Gondolatok a fizika törvényeinek ismeretelméleti hátteréről

Wiedemann László
fizika, filozófia, ismeretelmélet
szóelválasztás

Manapság a fizika a természettudományok között egzaktságánál fogva előkelő helyet foglal el. Hatóköre rendkívül kiterjedt mind világképformáló, mind technikai vonatkozásában. Ezért szinte törvényszerűen épülnek ki kapcsolatai a filozófiával, ezen belül az ismeretelmélettel. A következőkben e kapcsolat szálaira kívánunk rámutatni néhány gondolat erejéig.

1. Az ismeretszerzés lépései és módszere

E pontban a természettudományos gondolkodás alapvető eljárásait igyekszünk összefoglalni meghatározó tudós egyéniségek meglátásai alapján.

Az ismeret elméleti feldolgozásra váró nyersanyaga az empíria, vagyis a tapasztalat. Szorosan összefügg ezzel annak elfogadása, hogy a tapasztalattal – a tévutakat természetesen leszámítva – igaz ismeretekhez jutunk a rajtunk kívül létező, azaz objektív világról.

Ezzel megvalósul a tapasztalat tisztelete. A tapasztalat tisztelete jelentkezik a skolasztika egyik legátfogóbb műveltségű egyéniségében, Albertus Magnusnál (1193–1280). Domonkosrendi szerzetes, egy ideig Aquinói Szent Tamás mestere, sokáig tanított Kölnben. Sok utazása erősen kifejlesztette benne a természettel való bensőséges kapcsolatot. Hangsúlyozta a filozófia és a teológia határozottabb megkülönböztetését. Ezt azért tette, mert felfogásában a hit és az értelem mint alapvető szellemi funkciók különbözőek, bár lényegükben a Lét végső alapjának megismerésére irányulnak. A hit a természetfeletti, az értelem a természetre vonatkozó ismereteket nyújtja. A természettudomány alapjának a megfigyelést tekinti. De nem elég az egyszeri megfigyelés, „hanem minden lehetséges körülmény közt kell kísérletet tenni, mert csak így jutunk az ok biztos ismeretére.” Elvet minden olyan következtetést, mely az érzékek tanúságának ellentmond. Az ismeret eredetére nézve így elveti a visszaemlékezés platóni tanát. A lélek a tapasztalat alapján jut ismerethez.

A modern természettudományos gondolkodás először Galileinél (1564–1642) jelentkezik. Ő fogalmazta meg világosan az empíria, a kísérlet, a hipotézis és a természettörvény kapcsolatait, a tudományos kutatás módszerét és a természettudományos modell szerepét. Nála jelentkezik világosan a tények tisztelete. Így mondja:

Mindezt egyetlen mondatban így lehet kifejezni: sohasem állíthatja senki, hogy a természet megváltozott azért, hogy műveit az emberi véleményekhez igazítsa. Ha ez így van, kérdem én, miért kezdjük vizsgálatainkat Isten szavaival Isten tettei helyett, ha a világ különböző részeinek megismeréséhez akarunk jutni. A mű talán kevésbé fenséges, mint a szó?

A tapasztalat alapján a természet módszeres kérdezése a kísérlet. A kísérlettel laboratóriumi keretek között állítunk elő egy-egy természeti jelenséget. Mindenekelőtt fizikai fogalmakat alkotunk, melyekhez mennyiségeket rendelünk. A tapasztalatot – ami a kiséletekben tárul fel, amely tehát nem ad hoc, esetleges, éppen adódó – ezen mennyiségek közti matematikai képletekkel fejezzük ki, vagy a magasabb matematika eszközeivel. Ehhez szükséges az absztrakció és az idealizálás, melynek felismerése a görögök érdeme. Ezáltal született meg a fizika és matematika oly fontos kapcsolata.

A tapasztalat, a kísérlet, idealizálás és a jelenségnek matematikai leírása egyetlen alapvető – szinte a természetleírás lényegét kitevő – struktúrában jut kifejezésre, ez a tudományos modell, melyet a fizikában először Galilei fogalmazott meg. A modell olyan gondolati struktúra, mellyel a természeti jelenségek egy lehatárolt csoportját a tapasztalati anyag segítségével matematikailag írjuk le úgy, hogy minden lényegtelen hatást elhanyagolunk, ami a pillanatnyi relatívában lényegtelen. Például a szabadesésnél – mikor az s = ½gt2 képletben az időtől függő négyzetes úttörvényt állapította meg Galilei – a légellenállástól eltekintett. Mindig csak a modellel adott jelenség tárgyalható a matematika nyelvén. Így a természet bonyolultsága egyetlen lépésben nem ragadható meg. A modellek finomításával, mely a matematika egyre erősebb bevonásával és kifejlesztésével jár együtt, a természetleírás is egyre pontosabbá lesz. A tudományok egymásra hatása sokkal árnyaltabb, semmint hogy azt mondhatnánk, hogy a fizika mintegy eszközként használja a matematikát. A matematika legalább annyira determinálja a természet megismerését, sőt új utakra viszi. Így van ez a relativitáselméletben, a kvantumelméletben, de még előbb, mikor a klasszikus megmaradási tételek végső soron a természeti szimmetriák megnyilatkozásaként értelmezhetők. A további szimmetriaelvek a modern fizikában viszont döntő szerepet töltenek be.

A kutatás sajátossága, ami végül is az ember filozófiára hajló természetét fejezi ki, hogy tudása birtokában magyarázni is próbálja a világot, világképet alakít ki. Nem zárja le gondolkodását bizonyos hasznos elvek és szabályok (matematikai szabályokra is gondolunk) felfedezésével. A Lét végső törvényeire próbál következtetni, ha még oly irreálisnak látszik is. Akkor is ezt teszi, ha cinizmussal, közömbösséggel, iróniával, vagy szűk prakticizmussal veszi körül környezete. Ezen túl, tudása birtokában a technikán keresztül a maga számára hasznosan alakítani is kívánja környezetét.

Az eredmények ellenőrzése és a kísérleti kutatás a magas fokon kifejlesztett mérésekkel történik. E folyamatnak az a különös dinamikája, hogy nem áll meg itt, hanem azonnal alkalmazni kívánja az ember a tudomány eredményeit, sőt sokszor maga a praktikus kényszer, a gyakorlat oldaláról jelentkezik egy-egy probléma, melynek megoldása magát az elméleti tisztázást segíti. Jelentős példa erre a modern fizika új útjainak megjelenése. A hőmérsékleti sugárzás spektrális eloszlásának – amit mérésekkel állapítottak meg – kielégítő elméleti magyarázata a sugárzó energia kvantumos szerkezetének felismerésével vált lehetségessé, ami viszont a kvantumfizikához vezetett. Legújabb korunk jelentős technikai vívmányainak a kvantumfizika képezi alapját: félvezetők, szilárdtestek sávelmélete, szupravezetés és a magfizika technológiája is.

Ide vág Heisenberg (1901–1976) kiváló meglátása, miszerint az európai gondolkodás egyik alapeszméje az elvi kérdésfeltevésnek a gyakorlati cselekvéssel való kapcsolata. Heisenberg továbbá kifejti, hogy a matematika úgyszólván az a nyelv, amelyen a kérdést feltesszük, s a választ megadjuk, maga a válasz azonban a praktikus materiális élet egyik folyamatára vonatkozik.

Hogy Európa tudományát – nemcsak a fizikát – ez a gondolkodásmód jellemzi, ahhoz annyit kell hozzátenni Heisenberg szerint, hogy ez az Európa által átvett és saját szelleméhez alakított görög humanisztikus műveltség jegyében születhetett csak meg.

A természettudományos s általában a tudományos gondolkodás folyamatát és lépéseit nagy tekintélyek foglalták össze. Rendkívül tömören és világosan fogalmazza ezt meg Goethe Farbenlehre című művében. Álljon itt az eredeti szöveg:

Das bloße Anblicken einer Sache kann uns nicht fördern. Jedes Ansehen geht über in ein Betrachten, jedes Betrachten in ein Sinnen, jedes Sinnen in ein Verknüpfen, und so kann man sagen, daß wir schon bei jedem aufmerksamen Blick in die Welt theoretisieren.

[Valamely dologra való puszta rátekintés nem visz minket előre. Minden szemlélés szemléletbe megy át, minden szemlélet a dolog értelmébe, így minden lényeglátó megértés kapcsolásba (a dolgok összekapcsolásába). Azt mondhatjuk tehát, hogy már minden figyelő pillantással a világra elméletet alkotunk.]

Felhők a szűkszavú és magabiztos intonálás egén

Az 1. fejezet lezárásaként igazabb a kép, ha a rövid és hűvös deskriptív leírás után rámutatunk a gondolkodás néhány feszültséggel terhes pontjára is.

A Lét megélésének különböző formái vannak, így a természettudományok, a művészet és a vallás is. Végül is nincsenek ellentétben, legfeljebb előre megfontolt szándékkal szembe lehet állítani ezeket. Még az ateizmus is a Lét megélésének egy fajtája. Ideológiák szokás szerint a filozófiai eszméket kihasználják manipulatív célokra. Az egymás elleni támadás argumentumaiként egyik a másikat téves eszmének, rögeszmének, babonának, a félelem szülöttének, a butaság modern változatának nevezi, sőt a napi politika eszközének használja. Persze lehetetlenség a Lét megélésének bennünk lévő végső eszméiről – ezekről a racionálisan le nem vezethető, rendezd elvként működő eszmékről – a teljes relativizmus jegyében gondolkodni, és mindegyik fölött állni, akkor ugyanis a hit, mely cselekvéseinknek a rugója, és ezáltal a megértés irányítója is, megszűnik, nem létezik. Nem Lehet a hitet kívülről szemlélni és analizálni. Igen szépen fejezi ezt ki Spengler, mikor azt mondja, hogy a hit belső bizonyosság („der Glaube ist eine innere Gewißheit”).

De miféle hitről van szó? A Ráció mellett ott áll Isten transzcendens oksága. A kettő együtt lüktet az európai gondolkodásban, a keresztény dualizmusban, az Anyag tisztelete és Isten transzcendens valóságának elfogadása. Az Anyag tisztelete a Ráció által bontakozik ki, és ezzel visszatértünk Albertus Magnushoz, a hit a természetfeletti, az értelem a természetre vonatkozó ismereteket nyújtja.

Az emberek a különböző korokban az eszmékből kihallanak valamit, s ami cselekvésre indít, ahhoz kötődik a hit, így az mintegy a személyiség centrumává lesz. Mikor azt mondjuk, hogy „eszerint cselekszem”, ott lép be a hit, s ez már kizárja a relativizálást, ami nem hitbéli kérdés, hanem az analízis által az értelem síkján mozog. Meggyőzően fejezi ezt ki Nyíri Tamás, ahogy Kant ebbéli nézeteit elemzi. Azt írja, hogy

már I. Kant észrevette azt a racionalista álláspontról nézve paradoxnak ható tényállást, hogy a cselekvés kényszere messzebbre ér, mint a megismerés lehetősége. Az ember olyan lény, aki cselekvés közben fedezi fel a világot és önmagát, cselekednie kell, mielőtt még tudományos ismerete lenne cselekvése területéről. Ehhez a nélkülözhetetlen nem tudományos tájékozódáshoz is kell azonban egyféle tudat, hogy hatalmunk legyen saját cselekvésünkön, az igazság itt átmegy valamilyen nem logikus és nem racionális, de tapasztalati bizonyosság állapotába.

Heisenberg A mai fizika világképe című művében feleleveníti azt a fontos gondolatot, amely Szent Anselmustól (1033–1109) származik eredenden: credo, ut intellegam (hiszek, hogy értsek). Heisenberg hivatkozik Freyer történészre, aki a középkornak ezt a jelmondatát egy közbevető szakasszal bővítette jelen korunkra, credo, ut agam, ago, ut intellegam (hiszek, hogy cselekedjem, cselekszem, hogy értsek). Így ez teljesen vág az előbbiekben kifejtett kanti állásponttal.

A hit és értelem nyújtotta igazság, mint párhuzamos, releváns útja a Létmegélésnek, e kettő egyszerre való elfogadása jelentkezik a középkor másik fontos jelmondatában, „credo, quia abszurdum est” (hiszem, mivel lehetetlen). A párhuzamosság a döntő, nem egyik visszavezetése a másikra, mert az valóban abszurd lenne, bár a skolasztika segítségül hívja az Értelmet a Hit alátámasztására, de nem vezeti le egyiket a másikból. A visszavezetés igénye, a párhuzamosság felszámolása megejtő filozófiai redukciós gondolat. Minden redukció mögött valami irreális kizárólagosság áll. Végül is valamilyen monizmusból származtathatók, akár materialista monizmus, akár idealista monizmus. Így a kereszténység a maga dualizmusával par excellence nem idealizmus.

A redukciós igény a szellem kríziséről is árulkodik, dekadenciába fullad-e a redukció által, vagy megújulva képes-e ismét szintetizálni s így felemelkedni. Ezt a feszültséget fejezi ki Nietzsche a német pesszimizmus, mint a redukció egy sajátos értelmezése által a Hajnalpírban, ahol így ír:

Mert a természet és történelem láttán, a természet és történelem gyökeres erkölcstelensége láttán, Kant, mint régtől fogva minden derék német, pesszimista volt, hitt az erkölcsben, de nem azért, mert a történelem és természet igazolja, hanem annak ellenére hitt, hogy a természet és történelem állandóan rácáfol az erkölcsre. Az »annak ellenére, hogy« megértetéséhez szabadjon talán valami rokon vonásra emlékeztetnem Lutherban, a másik nagy pesszimistában, aki egy ízben egész lutheri vakmerőségével kötötte barátai lelkére: ha felfoghatnánk ésszel, miként lehet kegyelmes és igazságos az Isten, aki olyan haragvónak és rosszakaratúnak mutatkozik, akkor miért volna szükség hitre? Tudniillik kezdettől fogva semmi nem volt melyebb hatással a német lélekre, semmi sem »kísértette« annyira, mint az a legveszélyesebb végkövetkeztetés, amely minden igaz római szemében vétek a szellem ellen: credo quia absurdum est – ezzel lép fel először a német logika a keresztény dogmatörténetben: de még ma is, egy évezreddel később, mi, mai németek, minden szempontból kései németek, valami igazságot, igazságlehetőséget szimatolunk a mögött a híres reáldialektikus alaptétel mögött, amellyel Hegel a maga korában győzelemre vitte Európában a német szellemet – Az ellentmondás mozgatja a világot, minden dolog önmagának is ellentmond – mert hát mi, még a logikában is pesszimisták vagyunk.

És valljuk be, hányszor vagyunk azon a mélyponton, midőn a természet, történelem és az egyéni lét ellentmondásai láttán valami megszakadni készül bennünk, a fölszámolódás előtt állunk, valami szakadék tátong előttünk. Verdi Requiemjében a végítélet, a Rex tremendae hullámsírja fenyeget. Mégis, a Requiem a feltámadás ígérete is. És hányszor vagyunk az ürességben; a gondolatot nem elgondoljuk, s csak a szókat olvassuk jelentés nélkül!

Heisenberg viszont nem pesszimista és – mint mondja – hisz „a világ Isten adta értelmes rendjében”, és a háború nagy pusztítása után Európa szellemi megújhodásában a keresztény dualizmus jegyében.

Felmerül a hit és tudás kettősségben egy paradoxon, melyet különösen a tudományok ateista művelői hangoztatnak. Olyan szillogizmus ez, mely által – úgy vélik – az Értelem karikírozhatja, és az irónia segítségével téves eszmévé teszi a Hit világát. Isten – úgymond – ha mindent tud, nincs szabad akarat, ha meg az van, úgy Isten nem mindenható, mindent tudó. Fideista oldalról ehhez azt kell hozzátenni, hogy egy végtelen teljesség, mint az istenfogalom, véges szillogizmusokkal nem mérhető össze. De fideista oldalról nem ez az érvelés lényege, hanem az, hogy a Lét egésze, annak mérhetetlen gazdagságával nem magyarázható önmagából, ez egy transzcendens valóságra utal. E kijelentés jogot formál arra, hogy nem bonyolódik további vitába, hanem ezt a létezés foglalatának tekinti. E transzcendens valóságban a providenciát, a személyes Gondviselést ismeri fel mint a folyamat irányítóját. Az ember szabadsága a Vele való azonosulásban jelentkezik a legteljesebb különbözőség tudomásul vétele mellett, amit Aquinói Szent Tamás similitudo per analogiam, azaz analógiás hasonlóságnak nevez. E kapcsolat dinamikáját az is jelzi, hogy lehatárolt térben és időben a világfolyamat bizonyos kiszámíthatatlan elemet is tartalmaz, a véletlen mint ontológiai elem is szóhoz jut, ugyanakkor a világtörténet végső kifejletében nem. Az ember szabadsága – Jaspers megközelítésében – felelősségében manifesztálódik. Az ember e relatívában persona, személlyé válik az individualizmussal szemben, melynek e különös azonosság elvetése az alapja, mikor ugyanis a másik ember rovására akar teret nyerni magának. Az analógiás hasonlóság jegyében érdekes fordulatot nyer az ember történetisége is. Míg a felvilágosodás óta az emberben keresik a történelmi összefüggés alapját, addig az ismét előtérbe került tomista felfogás szerint ez üdvtörténet, melynek az az alapja, hogy Isten beavatta terveibe az embert. Ez maga után vonja annak a történelmi tudatnak a kialakulását – melyet először világosan az Ószövetség tárt fel –, hogy ne kizárólag a múltból próbáljuk levezetni a jelen értelmét, hanem a jövő, egy kiszámíthatatlan és lehetőségekkel terhes jövő irányából nézzünk a jelenre.

Szó volt az eddigiekben empíriáról, mérésről, a tapasztalati eredményeknek a modell által való elméleti feldolgozásáról és a Lét megélésének egy rendező elv, a hit szerinti élményéről. Pusztán a filozófiai tájékozódás és a sokszínűség igénye szerint egy újabb megközelítést szeretnénk felemlíteni, mely alapvetően történelmi szemléletű, a relativizmus jegyében álló magas szinten megfogalmazott kultúrszkepticizmus, vagy talán pesszimizmus. De figyeljünk csak, az Igazságnak sok arca van!

Oswald Spenglernek (1885–1936), századunk egyik jelentős német filozófusa felfogásának idevágó részleteiről van szó, mint az ún. életfilozófiák egy pregnáns megnyilatkozásáról. E felfogásból a relativizmus érződik – magas fokon. Adott kultúrán belül minden szellemi irányzatról, mint erősen koherens és kizárólag arra a kultúrára jellemző kifejezési formáról beszél. Így a tudomány tényeit, eredményeit, magát az empíriában adott tapasztalatot is, kivált ezek értelmezését, az illető kultúra kizárólagos vonásaiként tartja számon, mintsem hogy azok objektivitását hangsúlyozná. Magát az emberi társadalmat, mint kultúrák egymásutániját fogja fel, mikoris egy kultúra a kultikus képekkel kezdődik, eléri csúcsát, s a civilizáció jelenti a hanyatló korszakát. A kis közösségek vallásos, kultikus élete átfordul a nagyvárosok szükségképpeni ateista életvitelébe, mely elszigetelődést és agressziót tartalmaz. E folyamat végső stádiuma az illető kultúra teljes felszámolása, hogy helyt adjon új, fiatal társadalmaknak. Különösen három nagy, korunkat meghatározó kultúrát tart számon: az apollóit, a mágikust és a fausti kultúrát – klasszikus görög, arab és nyugat-európai kultúrát. Ezek közül a fausti él még, éppen a mi civilizációnk. A részleteket illetően hatalmas körképet fest fel; világos, szuggesztív gondolatfűzései századunk nagy filozófiai teljesítménye.

Ezután jelenlegi témánkhoz kapcsolódó részleteket kívánunk szemelvényszerűen kiemelni Spengler művéből, az Untergang des Abendlandesból (A Nyugat alkonya, I. 6. p.).

A szabadesés s = ½gt2 kifejezése semmit sem jelent, amíg nem vagyunk képesek a betűkhöz meghatározott szavakat és képzetet fűzni. Ha azonban a holt jeleket ilyen szavakba öltöztetem, húst, testet és életet adok nekik, egyáltalán az érzékek számára szóló jelentésekkel ruházom fel azokat, így a puszta rendezés korlátait már túlléptük. ϑεωρια, azaz teória képet és látomást jelent. Csak ez képes egy puszta matematikai formulából valódi természettörvényt csinálni. Minden egzakt önmagában értelmetlen, jelentés nélkül való. Minden fizikai megfigyelés olyan természetű, hogy eredményük valamit bizonyét, de csakis egy sor előzetes képszerű feltevés mellett, amelyek ezután majd még meggyőzőbben hatnak. Ha ezektől eltekintünk, az eredmény üres számjegyek. Ezektől az előfeltevésektől azonban egyáltalán nem tudunk eltekinteni. Még ha maga a kutató tudatában van is minden ilyen hipotézisnek, mihelyt gondolati művelettel nyúl a feladathoz, képtelen a gondolkodás tudattalan formáit uralni – inkább azok uralják át –, nem tud azok fölé emelkedni, mivel mint ember egy kultúrának, egy kornak, egy élő tradíciójú iskolának képviselője működik. Hit és megismerés a belső bizonyosság két fajtája, de a hit régebbi, és behatárolja a mégoly biztos tudás minden feltételét. És éppen a teóriák, nem a puszta számok a hordozói minden természetismeretnek. Magukért a számokért egyetlen ember sem hozott volna valaha is áldozatot. Minden, szavakban kifejezett törvény – legbenső tartalmát tekintve egy és csak egy kultúrának bensőleg megélt, átszellemített rendjét testesíti meg. Ha szükségszerűségről beszélünk, úgy kettős jelentésről van szó, a szokásos kifejezés számunkra, itt Nyugat-Európában: kauzalitás. Nem létezik tudomány olyan tudattalan feltevések nélkül, amelyek fölött a kutatónak semmilyen hatalma sincs, ezek viszont olyan előfeltevések, melyek egy ébredő kultúra legkorábbi napjaira vezethetők vissza. Így semmiféle tudomány nem létezik a megelőző vallás nélkül. Thalésszal és Baconnel az ion és barokk kultúra tetőpontjára jutott városi ember a kritikus természetű tudományt olyan fennhéjázó ellentmondásba hozza a még város nélküli ország vallásával – az igaz megismerési módszerek egyedüli birtokosának tartván magát –, hogy ezzel feljogosítva érzi magát, hogy a vallást empirikus és pszichológiai alapon értelmezze, így »emelkedvén felül« rajta. A magas kultúrák története mármost megmutatja, hogy ez a fogalom: »tudomány« kései és átmeneti színjáték, e nagy életfolyam ászéhez és teléhez tartozik, az antik világban éppen úgy, mint a hindu, kínai és arab gondolkodásban, néhány évszázad terjedelmű, melyen belül lehetőségei kimerülnek. Az antik tudomány a cannae-i és actiumi ütközet között kialudt, és helyet adott az ún. második vallásos periódusnak. Ezek után előrelátható, hogy nyugati természettudományos gondolkodásunk mikor éri el fejlettsége határait.

Az antik ember legmagasabb művészi, érzékletes képét, önnön lényegét a meztelen szoborban találta meg, ebből alakult következetesen a testek statikája és a Közel fizikája. A fausti ember »természete«, az ő lénye a határtalan tér dinamikáját, a Távol fizikáját hívta életre. Az antikhoz az Anyag és a Forma képzete tartozik, míg a fausti emberhez az Erő és a Tömeg. Az apollói a nyugodt szemlélődés, a fausti teória alapja a munkahipotézis. A görög a látható adott létezés lényegét kutatta, mi a fejlődő lét láthatatlan hajtóerői leigázásának lehetőségei után kutatunk. Míg azok számára a látványban való szeretetteljes elmerülés a meghatározó, addig számunkra a természet nagyszabású vallatása, a módszeres Kísérlet.

Leukipposz és Démokritosz atomjai nagyság és alak szerint különbözők voltak, teljesen plasztikus egységek, és csak ilyen értelemben, ahogy a név is mutatja (egységek) »oszthatatlanok«. A Nyugat fizikájának atomja, mint oszthatatlan, egészen más jelentésű. Lényege rezgés és sugárzás. Az antik ember azt vizsgálta, hogy néz ki az atom, a fausti ember a Létrejött ez utolsó elemének hatásait vizsgálja. Leukipposz szerint az atomok maguktól repdesnek az ürességben. Démokritosz csupán kölcsönös ütközésről beszél, mint a helyváltoztatás formájáról. Arisztotelész az egyedi mozgásokat, mint véletleneket értelmezi, Empedoklésznél Szeretet és Gyűlölet megjelölés látható a kölcsönhatást illetően, Anaxagorásznál összetartozás és szétválás. Azonban mindezek az antik tragédia elemei is. Itt láthatjuk a kisvárosokat, ezeket a politikai atomokat a szigetek sorára felfűzve, féltékenyek, és mégis egymás támogatását igénylik. Ezekkel szemben állnak viszont a XVII. és XVIII. század dinasztikus államai, mint politikai erőcentrumok.

Az atomteória és etika e belső rokonsága még messzebbre ér. Megmutattuk, hogy a fausti lélek, melynek a lét a látszat túlhaladása – legyőzése –, melynek az érzelem az egyedüllét, melynek vágya a végtelen, ezt az igényét az egyedüllét, a messzeség és a távolságtartás iránt hogyan valósítja meg önmagában, társadalmi, szellemi és művészi formavilágában. Nietzsche szóhasználatával élve, a distancia pátosza az antik ember számára egyenesen idegen, akiben minden emberi a közelséget, a támogatást és a közösséget igényli. Íme, a distancia pátosza és a fausti lélek megjelenik a Nyugat fizikájában, nem más ez, mint a feszültség központi fogalma és a belső szemléletesség. A feszültség elve a potenciál-elméletben terebélyesedik ki, alapvető a modern fizika számára, ugyanakkor teljességgel lefordíthatatlan a görög gondolkodás nyelvére. A fausti fizika – lényegét tekintve – dogmatikus, nem kultikus. Tartalma az erő dogmája, ami a térre és távolságra vezethető vissza. Az erő mitikus mennyiség (semmi köze a kultuszhoz), nem származik tudományos tapasztalatból, sőt ellenkezőleg, struktúrája eleve meghatározott. Ide vág az is, hogy Galilei a mozgás okáról kérdezett. Ennek a kérdésnek az anyagon és formán épüld antik statika szempontjából semmi értelme sincs.

Hogy az ateizmus lényegéhez – amit valamennyi nyelvben a szóképzés is elárul a tagadás tartozik, hogy valamely szellemi magatartásról való lemondást jelent, amely ét megelőzte, és nem egy töretlen alakító erő teremtó aktusát, szilárdan igaz. De mi az, amit tagad, milyen módon, mi által?

Kétségtelen, az ateizmus alkalmas kifejezés az önmagában befejeződött, vallási lehetőségeiben kimerült, az anorganikusba széthulló lelkiségnek. Nagyonis összefér egy életteli, vágyakozó igénnyel a valódi vallásosság iránt – ebben rokon minden romantikával –, amely szintén valami visszavonhatatlanul elvesztettnek, a kultúrának a feltámasztását szeretné. Így érthető, ha meggondoljuk, miért nevezte a jámbor Haydn Beethovent ateistának, miután muzsikáját hallgatta. Az ateizmus nem a felvilágosodás emberét jellemzi, hanem a civilizációét. Az ateizmus a nagyváros jelensége, a nagyvárosok »műveltjeinek« ügye, akik pusztán mechanikusan idomulnak olyan formákhoz, melyeket elődeik, a kultúrájuk teremtói, organikusan éltek meg. A világváros polgára vallástalan. Ez lényéhez tartozik. Ez jelzi történelmi státuszát. Ha a belső űr és belső szegénység fájdalmas érzéséből mégoly komolyan feltámad is benne a vallás igénye, arra, hogy vallásos legyen, nem képes. Minden világvárosi vallásosság önámításon nyugszik. Áttételesen a jámborság a tolerancia viszonylatában nyilatkozik.

Eddig Spengler néhány gondolata. Hogy a relativizmust és sajátos felfogását jobban kidomborítsuk, álljon itt befejezésként egy általa hivatkozott Goethe idézet:

Az értelem olyan régi, mint a világ, a gyermeknek is van értelme. Azonban nem minden korban, nem azonos módon és nem ugyanarra a tárgyra alkalmazzák. A korai évszázadok eszméi a szemléletességre irányultak, a mai eszmék a fogalmakra. Az élet nagy képeit akkor a formában és az istenekben jelenítették meg, manapság ugyanezek fogalmakká sűrűsödnek. Amott a teremtő erő volt a nagyobb, ma a rombolás és a szétválasztás művészete.

Az idézetek a szerző fordításai.

2. A szubsztancia-probléma

Kepler fogalmazott úgy, hogy a mennyiség fogalmi meghatározás kiindulópontja, és az embernek különös képessége van a mennyiség viszonylatainak felismerésére, tehát a természet megismerésére a matematika által. A mennyiséget tehát nála szubsztanciaként kell felfognunk. Pontosabban ez azt jelenti – ahogy kifejti Mysterium cosmographicum című művében –, hogy a testi mivolt mennyiségileg ragadható meg. A testi mivolt a természet megismerésének alapelemét képezi, és a mennyiséggel van szoros kapcsolatban. Így a mennyiség fogalmi meghatározás kiindulópontja, és a testhez mint forma tartozik. A mennyiség, mint forma, a test által emelődik létbe. Kepler ezáltal a test – mennyiség kettősben a kvantitás és a kvalitás együvé tartozását mondja ki. Különállóak, egyképpen fontosak és egymást feltételezők. Közösen egy transzcendentális szubsztanciát valósítanak meg. Kepler Istenben látta a közös gyökeret. Még jobban megvilágítja Kepler felfogását másik művének, a Harmonices mundinak alapgondolata, mely szerint az érzékelhető dolgok (a testiség) Isten alkotásai, a matematikai és intelligibilis törvények (a mennyiségen keresztül a dolgok megragadása) Isten eszméi, és e kettő teljes összhangját jelenti ki. Megdöbbentő, hogy milyen zárt egységben jelentkezik nála a kvantitás és a kvalitás összetartozása. A kvantitás szerepének túlzó hangsúlyozása, tehát az egyensúly megbomlása egyik modern – egyben zsákutcát jelenté – filozófiai irányzat kezdeteit képezi, a Comte-tal (1798–1857) kezdődő pozitivizmusét.

Ha most a kvantitás – kvalitás kettősségre irányítjuk figyelmünket, érdekes a transzcendentális szubsztancia tételezésének további fejlődése Descartes-nál (1596–1650), aki a filozófia ún. antropológiai fordulatát valósította meg, mely a cogito, ergo sum jelmondatba sűríthető. Descartes még megtartotta a transzcendentális szubsztancia tételezését, amellett, hogy az Embert helyezte a középpontba.

Ezzel kapcsolatban kisebb kitérőt kell tennünk. Míg az ókorban Platón még tisztán a csodálkozásból vezeti le a filozófia alapjait, a középkorban a kételkedés lesz a forrás, s a skolasztika a kétségbe nem vonható bizonyosságra törekedett, mikor a lét alapjait kereste. Jelentős lépés volt a filozófia ún. antropológiai fordulata Szent Ágostonnál, (354–430). Lényege, hogy az ember a befelé fordulással, belső világának tanulmányozásával felfedezi önmagát. Az öntudatra ébredés még nem ad bizonyosságot a lét és élet lényegéről. A bizonyosság élményének nem elégséges volta elvezet a kételyhez, olyan-e a valóság, ahogyan az ember, mint elszigetelt öntudat, megéli, vagy más, több? Így visz el a kételkedés az ún. teológiai fordulathoz, a biztos alap felismeréséhez. Ez Ágostonnál azt jelenti, hogy az ember önmaga bizonyosságának felismerése után, önmagán túl tekint, és létének igazi alapját Istenben ismeri fel. Ez a Szent Ágoston-i antropológiai-teológia fordulat. Az újkorban ez a vonal beszűkül, és Descartes-nál az ember a kételyben és a gondolkodásban megbizonyosodik önmaga létéről úgy, hogy a lét elégséges alapjának ítéli a gondolkodás bizonyosságát. Ez részben elszakítja az Én-től, vagyis nem a test és lélek egységére gondol, mint Szent Ágoston, hanem egy absztrakt szellemre. Descartes-nál a gondolkodás antropológiai fordulatát nem követi a teológiai fordulat, nem megy túl az öntudat nyújtotta biztonságon. Így Descartes nem feltárni akarta a biztos megismerés alapját, mint Szent Ágoston, hanem lefektetni. Ez az újkorra jellemző nagy filozófiai program. Másképpen: az elme csakis magamagában bízhat, ha el akarja érni az igazságot. Ez híres jelmondatának, a cogito, ergo sum kifejezésnek az értelme. Maga Descartes végül mégsem lesz teológiaellenes. Ezt a végkövetkeztetést J. Locke, D. Hume és L. Feuerbach tette meg. Mint végkifejlet jelentkezik náluk a gondolkodás és létmegélés egyik vágányaként.

Descartes tehát nem veti el a transzcendentális szubsztancia létét, de lényegében nem alapoz rá, nem szerves része filozófiájának, mint Szent Ágostonnál. A descartes-i transzcendencia ott lép be, mikor azt mondja, hogy a tökéletes és szükségszerűen létező lénynek, Istennek ideája az emberi tudathoz tartozik. Enélkül az ember önmagát sem érthetné meg, részlegesen sem. Az ember ugyanis tudja magáról, hogy tökéletlen és esetleges, tehát véges, de erre a belátásra csak úgy juthat, ha valamiképpen fogalma van a végtelenről vagyis a tökéletes és szükségszerű valóságról. Maga így mondja szó szerint: „… a végtelen fogalma megelőzi a végesét, Isten fogalma valamiképpen a magamét”. Kepler más attitűddel, de mégis egy transzcendentális szubsztancia elfogadása jegyében a mennyiségnek, mint fogalmi elemnek adva közvetítő szerepet a matematika által a természettudomány és Isten világa között, fejti ki tudományos nézeteit.

A fizika fontos szubsztanciája az energia, mely többféle módon jelentkezhet, pl. a testek mozgásában, elektromos állapotában, sugárzásban, de kötött formában is, pl. az összenyomott rugóban, mint potenciális energia. Legáltalánosabb formában adott tömegbe zárt energiáról beszélünk az Einstein által talált E = mc2 formula alapján. Így az m tömegű test mc2 nagyságú energiát hordoz (c a fénysebesség, m a test tömege).

Felmerülhet a kérdés, hogy transzcendentális szubsztancia-e az energia vagy sem. A dialektikus materializmus szerint ugyan szubsztancia, de nem transzcendentális. Az Anyagot a dialektikus materializmus tudatunktól független objektív valóság elnevezéssel definiálja, ami igen általános meghatározás, és messze túlmutat a szűk s a mai fizika fényében mar teljesen használhatatlan mechanikus materialista definíción, ami pusztán a testiséghez, a korpuszkulához köti a matériát. Az anyag modern materialista definíciója értelmében az energia anyagi szubsztancia, az Anyag egyik igen általános megnyilatkozási formája. Ha Kepler koncepciójához igazítjuk az energiafogalmat, (az ő idejében maga e fogalom még nem létezett), akkor nem szubsztancia. Szerinte ugyanis az intelligibilis törvények Isten eszméi, az energia fogalma, és annak különbőze matematikai képletei az intelligibilis törvények kifejezésére szolgálnak (pl. az energia megmaradásának törvénye), így az energia a világ anyagi részének szellemi attribútuma, melynek segítségével a valóság lényegére tapinthatunk.

Hasonlóan azt is kérdezhetjük, hogy a sebesség szubsztancia-e, vagy sem. A sebesség egy paramétere a mozgásnak – a gyorsulás is –, míg az energia ennél mélyebben fejezi ki a mozgásban léve test létezési módját. Ezt másképpen úgy mondhatjuk, hogy a sebesség a mozgás egyik attribútuma, de magát a mozgást az energia mélyebben írja le. Hogy a sebesség, a gyorsulás a mozgás attribútumai, azt a materializmus is állítja, ahogy egy transzcendentális felfogásban is azok. Általában a materializmus szerint az anyaghoz szorosan hozzátartoznak annak attribútumai (határozmányai), melyek nem anyagok. Ilyen maga a mozgás is. E körben egyik nézet szerint az attribútumok összessége az Anyag, mások szerint e mögött van az Anyag. Egy másik irányzat, a neopozitivizmus szerint az energia is és a többi, itt jelzett attribútum is, és a régebben törvényeknek nevezett, a magasabb matematika eszközeivel kifejezett entitások is pusztán számítási segédmennyiségek, semmit sem szabad mögéjük gondolni, egyszerűen a tapasztalat helyes leírására szolgálnak. Olyannyira hasznosak, hogy belőlük táplálkozik a technika is, miáltal az ember jobbá és hatékonyabbá teheti életét. Az ember természetének nem egészen felel meg ez a szűkebb prakticizmus.

Az elemi részek is szubsztanciák, de egymásba alakíthatók. Erről – többek között Einstein E = mc2 tömeg–energia ekvivalencia egyenlete dönt, tehát az összes energiával kifejezett együttes szubsztancia. Az egymásba való átalakulást még megmaradási tételek is szabályozzák. Igen érdekes az elemi részek oszthatóságára, annak határaira vonatkozó meggondolás, mely Heisenbergtől származik. Az anyag szubsztanciális tulajdonsága egyik megvilágításának is tekinthetjük Heisenberg ide vágó gondolatmenetét, melyet később részletezünk.

3. Lehetőség, valóság

A képességiség és a ténylegesség terminuszokkal jelzett problémáról van szó, ami nem más mint a potencia – aktus kettesség. A gondolat nagy szintetizáló erejű. Arisztotelész dolgozta ki, Aquinói Szent Tamással a skolasztika átvette, és a modern fizikában ismét nagy szerephez jutott. Lényege, hogy a létező létezése kettes: az aktuális létezés mellett mindig ott búvik a potenciális létezés, vagyis a létezőben a megvalósult mellett ott van, azt körülveszi a még meg nem valósult, de megvalósulásra képes létezés. Így a potencialitás is a létezés el nem hagyható formája, de nem olyan eres létezés, mint a tulajdonképpeni létezés. Maga a Lét a potencia és aktus egysége és annak dinamikája, egymást kölcsönös meghatározottsága. Ebbel viszont az következik, hogy nem lehet tovább megvédeni azt az álláspontot, hogy csupán a testiség a konkrét anyagi lét attribútuma, mintegy annak szubsztanciája. Egyébként – e tekintetben – ezt a felfogást teszi magáévá a marxista filozófia is. Plasztikus példa a Föld ellipszis pályája. Az ellipszis pontjai képezik itt a potencialitást a Föld pillanatnyi tartózkodása szempontjából; ahol éppen van, az az aktualitás az egész pálya szempontjából.

Elvontabb példa az atomok elektronjainak diszkrét energianívói, melyek az elektron megengedett, de egyidőben meg nem valósult, elkülönült energiaállapotai. Az energianívókon kívüli energiaértékek viszont nem valósulhatnak meg. Mindig csak néhány energianívó aktuális, vagyis ilyen energiával rendelkeznek az elektronok, a többi diszkrét nívó adott pillanatban potenciális.

Újabb és jelentós példa a kvantummechanika állapotfüggvénye – a 0 függvény – által leírt állapotmeghatározás értelmezése, ahol a függvény az atomi elektronok vagy atommagok nukleonjai, vagy általánosan a mikrorészecskék kvantumállapotai leírását adja meg.

A ψ függvény a mikrorész létezésének lehetséges állapotait adja meg. Ezeket a ψ függvény sajátértékei szolgáltatják. Ezek összessége képezi a potencialitást. A megvalósult sajátértékek – a tényleges állapot, amelyben pillanatnyilag létezik a részecske vagy atomi rendszer – jelentik az aktualitást. Aszerint, hogy a mikrorész milyen kölcsönhatásban van a környezetével, és a mikrorészt milyen típusú méréssel (mérési kölcsönhatás) akarjuk identifikálni, a potenciálisan lehetséges, a mikrorész állapotát meghatározó paraméterek közül sokat realizálunk, másokat nem, vagyis a ψ függvény sajátérték-spektrumát mintegy levágjuk. Eszerint pl. hol hullámként, hol korpuszkulaként jelenik meg adott mikrorész. Tehát nem mi döntjük el, hogy mi legyen, mert egyszerre mindkettő potenciálisan lehetséges. A mérés kivitelezésétől és a környezettel való kölcsönhatástól függ, hogy melyik arculata nyilvánul meg számunkra. Fontos megjegyezni, hogy a ψ függvénnyel jellemzett kvantummechanikai szint véletlen ingadozásoknak van alávetve, tehát adott állapotra valószínűségi kijelentést tehetünk csak, mely éppen konkrét matematikai alakjából számolható. Ez a valószínűségi állapotmeghatározás. Nem a tudás hiányából ered; ugyanakkor nem egy abszolutizált véletlenről van szó – feltevés szerint –, hanem valamely mélyebb kölcsönhatási szint determinisztikus megnyilatkozásairól, ami a filozófiai értelmezést illeti.

Még egy érdekességre kell rámutatni. A potencialitás – aktualitás probléma a kvantummechanikai leírásban sokkal differenciáltabban jelentkezik, mint a klasszikus fizikában. A klasszikus fizikában a potenciálisan lehetséges egy megvalósulása nem változtatja meg a többi potenciálisan lehetséges állapot megvalósulását. Gondoljunk a Föld ellipszis pályájára, a keringés során ugyanazon az ellipszisen megy végbe a mozgás. Viszont a mikrorészen végzett valamilyen konkrét mérés megváltoztatja a nem mért, tehát potenciálisan lehetséges állapotjelzők valószínűségi eloszlását. Így egy mérésből nem következtethetünk a mikrorésznek a méréstől független b által adott teljes állapotspektrumára. Ez bizonyos esetekben vagy kiszámítható, vagyis a ψ függvény explicite meghatározható, más esetben – mint az előbbiek – nem egy, hanem sok mérést kell végezni eleve ugyanazon ψ-vel jellemzett sokaságon, s ekkor empirikusan lehet meghatározni a vonatkozó ψ valószínűségi eloszlást. Hangsúlyozni kell, hogy a ψ függvénynek két, lényegesen különböző értelmezése van. Amíg eredetileg a koppenhágai iskola a ψ állapotfüggvény mögött semmilyen anyagi történést nem tételezett fel – azt a jelenségre vonatkozó tudásunk mértékének tekintette –, addig a fentiekben vázolt interpretáció a potencia–aktus elmélet Fock orosz akadémikus elképzelése, amely tartalmaz érdekes módon olyan alapvető elemeket is, melyeket nem marxista irányzatok is magukévá tehetnek, nevezetesen a tőlünk független objektív valóság tételezése és előrehaladó megismerése.

4. Az analógiák ontológiai szerepe

Az analógiák problémája a skolasztikában Aquinói Szent Tamásnál merül fel transzcendens keretben és ilyen kifejtésben. A skolasztika szigorú, adott axiómák alapján történő gondolkodása inspirálólag hatott a természettudományos gondolkodásban is.

A probléma Szent Tamásnál a skolasztika nyelvén így hangzik: a Teremtő és a teremtmény közti különbséget vizsgálja. Több esetben a keresztény hit értelmezésénél az arisztotelészi filozófiára támaszkodik, itt azonban Platónhoz nyúl vissza, és a participáció gondolatát eleveníti fel, vagyis a részesülés tanát, mely szerint a világ részesül az isteni létben, és ennyiben hasonlít rá. Kifejti Szent Tamás, hogy Isten és a világ – a teremtményekkel együtt – hasonlítanak, de mégsem hasonlóak, mivel mérhetetlen nagy a különbözőségük. Az eltérés mindig nagyobb, mint a hasonlóság. Figyelemre méltó dialektikus feszültség vonul végig a gondolaton s ugyanakkor termékeny fogalmi disztinkció. Ezt az eltérések feszítette hasonlóságot nevezte Szent Tamás analógiás megfelelőségnek, similitudo per analogiam. Úgy zárja e gondolatot, hogy az analógiás megfelelőségnek végső magyarázata az, hogy Isten a dolgok végső és egyetemes alapja. Az analógiák ilyen értelmezése – a teológiai keretből kilépve – más tudományokban is termékenyítő lehet. Itt a kölcsönhatások lehetőségéről és a résztvevő entitások (egyedek, atomok, rendszerek) nem azonos intenzitásáról van szó, és arról, hogy e tamási gondolat összeköthető a potencia–aktus tannal.

A fizikából vett példaként említhetünk erre egy magfolyamatot. Lassú neutron hasít uránmagot. Ki kell domborítanunk a kölcsönhatás tényét, továbbá azt, hogy a neutron és urán a fenti analógiás megfelelőség alapján hasonlatosak, hogy ugyanis az urán is nukleonokból áll. Mégis mérhetetlen a különbözőségük, tehát sokkal nagyobb a különbözőség, mint a hasonlatosság. A kölcsönhatást mégis a hasonlatosság teszi lehetővé. A reakcióban az egyik fél részéről, az uránéról, sokkal meghatározóbb a változás. (Nagy az ún. befogási keresztmetszet.) Az analógiás hasonlóságban lévő partnerek között így aszimmetrikus kölcsönhatás jön létre. Még tovább: e kölcsönhatás eredménye az urán felbomlása, miáltal igen nagy energiák válnak szabaddá. Újabb fontos filozófiai elem: a felhasadás által az uránban addig lekötött energia szabadul fel, tehát potencialitás jut aktualitásba. Az analógiás hasonlóság ez esetben kapcsolódik a potencia – aktus tannal.

A participáció gondolata távoli területekre is kisugárzik. Többször feltesszük a kérdést, hogy adott, akár igen bonyolult jelenség is miért úgy folyik le, ahogy a vonatkozó matematikai képletek, matematikai elmélet megköveteli. Másképpen: a jelenségre – annak paramétereire – vonatkozó mérés miért egyezik a számítással. Miért tesz meg éppen s = ½gt2 utat a szabadon eső test, ha a mért t esési időt a képletbe helyettesítjük? A dolog nem olyan egyszerű, hiszen a külső tárgy és tulajdonságai a megépített mérőeszköz által, az előirt mérő eljárás elvégzése után a tudatban történő leképezéssel egy szám alakjában jelennek meg. Az idézett képlet két mérő eljárás útján nyert számokat kapcsol össze – és valóban egyezés van, a mért s út és a t idő a képlet szerint függnek össze. Az egyik válasz, hogy az ember képes megtalálni az objektív világ objektív törvényeit az empíria és saját absztrakciós képessége segítségével. A másik válasz bonyolultabb, ez metafizikai jellegű. Eszerint a törvények megfogalmazhatóságát és objektivitását a tudatban az biztosítja, hogy már eleve – az emberi tevékenység előtt – eminens módon léteznek az isteni tudatban az örök törvény formájában. Így ennek analogonja a tapasztalt törvényszerűség. Ezek szerint a fizikai törvények ontológiai értékét – és érvényét – az örök törvényben való részesülés alapozza meg. Így jelentkezik e területen a participáció elve. Hasonlóság mutatkozik itt Platónnak az ideákra való ráismerés tanával.

5. A folytonos és a diszkrét problémája

A mai felfogás szerint az anyagi létezés mindenképpen diszkontinuus, egyedekből, mikrorészekből áll a látszólag folytonos test, és az elektromágneses tér is kvantált. Mégis sok esetben kontinuumokról beszélünk, bár tudjuk, hogy nem így van. Van mégis létjogosultsága. Elsőként a közvetlen tapasztalatokhoz igazodunk ezzel, és sok fizikai mérés is erre épít. Van azonban egy mélyebben fekvő ok is. A folytonosként, azaz kontinuumként kezelt anyagot (pl. rugalmas testeket vagy a folyadékokat) leíró teljesen általános matematikai egyenletek fenomenologikus egyenletek. Ilyenek pl. a folyadékokra nézve az Euler vagy a Navier–Stokes egyenletek. Ezekben az anyagi állandók fejezik ki a folytonosságot. Az elektromosság Maxwell-egyenletei is fenomenologikus egyenletek, és kontinuumszerűnek tételezik az elektromosságot. Nem tartalmaznak tiltást pl. arra nézve, hogy van legkisebb töltés, az elektron töltése, hanem konkrét számolásokban infinitezimális töltésekkel kell dolgozni. Mégis a Maxwell-egyenletek tökéletes összefoglalói az elektromos jelenségeknek, így az elektromágneses hullámokról is számot adnak. A matematikai leírás egyrészt tehát a kontinuumszerű létezést ragadja meg. A diszkrét létezés is leírható matematikailag. Ez utóbbi alakult ki később, és a matematikai nehézségek nagyobbak, mint az előbbi leíráskor. Itt eloszlás-függvényekkel és transzport-egyenletekkel kell számolni. Érdekes, hogy két különböző matematikai leírással ragadhatjuk meg a jelenségeket, és a más-más típusú mérések összhangban vannak egymással. A fenomenologikus leíráshoz eleve kauzális hátteret rendelünk. A diszkrét létezés leírása is kauzális viszonyra utal, bár ez a leírás a véletlen tömegjelenségek feltételezésére alapozódik. E paradox helyzetre a későbbiekben visszatérünk.

Vizsgáljuk meg most a diszkrét sokaság létezésmódját és mozgástörvényeit. A kérdés csak a véletlen ontológiai fogalmával tárgyalható. El kell fogadni, hogy sok egyedből álló rendszer minőségében más, mint az azt alkotó összetevők külön-külön. Például gázmolekulák külön-külön, és egy csőben lévő gázáramlás, vagy egyszerűen a szél. A rendszert alkotó elemek véletlenszerű mozgásban vannak. A véletlen itt filozófiai kategóriaként értelmezendő. A véletlen jelenségek matematikai leírása a valószínűségelmélettel lehetséges, s a fizikában ez a különböző eloszlásfüggvények alakjában realizálódik, melyek lehetnek az egyensúlyi rendszer eloszlásfüggvényei (pl. nyugvó gázban a molekulák Maxwell-féle sebességeloszlása), vagy mozgó elektronsokaságra vonatkozó függvények (pl. elektromos áram vezetőben), melyeket a transzport-egyenletek integráljaiként kapunk. A véletlen fogalma tovább terebélyesedik, és a véletlen tömegjelenség fogalmába nemcsak korpuszkulasokaság véletlenszerű mozgása tartozik, hanem energiakvantumok is, fotonok, fononok véletlen mozgásai is tárgyalhatók matematikailag. Különös paradoxont kell konstatálnunk. A rendszer egyes elemeinek mozgásai megjósolhatatlanok, de maga a sokaság egyes makroszkopikus paraméterei, mint a gáz nyomása, hőmérséklete igen pontosan kiszámíthatók, tehát determináltak. Így van ez a radioaktív bomlásnál is. Hogy a preparátum adott atomja mikor bomlik, nem tudni, ez véletlen, de a pl. 1018 darab atomból álló preparátumban adott idő alatt mennyi a még el nem bomlott atomok száma, ezt pontosan lehet tudni. Ezek szerint az egyedi véletlenekből sok összetartozó egyed által felépülő véletlen tömegjelenség elveszíti a véletlen kategória jellegét, és a matematikai leírással végül is kauzálisan meghatározottá lesz számunkra.

A probléma még általánosabban is felvethető, ha visszanyúlunk – történetiségét is nyomon követve – egy igen általános ismeretelméleti kérdésre: a fizikai világkép megfogalmazására. Az alternatíva egy merev, majdhogynem statikai világkép, vagy egy dinamikus, a legkülönfélébb kölcsönhatásokkal terhes, minőségi szintekben létező világ elképzelése. Még konkrétabban ez a kérdés: lehetséges-e pusztán néhány, véges számú paraméter csakis kvantitatív változásaira (amikoris ezeket matematikailag kifejezett törvények írják le) visszavezetni a természet valamennyi jelenségének magyarázatát. Az a felfogás, mely szerint ez lehetséges, a mechanisztikus szemlélet. A mechanikában csúcsosodott ki a múlt századra. Lehetséges volt a leírás, de csak részben igaz, mert később felfedezett jelenségeket már nem lehetett így tárgyalni. A felfogás egy finomított változata később a véletlen behozatala, ami úgy történt, hogy a véges számú paraméter tételezése továbbra is megmaradt, de most e paraméterek (pl. a gázmolekulák, mint egyedek statisztikus mozgásait meghatározó paraméterek) csak a véletlentől függnek. Úgy függnek, hogy az itt jelentkező véletlen abszolút jellegű, teljes belső önkényt jelent. Ez is mechanisztikus szemlélet. Indeterminista mechanisztikus szemlélet, míg az előbbi abszolút jellegű determinista szemlélet, mivel ott a néhány meghatározó paraméter csakis és kizárólag szigorú kauzális törvénynek tesz eleget. Ilyenek a mechanika alapegyenletei: a Newton-axiómák és következményeik. Fontos az a kitétel is, hogy a természet valamennyi jelenségének a magyarázatát állították.

A filozófiai értelmezés következő lépcsője e század elejére tehető, mely valójában egy szintézis, melynek messzemenő következményei voltak.

A mechanisztikus szemlélet a fizikai létezésben egyetlen hierarchiát jelöl ki, az axiómák, vagyis a jelenségeket leíró véges számú paraméterekre vonatkozó törvények minden jelenséget – az egyszerűeket és a sokrétűeket is – egyértelműen, az oksági törvény szerint kauzálisan meghatározzák. Az új elképzelés szerint a világ ún. minőségi szintekre oszlik, melyek hierarchikusan egymásra épülnek, és adott minőségi szint véletlenjei nem abszolút véletlenek, melyek tehát egy abszolút önkényt hordoznának, hanem a következő, mélyebb minőségi szint kauzálisan meghatározott eseményei jelentkeznek a szóban forgó vizsgált létezési szinten véletlenként. Az elmélet szerint ez fordítva is fennáll, vagyis egy mélyebb szint véletlen eseményei (mindig véletlen tömegjelenségekről van szó) a magasabb szinten szükségszerűségként jelentkeznek. Ezt a vonatkozó eloszlásfüggvények átlagai fejezik ki. Elvileg igen sok, végtelen sok minőségi szint alkotja ezt a hierarchiát, mely sokkal differenciáltabb, mint a mechanisztikus szemlélet hierarchiája. Minden szint között az előbb vázolt kölcsönösség létesül ezen elképzelés szerint. A kölcsönhatás igen általános fogalom, a mostani, a szintek között így értelmezett kölcsönhatás e fogalom csúcsát jelenti. A véletlen ilyen értelmezésével a fentiekben említett paradoxon megoldását is nyertük, ugyanis van véletlen, de az mindig relatív, adott szinthez kötődik, így nem jelent ellentmondást, hogy a véletlen tömegjelenségek egy másik szinten kauzális törvény szerint zajlanak le. A modern fizika ilyen módon értelmezi azt az ismeretelméleti maximát, hogy a véletlen létrehozza a szükségszerűt, és azt, hogy a szükségszerű létrehozza a véletlent. Itt most arról van szó, hogy a szükségszerű, mint kauzális determináció a következő magasabb szint véletlenjeiben spektrálódik. Nevezhetnénk véletlen determinációnak. Így a véletlen is a determináció egy fajtája. Kissé részletezve az előbbit, a kauzalitás nemcsak lineáris oksági láncot jelent, melynek sémája egyetlen ok, egyetlen okozat és a következő lépésben az okozat lesz majd az ok – ez a legegyszerűbb esete –, hanem az oksági láncban lévő elágazásokat is magában foglalja. Sok ilyen elágazás együttesen a véletlent realizálja – a következő minőségi szinten. Mondhatjuk, hogy amikor a lehetséges okok együttese magas bonyolultsági fokot ér el, s ha az okok mind egyfajtájúak, és intenzitásuk is közel egyenlő, akkor a többszörös okozatiság (több ok – egy okozat) statisztikus determinációba megy át.

Egy példa a minőségi szintekre: valamely gázrendszer viselkedése. A molekulák szintjén a molekulák viselkedése, mozgásai véletlenszerűek. Az ezekből szerveződő sokaság szintjén a sokaság állapotát meghatározó ún. makroszkopikus mennyiségek (mint a gáz nyomása, hőmérséklete, belső energiája) már kauzálisan determináltak. A vonatkozó eloszlásfüggvények fejezik ezt ki, mert ezekre vonatkozó átlagolással nyerhetők a makroszkopikus állapotjelzők. Hasonlóan az egyedi elektronok viselkedése is véletlenszerű, de adott perem- és kezdőfeltételek mellett a fémben lévő elektronsokaság kauzális törvénynek tesz eleget akár egyensúlyban van, akár áramlásban, mint makroszkopikus, közönséges elektromos áram. Az a matematikai háttér, mely kifejezi, hogy a véletlenszerű viselkedés hogyan megy át a sokaság kauzális törvényeibe, mindig más és más aszerint, hogy milyen típusú mikrorészecskékről van szó. Az elektronokra a Fermi-eloszlás érvényes, míg a gázmolekulákra a Maxwell–Boltzmann, a fotonokra, általában az egész spinű részecskékre a Bose–Einstein statisztika. Ehelyütt érdemes rámutatni egy, az okság elvével kapcsolatos redukcióra. Arisztotelész az okok vizsgálata során az ún. négyes okságot vezette be, mely a létezők létminőségét határozza meg. Ezek: causa materialis (anyagi ok), causa formalis (formai ok), causa finalis (cél-ok), causa efficiens (létesítő ok). Heisenberg mutat rá sarkítva, hogy a természettudományok kialakulásával fokozatosan háttérbe szorul a négyes okság, és abból – világosságánál és egyértelműségénél fogva egyetlen okfajta emelkedik ki: a causa efficiens. Kauzalitáson a tudományban ezt értik. Felveti, hogy a természetnek a kvantummechanika által feltárt bonyolultsága talán időszerűvé tenné az eredeti négyes okság revideálását, pontosabban a causa efficiens abszolutizálásának feladását.

Az okság elvével kapcsolatos kiegészítésként megemlítjük, hogy nemcsak a lineáris oksági lánc elágazásai érdemelnek figyelmet – melynek a véletlen determináció az alapja –, hanem maga a lineáris oksági lánc is. Kérdés ugyanis, hogy az események folytonos időrendi sorából áll-e ez a lánc, vagy metszetekből, megszakításokból. A térbeli érintkezés nem döntő az ok–okozati kapcsolatban. A folytonosságot, annak szükségességét Leibniz mondta ki, és a híres plenum formarum, az élő formák folytonossága elveként ismerjük, mely egy régi gondolat felújítása. Az egyféleség követelménye csak így teljesülhet. Erre vonatkozik a latin mondás: Baltus in natura non datur, a természetben nincsenek ugrások, vagy másképpen: kis okoknak kis okozataik vannak. Eszerint pl. az egyik fontos és egyszerű differenciálegyenletnek, az y’ = f(x)-nek – ahol f(x) = ay – sem tudnánk fizikailag helyes jelentést adni, ami pedig sok jelenség egzakt leírását adja (pl. radioaktív bomlás, felmelegedés, hűlés hőcserével, ionlavink kialakulása, kondenzátor kisülése). A jelenséget leíró f(x)-nek folytonosnak kell lennie, mert ellenkező esetben a kapcsolatos fizikai folyamat nem egyféleképpen halad egyik állapotból a másikba. Leibniz úgy mondja, hogy „az áttérés a kicsinyről a nagyra mindig azon át történik, ami közbül van”.

Mindezek ellenére nem abszolutizálható a folytonosság hipotézis. Ha empirikus oldalról közelítjük, el kell ismerni, hogy az okságnak a megszakítás, a zavaró hatás is alapja, vagyis a metszet egy eseménysorban. Ez előttiek oknak veendők, a metszet utániak az okozat. Példa erre az instabilitások. Ilyen az ún. jump-effektus: nem lineáris rezgőkörben egy kritikus frekvenciánál az amplitúdó ugrásszerű változása. Az ok itt a frekvencia-változás, az okozat az amplitúdó-változás, s a kritikus frekvencia a frekvencia-tartományban beálló metszet. Számot lehet adni másféle diszkontinuitásokról is. A folytonossági és a diszkontinuitási hipotézist jelenleg az oksági elv antinómiájaként fogják fel, ugyanis mindkettő igaz a jelenségek különböző területein.

6. Az oszthatóság kérdése

Már a görög filozófusoktól kezdve általános volt a kérdés: „Miből áll?” Az anyagot tehát mind kisebb részekre akarjuk osztani, így ismerve meg azt. Heisenberg szerint a „valamiből áll” kifejezés valójában értelmét vesztette. Valamely részecske felbontása azt jelenti, hogy energiát kell vele közölnünk, aminek hatására majd felbomlik. De a tömeg–energia ekvivalencia figyelembevételével egy ilyen műveletre a felbontás fogalma csak akkor alkalmazható, ha a közölt energia sokkal kisebb, mint a keletkezett részek összes nyugalmi energiája (vagyis ha az összes tömegük által képviselt energia sokkal nagyobb a ráfordított energiánál). Makroszkopikus esetekben ez nyilvánvalóan így van, de az elemi részek fizikájában mar nem. Itt lehetséges az az eset, hogy egy nukleont nagy energiájú folyamatban szétbontva, a bomlástermékek között nukleonok is megjelennek, vagyis egy részecske összetevői között maga a részecske is szerepel. Konkrét esetben – az előbbitől egy kissé eltérő szituációban – egy kvarkot nagy energiával akarunk felbontani, akkor a keletkezett részecskék között protonok is szerepelnek, holott a proton egyik alkotórészének tekintettük a kvarkot. Érthetővé válik a felbontás ilyen tulajdonsága, ha az E = mc2 egyenlet alapján tudjuk, hogy pl. a kvarkkal közélt nagy energia a kvarkénál nagyobb tömeg átadását is jelenti, mely eloszolhat a bomlástermékekben. Az oszthatóság modern fogalma és ténye a tömeg–energia ekvivalencia-elv és a vonatkozó megmaradási tételek alapján érthető. Egyben az oszthatóság, a „miből áll” kérdés elveszítette klasszikus értelmét. Ilyen módon nem osztható tehát a végtelenségig az anyag, hanem visszatérnek az alapvető formák. Így az elemi részek az anyag egyetlen lehetséges létezési formái lennének, mivel további felbontás céljából befektetett energiákkal ismét csak nukleonokat kapunk. Filozófiai szempontból a világ minőségi végtelensége hipotézisének egyfajta korlátozását jelenti ez.

7. Szintetizáló törekvések

Tapasztalat szerint minél fejlettebb egy tudomány, annál jobban sikerül viszonylag kevés számú elvre és törvényre visszavezetnie a vizsgálati körébe tartozó jelenségek magyarázatát. Talán azt is mondhatnánk, hogy axiomatizálásra törekszik.

Szép példák kínálkoznak erre. Valamennyi elektromos jelenségről (statika, áramok, elektromágneses hullámok) számot adnak a Maxwell-egyenletek. A klasszikus mechanika körébe tartozó jelenségeket értelmezhetjük a Newton-törvényekkel. Így van ez a relativitáselméletben és a kvantumelméletben is.

Már kiépített, zárt elméleten belül is vannak eljárások a felfelé való építkezésre, melyek ugyan újat nem hoznak, de gondolkodás-módszertani étékűek, s ezáltal mutatnak előre. Eklatáns példa erre, mikor külön beszélünk a mechanikai energia megmaradása tételéről, az impulzus- és perdületmegmaradás-tételről, holott bizonyítható, hogy mindegyik levezethető Newton mozgásegyenleteiből. Aszerint, hogy milyen megszorításokat teszünk, következnek az egyes – hallgatólagosan – önálló tételként számontartott részesetek. Azért fontosak ezek, mert ha megelégszünk a jelenség egyszerűbb leírásával – pl. a kezdő állapot ismeretében a végállapot ismeretével –, nagyfokú számítási egyszerűsítést jelent a fenti tételek használata ahelyett, hogy a Newton-egyenleteket kellene integrálni.

A fő elvek keresése hidat képezhet egy érvényesebb, mélyebb elmélethez, a természeti jelenségek még átfogóbb megragadásához. Klasszikus példa erre a mechanika ún. variációs elvei, pontosabban a Hamilton-féle variációs elv. E terület egyben a matematika döntő, szemléletformáló erejét is mutatja és azt, hogy a matematika nem eszköz – ahogy többen tévesen mondják –, hanem a természet megértésének immanens lehetősége, egy nyelv, amelyen a természet hozzánk szól. A Hamilton-elv azt mondja ki, hogy egy, az adott jelenségkörre felírt függvény integrálja a valóságosan végbemenő jelenségre nézve stacionárius értéket vesz fel. (Nem pontosan kifejezve: szélső értéket.) Kimutatható, hogy ez az elv tartalmazza Newton mozgásegyenleteit is. Az előbb említett híd szerep ott jelentkezik, hogy Schrödinger a Hamilton-elvre alapozva fogalmazta meg a kvantummechanika róla elnevezett alapegyenletét. Ez az egyenlet lényegében a mikrovilág jelenségeinek magyarázatát nyújtja.

Az említett átfogó elvek fő jellemzői tehát, hogy a jelenségek adott értelmezési szintjén szintetizálnak, és egy további leírásra mutatnak. Éppen e tények bizonyítják igazukat. Így a jelenségek széles körében érvényesek, és a híd szerepét is betöltik a klasszikus és modern fizika között. Ezek között igen fontosak a szimmetriaelvek. Általános kijelentés, hogy a fizikai jelenségek térben és időben zajlanak le. (Valójában a téridő új fogalmával kell élnünk a relativitáselmélet szerint.) A jelenségeket koordináta-rendszerben írjuk le, a fizikai törvények nem függhetnek a koordináta-rendszer kezdőpontjának és az idő kezdetének megválasztásától, továbbá a koordináta-rendszer elforgatásától sem. Ezt úgy fejezzük ki, hogy a tér és idő homogén, továbbá a tér izotróp. Ezek a térnek és időnek ún. szimmetria-tulajdonságai. Ha a Hamilton-elvet kifejező integrálban, a Lagrange-függvényben ezeket figyelembe vesszük, akkor az L függvény explicit alakjára megszorítások adódnak, nem függhet L explicite az időtől, és csak a v sebesség négyzetétől függhet. Ha ezeket figyelembe vesszük és a qi, qi általános koordinátákkal kifejezzük L-et, akkor röviden levezethetők a Newton-féle mozgásegyenletek és külön az energiamegmaradás, impulzusmegmaradós és perdületmegmaradás tétele. Ezzel jelentős eredményre jutottunk. Kiderült, hogy a mechanika legátfogóbb törvényei egyenes következményei a tér és idő szimmetria-tulajdonságainak. Sőt másképpen fogalmazva: valamely megmaradási tételhez valamilyen határozott szimmetria-tulajdonság tartozik.

Ez utóbbi képezi a hidat; e gondolat a modern fizikában is gyümölcsöző. Szimmetriaelveket kell keresni – most mar általánosabb értelemben –, ezek megmaradási törvényeket rejtenek. Fordítva: kölcsönhatások vagy általában fizikai jelenségek úgy zajlanak le, vagyis csak olyan jelenségek létezhetnek, amelyek valamilyen szimmetriaelvnek felelnek meg. Az elektromos töltés megmaradásának tétele is egy szimmetriaelvvel kapcsolatos. Ha ugyanis az elektron töltésének (–1)-szeresét tekintjük, ami egy „töltéstükrözést” jelent, tehát tükörszimmetriát, akkor ismét valóságosan létező részecskéhez jutunk, a pozitronhoz, ami egyébként az elektron antirészecskéje. Ugyanígy vannak más, eléggé absztrakt fogalomalkotás útján definiált töltések, mint pl. a bariontöltés és fermiontöltés. Ezek igen fontos jellemzői a mikrovilágnak, és mind egy-egy szimmetriaelvhez kötődnek.

A természet a jobb–bal irányra és a jobb–bal forgásra szimmetrikus, azaz nincs kitűntetve egyik a másikhoz képest, úgy mondjuk, hogy jobb–bal tükörszimmetriával bír. Méltán zavart okozott az a felfedezés, hogy a jelenségek egy körében a természet látszólag nem bizonyult tükörszimmetrikusnak. Lee és Yang, az Egyesült Államokban élő kínai tudósok fedezték ezt fel, amiért 1957-ben Nobel-díjat kaptak. A gyenge kölcsönhatások vizsgálata, vagyis a β-bomlás elemzése során fedezték fel a neutrinót. Pauli mutatott rá 1931-ben a létezésére. Az ún. K befogással egy reakcióegyenlet vázlatosan tájékoztat a neutrínóról. A mag a legbelső (K) héjról befog egy elektront az alábbiak szerint: e + p+n + ν. Protonból neutron lesz, miközben egy neutrínó emittálódik. A gyenge kölcsönhatásokkal kapcsolatos több jelentős kísérletben vizsgálták a neutrínók spinviszonyait. Azt, hogy kirepülvén – igen képletesen szólva – saját tengely körüli forgásuk milyen: balra vagy jobbra forognak-e. Lee, Yang és Wu kiderítették, hogy a neutrínó mindig balra forog a haladási irányhoz képest, míg az antineutrínó jobbra. Mivel a két részecske különböző, ezért ha külön tekintjük őket, akkor pl. a neutrínó forgás szempontjából nem tükörszimmetrikus, mivel jobbra forgó neutrínó nincs. Itt tehát egy általános törvény nem érvényes, szimmetriasértés jelentkezik.

Kimutatták, hogy valójában mégis érvényben marad a szimmetriák létezése, mint legátfogóbb természettörvény. Ez annak árán lehetséges, hogy felfedezték az egyes szimmetriák közti összefüggéseket, és bevezették, mint magasabbrendű fogalmat, az egyesített szimmetriát. Ily módon az a kép áll előttünk, hogy míg egyes külön vett szimmetriák nem teljesülnek mindig, de pl. a töltés- és forgástükrözésre vonatkozó együttes szimmetria már igen. Tehát ilyen, egymásnak megfelelő jelenségek már léteznek a természetben. Az előbbi konkrét esetben azt jelenti, hogy nemcsak magát a neutrínót kell tekintenünk, hanem a környezetét is, a kibocsátó atomot. Az együttes, mint egyetlen rendszer, már ún. CP szimmetriát mutat. (CP a töltés és a forgási tükrözés együttesének a jele.) Így tehát – a fenti K-befogásra gondolva – egy pozitív magú, negatív burkú és K-befogáskor balcsavar-részeket emittáló atom – mint egyetlen rendszer – tükörképe egy jobbcsavar-részeket emittáló, pozitív burkú anti-atom, és ez utóbbi alakzat valóban létezik a természetben. Tehát a kettős tükrözés után valóságosan létező rendszerhez jutottunk. Rendkívüli felfedezés volt az együttes szimmetriák változatlan érvényessége, de ezzel bonyolultabbá is vált előttünk a természet.

8. Egy redukciós irányzat

Többször történt már utalás arra, hogy jelen volt, és más formában is jelen van olyan törekvés, mely a tapasztalt tényekhez és azok összefüggéseinek magyarázatához nem kíván semmit hozzáadni. Nem kíván semmilyen egyetemes ítéletet alkotni, nem kíván észkonstrukciókkal külön elméleti lezárást, mert mind ezekkel szemben irrelevánsak a tények, mindezek metafizikus konstrukciók, és semmi valóságértékük sincs. Látható, a pozitivizmusról van szó. Ereje a tények tisztelete. Irrealitása csak a tények tisztelete. Az ember mindenképpen filozófiai lezárásra törekszik, s a konstruált – fizikán kívüli, de anyagában a fizikából származó – filozófiai nézetek még magára a fizika művelésére is visszahatnak. A pozitivizmusban ez a termékeny visszaáramlás berekesztődik.

A pozitivizmusnak vannak ókori előfutárai, a szofistákban és epikureusokban kereshetjük őket. Az újkorban A. Comte-tól (1798–1857) származik az irányzat. Ezt nevezhetnénk a klasszikus pozitivizmusnak. Valójában ez is egyfajta filozófiai áramlat. Azt tartja, hogy csak a közvetlen adottságokat, a jelenségeket és egymáshoz való viszonyukat ismerhetjük meg. Minden tudásunk viszonylagos, a dolgok lényege rejtve marad előttünk. A tudás határainak helyes felismerése hosszú folyamat eredménye, és ott vannak a közbülső fokozatok. E felfogás szerint van először a kezdetleges teológiai szemlélet, majd a metafizikai periódus, mikor az ember a jelenségek okát már nem természetfölötti lényekben, hanem reálisnak gondolt absztrakt fogalmakban határozza meg. Végül a pozitív tudás, mely kizárólag a megfigyelésre és kísérletre hagyatkozik, a belőlük kiolvasott törvényszerűségeket matematikailag leírja, és semmiféle metafizikai konstrukciót nem alkot. A pozitív tudás birtokában azután az ember felhasználja a természet erőit saját céljaira.

Ebből az irányzatból nőtt ki végül az újpozitivizmus, és ez talált kapcsolatot a fizikával, illetve bizonyos fizikusok ebben találtak rá a természetkutatatás vélt filozófiai attitűdjére. Ezt elsősorban Mach (1836–1910) fogalmazta meg, aki először fizikus volt. Később a matematikai logicizmus keretében újra megfogalmazta Wittgenstein. Mach a természettudomány feladatát abban látja, hogy a kísérleti eredmények között ökonomikus és a gyakorlatban jól felhasználható kapcsolatokat kell teremteni. Minden, ami ezen túl van, szükségtelen metafizika. Az okság is belemagyarázás, kauzalitás nincs, a jelenségek egyszerűen lefolynak. Az okság ugyanis más oldalról genetikus elv, vagyis az ok – nem pusztán előzmény – létrehozza az okozatot. A kauzalitásnak ez az arculata is már metafizikus jellegű a pozitivisták szerint, és belemagyarázás. Szerintük tehát nem okság, hanem funkcionális kapcsolat van a jelenségek között. Semmi értelme sincs az olyan lázas keresésnek, hogy mindent bizonyos „első elvekből” származtassunk. Mindazonáltal Machnak nagy hatása volt, és – nem is gondolnánk – ma is a fizikusok jelentős hányada pozitivista. Az állandó viszonyulás jelenségek között, melyből adódhat a törvény fogalma, az újpozitivizmusban pragmatikus kicsengést kap, egyszerűen hasznos észrevétel és nem valamilyen objektív tőrvény. Így a fizikai törvénynek csak szubjektív értéke van itt. A pozitivista irtózik a filozófiától, mert hamisnak tartja, téves eszmének. Valószínű azért, mert nem veszi benne észre a költészetet, ami még a természettudományt is áthatja, és az igazság fogalmát a tényszerűségre szűkíti csupán.

Az újpozitivizmus térhódításának a fizikában komoly előzményei vannak, és sok fogalom tisztázásához elvezetett. Ennek az irányzatnak arculatát is felfedezhetjük, ha más oldalról közelítjük a kérdést. A modern fizikában rendkívüli fejlettségre tett szert a kísérleti módszerek kidolgozása. A nagy sikerek inspirálták azt a túlzást, hogy most mar a mérést, vagyis a kvantitást nem csupán a fizikai ismeretszerzés alapvető módszerének tekintették, hanem magának a fizika lényegének. Ez tehát a fizika és a fizikai megismerés egyoldalú kvantitatív szemléletét jelenti, ami az ugyanakkor meglévő kvalitások elhanyagolásával jár együtt. Ezen irányzat szerint a kvalitatív tartalom kifejtése az interpretáció feladata, miáltal azt a filozófia körébe utalja. Így már eleve szétválasztjuk, vagy leválasztjuk a fizikát a filozófiáról, ami valójában ismét a kvantitás túlzó szerepeltetése és a filozófia elhárítása. Például Max Born így fogalmaz:

A fizikai probléma: a tapasztalatok visszavezetése mérhető és matematikai törvényszerűségekkel megformulázható formára.

Így tovább:

…a fizikai mennyiség meghatározása egyenlő a létrehozásához és méréséhez szükséges műveletek előírásával.

Minthogy a mennyiség szerepének túlzó kiemeléséről van szó a minőséggel (az értelmezéssel) szemben, a pozitivista irányzat valójában mechanisztikus módon szembeállítja egymással e fogalomkettőst, holott éppen a mennyiség–minőség dialektikus egységét kellene szem előtt tartania. Valamely új jelenségben elsődlegesen a kvantitatív oldal jelentkezik, a mérhető tulajdonságok, majd ezek révén aminőségi, kvalitásbeli meghatározottság is megjelenik, mint a teljességet jelentő kritérium, ami szintén hozzátartozik a jelenséghez, nem úgy mint a pozitivizmusban, amely leválasztja a minőséget, és így az interpretációt a filozófiának engedi át. Tehát nem érdekli, hogy a filozófia mit mond. A mennyiségi – minőségi meghatározottság pozitivista felfogását érdekes összevetni Keplernek a mennyiség megismeréséről szóló nézeteivel (lásd 2. pont).

A pozitivizmus valóban reduktív gondolkodásmód, mely kirekeszti az ember teljesség utáni vágyát. Teszi ezt azzal, hogy jogtalannak, sőt nevetségesnek, valóságtartalom-nélkülinek nyilvánítja a világképi lezárás költői szándékát.

Irodalom

  1. Werner Heisenberg: A mai fizika világképe. Gondolat, 1958.
  2. Kecskés Pál: A bölcselet története. Szent István Társulat, 1981.
  3. Marx György: Túl az atomfizikán. Gondolat, 1961.
  4. Müller Antal: A kvantummechanika filozófiai kérdései. Gondolat, 1974.
  5. Nietzsche: Válogatott írásai. Gondolat, 1961.
  6. Nyíri Tamás: Az ember a világban. Szent István Társulat, 1981.
  7. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, 1978.
  8. Oswald Spengler: Untergang des Abendlandes. I. 6.
Forrás

Wiedemann László: Két esszé fizikáról, filozófiáról. Budapest: Fővárosi Pedagógiai Intézet–TypoTeX Kiadó, 1993. 3–40. p.