Egy koponyánk vagyon

Egy kultúra között
Schiller Róbert
humán kultúra, reál kultúra, két kultúra, Polányi Mihály
szóelválasztás

Bocsásson meg… hogyan csinálja, hogy Magának annyi könyvet hoznak? – kérdezte a British Museum mára már emlékké lett olvasótermében George Maloney Bátky Jánostól. Szegény Maloney, életében először volt könyvtárban, mit is tudhatott arról, hogy mit tesz az ember ilyen helyen, és hogy milyen sokfélék: „körös-körül az idősebb csodabogarak, akik a világegyetem különböző könyvtáraiban tenyésznek”. (Igen: Szerb Antal regényéből, A Pendragon-legendából idéztem.)

Pedig mi, akiket elvisz a mesterség vagy az érdeklődés egy könyvtárba, vagy mainapság persze leültet a számítógép elé, nap mint nap tapasztaljuk, lélegzet és lexikon után kapkodva, hogy mennyire nem vagyunk egyformák. Foglalkozásunk, korábbi érdeklődésünk területe szabja szűkre érdeklődésünk körét, a megértés reményével csak ezen a térségen belül nyúlhatunk valami új tudás felé. Durva agyú specialisták, szakbarbárok, intellektuális kézművesek, képlet bűvészek, vagy szabatosságban szűkölködő szavalók, lila szómágusok – csak a nyelvi lelemény vet gátat annak, hogy egymást ostorozzuk a szűk határok közé szorult érdeklődésünk miatt. Mert nem az, hogy keveset tudunk… persze, képességeink nagyon is végesek, időnk rövid, memóriánk megbízhatatlan. De hogy a terület, amelyen tanulni, gondolkodni igyekszünk, a kérdéskör, amely egyáltalán foglalkoztatni tud bennünket ennyire elkülönüljön a többitől, a gondolkodásmód, a megértés és kutatás módszerei egymástól ilyen idegenek legyenek – ez bizony kiábrándít mindenkit, aki azt remélné, hogy csak-csak létezik a tudománynak egy köztársasága, olyan, amilyet Polányi Mihály remélt. Ő ugyanis nagyon komolyan úgy gondolta, hogy bármilyen széttagolt is a tudományos gondolkodás, létezik egy mérőléc, amely egységes igények szerint értékeli az eredményeket.

Polányi természetesen nagyon is megtapasztalta, hogy atomizált diszciplínákkal, egymást meg nem értő kutatókkal, gondolkozókkal van dolga. (A tapasztalata nem a maga személyére vonatkozott: az orvosként végzett, a fizikai kémia több területén nagy eredményeket elért, pályája második felében filozófusként is világhírűvé vált tudós könnyen lépte át a szaktudományok hagyomány és tekintélyek őrizte határait.) De felfogása szerint a tudományos kutatásnak mindig a saját belső törvényeit kell követnie, mert sikertelenné, terméketlenné válik, ha az alkalmazások, a piac vagy a hatalom szabja meg az útját. Ha azonban ez így van, akkor a tudományt, ezt a szétszabdalt, részfeladatokra bomlott, ezernyi ágú tevékenységet az egymással szót alig értő tudósoknak maguknak kell felügyelniük és kormányozniuk. Ezt a feladatot egyes tudósok soha meg nem oldhatják, közösségük, virtuális köztársaságuk azonban már igen. Polányi így ír erről:

…a tudósok bevallottan a tudománynak csak egy kis részéről mondhatnak kompetens ítéletet, általában [mégis] meg tudnak ítélni egy saját szakterületükhöz kapcsolódó területet, amely elég tág ahhoz, hogy olyan területeket is tartalmazzon, melyekre más tudósok szakosodtak. Itt tehát elég nagyfokú átfedés van azok között a területek között, melyeken egy tudós alapos kritikai ítéletet mondhat. És természetesen minden egyes tudós, aki az egymást átfedi kompetenciájú csoportok egyikének a tagja, más, hasonló csoportoknak is tagja, tehát a tudomány egészét egymást átfedi szomszédos területek láncolatai s hálózatai fedik le. Ezeknek a láncolatoknak és hálózatoknak mindegyik láncszeme egyetértést teremt az ugyanazon átfedi területeket áttekinti tudósok által alkotott értékelések között, és ilyenformán az egyik szomszédos területről a másikra továbbmenve megegyezés jön létre a tudományos érdem értékeléséről a tudomány minden területén. Valójában ezeken az egymást átfedő szomszédos területeken keresztül a tudományos érdem egységes normái uralkodnak a tudomány egész tartományában a csillagászattól az orvostudományig. Ez a hálózat a tudományos közvélemény székhelye. A tudományos közvélemény olyan vélemény, amit egyetlen emberi elme sem vall, de amit több ezer részre szakítva egyének sokasága vall, akik közül mindegyik mások véleményét másodkézből szentesíti azokra a megegyezésen alapuló láncolatokra támaszkodva, melyek őt az összes többihez kötik az egymást részben fedő szomszédos területek során keresztül.

Ami a független kutatói elmék arisztokratikus respublikáját illeti, ehhez a voltaképpen nagyon optimista véleményhez nem akarok én semmit hozzáfőzni. Optimista a vélemény, mert posztulál egy közösséget, amely ugyan szervezetileg se, szakmai összetartozás okán se létezik, mégis nagy intellektuális hatása, tehát hatalma van. Szélsőségesen arisztokratikus, mert nemcsak a döntésekből, de még a véleményalkotásból is kizár mindenkit, aki nem tagja a tudósok lovagrendjének. Nem térek most ki arra, ami pedig véleményem szerint nagyon is magyarázatra szorul, hogy miért tartja Polányi a tudományos közvélemény konzervativizmusát és tekintélytiszteletét ilyen megfellebbezhetetlenül sokra. Ennek a mostani írásnak a gondolatkörén belül csak annyit jegyeznék meg, hogy ez a virtuális köztársaság, bizonyára azért is, mert nevét az angol nyelvből vette, területi fennhatóságát meglehetősen szűkre szabja.

A cikk eredeti címe – The Republic of Science – ugyanis természetesen természettudományra és természettudósokra utal. Polányi köztársaságának polgárai a reáliák területein tevékenykednek. A bölcsészeti tudományok nem kapnak helyet ebben az államban. Éppen el lehet csodálkoznunk azon, hogy a szakterületek határain átlépi, a humaniórák vidékén is eredményesen alkotó szerzi miért választ magának ilyen kicsi országot. De hosszasan csodálkoznunk kár lenne, hiszen tudjuk, az írás a múlt század közepéről származik, akkor pedig már ilyen volt a világ, még a Polányi sokoldalú és ragyogó szelleme szerint is. A tudomány „a csillagászattól az orvostudományig” terjed.

Nem volt ez mindig így. Vagy mindig így volt? Platónnál olvashatjuk a tételt:

a léleknek a mérték figyelembevétele nélkül vélekedő része nem lehet azonos a mérték alapján vélekedő résszel.

Aztán, az Állam más helyeiről is, világossá lesz, hogy a második, a mérték alapján vélekedő rész az értékesebb. Az állam őreinek algebrát, geometriát, csillagászatot kell tanulniuk mindenek előtt. Mert

akiknek tehetségük van a számtanhoz, azok úgyszólván minden tanulmányban igen éles eszűek; a nehézfejűek pedig, ha ezen nevelkednek, és ebben edzik a szellemüket, ha semmi egyéb hasznuk nem lesz is belőle, annyit bizonyára elérnek, hogy élesebb lesz a felfogásuk, mint azelőtt volt.

Ez persze pusztán pedagógiai szempontnak látszik, de kiviláglik belőle a meggyőződés, hogy a szigorú, az egzakt tudományok a szellemi élet urai. Amilyen egzakt tudomány volt már Platón korában is a csillagászat. Erről így ír:

A tarka csillagképeket az égen a maguk nemében a legszebbeknek és legtökéletesebbeknek tartjuk ugyan, de minthogy a látható világ tarkaságai, messze elmaradnak az igazi csillagoktól és azok mozgásaitól, amelyekben az igazi sebesség és lassúság az igazi számok szerint, az igazi egymás közti konstellációkban mozog, s egyben mozgat minden benne lévőt; ezeket ugyanis csak értelemmel és gondolkodással lehet felfogni, szemmel nem.

De talán mégsem csak az elvont gondolkodás táplálékául szolgál a csillagos ég.

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném, csillagom ezreivel.

Szabó Lőrinc fordítása

Ezt a fiatal Platón írta. Nem érvényteleníti ezt a verset természetesen az, amit később, férfi korában mondott a csillagokról. Ezekben a boldog időkben, úgy látszik, megfért még egyetlen elmében szabatosság és líra, természettudomány, államtudomány és a szép vers. (Persze, az elme, amelynek a példájára hivatkozom, a legfényesebbek közül való.)

Egyszóval, a szellem dolgaiban természetes módon elkülönült már réges-régen a szabatosan leírható az érzelmileg felfoghatótól, a kiszámítható a megsejthetőtől. De valami, mára már eltűnt istenbékéje uralkodott a gondolkodásmódok között. Nem zárták ki egymást. Egyetlen alkotó koponyájában is megfértek szépen, békén, akár egymást is támogatva.

Az antik görögség és vele a platóni Akadémia elmúlt, de a gondolkodásmódok egysége még sokáig fennmaradt. A középkor végén még természetesnek látszik, hogy a vallásos érzés tudománya, a teológia, a „hitről való tudás”, matematikai, geometriai érveket sorakoztasson fel. Hogy itt mikor van szó csak hasonlatról, hogy egy matematikai tétel mikor metaforája egy transzcendens kijelentésnek vagy éppen mikor kell a matematikai bizonyítást a teológiai érvelésben betű szerint venni, én biztosan nem tudom megmondani. A középkor végének nagy és a mi szemünkben nagyon modernnek látszó teológusa, Cusanus, aki ragyogó matematikai fejtegetéseiben egyebek mellett a határérték és a végtelen problémáit feszegeti és eljut a mozgás relativitásának és a végtelen világegyetemnek a gondolatáig is, erről annyit mond:

mivel az isteni dolgok megközelítésének útja számunkra csakis szimbólumokban tárul fel, romolhatatlan biztonságuk miatt legmegfelelőbben a matematikai jeleket használhatjuk.

A geometria tételei nem istenbizonyítékok; de ezek az istenség legbiztosabb metaforái.

Albertus Magnus, aki Cusanus előtt vagy 200 évvel élt, jelentős teológus, Aquinói Szent Tamás mestere, a természetet nagyon sokoldalúan, közvetlenül, tapasztalati úton figyelte meg.

A természettudós feladata nem az, hogy mások híradásait egyszerűen átvegye, hanem hogy felkutassa a természet jelenségeinek okait.

Ezért gyűjtött kőzeteket, rendezett be növényházat, írta le a virágok porzóit, a rovarok idegeit. Tudta, hogy a Föld gömb alakú (talán ezt éppen a görögöktől tudta), Arisztotelészt nagy tisztelettel de – szemben a későbbi idők felfogásával – kritikával olvasta. Vegyészként örömmel tudtam meg, hogy alkimista ténykedése közben ő állított elő elsőként arzént: az auripigment nevű ércet szappannal hevítette, így redukálódott ki retortájában a tiszta elem. Persze pap és teológus volt mindenek előtt.

Minden tudomány szem, amellyel az ember Istent nézi.

Nem egyszerűen egy nagy tudású, szélesen érdeklődő emberről akartam itt anekdotázni. Arra szerettem volna példát találni, hogy volt idő és személyiség, akinek a számára nem hogy a szaktudományok nem különültek el, de a mai értelemben vett interdiszciplinaritás sem létezett. Egyetlen és összefüggő tudást ismert csak, azt igyekezett szorgosan gyarapítani.

Ennek az irigylésre méltó állapotnak az újkor tudománya aztán véget vetett. Éppen nem azért, mert a természettudomány halhatatlanjai korlátolttá váltak vagy elbutultak volna az idők során. Newton mindenkinél nagyobb alakja a klasszikus fizika kapujában áll, és talán mindörökre megszabja a természettudós gondolkodásának a rendjét. Azt is tudjuk róla, hogy lankadatlan alkimista is volt, azon felül alapos és mélyen, betű szerint hívő ismerője a Bibliának. Azonban szemmel láthatóan óvakodott attól, hogy ezt a sokágú tevékenységét egyetlen egységnek tekintse. Könyvei addig soha nem látott szabatossággal alapozzák meg az optika és a mechanika tudományát. Alkímiáról azonban egy sort sem írt, és alapos bibliai ismereteiből is csak egyetlen traktátusra futotta Dániel könyvéről és János Jelenéseiről. Gondolkodásában úgy látszik, elkülönült az, amit ma „newtoni” természettudománynak nevezünk attól, amiről mi is úgy véljük, kívül esik a természettudományos vizsgálódások körén. Ez a csodás elme ebben is, a természettudományok dehumanizálásában is megtette a végső lépést. Amiről ma színvonalas és színvonaltalan viták serege szól, hogy micsoda a tudomány és micsoda nem az, azt ő már nagy biztonsággal tudta. És a maga példáján némán felmutatta. Egyébként is igen hallgatag ember hírében állt.

Mert az ő ideje után a szabatos, a szigorú tudományok semmit sem akarnak már tudni érzelemről, sejtésről. A ráció és az empíria lett az úr. Mindannyiunk nagy hasznára természetesen. A newtoni annus mirabilistől máig eltelt 340 év eredményeit tapasztalatban, gondolkodásmódban, felderített törvényekben, hasznos és kényelmes alkalmazásokban a tudomány másképp soha nem érhette volna el. Ez volt ennek az ára.

Egy tudományos anekdota, amely két nagy emberről szól, már az olcsó komikum szintjén világítja meg ezt a helyzetet. A nagy matematikus, Euler, Szentpéterváron, Nagy Katalin cárnő udvarában élt, amikor a cárnő meghívására Diderot odaérkezett. Diderot-nak felvilágosult szabadgondolkodó híre volt (nyilván ezért is hívták meg), azonban a cárnő egyebek mellett az Orosz Ortodox Egyháznak is a feje volt, így valamit mégis tennie kellett. Erre a valamire Eulert kérte meg. Ő aztán egy nyilvános vitán így szólt volna:

Uram, a + bn = x , tehát Isten létezik. Kérem, válaszoljon!

Diderot zavarba jött és elmenekült. Az egyenletnek nincsen semmi értelme, ahogyan az anekdota se lehet hiteles. Euler komolyságával nem fért volna össze az ilyen bohóctréfa, Diderot pedig jól képzett matematikus volt. A történetet valószínűleg a XIX. század közepén fabrikálta egy angol matematikus. Az a jellemző, hogy elhitték, és azóta is idézgetik néha. Példájaként a matematika fölényének? A szaktudós pökhendiségének? A „bölcsész” meghunyászkodásának egy törtvonal előtt? A párbeszéd lehetetlen voltának? Egyik szörnyűbb, mint a másik. Jobb el se hinnünk ezt a mesét.

A helyzetet magát meg nem elhinnünk kell, azt rendre megtapasztalhatjuk valamennyien. Van, akit ez csillapíthatatlan felháborodással tölt el. Ortegát például, ő korának, a XX. század első felének természettudósát, aki igényes gondolkodóból szűkagyú mesteremberré lett, a tömegember őstípusának látja. Nem azért, mert keveset tud vagy mert az érdeklődését a szakterületének a korlátai közé szorítja. Furcsa módon ő épp az ellenkezőjét kifogásolja: az a gondja, hogy a kevéshez értő szakember sokhoz, mindenhez akar érteni, kompetenciáján kívüli területeken is véleményt nyilvánít. A mai természettudós

odáig megy, hogy erénynek tekinti, hogy semmiről sem tud semmit, ami kívül esik az általa művelt, szűk szakterületen, és dilettantizmusnak nevezi az átfogó tudás iránti igényt.

Így tudatlan ugyan a szakmáján kívül mindenben, mégis „fölényes a számára ismeretlen területeken”. Ez, Ortega szemében, a tömegek lázadásának legnyilvánvalóbb példája. Mert a kaptafája mellett ragadt, de kvalifikálatlanul a kaptafája fölé emelkedni akaró szakember is a maga kijelölt – egyébként önként vállalt – sorsa ellen lázad.

Ez kemény ítélet, és könnyű érvelni ellene. A múlt század nagy természettudósaira kell csak hivatkoznunk. Az antik filozófiában jártas Schrödingerre, a Goethéről értekező Heisenbergre, a klasszikus német filozófiára építő Einsteinre, hogy közvetlen művészi tevékenységüket ne is említsük: Einstein jó hegedűs, Heisenberg és Planck kiváló zongorista, Schrödinger jelentős költő volt. A minores között is számos-számtalan szép példát lehet találni.

Ez azonban a védekezés taktikája – már amennyire ilyen hadias kifejezés illik a szellem dolgaihoz. Azt is kérdezhetnénk, akár Snow Két kultúra gondolata szerint, hogy vajon a humaniórák művelői, alkotók és bírálók, mennyire tekinthetőek egyetemes gondolkodóknak. Ők mennyire tájékozottak abban,

ami kívül esik az általa művelt, szűk szakterületen,

és ha nem azok, párosul-e tudatlanságuk illő szerénységgel?

A rádiózás őskorában, 1930-ban Einstein beszélt erről egy adóállomás megnyitásakor.

Minden műszaki eredmény forrása a barkácsoló és töprengő kutató isteni kíváncsisága és játékszenvedélye meg a feltaláló alkotó képzelete.

Aztán halhatatlan neveket sorolt: az elektromágneses jelenségek alapjait Oersted és Maxwell, alkalmazásukat először Hertz és Bell ismerte fel, a rádiócsövet Liebens alkotta meg. Majd felháborodott:

Szégyellje magát mindenki, aki gondolkodás nélkül használja a tudomány és a technika csodáit és szellemileg nem fog többet fel belőle, mint a tehén annak a fűnek a botanikájából, amit jóízűen lelegelt. Gondoljanak arra is, hogy a technikusok valósították meg az igazi demokráciát. Nemcsak az emberek napi munkáját könnyítették meg, hanem mindenki számára hozzáférhetővé tették a legkiválóbb gondolkodók és művészek alkotásait, amelyeket nemrég csak egy kivételezett osztály tagjai élvezhettek, és így álmos tompaságukból felébresztik a népeket.

Egy nagyon igényes szellem fogalmazta meg itt, hogy mit követel gondolkodó embertársaitól. Vegyük észre, hogy nem kíván valami mérleget felállítani, kettős könyvelést vezetni a művészetek és természettudományok között, nem hasonlítja össze a humán és a reál területeket, se a szellemi igények, se a hétköznapi fontosság vonatkozásában. Ennél bölcsebb és szigorúbb: intellektuális lelkiismeretvizsgálatra kényszeríti hallgatóit.

Tapasztaljuk, hogy hiába tette, ahogy hiába teszi azóta is mindenki. Ez a kor nem az egységes világképé. Nem a tanulatlanság vagy érdeklődésünk hiánya okozza a szellemi tevékenységek most elpanaszolt szétszántását. Úgy látszik, nincs manapság erő és indulat vagy éppen lehetőség arra, hogy közös nyelvet találjanak a magukat gondolkodónak vallók.

Aki véglegesen és tökéletesen rosszkedvű, az úgy gondolja, hogy ezt már Ady is megmondta, és ennél persze százszor többet és ezerszer szomorúbbat is mondott a sokat idézett két sorban:

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,

Ady: Kocsi-út az éjszakában [1909]

Aki azonban hajlamos némi optimizmusra is, az éppen reménykedhet is. Talán ki-ki a maga fejében csak-csak össze tud illeszteni néhány szétrepedt cserepet.

Irodalom

  • Albertus Magnusról: A szentek élete; Wikipedia.
  • Cusanus, Nikolaus: A tudós tudatlanság. Fordította Erdő Péter. Budapest: Paulus Hungarus–Kairosz, [1999].
  • Euler–Diderot anekdota: The Euler-Diderot Encounter.
  • Ortega y Gasset, J.: A tömegek lázadása. Budapest: Nagyvilág Kiadó, 2003.
  • Orthmayr Imre: Polányi Mihály és a társadalmi evolúció elmélete. Polanyiana 11 (2002), 1–2. 115. p.
  • Partington, J. R.: A History of Chemistry. Vol. I–IV. London: Macmillan, 1961.
  • Platón: Állam. Platón összes művei. Fordította Szabó Miklós. Budapest: Európa, 1984.
  • Polányi Mihály: A tudomány köztársaságának politikai és gazdasági elmélete. Polanyiana 3 (1993), 8.
Polányi Mihály fiatalkori portréja
Polányi Mihály és Polányi Károly
Magyarok a világ tudományos-műszaki haladásáért, CD-ROM. ELTE-TTK–OMIKK, Budapest, 1999, 863. kép

Elegáns tipográfiai megoldások

Forrás

Művelődés – műveltség. A VIII. Közművelődési Nyári Egyetem (Szeged, 2006. július 3–7.) előadásainak szövege. Szerkesztette Török József. Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ Szeged, 2006. 3–6. p.