A20. század hatvanas éveitől, pontosabban C. P. Snow emlékezetes tanulmányának megjelenésétől kezdve (1959) időről-időre fellángolt a polémia értelmiségi körökben a korszerű műveltségről. Rendre felvetődtek olyan kérdések, vajon a humán (Snow-nál irodalmi) értelmiségieknek kell e tudni, miért „megrendítő” a termodinamika második törvénye, és miért szégyenkezhet az a mérnök, aki nem tud különbséget tenni a régi és új stílusú magyar népdalok, netán Schuman vagy Schubert muzsikája között. Miért természetes az irodalmi értelmiség fölényes tudatlansága a természettudományok eredményeit illetően és miért szánandó ha egy orvos vagy matematikus szeme nem párásodik be azonnal ha a kortárs irodalom hivatalos géniuszai közül valamelyiknek a nevét „jobb társaságban.” meghallja.

Mai életviszonyaink rideg valóságából bizony már-már lélek-melegítően jámbornak tűnik a közel fél évszázada kirobbant vita. A „két kultúrát” tematizáló értelmiségiek egyetértettek a kölcsönös nyitottság, közeledés fontosságában és békésen kiegyeztek saját fontosságuk és az általuk végzett tevékenységek közpénzekből történő folyamatos és egyre növekvő mértékű támogatásában.

Így lett a „két kultúra” nagyon is egy képződmény, az európai társadalomfejlődés történelmi gyökereiből táplálkozó értelmiségi kultúra két arca, mely a múlt század tisztító vitáinak eredményeként, korszerű műveltségünk konszenzuson nyugvó alapját jelentette a hetvenes évektől az ezredfordulóig.

Ezt a sikeres kiegyezést zavarta meg az utóbbi néhány évben egyre erősödő, a legkényesebb szociológiai elvárások szerint is leírható jelenség, stílszerűen a harmadik kultúra és képviselőinek markáns megjelenése, mi több, trónkövetelése a magyar közéletben. Ez az offenzíva különösen annak tudatában fontos, hogy a „harmadik kultúra” voltaképpen nem más, mint az Európai Unió hivatalos értékrendjének képviselői által megtestesített mentalitás, értéknek, kapcsolatok, munkaszervezési rutinok összessége.

Márpedig az Unió a 2007—2013-as időszakban is elkötelezte magát a strukturális alapok rendszerében támogatott értékek, fejlesztések mellett és ezeket kívánja menedzselni a jövőben is.

Az Európai Unió hivatalos dokumentumaiban tükröződő értékrend alapvetően civilizatórikus tényezőket állít a cselekvés középpontjába, melyek gazdasági következményei jól mérhetők, kidolgozott indikátorokkal hitelesíthetőek. A zárt kultúrafelfogás hagyományosan értékmagas területei (művészetek, humán-tudományok, népművészet) egyáltalán nem szerepelnek az uniós támogatási rendszerben.

Ugyanakkor a nyitott kultúrafelfogás civilizációs vonatkozásai — a jelentős kultúraelméleti iskolák filozófiai, antropológiai irányzataiból levezethetően — elsősorban az ember gazdasági érintkezéseiben nyilvánulnak meg! Az Európai Unió a nekünk megfogalmazott elvárásaiban, a kívánatos felzárkózást elősegítendő, a civilizatórikus fejlesztéseket és a közművelődési gyakorlat bizonyos területeit menedzseli, míg a zárt, tulajdonképpeni kultúraterületeket — így az elit kultúrát — az államok belügyének tekinti. (A finanszírozást illetően is).

Ez a tartalom (értékvilág) és az ehhez társuló (ezt közvetítő) szervezeti rend hozta illetőleg hozza létre a „harmadik kultúra” egyre jobban formalizált menedzsmentjét és önálló hivatásrenddé fejlődő menedzsereit.

Ezzel szemben az ideologikus tehertételekkel lezajló magyar (és kelet-európai) nemzeti újjászületés politikai irányítói a 18—19. századtól kitüntetett szerepet szántak a kultúra hagyományosan zárt tartományainak, az irodalomnak, a nyelvnek, a színháznak összességében a művészeteknek és részben a tudománynak. Jórészt az e körből merített ismeretanyag alapozta meg az értelmiségi hivatásokat az ezredfordulóig.

Ebből a szereposztásból következően az említett kultúraterületek politika-érzékenysége mindig magasabb volt mint Nyugat-Európában, és néhány korszakot leszámítva, kevésbé kerültek előtérbe a kultúra civilizatórikus vonatkozásai.

Napjainkban végül is az Európai Uniós elvárások értékvilága és a zártan értelmezett kultúra világában dolgozó értelmiségiek történelmileg humán beállítódása kerül szembe egymással (vagy kerüli ki egymást) a Nemzeti Fejlesztési Tervtől kezdve a kulturális ágazat stratégiai tervezésén keresztül, a résztvevők mindennapi munkaszervezéséig bezáróan.

A csatlakozással elérhető közelségbe került új és a (továbbra is meghatározó) hagyományos értékvilág különbsége a működési ciklusokban pontosan modellálható. Az uniós menedzsment célmeghatározása pragmatikus, tevékenységében szervező-racionális, kapcsolataiban nyitott, az értékelés gyakorlatában egzakt. Az európai értelmiség értékvilágából levezethető célok jórészt elvontak, tevékenységük elemző-öncélú, kapcsolataiban zárt (posztmodern!), az értékelés helyett az értelmezést részesíti előnybe.

A hivatalos Európai Uniós értékvilág egy új típusú kultúrát („harmadik kultúra”) reprezentál, amit legjobban az elmúlt évtizedekben Amerikában és Nyugat-Európában megerősödő területfejlesztési és projekt-ciklus menedzsment (PCM) szimbolizál szaknyelvével, módszertanával, szakmai elkülönüléseivel. Ezt a formációt a továbbiakban menedzser kultúrának nevezzük, a legáltalánosabban elterjedt tervezési módszerét kifejező mozaikszavának jelzésével (PCM). A menedzser kultúra vezéreszméje a fejlesztés, lelke a haszon.

A másik értékrend a hagyományos (magyarországi, kelet-európai) kulturális-tudományos életet, művelődési tevékenységeket meghatározó mentalitás kifejezője, melyet az e területeken dolgozó értelmiségiek és működési viszonyok hordoznak. Ezt a formációt az európai történelmi örökség okán értelmiségi kultúrának nevezzük, és a három terület kezdőbetűinek kiemelésével jelöljük (KTM). Az értelmiségi kultúra vezéreszméje az alkotás, lelke az öncél.

Külön bekezdést érdemel a magyarországi elektronikus média, mely sajátos helyzeténél fogva se nem értelmiségi, se nem menedzser. Noha egyfelől hatalmas költségvetési milliárdokat pusztító gépezet, másrészt az üzleti világ is alaposan kipróbálja a mikrofonjaiba kapaszkodó „élcsapatot”, oly mértékben foglyai ők politikának és gazdaságnak, hogy esélyük sincs önálló arculat kialakítására.

Az eltérő két kultúra karakterének a bemutatására két történetet és egy filmemléket őrzök a közelmúltból.

Uniós pályázati előkészítő megbeszélésen egy fiatal kolléga kommunikátorán egy forintért lefoglalt Brüsszelbe két repülőjegyet, emailezett ott élő barátjának szállás ügyben, valamint tájékozódott a város kulturális kínálatáról a tervezett hosszú hétvége alatt. Mindezt az értekezlet üresjárataiban bonyolította, úgy, hogy még csak nem is sejtettük világhálón járását. Pusztán a kollégájával a ruhatárban folytatott rövid dialógusból értesültem erről a számomra virtuóz szervezésről. Tegyük hozzá, a húszas éveit taposó ifjú menedzser kitűnően és eredményesen vett részt a megbeszélésen, megbízásának maradéktalanul eleget tett. Elmondása szerint a brüsszeli hétvégén „régi” kollégáival találkozik s vélhetően olyan információkat kap, melyek megsokszorozzák itteni munkájának hatékonyságát s reményei szerint jövedelmét is!

A történet ellenpontjának egy kurátor a főszereplője, köztársaságunk adófizetők pénzéből működtetett alapjánál. E milliárdos testület irányítói elszánták magukat, hogy a korábbi értékelés céhes jellegét legalább manufakturálisra „korszerűsítik”, s ennek első lépéseként, bevezetik a számítógép kísérleti felhasználását a kurátorok döntés-előkészítő munkájában.

Az erre hivatott „továbbképzésen” egy autonóm művész-kurátor — fél óra elteltével — kinyilvánította, hogy ő 56 évet megélt úgy, hogy számítógéppel soha, semmilyen formában nem került kapcsolatba, az ő autenticitását a szakma garantálja, ezért továbbra sem hajlandó mindennapjait tönkretenni. Majd a tanulásra meghívott kurátor, néhány perccel fölszólalása után, kissé sértődötten fölállt és távozott.

A történetekben megnyilvánuló két értékvilág mögött jól érzékelhetően két szemléletmód, a menedzser és az értelmiségi kultúra kontúrjai erősödnek.

E kontúrok szerveződnek egységes világképekké Denys Arcand zseniális alkotásában, a Barbárok a kapu előtt című kanadai—francia filmben, mely a legjobb külföldi filmként kapott Oscar-díjat 2004-ben. A feltörekvő harmadik kultúra és a hatvannyolcas rügyfakadástól mára erősen hervadó értelmiségi világlátás konfliktusának sziporkázó megjelenítése a film, melynek maradandóságát e konfliktus mesteri kezelésén túl a színészek virtuóz játéka is garantálja.

Az egyetemi tanár apa (Rémy), aki egyáltalán nem mellesleg halálos beteg és sikeres üzletember fia (Sebastian) eltérő életszemlélete a filmben nem más, mint az értelmiségi és a menedzser kultúra két világának finom humorral, (ön)iróniával és míves eleganciával történő megjelenítése.

Aki megnézi ezt a filmet többet megtud értelmiségi és menedzser világképről, a nyugati kultúra vélhetően még évszázadokig tartó agóniájának aktuális állapotáról, az elviselhető halál bravúrjáról, mintha tucatnyi szakirodalmat böngészne át könyvtárban vagy akár az interneten.

A film tanulsága (ha van egyáltalán) és jelenünk elodázhatatlan feladata a két világkép, életfelfogás, kultúra között a párbeszéd megindítása. Azaz megtalálni azt a közös nyelvet, fogalomrendszert, érdekeltséget, mely a két világot összeköti, érthetővé teszi egymás számára. Megtalálni a megfelelő szerepet értelmiségnek és menedzsernek egyaránt.

Így válhat hitelessé az „eus-pragmatizmus” az értelmiségiek körében, és bővülhetnek a kulturális—tudományos—művelődési szakmák a területfejlesztés, project-ciklus menedzsment (PCM) racionális tervezési módszereivel, értékelési technikáival. Nem utolsósorban a tisztázó folyamatban a KTM kultúrához tartozók szervesen kapcsolódhatnak a Európai Unió strukturális támogatási rendszereihez, nélkülözhetetlen anyagi források közelébe kerülve.

Hiteles és egzakt módon alátámasztott érveléssel érthető és elfogadott lesz a menedzser kultúrához tartozók táborának a kultúra horizontális jellegéből következő költségvetési többlet ráfordítás indokoltsága. Igazolva Amartya Sen híres könyvének méltán klasszikussá vált tételét: „A humán tőke szakirodalmában az emberi lények cselekvőereje biztosítja a termelés növelésének a lehetőségét. Ezzel szemben az emberek képességeinek a vizsgálata arra koncentrál, hogy az ember olyan életet élhessen, melyet jó okkal tart értelmesnek, amilyet érdemes élni…”

Éppen a fogyasztás hajszájában megcsömörlött uniós polgárok példája bizonyítja, hogy a jólét nem egyenlő a jó léttel. Az élet teljességéhez több és más is kell, mint kiépült infrastruktúra, a kocsi, a ruházat, a konyhai felszerelés vagy akár a lakás állandó cseréje, a fogyasztási spirál áldatlan növelése — noha ezek megléte viszont alapfeltétele a normális emberi életnek.

A kitűnő közgazdász tételét továbbfejlesztve értelmiségnek és menedzsernek egyaránt helye van a nap alatt, hiszen a jóléthez több pénz, a több pénzhez profi menedzser kultúra, míg a jó léthez az értelmiségi kultúra legjava szükséges.

Ez az egyszerű képlet oldotta meg az idézett filmben apa és fiú konfliktusát, segítette a két világ, a két kultúra célszerű egymásra találását.

A menedzser Sebastiannak volt módja finanszírozni Apja életének legdrámaibb szakaszát, megoldani számára a legnehezebbet — az európai értelmiség jó kétezer éves talányát —, megadni számára a legtöbbet, a fájdalom mentes, így a földi pokol iszonyú kínjaitól megkímélő halál megdöbbentő alkotását.

Talán nem tévedek akkor, ha a fejlett világ húzóágazatának tartott kreatív ipar diadala mögött is az értelmiségi és a menedzser kultúra sikeres egymásra találását látom. A példák szerencsére bővülnek e korszakos fúzió szükségességét bizonyítva. A dolgok természetes rendjét ismerve, az értelmiségi kultúra számára létszükséglet a „harmadik kultúra” dinamikájának az átvétele. Nincs más választás, hogy eredményes legyen a jövőben, csak az alkalmazkodás optimalizálása a szakadatlanul változó körülményekhez.

Ám az ebbéli igyekezetben soha ne felejtsük Schiller bölcs intelmét: „Csak akkor élünk (egzisztálunk), ha képesek vagyunk a változásra, de csak akkor vagyunk mi magunk, ha a változásban megőrizzük állandóságunkat.”