Kibernetikus katedrálisok

Tillmann József A.
kultúra, informatika, internet
szóelválasztás

Az első televíziót a grábóci kultúrházban láttam. A mozifilmek vetítésére is szolgáló színpad közepén, egy magas lábazaton állt a meglehetősen kis képernyőjű készülék. A hátsó sorokból alig kivehető kékes képeinek igézetében, a falu apraja-nagyja mégis rálátott a vetítőterem messzeségében pergő filmre, Tell Vilmos kosztümös történetén keresztül pedig távoli időkre szegezte tekintetét.

A távolbalátónak ez a sajátos megjelenése a színpad, illetve a vetítővászon előterében láthatóvá tesz egy folyamatot. Azt, ahogy a modern kultikus helyeinek láncolatában (a színház, a múzeum nyomán) előbb a mozi, a karteziánus bazilika (Vilém Flusser), majd pedig fokozatosan a televízió kerül a figyelem középpontjába. Annakidején a kultúrházban egy kivételes eseménynek voltam részese, melyben a televízió még közös kontempláció tárgya volt. Rövid, átmeneti tartózkodás után végérvényesen kikerült a bazilikából és családi kultuszok részévé: házioltárrá vált. Ez a folyamat egy közösségi kultusz fokozatos individualizálódását mutatja, ami vallások esetében is megfigyelhető. Ezen túlmenően azonban a technikai képben rejlő totalizáló tendenciát is jelzi: a sokak által közösen nézett mozi azért kétdimenziós, a vetítővászna azért áll egy síkfelületből (s ezért is „kartéziánusan”, vonalak mentén, sorokba rendezettek az ülőhelyek is), mivel csak így adódik a nézők számára hozzávetőlegesen hasonló látószög. Ha a nézőpont egyetlen személyé, akkor nem kell másra tekintettel lenni: a kívánatos képfelület ekkor a szemlélő köré boruló gömb. Vagyis a tendencia a technikai kép kiteljesedése felé tartó. Más folyamatok mellett így a közvetített látvány logikája is a háromdimenziós virtuális valóság, a kibernetikus katedrális irányába mutat.

Ennek elterjedése előtt egy sajátos közbülső létesítmény, a gömbmozi megépítésére is sor került: az 1986-óta a párizsi La Vilette negyed technológiaparkjában álló hatalmas Géode teljes belső fala egyetlen összefüggő vetítőfelület. (A nagy méret a gömbmozinál is, akárcsak a gótikus katedrálisok esetében, elengedhetetlen feltétele a tökéletes térillúzió megteremtésének.) Az építmény, bonyolult felvevő és vetítőberendezései ellenére mégis a korabeli falusi színpadon álló tévékészülékkel mutat hasonlóságot: átmeneti, kudarcba fulladt kísérletet jelent a teljes körű kollektív illúzió megteremtésére. A vízióban való tökéletes elmerülésben azonban éppen a nézők zavarják meg egymást: testi jelenlétük rontja az illúziót, és ha nem is fedi el mindig a kilátást, a másik puszta jelenléte a történés reflektálására, a látszat tudatosítására késztet.


A technikai kép és közvetítésének rendszere így nem pusztán tárgyi jelenlétével ékelődik ember és ember közé, hanem az illúzió tökéletesítésének igényével arányosan teremti meg és erősíti fel a másik „képből való kikerülésének”, eltávolításának vágyát. Az egyszemélyes computergenerált vízió, a virtuális valóság messzemenően kielégíti ezt az igényt. A gömbmozi ezért már megépítése pillanatában elavult, hiszen a cyberspace, a sisakszerűen felölthető személyes kibernetikus tér előzményeit már évtizedekkel korábban kifejlesztették. (A fejre montírozott képkijelzőt – írja Scott S. Fischer – a hatvanas évek végén Ivan Sutherland az MIT-n fejlesztette ki.) A halvaszületett találmány, a Géode megnyitásakor Paul Virilio, előre látván elterjedését, azt tanácsolta a Cahiers de cinéma olvasójának: ne menjen La Vilette-be, mert biztos lehet benne, hogy a Géode el fog jönni önhöz…

Nihil simulatio proficit

A későközépkor égbolton túlra kitekintő emberével szemben a későújkori ember saját eszközrendszereinek belvilágába merül. A kozmikus nyitottsággal ellentétben, a benne felhalmozott gigantikus adathalmazok dacára a virtuális világ zárt. Ennek a zárt beltérnek a mibenléte számomra akkor mutatkozott meg, amikor megláttam egy őspéldányát, Walter Pichler osztrák képzőművész Hordozható lakószobáját. Ez a hatvanas években készült mű egy képernyővel egybeépített, fejre, illetve vállra vehető készülékből áll, ami a virtuálvalóba merülő adatsisakját vetíti előre. A Hordozható lakószobával felszerelkezve leginkább egy gumiszobában, vagy – miként készítője tette – legfeljebb egy, az autószereléshez használatos aknában lehetett közlekedni. Ez ugyanis megóvta a valódi élek és kiterjedések iránt érzéketlenné vált használóját a keményebb összeütközésektől. Igaz, mozogni sem feltétlenül kellett, hisz Pichler alkotása a mindenség ígéretét hordozta: az otthonosságot, és a képablakon keresztül a világ végtelen hozzáférhetőségét.

Walter Pichler
Hordozható lakószoba

Ez a magántérbe zárkózás, melyet a médium segít elő s amelyet az őspéldány esetében még a metsző irónia aurája övez, ma, fejlettebb utódai esetében jellegváltozást mutat: A MUD-ok (Multi-User Dungeons vagy Dimensions) alapmetaforája a szoba – írja a Turing-Galaxisról szóló tanulmányában Volker R. Grassmuck – A MUD-ok alkotják a cybervilágok polgárainak antropomorf életterét. A mindenütt jelenlévő médium elidegenítő helynélkülisége révén alkalmat nyújtanak arra, hogy be lehessen rendezni egy otthonos helyet, egy lakószobát a mátrixban.

Ebbe a „lakószobába” már nemcsak bejut a külső világ, hanem ott kezelhetővé és befolyásolhatóvá is válik. Ez a „külső” azonban, akár virtuális, akár valóságos világszegletről van szó, kezelője számára szimulációként jelenik meg. A tapintás szimulációja terén tett előrehaladás után ez idő szerint az illatok illúziójának kialakítása áll a kutatás középpontjában. Ám a mégoly nagy képi felbontás ellenére sem válik valóságossá a háromdimenziósan és illatosított verzióban szimulált világ. Az itt soha nem lesz azonossá az ott-tal. A szoba, ahol a felhasználó magára ölti adatsisakját és a mátrixba merül, izolált magántér marad.

A médiumok összessége – mondja Peter Weibel – az embernek azt a kísérletét jeleníti meg, hogy az univerzumból való kitörést saját univerzumán belül szimulálja. A kérdés csak az, hogy a magunkra zárt közös- és magánuniverzumainkból való kitörés különféle szimulációi milyen eredményre vezetnek.

Nihil simulatio proficit; semmilyen szimuláció nem jár eredménnyel – írja Seneca 79. levelében. A korabeli szóhasználatban a simulatio az ember és ember közti közvetlen viszonyra, a színlelés, a tettetés, a megtévesztés várható következményeire vonatkozott. Az egymás- és önmegtévesztés előrehaladó technikáit látva a kijelentés jelenidejű érvényessége tűnik szembe. Ezt egyébként egy másik, a múlttal ellentétes irányba tájékozódó szerző, Stanisław Lem is alátámasztja: Intuícióm azt sugallja – mondja egy beszélgetésben –, hogy az internet több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.

A kiberkatedrálisok kora

Minden technológia vallásos – állítja Peter L. Wilson (aki olykor Hakim Bey néven adja közre munkáit). Számomra kijelentésének minden technológiára érvényes volta kérdéses ugyan, a Hálózat és a körülötte kibontakozott hiedelemvilág azonban egyértelműen vallásos jelleget mutat. Ennek jeleivel a hétköznapi nyelvhasználatban is találkozhatunk: amikor művészek munkáikat „felviszik az internetre”, vagy amikor az elektronikus pénzforgalomra vonatkozó kérdésre egy bankár azt válaszolja, hogy „a pénz a mennyekbe ment”, akkor egy Felfoghatatlan Felsőbb Hatalomra történik hivatkozás. A technikai transzcendenciának ez az emberfeletti világa azonban ennél jóval átfogóbb érvénnyel van jelen: mint a Földet körülvevő „reálisan létező” műholdhálózat dimenziója. (E hálózat Bill Gates szándéka szerint hamarosan további 800, a földfelszín „teljes lefedettségét” biztosítani hivatott műholddal bővül. Kereskedelmi-uralmi indítékból így válik valóra az SDI, a Csillagháborús tervek egyik fontos eleme.) Eme technikai transzcendencia másfelől mint a cyberspace megváltó valósága körül kibontakozott mitológia mutatkozik meg, amelyben a modernitás mítoszának szinte mindahány eddigi eleme összegződni látszik. Persze nem egy kikristályosodott, konfesszionális hitvilág ez, hanem a kötetlenség és tetszőlegesség szinkretikus szférája, amelyben a közlés korlátlan szabadságától a hozzáférhetőség egyenlőségén át a mindenkit mindenkivel összekötő általános testvériesülésig, sőt, azon túlmenően a végső korlátozó kötelék, a testtől való megszabadulás ígéretéig minden megtalálható.

Mindezek az elemek már korábban, a különböző technikai médiumokkal kapcsolatban is felbukkantak, ilyen széles körben és ennyire átfogó érvénnyel azonban még sosem. A virtuális valóság ezért is nevezhető kibernetikus katedrálisnak; olyan rendkívül összetett, a technológia csúcsát jelentő későújkori konstrukciónak tehát, melynek komplexitásához és kultikus jellegéhez csak a középkori katedrálisok hasonlíthatók.

Kibernetika és gótika

A kibernetikus katedrálisok persze inkább hasonlítanak szappanbuborékra mint gótikus székesegyházra. Vannak azonban olyan jellemzőik, s nem is a legesetlegesebbek, amelyek meglepő egyezést mutatnak. A kőből emelt katedrális, akárcsak kibernetikusan vezérelt mai válfaja, a korabeli tudás és csúcstechnológia terméke. Olyan kísérletnek tekinthető – írja a művészettörténész Max Dvořák –, mely az egész kultúra természetes és szellemi feltételeit az emberiség egységes szellemi szerveződéseként foglalta össze. A minden tudást tárlóiba összefoglaló Hálózat globális világának sem adható más leírása. Ezen túlmenően azonban struktúráik között is rendkívül erős hasonlóság áll fenn: a számítógéprendszerek egyre inkább integrálják a különböző kommunikációs csatornákat, a gótikus székesegyház pedig – Erwin Panofsky szerint –: struktúrájában is igyekszik mindazokat a főbb motívumokat szintézisbe fogni, melyek egymástól független csatornákon keresztül jutottak el hozzá.

Ez abból ered, hogy nemcsak a multimédia, hanem már a gótikus katedrális is egy Gesamtkunstwerk, melynek az ember mindahány érzékszerve a hatása alá kerül – és hatása alatt más világba kerül: a katedrálisba lépő 13. századi hívők közvetlenül az égbe emelve érzik magukat, írja Hans Sedlmayr a katedrálisról szóló tanulmányában. A minden érzéket lenyűgöző összhatás azonban akkor is, ma is, egyttal bizonytalanságot is kelt: kétséget támaszt – mind a tapasztalatok valósága, mind pedig a valóság és különböző vetületeinek megkülönböztetése iránt.

Az érzéki észlelhető és az érzékfeletti viszonya rendkívül bonyolulttá vált – állapítja meg a későközépkorról Max Dvořák. Ma a valóság és a valóság különféle szimulációinak viszonyában mutatkozik hasonló bonyolultság. A köztük való eligazodás pedig egyre nagyobb nehézséget jelent. (A folyamatban lévő fejlesztések még szövevényesebb jövőt sejtetnek: számítani lehet például arra, hogy az intelligens ágensekhez, a személyes megbizatással ellátható computerprogramokhoz hasonló jelenségek, melyek egyelőre még csak a Hálózaton intéznek ügyeket, előbb-utóbb holografikus hűségűvé válnak és a közterületekre is kikerülnek.)

A megtévesztő tökéletesség

A gótikus katedrálisok láttán a mai szemlélő hajlamos a középkor hitének nagyszerűségét és mindenre kiterjedő mélységét feltételezni. Magam is így voltam ezzel mindaddig, míg a korszak kutatói meg nem győztek ennek ellenkezőjéről: a technikai tudás és kivitelezés tökéletessége a keresztény hit válságával járt együtt. Sedlmayr szerint a katedrálisban a művészet csúcspontja a vallás válságával esik egybe. A a roppant méretek, a látvány és a fényhatások összessége nem feltétlenül a kontempláció elmélyültségét segítette elő, hanem valamiféle fenséges bódulatot váltott ki. A mennyei Jeruzsálemről alkotott elképzelések építészeti ábrázolása, gazdag szimbolizmusa így valójában – mai fogalommal élve – szimulációként hatott.

Figyelemre méltó, hogy ezeknek a nagy, zárt beltereknek az elterjedése, továbbá az egyidejűleg felerősödő szubjektivizmus a térszemlélet radikális átalakulásához vezetett: a szubjektivizmust legjellemzőbben a tér perspektivikus felfogásának kialakulása fejezte ki (Panofsky). A centrális nézőpont kialakulása a látásmód olyan fordulatát jelentette, melyhez fogható átalakulás alighanem csak manapság, a computer-képvilággal és a virtualitással bontakozik ki. Ennek során a perspektivikus szemléletet egy töredezett, mozaikszerű látásmód váltja fel. A gótikus és a kibernetikus katedrálisok közötti hasonlóság azonban legerősebben mégis összetevőik és tartalmaik komplexitásában mutatkozik meg.

A katedrálisok kultusza

A gótikus katedrálisok a maguk korában, s azon túlmenően még jó ideig, a legösszetettebb létesítmények voltak, s a falaik közt zajló keresztény kultusz vonatkozásgazdagsága csak növelte komplexitásukat, egészen a kimeríthetetlenségig. Összetettségük csak a kibernetikus katedrálisokéhoz fogható, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak architektúrájának komplexitása egy ideje már felülmúlja az előbbiekét. A hálózat és hordozóinak létesítményrendszere átszövi és orbitális pályákon körülveszi a Földet, belső architektúrájának, programjainak bonyolultsága pedig messze meghaladja a középkori épületterveket.

Egy tipikus gótikus katedrális felépítése, Amiens

Kultuszuk összevetése már korántsem ilyen egyszerű. A kibernetikus katedrálisok „fő-” és „oldalhajói” sokféle kultúra és magánkultusz gyakorlásának adnak helyet. A „főhajó” elején elhelyezkedő apszis, a tulajdonképpeni „szentély” és a benne folyó kultusz azonban könnyen azonosítható. Annál is inkább, mivel ténylegesen hajókban ölt testet: ez idő szerint az amerikai haditengerészet Ohio-típusú tengeralattjárói (és a velük összeköttetésben álló műhold- és számítógéprendszerek) alkotják a kibernetikus katedrálisok legbensőbb szentélyét. Ezek a katedrális méretű (170 m hosszú) építmények képezik (a bennük rejlő atomrakéták megatonnáinak és computer rendszereik megabájtjainak köszönhetően) a Magasságos Technológia, a High Tech csúcsát.

Ezek a tengeralattjárók (és fejlesztés alatt álló újabb változataik) a számítástechnika, a rakétatechnika, a hajózás stb. csúcstechnológiát egyesítő kollektív hadi/technikai kultusz legfőbb tárgyai. Ennek a kultusznak kreatív kutatók, leleményes technikusok és a hadi/gazdaságot működtető – újabban klasszikus hadművészeti munkákon nevelődő – menedzserek sokasága áldoz.

Ezt a tiszta háborút (Paul Virilio), mely erőszakos fejlesztést jelent és ezáltal fokozatosan minden földi életfolyamatot a technológiák függvényévé tesz, a szabad piac önszervező szerepével szokás magyarázni. A kultusz középpontja, a Pentagon of Power (Lewis Mumford) ennél valamivel körülhatárolhatóbbnak tűnik. Mindazok számára, akiket nem kápráztattak el a „szabad piac” dogmái – írja Richard Barbrook és Andy Cameron angol szociológus –, nyilvánvaló, hogy az amerikaiaknak mindig is volt állami gazdaság-tervezésük. Ezt védelmi költségvetésnek nevezték.

A szappanbuborék szépsége

A gótikus katedrálisok a fejlődés során egyre nagyobbá és egyre bonyolultabbá váltak, a túlméretezettség miatt befejezetlenek maradtak, esetleg összeroppantak; vagy építtetőik nem bírták a költségek terhét, vagy a kő nem bírta el a szerkezet súlyát. A kibernetikus katedrálisokat is fenyegeti ez a veszély a hálózat és egyes elemeinek növekvő szövevénye és fokozódó bonyolultsága folytán. Minél összetettebbé válik egy rendszer, annál sérülékenyebb lesz, annál inkább kiszolgáltatottja önnön működési zavarainak és külső környezetének. (Arról nem is szólva, hogy a „szentélyeiben” folyó halálkultusz hová vezet.)

A középkori és a kibernetikus katedrálisok fejlődéstörténete e ponton eltérő irányba mutat: a kőből épített katedrálisok, koruk szellemének analóg hordozóiként, még félresikerülten, romjaikban is megmutatnak valamit eredendő spiritualitásukból és nagyságukból. Ez feltehetően nem független a bennük folyó kultusztól, melynek középpontjában az Élet Kútfője áll. A kibernetikus katedrálisok digitalizált jeltömegeit ez a lehetőség nem fenyegeti. A szintetikus szappanbuborékok szétpattanása és hordozóik szétmállása után alighanem csak csillámló lemezdarabkák milliárdjai maradnak hátra. Ezeket az esetlegesen fennmaradó utódkultúrák legfeljebb csak szépségük miatt, ékszerként lesznek majd képesek értékelni.

Tillmann J. A.: Távkertek
Forrás

Tillmann J. A.: Távkertek. A Nyugalom tengerén túl. Budapest: Kijárat Kiadó, 1997. (TEVE könyvek, 5.)