Humánjelenségek a fizika értésében

Wiedemann László
fizika, filozófia, oktatás, humán kultúra, reál kultúra
szóelválasztás

Előzmények

Egy klasszikus, ódon kép lebeg előttem; a művésztanár arculata. Amikor egy órán jelen vagyunk, sohasem azon az órán vagyunk jelen. Ha igazán érteni akarjuk, hogy a szellem milyen titkos búvópatakokon hatol a megformálandóba, ha mint Pygmalion, meg akarjuk formálni az elérhetetlen Aphroditét, akkor ezer szállal kötődünk azokhoz, akiket beavatottá akarunk tenni, s már az első pillanatban elszakadunk a konkrét tárgy szakmai nyersanyagától, az adott óra adott anyagától. Sejtéseket villantunk fel, kiemelünk valamit hangsúllyal, elejtünk királyi mozdulattal, érzelmeink és indulataink, szenvedélyeink heve átfűti, megmásítja azt a pőre valamit, amit egy nem művész tanár szaktárgyi egységnek nevezne. Tehát mindig másról beszélünk, mint amit balga fővel kívülálló az ún. beírt, elvégzett anyag alapján várna. Mindig másról beszélünk és mégis állhatatosan a konkrét szakanyagról. Csakhogy többféle megvilágításban, többféle mélységbe ágyazva, egyéniségünk színein átszűrve, így emberivé téve a tudományt, mert másképpen – a maga álobjektivitásában – elviselhetetlen lenne. Szinte a görög mitológia istenei kezébe tesszük le egzaktumainkat.

Így hát e művészi ténykedés közepette az Egzaktum csak úgy sugárzik az Individuum színeitől. Ezért a tanár nemcsak tudását, de teljes egyéniségét, emberi, művészi attitűdjét mutatja fel, ha részt veszünk a tanítás drámájának, az emberformálásnak egy felvonásán – azaz egy tanítási órán. Aki tehát részt vesz egy órán és abból nem sokat olvas ki – végül is másodrendű, hogy szakos-e vagy sem – az hibáztassa saját művészi érzékenységét! Elsősorban ezt s csak azután a tanárt, aki megrendezte, vagyis megtartotta az órát. Minden órának sok vonatkozása van, sok szakmai és sok nem szakmai, ami azonban erősen determinálja – ha áttételesen is – a helyes értést, előmenetelt a konkrét tárgyban.

Az általános vonatkozások közül fontos, hogy milyen módon szövi a tanár a megértés fonalát. Ennek motívumait ragadjuk ki szemelvényszerűen. Azt gondoljuk, hogyha minél több jelenik meg ezekből az órán, ha minél több ilyen motívumba ágyazódik be a konkrét tananyag, talán eredményesebb az előrehaladás.

A megértés folyamatában – ahogy ezt most egy esszé mintájára felvázoljuk –, két lényeges oldalt különböztetünk meg. Létezhet a megértésnek egy logikai–fogalmi analízise és a másik oldal, a megértés humán vonatkozásai. Ezek átszövik egymást, mégis lehet az egyik, vagy a másik túlnyomó.

E tanulmány arra alapozódik, hogy az ember a megértést mindenképpen túl akarja vinni a szaktudományi kereteken, ki akar lépni abból. A szakmai zártságot nem tartja nyugvópontnak az értés szempontjából. Ez egyben lehetőséget kínál egymás megértésére is.

Az a célunk, hogy a tanári munka és a tanulói reagálás néhány sarkalatos pontját villantsuk fel, nem kötődve egy szaktárgyhoz, a fizikához, de kiindulópontul használva azt. Tanítványaink sok esetben nem jutnak el olyan felismerésekig, mint amelyek a következőkben szóba kerülnek, hiszen célunk most a szaktárgyi ismeretek általánosítása a humán szféra irányába. A többféleség jegyében megpróbálunk több lehetőséget megmutatni; nemcsak egy igaz út létezik, az emberi egyben többarcúságot is jelent. Sine ira et studio igyekszünk érvényesíteni azokat a filozófiai vonalakat, melyek segítik a kusza érzést formába önteni.

A tanításnak megvannak a kialakult módszertani kulcshelyzetei, bevált didaktikai felépítése, melyek ismerete a tanárnak biztonságérzetet ad. Ilyenek a kellő ütemű haladás, egy-egy fontos helyre való visszatérés, más oldalról való bemutatás, a hűvös távolságtartás helyett az emberi szó, a tanári előadás és konverzáció produktív váltakozása, a tanulók bevonása a munkába, olcsó barátkozás helyett a fegyelemben rejtőző szeretetteljes szigor, elméletieskedés helyett az elmélet és empíria együttese által nyújtott természetközelség megragadása, a szaktárgyi túlzások elkerülése, a világos beszéd és a tanítási időtartamok tartása, a fölösleges túlterhelés elkerülése és a memoriter szerepének újra felfedezése.

Ebben a tanulmányban nem ezt az oldalt vesszük szemügyre, hanem sokszor tanári segítséggel a szaktárgyból kinöveszthető, abban implicite benne foglalt ismeretelméleti vonalat és azt, ahogyan egy fiatal önmagára ismerhet a humán szféra mélyebb problémái által, melyeket látszólag hideg természettudományos érdeklődése inspirált. Itt mindig az az előny jelentkezik, hogy a természettudományos egzakt gondolkodás kisugárzik a humán területre is, megtartván ezzel az érthetőséget. Különösen világos például Oswald Spenglernek, a jelentős német filozófusnak a stílusa, aki előzőleg Hamburgban az egyetem matematika–fizika fakultását végezte el.

A megértés arculata

A megértés mindig valami dinamikus elemet tartalmaz; az újat, az idegent akarjuk otthonossá tenni. A jelenséget, tényeket, ítéleteket már ismert és elfogadott fogalmi rendszerbe szeretnénk ellentmondásmentesen beilleszteni. Így épül a fogalmi piramis. De a megértés nem csupán ez; így hamis, száraz, semmitmondó. Feszültség kíséri; elkeseredés, nekirugaszkodás, más oldalról való támadás, állandó, szenvedélyes odafigyelés, a dolgok iránti szeretet. Egyszercsak valami felvillan az emberben; a jelenben az öröklétet érzi azáltal, hogy minden mást elfelejt. Megismételhetetlen, egyszeri pillanat. Minderre röviden azt mondjuk, hogy a megértés kísérője és csalhatatlan jele az evidenciaélmény. A nagy megértések, a szövevényes fogalmi rendszerek, a koncepciók és a teóriák atomja az evidenciaélmény.

A megértés e dinamikája ott lüktet mindenféle megértésben, az intuícióban is, tehát nem csak a ráció értelmi mozzanataiban. Körülveszi a szellemi tevékenységet, ezért megfigyelése lehetséges, hiszen minden konkrét, tárgyi megismerés mögött ott húzódik, annak pályáját, tisztaságát és intenzitását határozza meg.

A megértés több síkon megy végbe és egy-egy sávon belül is többlépcsős. Egyre erősebb evidenciaélményt nyújt, ahogy bonyolódik, egészen a meggyőződésig. Az evidenciaélményekből, mint atomokból felépül a teória, ezzel párhuzamosan a meggyőződés, mint a teória elemeinek tapasztó anyaga. A meggyőződés magaslik fel végül, akár mint rabság, vagy mint nagyvonalú hitbéli kiteljesedés, mely nem kifejezetten vallásos hitre vonatkozik csupán. Ahogy Spengler mondja nagyszerű tömörséggel: „der Glaube ist eine innere Gewissheit”; „a hit belső bizonyosság”. A megértés semmiképpen nem lezárt, hanem eleme a folyamat. Ha lezárt, már nincs mit megérteni, következik a regresszió s vele az eltorzulás. Ha nem lezárt a megértés, akkor viszont sine qua non-ja a folyamat; lényegi eleme a folyamat. Így azonban szoros kapcsolata van az idővel; az ontológiai idővel, a Krónosszal, az egyén idejével, a Kairosszal és az emberi közösség idejével, a történetiséggel, a történelmi tudattal. Mihelyt nem a megértés atomjai között mozgunk már, hanem a történelem dimenzióiban – vagyis olyan területeken, amelyekre rálátásunk van, nem a napi politika útvesztőiben – akkor látjuk igazán, hogy egy szemlélet, egy-egy kor megítélése hogyan formálódik. Így a megértés végül is a történelmen keresztül – mint egyik út – az Igazság fogalmához vezet minket, mint egyik legsúlyosabb emberi kérdésfelvetéshez.

A megértés folyamata nem folytonos, globálisan az csupán. A megértés egyben lezártságot is tartalmaz, hogy ismét a következő lépcsőre ugorjunk. Az evidenciaélmény által megszerzett territórium ideiglenes kitöltését is jelenti, ami szünetet igényel a haladásban, ezért katartikus hatású és így az emelkedett öröm forrása is. A szem mindig elárulja ezeket a pillanatokat. De ne feledjük, a megértésnek vannak buktatói; a megértés atomjai sokszor nem állnak össze biztos építménnyé, az Igaz piramisává. A magasabb értés paradoxonai megkísértenek és olykor a kétségbeesés szélére taszítanak bennünket. A Lét megmentője ilyenkor a szomorúság; Oscar Wilde őrangyala. A szomorúságban, e katartikus élményben ismét elfogadjuk a Létet, és a sursum corda áhítatával bizakodóan nyúlunk a tovatűnő igaz felé. Próbáljuk csak megfigyelni gyermekarcokon az emelkedésnek és elveszésnek ezeket a jeleit! Akkor már az ő fiatalságukon is a Sors kopogtat. De igazában ez csak akkor figyelhető meg, ha tanáruk is megjárta az Inferno mélységeit és ismeri az effajta szenvedések útjait és ki is tudja fejezni, míg tanítványa csak most tanulja kifejezni azt. Messziről kell elindulnia a gyermeknek, s a tanár meghatározó ezen az úton. Egy vaskos idézet kínálkozik ide: Anatole France mondja a Goncourt testvérek naplójáról írva, hogy

nincs érdektelen élet. A szakácsnőm naplója is érdekes lenne, ha ki tudná fejezni azt a homályos módot, ahogy az élet az ő primitív agyában jelentkezik.

A megértés tehát éppen a homály eloszlatása. Ezen munkálkodunk; hogy milyen sikerrel, arra Gibbons válaszol egy bonmot-val, melyet még némi iróniával a híres Nobel-díjas Feynmann is idéz Mai fizika című művének bevezetőjében:

A nevelésre fordított erőfeszítésnek ritkán van nagy hatása, kivéve azokat a szerencsés eseteket, ahol az erőfeszítés majdnem felesleges.

Következzenek ezután a részletek szabad felfogásban, átengedve a kötelező terminológiát a pszichológia, a pedagógia és a logika szakértőinek, de nem mellőzve azt a szándékot, melyet Platón úgy fejez ki, hogy a filozófia a gondolat költészete.

A megértés analízise

1. A modell

Az ismeret csak úgy jöhet létre, hogy a vizsgálandó tárgyat körülhatároljuk, kiemeljük környezetéből, tehát egy feltételrendszerrel leválasztva a környező valóságról, egy gondolati struktúrát alkotunk, melynek építőkövei a vizsgált tárggyal kapcsolatos empirikus adatok. Például Galilei, mikor a lejtőmozgást vizsgálta, először eltekintett mellékes hatásoktól; abszolút sima lejtőt képzelt el, abszolút súrlódásmentes mozgást, eltekintett a gravitációs erő függőleges menti kis változásaitól, tehát idealizálta a valóságot. Tette ezt tudatosan, mert csak ilyen körülmények között válik lehetségessé a matematikai tárgyalás. Egyszóval modellt alkotott. A modell tehát a valóság adott szegmensére vonatkozik, továbbá a modell olyan gondolati struktúra, melyben a valóság torzításban jelentkezik. A feltételrendszer sok elem kirekesztését jelenti. De jól kell megválasztani, hogy mit hanyagolunk el és mit tartunk meg, hogy – bár mindig csupán közelítéssel – a valóságot írjuk le. Így a modell a valóság lényegkiemelő torzítása. A modellt a tudomány folyton fejleszti azáltal, hogy egyre kevesebbet hanyagol el. Modellváltásról akkor beszélünk, ha merőben új alapokat kell lefektetni; pl. Max Planck nyomán a sugárzó energia folytonos elképzelését felváltotta az energia kvantumos, vagyis diszkrét fokozatokban való tételezése. A modell átmeneti lezártságot is jelent.

A megértés itt úgy jelentkezik, hogy az új jelenséget logikailag és matematikailag ellentmondásmentesen be tudjuk illeszteni a már meglévő struktúrába, vagyis a modellbe. Ez mindenképpen racionális művelet. A siker jele az evidenciaélmény. Másképpen: azonosulás a tárggyal, a belülről való látás. A megértésnek mindig vannak kísérői, kísérő tünetei; ezek részben paradox helyzetek kialakulása, részben a stabilitás érzése. A megértést ezekről nem tudjuk leválasztani, így a ráció önmagában nem hordozza az emberi magatartást. A Ráció önmagában – kizárólagossá téve, abszolutizálva – mítosz. Éppen ezért komikus az ún. hideg fővel való gondolkodás, a „száraz tudomány”, a hideg ész emlegetése. Örüljünk, ha felfedezzük a tanulóban, vagy társainkban a tudományos munkálkodás e kísérő jelenségeit, az efölött érzett örömet.

Hangsúlyozni kell a modell egy másik oldalát; jó, ha ráirányítjuk a figyelmet. Arisztotelész fogalmazta meg, hogy a megismerés aktusában az anyagi tárgy szellemi tárggyá alakul, egyáltalán így jön létre a megismerés. Itt még egy adalékot hozzátehetünk: a modell feltételrendszerén belül jön létre ez az átalakulás, vagyis a szellemi tárgy nincs teljes egyezésben a vizsgált dologgal, a Ráció nem tudja mintegy teljesen kiszívni az összes információt az Empíriából. Egy aktusban nem, hanem csak fokozatos előrehaladással, vagyis a modell fejlesztésével. A gondolati tárggyá való átalakulás mikéntjére nézve viszi tovább a gondolatot Aquinói Szent Tamás (1225–1274), mikor azt írja, hogy az anyagtól való elvonatkoztatás különféle fokozatainak az érthetőségek különböző foka felel meg. Ehhez igazodik szerinte az érintett tudományok hármas tagozódása: fizika, matematika és metafizika.

Az egzakt tudományokban az előrehaladás végső soron a vonatkozó modell továbbfejlesztése. A modell felismerése Galileitől (1564–1641) származik; ő fogalmazta meg az ismeretben való előrehaladás korunkban is elfogadott módját. Eszerint az új empirikus anyagot mindig be kell illeszteni a modellbe, mely a modell differenciáltabbá tételét eredményezi. A modellel való működés egyik velejárója, hogy az azt kifejező matematikai struktúra nem kauzális, nem is lehet az. Például Newton mozgástörvénye, F = ma nem ad számot arról, hogy az erő hozza-e létre a gyorsulást, vagy a gyorsulás az erőt. Itt bukkan fel a modell egy újabb vonása; a modellt ki kell egészítenünk a kauzális értelmezéssel. Ezt meghallván a gyermekek arcára sokszor leplezetlen megdöbbenés ül ki. Ezt nem szabad elnyomni, inkább bátorítanunk kell őket, így válik elmélyültebbé az a kezdetben naiv, szinte mágikus hit, mely főképpen képletfetisizmusban s bizonyos egyszerű lózungok megtanulásában jelentkezik. A jelenségek közötti kauzális viszony felfedezése fontos, a modell egyes elemei között az okság képezi a fogalmi láncot. Éppen ezt kell hozzátennünk a modellhez, mert ez ab ovo nincs benne. Megszokott a lineáris oksági lánc; az ok–okozat–ok szerinti rendezés. Ez áll gondolkodásunk homlokterében. Ám a lineáris lánc több helyen megszakadhat, elágazásossá válhat; fogalmilag így jelentkezik a véletlen. A lineáris okságot differenciálegyenletekkel fejezzük ki, a véletlen jelenségeket statisztikus eloszlásfüggvényekkel.

Tekintsünk egy konkrét példát a modell érvényességére. A modellhez sok esetben vizuális képet fűzünk, erre aggatjuk rá a fogalmi képet, s alkotjuk meg a matematikai leírást. A két pólus között áll a hozzáértelmezés ténye, mely igen hézagos is lehet, több értelmezést is lehetővé tesz, végül is kontamináció – vagyis téves azonosítás – áldozatai lehetünk. Így van ez például a fémek elektromos vezetésének elsőként kidolgozott modelljével, ami Drude-tól származik. A Drude-modellben az elektronok külső erőtér hatására történő ún. szabad úthosszonkénti leállásáról és egyenletes gyorsulásáról van szó. A matematikai leírás csak ennyit ad. Ebből számolható az átlagsebesség, majd az elektromos vezetés jellemző mennyiségei. Hogy az elektronok ütközései egymással, vagy a rácsionokkal történnek-e, ezt a matematikai leíráshoz hozzá kell gondolni. Máris két fizikai lehetőség, ami következményeiben nem közömbös. Fogalmilag a rácsionokkal való rugalmatlan ütközés a helyes, de a matematikai leírás megengedi egy másik, nyugvónak képzelt elektronnal való rugalmas ütközést is; ilyenkor szintén leáll az ütköző elektron. Ez esetben viszont a fém ellenállása nem értelmezhető. Tehát a matematikai leírás mellett a modellt még többféle fogalom alkalmazása is jellemzi. Az ismeret távolról sem olyan biztos, ahogy az első megértés kezdeti öröme elénk tárja. A nehézségek a vizuális–fogalmi kép, a nyelvi megjelenítés és a matematikai leírás között jelentkeznek.

A megértéshez hozzátartozik a fontoskodó kérdezgetés is. Ha ezt tanuló teszi, biztató jel, ha felnőtt teszi, gyanús, hogy a primitív oktalanság jelentkezik. A fontoskodó kérdésekre sokszor a szakember sem tud válaszolni, de ez többnyire nem az ő hiányosságaira utal, hanem a kérdező koncepció- és rendszernélküliségére. Az ilyesmibe nem kell belebonyolódni. A konfúzió egyik oldala, hogy a következtetések egy darabig hibátlanok, s utána – a szellemi erő határát jelezvén – kezdenek zavarossá válni. Az ilyen fajta konfúziónál van segítség, ha sikerül rámutatni az első hibahelyre. A fontoskodásban rendszerint azt nem veszik észre, hogy az egyik fél szabad – meglehet igen elmés – ötletekkel hadakozik, míg az értő másik partner adott modell alapján reflektál, tehát egy fogalmi–matematikai struktúrát állít szembe egy esetleg pillanatnyilag jónak mutatkozó, de gyökértelen állítással. Sokszor a tanulók kételkedése is innen származik; saját fiatalos ötletét túlértékeli egy stabil fogalmi konstrukcióval szemben.

2. A megértés egyik humán vonatkozása

Tapasztalhatjuk magunkon és a tanításban is, hogy a megértés folyamatát változó kedélybeli állapotok egymásutánja kíséri, melyek valamilyen letisztulás felé tartanak.

Ennek megvilágítását egy analógiás értelmezés bizonyára segítheti és pedagógiai vetülete az, hogy a tanulók kedélybeli hullámzásait nagyobb távlatból tudjuk kezelni.

A Faust I. és Faust II. Goethe által adott értelmezéséről van szó Halász Előd tolmácsolásában.1 Eckermann jegyzi meg Goethének, hogy

a második részben sokkal gazdagabb világ jelenik meg, mint az elsőben.

Magam is azt gondolom – válaszolja Goethe, majd így folytatja:

Az első rész majdnem teljesen szubjektív, az egész szenvedélyesebb egyéntől származik, és ez a félhomály oly jól esik az embereknek. A második részben ellenben szinte semmi szubjektív sincs, itt magasabbrendű, szélesebb, világosabb, szenvtelenebb világ tűnik elő, s aki nem forgott egy kissé a világban és nem élt át egyet s mást, az nem tud majd vele mihez kezdeni.

  • 1 Eckermann: Beszélgetések Goethével. Magyar Helikon, Budapest, 1973.

Valóban szubjektív a hangvétel, melyet néhány kiemelkedő mozzanat támaszt alá a Faust I.-ben. Így a kiábrándulás az elvont, iskolás tudásból, a sikertelen irracionális–mágikus útkeresés – az egyszeri, megrázóan tragikus szerelem –, mindez a fiatal Goethe személyes élménye. Ezért oly lírai a mű. Az első rész tehát öntükröztetés. Vajon mi az oka ennek a szubjektivitásnak. Erre maga Goethe ad választ:

az egész egy elfogódottabb, szenvedélyesebb egyéntől származik.

Igen, de honnan ez az elfogódottság, szenvedélyesség? A dráma első része, a Faust I. megírása idején Goethe még annyira fiatal volt, hogy a világot alig ismerte, s ezért valójában – az objektív ábrázolás igényével – nem is mutathatta meg, csak szenvedélyesen vágyott rá. Így az elfogódottság a tapasztalatlanság és tájékozatlanság szinonimája, s ezt próbálja ellensúlyozni a világ megismerésének szenvedélyes vágyával. A világ a puszta vágyakozás előtt nem tárul fel, a közvetlenül átélt töredékvalóság felszínes tudás, egyben gátat jelent az igazi valóság és a megismerésre vágyó ember között. Ezért – a gondolat következő lépéseként – a vágyak önmagukba hullnak vissza és a belső világ lesz minden, mely elsöprő szenvedélyességgel keresi a pillanatnyilag egyedül lehetséges megoldást: a kifejezést. Az eredmény az a bizonyos félhomály a világ ismeretén nyugvó világossággal szemben. A Faust I. mégis tipikus mű, egy egész nemzedék elfogódottságának ad hangot, az akkori német polgár bezárt életének. Szinte a világ fölött álló, érett Goethe a Faust II.-ben jelentkezik. Itt Goethét már az érdekli, ami az egyes élmény, az egyes tapasztalat egyéni esetlegessége mögött van, ami az élményt létrehozza. Ezért az élmény háttérbe szorul a műben, de háttérbe szorul az egyén és a személy is. Tehát a második rész, a Faust II. tárgya a világ. Ez az objektivitás értelme, következménye pedig az, hogy az író egyénisége szinte teljesen eltűnik.

E klasszikus példa tükrében jól látható, hogy hol lehetnek a tanulóban a kedélybeli változások ugrópontjai, hogy először túl sok a szó, sok a mellékvágány, a megtorpanás, de a megértés előrehaladó folyamatában egy leszűrt, tiszta fogalmi struktúra köszönt felé. Tapintsa ki ezt a tanár s akkor végigvezetheti a tanítványt a megértés göröngyös útján.

3. A megértés motivációja a cselekvés által

A megértés alapjait most a cselekvésben keressük. Pszichológiai oldalára Piaget mutatott rá, midőn kifejtette, hogy kisgyermeknél a manuális cselekvés interiorizálása vezet a cselekvés elgondolásához s ez olyan képzetben rögzül, mely valamely addig idegen helyzetet otthonossá tesz, és ezután már máskor is végre tudja hajtani azt a műveletet. E megbarátkozás az új helyzettel nem más, mint az új beépülése a régibe, az addigi világba – mely egyben egy kicsit változtatja is azt – s ezzel ismét egyfajta evidenciaélményt él meg a gyermek. Végül is a cselekvés megtanulása által megértett valamit.

A probléma igen régi, és több változatban újra és újra felvethető. Először a középkori skolasztikában kristályosodik ki; a hit és tudás antinómiájáról van szó, és a kettő összeegyeztetéséről.

Hinni persze nem annyit jelent, hogy valamit igaznak tartunk, hanem hogy hitünk szerint döntünk, erre alapozzuk egész életünket

– fejti ki Heisenberg, a modern fizika egyik legnagyobb alakja.2 Azt mondja: mikor Kolumbusz első útjára indult Nyugat felé, hitt abban, hogy a Föld gömbölyű és elég kicsiny ahhoz, hogy megkerülje. Ezt nemcsak elméletileg vallotta, hanem egész egzisztenciáját erre a hitre alapította. Ki kell emelnünk, hogy a skolasztika hite a cselekvés rugóját a transzcendens hitre konkretizálja, míg Heisenberg általánosabban fogalmaz. Anselmus (1033–1109) így fogalmazta meg és sűrítette egy jelmondatba a fenti gondolatot: credo ut intelligam, intellego ut credam: hiszek, hogy értsem, értem, hogy higgyek. Most nem teológiai eszmefuttatásról van szó, hanem előzmények, tények szabad összevetéséről. A középkori skolasztika másik nagy ívét a már életében is rendkívüli tudásáról híres domonkos rendfőnök, Albertus Magnus (1206–1280) tarja kezében, aki Aquinói Szent Tamás mestere volt. Nála a tudás nyersanyaga, alapja az érzékek nyújtotta tapasztalat. Az empíriának és kísérletezésnek a fontosságát a skolasztika mondta ki először, majd jóval később Galilei, aki azután a modellben való gondolkodással konkretizálta a tapasztalat feldolgozásának útját, az empírián nyugvó teóriát fejlesztvén ki ezáltal.

Eddig tehát azt láttuk, hogy a hit, tudás és cselekvés valamiképpen összefügg; bizonyára a tudományos gondolkodásban is alkotó módon jelen vannak. De milyen hitről beszélünk itt? A középkor világosan megmondta: istenhitről van szó. Az előbbi gondolat azonban olyan nagy horderejű, hogy kibír egy racionalista–intellektuális értelmezést is, ami sok modern ember, így az ateisták számára is elfogadható út, gondolkodásukba produktív elemet visz.

  • 2 W. Heisenberg: A mai fizika világképe. Gondolat, Budapest, 1958.

A hit racionalista pendantja az evidenciaélmény lehet. Így a híres középkori paradoxon most úgy értelmezhető, hogy a tudást, ebben a megismerés pillanatát az evidenciaélmény kíséri. A megértés pillanatában az evidenciaélmény által valami visszasugárzik és adja a következő cselekvésre és értésre az ösztönzést.

Az újkori filozófiában is megfogalmazták ezt a problémát. Ezért forduljunk Kanthoz, aki nagyon világosan fogalmaz. Észrevette azt a racionalista álláspontról nézve paradoxnak ható tényt, hogy a cselekvés kényszere messzebbre ér, mint a megismerés lehetősége. Az ember olyan lény, aki a cselekvés közben fedezi fel a világot és önmagát: cselekednie kell, mielőtt még tudományos ismerete lenne cselekvése területéről. Ehhez a nélkülözhetetlen nem-tudományos tájékozódáshoz is kell azonban egyféle tudat, hogy hatalmunk legyen saját cselekvésünkön. Az igazság itt átmegy valamilyen tapasztalati bizonyosságba. Kant így kapcsolja össze a tudást a cselekvéssel és az evidenciaélménnyel. Ennek alapján meg is született a középkori jelmondatnak egy igen tömör átfogalmazása egy történésznek, Freyernek tollából: credo ut agam, ago ut intellegam; hiszek, hogy cselekedjem, cselekszem, hogy értsek. A Cselekvésben feltárul az Igaz, és e mozgás hajtóerejét a fideista ember számára a Hit, a felvilágosult, racionalista számára egy anticipált Evidenciaélmény adja (lásd 3).

  • 3 Nyíri Tamás: Az ember a világban. Szent István Társulat, Budapest, 1981.

A Freyer által megfogalmazott formula Heisenberg szerint Európa egész természettudományára, sőt küldetésére is ráillik.

Ezt részletezendő, tekintsünk két kapcsolatos momentumot. Abban, hogy a cselekvés rugója a hit, olyan elem is rejtőzik, melyet így fejezhetünk ki: a hit bizalom kérdése. Feltétlen valamilyen emberi kapcsolaton keresztül érkezik hozzánk a fenti kettős értelemben, a fideista vagy racionalista értelemben vett hit üzenete. Igen kevés a beavatott és nagy tehetségű ember, de sok az érzékenyen befogadó, okos és továbbfejlesztő ember. Szinte a kinyilatkoztatás erejével hat egy nagy tudós egyéniség s köré csoportosulnak a továbbvivők, iskolák jönnek létre. Egyértelmű tapasztalat, hogy egy-egy sarkalatos elv, tétel elfogadásában vagy éppen el nem fogadásában az észérvek, a logika mellett a személyhez kötött bizalomnak is szerepe van. Valójában a megértés mindig tartalmaz tekintlyi elemet is. A tekintélyi értésnek és a bizalomnak eleme a hit; e bizalom az, mely tudós iskolákban realizálódik és fáradságos, hosszú folyamatban a természet megismerését, és általában a megismerést eredményezi. Egyfelől áll tehát a tudós iskolák nagy jelentősége a megismerés terén.

Másfelől – ha az idézett jelmondatban a „cselekvés” kifejezést tekintjük, az a tudománynak a technikán keresztül való alkalmazására utal. Jelenti azt a meghatározó változást – jót és rosszat egyszerre – mely életünk arculatát formálja a technikán keresztül, jelenti az oktatásban a fizikai kísérletezés, mérés, technikai ismeretek, a technikai fogékonyság elfogadtatását, azt hogy a megismerés nem pusztán kontemplatív, szemlélődésre épülő emberi tett, hanem a környező világ alakítására vonatkozó szándék is. Jelenti azt, hogy a tudományt nem az ördög művének tartjuk, mint ahogyan a hozzá nem értők túl magabiztos csoportja védekező reakcióként így éli meg a természettudományt. Mint Heisenberg írja:

Nyugat hasonlíthatatlan hatalomra tett szert, amennyiben az európai kultúra egyik gondolatát, a természeti erők tudományos feltárását és kiaknázását s ezeknek az erőknek tudományos módszerekkel való szolgálatba állítását eddig még soha nem ismert módon valóra váltotta.

A cselekvéssel való értéssel kapcsolatos a technikai intelligencia, mely az ember különleges viszonyát fejezi ki az általa használt bonyolult szervezettségű és felépítésű eszközökkel szemben. Jelenti ez például műszerek, eszközök koordinált működtetését, melyek célirányos, praktikus feladatot oldanak meg. Az effajta szakember – s majd minden ebbéli ember ilyen – nem ismer minden részletet, ennek ellenére sikeresen dolgozik. Az egésznek van egy működési és működtetési rendje; ezt ismeri és ez is a megértés egy fajtája.

4. Az intuitív értés

A kanti gondolat – hogy ugyanis a cselekvés kényszere messzebbre ér mint a megismerés lehetősége – adja részben az intuíció magyarázatát is. A cselekvés kényszerében az ember mintegy a jövőt idézi meg akaratlanul is. Tapasztalhatjuk, hogy a tudományos fantázia, az intuitív előrelátás sokszor mennyire beigazolódik a gyakorlatban. Ennek okát kutatva, egy modern elképzelés szerint az ember különleges képességére kell utalni, miszerint időélményében az egyes idősíkokat képes összetolni; ihletett pillanataiban a világ iránti nyitottsága következményeként a jövőt, a jövendő lehetőséget mint jelent éli meg, mivel felszabadult ösztönének közvetlen késztetése alól. Ebben lenne a képzelőerő gyökere. Az alkotó képzelet működése önkéntelen, a logikus gondolkodásé szándékos. Az alkotó képzelet ötletek és lelemények formájában nyilvánul meg; ezek inkább betörnek a tudatba, mintsem hogy az ember maga hozná létre őket. Így tehát a cselekvés kényszerében, mintha az ember a jövőt anticipálná, jelenné teszi a lehetséges jövőt. Világosan ír erről Heidegger, mikor a jelen-élmény „feszítettségéről” beszél. A jelen meghosszabbításának távlata tűnik elő a fantáziában, midőn ihletett pillanatokban a jövőt tesszük jelenné. E gondolat maximális feszítettsége mögött az örök jelenben való részesülés víziója áll, mint a megismerésnek az időélmény alapján való értelmezése. E kiélezett relatívában valóságos szituációk újszerűen értelmezhetők. Megfordítva viszont, minél erősebb a múlt–jelen–jövő tudat, annál erősebb az ember énessége, ami végességének mutatója, ahogy Nyíri Tamás fogalmaz. Énessége következtében eltorzítja időélményét és elszalasztja a jelent. Elszalasztja azáltal, hogy mindig a múltba tekint és nem tudja kivonni magát a múlt hatása alól, vagy úgy, hogy a jövőn kívül másnak nem jut hely élettervében. Mindkét esetben egyoldalú kapcsolatot teremt a világgal. Szimbolikusan utal erre az Ószövetségben Mózes I.6.3.:

És mondá az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő.

Így kapcsolódik össze az ember a testen át a végességgel.

5. A redukció veszélye

A módszeres gondolkodás mindig célratörő, azaz kiemel és elhanyagol, kiemel és elejt, sávot jelöl ki, így képes csak előrehaladni. Ezért az igen célirányos gondolatmenetek túlzásba szoktak torkollni, miáltal elveszítik realitásukat. Fennáll a veszély, hogy az oly sok igaz munkálkodással kidolgozott Teória Mítosszá válik; tekintet nélkül arra, hogy ateista vagy fideista alapon épül-e.

Ilyen téveseszme-rendszerek épülésében valamely – beágyazottságában egyébként egészséges gondolat – kizárólagossá válását figyelhetjük meg; olyan redukciót, mely a bonyolultságot egyféleséggel kívánja helyettesíteni. Ezért válik életidegenné. Így a zsidó–keresztény kinyilatkoztatásban megfogalmazott egyfajta dualizmus, vagyis az anyag és szellem önálló szubsztanciaként való elismerése jobban fejezi ki a lét bonyolultságát, mint a monizmusok.4 A dualizmus magában foglalja az Anyag tiszteletét is, amit sokan nem tudnak, a gazdaságot és prosperitást nem tartja hívságos dolognak, elkerülve a monizmusok kizárólagosságát, mely szerint minden vagy abszolút anyagi, vagy abszolút szellemi eredetű. Érdemes kissé elidőznünk efölött. Jól látható a kétféle monizmus megjelenése Marx Tőke című fő művéből vett egyik nevezetes idézetből:

Hegel számára a gondolati folyamat, amelyet eszme néven még önálló alannyá is alakít, demiurgosza a valóságnak, amely annak csak külső megjelenése. Nálam megfordítva, az eszmei nem más, mint az emberi fejben áttett és lefordított anyagi.

  • 4A dualizmusnak többféle értelmezése ismeretes. Bolberitz Pál katolikus teológus így közelíti meg e fogalmat: Az emberi megismerési és viselkedési módok bizonyos léttartományokhoz tartoznak és ezek analóg módon viszonyulnak egymáshoz. Ezért nem lehet egységes tudományról beszélni. Így létszintek, léttartományok vannak. Többen abba a hibába esnek, hogy a teljes valóságot egyetlen részvalóság-tartományra igyekszenek visszavezetni. Így jöttek létre a monista rendszerek, mint a materializmus, idealizmus, individualizmus, kollektivizmus.
  • Vannak olyan rendszerek, melyek a valóságot csupán két tartományra szűkítik; ezek a dualista rendszerek, s itt a két tartomány nem vezethető vissza egymásra, sőt – egyes irányzatok szerint – ellentétesek egymással. Így pl. szellem és anyag, a hit és a tudomány ellentétét hirdetik. Valójában az egyes létszintek analógiáját hagyják figyelmen kívül. Eddig a teológus okfejtése.
  • Mi a dualizmus fogalmát a létanalógia figyelembe vételével használjuk, tehát nem kirekesztő értelemben, vagyis a monizmusok egyoldalúságát ellentételezve értelmezzük.

Redukciós tartalom figyelhető meg a pozitivizmusban is, bár árnyaltabb. Csak a tényszerűségre és a megfigyelhetőségre hagyatkozik s ezt kívánja matematikailag leírni a fizikában, mint természettudományban. Úgymond nem értelmez mögé semmit a jelenségeknek, a matematika praktikus eszköz a tapasztalat leírására. Semmilyen filozófiai nyitásra vagy lezárásra nem törekszik. Így nem is veti fel a dualizmus vagy monizmus kérdését, sem a materializmust sem a fideista megközelítés kérdését. A tudományok művelői körében ma is sok a pozitivista.

Redukciós tartalom figyelhető meg a fizikán belül is a XVIII. és XIX. században virágzott és mára idejétmúlttá vált mechanisztikus szemléletben. A modern fizikát a kvantumfizika jelenti. Ez feladásra késztette a mechanisztikus szemléletet. Itt a filozófiai redukció oly módon jelentkezett, hogy a világ valamennyi fizikai történését – s elszabadulván az emberi fantázia, a világ valamennyi történésére extrapolálta – néhány, véges számú paraméter kvantitatív változására kívánta visszavezetni úgy, hogy a vonatkozó differenciálegyenletek adott kezdő- és peremfeltételek melletti megoldásai adnák az akármilyen távoli jövőre kiszámítható eseményeket. Mindez annál csábítóbb, mert sok probléma térben és időben erősen lehatárolt szegmenseire igaz a gondolat, de extrapolálva már nem. Igen élesen vetette fel az effajta monizmus, tehát a redukció tarthatatlanságát David Bohm az ötvenes években.5 A redukcióból tehát mítosz születhet, mely ellenőrizhetetlenné teszi az embert gondolkodásában és szándékaiban. Ezen kell tehát őrködnünk, mert világunkban igen kísértenek a mítoszok, így a racionalista mítosz is, vagyis a tudományok mindenhatóságába vetett hit. Ezzel szemben a levegős, szabad gondolat, mely komolyan vesz, tisztel, fejet hajt, de kételkedik is, udvarias egy szfinx zárkózottságával, de többre tartja magát annál, hogy gyanakodjék, hisz a másikban sub specie aeternitatis; talán nem kerül e redukció örvényébe.

  • 5 D. Bohm: Okság és véletlenség a modern fizikában. Gondolat, Budapest, 1960.

A megértés néhány tipikus fajtája

A következőkben a megértésnek néhány, a fizikai gondolkodásból eredeztethető típusát vizsgáljuk:

  1. az axiomatikus értést,
  2. az analógiás értést,
  3. az ars inveniendit,
  4. a kvalitatív–kvantitatív értést.

1. Az axiomatikus értés

Midőn adott, több oldalról megtámogatott ismeretből valamilyen új ismeretre kevésbé körülírt, szűk fogalmi sávon – mondjuk lineárisan – tehát egyféleképpen jutottunk, akkor axiomatikus megértésről beszélünk. Logikailag kényszerítő erővel bír, de még nincs megtámogatva más oldalról; egyelőre csak szűk sávban tapad hozzá az evidenciaélmény. A megértés azon fajtáját jelöljük így, midőn valamely matematikai eljárás folytán eljutottunk egy jelenség több oldalú értelmezéséhez, viszont ezen az úton továbbhaladva, perem- és kezdőfeltételeket változtatva meg, de a fizikai elvet kifejező matematikai struktúrát nem, a levezetések kapcsán adódó újabb eredmény a józan ész számára azonnal nem látható be, pusztán elfogadjuk az ellentmondásmentes számítások nyújtotta új helyzetet. Ilyenkor az alapvető törvényekbe sűrített valóság és a matematika ereje visz előre, de mi, mint tevőleges személy, lemaradtunk egy időre, bár saját magunk végeztük a számításokat. Ez valamiképpen a tudományos módszernek az egyes ember fölé magasodó erejét mutatja. Ilyenkor az igazi megértés úgy adódik, hogy a szinte mechanikusan nyert eredményt szemléletessé tesszük, mintegy visszacsatoljuk az empirikus szituációra, mely sokszor hosszú folyamat.

Az axiomatikus értés filozófiai értelemben metafizikus elemet is tartalmaz. Ezt megvilágítandó hivatkozunk egy régi nagy fizikus egyik kijelentésére. Huygens azt mondta, hogy Newton távolba ható gravitációs ereje nem más, mint Arisztotelész metafizikájának átmentése. Erre Newton azt válaszolta, hogy ez igaz ugyan, de mit tehetünk, így magyarázhatók a tények. A gravitációs törvény isteni szikraként pattant ki Newton fejéből, deus ex machina áll előttünk és a klasszikus mechanikán belül nincs további magyarázat. Hasonló a helyzet a Hamilton-féle variációs elven épülő Schrödinger-egyenlettel, a kvantummechanika egyik alaptörvényével.

Vegyünk egy példát! Keressük az ideális gáz molekuláinak térbeli eloszlását termikus egyensúlyi állapotban! Az entrópiamaximum-elvből és a mikroállapotok leszámlálásával adódik az egyenletes eloszlás, melyet szemléletesen a józan ész alapján is elvártunk. Ezután, változatlanul a fenti elvek alkalmazásával, pusztán azzal a mellékfeltétellel, hogy az összes részecske energiája állandó, a számítás már nem ad egyenletes sebesség-, illetve energiaeloszlást. Egyensúlyi állapotban minden molekula energiája más és más. Hogyan van elbújtatva a mellékfeltétellel bővített számításban e merőben új helyzet? Végül is belátható, hogyha a sebességtérre alkalmazzuk a mikroállapotok leszámlálásának módszerét az összes energia állandósága mellett, kézenfekvően adódik, hogy a sebességeloszlás nem lehet egyenletes.

Újabb példaként, ha valamely plazmának (mondjuk gázkisülési térnek, mint a reklám fénycsövekben) elektromos vezetését vizsgáljuk, elég bonyolult levezetéssel az adódik, hogy a vezetőképesség majdnem független a plazma elektronsűrűségétől. Ez paradoxnak tűnik, hiszen a vezetést túlnyomórészt az elektronok biztosítják. Mivel a levezetések implicite a szórást is magukban foglalják, a dolog szemléletessé és érthetővé válik, hiszen ha az ionizáció folytán nő az elektronok száma, akkor növekszik a pozitív ionok mint szórócentrumok száma is, ezért több elektron szóródik menet közben. A szórt elektron viszont már nem vesz részt a vezetésben. Tehát hiába növeljük az elektronszámot, ez alig hat a vezetőképességre.

Még egy példát említünk a folyadékáramlás területéről. Eresszünk ki vizet egy tartályból egy, a tartály alján lévő kifolyócsövön át. Azt kívánjuk tudni, hogy a folyadéknívó milyen törvény szerint süllyed. Kezdetben bizonyára gyorsabban. Felírva a vonatkozó egyenleteket, megkapjuk a megoldást, mely több – a józan ész alapján várható – feltételnek eleget tesz, de néhánynak nem, s ez már komoly hiba. Ezután rájövünk arra, hogy az áramlási egyenletekben a sebesség ún. szubsztanciális deriváltjával kell számolni, vagyis a sebesség nemcsak az időtől függ, hanem a tartály aljától függőlegesen fölfelé haladva egyazon időpontban sem ugyanaz. Ha ezt figyelembe vesszük, jóval nehezebb a számítás, de hibátlan, és minden részletet leír. Baj azonban az, hogy valamiképpen nincs szemléletes képünk arról, hogy a szubsztanciális derivált – ez az igen elvont matematikai fogalom – hogyan tapint rá e jelenség mélységeire. Értjük egy bizonyos pontig; a matematikailag helyes eljárást értjük pusztán, mintegy axiomatikusan értünk. A még mélyebb – mondjuk úgy a teljes – értés ennél többet jelent. A számításban megjelenő ún. alaki integrál azt mutatja, hogy a jelenséget döntően meghatározza az edény alakja. Ez már egy láncszem a további megértésben, tehát tovább kérdezünk: hogyan lehetséges ez? Az axiomatikusnak nevezett értés akkor megy át a magasabb értésbe, mikor felismerjük, hogy az edény alakja – a falak helyzete – reakcióerők forrása és így a külső, gravitációs erőn kívül egyenlő súllyal szerepelnek az edény alakjától függő, bonyolultan változó reakcióerők is. Lényegében ezek bújnak meg most a szubsztanciális sebességderivált mögött.

2. Az analógiás értés

Fontos fajtája a megértés folyamatának akár a tanításban, akár a tudományos gondolkodásban az analógiás értés. Ezért rajta kell lennünk, hogy minél többször alkalmazzuk, vagyis teremtsünk olyan helyzeteket, mikor a tanuló már magától felismeri az analógiát. Az analógiás értés közbülső láncszem a teljes megértés és az ismeretlen új között.

Az effajta értésnek van egy különös pszichés lendülete. Mikor valami ismeretlen előtt állunk és a fantázia működése folytán észrevesszük az analógiát, ezután az ember szinte kényszerpályára kerül. Nem képes magával a problémával foglalkozni, hanem az analóg problémát teszi először vizsgálat tárgyává s amíg azzal nem végez, nem tágít. Érthető ez végül is, mert így tudja pontosan felmérni, hogy milyen mrtékben helyettesítheti az analóg eset a vizsgált esetet.

Ha kérdezzük, hogy mi jellemzi az analógiát, akkor két fontos szempontot biztosan említhetünk. Egyik a két fogalmi struktúra azonossága, vagy helyenkénti egyezése; lehet, hogy még a matematikai formalizmus is egyezik. A másik szempont az ellentétes póluson van. A két eset konkrét tárgya és a megvalósítás technikai részletei viszont eltérőek. Mondjuk úgy, hogy szubsztanciálisan biztosan nem egyeznek. Az analógiás értésnek van egy kedélybeli kísérője. Ilyenkor az ember felkiált és azt mondja: „hiszen ez éppen olyan, mint amaz!”

Álljon itt néhány példa az analógiás értésre! Egyszerűbb és valóban átfogó, nagy problémákban egyaránt jelentkezik.

A mechanikában például tárgyalunk a tiszta fogalomalkotást segítő szép problémát, a függőleges síkban forgatott, vízzel teli vödör esetét. Legegyszerűbb megfogalmazásban: a gyermek a homokozó vödrét pörgeti, melyben víz van. Ha elég gyorsan csinálja, akkor sem ömlik ki a víz, amikor a vödör a felső holtponton van, s az alja fölül. Miért nem ömlik ki a víz, és mekkora a kritikus forgatási sebesség? A kényszererők segítségével a feladat megoldható, és igen alkalmas a mechanikai gondolkodásmód elmélyítésére. A következő probléma viszont már nem könnyű. Tekintsünk egy körpályában folytatódó, függőleges síkban elhelyezkedő lejtőt. Adott magasságból elindítva egy kiskocsit, hol fog elválni a lejtőtől, illetve milyen magasból kell indítani, hogy ne váljék el. Ha a vödrös példa lényegét érti a tanuló, hamar észreveszi az analógiát, ami döntő az utóbbi feladat megoldásában.

Szintén analógiáról van szó, amikor az elektromos áramot áramlási csőhöz hasonlítjuk, a potenciálkülönbséget pedig a cső két végén mérhető nyomások különbségéhez. Ez az analógia igen szegényes, de egy kezdeti, szemléletes kép kialakítására alkalmas. Ügyelni kell arra, hogy különbséget tudjunk tenni a vizsgált és az analóg jelenség között.

Említsünk végül egy újabb keletű problémát. A kémiából ismerjük a kovalens kötést; példa rá a hidrogénatomok összekapcsolódása a hidrogénmolekulában. A két atom elektronjai kollektivizálódnak, vagyis egyformán tartoznak mindkét atommaghoz – ezáltal jön létre a kötés. De miért? Végleges és meggyőző választ erre a kérdésre a kvantummechanika ad. Elsőként Heisenberg írta föl az ún. kicserélődési integrált és határozta meg a kicserélődési erőt. A kvantummechanikából tehát levezethető, hogy ha mikrorészecskék – például elektronok – két vonzócentrum között folyamatosan cserélődnek, akkor egyidejűleg vonzóerők lépnek fel közöttük; ezek az ún. kicserélődési erők. Ez a tény ismeretelméletileg arra enged következtetni, hogy ha részecskék több vonzócentrum terében vannak – méghozzá dinamikusan, hol az egyik, hol a másik centrum hatása az erősebb –, akkor erő lép fel az addig különálló centrumok között, mintegy tudomást vesznek egymásról, és a folyton cserélődő mikrorészecskék közvetítik az erőhatást. Dinamikus, kompakt egység jön létre. Az absztrakció magasabb fokán a kémiai erőknél milliószorta nagyobb magerők létét is a Heisenberg-féle kicserélődési erőkkel tudta megmagyarázni az 1930-as években Yukawa japán fizikus. Az atommag rendkívüli stabilitását alkotórészei, a nukleonok között működő kicserélődési erőkkel értelmezte; egy különleges tér, a mezontér kvantumai, egyfajta mezonok állandóan cserélődnek a nukleonok között, ezek biztosítják az extrém nagy vonzást. Az analóg értés úgy jelentkezik, hogyha valaki a kovalens kötéshez – mely tartalmaz szemléletes elemeket – jól kötötte a kicserélődési erők fogalmát és létezését, könnyebben teszi magáévá a kicserélődési koncepciót a mag stabilitásának megértésében, mely utóbbi már kevesebb szemléletes elemet tartalmaz. Ily módon az analógia segít megszoknunk valamely fogalmat és fizikai szituációt. A megszokás és a sokszori felhasználás valamiféle intellektuális komfortérzetet ébreszt, ami a megértésnek része. A fenti analógia harmadik lépcsőfokaként egy kvantumelektrodinamikai effektust említünk. Két ellentétes töltés vonzását a Coulomb-törvény írja le – ezt tanítjuk. Hogy miért van egyáltalán vonzás, azt nem kutatjuk, de még a klasszikus elektromosságtanon belül sem lehet megokolni, vagyis nemcsak a tanulók életkori sajátosságai szabnak határt. A kvantumfizika megadta e jelenség magyarázatát. A töltések – melyeket egyébként testek hordoznak – folytonosan fotonokat cserélnek egymással, vagyis az elektromágneses tér kvantumai cserélődnek a szóban forgó töltések között és e kicserélődési effektus hozza létre a vonzóerőt. Itt valami nagyon szokott képet, a Coulomb-vonzást váltja fel a sokkal mélyebb de teljesen szokatlan kép. Itt ismét hasznos segítség a kovalens kötéssel való analógia.

3. Az ars inveniendi, vagyis a heurisztikus okoskodás

A sejtések, találgatások, a leleményesség módszere ez. E módszer a matematikában is eredményes, és módszertanát a magyar származású amerikai matematikus, Pólya György dolgozta ki. Az ismeretlen tárgy és a kész bizonyítás között áll a jó sejtés, mely produktív, előrevisz. A sejtés egy közbülső fokozat, a megértés valamiféle szabad fantázián épülő, költői alakja. Fontosságát Pólya emeli ki azzal, hogy éppen a matematikában tulajdonít neki szerepet.

Pólya így vázolja a problémamegoldásban követendő lépéseket:6 Először analóg probléma után kutatunk, majd adott esetünket valamilyen extrém helyzetben vizsgáljuk, vagyis határesetben nézzük, mit mond, ezután az általános megoldást illetően sejtésre hagyatkozunk, majd indukcióval szabályt állapítunk meg. Végül e megkísérelt általánosítást vagy bizonyítjuk, vagy egyértelműen kiderül, hogy el kell vetni. Pólya ennek kapcsán kiemeli, hogy szükséges a matematika oktatása, mert gondolkodni tanít, ami annyit jelent, hogy meglátjuk a lényeget, és különbséget teszünk tény és sejtés között. Kételkedni kell, úgymond civilizáltan kételkedni. Bizonyítani nem más, mint a kétséget eloszlatni. Először kételkedni kell, aztán bizonyítani. E folyamatban a sejtésnek, mint közbülső láncszemnek döntő szerepe van.

  • 6 Pólya György: Indukció és analógia. A plauzibilis következtetés. Gondolat, Budapest, 1988.

A plauzibilis és bizonyító okoskodással kapcsolatban hadd álljanak itt Pólya György gondolatai szó szerint. A plauzibilis okoskodás más felfogásban a heurisztikus gondolkodás. Mindezekről így ír Pólya György Indukció és analógia című művében:

Matematikai tudásunkat bizonyító okoskodással biztosítjuk be, de sejtéseinket plauzibilis okoskodással támasztjuk alá. Egy matematikai bizonyítás bizonyító okoskodás, de a fizikus induktív bizonyítékai, az ügyvéd közvetett bizonyítékai, a történész írásos leletei és a közgazdász statisztikus eredményei mind plauzibilis okoskodások.

A két okoskodás közötti különbség nagy és sokrétű. A bizonyító okoskodás biztos, vitathatatlan és végleges. A plauzibilis okoskodás kockázatos, vitatható és időleges. A bizonyító okoskodás átitatja a tudományokat, éppen úgy, ahogy a matematika, de önmagában nem képes (ahogy a matematika sem) lényegesen újat mondani a bennünket körülvevő világról. Minden új dolog, amit a világról megtudunk, magába foglalja a plauzibilis okoskodást, s ez az egyetlen olyan okoskodás, amelyet mindennapi életünkben használunk. A bizonyító okoskodásnak a logika (formális vagy alkalmazott logika) által előkészített és tisztázott szigorú szabályai vannak, ezek alkotják a bizonyító okoskodás elméletét. A plauzibilis okoskodás szabályai változékonyak, és nincsen olyan okfejtési elmélet, amelyet tisztaság terén össze lehetne hasonlítani az alkalmazott logikával, vagy amely hasonló egyezést mutatna.

A matematikát bizonyító tudománynak tekintik, pedig az csak egyik oldala a dolognak. Egy befejezett formában megjelenő matematikai közlemény tisztán bizonyító, csupán bizonyításokat tartalmaz. Pedig a matematikai eredmények létrejötte hasonlít minden más tudás létrejöttéhez. Mielőtt bebizonyítanánk, előbb ki kell találni a matematikai tételt; és mielőtt a részletekbe belemennénk, ki kell találni a bizonyítás gondolatmenetét. Össze kell vetni a megfigyeléseket és követni az analógiákat; újra meg újra próbálkozni kell. A matematikus alkotó munkájának eredménye a bizonyító okoskodás, egy bizonyítás, de ezt a bizonyítást plauzibilis okoskodással, találgatással fedezik fel. Ha a matematikatanulás kicsit is tükrözi a matematikai felfedezést, akkor helyet kell kapjon benne a találgatás, a plauzibilis következtetés.

Mint mondottuk, kétfajta okoskodás van: a bizonyító és a plauzibilis. Hadd jegyezzem meg, hogy ez a kettő egyáltalán nem zárja ki, inkább kiegészíti egymást. A szigorú okoskodásban az a fő dolog, hogy megkülönböztessük a bizonyítást a sejtéstől, az érvényes igazolást a megalapozatlan kísérlettől. A plauzibilis okoskodásban az a fő dolog, hogy az ésszerű és kevésbé ésszerű sejtéseket meg tudjuk különböztetni. Ha mindkét megkülönböztetésre figyelmet fordítunk, mindkettő világosabbá válhat.

A sokféleség jegyében a gondolkodás útjainak bemutatására hadd álljon itt egy újabb változat, mint a gondolkodás egy modellje. A mohamedán nevelés alapjairól szól Goethe az Eckermann-nal való beszélgetésekben. Vallásos alapvetésként először abban a meggyőződésben erősítik meg ifjúságukat, hogy csak az történhet az emberrel, amit egy mindent irányító istenség eleve elrendelt számára; és ezzel egész életükre fel vannak fegyverezve, ebben megnyugszanak.

Nem vizsgálom, mi igaz, vagy mi hamis ebben, de mindannyiunkban él valami ebből a hitből

– mondja Goethe. Folytatja azután azzal, hogy kifejti, a bölcselet oktatását azzal a tanítással kezdik, hogy semmi sem létezik, amiről ne lehetne elmondani az ellenkezőjét és így gyakoroltatják az ifjúság szellemét, arra a feladatra szorítván őket, hogy minden kimondott állítással szemben megtalálják az ellenkező véleményt, ami a gondolkodás és a beszéd terén bizonyosan nagy jártasságot eredményez. Mármost ha minden fölállított tételnek az ellenkezőjét állítják, létrejön a kételkedés, a relatív igazság tételezése ebben is meg abban is. A kétkedésben viszont nincs megállás, arra ösztönzi a szellemet, hogy közelebbről megvizsgálja és kipróbálja a dolgokat, és – ha tökéletesen történik – ebből származik azután a bizonyosság, vagyis a cél, amelyben az ember teljes megnyugvást lel. Mint mondja, ez igen hasonlít a görög dráma szemléletére, mert ott is a cselekmény bonyolításának a lényege az ellentmondáson alapszik, és nem hiányzik a nézőben vagy olvasóban ébresztett kételkedés sem, végül a darab végén a végzet által a bizonyossághoz is eljutunk, mely az erkölcsiséghez kapcsolódik és annak ügyét szolgálja.

4. A kvalitatív–kvantitatív értés

A megértés olyan területein, ahol a fogalmi analízist követő fogalmi tisztázással nem zárul le a folyamat, ahol lehetséges matematikai eljárások alkalmazása, tehát matematikai formula felállítása zárja a megértést, e területeken a megértés két lépcsőben tagolható. Azért érdemel említést a két fokozat, mert az első lépcső önmagában is önállósággal bír, egzakt lehet. Ez a kvalitatív értés, matematikai formalizálás nélkül, s ezzel együtt jár a folytatás, a második lépcső, vagyis ebben a kettősben az első fokozat nem lezárt. Sok lehetőséget rejt magában a kvalitatív értés, de ügyelni kell a tanításban arra, hogy el ne csússzon az ismeretterjesztés irányába, vagy laza fogalmak szövevényes területére ne érjünk. Az előbbi is szükséges, de tudni kell, hogy az oktatásnak nem az ismeretterjesztés a célja. Úgy tűnik, hogy a kvalitatív értés akkor fejleszthető a kvantitatív értés irányába, ha jól választott analógiás elemeket építünk ebbe az első fokozatba úgy, hogy ezek fogalmi analógiák és egyben kvantitatív analógiák legyenek. Ez utóbbin azt értjük, hogy nem adekvát, hanem analóg számításokat végzünk a szóban forgó problémában. Ha pl. már túl vagyunk a fogalmi tisztázáson, akkor egyszerűsítve a problémát, ott, ahol pl. differenciálegyenletet kellene megoldani, s valamilyen nehezebb határértéket kellene kiszámolni, az analóg modellre nézve algebrai egyenletet oldunk meg és esetleg egyszerűbb határérték-számítással is célt érünk. Ily módon sok esetben erősen kitágíthatjuk az egzakt vizsgálódásba bevonható jelenségek körét. Analóg esetek egzakt vizsgálatáról van szó, ami a tudományosság szempontjából mégis csak kvalitatív értést jelent.

A kvalitatív értésnek ez a megfogalmazása teszi lehetővé, hogy a modern tudományterületekről már a középiskolában képet alkothassunk. Valamely új szituáció, mely alkalmas tanári megvilágításban kapcsolódik addigi ismeretekhez, mindenképpen az érdekesség erejével hat és így megcélozza a megértés kvalitatív szintjét; a kísérleti előállítás, a részletek megfigyelése, rögzítése már a tudás magasabb szintje. A teljes matematikai analízis nem is mindig szükséges. Sokszor adódik, hogy a tanuló még nem rendelkezhet a szükséges matematikai ismeretekkel, mégis instruktív lehet adott probléma bemutatása. Ilyenkor nem megyünk el a számára már hozzá nem férhető diszkusszióig. Tanításunk nyilván megköveteli az egzaktságot, éppen ez lehet mintája a tudományos gondolkodásnak, de mindig lehetségesek, sőt ajánlatosak a fantázia megmozgatására komolyabb problémáknak jelenség szinten való felvázolása. Fontos, hogy ezek valami módon kapcsolódjanak a már megszerzett egzakt tudáshoz.

A fizikatanításban a modernizáló és az oktatásba új szint vivő törekvések közé tartozhat az addig nehéznek ítélt, ugyanakkor a tudomány arculatát jellemző új eredmények megismertetése. Általában azt szokták mondani, hogy ezek mind fogalomalkotás, mind matematikai szempontból nehezek, ezért csak az ismeretterjesztés fokán tárgyalhatók. Ez viszont kívül esik a középiskola célján, vagyis azon, hogy kezdeti, de tudományos és tudományosan feldolgozható ismereteket nyújtson. Ha ezt szigorúan vesszük, akkor kirekesztjük az atomfizika elemeit, a félvezetőket, a holográfiát, az irreverzibilis termodinamika elemeit, a szupravezetőket és még sok más területet. E felfogás túl merev.

Ez a probléma azonban más oldalról is megközelíthető. Vannak régi, klasszikus problémák. Nem újak tehát, nem a tudománynak a technikát is meghatározó legújabb eredmnyeihez kapcsolódnak. Mégis, aktuálisnak ható kérdések ezek a fogalomalkotás mélysége, újszerűsége szempontjából; ugyanakkor egzakt kezelésük matematikailag nehéz, a középiskolában nem járható, de a kvalitatív értésnek az előbbiekben jelzett útjain mégiscsak nyomon követhetjük ezeket. Az ilyen klasszikus esetek – éppen látszólagos egyszerűségüknél fogva – igen mélyen mutatják a tudományos gondolkodás fonalát, az áttekinthető egyszerűbb szituáció segíti a lényeges helyek feltárását. Ha nem is közvetlenül, áttételesen feltétlenül inspirálják a modern eredmények megszületését.

Didaktikus és gondolkodás-módszertani szempontból e válogatott klasszikus problémák állnak első helyen, s majd később, szervesen rájuk építve, a modernnek nevezett problémák. Ezért tehát abban a törekvésünkben, hogy a tehetségesebb tanulókat megismertessük a fizika újabb eredményeivel, először kezdjük a dolgot klasszikus esetek tárgyalásával!

Törekvésünk az, hogy megtartva az egzaktságot mind a fogalomalkotás, mind a matematikai kivitelezést illetően, mégis tárgyalható legyen egy-egy fontos eset. Egyik módszer az, hogy matematikai közelítő eljárásokat alkalmazunk, a másik, hogy áttekinthető, jól körülhatárolt eseteket tárgyalunk.

Ilyen klasszikus problémák például az impulzusmomentummal kapcsolatos feladatok. Végül is az M=dN/dt alapegyenlet olyan irányú diszkussziójáról van szó, midőn az impulzusmomentum-vektornak nem a nagysága változik – ez a tanított szituáció – hanem az iránya. Hasonlóan központi szerepe lehet valamely részecskesokaságra felírt eloszlásfüggvény (pl. sebességeloszlás) értelmezésének és a belőle nyerhető információknak. Ugyancsak e körbe tartozik a híres Bernoulli-féle brachistochrone probléma is.

A megértés kísérői

1. A túlhajtás

Gondolkodásunkban és érzéseinkben, különösen mikor valami új előtt állunk és valamit már fel is fogtunk belőle, van valami megszaladás. Jókedvünkben hajlamosak vagyunk sikereinket túlbecsülni, s a kalandvágy hajt ismeretlen területek felé bennünket.

A tanulókban is felmerülnek szaktudományi részletekből extrapolált általánosabb kérdések, melyek erősen érzelmi ihletettségűek. Az ilyen kérdéseknek mindig helyt kell adni, sőt elébük kell mennünk a helyes megfogalmazás és a tisztázás érdekében. Itt semmiképpen sem ajánlható az egyféleség; be kell mutatni az eltérő vélemények tárházát. Helytelen lenne aztán magukra hagynunk őket a választás szabadságával. Elhivatott tanár nem is tudja ezt megtenni; sugalmaz valamit, de ez alig irányítható. Így hát szerencse kérdése is, hogy a tanítvány a tudomány miféle filozófiai–költői apoteózisát éli meg tanára által. E beszélgetések, melyek az irodalmi eszmefuttatásokkal rokoníthatók, az adott szintű megértés befejező fázisai, tehát mint kísérők, a megértés folyamatához hozzátartoznak.

Helyes, ha megmutatjuk, hogy a tanított anyag nem zárt, a szaktárgyi kereteken belül is továbbépíthető. Valójában problémákat villantunk fel és néhány jellegzetes gondolattal igyekszünk ráérezni a szunnyadó vagy félig feltett kérdésekre. A megértési folyamat fenti elemeit most nagy gondolkodók írásai alapján vesszük vizsgálat alá és a megértés kísérőinek nevezzük. Ügyeljünk azonban, nehogy a „nyitottság” pedagógiai elvének bűvöletében maga a meglévő tudás is bizonytalanná váljék!

A tudomány szépsége, belső zártsága – mely a szépség egyik megjelenési formája – és a technikában testet öltő hatékonysága láttán kialakulhat az emberben a gondolat mindenhatóságába vetett hit, kialakulhat és megerősödhet ez a nézet, szinte büszkén vallott meggyőződésként ülepszik le. És valóban, túlértékelhetjük-e egyáltalán a szellem erejét? E nézet az emberi fejlődés Sturm und Drang-jának múló sajátja-e, vagy talán mégsem? Meglepő fordulattal közelít e kérdéshez Freud, a híres bécsi pszichiáter. Így ír:7

Gyermekeinknél, s felnőttek között a neurotikusoknál, valamint a primitív népeknél találkozunk azzal a lelki jelenséggel, amelyet a »gondolatok mindenhatóságának« nevezünk. A mi felfogásunk szerint ez túlértékelése annak a befolyásnak, amelyet lelki – itt intellektuális – folyamataink a külvilágra gyakorolhatnak. Alapjában véve minden varázslat, a mai technika előzménye, ezen a föltevésen alapul. Ide tartozik a szavak varázsereje és az a meggyőződés, hogy hatalom kapcsolódik egy név ismeretéhez vagy kiejtéséhez. Feltesszük, hogy a »gondolatok mindenhatóságával« az emberiség azt fejezte ki, milyen büszke a beszéd kialakulására, ami olyan rendkívüli mértékben kibontakoztatta a szellemi tevékenységet. Az ember előtt megnyílt a szellemiség új birodalma, amelyben már képzetek, emlékek és következtetések lettek mértékadók, ellentétben az alacsonyabb rendű lelki működéssel, melynek tartalmát az érzékszervek közvetlen észlelései képezik.

  • 7 Sigmund Freud: Mózes. Európa Kiadó, Budapest, 1987.

Egy regény izgalmasságával s egyben világos okfejtéssel elemzi Freud egyik könyvében, a Mózesben, hogy a szellemiség birodalmának e kibontakoztatása milyen okokra vezethető vissza a Mózes-vallásban. Azt írja, hogy a

Mózes-vallás előírásai között van egy, amely nagyobb jelentőségű, mint első pillanatra látszik. Arról a tilalomról van szó, hogy Istenről nem szabad képet készíteni, tehát arról a kényszerről, hogy olyan istent kell tisztelni, aki nem látható. Úgy véljük, ezen a ponton Mózes túltett szigorúságban az Áton-valláson … De ha elfogadták a tilalmat, akkor ennek nagyon mély hatást kellett gyakorolni. Mert azt jelentette, hogy egy elvontnak mondható képzettel szemben az érzéki észleletet háttérbe kell szorítani; jelentette továbbá a szellemiség diadalát az érzékiség fölött, szigorúan véve: az ösztönlemondást tehát, ennek pszichológiailag szükségszerű következményeivel együtt… Az az állásfoglalás, mely a gondolati folyamatot az érzéki észlelet fölé emelte, súlyos következményekkel járó lépés volt. Mózes tilalma folytán Isten a szellemiség magasabb fokára emelkedett és megnyílt az út az istenkép további változásai felé. Az a tény, hogy a zsidó nép mintegy kétezer éven át a szellemre helyezte a hangsúlyt, természetesen nem maradt hatástalan, hanem segített gátat vetni a durvaságnak és az erőszakosságra való hajlamnak, ami rendszerint uralkodik ott, ahol az izomerő fejlesztése a nép ideálja.

Eddig Freud néhány gondolata.

A fejezet eddigi részében a gondolkodás exkluzivitásának magatartásbeli következményeit néztük. Kialakulhat azonban egy, a túlhajtásból eredő nem kívánatos attitűd is; az értés és a másság antinómiája. Az értés előrehaladtával kifejlődhet a beavatottság és exkluzivitás tudata, a környezettől való elzárkózás érzése, a másságban rejlő elidegenedés folyamata. Az értés által a különbözőség deklarálása. Nem célravezető módosulat, de létezik. Persze az egész folyamat nem létezik, vagy nevetséges egy teljesen az anyagi értékrendre orientált egyén számára.

Vannak azután a nagy kérdőjelek. Folyton hangoztatjuk a kísérletek fontosságát, Galileire hivatkozunk, azt mondjuk, hogy az empíria a tudományos elmélet nyersanyaga, s egyszer csak ott állunk – akár egy erőtlen tanulói sejtés indíttatására – a kérlelhetetlen filozófiai kérdés előtt, ahogy John Locke kijelentésszerűen megfogalmazta és Leibniz egy szerény korroláriummal megtoldotta. Azóta senki sem tud rá válaszolni, hacsak a tudomány praktikus hasznát nem fogadjuk el filozófiai bizonyítékként. Íme Locke állítása: Nihil est in intellectu quod non prius fuerit in sensu – ehhez Leibniz hozzátette: nisi intellectus ipse. Tehát: semmi sincs az értelemben, ami előtte ne lett volna az érzékekben – s ehhez Leibniz: hacsak maga az értelem nem. Gondolkodó tanulónak megrázó élményt nyújthat. Persze a merő praxis jelöltjéről az ilyen „mondvacsinált” kérdések leperegnek, esetleg elkezd járkálni mint Diogenész Zénon előtt, így bizonyítva a mozgás létezését a Zénon-féle aporiákkal kapcsolatban. Egyébként Diogenész a görög cinikusokhoz tartozott, akik végül is szeretetre méltó emberek. Szerintük az igazi boldogság a lelki függetlenség, amit az igénytelenség biztosít. A bölcs – mint mondták – rabszolga létére is szabad.

A túlzások újabb megjelenését figyelhetjük meg, mikor megmutatjuk a tanításban egy elmélet horderejét és benne a levezetés világosságát. A gondolat megszaladása a Ráció szerepe kizárólagosságának elfogadásában jelentkezik. Érdemes ilyenkor visszanyúlni Descartes-hoz, hogy távlatokat fedjünk fel. Valóban, Descartes-nál kezdődik az ilyen filozófiai beállítódás. A filozófia antropológiai fordulatát hozta létre. Előtte viszont Szent Ágostonnál megfigyelhető a filozófia antropológiai–teológiai fordulata. Alapvető kérdésfelvetésük közös, csak válaszuk eltérő. A módszer a kételkedés. Descartes híres cogito ergo sum jelmondata szerint az én, mint tudat és gondolkodás lesz a megismerés alapja és biztosítéka, és az öntudat közvetlen bizonyító ereje az igazság ismertető jegye. Az öntudat az önmagára való reflexiókból meríti világosságát. Így alakul ki az axiomatikus gondolkodás. Descartes gondolatvilágában a világ tervszerű meghódítása is szerepel a kibontakozó természettudomány és technika által. A természettudományok filozófiai alapját képező koncepciót lényegében Descartes fektette le és történeti viszonylatban úgy jellemezhetjük, hogy a megismerés alapja többé már nem a lét – mint a görögöknél –, nem is Isten, mint Teremtő (Szent Ágoston), hanem az ember, pontosabban az ember lényegének tekintett értelem. Descartes ennek ellenére sem volt teológiaellenes, sőt az általa képviselt racionalizmus sem. Mindebből látható, hogy a racionalizmus csupán egyik irányzat a szellem történetében, s az maga is összetettebb, semmint annak egyszerűsített megélése.

Érdemes rámutatni egy másik tipikus jelenségre, melyet szintén a levezetések és az axiomatikus felépítés inspirálhat a tanulóban. Ez ismét egyfajta túlzás. Nem más ez, mint egy redukciós folyamat, melyet az 5. pontban más oldalról már érintettünk. Kényszerű, torz és valamilyen értelmi megkapaszkodást tartalmaz, mely a sokféleséget igyekszik egy csokorba kötni, nehogy az újonnan értett és zsenge gondolatokat a realitás egy váratlan fordulata elsöpörje. Érthető ez a védekezés. Arról a kényszerképzetről van szó, hogy a világon minden jelenség egyetlen törvényből matematikailag levezethető. Ezt még kiegészítik egy magyarázattal; a fizikában minden történésre ez állna, továbbá, ahogy az egyes tudományok – elsősorban a kémia és a biológia – egyre egzaktabbá válnak, annál inkább hozzáférhetők a fizika nyelvezetével, végül így egyesül egyetlen matematikai–fizikai törvénybe a világ sokszínűsége, minden jelenségének végső elve. A szellemi fejlődés egy közbeeső értékes fokozataként fogható fel ez az elképzelés, objektíve tekintve azonban téves eszme, melytől a fejlődés hamar megszabadítja az ifjú embert. Érdekes, a XVIII. és XIX. században, mint mechanikus világkép jelentkezett és ezt a természettudósok általános nézeteként ismertük. Nem más ez, mint egy racionalista mítosz. Hová fajulhat egy eszme, mikor egy-egy jellegzetes vonása elhatalmasodik művelői kezében!

2. A természethez való viszony

Valamilyen módon mindig felmerül az ember természethez való viszonyának kérdése, melyet még csak erősít, ha természettudománnyal foglalkozik. A történészek szerint a mitikus időkben hiányzott mindennemű természeti kauzalitás fogalom. E korok emberei szerint, mikor például eveztek, akkor nem az evező mozgatta a hajót, az evezés mágikus szertartás volt csupán, amelynek révén valamely démont arra kényszerítettek, hogy mozgassa a hajót. A természeti folyamatok egésze csak a régi görögöknél kezd derengeni, vagyis az emberiség roppant kései fázisában. A mitikus időkben a mágusok azok az emberek, akik különböző praktikákkal kényszerítik az elemeket az ember hasznára, az elemekben lakozó démonokra való hatással. Így az ember a szabály, a természet maga a szabálytalanság. A természethez való viszonyunk alakulásának harmadik fázisa, hogy mi, a mai emberek pontosan fordítva érezzük; most minél gazdagabbnak érzi az ember önmagát, minél polifonabb a szubjektum, annál hatalmasabban hatnak rá a természet arányai; Goethénél mindannyian felismerjük a természetben a modern lélek csillapításának eszközét, nyugalom utáni vággyal hallgatjuk a legnagyobb óra szabályos ütéseit. A mítosz célja a természet befolyásolása az ember hasznának megfelelően, tehát valami olyan törvényszerűséget erőszakolni rá, amellyel egyáltalán nem rendelkezik; manapság viszont meg akarják ismerni a természet törvényszerűségeit. Végül a negyedik fázis a XX. század kvantumfizikájának filozófiai kicsengése. E filozófiai interpretációt először maguk az új fizika megalkotói fogalmazták meg: Bohr, Heisenberg, Schrödinger és Born, majd sokan módosították. E negyedik fázist Heisenberg körvonalazta elsőként az általa felfedezett és egészen az atomtechnikáig alkalmazott, alapvetően fontos Heisenberg-féle határozatlansági reláció ismeretelméleti értelmezésével. Eszerint a természettel való kapcsolatunk a fizikai mérés által valósul meg, azonban a mérés természete olyan – nem a mérőeszköz hibájáról, pontatlanságáról van szó –, hogy elvileg lehetetlen minden szóban forgó paraméter egyidejű pontos megmérése, mindazonáltal a tapasztalat ilyen módon is lehetséges, ugyancsak lehetséges a tudomány hasznosítása a technikán keresztül, csak a valóság nincs teljesen kódolva a fizika törvényeiben, ez átfogóbb, semmint hogy megragadtuk volna. Heisenberg ezt úgy fejezi ki, hogy a kutatás tárgya több nem a természet, mint olyan, hanem az emberi kérdésfeltevésnek kitett természet, s ennyiben az ember itt is újra önmagával találkozik. Heisenberg azt állítja, hogyha meg tudunk alkudni az új helyzettel, be tudjuk építeni tudatunkba ezt az új – a fizikából származó – ismeretelméleti maximát, akkor az ember talán újra megszerezheti a biztonságot a szellem indítékaiban, melyet manapság elveszített. Ez nem könnyű; az emberiség, fejlődése során sebezhető, érzékeny és szenvedő lett, ebből az a veszély is előáll, hogy az ember elvérzik a megismert igazságtól. Byron megrendülve írja:8

Sorrow is knowledge; they who know the most
Must mourn the deepest o’ er the fatal truth
The tree of knowledge is not that of life.

A tudás bajt hoz: akik a legtöbbet tudják,
A legmélyebben gyászolják a végzetes igazságot.
A tudás fája nem az életé.

  • 8 F. Nietzsche: A vándor és árnyéka. Göncöl Kiadó, Budapest, 1990.

Frappánsan érinti a természettel való viszonyt Marx György egyik megjegyzése;

a külvilág-tudat és az én-tudat kialakulása (a szubjektum és az objektum megkülönböztetése) különösen hatékony evolúciós vívmány; az egységes valóság eme megosztásáért érdemes vállalnunk a kvantummechanikai méréselmélet logikai csapdáit.

Valójában a Heisenberg-féle, fent említett híres fogalmazás utánérzése ez. Mikor már elhangzik a kijelentés, ennek igazát a megvilágosodás erejével természetesnek vesszük, hiszen miért csak az lenne triviális, hogy fizikailag vagyunk függő – vagy akár kiszolgáltatott –, de mindenképpen szerves része a természetnek; tudatunkkal is részesei vagyunk a nagy Egésznek. Az ilyen eszmefuttatások különösen érdeklik a mélyebben gondolkodó fiatalokat, mert a „Ki vagyok?”, „Hol a helyem a világban?” kérdésekre kaphat legalábbis nyelvtanilag artikulált választ. A szónak és a teóriának viszont ereje van, kötelez, a konfúziót segít eloszlatni. Az ismeret határainak fenti differenciált megvonása által mégsem süllyedünk az agnoszticizmusba, melyet a kereszténység és a megreformált materializmus is elvet. Csak a tudományos gőg magas lováról kell leszállni és alázatosan közelíteni a nagy Műhöz, a mindig befejezetlen Alkotáshoz, a Természethez. És Ő engedi, hogy megismerjük. Mint látható, a felnőtt számára sem könnyű a természethez való viszony kibogozása, hát még a tanítvány számára!

3. A távolabbi kísérők

A megértésnek vannak feltételei, mint kísérői e folyamatnak. A kontempláció bizonyára ezek közé tartozik. A szemlélődés által a belső világ épül, mely kissé lazává teszi a külvilággal való és kifejezetten az anyagi értékekre épülő kapcsolatot. Így az irigység, a rohanás, a halmozás, a kapkodó izgatottság, a mesterséges felgyorsítás nem kedvez a megértésnek, mert nélkülözi a kontemplációt. Ezek a megértést manipulációvá alacsonyítják azzal a csábítással, hogy a gyors produkciót igazi megértésnek vélik, holott éppen az ellenkezője történt; ráolvasás jellegű szabályok rutinos alkalmazásával egyre szűkebb sávra szorul az önállóság. Így van ez akkor is, mikor feladatok sokaságával, versenyszintű példák áradatával és ismeretek özönével terhelik a tanulókat, miáltal távol a kontemplatív emberképtől versenyző robotokká válnak. Mi kellene ahhoz, hogy az irigység és belső nyugtalanság ne uralkodjon el? Nem más, mint a csend, a csend tisztelete. Seneca ezt így fejezi ki: „Az irigységet kerülheted el, ha megérted a csend örömét.” A csend valami meghittséget is jelent, szótlan egymás mellett létezést, melyet a mára kétesen felnőtté vált ember cinizmussal hárít el, mint információszegény állapotot. A csend tisztelete az összetartozás tudata is. Igen szépen fejezi ezt ki Böll a Frankfurti előadások című írásában:

Ám amilyen ostobaságnak ítélem a haza kicsúfolását, olyan provinciális nekem, aki a provincializmust veti meg. Nagyon úgy fest a helyzet, mintha még jó ideig a provincializmus lenne az egyetlen lehetőségünk, hogy meghitt terepet teremtsünk, szomszédságot hozzunk létre, lakhassunk.

A kapkodó izgatottság, a sebesség világa ugyancsak nem kedvez a megértésnek. Erre vonatkozóan ismét Böll emeli ki Franz Kafka eredeti szövegét:

Az ember lohol, szalad, vágtat az időben. Merre? Honnan jön? Nem tudja senki. Minél tovább jár, annál kevésbé ér célba. Hasztalan pazarolja az erejét. Halad – gondolja. Közben – helyben járva – csak a semmibe bukik. Ez minden, hontalan lett itt az ember.

A megértés kísérője a történeti szemlélet, mely nemcsak a történelemben, mint szaktudományban kötelező. A történelmietlen szemlélet a folyamatot téveszti szem elől. Nyíri Tamás tollából való a következő gondolatmenet: Az archaikus ember a maradandó példaképekre szegezte tekintetét, nem vette észre a változásokat. A mítosz idő fölötti rendjének szentelve figyelmüket, nem szerezhettek tudomást történelmiségükről, vagyis jövőre irányult mivoltukról. A történelmi tudat kialakulása szabadította fel az embereket arra, hogy tudatosan hagyják maguk mögött a történteket, és e történet folytatására irányuló tetteket vigyenek véghez és új intézményeket hozzanak létre. A történelmi szemlélet lényege abban áll, hogy a jövőben kell keresni a jelen értelmét, s az események nem ismétlődhetnek, a történések irreverzíbilisek. Ez – mint írja – elsőként a történelemben és igen markánsan az Ószövetség prófétáinál jelentkezik, különösen Jeremiásnál9

  • 9A fizika körében jó, szemléletformáló könyv Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete című műve (Gondolat, Budapest, 1978). A német kiadványok közül erősen ismeretelméleti pl. H. Lange műve: Geschichte der Grundlagen der Physik I., II. (Freiburg/München, 1961.); a fő elvek köré csoportosítja a fejlődést.

A megértés kísérője a magány. A nyitottság nagy öröme a léleknek. A megértés emelkedettségében leomlanak a falak, s egy pillanatra a világ szívének dobogását érezzük: „Seid umschlungen Millionen, diesen Kuss der ganzen Welt” (Schiller–Beethoven). Ám ritkán kopogtat, s az ember visszahullik a magányba. A magány katarzisa érlel. Ezt a fiatalok is jól ismerik a lármás zene ellenére. E szenvedések apoteózisát, mely az értés mélyebb régióiba vezet, ihletett emelkedettséggel festi meg Nietzsche Schopenhauer méltatásában:10

Látom már, nem tudjátok, mit jelent az elmagányosodás. Ahol erős társadalmak, kormányok, vallások voltak, határozott közvélemény volt, vagyis hát zsarnokság, ott a zsarnokság gyűlölte a magányos filozófusokat, mert a filozófia menedéket nyújt az embernek, ahol a zsarnokság nem éri utol, belső világának barlangjában, a lélek labirintusában, és ez dühíti a zsarnokokat. Ott rejtőznek el a magányosak, ám a legnagyobb veszély szintén ott leselkedik a magányosokra. Ezeknek az embereknek, akik szabadságukat belső világukba mentették át, a külvilágban is élniük kell; megszámlálhatatlan emberi kapcsolat fűzi őket másokhoz: születés, lakhely, haza, véletlen, mások tolakodása; megszámlálhatatlan közhelyet várnak tőlük, pontosan azért, mert a közhelyek uralkodnak; a nem tagadó arckifejezés beleegyezésnek számít, a nem tiltó kézmozdulatot engedélynek veszik az emberek. Ezek a magányos és szabad szellemek tudják, hogy állandóan mindenben másnak látszanak, mint amilyenek: félreértések valóságos hálójában élnek, jóllehet nem akarnak mást, csak az igazságot és tisztességet, ám ezekre hiába vágynak, mert még tetteikért is hamis ítéletek, ímmel-ámmal tett engedmények, kímélő agyonhallgatás és téves értelmezés köde burkolja őket. Mindettől a melankólia felhője telepszik homlokukra: mert ezek a jellemek még a halálnál is jobban gyűlölik a szükségszerűségnek minősített látszatot; és az efölötti tartós elkeseredés miatt fenyegetőek, mint valami füstölgő vulkán. Időnként bosszút állnak kényszerű elzárkózásukért, kikényszerített zárkózottságukért. Iszonyatos arckifejezéssel jönnek elő barlangjukból; szavaik és tetteik valósággal robbannak ilyenkor és könnyen lehet, hogy önmaguktól mennek tönkre. Ilyen veszélyesen élt Schopenhauer. Éppen ilyen magányos embereknek van szükségük szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is. Ha elveszitek tőlük a társakat, akkor nagyobb veszélynek teszitek ki ezeket a magányosokat: Heinrich von Kleist a szeretetlenségtől ment tönkre, ez a különleges emberek legiszonytatóbb ellenszere: olyan mélyre űzik őket önmagukba, hogy azokból a mélységekből már csak vulkanikus erővel tudnak kitörni. De mindig akad azért olyan félisten, aki elviseli az életet ilyen szörnyű körülmények között és végül győzedelmeskedik; és ha magányos énekét hallani akarjátok, akkor hallgassátok Beethoven zenéjét.

  • 10 F. Nietzsche: A vándor és árnyéka. Göncöl Kiadó, Budapest, 1990.

A megértés kísérőihez tartoznak a fátyolos távlatok is; egy-egy kérdés, sóhaj, kósza ötlet, a Szép egy tovatűnő felhője, egy lehetőség felvillanása és bohém szélnek eresztése. Mikor már túl sok iskolás értés nyomja lelkünket, egy pillanatra megállunk és pihenésképpen légies könnyedség vesz erőt rajtunk. Krúdy Gyula kaszinójában a bódító, illatos pipafüst opálja festett egekbe ragad minket, ahol minden szabad, még az Értelem szent törekvésein való szomorú mosoly is. Mosolyogjatok hát fiatalok, nem kell mindig gyürkőzni, csak elegánsan győzni!

A megértéshez tartozik az érzelmi érintettség is, ami végül is a saját helyzet felismeréséhez, az eligazodáshoz segít. Ehelyütt álljon Emerson (1803–1882) prédikátori személye, aki küldetést teljesített, mikor részben vallási keretek között építette az amerikai polgár öntudatát és alakította ki a nemzettudatot, annak felismerését, hogy rövid történelmük ellenére is kultúrateremtő folyamat indult meg, nemzetté válás. Mindenképpen közvetlenül akar szólni az emberhez, hogy érzelmileg érintse. Ezért bizonyos kötetlenség is jellemzi. A dogma szigorúságának mellőzése ezt fejezi ki. A The Divinity School Address és The American Scholar című esszéiben így nyilatkozik (kivonatos angol szöveg):

Halljuk, milyen is a tudós?

What are the duties of a scholar? Nothing else but being the world’s heart and eye.

(Mi a tudós kötelessége? Semmi más, minthogy a világ szíve és szeme legyen.)

Mi a természet, melyről oly sok tudós vita zajlik?

What is nature? Everything that I am not.

(Mi a természet? Minden, ami nem én vagyok.)

S a legszebb, mely kiemel a kötelességgé merevített tudományból;

Nature is governed by laws which can be behold by man and after it comes the curious question: ‘What am I? What is? These works of thought have been the entertainments of the human spirit in all ages.’

(A természetet uralják a törvények, melyeket az ember felfog és ezután jön a különös kérdés: Ki vagyok, mi ez? A gondolat eme alkotásai minden korban az ember kedvtelései közé tartoztak.)

A dogmával szemben a prédikáció közvetlenségét állítja

…the historical Christianity destroys the power of preaching by withdrawing it from the exploration of the moral nature of man where are the resources of astonishment and power.

(A történelmi kereszténység a prédikáció erejét ássa alá, megvonva tőle az ember morális természetének felfedezését, melyben az erő és a csodálkozás forrásai találhatók.)

Máskor a szentenciák módszerét alkalmazza ahhoz, hogy közvetlenül az emberhez szóljon és bátorítsa őt öntudata erősítésében. A Self-Reliance-ben (Önbizalom) írja többek között:

Trust your emotion!

(Bízd magad érzéseidre!)

Conformity and living the world’s opinion are the greatest error of man.

(A konformizmus és a világ véleménye szerint való élet a legnagyobb emberi tévedés.)

Your conformity explains nothing. Act singly, and what you have already done singly will justify you now.

(Konformizmusod semmit sem magyaráz, cselekedj egyedül, s ha már valamit egyedül tettél, az majd igazol téged.)

Absolve you to yourself, and you shall have the suffrage of the world.

(Szabadítsd meg magad saját magad számára és megnyered a világ szavazatát [tetszését]).

Whoso would be a man must be a nonconformist.

(Bárki legyen is valaki, nem szabad konformistának lennie.)

Távolabbról ugyan, de az értés problémájához tartozik egy, az értelmiségi léttel kapcsolatos paradoxon. Az értelmiség a jelenségek mélyére lát, de csak mindig előkészít, mint Rousseau, Voltaire. Az értelmiségi látás, a filozófia ideológiává realizálódik a politikában, így válik a manipulálás eszközévé. Egy forradalom után viszont a győztes hatalom az értelmiségre kényszeríti azt az ideológiát, mely éppen a forradalmat előkészítő értelmiségi gondolat sztereotip visszfénye. Ezért kritikus elem és lázad a szellem síkján. Folyton újjászületik és táplálkozik a feltörő tehetségekből és folyton irrealitásra van kárhoztatva.

Az értelmiségi lét ellentmondásosságának apropója kapcsán önként merül fel Nietzsche személye (1844–1900), nem mintha Nietzsche és az értelmiség azonosítható lenne. Ellentmondásossága, nagy manipulálhatósága, rendkívüli műveltsége által és magas szintű nyelvi–retorikai stílusával az értelmiségi létezés széles spektrumát érintette. Az 1972 óta ismét bővülő magyar Nietzsche-irodalom ezt látszik alátámasztani. Nem a bölcs, követésre méltó filozófust látjuk benne, hanem a kedélyeket felkavaró, ostorozó, váteszi tudóst, aki kritikájával rombol, de végül is nem épít. Még Thomas Mann is részben szellemi elődjének tekintette s végül kritikusa lett, ugyanakkor az úgynevezett elavult erkölcsi felelősség általa történt megkérdőjelezésével szélsőséges fajelméletek ideológusát is látták benne. A Korszerűtlen elmélkedések című művében a történelem fölötti látásmódot hirdeti (az örök és a maradandó elemek előtérbe helyezése) és ezzel együtt az ahisztorikus szemléletet, a feledés képességét. Ez utóbbi, a feledés dicsérete az egyik oldala manipulálhatóságának. Levezethető ebből az ember felelősségre vonásának teljes értelmetlensége, mélységesen retrográd és antihumánus következtetés, de fakadhat ebből az örökölt és már elavult, tehát hamis képzetek elleni küzdelem is. Műveiben az értelmezés elágazásának e lehetősége, így a manipulálhatóság sok helyen fellelhető. Lényegében tőle származik az Isten halott „teológia” is. Kritikájában sok az igaz, de a megoldás „teológiája” már kétséges.

Lássunk néhány konkrétumot Nietzsche-értők tollából szemelvényszerűen. A görög kultúrát sajátos módon értelmezi. Az értékek forrása nem a klasszikus irodalom harmóniája, a kultúrértékek forrása szerinte egy eredendő tragikus élmény, amit a görög tragédiák hordoznak. Ilyen alapon támadja a szókratészi analitikus szellemet, mint a tudományosság alapját. Az ősi életerő nem a tudomány analitikus szellemében van, hanem egy nem kontrollált ösztön kiélésében. E két vonalon jelentkező antinómiát az apollóni és dionüszoszi ellentétének nevezte, ahol a dionüszoszi az ösztönös, vitális, az erő jogán magának érvényt szerző ösztönösséget jelenti. E gondolat manipulálhatósága ott jelentkezik, hogy a követők közül egyesek a dionüszoszit emelték ki és így Nietzsche életfilozófiáját antihumánus elemekkel látták el. Más Nietzsche-helyekből ez valóban ki is olvasható. De az apollóni–dionüszoszi antagonizmust Nietzsche maga másképpen élte meg. A Tudománnyal a Művészetet állította szembe, de úgy, hogy végül az apollóninak is megadta a maga rangját azzal, hogy a művész végül is a benne kavargó, az élniakarás erejét adó ősélményt – a dionüszoszit – letisztult apollóni formában ábrázolja (lásd 11). A Nietzsche-irodalom jelentős része mégis elhanyagolja az apollóniról szóló eszmefuttatásait, és kizárólag a dionüszoszi fogalomkör irracionalizmusát veszi észre és veszi tudomásul. Valójában fölfedezte a tudatalatti szerepét, de míg Freud később terápikus igénnyel humanizálni – s talán szocializálni – akarta az ősélményt, addig Nietzsche annak szelídítetlen, vad ereje elfogadását értékelte tisztulásként.

  • 11 F. Nietzsche: A tragédia születése. Európa Kiadó, Budapest, 1986.

Nietzsche ateizmusa sem tudott a „halott Isten” helyett újat adni, csak az életigenlő nihilizmust és végül az egyén önistenítésben való megdicsőülését. Fő művében (Imígyen szóla Zarathustra) az ember megtisztulásáról, az önerejéből önmaga fölé emelkedő ember eszményéről ír, de abba az ellentmondásos keretbe ágyazva, hogy minden történés determinált és végül önmagát ismétlő. Az örök visszatérés keleti tanát hirdetve, szemlélete történelmietlen. A vallást főképpen azért marasztalta el, mert a részvétet hirdeti és – főképpen a keresztény vallások – az emberek közötti egyenlőséget. Szerinte a humánus eszmék elfedik az ember igazi természetét, mert az valójában nem humánus.

A szelídítetlen ösztön – mint létező – jogossága az Igazság kérdését is új színbe állítja. Racionális igazság nincs, mint mondja, az legfeljebb idillikus. Az élet értelmetlen, vagyis nem értelemmel bír, csak esztétikai síkra emelve találhatja meg értelmét, ez utóbbi azonban megismerő értékkel nem rendelkezik. Az életet gyengítő kulturális és racionális elemeket ki kell iktatni, és az effajta esztétikumot és művészetet kell szóhoz juttatni. Így válik a merő esztétikum a barbársággal szinte mágikusan összetartozóvá. Ehelyütt Nietzsche nem hangsúlyozza egyforma erősen az apollóni–dionüszoszi ellentétpár két pólusát. Így lesz végül a Szép a szeretet nélküli széppé, a ragadozók veszélyes szépségévé. Valóban megfigyelhető, hogy a mai művészetben mennyi „felsőbbrendű” elem van, azaz a részvét és a transzcendentális elem mennyire és milyen kínzóan hiányzik.

Nézzünk most egy eredeti részt tőle, mellőzve az interpretációt! Az apollóni–dionüszoszi antinómiát A tragédia születésében így ábrázolja:

…Így tép ki minket a dionüszoszi egyetemességből Apollón, elragadtatásunkat így fordítja át az individuumok iránti elragadtatássá; az individuumokhoz köt bennünk ébresztett részvétünkkel, az individuum révén elégíti ki a nagy és magasztos formákra sóvár szépérzékünket; elénk tárja az élet képeit, a gondolkodásra ösztönöz, arra, hogy értelmünkkel vegyük birtokunkba az élet bennünk rejlő lényegét. A kép, a fogalom, az etikai tanulság, az együtt érző megindultság roppant erőivel emeli az apollóni hatalom az embert orgiasztikus önmegsemmisítő hajlamai fölé, az általánosságba olvasztó dionüszoszi folyamatból kicsalja őt egy káprázattal, s elhiteti vele, hogy csupán egyetlen eseményét, egyetlen képét látja a világnak, például Trisztánt és Izoldát, s hogy a zene csak arra szolgál, hogy ő e képet még jobban, még tisztábban lássa.

Vagy más megfogalmazásban, szintén ebből a műből:

…Mert a tudomány körének e periférikus pontjai végtelen sok helyen vannak kitűzve. Ha rémületére az ember itt azt látja, hogy e határoknál a logika maga köré tekeredik, akkor feltör a megismerés új formája, a tragikus megismerés, amelynek, hogy egyáltalán elviselhető legyen, védőeszközül és gyógyító balzsamul a művészetre lesz szüksége.

Nietzsche leleplezte a korabeli műveltség visszásságait, a tudomány túlzott differenciálódásában rejlő veszélyektől a pénzügyi és nacionalista hatalom irányításán át egészen a zsurnalizmusban való elsekélyesedésig, de mindennek felismerésében általában a tudomány, sőt a tudat ellen hadakozott.

Fellazította azt a racionális világképet, melyet lényegében Descartes hirdetett meg. Ezzel hozzájárult az irracionalizmus térhódításához. De miért történhetett meg ez? Mert a racionalizmus szűknek bizonyult. A racionális és az irracionális szféra egyformán szóhoz jut az emberben. Ő is egy redukció áldozata lett, mint ahogyan ismerjük a racionalista mítoszt is. Az ember a természet gyermeke is és társadalmi lény is, de gondolkodó is.


Mégis – a szellem nagyjainak példájára –, ha tanító szándékkal közeledünk, feltéve ha jogosultak vagyunk erre, bíznunk kell az értelem erejében; Szókratész szellemében a logika mélyén az optimizmus munkál. De a romboló indulatot a merő értelem nem tudja megfékezni, ahhoz mélyebb forrásokra van szükség. Az Értelem előtt mindaddig fejet hajtunk, míg az át nem fordul az értelem impertinenciájába.

Utóhang

Heisenberg szerint felködlik az európai gondolat és kultúra megújhodása. A kizárólagos anyagi–technokrata orientáció az elképesztő jóléttel még mindig csak a felszín, talán van még honnan meríteni. Erre a forrásra utal, a kettős származásra, a szellemnek és természetnek az emberben való találkozására. Vele együtt egy sor jelentős fizikus is rámutat erre és a redukció veszélyeire is. Ő maga a híres határozatlansági relációinak filozófiai értelmezésével, valamint a természet és ember viszonyának új megfogalmazásával alkotó módon tette ezt.

Végül is szeretnénk rámutatni egy kritikus pontra, mely segítheti a realitáshoz való közeledésünket.

A megismerés, fő vonalait tekintve, határozott vágányokon, századokban mérhető kitaposott utakon megy végbe. Így tanítottak minket, így tanítunk mi is. A modern kor e nyomvonalakat a szaktudományokban alkotta meg; így a szaktudományok szerint halad megismerésünk. Ami az ember megismerését illeti, az az emberre vonatkozó szaktudományok szerint halad. De az emberre mindig is jellemző volt óriási analizáló kedve, ami végül a szintetizálás igényét hívja létre, s e két pólus között ingadozva halad előre. Az egzisztencializmus egyik jelentős alakja, Martin Heidegger (1889–1976) azonban fontos észrevételt tesz és egyben óva int:

Egyetlen kor sem tudott az emberről olyan sokat és olyan sokfélét, mint a mi korunk. De egyetlen kor sem tudott kevesebbet arról, hogy mi az ember, mint éppen a mai. Egyetlen korban sem lett olyan kérdésessé az ember, mint a mi korunkban.

A szaktudományokban elveszett maga az ember. Kell tehát valamilyen összekötő láncszem. A jelzett bajokat veszi észre Heidegger mestere, a fenomenológiai filozófia megalapítója, a matematikus és filozófus Edmund Husserl (1859–1938) is. Egyik írásában így nyilatkozik:

Az a kizárólagosság, amelyben a pozitív tudományok a XIX. század második felében a modern ember világnézetét meghatározzák, s e kizárólagosságnak köszönhető kétes értékű prosperitástól elkápráztatnak, valójában közönyös elfordulást jelent a valódi emberséget meghatározó kérdésektől. Blosse Tatsachenwissenschaften machen blosse Tatsachenmenschen. [A puszta ténytudományok puszta tényemberekké tesznek.]

Az elmúlt századokban a metafizika volt az összekötő láncszem a tudományok között. Mostanra elveszítette ebbéli szerepét. Ma antropológiai korban élünk. De optimista szerzők szerint éppen az antropológiának van egy olyan útja, mely ma a metafizika helyett betöltheti az összekötő láncszem szerepét. Tehát az analizáló szaktudományokból kirajzolódik egy előrevivő szintézis lehetősége, vagyis elháríthatók a kritikus pontok, melyeket a bomlás erőiként tart számon Husserl és Heidegger.

Ez az új antropológiai szemlélet főként abban jelentkezik, hogy az újkor embere autonómiára tör; uralkodni akar a világon, nem beilleszkedni. A görög metafizika alakította ki a kozmosz fogalmát és az ember élete célját az ebbe való beilleszkedésben látta, a kozmikus szimpátiában. Nem így ma. A világképnek nem az a rendeltetése, hogy értelmezze az embert. Legfeljebb természettudományos modell az ember uralmának elősegítésére. Viszont az autonómián keresztül jelentkezik korunk antropológiájának a teljességre való igénye is, miáltal nem darabolódna föl az ember a rá vonatkozó szaktudományokban, hanem az ezekből adódó szintézisre törekszik, ahol csak lehet. Így lép túl a metafizikán, kezében hasonló horderejű eszközzel. Ennek mégis nagy ára van; nem hazája már az embernek a Kozmosz, csak tere az életnek. A hazáját vesztett emberben kialakul a nevezetlen szorongás és manipulálhatóságának lehetősége. Létállapota az aggódás és a kivetettség, a létbe vetettség érzése, ugyanakkor tudatában van a technikán keresztül pusztító hatalmának. A létbe vetettség gondolata által valójában – más oldalról ugyan – de ismét visszajutottunk Heideggerhez.

Ha most egy feltörő sóhajnak engedünk, a költői ihletettség jogán panaszolkodunk: szerencsétlen, szenvedő ember, mit tettek veled az istenek, mit tettél magaddal bűnös hatalmad talmi fényében! Mert ha azt a sok lelket nézzük, akik az új antropológia végső pontján egy transzcendens momentumot látnak és így az újra felfedezett Gondviselést állítják a Létezés élére, szenvednek ők is, mert mai létünk vészterhes jelene a Bizalom próbája részükre: elég erős-e a hitük, és nem a Lázadás indulata viszi-e őket az önpusztításba. De ha a szerencsétlenek ama másik népes seregét tekintjük, akik immanens, végső egységet látnak az antropológia nyújtotta emberközpontúságban, kényszerű lakóhelyül elfogadva e fagyott világot, ők annyit mondhatnak csupán, hogy egymásra utaltak vagyunk és nem többet. Semmi remény, a Vég a teljes megsemmisülés. E tragédia tudatában áll előttünk a heroikus ateista, aki épp oly magasztos és szenvedő ember, mint bolyongó másik társa. Ezt látván, a Részvét szelíd indulatai az Emberen való segíteni akarás keménységébe csapnak át.

E segíteni akarás feltételezi az ember Szabadságát. Az ember akkor szabad, mikor nem tud másképpen cselekedni, csak egyféleképpen; a belső összerendezettség csak egyetlen utat kínál. Vagyis akkor szabad, mikor a szellem indítékaira vonatkozóan – tehát e végső maximát illetően – a teljes bizonyosság állapotában van. Akkor szabad tehát, mikor a legteljesebb belső kényszer alatt cselekszik. E tekintetben egyformán nagy és szabad az Úrtól menedéket és megváltást kérő, aki ezt nem az ad abszurdum vitt komfort érzés, hanem a Vele való azonosulás örömének előérzete jogán reméli, és a megsemmisülés tudatának hatalmas terhét magára vevő, szenvedésében etikussá érett heroikus ateista. Így nyer értelmet az a paradox kijelentés, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség.

A szabadságnak létezik egy kevésbe feszes arculata is, mely alapvető a munkakedvet és a belső harmóniát illetően. Ha olyan körülmények között élünk, melyek szerintünk céljainkkal összhangban vannak, szabadnak tudjuk magunkat, mert az adott miliőt teljesen kitöltjük, vagyis lakunk valahol, védve, őrizve. Nem szorongunk, a kozmikus magány fel sem merül e nélkülözhetetlen szent naivitásban. A kör kitöltésének és a vele járó szabadságérzésnek fontos pedagógiai vetülete is van. Aki tanul, annak részben mindig birtokolnia kell tanulmányai területét, haladást kell benne felmutatnia és az efölötti öröm lendíti előre. Van a mindenkor jelenlévő rosszindulatnak, az ártó szándéknak egy pszeudo-pedagógiája, melynek itt nyilatkozó fullánkja: el kell nyomni, el kell taposni azt, aki a napfényre tör, s ha mégis sikerül neki, úgy edzett és tehetséges embert láthatunk, közben a gyengébb kihullik. Az ilyen pszeudo-pedagógia még büszkélkedik is különös humanizmusával.

De térjünk vissza az előbbiekre, és állítsuk magunk elé az emberi állásfoglalásnak polarizált megnyilatkozásait, melyek végül a kedélyben jelentkeznek. Ekkor mégis azt látjuk, hogy az Élet képei összemossák bennünk a tisztázásnak ezeket a filozófia által revelált szándékait, életidegennek minősítve azokat. A szabadságot politikai szabadságra redukálják, a tudományos gondolkodást és a teóriákat kizárólag a tények tiszteletére, melyet közvetlenül összekötnek az anyagi haszon és a hatalom babonás tiszteletével. Az Élet képei a látszat szépségére is csábítanak, az első emócióra. És ez sokkal több, mint hogy valami alsóbbrendűnek tarthatnánk, mert ez az Első Emóció a Lét melegségére utal és ismét felveti azt a lehetőséget, hogy a Világ lakóhelyünk.

A tanítás által a fiatalsággal állunk szemben; olyan megragadó teljességgel, amely csírájában a Szellem minden viharát és az Élet képeinek dionüszoszi csábításait egyaránt hordozza. Hogy célt érjünk velük, nem elhatározás kérdése csupán, hanem adottság; együtt szenvedni velük e viharokat teszi lehetővé megértésüket, miáltal ők is értőkké válnak. Mindebből látható, hogy egy szűk sávon, a katartikus oldalról igyekeztünk megragadni a fiatalokkal való kapcsolat szálait.

Függelék

A kis könyv két tanulmányt tartalmaz. Egy rövidebbet és egy valamivel hosszabbat Az első (Gondolatok a fizika törvényeinek ismeretelméleti hátteréről) szorosabban kapcsolódik a fizikához. Kiindulását minden fizikus vallja:

A modern természettudományos gondolkodás először Galileinél (1564–1642) jelentkezik. Ő fogalmazta meg világosan az empíria, a kísérlet, a hipotézis és a természettörvény kapcsolatait, a tudományos kutatás módszerét és a természettudományos modell szerepét.

Ami azután utána következik, abban nagyon széles filozófiai tablót fest, amelyben nemcsak Heisenbergnek és Paulinak jut hely, de Albertus Magnustól és Aquinói Szent Tamástól kezdve Comte-ig és Spenglerig még sok másnak is. Úgy tűnik, mintha a szerző a skolasztikus filozófia és a modern fizika összebékítésére is kísérletet tenne. Akárhogy is viszonyuljon valaki ez utóbbi kérdéshez, el kell ismernie a szerző széles látókörét, sokoldalú problémalátását és közelítését. Valljuk be, hogy mindez – sokszor a megértés nehézségei ellenére – szinte „üdítően” hat, hiszen más hang mint amihez e vonatkozásban az utóbbi évtizedekben hozzászokhattunk.

A második – hosszabb – tanulmány (Humánjelenségek a fizika értésében) hasonlóan nem szűkölködik idézetekben és hivatkozásokban. Hogy csak néhányat említsünk a „spektrumból”: Szent Ágoston–Nietzsche, Freud–Heisenberg, Husserl–Emerson. Ez a tanulmány is át meg át van szőve persze fizikával, de itt a fizika és filozófia mellett új elemként megjelenik a pedagógia is. És nemcsak a fizikai és természeti jelenségek megértéséről és „megértetéséről” esik szó, de Goethe Faustjának a mondanivalójáról is az értés és megértés problematikájáról, fajtáiról. Érdemes idézni a utolsó mondatokat:

A tanítás által a fiatalsággal állunk szemben; olyan megragadó teljességgel, amely csírájában a Szellem minden viharát és az Élet képeinek dionüszoszi csábításait egyaránt hordozza. Hogy célt érjünk velük, nem elhatározás kérdése csupán, hanem adottság; együtt szenvedni velük e viharokat teszi lehetővé megértésüket, miáltal ők is érthetőkké válnak. Mindebből látható, hogy egy szűk sávon, a katartikus oldalról igyekeztünk megragadni a fiatalokkal való kapcsolat szálait.

Akárhogy álljon is a dolog: a könyv, a két tanulmány – sokszor nem könnyen érthetősége ellenére is – új színt képvisel a fizika és tanításának alapjaival foglalkozó irodalmunkban.

Berényi Dénes

Fizikai Szemle 1993/8. 384. p.

Forrás

Wiedemann László: Két esszé fizikáról, filozófiáról. Budapest: Fővárosi Pedagógiai Intézet–TypoTeX Kiadó, 1993. 41–93. p.