Igaz, hogy fura figura volt. Csupa gubanc az egész feje, bozontos haja, bozontos szakálla, vastag, göbös orra, cvikkerrel nyergelve, s egy pepita nadrágja, melyet apám is látott rajta gimnazista korában. És igaz az is, hogy a matematikának volt tanára, s ilyenformán kész ellenség. Valamint az se hazugság, hogy aki egyszer nála elégséges tanuló hírébe keveredett, az fújhatta a leckét, mint a miatyánkot, s bebiflázhatta a példát az utolsó tizedestörtig, mégse kapott jobbat, mint elégségest, míg akit kedvelt… Mindegy! mégse kellett volna annyi csúfot űznünk belőle.

Képzeljék csak el. Az volt a szokása, hogy mindenkinek, aki köszönt neki, a legutolsó fényesorrú diáknak is, leemelte a kalapját:

— Áászógáá! — mondta furcsán, és sohase nézett rá, akinek köszönt, hanem valahogy ájtatosan előre a földre.

Hát mi úgy tettünk, hogy a lecsikorgóbb reggel nyolcórai hidegekben megvártuk őt az utca elején, s úgy álltunk sorba kis közökben egymástól, s folyvást köszöntünk, hogy szegény öreg vissza nem tudta tenni kalapját fejére a gimnáziumig. Akik már köszöntünk, előre szaladtunk és újra köszöntünk.

— Áászogáá, áászogáá, áászogáá! — mondta szegény fáradhatatlan.

Bennünket négyünket: engem, meg a szomszédomat, Méder Károlyt s hátunk megett az utolsó padban Filipánt, egy nagy lomha oláh fiút, meg Kelemen Pistit, úgy is hívott Ákombák elég találóan: „a rothadt almák családja”. Mivelhogy általunk romlandó a többi.

Ha egyébbel nem macerálhattuk szegényt, hát mozdulatlan, figyelő képpel ültünk a padban, szemtől szembe nézve Ákombákkal, s anélkül, hogy szájunkat mozgatnánk, valahogy mint a macska, torkunkból doromboltunk. Tűrte mindig sokáig. Ha megállt magyarázat közben s felfülelt: elhallgattunk. Ha felpattant egyszerre türelmét vesztve, s veszettül villogó szemmel tátogott s ordította: — Ki dirimbál folyton!? — és csapkodott, dühösködött, lármázott, akkor mi is hatványozottabban dajnáltunk. Ha hirtelen elhallgatott: mi is. Ha megint csendesebben beszélt: mi is úgy. — Fújjad! — lökött oldalba szomszédom: — Hej, Bözsi, Bözsi, Bözsi, hej Bözsi a kapuba-umá-umá-umá-umá-umá…! Így folyt egész órán.

Sok volna elsorolni leleményes gazságainkat. Hogy ágyúztunk ki füstöt a kályhából. Hogy pockoltuk fel a katedra dobogóját, hogy ledobbanjon, s porfelleg kavarogjon. Szörnyű kényszer volt rajtam kezdettől fogva az iskola, de szavamra! Ákombák óráira úgy mentem mindig, mint a színházba. Kivált pénteken délután 3—4-ig, télen, amikor már setétül ilyenkor, s mi még hozzá mindenféle ürüggyel: hogy huzat van, meg mittudomén, az ablakokat felraktuk nagykabátokkal, amennyire csak lehetett, s a homályban egész hangversenyeket rendeztünk, hajigálóztunk, verekedtünk s pukkadoztunk. Szinte sajnáltuk, mikor csengettek.

Volt egy Macskássy nevű az osztályban. Ez teljes hűen tudta utánozni Ákombákot. Hangját, mozdulatait. Tízperceken mindig előadásokat tartott közhahotára. Hárman, négyen is írtuk óra alatt Ákombák minden kiejtett szavát, hogy Macskássynak új anyaga legyen. És torzképek készültek… Sok volna elsorolni.

Elég annyi, hogy a jobb érzésű fiúk, egyik is, másik is, felszólaltak, hogy túlságba mennek már a tréfák, s tanácskozások folytak, hogy végüket kell szakítani. Közelegtek a nagyismétlések, s kilátás volt közelébb egy főigazgatói látogatásra. Összes tanáraink vészharangoztak már neki jóelőre. Egyszóval a jobb érzésű fiúk kezdeményezése megmozdította az osztály lelkiismeretét, s közakarattal elhatároztuk, hogy ezentúl Ákombák óráin kifogástalan viselkedünk.

Így is történt. Ákombák nem tudta mire vélni a nagy csendet. Nyugtalankodott, újabb gazságot gyanított. Ám egy idő múlva jobban-jobban megsejtette, s szívesen vette tudomásul a dolgot. Hálás akart lenni, jól láttuk. Még óra közepén helyre küldte a felelőket, s kettőnek, akik egy kukkot se tudtak, azt mondta, most nem ír kalkulust. Aztán tudomásunkra hozta, hogy új fejezetéhez érkeztünk a matematikának: a logaritmusokhoz. Ámbár előirányzat szerint csak jövő órán tértünk volna erre az új fejezetre, mert még hátra lenne egy rész az előző fejezetből, s nem is a legkönnyebb, de ezt most elengedi.

— Hiszen nem fog ártani — úgymond —, ha egyet-mást megbeszélünk az új fogalomról, a logaritmusokról.

— Köszönjük, tanár úr! — zúgtunk, s láthatólag boldoggá tettük vele az öreget. Annyira, hogy bizalmasan elbeszélte nekünk, miképp ő a logaritmusokat olyan fontos és érdekes ágának tartotta a matematikának, hogy már tartott róluk egy igen érdekes felolvasást, volt állomáshelyén, Kanizsán, ahonnan húsz éve idehelyezték.

— Szép tárgy a matematika — tette hozzá —, csak persze nem a tökkelütötteknek.

— Úgy van! — zúgtuk, s az öreg elégedetten nevetett.

— Hát — helyezkedett el most már végleges előadásnak —, hát kezdjük el csak, hogy sajátképp mire is való az a logaritmus?…

— Semmire! — szólt bele egyszerre a csendbe egy öreg-basszus a leghátsó padból, s Filipán lebújik a pad alá, mintha valamit keresne.

Vége volt! A padokra feküdtünk, úgy kacagtunk elnyúlva, s Filipánt nyilvánosan ütni, püfölni, döfölni kezdtük a szomszéd padokból. — Vén akasztófa oláh! — és pukkadtunk ki a kacagástól.

Többen felszólaltak:

— Csend legyen! Mit mondtunk? Ne szemtelenkedjetek!

Hanem Ákombák ezúttal nem lármázott, nem tátogott — vésztjóslóan kihúzta a katedrafiókot, kicsapta belőle az osztálykönyvet az asztalra, és fennhangon kezdte diktálni magának:

— Filipán Vazul eeeeee, folyton-folyvást belebeszél, folyton a tanár előadásába eeee… Hasz-szontalan, szem-telen! — s visszacsapta a könyvet a fiókba. — Majd lesz gondom rá a konferencián.

Erre már Filipán se találta olyan mulatságosnak a tréfát. Hol savanyú, hol elborult, meg újra kacagó s megint sápadtra vált semmilyen kifejezésű pofája, miközben felállt s mentegetőzni kísérelt.

— Kérd meg! Kérd meg! — súgták neki mindenfelől. — Sírjál, Filipán! — javasolták.

Csakugyan Filipán leborult a padra, és elkezdett keservesen zokogni. Benyálazta a tenyerét, s bekente szemeit jó nedvesre.

— Sír, tanár úr! — mondták többen. — Szegény fiú, elveszti a tandíjmentességét. Tessék megengedni neki, tanár úr! — esdekeltünk, s Filipán is felemelte könnytől ázott arcát.

Addig-addig, míg rávettük Ákombákot, s kihúzta az osztálykönyvből.

Nem tudom már, ezután történt vagy megelőzte, hogy én is összeakasztottam Ákombákkal. Tudom, valaki a táblánál nyekergett, a fiúk legtöbbje jegyezett, én pedig szokás szerint adtam-vettem, szórakoztam, csereberéltem szomszédommal a padban.

— Folytassa hát az a pimasz Nagy Ferenc! — hallom egyszerre nevemet a katedráról.

Persze azt se tudtam, miről van szó. Felugrottam gépiesen, s kábulatban mentem ki a táblához. Csak ott eszméltem rá, hogy meg vagyok sértődve a „pimasz” jelző miatt. Egyszerre indulatba jöttem, s kiálltam szemtől-szembe Ákombákkal:

— Kikérem magamnak! Én nem vagyok pimasz! Felmegyek az igazgatóhoz!

Ákombák, mint mindig, ha nyíltan szembeálltak vele, vagy éppenséggel az igazgatót emlegették — megrökönyödött.

— Hm, hm! — csóválta fejét tétovázva —, milyen önérzetes lett egyszerre. Hogy ő nem pimasz. Csak tessék helyre menni! Nem tudja folytatni — vágta ki magát.

— Kérem! — erősködtem vadul szemközt nézve vele.

Csakhogy azalatt a többi mindenféle pofát vágva rám a padokból, nem bírtam megállni, hogy félre ne kacagjak.

— Induljon helyre! — rivallt rám ekkor Ákombák, s már a padban ültem, mikor újra csóválni kezdte fejét: — De milyen önérzetes lett egyszerre! Nézze meg az ember! — mondta, és utánozhatatlan fejtartással tátotta félre foghíjas száját. — Szörnyűséges! Nem szeretnék egy erdőben találkozni egy ilyen Nagy Ferenc-féle elvetemülttel. Talán képes lenne bántalmazni a tanárt.

Annyit elértem, hogy nem írt be jegyet. Röhögtünk is rajta óra végén eleget.

Jött a főigazgató kétségtelen. Minden osztályban mosták az ablakokat, súroltak, sikároltak, s csakugyan egy nap a fődiri megjött.

Délelőtt három órát szerencsésen átvádoltunk, nem jött be. Látszott a tanárokon is a szurkolás. Negyedik óra matematika volt.

— Biztos bejön. Láttam, idemutattak! — rontott be a vészhírrel tízperc után a folyosón leskődő Fränkel nevű kis veres zsidófiú.

Csakugyan. Ákombák még jóformán be se írta a hiányzókat, nyílik az ajtó, s be rajta a fődiri. Nyájas, galambősz, rózsaszín bácsi, aranykeretes szemüveggel, lilaszínű zsakettban. Sarkában a diri, szúró szemeivel, hosszú bajuszával, mivelhogy a szakállából is pedert hozzá egy darabot. Ákombák nagy sebbel-lobbal szalad le elibük a katedráról, s miután kezet fogott velük, szokása szerint idegesen kabátja szárnyába törülte kezét. Azalatt a fődiri már helyére is ült a katedrán, és síri csöndben, egyet-mást kérdezve, lapozni kezdte az osztálykönyvet. Lapozta, lapozta, s mintha csinálmány volna, sorban kihívott hármunkat: Filipánt, Méder Károlyt és engem. Filipán felhágott a dobogóra, mi Károllyal lent maradtunk. Éreztem, hogy szorul el a gyomrom tájéka, s mászik arcomra a sápadtság.

Filipán kezdte a példát. Éppolyan reszketeg hangon, mint apja, a kántor a vecsernyén énekel. El is jutott addig, míg fel volt írva a feladvány. Itt elakadt s nyögött.

— Segítsen neki, fiam — mutatott Méderre a fődiri.

Most már ketten nyögtek.

Annál folyékonyabban háborgott Ákombák:

— Kérem szépen, főigazgató úr, éppen jól méltóztatott eléállítani az osztály legjavát. A főkolomposokat! Folyton prüsszögnek, folyton dirimbálnak egész órán, zavarják a tanárt az előadásban, folyton belekotyognak a matematikába. Mire való a logaritmus? Semmire! azt mondja! Hasz-szontalan, szemtelen. A többieket is ezek rontják el!…

Szeme villogott hozzá, mint az őrültnek, s hadonászott. Látszott: minden keserűsége, haragja, bántódása, bosszúja utat akar most találni bensőjéből, s reszketett a szája, mint a híd, amire tömegesen tódulnak, s mindenki egyszerre tolakszik, feltartóztathatlan. Fel-alá futkosott az osztály előtt, s többször szavába vágott a főigazgatónak.

— Folytassuk, tanár úr. Azt mondja a főigazgató úr — szólt közbe a diri, s látszott, nem valami kellemesen érinti őt Ákombák magaviselete.

„Na most én!” — döbbent nagyot bensőmben, s az izgatottságtól hol komor, hol elmélyedt, hol csudálkozó meg rosszalló pofákat vágtam, hogy Filipánék nem tudják a példát.

Mert itt kell elmondanom, hogy előző nap délután, rendes tanyánkon, egy oláh kosztos fiú lakásán, ahol minden folyt, épp a tanulást kivéve — előző nap ott volt Erdei, egy jeles tanuló s hogy, hogy nem, vitába elegyedtünk vele a másnapi számtanpéldán. (Persze időszerű volt a fődiri miatt.) Elég az hozzá, hogy én, a henyék gyöngye, annyira vittem, hogy otthon, este leírtam a feladvány felét, másik felét pedig most tízpercen. Egyszóval el voltam készülve, s ez már alig fért meg bennem. Itt-ott, hogy közbe nem kiáltottam.

Most intett a fődiri. Felhágtam a dobogóra, s kiragadtam Károly kezéből a krétát meg a szivacsot.

Hát Ákombák, be sem várva, hogy belekezdjek, még csak most fogott neki dühös ócsmálkodásának:

— Itt a főprüsszögő! — azt mondja. — A főpimasz! Folyton prüsszög, folyton dirimbál. Zavarja a tanárt. Haszontalan! Buta! Semmit se tud, és fenyegetni akarja a tanárt!…

— Folytassuk talán, tanár úr — szólt közbe újra a diri, s azt hiszem — habár nem látszott rajta —, a fődiri is furcsállhatta egy kicsit magában Ákombák viselkedését. Az egész biztos, hogy nem volt tisztában, mit jelentenek furcsa szólamai: „dirimbálni”, meg „prüsszögni”. Be sem várta Ákombák ez újabb kitörése végét, felém fordult s a táblára.

És itt következett, hogy én hozzáfogtam a feladványhoz s ment, mint a karikacsapás. Még én magam is jónak láttam közbe-közbe egy kis műtöprenkedést.

— Na, most folytassa, fiam — vette elé újra Filipánt a példa felénél a fődiri, aztán Károlyt és újra engem, s nekem újra fényesen ment.

— Mennyi, mondjad? Hogy kell? — szurkált Károly, míg Filipán nyöszörgött, de én azt színlelve, hogy félek, meg ne lássa a fődiri, úgy súgtam, hogy ne értse, s mikor rám került a sor, kivágtam a fődirinek, mint a két ászt.

Ákombák ezalatt sem szünetelt becsmérlésünkben, ahogy valamelyik elakadt, rögtön elölről kezdte hánytorgatni sérelmeit. Még olybá tűnhetett, hogy ő maga zavarja bele néha Filipánt, meg Károlyt. Jól láttam, elégségest írt neki a fődiri, mikor helyre küldte őket. Engem azonban óra végéig nyaggatott. Kihítt társamnak egy jó tanulót, s ő maga adott fel példát. Hiába, szerencsém volt. Olyan tétel volt, mely már annyiszor előfordult, hogy a legyek is zümmögték az ablakon, s a kréta magától rájárt. A fődiri egy hatalmas jelest húzott be tintával a nevem után. Tiszta bukásra álltam, s minden évnegyedben meg voltam róva.

Most felállott a főigazgató s vele mindenki.

— Hogy van megelégedve tanár úr az osztály előmenetelével? — tette meg a szokásos kérdést.

Ákombák elölről kezdte:

— Folyton prüsszögnek! Folyton dirimbálnak. Zavarják az előadást. Haszontalan! Szemtelen! Pimasz! Fenyegetik a tanárt… — Álla reszketett, szemei gyilkosan forogtak, minden keserűsége, bántódása, szenvedése utat akart találni, s ugrálása, acsarkodása kirívó ellentét volt a komoly, mozdulatlan osztállyal. A diri félrenézett, s a főigazgató három ízben is kitátotta száját, meg újra becsukta. Végre szóhoz jutott:

— Sajnálattal hallom, kedves fiaim, hogy a tanár úr ilyen véleménnyel van Önök felől, és nem is akarom elveszteni a reményt, hogy ez a jövőben meg fog változni. Nem is akarom mondani, hogy nincsenek Önök közt kivételek, akiket nem illethet szemrehányás. De kedves fiaim, eszükben kell tartani, hogy itt, e helyen csupa kivételekre van szükség. Komoly és munkás férfiakra, akik majdan szeretett hazánk hasznos polgárai lesznek. Aki pedig itt, az iskola padjain meg nem tanulja kötelességét, hogy mivel tartozik a szüleinek, mivel tanárának, mivel önmagának, az nem fogja megtanulni az életben sem, az nem fogja…

Büszkén, felvetett fejjel hallgattam a főigazgató fennkölt szavait. Forróságok s hidegek szaladgáltak végig váltakozva rajtam, s úgy éreztem, mintha fejem búbjából dicsfény sugárzanék.

Ákombák a katedra mellett állott. Levette szemüvegét, s imént izzóan forgó szeme vakon, kimerülten, szenvedően pislogott.

Csengették. A fődiri indult előre, sarkában a diri, utánuk Ákombák. Én nyitottam előttük ajtót, s mikor kinn voltak, kinéztem utánuk a folyosóra is. Ákombák most is fél lépéssel elmaradva ballagott a másik kettő mellett, s akkor ott, egy pillanatra, felrebbent bensőmben a lelkiismeret.

Utánuk kellett volna szaladnom, s beismernem a fődiri előtt, hogy piszok ember vagyok, s bocsánatot kérnem előtte Ákombáktól. Miért nem tettem meg ezt? Miért mentem vissza röhögve, féllábon forogva, hejehujázva a többiek közé?