is láthatóan kicsi objektumról van szó, egy láncmolekuláról, mégpedig a nukleinsav híres kettős spiráljáról (a teljes kémiai elnevezést, ami még bonyolultabb, most nem fogom kimondani), amelynek struktúráját Crick és Watson derítették fel vagy tizenöt évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokban, és amely az egyes élőlények összes öröklött tulajdonságát magában hordozza. A modern biológia számos tapasztalata alapján nincs okunk kételkedni abban, hogy ez a láncmolekula határozza meg az élőlények struktúráját, és hogy bizonyos értelemben belőle indulnak ki mindazok az alkotó erők, amelyeken az organizmus felépítése nyugszik. (A részletekre természetesen most nem tudunk kitérni.) Az előbbi kijelentés helytállóságát tekintve ugyanaz érvényes, mint amit a természettudományos kijelentések helyességéről korábban általánosságban elmondtunk. Az állítás helyessége a természettudományos metodikán alapszik, a megfigyelésen és a racionális analízisen. Egy adott természettudományos fejleménynél pedig a kezdeti stádiumokkal járó bizonytalanságok elhárulása után rendkívül sok elemi tapasztalat összejátszása, a tények nagy és bonyolult szövevénye szükséges ahhoz, hogy a kijelentés helyessége sérthetetlen bizonyosságot nyerjen.

Lehet-e mármost valamiféle párhuzamot vonni az imént bemutatott alapstruktúra, a nukleinsav kettős spirálja és a goethei ősnövény között? Úgy tűnhet, hogy az elsőnek rendkívüli kicsisége kizárja az összehasonlítás lehetőségét. Nehéz lenne azonban elvitatni, hogy ez a molekula ugyanazt a funkciót tölti be a biológiában, mint amelyet Goethe ősnövénye kellett hogy betöltsön a botanikában. Mindkét esetben ugyanis az élő természet formateremtő, alakító erőinek megértéséről van szó, és visszavezetésükről egy minden élőlényben közös, egyszerű alakra. Így előttünk áll a mai molekuláris biológia ősképződménye, amely azért még kissé primitív ahhoz, hogy őslénynek nevezhessük. Semmiképp sem rendelkezik még egy teljes élőlény minden életfunkciójával, de ez talán nem akadálya annak, hogy akként, vagy legalább ahhoz hasonlóként jellemezzük. Ennek az ősképződménynek az a közös tulajdonsága is megvan a goethei ősnövénnyel, hogy nemcsak alapstruktúra, idea, képzet vagy alakító erő, hanem objektum, természeti jelenség – még akkor is, ha szabad szemmel nem láthatjuk, és csak indirekt úton férhetünk hozzá. De nagy felbontású mikroszkóp és racionális analízis segítségével felismerhető, tehát teljességgel valóságos, nem csupán holmi elmeszülemény. Ily módon tehát eleget tesz az ősjelenséggel szemben támasztott csaknem valamennyi goethei kívánalomnak. Hogy aztán valóban lehet-e a goethei szellemnek megfelelően „látni, érezni, sejteni”, vagy más szóval, lehet-e az episztémé, a platóni értelemben vett tiszta megismerés tárgya, az már adhat kételyekre okot. A biológiában rendszerint nem így tekintenek az ősképződményekre. Csak azt feltételezhetjük, hogy felfedezői számára első ízben talán mégis így mutatkozott meg.

Ha tehát a helyes és az igaz fogalmának kapcsolatára vagyunk kíváncsiak a modern természettudományban, akkor, jóllehet a pragmatikus oldalon csak teljes különváltságukat tudjuk megállapítani, más területeken, mint például a biológiában, ahol olyan nagy összefüggések felismeréséről van szó, amelyek a természetben kezdettől fogva, emberi befolyástól függetlenül adottak, bizonyos fajta közeledést vehetünk észre. Mert a legnagyobb összefüggések az alapstruktúrákban válnak láthatóvá, amelyek a platóni ideák manifesztációi, és ezek az ideák, minthogy a mögöttük meghúzódó alaprendet juttatják kifejezésre, talán nemcsak a ráció, hanem az emberi psziché más tartományai által is felfoghatók, azok által, amelyek maguk is közvetlen kapcsolatban állnak az alaprenddel, és ily módon az értékek világához tartoznak.

Mindez különösképp világossá válik, ha azokra a nagy általános összefüggésekre gondolunk, amelyek felölelik a biológia, a kémia és a fizika területét, és amelyek csak az utóbbi évtizedekben, az elemi részecskék fizikájában tett felfedezések nyomán váltak ismertté. A természet, vagy általában a világ olyan alapstruktúráiról van itt szó, amelyek mélyebben fekvők, mint a biológia alapstruktúrái, s épp ezért még absztraktabbak, érzékeink által még kevésbé felfoghatók. Ám amennyivel absztraktabbak, annyival egyszerűbbek is, hiszen csupán az általánost, s nem pedig az egyedit kell megtestesíteniük. Amíg a biológia ősképződményei nemcsak magát az élő organizmust reprezentálják, hanem – néhány kémiai csoportnak a láncban való lehetséges elhelyezkedései által – képesek a számtalan különféle organizmus között különbséget tenni, addig az egyetemes természet alapstruktúráinak pusztán a természet létfeltételeit kell magukban hordozniuk. A modern fizikában ez az elképzelés a következőképpen valósul meg: matematikai nyelven megfogalmaznak egy alapvető természeti törvényt – alkalmi kifejezéssel élve, egy „világformulát” –, amelynek minden természeti jelenség eleget kell hogy tegyen, s amely tehát bizonyos értelemben csupán a természet lehetőségét, egzisztenciáját szimbolizálja. Ennek a matematikai egyenletnek a legegyszerűbb megoldásait reprezentálják az elemi részecskék, amelyek pontosan ugyanabban az értelemben alapformái a természetnek, mint ahogyan Platón tartotta a matematika szabályos testeit, a kockát, a tetraédert stb. a természet alapformáinak. Hogy Goethe és Schiller vitájára utaljunk vissza, a goethei ősnövényhez hasonlóan ezek is ideák, még ha szabad szemmel nem láthatók is. Az pedig, hogy a goethei értelemben véve megpillanthatók-e, pusztán attól függ, hogy a megismerés mely szerveit állítjuk a természet megértésének szolgálatába. Aligha vitatható, hogy ezek az alapstruktúrák közvetlen kapcsolatban állnak a világ alaprendjével. Az viszont már rajtunk múlik, hogy a nagy összefüggés megértése helyett megelégszünk-e egyetlen szűk, racionálisan felfogható szeletnek a kiragadásával.

Vessünk végül még egy pillantást a történelmi fejlődésre. Goethe óta a természettudomány csakúgy, mint a művészetek olyan utakon jártak, amelyektől Goethe óvott, amelyeket túl veszélyesnek tartott. A művészet a közvetlen valóságból visszahúzódott az emberi lélek bensejébe, a tudomány pedig átlépte az absztrakció küszöbét, óriási lépéseket tett előre a modern technikában, és eljutott a biológia ősképződményeihez, valamint azokhoz az alapformákhoz, amelyek a modern tudományban a platóni szabályos testeknek felelnek meg. Egyúttal azonban a veszélyek olyan fenyegetővé váltak, mint azt Goethe előrelátta. Gondoljunk csak a munka gépiessé, személytelenné válására, a fegyverkezés abszurditására, vagy az agyrémekbe való menekvésre, amely politikai mozgalom formáját öltötte magára. Hiába, az ördög nagy úr. Ám abba a fénylő tartományba, amelyről a romantikus zene kapcsán beszéltünk, és amelyre Goethe a természet minden területén rátalált, a modern természettudomány is bepillantást nyert, amikor a világ egyetemes alaprendjéről szerzett tapasztalatokat. Ma is megtanulhatjuk Goethétől, hogy nem szabad előnyben részesítenünk az egyetlen racionális analízist a megismerés többi szervének a rovására, viszont sokkal inkább kell törekednünk arra, hogy a valóságot az összes rendelkezésre álló szerveinkkel megragadjuk, és megbíznunk abban, hogy a valóság, amelynek ily módon a birtokába jutottunk, valóban a lényeget, az unum, bonum, verumot tükrözi. Reménykedjünk abban, hogy ez a jövőben jobban sikerül majd, mint ahogyan nekünk, az én generációmnak sikerült.

Szamuely Tamás fordítása

Előadás a weimari Goethe-társaság közgyűlésén, 1967. május 21-én.

A Pannonhalmi Szemle a Pannonhalmi Bencés Főapátság folyóirata


GOETHE-I TUDOMÁNY


Goethe on Science: A Selection of Goethe’s Writings
Goethe’s Botanical Writings
by Johann Wolfgang von Goethe
Theory of Colours
by Johann Wolfgang von Goethe
Goethe’s Way of Science
Edited by David Seamon & Arthur Zajonc
Wholeness of Nature
by Henri Bortoft
Goethe contra Newton: Polemics and the Project for a New Science of Colour
by Dennis L. Sepper
Forrás

Pannonhalmi Szemle 1993/3. 61–74. p.