Bouvard és Pécuchet

Gustave Flaubert
Részlet
Fordította Tóth Árpád
természetrajz, csillagászat, biológia, növénytan, mezőgazdaság, geológia, ásványtan, meteorológia, őslénytan, vegytan, anatómia, orvosi fiziológia, gyógyszertan, orvoslás

Flaubert regényéből az első három fejezetet választottam ki; pontosabban, az első kettőt teljes egészében, míg a harmadikat az utolsó két és fél oldal kivételével. Az első fejezetben megismerjük a két főszereplőt, míg a továbbiakban elméleti és gyakorlati botladozásaikat a természeti tudományokban. Az érintett területek a következők: természetrajz, csillagászat, biológia, növénytan, mezőgazdaság, geológia, ásványtan, meteorológia, őslénytan, vegytan, anatómia, orvosi fiziológia, gyógyszertan, orvoslás. (Ami viszont látványosan hiányzik, az a matematika és a fizika.)

Tény, hogy a regény bővebb természettudományos ismeretek nélkül is élvezetes olvasmány. Ugyanakkor feltételezhetjük, hogy Flaubert kortárs olvasói számára jórészt ismertek voltak a műben megemlített személyeket, hiszen közülük sokan kortársaik, ráadásul a kor divatos irányzatainak szószólói voltak. Megkönnyítendő, hogy betekintést kapjunk a kor gondolkodásába, az idézett részt jegyzetekkel és illusztrációkkal láttam el. A jegyzetek kizárólag a fő szöveg jobb oldalán található sávban helyezkednek el, hogy semmiképp sem zavarják meg a folyamatos olvasást. Elkészítésükhöz számos más forráson kívül végig használtam a Les dossiers de Buvard et Pécuchet honlapot. Sokat segített, hogy a 18–19. századi francia nyelvű szakirodalomból számos kötet hozzáférhető a Google digitalizálási projektje által.

A regény magyar szövegváltozatához Tóth Árpád fordításából indultam ki, de a szöveggondozás során végig figyelembe vettem az Európa-kiadás szövegváltozatát is. Néhány esetben az eredeti francia szöveghez kellett visszanyúlni, melynek értelmezéséért Saly Noéminek tartozom köszönettel.

A szerkesztő

szóelválasztás
Fontaine du Chateau d’eau, Paris, postai képeslap, 1840

I.

A harminchárom fokos hőségben a Bourdon bulvár teljesen kihalt volt.

Odább, két zsilip közé zárva, a Saint-Martin csatorna egyenes vonalban nyújtóztatta tintaszínű vizét. Rajta egy fával rakott hajó, a parton két sor hordó.

A csatornán túl, ácsudvarokkal váltakozó házak közt, a tiszta ég nagy ultramarin lapokban vágódott elő, s fehér homlokzatok, palatetők, parti gránitkövek ragyogtak a nap vakító tüzében. Messziről zavaros zaj szűrődött a fülledt légbe – mindent a vasárnapi tétlenségnek és a nyári napok szomorúságának zsibbadása ült meg.

Két férfi tűnt föl.

Az egyik a Bastille felől jött, a másik a Jardin des Plantes irányából. A magasabbik, aki vászonruhát viselt, hátratolt kalappal lépkedett, kigombolt mellényben, nyakkendőjét a kezében tartva. Az alacsonyabbik, akinek a teste gesztenyeszínű, hosszú kabátba volt bujtatva, hegyes ellenzőjű sipka alatt görnyedt.

Amint a bulvár közepére érkeztek, egyszerre ültek le mind a ketten, ugyanarra a padra.

Meg akarták törülni a homlokukat, s ezért mindegyik letette a fejfedőjét, ki-ki a maga oldalára. Az alacsonyabbik ezt a beírást vette észre szomszédja kalapjában: Bouvard; a másik viszont kényelmesen olvashatta ki a hosszúkabátos sipkabéléséből, hogy: Pécuchet.

– Nini – szólalt meg – erre mind a ketten rájöttünk, hogy tudniillik a nevünket a kalapunkba írjuk.

– Istenem, hát persze, az enyémet könnyen elcserélhetné valaki a hivatalban!

– Az enyémet is. Üzletben dolgozom.

Most végignézegették egymást.

Bouvard szeretetreméltó külseje mindjárt nagyon megtetszett Pécuchet-nek.

Folyton hunyorgó, kékes szemei mosolygóvá tették élénk színű arcát. Magas elejű nadrágja, mely bokában redősen hullt alá hódcipőire, feszesen simult meg a has táján, s előrebuggyantotta az ing türemlését. Abban, ahogy szőke haja már magától lenge fürtökké bodrozódott, volt valami gyermeki báj.

Szája szögletéből egyre füttyformán fútta ki a levegőt.

Pécuchet komoly megjelenése mély hatással volt Bouvard-ra.

Rá lehetett volna fogni, hogy parókát visel, olyannyira laposan tapadtak magas koponyájához fekete hajcsomói. Arca csupa profilarc volt, mélyen lehorgadó orra miatt. Könnyű gyapjúból készült furulyanadrág takarta lábszárait, melyeknek hosszúsága nem állt arányban a derekával. Hangja erős volt és öblös.

Fölsóhajtott:

– Milyen jól volna valahol künn élni!

De, Bouvard szerint, a város környéke elviselhetetlen a kis korcsmák lármája miatt. Pécuchet ugyanezen a véleményen volt. Mindazáltal kezdte már unni a fővárost. Bouvard szintén.

S szemük sorra kalandozta a téglarakásokat, a vizet, ahol egy köteg szalma himbálózott, egy gyárkéményt, mely a láthatáron ágaskodott. Csatornák bűze ütött orrukba. Más oldalra fordultak. Ott az állami magtár falai meredtek eléjük.

No de igazán (és Pécuchet nagyon meg volt lepve), az utcán még nagyobb a hőség, mint otthon, az ember lakásán!

Bouvard azt tanácsolta, hogy vesse le azt a hosszú kabátot. Hogy mások mit szólnának? – ő bizony nem törődnék ilyesmivel!

Egyszerre csak egy részeg ember dülöngélt végig cikcakkos vonalban a gyalogjárón. A munkásokról kezdtek beszélni, s belekeveredtek a politizálásba. Nézeteik egyeztek, bár Bouvard mégis mintha kissé liberálisabb lett volna.

A kocsiút kövezetén kerekedő porfelhőből vasak zörgő zaja tört elő: három bérkocsi-bárka igyekezett Bercy felé, bokrétás menyasszony-tartalommal, fehér nyakkendős polgárokkal, hónaljig szoknyában csücsülő hölgyekkel, meg vagy két-három fiatal leánnyal és egy kollégistával. A lakodalmi menet a nőkre irányította Bouvard és Pécuchet csevegését: frivolnak, civakodónak, önfejűnek találták őket. Mindazáltal gyakran különbek a férfiaknál; olykor persze annál rosszabbak. Akárhogy is, jobb nélkülük élni; ami Pécuchet-t illeti, ő agglegény is maradt.

– Én özvegy vagyok – mondta Bouvard –, gyermekeim nincsenek.

– Talán így a legjobb az Ön számára… Noha a tartós magányosság elég szomorú dolog…

A vízparton kisvártatva egy utcai lány tűnt föl, egy katona kíséretében. Sápadt, fekete hajú, himlőhelyes nő volt, rádőlt a hadfi karjára, s rossz papucsait vonszolva, riszálta csípőjét.

Amint távolabb került, Bouvard holmi obszcén megjegyzést kockáztatott meg. Pécuchet igen elpirult, s nyilván, hogy ne kelljen felelnie, szemével egy pap felé intett, aki éppen arra haladt.

A reverenda lassan vonult tovább a gyalogjárót szegélyező sovány szilfák során, s Bouvard, mihelyt nem látta többé a háromszögletű kalapot, megkönnyebbült sóhajjal tüntetett, mivel ki nem állhatta a „jezsuitákat”. Pécuchet, noha nem találta őket hibátlanoknak, mégis tisztelni valónak vélte a vallást.

Közben leszállt az esthomály, s a szemközti ablakokon fölhúzták a redőnyöket. Az utca népesebb lett. Hetet kongattak.

Csevegésük kiapadhatatlanul folyt, anekdoták és megjegyzések, filozófiai elmefuttatások, s egyéni vélekedések követték egymást. Mindennek elmondták a közútkezelői testületet, a dohányjövedéki hivatalt, a kereskedelmet, a színházakat, a tengerészetünket, s általában az egész emberi nemet, mint olyan férfiak, akik sok keserves tapasztalaton mentek már keresztül. Miközben egymást hallgatták, új meg új, elfelejtett emlékek jutottak eszükbe. És noha már túl voltak a naiv érzelmi bőség korán, valami új öröm támadt bennük, valami új kivirágzás, a régi indulások gyöngéd lírája.

Húszszor is fölkeltek, meg leültek; végigsétálták a bulvárt a fölső zsiliptől az alsóig; mindannyiszor el akartak válni, de nem volt rá erejük, mintha varázslat tartaná vissza őket.

Végre mégis elbúcsúzkodtak, szorongatva egymás kezét, mikor Bouvard egyszerre csak így szólt:

– Ejnye, hiszen együtt is ebédelhetnénk!

– Nekem is ez járt a fejemben! – válaszolta Pécuchet. – Csak nem mertem előállani vele!

S hagyta, hogy a másik magával vigye egy kis vendéglőbe, mely az Hôtel de Ville-lel szemben volt, s ahol jól főztek.

Bouvard rendelt.

Gustave Flaubert
(1821–1880)
francia író,
a lélektani regény legnagyobb mestereinek egyike
A Génius-kiadás borítója
A Flaubert művei köteteinek borítói
A regény egy francia és egy angol kiadásának borítója

Pécuchet nem szerette a fűszeres ételeket, amelyek gyomorégést okozhatnak. Erről orvosi vitát kezdtek. Aztán a tudományok hasznosságát dicsőítették: mennyi mindent lehetne tanulni, mily kutatásokat eszközölni!… ha ráérne az ember! Sajnos, a kenyérkereset elnyeli az időt; és elámulva tárták ki karjaikat, csaknem összeölelkezve az asztal fölött, mikor kiderült, hogy mind a ketten írnokok: Bouvard egy üzletben, Pécuchet pedig a tengerészeti minisztériumban, ami viszont ez utóbbit nem gátolta abban, hogy esténként némi időt ne szenteljen az önképzésre. Hibákat jegyzett meg Thiers1 könyvében, s a legnagyobb tisztelettel beszélt bizonyos Dumouchel tanár úrról.2

Bouvard viszont egyéb téren volt előnyben. Hajból font óralánca, valamint az a mozdulat, amivel a hagymás-olajos mártást keverte, a jártas világfit árulta el, s szalvétáját hónaljába gyűrve, evés közben elmés megjegyzésekkel mulattatta Pécuchet-t. Pécuchet furcsán nevetett, hosszú időközökben ki-kibuggyanó, egyenletesen mély hangon. Bouvard viszont csengőn, megszakítás nélkül kacagott, fogai kilátszottak, válla megrázkódott, s a vendégek visszafordultak rá az ajtóból.

Az étkezés befejeztével máshová mentek feketézni. Pécuchet, a gázcsillárokat szemlélve, a fényűzés túlzásait rótta meg, majd megvető kézmozdulattal hárította el az újságokat. Bouvard türelmesebb volt irántuk. Általában, szerette az írókat, s fiatalabb korában hajlamot érzett a színészetre.

A billiárddákóval meg két elefántcsont golyóval egyensúlyozási mutatványokat próbált utánozni, amilyeneket egyik, Barberou nevű barátjától látott. A golyók mindannyiszor a padlóra estek, s a vendégek lábai közt messzire elgurultak. A pincér, aki minden esetben utánuk iramodott, s négykézláb mászkált a padok alatt, végre is megsokallta a dolgot. Pécuchet összeveszett vele, s mikor a gazda is közbelépett, annak a mentegetőzéseire sem hallgatott, sőt a fogyasztott italt is leszólta.

Majd azzal az indítvánnyal állt elő, hogy az estét kettesben, békésen, az ő lakásán fejezzék be, amely egész közel van ide, a Saint-Martin utcában.

Mihelyt megérkeztek, színes kelméjű zubbonyfélébe bújt, s elkezdte a házigazdaságot.

  • 1 Marie Joseph Louis Adolphe Thiers (1797–1877) – francia államférfi, köztársasági elnök, történetíró. A Nagy Francia Forradalom történetét ismertető alapvető műve az
    Thiers, A.: Histoire de la révolution française. Párizs, 1823–27.
  • 2 Jean-François-Adolphe Dumouchel (1804–1870) – az „Académie de Douai” felügyelője. Több pedagógiai tárgyú könyv szerzője.

A szoba kellős közepét egy fenyőfa íróasztal tette veszélyessé a szögleteivel, körös-körül pedig kis állványokon, a három széken, egy ócska fotelen, meg összevissza a szoba sarkaiban könyvek hevertek: pár kötet Roret lexikon3, A magnetizálás vezérfonala4, egy Fénelon5, s egyéb antikvár töltelék: nagy halom irományfélének, két kókuszdiónak, különböző régi pénzeknek, egy török feznek és néhány kagylónak a társaságában, amelyeket Dumouchel hozott ajándékba Le Havre-ból. A valamikor sárgára festett falakat porréteg gyapjazta be. A cipőfényesítő kefe az ágy szélén hevert, ahonnan lecsüngött a lepedő. A tetőn nagy, fekete foltot lehetett látni, a lámpafüst nyomát.

Bouvard, nyilván a szag miatt, engedelmet kért, hogy kinyithassa az ablakot.

– Kiröpülhetnének az írások! – tiltakozott Pécuchet, aki különben is veszélyesnek tartotta a légvonatot.

Azonban ő maga is fuldoklott ebben a kis lyukban, melyet reggel óta egészen átjárt a pala háztető forrósága.

Bouvard tanácsot adott:

– Az ön helyén nem viselnék flanell alsót!

– Hogy képzeli ezt?

És Pécuchet leszegte a fejét, már a lehetőségétől is rettegve annak, hogy nem lesz testén a gyapotmellény.

– Jöjjön, kísérjen le – kezdte újra Bouvard –, a friss levegő jót fog tenni önnek.

Pécuchet végre újra fölhúzta – némi dohogások közben – a cipőit:

– Ön valósággal megboszorkányoz, becsületszavamra!

S egészen hazáig kísérte Bouvard-t, aki pedig messzire, a Béthune utca sarkán lakott, a La Tournelle híddal szemközt.

Bouvard szobája, gondosan kefélve, perkálfüggönyösen és mahagónibútorosan, balkonnal is ékeskedett a folyó felé. A lakás két fődísze egyrészt az italszervírozó készlet volt, a fiókos szekrény közepére állítva, másrészt a tükör hosszában föltűzdelt dagerrotípia-sorozat, baráti arcképekből. Az alkóvban egy olajfestmény függött.

– A nagybátyám – mondta rá Bouvard.

S a kezében tartott gyertya fénye a festett úr arcára esett.

Vörös pofaszakáll tette szélesebbé ezt az arcot, míg föléje hegyes végű hajcsomó kondorodott. Magas nyakkendőbe csavart nyaka elsüllyedt az ing, a bársonymellény meg a fekete kabát hármas gallérövezetében. Inge elejére gyémántokat festett a piktor. Szemeinek vágása a pofacsontok felé ferdült, s mosolyában volt valami ravaszdiság.

Pécuchet nem nyomhatta el a gondolatát:

– Inkább az ön atyjának nézné az ember!

– Csak keresztatyám! – felelte hanyagul Bouvard, s hozzátette, hogy a keresztségben a François-Denys-Bartholomée neveket kapta. Pécuchet-t viszont Juste-Romain-Cyrilles-nek hívták, s mind a ketten ugyanazt az életkort taposták: a negyvenhetedik évet. Ez az egyezés igen tetszett nekik, bár meglepődtek, mivel kölcsönösen jóval idősebbnek nézték egymást. Aztán álmélkodva emlegették a Gondviselés csodálatos útjait.

– Mert hiszen, elvégre is, ha nem pontosan akkor mentünk volna sétálni, halálunk órájáig sem ismerkedtünk volna össze!

Még főnökeik címét cserélték ki, aztán jó éjszakát kívántak egymásnak.

– Csak be ne tévedjen a lányokhoz! – kiáltotta le a lépcsőházba Bouvard.

Pécuchet ezt a huncutságot már válasz nélkül hagyta, s baktatott lefelé.

Másnap, a Descambos Testvérek elszászi szövöttáru-kereskedésének udvarán, a Hautefeuille utca 92. száma alatt egy hívó hang zendült föl:

– Bouvard! Bouvard úr kérem!

Egy fej hajolt ki az egyik ablakon, s a fölismert Pécuchet-re bámult, aki nyomatékosan ismételgette:

– Nem betegedtem meg! Pedig levetettem!

– Mit?

– A flanellt! – s Pécuchet a mellét bökdöste.

A tegnapi beszélgetések, a szoba fülledt levegője, valamint az emésztési zavarok nem hagyták elaludni, úgyhogy végre is nem bírta ki tovább, s messzire elhajította a gyapjú mellényt. Reggel aztán, mikor visszaemlékezett, s látta, hogy a merész tett szerencsére semmiféle rossz következményt nem vont maga után, a nagy újsággal Bouvard-hoz sietett, aki ettől fogva borzasztóan magasra emelkedett becsülésében.

Pécuchet egy kiskereskedő fia volt, s édesanyját, aki igen fiatalon halt el, sohasem ismerte. Tizenöt éves korában kivették a fiúintézetből, s végrehajtóbojtárnak adták be. Egy szép napon csendőrök jöttek, s főnökét kényszermunkára vitték: csúnya história volt ez, amely még ma is borzalommal töltötte el. Aztán mindenfélét végigpróbált: volt gyógyszerészgyakornok, intézeti felügyelő, meg ellenőr egy felső-szajnai bárkán. Végre is egy minisztériumi osztályvezető, akinek nagyon megtetszett a Pécuchet írása, másoló díjnoknak alkalmazta; így élt, fogyatékos iskolázottsága nyomasztó tudatában, az ezzel járó művelődési vágytól felzaklatott kedéllyel, teljes egyedüllétben, rokonok és nő nélkül. Szórakozása abból telt ki, hogy vasárnaponként a közműveket nézegette sorra.

Bouvard legrégebbi emlékei a Loire partjára vezettek vissza, egy major udvarára. Az a valaki, akit nagybátyjának tudott, utóbb Párizsba hozta, hogy a kereskedői pályát tanulja ki. Mikor nagykorú lett, néhány ezer frankot kapott. Megházasodott és cukrászboltot nyitott. Fél év múlva felesége a kasszával együtt eltűnt. A barátok, a dínomdánom és főleg a lustaság csakhamar teljessé tették az összeomlást. Akkor eszébe jutott, hogy szép írása van, s ez is kenyér! Tizenkét év óta díjnokoskodik egyfolytában a Descambos Testvérek szövöttáru-cégnél, a Hautefeuille utca 92. alatt. Ami nagybátyját illeti, aki annakidején emlékül még elküldte neki a nevezetes arcképfestményt, nem tud felőle még annyit sem, hogy hol lakik, s nem is vár többé tőle semmit. Ezerötszáz livre évi járulékból, meg a díjnoki fizetésből van annyija, amennyiből esténként kávéházba mehet, egy kicsit elbóbiskolni.

Egymásra találásuk ilyenformán valóságos sorsfordulatot jelentett számukra. Első pillanattól kezdve titkos szálak fűzték össze őket. S különben is, ki tudná megmagyarázni a vonzalmakat? Hogyan történik, hogy ez vagy az a tulajdonság, sőt tökéletlenség, mely az egyik emberben közömbösen vagy bántóan érint bennünket, egy másikban egyenesen elbájolónak tűnik? Valóban, minden szenvedélyben van valami villámcsapásszerű. Le sem telt egy hét, s már tegeződtek.

Gyakran elmentek egymásért a hivatalba. Mihelyt az egyik megérkezett, a másik lecsukta az íróasztalát, s együtt mentek kószálni az utcákra. Bouvard nagyokat lépkedett, míg Pécuchet, lépéseit aprózva, a sarkait csapkodó hosszú kabátban olybá tűnt, mintha kerekeken gurulna. Kedvenc szokásaik is összhangba simultak. Bouvard pipázott, szerette a sajtot, s rendszeresen hörpintgette keserű feketéjét. Pécuchet tubákolt, csemegéül csak befőttet evett, s a kávéba egy darab cukrot mártogatott. Az egyik közlékeny, szeleskedő, bőkezű természet volt, a másik titkolózó, megfontolt és takarékoskodó.

Bouvard, hogy örömet szerezzen Pécuchet-nek, meg akarta ismertetni Barberou-val. Ez valaha kereskedelmi utazó volt, ez idő szerint pedig börzeügynök, egyébként jó fiú, derék hazafi, a hölgyek barátja, s külvárosi kiszólások kedvelője. Pécuchet nagyon ízetlennek találta, s elvitte Bouvard-t Dumouchel-hez. Dumouchel „író” úr annakidején egy kis mnemotechnikai füzetet hozott nyilvánosságra, irodalmi leckéket adott egy leánynevelő intézetben, ortodox nézetei voltak és nagyképű modora. Bouvard ki nem állhatta.

A két barát nyíltan előállt egymás előtt a véleményével. Kölcsönösen igazat adtak egymásnak. Szokásaik módosultak, s otthagyva régebbi kosztadó helyüket, végre mindennap együtt ebédeltek.

Eszmecserét folytattak a divatos színdarabokról, a kormányról, az élelmiszerdrágaságról, az árucsempészetről. Időnként a gyémánt nyakék története vagy a Fualdès-pör is szóba került; később egyszer meg akarták állapítani a Forradalom okait.

Végigcsavarogták a régiségkereskedők boltjait. Becsatangolták az iparművészeti múzeumot, Saint-Denis-t, az ősi gobelingyárat, az Invalidusok templomát, s az összes nyilvános gyűjteményeket.

Ha belépőigazolványt kértek tőlük, úgy tettek, mintha elvesztették volna, s idegenek módjára viselkedtek, mint két angol utazó!

A múzeumi termekben álmélkodva vonultak el a kitömött emlősök előtt, kedvtelve nézegették a pillangókat, az ásványokkal viszont nem törődtek; az ásatag emlékek előtt elmerengtek, a kagylógyűjteményt unták. Az üvegházakba kívülről nézegettek be, s reszkettek arra a gondolatra, hogy ezekből a növényekből méreg párolog. A cédrusfánál azon csodálkoztak el, hogy annak idején egy kalapban szállították Európába.

A Louvre-ban minden erejükkel lelkesedni igyekeztek Raffellóért. A nagy könyvtárban szerették volna megtudni a kötetek pontos számát.

Egyszer betévedtek a Collège de France egy arab tanfolyamára, s az előadó professzor elcsodálkozott a két ismeretlenen, akik jegyezgetni próbáltak. Barberou jóvoltából bejutottak egy kis színház kulisszái közé. Dumouchel jegyeket szerzett nekik egy akadémiai ülésre. Tanulmányozták a találmányokat, bújták az ismertető füzeteket, s ez a furcsa foglalkozás fejlesztette értelmüket. Mindennap tágult egy kicsit a látókörük, amelynek távolában zavaros, de egyúttal csodálatos dolgok lebegtek eléjük.

Egy-egy régi bútordarab álmélkodó szemlélete közben azon sajnálkoztak, hogy nem élhettek az illető korban, noha egyébként sejtelmük sem volt arról a korszakról. Egy-egy név csodás országokat képzeltetett el velük, s annál csodásabbakat, minél kevésbé volt róluk világos képük. Könyvek, melyeknek címét nem értették, titokzatos varázzsal vonzották őket.

S amint szellemileg gyarapodtak, szenvedésük is több lett. Ha az utcán postakocsi vágtatott át, úgy érezték: vele kellene menni! A parti virágárusok előtt sóhaj tört ki belőlük a vidéki élet után.

Egy vasárnap kora hajnaltól kezdve gyalogoltak, s áthaladva Meudonon, Bellevue-n, Suresnes-en, Auteuilön, egész nap a szőlők közt csatangoltak, a szántóföldek széléről pipacsot szedtek, a fűben elszunyókáltak, tejet ittak, út menti csárdák akácfái alatt eddegéltek. Késő este vetődtek haza, porosan, agyonfáradva, elragadtatva. Újra meg újra megismételték a kirándulást. De másnap mindig annyira szomorúak voltak, hogy végre is abbahagyták a dolgot.

Hivataluk egyhangúsága elviselhetetlenné vált. Mindig ugyanaz a vakarókés, ugyanaz a papírsimító gyanta, ugyanaz a tintatartó és toll, ugyanazok a kollégák! Társaikat ostobáknak találták, s egyre kevesebbet érintkeztek velük. Ebből csipkelődések támadtak. Mindennap elkéstek a hivatalból és megrovásokat kaptak.

Régebben csaknem boldogoknak érezték magukat; de mióta önbecsülésük megnövekedett, foglalkozásukat lealázónak vélték, s ez a lenézésük egyre erősödött, kölcsönösen belelovalták, rontották egymást. Pécuchet-re ráragadt a Bouvard hebehurgyasága, Bouvard magára szedett valamit a Pécuchet fanyarságából.

– Vásári bohóc is szívesebben lennék! – fakadt ki az egyik.

– A rongyszedő is különbül él! – tört ki a másik.

Gyalázatos állapot! S nincs mód a menekülésre! Még remény sincs rá!

Egy délután (azaz 1839. január 20-án) Bouvard-nak levelet kézbesített a hivatalban a levélhordó.

Karjai széttárultak, feje lassanként oldalt billent, s ájultan zuhant a padlóra.

Hivataltársai odarohantak, kioldozták a nyakkendőjét. Valaki orvosért szaladt. Bouvard fölnyitotta a szemeit; kérdésekkel ostromolták.

– Ó… izé… csak… a friss levegőn jobban leszek… Nem! Csak hagyjanak!… Eresszenek…

És noha kövér ember volt, egy szuszra nyargalt el a tengerészeti minisztériumba, homlokát dörzsölgetve, félőrülten, nehezen csillapodva.

Kihívatta Pécuchet-t.

Pécuchet megjelent.

– Meghalt a nagybátyám! Örököltem!

– Lehetetlen!

Bouvard megmutatta a levelet, mely a következőképpen szólt:

Tardivel közjegyző irodája.

Savigny-en-Septaine, 1839. jan. 14.

Uram!

Szíveskedjék felkeresni hivatalomban, hogy közölhessem Önnel ama végrendelet tartalmát, melyet az Ön természetes atyja, Francois-Denys-Bartholomée Bouvard, volt nantes-i kereskedő, hagyott hátra, aki községünkben folyó hó 10-én elhunyt. Említett végrendelet az Ön javára fontos intézkedéseket tartalmaz.

Kiváló tisztelettel:

Tardivel

közjegyző

Pécuchet-nek le kellett ülnie az udvar egyik szögletkövére. Miközben visszaadta a papírlapot, csöndesen mondta:

– De hátha… valami… rossz tréfa?

– Azt hiszed? – válaszolta Bouvard elfúló hangon, amely olyan volt, mint a haldokló hörgése.

Azonban a postabélyegző, az iroda nyomtatott cégjelzése, a jegyző névaláírása mind a jó hír hitelessége mellett szólt; egymásra bámulták, reszkető szájszélekkel, s elmeredő szemük sarkából könny szivárgott.

Szabad mozgásra volt szükségük. Az Arc de Triomphe-ig loholtak, onnan vissza, a part mentén, el a Notre-Dame előtt. Bouvard egészen kivörösödött. Öklével dögönyözte Pécuchet hátát, s öt percen belül teljesen megbolondult.

Ki-kitört belőlük, akaratlanul is, a hangos jókedv. Mennyit is tehet ki az az örökség… bizonyára legalább…

– Eh, az nagyon is szép volna!… Ne beszéljünk már róla…

De folyvást arról beszéltek. Mi sem akadályozza őket, hogy azonnal pontos felvilágosítást kérjenek. Bouvard írt a jegyzőnek.

Válaszul megjött a végrendelet másolata, amely a következő szavakkal végződött:

Következésképpen François-Denys-Bartholomée Bouvard-ra, akit természetes fiamul ismerek el, javaimból a törvényesen ráeső részt hagyományozom.

A jóembernek még fiatal korából való volt ez a természetes fia, akit azonban gondosan titkolt, s unokaöccse gyanánt kezelt. Az öcs mindig is mint nagybácsiját emlegette, noha jól tudta, hányadán áll a dolog. Mikor aztán Bouvard „bácsi” a negyvenedik év felé járt, megházasodott, s később özvegyi sorba jutott. Két törvényes fia nem úgy viselkedett, mint szerette volna, s ekkor lelkiismereti furdalásai támadtak, amiért annyi év óta teljesen elhanyagolta első gyermekét. Szívesen magához is vette volna már, ha szakácsnője engedte volna. Mindenféle családi praktikák következtében ez a nő végre is otthagyta, mire a magára maradt, halálához közeledő öreg, hogy jóvátegye az igaztalanságokat, javaiból első szerelme gyümölcsére hagyott annyit, amennyit csak lehetett. A vagyon körülbelül félmilliót tett ki, és így a díjnokra kétszázötvenezer frank örökség nézett. Az idősebbik törvényes utód, Étienne, kijelentette, hogy belenyugszik a végrendeletbe.

Bouvard valami állandó kábulatfélébe esett. Halk hangon ismételgette, a részegek békés mosolygásával:

– Tizenötezer livre évi járadék!

És Pécuchet, akinek pedig mégis csak józanabb feje volt, szintén alig tudott magához térni.

Újabb levél jött Tardivel-től, s ez borzasztóan megrázkódtatta őket. A kisebbik törvényes fiú, Alexandre, mindent a bíróság előtt szándékozott elintézni, sőt meg akarta támadni, amennyiben lehetséges, a végrendeletet, mindenféle előzetes lepecsételéseket, leltározásokat, gondnok kinevezését stb.-t követelve! Bouvard epeömlést kapott. Alig lábadozott, máris Savigny-ba utazott, ahonnan határozott eredmény nélkül került vissza, a kidobott útiköltségen siránkozva.

Álmatlan idők következtek, váltakozó düh és remény, rajongó bizakodásra súlyos levertség. Végre, fél év múltán, Alexandre úr engedett, s Bouvard az örökség tulajdonába lépett.

Első fölkiáltása ez volt:

– Vidékre vonulunk vissza!

Ezt a mondatot, mellyel barátját is bekapcsolta boldogságába, Pécuchet természetesnek találta. Mert ennek a két embernek a közössége immár abszolút mély volt.

Mivel azonban Pécuchet nem akart Bouvard pénzén élni, csak nyugdíjba vonulása után készült hozzá költözni. Még két esztendő! Mindegy! Hajthatatlan maradt, s így is határoztak.

Hogy eldönthessék, merre lesz legjobb letelepedniök, sorba vették az egész országot. Az északi vidék termékeny, de hideg; délnek csábító a klímája, de kellemetlen a sok moszkitó miatt; az ország középső tájain pedig, őszintén szólva, nincs semmi különös. Bretagne megjárná, csakhogy ott a parasztok igen szenteskedők. Kelet felé se lehet menni, mert ott meg németes tájszólások dívnak. De elvégre akadnak még más vidékek is! Például Forez, Bugey, Roumois! A térképekből nemigen lehetett kiokoskodni. Ej, az a fontos, hogy saját házuk lesz, mindegy, hogy itt-e vagy amott?…

  • 3 Encyclopédie Roret – Mindenféle hasznos ismeretet (tudomány, modor, művészetek, kézművesség stb.) tartalmazó, több mint 300 kötetből álló kézikönyv sorozat, melynek kiadója és szerkesztője a francia Nicolas-Edme Roret (1797–1860) volt.
  • 4 Fabre, Dr. Pierre-Honoré: Manuel du magnétiseur, explication physiologique des phénomènes magnétiques, utilité du somnambulisme dans l’exercice de la médecine… impr. de Doloy et Penet aîné, 1855.
  • 5 François Fénelon (1651–1715) – francia katolikus érsek, teológus, költő és író. A Les Aventures de Télémaque (1699) című műve a legnépszerűbb ifjúsági olvasmánynak számított 18–19. századi Franciaországban.

És máris látták magukat, amint ingujjban hajladoznak egy virágágy szélén, rózsákat nyesegetve, hantokat ásva, forgatva és porhanyósítva, tulipántöveket átrakosgatva. Pacsirtaszóra fognak ébredni, ballagnak az eke nyomán, kosarazzák az almát, ellenőrzik a vajköpülést, a cséplést, a birkák nyírását, a kaptárak rendben tartását, élvezik a tehenek bőgését és a frissen kaszált széna illatát. Nem lesz több körmölés! Alászolgája főnök urak! És a szobabért se kell elsején kifizetni! Hiszen a saját házukban laknak majd – a maguk baromfiudvarából fog kitelni a pecsenyéjük, a maguk kertjéből a főzelékük –, és milyen jó lesz fapapucsban ebédelni! „Azt fogjuk tenni, ami nekünk tetszik! Szakállt eresztünk!”

Elkezdtek kerti szerszámokat vásárolni, aztán mindenféle holmit, „amire majd szükség lehet”, egy szerszámos ládát (rendes ház nem képzelhető e nélkül), mérlegeket, egy földmérő láncot, egy fürdőkádat (megbetegedhetik az ember), egy hőmérőt, meg egy Gay-Lussac-rendszerű légsúlymérőt6, amivel fizikai kísérleteket lehet eszközölni, ha kedvük szottyan rá. Nem lesz célszerűtlen az sem (hiszen nem lehet örökké kint foglalatoskodni a földeken), ha néhány jó irodalmi művet is beszereznek – és könyveket válogattak, olykor ugyancsak megakadva, hogy vajon ez vagy az a munka csakugyan „könyvtári darab”-é? Bouvard sommásan döntött:

– Eh, nem is lesz szükségünk könyvtárra!

– S különben is ott lesz az enyém – jegyezte meg Pécuchet.

Először is, be kell rendezkedni. Bouvard odaszállíttatja a bútorait, Pécuchet pedig az ő nagy fekete asztalát; a függönyöket is fölhasználják, s ha még némi konyhaedényről is gondoskodnak, minden rendben lesz.

Megfogadták, hogy az egész dolgot titokban tartják, arcuk azonban sugárzott. Kollégáiknak föltűnt furcsa viselkedésük. Bouvard, aki írópolcára tehénkedve körmölt, s kifeszítette a könyökét, hogy minél gömbölyűbb betűket remekeljen, vígan szaporázta sajátságos, füttyös lélegzését, s vastag szemhéjai alól ravaszul kacsingatott. Pécuchet, magas, szalmafonatú székén kuporogva szarkalábazta egymás mellé hosszúkás betűit – s orrcimpái kidagadtak, szája pedig összeszorult, mintha félne, hogy ki találja szalajtani a nagy titkot.

Tíz hónapi keresgélés után sem tudtak megfelelő helyet találni. Beutazták Párizs egész környékét, jártak Amienstől Évreux-ig, Fontainebleau-tól Le Havre-ig. Olyan birtokot kívántak, amely elsősorban jó föld legyen, ha nem is éppen festői fekvésű, noha nem szívesen vállaltak volna holmi szegényes kilátású vidéket.

A népes szomszédságot kerülni akarták, viszont a magányosság sem volt ínyükre.

Olykor már-már elszánták magukat, de aztán, félve az esetleges késő bánattól, megint változtattak elhatározásukon, s hol egészségtelennek találták a vidéket, hol meg attól féltek, hogy nagyon ki van téve a tengeri szélnek, vagy nagyon közel esik valami gyárhoz, vagy igen nehezen megközelíthető.

Barberou segített rajtuk.

Tudott ábrándképükről, s egy szép napon azzal köszöntött rájuk, hogy hallott egy eladó birtokról, amely Chavignolles mellett fekszik, Caen és Falaise között. Harmincnyolc hektárnyi jó föld, kastélyféle is van hozzá, meg egy jó karban tartott kert is.

Elmentek Calvados megyébe, s odavoltak az elragadtatástól. Csak egy baj volt: a birtokért és a házért (amelyeket csak együtt lehetett megvásárolni), száznegyvenháromezer frankot követeltek. Bouvard csak százhúszezret ígért.

Pécuchet harcra kelt barátja csökönyösségével, engedékenységre ösztökélte, majd kijelentette, hogy kész megfizetni a többletet. Egész vagyona, anyai öröksége és félretett pénzecskéje ráment a dologra. Eddig sohasem szólt egy kukkot sem erről a kincsről, amelyet valami nagy alkalomra tartogatott.

1840 vége felé minden ki volt fizetve, fél évvel Pécuchet nyugalomba vonulása előtt.

Bouvard ekkor már nem volt díjnok. Eleinte még folytatta hivatalát, mert hátha mégis rosszra fordul a jövő, de aztán, amint biztos lett az örökség felől, búcsút mondott. Mindazáltal később is szívesen ellátogatott Descambos-ékhoz, s elutazása előtt puncsos estén látta vendégül az egész irodát.

Pécuchet ezzel szemben nagyon harapós kedvet mutatott pályatársai iránt, s utolsó nap úgy vált meg tőlük, hogy bevágta maga után az ajtót.

Neki kellett felügyelni a csomagolásnál, ellátni még egy csomó elintéznivalót és bevásárlást, s a Dumouchel-től való elbúcsúzkodás is hátra volt még.

A tanár úr rendszeres levélváltást indítványozott, melynek során majd nyilván fogja tartani Pécuchet számára az irodalom eseményeit; aztán, ismételt gratulációk után, jó egészséget kívánt neki.

Barberou érzékenyebben búcsúzott Bouvard-jától. Izgalmas dominópartit hagyott ott a kedvéért; megígérte, hogy majd meglátogatja a birtokon; két pohár ánizspálinkát rendelt, s csókkal vált el.

Bouvard, amint hazaérkezett, mély lélegzetet szippantott magába a balkonon, s fölsóhajtott: „Végre!” A parti lámpák fénye visszarezgett a vízből, messzire az omnibuszok zaja halt el. Eszébe jutottak a boldog napok, melyeket ebben a nagyvárosban töltött el: a vendéglői piknikek, a színházi esték, a házmesterné pletykái, a sok-sok kedvenc megszokás; azon kapta magát, hogy ellágyul a szíve, hogy szomorúság lepi meg, melyet alig mert magának bevallani.

Pécuchet hajnali kettőig járt le és föl a szobájában. Hát nem tér vissza ide többé… annál jobb! – de mégis, hogy valami emléket hagyjon maga után, belekarcolta a nevét a kandalló gipszvakolatába.

A poggyász nagyja már előző este útnak indult. A kerti szerszámok, a derékaljak, a matracok, az asztalok, a székek, egy forralókészülék, a fürdőkád, valamint három boroshordó a Szajnán úszott Le Havre felé, ahonnan majd Caenbe továbbítják, s ott Bouvard veszi át őket, a Chavignolles-ba való átszállítás végett.

Atyja arcképét azonban, valamint a karszékeket, a likőrös készletet, a könyveket, a faliórát, szóval minden értékesebb holmit bútorszállító kocsira rakattak, amely Nonancourt-on, Verneuilön és Falaise-en át vette útját. Pécuchet ezzel a szállítmánnyal akart utazni.

A tetőülésre telepedett, a kocsivezető mellé, s legócskább hosszú kabátjába öltözve, orráig kendőbe bugyolálva, ujjatlan kesztyűkkel és irodai lábzsákjával fölszerelve, elhagyta a fővárost, március 20-án, vasárnapra virradóra.

A kocsi mozgása és az utazás újdonsága eleinte teljesen lekötötték. Pár óra múltán a lovak lassítottak, amiből mindenféle disputák fejlődtek a kocsivezetővel meg a kocsissal. Ezek rémítő csárdákat szemeltek ki pihenőre, Pécuchet azonban – noha mindenért felelősséget vállaltak –, túlzott elővigyázatosságból szintén ezekbe a lebujokba szállt.

Másnap hajnalban tovább indultak; az országút örök egyformasággal nyújtózott előttük a láthatár széléig. Kavicsrakás jött kavicsrakásra, az átmenti árkok vízzel voltak tele, a mező nagy síkokban, egyhangú és hideg zölddel lapult köréjük, az égen felhők nyargaltak, egyszer-egyszer megeredt az eső. Harmadnap viharos idő támadt. A kocsi vászonlebernyege, amely rosszul volt leszíjazva, csattogott a szélben, mint valami vitorla. Pécuchet a sipkája alá rejtőzött, s valahányszor kinyitotta a tubákos szelencét, teljesen meg kellett fordulnia, nehogy szemébe menjen a dohánypor. Egy-egy zökkenőnél hallotta, amint háta mögött az egész rakomány egymáshoz ütődik, s nem fogyott ki a kocsisokra pazarolt jó tanácsokból. Mikor látta, hogy csak borsót hány a falra, taktikát változtatott. Nyájaskodni kezdett és mindenben kedvükre akart lenni: egy-egy meredekebb lejtőnél segített a kereket tolni, végül pedig már pálinkás kávét is fizetett nekik az étkezések után. Ettől kezdve fürgébben haladtak, aminek az lett a következménye, hogy Gauburge környékén eltört a tengely, s a kocsi féloldalra dőlve megállt. Pécuchet azonnal átvizsgálta a jármű belsejét: a porcelán csészék darabokban hevertek. Hadonászott a karjaival, fogát csikorgatta, átkozta a két tökfilkót; – ráadásul a következő nap teljesen kárba veszett, mert a kocsis leitta magát. A kehely csordultig telt, Pécuchet-nek már sopánkodni se volt elég ereje.

Bouvard csak két nappal utóbb hagyta el Párizst, mert még egyszer együtt akart ebédelni Barberou-val. Utolsó percben érkezett a kocsi állomásra, később pedig a rouen-i székesegyház előtt ébredt föl: eltévesztette az útirányt.

Az este Caenba induló kocsin minden hely el volt foglalva; nem tehetvén egyebet, elment a Théâtre des Arts-ba, barátságosan mosolygott a szomszédaira, s elmesélte, hogy eddigi üzletével fölhagyván, a környéken földbirtokot vásárolt. Mikor pénteken kiszállt Caenban, málhái még nem voltak ott. Vasárnap lett, mire megérkeztek, s akkor szekéren küldte őket előre, megüzenve a bérlőnek, hogy néhány óra múlva ő is követi a holmikat.

Pécuchet, utazásának kilencedik napján, Falaise-ban kisegítő lovat ragasztatott, s estig jól is ment minden. Bretteville-en túl azonban letértek az országútról, s egy keresztösvényen mentek tovább, minden pillanatban azzal áltatva egymást, hogy már látják Chavignolles templomtornyát. Előttük egy szilfasor hátrált, majd végképp eltűnt, s szántóföldek közepén találták magukat. Öreg este lett. Mihez fogjanak? Végre is Pécuchet otthagyta a kocsit, s a sárban lubickolva előre vágott, fölfedező útra. Mikor egy-egy tanya közelébe ért, kutyaugatás fogadta. Torkaszakadtából kiáltozva kért útbaigazítást. Senki sem felelt. Félni kezdett, s visszafelé evickélt. Az országúton kettős lámpafény ragyogott felé. Egy könnyű kocsi volt: nekilódult, hogy elérje. Bouvard ült benne.

De hova lehetett a teherszállító kocsi? Egy óra hosszat hajhóztak utána a sötétben. Végre megtalálták, s beértek Chavignolles-ba.

A nagyszobában hatalmas rőzse- és fenyőtoboztűz lobogott. Két teríték fogadta őket. A szekérrel jött bútorok a pitvarban torlódtak. Semmi sem hiányzott. Asztalhoz telepedtek.

Hagymalevest kaptak, tyúkhúst, szalonnát és főtt tojást. Az öreg szakácsné időnként benézett, megkérdezni, hogy ízlik nekik ez vagy az? Felelgettek: „Nagyon jól! Nagyon jól!” – és a hatalmas kenyér, amiből alig tudtak szelni, meg a tejföl és a dió, mind-mind gyönyörűséggel töltötte el őket. A téglázott föld hepehupás volt, a falak nedvesek. De ők megelégedetten jártatták körül tekintetüket, lakomázva a kis asztal mellett, melyen egy gyertya égett. Arcuk vörös volt a sok szabad levegőtől. Kidüllesztették a hasukat, hátukat a szék támlájának vetve, amely csak úgy recsegett. És újra meg újra elmondták: „Végre itt vagyunk! Micsoda boldogság! Azt hiszem, hogy álmodom!”

Noha már éjfélre járt, Pécuchet-nek az az ötlete támadt, hogy járni kellene egyet a kertben. Bouvard nem ellenkezett. Fogták tehát a gyertyát, s ócska újságpapírral tölcsérezve körül, végigsétáltak a kerti ágyak mellett. Kéjjel mondogatták ki hangosan a főzelékek nevét: „Nézd csak, répa! Nini, ez meg káposzta!”

Aztán a fal mentén ültetett gyümölcsfasort szemlélték végig. Pécuchet rügyeket próbált fölfedezni. Itt-ott egy pók iramodott tova a falon, melyre rávetődött a két barát megnagyobbodott árnyéka, karjuk lendüléseit kisérve. A fűszálak hegyéről harmatcseppek perdültek le. Az éjszaka teljesen sötét volt; nagy csönd és mélységes, szelíd nyugalom tett mozdulatlanná mindent. Messzi valahol kakas kukorékolt.

Két szobájuk közt egy kis közös ajtó volt, melyet eddig rejtve tartott a tapéta papírborítása. Egy arrább húzott fiókos szekrény ütődése azonban meglazította a beszögelt ajtócskát, s most tárva találták. Ez újabb meglepetés volt.

Levetkőzve még beszélgettek egy kicsit az ágyban, aztán elaludtak: Bouvard háton fekve, nyitott szájjal, födetlen fejjel, Pécuchet viszont jobboldalra fordulva, hasa alá húzott térdekkel, gyapot hálósipkába temetkezve – s az ablakon beáradó holdfényben mindketten horkolni kezdtek.

Porte Saint-Denis, Paris, 1840 körül

II.

Micsoda öröm volt másnap a fölébredés! Bouvard elfüstölt egy pipa dohányt, Pécuchet fölszippantott egy csipet burnótot. Azt mondták, hogy sohasem esett még ilyen jól. Aztán az ablakhoz álltak, hogy gyönyörködjenek a tájban.

Szemközt a földek látszottak, jobbról egy csűr, mögötte a templom tornya; balról nyárfasor húzódott.

Két főút, egymást keresztformában szelő, négy részre osztotta a kertet. A főzeléktáblákat virágágyak kerítették, melyek közt, hellyel-közzel, törpe ciprusok és nyírott gyümölcsfák emelkedtek. Egyik oldalon lugas hátallt egy kis szőlősdombhoz, a másikon korán érő fák támaszkodtak a falnak; hátul pedig léckerítés nézett a mezőkre. A falon túl gyümölcsöskert következett, s gyertyánsövény, végén egy kis liget; a léckerítés mögött apró ösvény nyújtózott.

Ezt a képet szemlélgették, mikor egyszerre csak egy őszes hajú, fekete felsőkabátos ember ment végig az ösvényen, botját végigpattogtatva a kerítés lécein. Az öreg cseléd azt mondta, hogy ez Vaucorbeil úr, aki híres doktor ezen a környéken.

A többi előkelőséget is fölsorolta, úgymint de Faverges gróf exképviselőt, akinek híres tehenészete van, Foureau urat, a polgármestert, aki fával, gipsszel, s más mindenfélével kereskedik; Marescot közjegyzőt, Jeufroy tisztelendő urat és özvegy Bordinné őnagyságát, aki jövedelméből él. Ami őt magát illeti, az öreg cseléd elmondta, hogy Germaine-nek hívják, boldogult ura után, aki Germain volt. Napszámot szokott vállalni, de szívesen elszegődne az új uraságokhoz. Fölfogadták, aztán kimentek a tanyára, amely egy kilométernyire feküdt.

Mikor a tanyaudvarra léptek, a bérlő, Gouy gazda, éppen az egyik béresre ordítozott, míg felesége, zsámolyon kuporogva, egy pulykát szorongatott a lábai közt, s lisztgalacsinokat diktált belé. A gazdának alacsony homloka volt, ravasz orra, lesunyított nézése és vaskos vállai. Az asszony, fehéresen szőke hajával, szeplőfoltos képével, a jámbor együgyűségnek olyan kifejezését mutatta, aminőt a templomok üvegfestményeinek póri alakjain láthatni.

A konyha gerendáiról kenderkötegek csüggtek alá. A magas kandallón három ócska puska sorakozott vízszintesen egymásfölé. Virágos mázas tányérok lepték el a fal közepét elfoglaló edényes asztalt, s a palackzöld ablaküvegeken átszűrődő fény fakón csillant meg a bádog és vörösréz eszközökön.

A párizsi jövevények körül akarták járni a birtokot, mivel eddigelé mindössze egyszer és csak nagyjából látták. Gouy gazda és felesége elkezdték a kalauzolást, s közben nekieredt sopánkodásaik áradása.

Minden épület, kezdve a kocsiszíntől a pálinkafőző bódéig, tatarozásra szorult. A sajtkészítés céljaira új melléképület emelése volt szükséges, az ajtókra friss vasalások kívánkoztak, ismét föl kellett volna tölteni a talajt, mélyebbre ásatni a vízmedencét, s új almafákkal ültetni be a három udvart.

Aztán a vetések állását vizsgálták meg; Gouy gazda mindent silánynak talált. A föld csak úgy eszi a trágyát, a fuvart nem lehet megfizetni; a kavics kiszedhetetlen, a gyom tönkreteszi a rétet; ez a sok becsmérlés lehűtötte Bouvard örömét, melyet az az érzés szerzett neki, hogy a saját földjén jár.

A mélyúton jöttek visszafelé a tanyáról, bükkfák sora alatt. Erről az oldalról homlokzatát mutatta feléjük a „kastély”, a nagy főudvarra könyökölve.

Fehérre meszelt falai voltak, helyenként sárgára hagyott díszítményekkel. A kocsiállás a présházzal, a sütőkamra viszont a fásszínnel egy-egy alacsonyabb szárnyat alkotott. A konyhából egy kisebb szobába lépett az ember, aztán az előszoba következett, majd egy másik nagyobb szoba, végül a szalon. Az első emelet négy szobája folyosóra nyílt, mely az udvarra nézett. Egyiküket Pécuchet foglalta le, gyűjteményei számára; a legutolsót könyvtárnak szánták. Amint kinyitották a szekrényeket, régi, otthagyott könyvekre bukkantak, de még a címüket se igen olvasták el. Egyelőre a kert volt a legfontosabb.

Bouvard a gyertyánsövényben egy gipszfigurát fedezett föl a lombok alatt. Hölgyet ábrázolt, aki két ujjával széttárja szoknyája szárnyait, s térdeit meghajlítva, vállára hajló fejjel figyel, mintha meglepetéstől félne. „Ah, pardon! Csak sohse feszélyezze magát!” – s ez a tréfás mondás annyira mulattatta őket, hogy három hétig naponta húszszor is elismételgették.

A chavignolles-i polgárok kíváncsiak lettek rájuk: bebámészkodtak a léckerítésen. Bouvard-ék bedeszkázták a réseket. A lakósság méltatlankodott.

A napsütés ellen Bouvard turbánformára csavart kendőt hordott, Pécuchet pedig a sipkáját; neki egy nagy kötője is volt, elől zsebbel, melyben fanyeső ollója, selyemkendője és burnótos szelencéje rengedeztek. Felgyűlt karokkal, egymás oldalán túrták a földet, gyomláltak, nyesegettek, mindenféle munkát szabtak ki magukra, a lehető leggyorsabban esve túl az étkezéseken; de a kávét a szőlősdombon szürcsölgették, hogy élvezhessék a kilátást.

Ha csigabiga került útjukba, óvatosan közelítették meg, s szájukat félrehúzva úgy tapostak rá, mintha diót akarnának föltörni. Ásó nélkül világért se tettek volna egy lépést sem, s a gilisztákat olyan erővel szelték ketté, hogy a szerszám vasa háromhüvelyknyire is beleszaladt a földbe.

Hogy a hernyóktól megszabaduljanak, eszeveszett karóütésekkel püfölték a fákat.

Bouvard a pázsit közé bazsarózsát ültetett, meg paradicsomalmát, amelynek gyümölcsei majd kis csillárok módjára csüggjenek le a lugas rácsíveiről.

Pécuchet a konyha előtt nagy gödröt ásatott, amelyet három rekeszre különített, ahol különféle trágyakeverékeket akart előállítani, hogy belőlük egész csomó különös anyag gombázódjék ki, amelyek elrohadván, új talajjavító lehetőségeket adjanak, a végtelenségig variálódva, s elábrándozott a gödör szélén, maga előtt látva a jövőt: gyümölcsök hegyormait, virágok áradását, főzelékek lavináit. De az ágyasokhoz olyannyira szükséges lótrágyához nem tudott hozzájutni: a földművelő nép nem adott el a magáéból, a korcsmárosok is visszautasították ajánlatait. Végre, eredménytelen próbálgatások után, Bouvard tiltakozásai ellenére, minden szemérmet félrevetve, arra szánta magát, hogy „saját kezűleg kaparja össze a trágyát”.

Éppen ezzel a művelettel volt elfoglalva, mikor egy szép napon Bordinné úrnő megszólította az országúton. Miután köszöntötte Pécuchet-t, barátja felől kérdezősködött. A hölgy fekete, kicsinységük ellenére is igen ragyogó szemei, valamint élénk arcszíne és határozott fellépése (melyet még hetyke bajuszka is koronázott), megriasztották Pécuchet-t. Alig egy-két szóval felelt, s máris hátat fordított: oly udvariatlanság, amely Bouvard rosszallásával találkozott.

Aztán beköszöntöttek a nemszeretem napok, a hó, a nagy hidegek. A konyhába húzódtak, s lécrácsokat szögeztek, vagy végigsétálgattak szobáikon, csevegtek a kandallózugban, nézték az eső zuhogását.

Böjt felétől kezdve már a tavaszt lesték, s reggelenkint elismételgették: „Minden elmúlik!” De a tél hosszúra nyúlt, s türelmetlenségüket újra ezzel csitítgatták: „Minden csak elmúlik egyszer.”

Végre látták, hogy a borsó már ütközik. A spárga bőven sikerült. A szőlő jót ígért.

Mivel ilyen ügyeseknek bizonyultak a kertészet terén, dús eredményt reméltek a földműveléstől is: úrrá lett rajtuk a becsvágy, hogy maguk szántsanak és vessenek. Egy kis jó érzékkel meg alapos tanulmányozással kétségkívül zöld ágra fognak vergődni.

Először is, meg kell figyelni, hogyan csinálják mások; levelet szerkesztettek tehát, melyben arra kérték de Faverges-t, kegyeskednék megengedni, hogy megtekinthessék a gazdaságát. A gróf azonnal találkozót adott nekik.

Egy órai gyaloglás után felértek a dombhajlatra, amely az Orne völgye fölé emelkedik. Lent kanyarogva folyt a folyó. Helyenként vörös homokkőtömbök emelkedtek, s a távolban magasabb sziklák alkottak meredek falfélét, mely az érett kalászokkal borított földekre ferdült. Szemközt, a másik dombon, oly dús volt a zöld tenyészet, hogy egészen eltakarta a házakat. Fák osztották a lejtőt egyenetlen négyszögekre, a fű színétől sötétebb vonalukkal ütve el.

Egyszerre az egész birtok áttekinthetővé vált. Cseréptetők jelezték a tanyát. A fehér homlokzatú kastély jobbról emelkedett, túl rajta erdő, s a folyóig pázsit lejtőzött alá, melyre platánok glédája vetette árnyékát.

A két barát egy lucernásba fordult be, ahol éppen gyűjtötték a takarmányt. Szalmakalapos, színes kendős, vagy papír fejvédős asszonyok gereblyézték össze a földön hagyott szénát, s a tábla túlsó végén, a boglyák mellett, sietve hányták a csomókat egy hosszú szekérre, amelybe három ló volt befogva. A gróf, intézője kíséretében, előrejött.

Könnyű félvászon ruhában, kihúzott derekával, keskeny pofaszakállkáival tekintélyes közéleti férfiú s divatfi volt egy személyben. Arcvonásai beszédközben is mozdulatlanok maradtak.

A kölcsönös üdvözlések után előadta módszerét a takarmánygyűjtésre vonatkozólag; a lekaszált fűrendeket úgy kell forgatni, hogy szét ne szóródjanak; a boglyák kúpformájuk legyenek; a kötegeket mindjárt a levágás helyén célszerű csomóba rakni, s tízesével halmozni egy rakásra. Angol gereblyézőgépet ilyen egyenetlen talajon nem lehet alkalmazni.

Egy kis leány, mezítelen lábain fapapucsokkal, s ruhája szakadásain kikandikáló idomokkal, innivalót hordott szét az asszonyok közt, csípőjének támasztott korsóból mérve ki az almabort. A gróf érdeklődött: miféle kislány ez? Senki sem tudta. A szénagyűjtő nők aratás idejére fogadták föl. A gróf vállait vonogatta, s távozóban a paraszti élet erkölcstelenségeire tett sajnálkozó megjegyzéseket.

Bouvard áradozva dicsérte a lucernatermést. No, a lucerna csakugyan elég jól sikerült, noha az aranka meglehetős pusztítást végzett. A leendő földes gazdák nagyot néztek az „aranka” szóra. Tekintettel nagyszámú állatállományára, a gróf mesterséges rétek létesítésén fáradozott, mivel ezek különben is jó előkészítői a talajnak egyéb termények számára, amit pedig a gyökértakarmányfélékről nem igen mondhatni.

– Véleményem szerint ez vitán kívül áll.

Bouvard és Pécuchet egyszerre ismételték:

– Persze… vitán kívül áll…

Gondosan ellátott tábla szélén állottak: kézen vezetett ló húzott egy három kerékre szerelt nagy ládaformát. Hátul hét ekevas nyúlt le, finom, párhuzamos barázdákat vonva, melyekbe földig hajló csövekből pergett a vetőmag.

– Itt – mondta a gróf – cukorrépát vettetek. A négy évig tartó kitermelést cukorrépával szoktam kezdeni.

Belefogott a vetőgép magyarázatába. Közben egy szolga jött érte. A kastélyba hívatták.

Az intéző helyettesítette, alamuszi képű, mézesmázos modorú alak.

Elvitte az „uraságokat” egy másik táblára, ahol tizennégy aratómunkás, mezítelen mellel és szétvetett lábakkal, rozst kaszált. A pengék suhogtak a jobbra zuhanó szalmaszárak közt. Minden arató széles félkört lendített maga előtt, s egyszerre léptek előre. A két párizsi megcsodálta karjukat, s csaknem vallásos áhítatot keltett bennük a föld buja gazdagsága.

Még néhány művelés alatt álló táblán mentek végig. Alkonyodott, varjak csaptak le a barázdákra.

Nemsokára találkoztak a nyájjal. A juhok meg-megálltak, s újra meg újra hallani lehetett, amint a füvet ropogtatják. A pásztor, egy fatönkön ülve, gyapjúharisnyát kötögetett, mellette kutyája hevert.

Az intéző segített Bouvard-nak és Pécuchet-nek átmászni az alacsony kerítést, s két omladékos telken mentek keresztül, ahol tehenek kérőztek az almafák alatt.

A tanya épületei mind összefüggtek egymással, s az udvar három oldalát fogták körül. Gépi erővel folyt a munka, a vízikereket patak forgatta, melyet külön e célra térítettek ki rendes útjából. Bőr szíjacskák mozogtak egyik tetőnyílásból a másikba, s a trágyadomb közepén vasszivattyú működött.

Az intéző a juhakloknál azokra az apró nyílásokra hívta föl figyelmüket, melyek a talajjal egy színvonalban voltak alkalmazva, a sertésólaknál pedig a leleményes ajtókra, melyek maguktól csukódtak.

A csűr olyan boltozatos volt, mint valami székesegyház, téglaívekkel, melyek kőfalakon nyugodtak.

Az uraságok szórakoztatására az egyik cselédlány marékszámra szórta a zabot a tyúkok elé. A prés rúdját óriásinak találták, aztán fölmentek a galambfészerbe. Különösen a tejgazdaságon ámultak el. A sarkokban lévő csapok elegendő vízzel árasztották el a padlókockákat, s amint beléptek, hűvösség csapta meg őket. Színültig telt barna tejesköcsögök sorakoztak a rácsos korlátokon. Laposabb agyagedényekben tejföl állt. Vajkorongok simultak egymásfölé, mint egy rézoszlop szeletei, az imént földre tett bádogvödrök szélén kitajtékzott a friss hab. A tanya gyöngye azonban a jószágistálló volt. Függőlegesen válaszfalazott deszkarekeszek osztották két részre egész hosszában: egyik az állatok, a másik a velük járó foglalatosságok számára. A világító rések csukva lévén, alig lehetett látni. Az ökrök ettek, rövid láncokkal kötve a jászolhoz, s meleg kipárolgásuk visszagomolygott az alacsony tetőről. Valaki világosságot eresztett be, s a jászlakat szegélyező vályúban hirtelen vízszalag csordult végig. Bődülő hangok keltek, szarvak zaja csattant, mint összeütődő botoké. Az ökrök mind előtolták orrukat a rekeszekből, s lassan ittak.

Lovas fogatok tértek be az udvarba, csikók nyerítettek. A földszinten két-három lámpás gyúlt ki, aztán eltűntek. Béresek fapapucsa csoszogott a kavicsokon, s fölhangzott a vacsorára hívó kongatás.

A két látogató hazaindult.

  • 6 Joseph Louis Gay-Lussac (1778–1850) – francia fizikus és vegyész. Az 1802-ben általa felismert, a gázok állapotváltozásaira vonatkozó Gay-Lussac-törvények az ő nevét őrzik.
    Gay-Lussac-rendszerű légsúlymérő (szifon barométer) – egy alul U alakban meghajlított cső, melynek egyik ága zárt, a másik ága nyitott. Mindkét ág egy-egy tartályban kiszélesesedik, ahol a higanyszint változhat. A tartály a nyitott ágban alacsonyabban, a zárt ágban magasabban van. Miután a higanyszint magasságát leolvastuk a felső, illetve alsó tartály mellett elhelyezett skálán, a légnyomást a két érték különbsége adja. Pontos mérés végezhető vele, de használata igen körülményes. Más barométerek hitelesítésére használják.
Francia gyártmányú barométer (1840)

A látottaktól el voltak ragadtatva, döntöttek. Még azon este elővették könyvtárukból a Falusi ház7 négy kötetét, megrendelték Gasparin vezérfonalát8, s előfizettek egy gazdasági szaklapra.

Hogy a vásárokra kényelmesebben járhassanak el, homokfutót vettek, melyet Bouvard hajtott.

Kék zubbonyba öltözve, széles karimájú kalapban, térdig felkamáslizva, bikacsökkel a kezükben járták körül az állatokat, kérdezgették a mezei munkásokat, s nem maradtak el egyetlen gazdasági gyűlésről sem.

Nemsokára agyongyötörték Gouy bá’-t tanácsaikkal, főleg ugarozási módszerét ócsárolva. A bérlő azonban ragaszkodott eddigi gyakorlatához. Kérte az egyik fizetési terminus elhalasztását, jégkár ürügye alatt. A beszolgáltatásokból egyet sem teljesített. Bármily igazságos sürgetésről volt szó, felesége óbégatni kezdett. Bouvard végre kijelentette abbeli szándékát, hogy a bérleti szerződést nem újítja meg.

Ettől kezdve Gouy fukarul bánt a trágyával, szabadjára engedte a gyomot, tönkretette a talajt, s végre is oly fenyegető módon vonult ki, amely bosszútervekre engedett következtetni.

Bouvard úgy vélte, hogy húszezer frank, vagyis a bérleti összegnek több mint négyszerese, elegendő lesz a kezdethez. Párizsi közjegyzőjétől megkapta az összeget.

Gazdaságuk tizenöt hektárnyi tanyarészből és rétből, valamint huszonhárom hektár szántóföldből állott, míg öt hektár egy kavicsos, műveletlen emelkedésen terült el, melyet a Bütyöknek hívtak.

Beszerezték a nélkülözhetetlen eszközöket, valamint négy lovat, tizenkét tehenet, hat disznót, százhatvan juhot, s személyzetül fölfogadtak két bérest, két szolgálót, egy pásztort; egy nagy kuvaszról is gondoskodtak.

Hogy mindjárt pénzhez jussanak, eladták takarmányukat: lakásukon kapták meg az összeget; a zabos ládára leszámolt Napóleon-aranyakat rendkívülinek, minden más aranynál ragyogóbbnak, jobbnak találták.

November havában almabort szűrtek. Bouvard csapkodta a lovat, míg Pécuchet a széles dézsába mászva, a seprős részt forgatta egy lapáttal.

Lihegtek a préscsavar szorítása közben, fölkapaszkodtak az erjesztőkádra, ügyeltek a dugókra, s nagy facipőkben topogva kitűnően mulattak.

Abból az elvből indulva ki, hogy a gabonából sohasem lehet elég, körülbelül felényire csökkentették mesterséges rétjeiket, s mivel nem jutottak elég trágyához, olajpogácsákat használtak, melyeket széttöretlenül földeltek el, aminek persze siralmas eredménye lett.

A következő esztendőben igen sűrűn vetettek. Jöttek a viharok. A mag kipergett.

Mindazáltal csak a búza volt a fő vágyuk, s nekifogtak a Bütyök kavicstalanításának. Kosárba szedték a kövecskéket. Egész éven keresztül, reggeltől estélig, akár esett, akár fútt, látni lehetett az örök kosarat, amint ugyanazzal az emberrel és ugyanazzal a lóval, föl- meg le imbolyog a kis dombon. Olykor Bouvard lépkedett hátul, a lejtő felén pihenőt tartva, hogy megtörölgesse a homlokát.

Nem bízván meg senkiben, maguk bántak a jószággal, hajtószerekkel kezelték, klistérozták őket.

Mindenféle súlyos rendetlenségek történtek. A baromfiudvarbeli cselédlány teherbe esett. Házasembereket fogadtak föl, de akkor meg gyerekek hemzsegtek, sógorság, komaság: egész falka élt a költségükön, amire elhatározták, hogy fölváltva kint fognak aludni a tanyán.

De így meg az esték igen szomorúak voltak. A piszkos szoba bántotta őket – Germaine pedig, aki kihordta nekik az ennivalót, minden alkalommal dörmögött. A tanyasiak lépten-nyomon csúfot űztek belőlük. A csűrbeli cséplőmunkások gabonával tömték tele a vizeskorsójukat. Pécuchet tetten érte az egyiket, s miközben vállánál fogva kifelé tuszkolta, kiabált:

– Adta nyomorultja! Szülőfalud csúfja, te!

Nem tudott tekintélyt tartani. Egyébként pedig lelkiismereti furdalásai voltak a kert miatt. Minden idejét csak annak a jó karbantartására kellene fordítania. Bouvard egyedül is elláthatná a tanya dolgát. Meghányták-vetették az ötletet, s eszerint döntöttek.

Első teendő volt: jó kerti ágyasokat készíteni. Pécuchet egyet téglával rakatott föl. Maga pingálta be a fedőkereteket, s a Nap repesztő hevétől félve, krétával kent be minden üvegharangot.

Ügyelt, hogy sarjültetés céljaira a leveles csúcsokat távolítsa el. Bujtással is szaporított. Különféle ojtószemmel próbálkozott: flóta-, korona-, címervágásos-, füves- és angolojtással. Mily gonddal illesztette össze a két háncsszélt, s nyomta szorosra a réseket! Mily kenőcstömeggel kente be a sebet!

Naponta kétszer fogta öntözőkannáját, s végigringatta a növények fölött, mintha tömjént hintene rájuk. Amint zöld színük fölfrissült a finoman esőző permetegben, maga is úgy érezte, hogy fölüdül és újjászületik velük. Majd, mintegy megrészegülve, letépte az öntözőkanna rózsáját, s a szabad csőből zúdította a vizet.

A sövény végén, a gipszdáma közelében volt egy fatörzsekből összerótt kunyhóféle. Pécuchet ide zárta el szerszámait, s gyönyörűséges órákat töltött benne, magvakat hámozva, jelző cédulácskákat írogatva, apró virágcserepeit rendezgetve. Pihenni is ide ült ki, a kalyiba elé tolt ládára, s kertszépészeti terveket szövögetett.

A lépcsőföljáró aljára két, kosárba ültetett gerániumtövet eszelt ki. A ciprusok és a guzsaly alakúra nyírt gyümölcsfák közé napraforgókat ültetett. Mikor aztán a virágágyakat aranyrügyek lepték el, s a kerti utakat mindenütt friss homok takarta, az egész kert teli volt sárga ragyogással.

Hanem az ágyás nyüzsgött a rovarbáboktól; a meleg szárazlevél-takarások, a festett védőkeretek, a bekent üvegharangok alatt csak csenevész tenyészet csirázott ki. A sarjültetések nem fogantak meg, az oltások fölfeslettek; az indás továbbplántálásokban megállt a nedvkeringés, a magról szaporított növények elpusztultak. A szél vígan döntögette ki a babkarókat. A túl sok finom trágya megártott a szamócának, a túlságosan hiányos metszés a paradicsomnak.

Rosszul járt az olaszkáposztával, az ugorkával, a fehérrépával is, a borsikasaláta sem sikerült, melyet dézsában akart termeszteni. Olvadáskor odalett az egész articsókatelep. A káposzta volt egyetlen vigasza. Különösen az egyik fej költött benne reményeket. Nyílt, nőtt, végül csodálatosan nagyra fejlett, s teljesen ehetetlen volt. Mindegy: Pécuchet örült, hogy rendkívüli példányt nevelt.

S ekkor megkísérelte azt, amit a kertművészet tetejének tartott: a dinnyetermelést.

Különböző fajták magvait ültette el a trágyázott humusszal feldombozott tányérokba, melyeket az ágyasba ásott el. Majd másik ágyást készített elő, s mikor már jól átmelegedett, a legszebb palántákat átültette belé, üvegharang alá borítva őket. Kitűnő kertészregulák szerint végezte az összes nyeséseket, ellenőrizte a virágzást, a magházak duzzadását, minden ágon kiválasztott egy-egy zsenge dinnyét, a többit irtotta, s mihelyt a meghagyott példányok dió nagyságúvá lettek, kis falemezt csúsztatott alájuk, hogy megóvja héjukat a trágya érintésének rohasztó hatásától. Öntözgette, szellőztette dinnyéit, zsebkendőjével letörölgette az üvegharang párafoltjait – s ha felhők jelentkeztek, futott a gyékénytakarókért.

Éjjel nem tudott aludni miattuk. Több ízben föl is kelt, s mezítelen lábaira húzott csizmákkal, hálóingben, dideregve átloholt a kerten, hogy a védőkeretekre ráborítsa a saját ágytakaróját is.

A ripacsos sárgadinnyék sorra értek. Az elsőnél Bouvard félrehúzta a száját. A második sem lett jobb, a harmadik sem: Pécuchet-nek mindegyik számára akadt mentsége, míg aztán az utolsót az ablakon dobta ki, kijelentve, hogy nem érti a dolgot.

Persze, úgy esett meg a baj, hogy a különböző fajtákat egymás mellett tenyésztette, s a cukorbélűek kereszteződtek a közönséges fajokkal, a vaskos portugál dinnye a nagy mongol változattal – a paradicsomok szomszédsága pedig betetőzte a zavart: szörnyű korcsok fajzottak elő, citrom ízük volt.

Pécuchet ekkor a virágokhoz pártolt át. Írt Dumouchel-nek csemetékért és magvakért, hangafűpernyés humuszkészletet szerzett be, s derekasan nekifeküdt az új feladatnak.

Azonban a golgotavirágokat árnyékos helyre ültette el, az árvácskákat meg a napon, a jácintot agyontrágyázta, a liliomot kinyílta után is öntözte, a rododendront össze-vissza nyesegette, a fuksziát tönkre kenőcsözte. Egy gránátalmafát valósággal megpörkölt, a konyhai tűz melegének téve ki.

A hideg idő közeledtével oltott rózsáit papírkúpok alá borította, melyeket vastagon bekent faggyúval: olybá tűnt az egész, mintha cukorsüvegek lebegnének a föld fölött, pálcákra erősítve.

A georginák mellett óriás karók ágaskodtak, s egyenes vonalaik között egy tő sophora japonica görcsös ágai csavarodtak jobbra-balra, örök egyformasággal: virágot se hajtva, el sem pusztulva.

Minthogy azonban a fővárosi parkokban a legritkább fajtájú fák is szépen tenyésznek, Chavignolles-ban is méltán el lehetett tőlük várni ugyanezt. Pécuchet tehát sorra meghozatta az indiai orgonát, a kínai rózsát, meg az eukaliptuszt, mely akkoriban volt híres újdonság. Minden kísérlete balul ütött ki. Mindannyiszor nagyon csodálkozott.

Bouvard hasonló nehézségekkel bajlódott. Összeültek tanácskozni, egyik könyvet a másik után forgatták, s végül nem tudtak kiokosodni a szerzők ellentétes nézeteiből.

  • 7 Bailly de Merlieux, Charles-François (éd. sc.): Maison rustique du XIXe siècle. Paris, 1835–1844, tome 1–5.
  • 8 Adrien Étienne Pierre comte de Gasparin (1783–1862) – francia államférfi és mezőgazdász.
    Gasparin, A. É. P.: Cours d’agriculture. Paris, Au Bureau de la Maison Rustique, 1843–1849, tome 1–5.

A márgás talajt például Puvis9 ajánlja, a Roret-kézikönyv meg ellene van.

A gipsz alkalmazásáért – a Franklin-féle példa ellenére – Riéfel10 és Rigaud11 nem nagyon lelkesednek.

Az ugar pihentetése, állította Bouvard, csupán ócska babonaság. Leclerc12 azonban eseteket sorol föl, melyekben föltétlenül így kell cselekedni. Gasparin egy lyoni gazdára hivatkozik, aki egyfolytában ötven évig termesztett gabonaneműeket ugyanazon a földön: ez persze fölborítja a váltógazdaság elméletét. Tull13 az alapos szántást dicsőíti a trágyázás rovására, Beatson14 őrnagy viszont fontosabbnak tartja a szántásnál a trágyahordást.

Hogy az időjárást már előző jelekből kiismerhessék, tanulmányozták a felhőzeteket, a Luke Howard osztályozása szerint.15 Megfigyelték a sövényszerűen húzódó, a szigetformájú, a hóhegyekre emlékeztető alakulatokat, hogy különbséget tehessenek a nimbus és cirrus, a stratus meg a cumulus között. A felhők megváltoztak, még mielőtt nevükön nevezhették volna őket.

A barométerből rosszat következtettek, a hőmérőn nem tudtak eligazodni; végre is ahhoz az eljáráshoz folyamodtak, melyet XV. Lajos korában egy touraine-i pap gondolt ki. Befőttes üvegbe egy piócát teszünk, mely eső közeledtére fölfelé mászik, szép időben a fenéken marad, vihar jöttén pedig nyugtalanul mozgolódik. A légkör állapota majdnem mindig rácáfolt a piócára. Még három másikat tettek mellé. Mind a négy különbözőképpen viselkedett.

Nagy fejtörések után Bouvard rájött, hogy csalódott. Birtoka a nagyszabású művelést kívánta, intenzív rendszert: erre szánta tehát a még rendelkezésre álló tőkét, harmincezer frankot.

Pécuchet izgatására valóságos trágyamámorba esett. A kísérleti gödörbe mindent összehalmozott: falombokat, vért, beleket, tollakat, amihez csak hozzájutott. Használt belga és svájci készítésű marónedveket, lúgot, füstölt heringet, tengeri algát, rongyokat, hozatott guanót, próbált ilyesmit mesterségesen is előállítani – s végsőkig kitartva elvei mellett, nem tűrte a húgyanyag pazarlását, zár alá vette az árnyékszékeket. Állati hullákat hordtak udvarába, s a földeken rakatta szét őket. Szétdarabolt döghús hevert mindenfelé. S a szörnyű bűz közepette Bouvard mosolygott. Talyigán körülcipelt szivattyú trágyalevet fecskendezett a kalászokra. Ha valaki utálkozott, Bouvard így felelt:

– Csupa arany! Ebből lesz az arany!

És sopánkodott, hogy még mindig kevés a trágya. Ó, boldog országok, ahol természetes barlangok vannak, tele madárhulladékokkal!

A repcetermés nyomorúságos lett, a zab közepes, a gabonát nehezen lehetett forgalomba hozni, rossz szaga miatt. S különös dolog, a Bütyök, mióta végleg kavicstalanították, még terméketlenebbé vált.

Hátha jó lesz felfrissíteni a szerszámkészletet? Guillaume16-féle porhanyozót, Valcourt17-féle gyomlálót vásárolt, angol vetőgépet, meg a Mathieu de Dombasle18 nagy, előkerék nélküli ekéjét, melyet azonban a béres fitymálva fogadott.

– Előbb tanulj meg bánni vele!

– Hát tessék megmutatni, hogy kell?

Megpróbálta, nem sikerült, a parasztok összeröhögtek.

Sehogy se bírta rászorítani őket, hogy a harangjelzésekhez igazodjanak. Folyvást a nyomukban ordítozott, egyik helyről a másikra szaladgált, noteszbe jegyezgetett, találkozókat tűzött ki, melyeket elfelejtett – s főtt a feje mindenféle praktikus ötletektől. Mákot akart termelni, ópiumnyerés céljából, s főleg astragált, amit „családi kávé” néven lehetne árulni.

Gyorsabb tempójú hizlalás céljából kéthetenkint köpölyöztette az ökreit.

Egyetlen sertést sem vágatott le, hanem sós zabbal tömette őket. A disznóól csakhamar szűknek bizonyult. Az állatok az udvarban csatangoltak, kitúrták a kerítéseket, mindenkit összeharapdáltak.

Kánikula idején huszonöt juh megkergült, rövidesen fölfordultak.

Ugyanazon a héten három ökör is kiadta a páráját, Bouvard érvágó módszerei következtében.

Hogy kipusztítsa a cserebogárpajorokat, kerekes ketrecbe zárta a tyúkokat, s két ember tolta őket az eke nyomán – persze, a tyúkok lába beletört a mulatságba.

Újmódi sört fundált ki, árvatölgyfa leveleiből szűrve, s ezt adta almabor helyett az aratóknak. Gyomrukat fájlalták. A gyerekek sírtak, az asszonyok nyögtek, a férfiak káromkodtak. Fölmondással fenyegetőztek, Bouvard engedett.

Hogy azonban bebizonyítsa, mennyire ártalmatlan az ital, szemük láttára több üveggel hajtott föl belőle, s mikor émelyegni kezdett, tréfás hányavetiséggel leplezte fájdalmait. Sőt bevitette a kotyvalékot a lakására. Esténként együtt iszogatták Pécuchet-vel, s elkeseredetten próbálták kitűnőnek találni. Különben is, nem lehetett hagyni, hogy kárba vesszen.

Mikor Bouvard gyomorrontása végleg elhatalmasodott, Germaine elhívta a doktort.

Komoly, domború homlokú férfiú volt, aki azon kezdte, hogy agyonrémítette a betegeit. „Tisztelt uram”, kólikája nyilván attól a sörtől keletkezett, amelyről széltiben beszélnek. Érdekelte az ital összetétele, s tudományos kifejezésekkel, vállvonogatva ócsárolta. Pécuchet, aki közölte vele a receptet, halálra sértődött.

Dacára a veszélyes talajmeszezésnek, valamint a második fölszántás fogyatékosságának és a helytelen időpontban eszközölt kóróirtásnak, a következő év elég csinos búzatermést ígért. Úgy tervezte, hogy hollandi módra, a Clap–Mayer-rendszer szerint végezteti a szárítást, erjesztés segítségével – ez úgy történt, hogy a levágott rendeket azon melegiben boglyákba halmoztatta, melyeket csak akkor kell majd szétbontani, s friss levegővel átjáratni, mikor a gőz már kipárolgott belőlük; – mely intézkedéseket megtéve, Bouvard teljes nyugalommal vonult haza.

Másnap, ebédközben, a bükkös alól dobszó pergését hallották. Germaine kiszaladt, érdeklődni, de a dobos már messze járt. Csaknem közvetlenül ezután, a templom harangja kezdett éles kongatásba. Bouvard és Pécuchet hirtelen aggodalmat éreztek. Fölkerekedtek, s izgatottan a kíváncsiságtól, hajadonfőtt loholtak Chavignolles felé.

Egy öreg néni ment el mellettük. Semmiről sem tudott. Egy kis fiút állítottak meg, aki ennyit mondott:

– Alighanem tűz van!

A dob egyre pergett, a harang még hangosabban kongott. Végre elérték a falu első házait. A fűszeres már messziről rájuk kiáltott:

– Maguknál van a tűz!

Pécuchet futólépésbe kezdett, odakiáltva Bouvard-nak, aki hasonló iramba fogott mellette:

– Egy, kettő; egy kettő! – Taktusra rohantak, mint a vincennes-i vadászok.

Az út egyre emelkedett, a talaj dombosodása eltakarta előlük a láthatárt. Végre fölérkeztek a Bütyök mellé – s ekkor egyetlen szempillantás föltárta előttük a szerencsétlenséget. Itt is, ott is, az est csöndjében boglyák lángoltak, megannyi vulkán, a puszta sík közepén.

A legnagyobb körül talán háromszáz ember is sürgött, s a nemzetiszín vállátvetős Foureau úr polgármesteri parancsszavaira rudakkal és kampókkal cibálták le a legények a boglyacsúcs szalmáját, hogy a többi rész sértetlen maradjon.

Bouvard siettében csaknem földöntötte Bordinnét, aki szintén ott volt. Aztán, észrevéve egyik zsellérjét, szidalmakkal halmozta el, amiért nem értesítette. Holott éppen ellenkezőleg, a szolga csupa túlságos buzgalomból előbb hazaszaladt, aztán a templomba, s végül az úrhoz, majd a másik úton visszajött a tűz mellé.

Bouvard elveszítette a fejét. Cselédei körülvették, valamennyien egyszerre beszélve, ő pedig megtiltotta a boglyák további dorongolását, segítségért könyörgött, vízért rimánkodott, fecskendőért esedezett.

– Igen, ha volna! – kiáltotta a polgármester.

– A maguk hibája, ha nincs! – felelte Bouvard. Indulatba jött, sértő szavakat pattogtatott, s mindenki csodálta vele szemben Foureau nyugalmát, akinek vastag ajkai és buldog állkapcsa pedig brutális természetre vallottak.

A boglyák forrósága oly nagyra nőtt, hogy nem lehetett többé közelükbe menni. A falánk lángok alatt zizegve kunkorodott össze a szalma, a búzaszemek ólomgolyók módjára csapódtak az arcba. Majd a kazal széles parázsszigetté lapult a földön, szikrák röpködtek, s a rőt tömb fölé bodros gomolygás tódult, helyenként cinóbervörös, másutt meg alvadt vér barna színekkel. Leszállt az éjszaka, szél kerekedett: az ide-oda forgó füst el-eltakarta az embercsoportokat. Olykor egy-egy izzó, fölrepült csóva csíkozta végig a fekete eget.

Bouvard nézte a pusztulást, s csöndesen sírdogált. Szemei eltűntek a megduzzadt szempillák alatt, s egész arca mintha még szélesebbé vált volna a fájdalomtól. Bordinné zöld vállkendője rojtjaival babrálva, beszélt hozzá: „Szegény szomszéd úr”, s vigasztalni próbálta. Ha már nem lehet segíteni a dolgon, legjobb beletörődni.

Pécuchet nem sírt. Nagyon sápadtan, szinte már ólomfakón, nyitott szájjal, a hideg izzadtságtól összetapadt hajjal, félrevonultan állt, gondolatokba merülve. De hirtelen a plébános tűnt föl, s hízelgő hangon fuvolázta:

– Ah, ah, minő szerencsétlenség! Csakugyan, ez nagyon kellemetlen! Legyen meggyőződve, hogy osztozom fájdalmában…

A többiek még csak nem is színleltek semmi részvétet. Nevetgélve csevegtek, melegedni nyújtva kezeiket a lángok fölé. Egy öregember összekapart néhány parázsló szalmaszárat, hogy pipára gyújtson velük. A gyerekek táncra kerekedtek. Valamelyik szemtelen fickó még el is kiáltotta magát, hogy milyen mulatságos ez az egész.

– Csakugyan, takaros mulatság! – fakadt ki Pécuchet, aki meghallotta a kiszólást.

A tűz alábbhagyott, a parázshalmok összeestek, s egy óra multán csak a hamu kerek foltjai feketélltek a síkságon. Mindenki hazavonult.

Bordinné asszony és Jeufroy tisztelendő úr hazáig kísérte Bouvard-t és Pécuchet-t.

Útközben az özvegy kedvesen szelíd szemrehányásokkal illette szomszédját vadóc magaviselete miatt, a pap pedig meglepődését fejezte ki amiatt, hogy eddig még nem nyílt alkalma megismerkednie parókiája ily kiváló tagjával.

Magukra maradva, találgatták a tűz kitörésének okait, s ahelyett, hogy belenyugodtak volna az általános véleménybe, mely szerint a gőzölgő szalma magától kapott lángra, bosszút szimatoltak. Kétségtelenül Gouy gazdától ered a csíny, vagy a vakondirtótól. Az utóbbit ugyanis félévvel ezelőtt elutasította Bouvard, sőt többek füle hallatára kijelentette, hogy foglalkozása kártékony, s a kormánynak el kellene tiltania. Azóta többször látták a környéken ólálkodni. Nagy szakállú ember volt, s Bouvard-ék félelmesnek találták, különösen este, mikor megjelent az udvarok tövében, hosszú póznájával hadonászva, melyről döglött vakondok lógtak.

A kár jelentékeny volt, s hogy tisztán lássák helyzetüket, Pécuchet egy álló héten keresztül bújta Bouvard-ral a számadásokat, melyeket „valóságos labirintus”-nak talált. Miután egybevetette a napi kimutatásokat, a levelezést és a ceruzafirkákkal meg széljegyzetekkel teli főkönyvet, megállapította az igazságot: semmi eladni való, semmi követelés, a készpénz pedig: nulla. A tőke harmincháromezer frankos veszteséget mutatott.

Bouvard nem akarta hinni, s húszszor is újra kezdték a számvetést. Mindig ugyanarra az eredményre jutottak. Még kétesztendei ilyen gazdálkodás és vége a vagyonnak! Egyetlen orvosság: eladni mindent!

Mindenesetre értekezni kell a közjegyzővel. Kínos ügy volt: Pécuchet vállalta.

Marescot úr úgy vélte jobbnak, ha nem tesznek közzé hirdetéseket. Ő majd beszélni fog a birtokról komoly vevőkkel, s ajánlatokat kér tőlük.

– Helyes – mondta Bouvard – van elég idő. – Egyelőre bérlőt kell keresni, aztán majd meglátjuk. – Nem leszünk szerencsétlenebbek, mint azelőtt; csak épphogy most már takarékoskodnunk kell egy kicsit.

Ez nem tetszett Pécuchet-nek, aki így nem kertészkedhetett kedvére. Pár nap múlva így szólt:

– Kizárólag gyümölcsnemesítésre kellene adnunk magunkat; nem szórakozásból, hanem üzleti számításból. Egy körtét, amely alig van az embernek három soljába, a párizsi piacon öt meg hat frankért lehet eladni! Szentpétervárott tél idején aranyával fizetnek egy-egy szőlőfürtért! Ez aztán a kereset, beláthatod! S az egész mibe kerül? Egy kis fáradság, egy kis trágya, s egy újraköszörült nyesőkés!

Annyira fölizgatta Bouvard képzeletét, hogy azonnal előkerestek könyveikből egész sor megrendelni való fajt, melyek nevük után csodálatosnak ígérkeztek. Egy falaise-i gyümölcskertészhez fordultak, aki sietve küldött el nekik háromszáz csemetét, melyeket eddig sehol sem tudott elhelyezni.

Lakatost hozattak a vastámaszok elkészíttetésére, sodronyhúzót a futtató huzalok kifeszítésére, ácsot a fagyámok fölállítására. A fák alakját előre megrajzolták. Falra szögezett lécdarabokkal jelezték a gyertyatartó formájú fák ágait. A kerti táblák minden sarkán cölöpök álltak, melyek között acéldrótok feszültek, a gyümölcsösben pedig abroncsok ábrázolták a vázák alakját, gúlába rakott rudak a piramisokét – úgy, hogy ha valaki betévedt hozzájuk, azt vélhette, hogy valamely ismeretlen gépezet részeit látja maga előtt, vagy egy tűzijáték gerendázatát.

Mikor a gödrök meg voltak ásva, levágták a gyökérvégeket, jót, rosszat egyformán, s trágyakeverékbe ágyazták a csemetéket. Félév múlva a plánták elszáradtak. Új rendelések a gyümölcskertésznél, s új ültetések, ezúttal még mélyebb gödrökbe. De jött az eső, föláztatta a talajt, mire az oltások maguktól betemetődtek, a fák pedig föllazultak.

Tavaszkor Pécuchet nekiállt a körtefák nyesésének. A felső ágcsúcsokat meghagyta, kímélte a rügyben végződő hajtásokat, viszont az eleven sövénynek szánt duchesse-sort mindenáron falszerűvé igyekezvén idomítani, agyonvagdalta, s össze-vissza rángatta őket. A barackfáknál belegabalyodott az alsó meg felső főágak és mellékágak megkülönböztetésébe. A spalérfalon mindig olyan helyen mutatkoztak az üres meg a benőtt felületek, ahol nem kellett volna, és sehogy sem tudta elérni, hogy a törzsekről jobbra-balra pontos derékszögben induljanak ki az ágak, melyek, a két fő oldalhajtáson kívül, hatos sorban tartoztak volna egy halcsontváz szálkasorára emlékeztetni.

Bouvard a kajszinokat is meg akarta regulázni, de nem hagyták magukat. Törzsüket a föld felé csavarította, erre abbahagyták a rügyezést. A cseresznyefákból, ahol metszéseket eszközölt rajtuk, gyanta gumósodott ki.

Először hosszú bemetszésekkel próbálkoztak: ettől az alsó szemek elpusztultak; aztán rövidekkel: ezekből meg fattyúhajtások törtek elő. Gyakran haboztak: nem tudták megkülönböztetni a levélrügyeket a virágrügyektől. A bő virágzásnak megörültek. Később belátták, hogy ez is baj. Ekkor a virágok háromnegyed részét leverték, hogy a többi szebben fejlődjék.

  • 9 Marc-Antoine Puvis de Chavannes (1776–1851) – francia mérnök, agronómus és politikus.
  • 10 Jules Rieffel (1806–1886) – francia agronómus, a Nozay-i Mezőgazdasági Főiskola alapítója. Feltehetően megegyezik a szövegben szereplő Riéfellel.
  • 11 Louis Michel Rigaud de l’Isle (1761–1826) – francia mérnök tiszt és agronómus. A forradalom után kifejlesztette és a gyakorlatban alkalmazta a műszaki tudományok adta legmodernebb technikákat a mezőgazdaságban.
  • 12 Oscar Leclerc-Thoüin (1798–1845) – francia botanikus, mezőgazdász.
  • 13 Jethro Tull (1674–1741) – a vetőgép és a lóvontatású kapa feltalálója, társaival a norfolki négyes vetésforgó kidolgozója, a tudományos szemléletű modern mezőgazdaság angol úttörője az ipari forradalmat megelőző időszakban.
  • 14 Alexander Beatson (1758–1830) – a Kelet-indiai Társaságnál szolgáló tiszt, Szent Ilona kormányzója és kísérleti agronómus.
  • 15 Luke Howard-féle osztáyozás – A vegyész és amatőr meteorológus Luke Howard (1772–1864) „Essay on the modifications of clouds” (London, Churchill, 1803) című munkájában bevezette a felhőosztályozásban máig használatos „cirrus”, „stratus” és „cumulus” fogalmakat. E három alapvető osztály kombinálásával megkísérelte az összes felhő rendszerbe foglalását. Howard hét alaptípust különített el. Munkája gyorsan terjedt, francia és német nyelvre is lefordították. A felhőosztályozás Johann Wolfgang von Goethe-t is megihlette, és 1820-ban néhány verset írt a felhőkről Stratus, Cumulus, Cirrus és Nimbus címmel. John Constable, angol romantikus festőt szintén segítette Howard osztályozása felhőket ábrázoló festményei elkészítésében (1821–1822).
    cirrus (pehelyfelhő) – Széttagolt felhők, fehér, finom rostokból, vagy fehér, vagy túlnyomóan fehér foltokból, keskeny szalagokból összetéve, a felhők rostos vagy selymes külsőt mutatnak, áttetszők.
    stratus (rétegfelhő) – Általában szürkés színű felhő, elég egyenletes felhőalappal. Ha a Nap átsüt a felhőn, a napkorong körvonalai felismerhetőek. A felhő olykor tépett darabokra esik szét.
    cumulus (gomolyfelhő) – Különálló felhők, általában sűrűek és éles körvonalúak, domb, kupola vagy torony alakúak, és feldudorodó részük gyakran karfiolra emlékeztet. Napsütötte felső részük ragyogóan fehér, míg alapjuk viszonylag sötét és közel vízszintes.
    nimbus (esőrétegfelhő) – Szürke, gyakran igen sötét felhőréteg, a folyamatosan hulló eső vagy hó miatt erősen elkent alappal. A csapadék a legtöbb esetben eléri a talajt. A felhő olyan vastag, hogy teljesen eltünteti a Napot. Alatta gyakran jelennek meg tépett foszlányok.
  • 16 Charles François Guillaume (1773–?) – francia katona, mérnök, feltaláló.
    Guillaume, Ch.: Instrumens aratoires inventés, perfectionnés, dessinés et gravés avec une explication des figures. Paris, Huzard, 1821.
  • 17 Louis Poirot de Valcourt (1771–1855) – touli mezőgazdász, Mathieu de Dombasle barátja.
  • 18 Mathieu de Dombasle (1777–1843) – francia gazda, gazdasági szakíró.
Jethro Tull vetőgépe (1762)
Forrás: Jethro Tull: Horse-hoeing husbandry or, An essay on the principles of vegetation and tillage. London, Millar, 1762
Dombasle-féle eke
Forrás: Dupiney de Vorepierre: Dictionnaire français illustré et encyclopédie universelle. 1867
Valcourt-féle borona
Dombale-féle borona
Különféle boronák
Valcourt-féle extirpateur
Valcourt-féle eke
Granger-féle eke
Tejfeldogozó
Forrás: Courtin, Eustache Marie P.M.A.: Encyclopédie moderne. Atlas. 1852. tome No1

Folyvást nedvkeringésről, kambiumképződésről,19 fölkötözésről, nyírásról és szemezésről beszéltek. Ebédlőjük közepén bekeretezve tartották összes csemetéik jegyzékét, melynek számjelzései a kertben ismétlődtek, apró fatáblácskákra írva, s az illető fa tövébe szúrva.

Kora hajnaltól késő estig dolgoztak, övükön csüggő szerszámkosárral. A hideg tavaszi reggeleken Bouvard zubbonya alatt gyapoting volt, Pécuchet meg régi, hosszú kabátját viselte a zsákvászon kötő alatt. A léckerítés mellett elhaladó emberek kihallották köhécselésüket a ködből.

Pécuchet olykor elővette zsebéből kézikönyvét: állva keresgélt benne, s mellette várakozó ásójával olyan volt a tartása, mint a könyv címlapjára rajzolt kertészé. Ez a hasonlóság borzasztóan tetszett neki, s csak annál többre becsülte érte a mű szerzőjét.

Bouvard egyre a gúla alakú fák körül tett-vett magas létráján. Egy napon szédülést érzett – s nem merve magától leszállani, Pécuchet-t hívta segítségül.

Végre jelentkeztek az első spalérkörték; a gyümölcsösben pedig érni kezdett a szilva. Most a madarak ellen készülődtek föl, az összes olvasott módszerek szerint. De az elszórt üvegtörmelékek vakították a szemet, a szélmalmos kereplőtől föl-fölriadtak éjszaka – s a verebek nyugodtan rászálltak a madárijesztőre. Másodikat, harmadikat is állítottak föl, új meg új maskarákat, hiába.

De mégiscsak ígérkezett némi gyümölcstermés. Pécuchet éppen befejezte pontos beszámolóját Bouvard-nak, mikor egyszerre csak mennydörgést hallottak, s zuhogni kezdett a nehéz, vad eső. Időközönként szél sodort végig a spalérfalon. Az ágtámaszok sorra dőltek, s a szerencsétlen guzsalynyírású fák hajladozva verték egymáshoz körtéiket.

Pécuchet a kalyibába menekült a hirtelen zivatar elől, Bouvard a konyhában kuksolt. Fadarabok, tört ágak, palarészek körtáncát láthatták a forgó viharban; a halászok feleségeinek, akik tíz mérfölddel arrább, a vad tengert nézték, nem lehetett könnyesebb a szemük és nehezebb a szívük. A spalérfal vasgerendái, s futtató rudai, a köztük lévő rácsozattal együtt egyszerre csak rázuhantak a kerti ágyakra.

Mily kép tárult eléjük, mikor szemlére indultak! A cseresznye és szilva olvadó jégszemekkel keverve borította a füvet. A „Kolmár-gyöngye” mind odavolt, csakúgy, mint a „Veterán” körték és a „Jordoigne diadala”-i. Egy-két „Nagypapa-öröme” maradt csupán az ágakon, míg a tizenkét „Vénusz-emlő”, az egész őszibaracktermés, a tőből kitépett puszpángok mellett hevert, víztócsákban fürödve.

Ebéd után – alig ettek valamit – megszólalt Pécuchet bártortalan hangja:

– Be kellene nézni a tanyára, hátha ott is történt valami?

– Ugyan! Hogy újabb szomorkodnivalót találjunk?

– Persze! Ilyen a mi szerencsénk!

S panaszkodtak a Gondviselés és a Természet kegyetlensége miatt.

Bouvard, az asztalra könyökölve, sajátságos, sustorgó módján sóhajtozott, s mivel a fájdalmak ragaszkodó természetűek, föltünedeztek emlékezetében régi, dugába dőlt tervei, főleg a gyökérlisztgyár, meg az új találmányú sajt.

Pécuchet vadul fújta a levegőt, s orrlikába hatalmas tubákadagokat gyúrva, azon merengett el, hogy ha a sors kegyesebb lett volna iránta, most valami mezőgazdasági társaság tekintélyes tagja lehetne, díjakat aratna a kiállításokon, s nevét az újságok emlegetnék.

Bouvard szomorúan jártatta körül a szemeit:

– Isten bizony, kedvem volna megszabadulni ettől az egész mindenségtől, s valahol másutt próbálni szerencsét!

– Ahogy akarod… – válaszolta Pécuchet. S egy pillanatra rá:

– A könyvek ellenzik a közvetlen csatornázást. A növényi nedvek ilyen módon eldugulnak, s ezt a fa erősen megszenvedi. Hogy magához térjen, jobb ha egy ideig nem engedjük gyümölcsözni. Másrészt viszont azok a fák, amelyeket nem nyesnek és nem trágyáznak, ízletesebb gyümölcsöt fejlesztenek, ha nem is olyan nagyokat. Most már kérdem, hol itt a magyarázat? És nemcsak egyes fajok kívánják meg a maguk sajátszerű ápolását, hanem minden külön egyed is: tekintetbe kell venni a klímát, a hőmérsékletet, egész csomó tényezőt! Hát hol itt a szabály? Remélhetünk ezek után valami sikert vagy hasznot?

Bouvard felelt:

– Gasparinban olvashatod, hogy a haszon sohasem haladja túl a tőke egytizedrészét. Sokkal okosabb lenne hát a tőkét egyszerűen bankba helyezni. Tizenöt év múlva a kamatos kamatok kiadnák a betét kétszeresét, s az ember közben nem gyötörné agyon magát.

Pécuchet lehajtotta a fejét:

– A gyümölcstermesztés művészete alighanem világcsalás!

– Akárcsak a földművelésé! – válaszolta Bouvard.

És vádolni kezdték magukat, hogy nagyon is sokat akartak. Elhatározták, hogy ezentúl jobban kímélik a fáradságot és a pénzt. Időről-időre egy kis nyesegetés – s nem kell tovább törődni a gyümölcsössel. A spalérállványokat elvetették, s a kiszáradt vagy kidőlt fákat nem akarták újakkal pótolni. De a közben keletkezett hézagok nagyon csúnyán hatottak, hacsak nem akarták ledönteni a megmaradt törzseket is. Mi hát a teendő?

  • 19 kambiumnövénytan növényi szövetréteg. A növény szára és gyökere kérgének középső szövetrétegében levő, osztódó sejtek egy sorából álló szövet, amely a növény háncs-, illetve farészét gyarapítja, és ezzel a szárat, illetve gyökeret vastagítja.

Pécuchet vázlatokat rajzolt mérnöki műszerei segítségével, Bouvard tanácsokkal támogatta. Nem jutottak kielégítő megoldásra. Szerencsére rábukkantak könyvtárukban Boitard könyvére, melynek címe A Kertek Építésze20 volt.

A szerző végtelen sok kertfajtát különböztetett meg. Először is ott van a melankolikus és romantikus kert, melyet örökzöldek, romok és sírok jellemeznek, valamint egy „Szűzmáriás fogadalmi kép, ama hely jelzésére, ahol a kert urát gyilkos vas találta”. A „borzalmas” típust fenyegető sziklák, megtépett fatörzsek, s leégett kunyhók alkotják. Az „egzotikus” kert, Peruból hozott gyertyafáival „egy-egy ültetvényes vagy utazó emlékét idézi föl”. A „komoly” kertjelleget, mint Ermenonville-ben, a filozófiának szentelt templom domborítja ki. Obeliszkek és diadalívek fogadnak a „fenséges” típusú kertben, moha és barlang a „titokzatos”-ban, tótükör az „álmatag”-ban. Van „fantasztikus” jelleg is, melynek legszebb példáját nemrégiben egy württembergi kert mutatta, ahol a szemlélő egymás után egy vaddisznóval, egy remetével, több síremlékkel, s egy bárkával találkozhatott, mely utóbbi magától hagyta el a partot, hogy egy budoárba vigye az embert: szökőkutacskák között heveredni le a szófán.

A csodák ily lehetőségei előtt Bouvard-t és Pécuchet-t káprázat fogta el. A „fantasztikus” kertfajtáról úgy vélekedtek, hogy ilyesmi csak a főurakat illetheti meg. A „filozófia templomá”-t sem választhatták nagyképűség nélkül. A madonnás fogadalmi képnek nem lett volna értelme, tekintettel a gyilkosok hiányára, s a szegény ültetvényesek és utazók is a rövidebbet húzták, az amerikai növények igen drágába kerülvén. Komolyan számításba jöhettek azonban a sziklák, valamint a viharvert fatörzsek, az örökzöld és a moha; fokozódó hévvel, sok tapogatózás után, egyetlen szolga segítségével és a lehető legkisebb befektetés árán, végre sikerült is összeszerkeszteniük egy olyan csodát, aminek nem akadt párja a környéken.

A helyenként megritkított sövényútról a ligetre lehetett látni, melyen át útvesztős zegzugokkal kanyarogtak a különféle ösvények. A spalérfalban ívhajlásos nyílást akartak törni, mely alól festői kilátás kínálkozzék. Az ívzáró kő azonban leszakadt, s így hatalmas, szabálytalan rés keletkezett, a földön heverő romokkal.

A spárgatáblát föláldozták, hogy helyén etruszk sírt építsenek, vagyis egy négyszögletű, fekete gipszkupacot, hatlábnyi magasságban, nagyon emlékeztetve holmi kutyaházikóra. A sarkokon négy apró fenyő őrizte az emlékművet, melyre még egy hamvvedret is terveztek, felírással együtt.

A veteményeskert másik részében Rialto-szerű híd támaszkodott egy tómeder széleire, s körülötte berakott csigaházak ékeskedtek. A meder fölszívta a vizet. Sebaj! Lassanként majd megfelelő agyagréteg képződik, s akkor megmarad a tó.

A kalyibát színes üvegekkel ablakozták föl, hogy romantikus kunyhó váljék belőle.

A szőlősdomb tetején hat, négyszögletűre ácsolt törzs bádogtetőt emelt, melynek csúcsai fölfelé kunkorodva, kínai pagodát mímeltek.

Az Orne partján gránitdarabokat szemeltek ki: lecsákányozták, megszámozták, saját kezűleg hazatalyigázták valamennyit, otthon aztán cementtel ragasztották össze az egymásra halmozott tömböket: a pázsit közepén végül ott állt a szikla, valamely gigászi krumplira emlékeztetve.

De még hiányzott valami a teljes összhanghoz. Kivágták a sövény legnagyobb hársát (amely különben már háromnegyed részben korhadt volt), s teljes hosszában keresztbe fektették a kerten, úgyhogy olybá tűnt, mintha áradás sodorta volna oda, vagy villámcsapás döntötte volna le.

Mikor elkészültek, Bouvard a nyílt teraszról odakiáltott távolabb álló barátjának:

– Innen jobban látni!

– „Látni!” – zendült vissza a levegőből.

Pécuchet felelt:

– Jövök!

– „Jövök!”

– Hallod? Visszhang!

– „Visszhang!”

Eddig a hársfa akadályozta a visszhang lehetőségét, melyet viszont most elősegített a pagoda, szemközt állva a csűrrel, melynek oromfala túlemelkedett a gyertyánsövényen.

Hogy kipróbálják a visszhangot, mindenféle tréfás szavakat kiáltoztak; Bouvard vaskos kiszólásokat, malacságokat ordított a kert felé.

Bouvard pénzfölvétel ürügye alatt többször is bement Falaise-ba, s mindannyiszor apró csomagokkal tért haza, melyeket szekrényébe zárt el. Pécuchet egy reggel azzal távozott, hogy Bretteville-ben van dolga, s csak késő este került vissza, egy kosárral, melyet ágya alá rejtett.

Másnap Bouvard meglepetésre ébredt. A fő kerti út két első tiszafája, melyeknek előző nap még gömbformája volt, most pávaalakot mutatott, s egy szarutölcsér, meg két porcelángomb jelezte a pávák csőrét és szemeit. Pécuchet, aki már kora hajnalban fölkelt, a felfedeztetés félelmétől reszketve, nyírta ilyenné a két fát, ama hozzávalók segítségével, melyeket Dumouchel-lel küldetett meg magának.

Féléven belül a következő fák is új alakot öltöttek: gúlák, kockák, hengerek, szarvas és karosszék alakzatok sorakoztak, de egy sem ért föl a pávákkal. Bouvard áradozva ismerte el ezt a tényt.

Azzal az ürüggyel, hogy ottfelejtett ásóját keresi, a liget útvesztőjébe vonta magával társát, mivel ő is kihasználta volt Pécuchet távollétét, s a maga részéről szintén alkotott valami nagyszerűt.

A földekre néző ajtó gipszréteggel volt bevonva, melyen szép rendben ötszáz darab faragott pipafej sorakozott: Abd-el-Kader-ek, négerek, meztelen nők, lólábak és halálfejek egyvelege.

– Gondolhatod, milyen izgalommal csináltam!

– Ó, hogyne!

S megindultságukban összecsókolóztak.

Mint minden művész, ők is áhítoztak a közönség tapsait: Bouvard nagy ebédet akart rendezni.

– Nono! – felelte Pécuchet – ebből fogadóestélyek lesznek! Ez a lejtő!

De azért mégis elhatározták a dolgot.

Mindeddig visszavonulva éltek birtokukon. Most kíváncsiságból, mindenki elfogadta meghívásukat, de Faverges kivételével, akinek a fővárosban akadt dolga. Helyette Hurel úrra, az intézőre, csaptak le.

Úgy tervezték, hogy Beljambe, a fogadós, aki valaha főszakács volt Lisieux-ben, készíti a fogásokat. Ugyancsak ő egy pincérről is gondoskodik. Germaine kisegítőnek maga mellé veszi a baromfiudvarbeli szolgálót. Marianne is eljön, a Bordinné cselédje. A rácsos kapu négy órától kezdve tárva-nyitva állt, s a két tulajdonos izgalommal telve várta a vendégeket.

Hurel megállt a bükkfák alatt, s csak most húzta magára ünneplő kabátját. Utána a plébános következett, új reverendában, majd egy pillanatra rá a bársonymellényes Foureau. Az orvos karonfogva jelent meg feleségével, aki nehezen lépkedett, ernyője védelme alatt. Mögöttük rózsaszín szalagok forgataga lebegett: főkötő volt, Bordinné őnagyságáé, akin lilát játszó szép selyemruha suhogott. Keblén arany óralánc himbálózott, s fekete félkesztyűs kezein gyűrűk csillogtak. Utolsónak a közjegyző jelent meg, panamakalapban, monoklival, mert a hivatalnok nem nyomhatta el benne a világfit.

A szalon agyonfényezett padlóján alig lehetett megállani. A nyolc utrechti karosszék a fal mellett sorakozott; középen egy kerek asztal a likőrös készletet emelte; a kandalló fölött Bouvard atyjának arcképe volt látható. A kopott festékre tüzelő napfényben a száj fintort mutatott, a szem kancsalra ferdült, s a pofacsontok táján penészes foltocska fokozta az oldalszakáll illúzióját. A vendégek felfedezték az apa és fiú hasonlóságát, s Bordinné, szemét Bouvard-on pihentetve, még azt is megjegyezte, hogy az öregúr igen szép ember lehetett.

Egy órai várakozás után Pécuchet jelentette, hogy át lehet vonulni az ebédlőbe.

A vörös szegélyű fehér kalikóvászon függönyök csakúgy, mint a szalonban, itt is teljesen az ablak elé voltak húzva, s a rajtuk átszűrődő fény szőke sávban esett a falburkolatra, melynek minden dísze egy barométerből állott.

Bouvard a két hölgyet maga mellé ültette; Pécuchet baljára a polgármester, jobbjára a plébános jutott. Nekiláttak az osztrigáknak. Iszapszag érzett rajtuk. Bouvard kétségbe volt esve, sűrűn kérte a bocsánatot, Pécuchet pedig fölkelt, hogy a konyhába menjen, összeszidni Beljambe-ot.

Az első fogás alatt, mely halvagdalékos lepényből és mártásos galambaprólékból állott, az almaborkészítésről csevegtek.

Erről aztán a jól és rosszul emészthető ételekre fordult a szó. Természetesen az orvos véleményét is megkérdezték. Szkeptikusan ítélte meg a dolgokat, mint aki fenékig kiismerte a tudományt, mindazáltal a legcsekélyebb ellenmondást sem tűrte el.

A vesepecsenyével egyidejűleg burgundit szolgáltak föl. Zavaros volt. Bouvard az üveg öblítésének tulajdonította ezt a kellemetlenséget, s három újabb palackot nyittatott föl, ugyanolyan eredménnyel. Saint Julien-re tért át, de ez meg nyilvánvalóan egész fiatal évjárat volt, s az összes vendégek elhallgattak. Hurel szünet nélkül mosolygott; a pincér nehéz léptei csattogtak a kőkockákon.

Vaucorbeilné, aki zömök termetű, harapós kedvű hölgy volt (egyébként az áldott állapot utolsó hónapjaiban), csökönyösen néma maradt. Bouvard, nem tudva, mivel szórakoztathatná, a caen-i színházról beszélt neki.

– Nőm sohase jár komédiába – szólt közbe az orvos.

Marescot, mikor annakidején Párizsban élt, csak az olasz színházba szeretett ellátogatni.

– Én – mondotta Bouvard – szívesen váltok néha jegyet a Vaudeville földszintjére, mert szeretem a bohóságokat.

Foureau úr megkérdezte Bordinnét, hogy ő is szereti-e a bohóságokat?

– Attól függ, mifélék – volt a felelet.

A polgármester évődni kezdett Bordinnéval, aki vissza-visszavágott. Majd egy pompás ugorkareceptet ajánlott. Háziasszonyi kitűnősége különben közismert volt, s csodálatosan rendben tartott kis gazdaságot mondhatott a magáénak.

Foureau Bouvard-hoz fordult:

– Igaz, hogy önök meg el akarják adni a magukét?

– Hát, istenem, ez idő szerint nemigen gondolunk erre…

– Hogyan? Még az „Écalles”-t sem? – firtatta tovább a közjegyző. – Az pedig ugyan megfelelne önnek, ugye, Bordinné asszony?

Az özvegy kényeskedő hangon válaszolt:

– Ó, a Bouvard úr igényei túlságos nagyok lehetnek…

– Ugyan! Meg lehetne lágyítani az ő szívét is!

– De meg se próbálnám…

– Hátha? Például, ha adna neki egy puszit!

– Próbáljuk meg! – kiáltotta Bouvard.

S mindkét oldalon megcsókolta az özvegy arcát, a társaság zajos örömére.

Csaknem nyomban ezután pezsgőt bontottak, s a durrogás megkettőzte a jókedvet. Pécuchet jelet adott, s a függönyök szétnyíltak: az esthomályban előtűnt a kert!

Szörnyű látvány volt. A szikla mint valami hegytömb foglalta el a pázsitot, a sír tömör kockája a spenótot nyomtatta le, míg a velencei híd kúpos ékezet módjára terpedt szét a babtábla fölött. Odább a kunyhó nagy, kormos foltja ijesztgetett, mert szalmafödelét előzőleg felgyújtották, hogy így tegyék költőibbé. A szarvas és zsöllye formájúra kínozott tiszafák egymásutánja a villámsújtott faóriásig nyúlt, mely viszont átlósan dőlt a fasortól a lugasig, ahol paradicsomalmák csüngtek le a lécekről, mint holmi cseppkőbarlang kőfürtjei. Itt-ott egy-egy napraforgó himbálta sárga diszkoszát. A kínai pagoda, vörösre kenve, világítótoronyként tüzelt a szőlődombon. A pávanyírású fákon lángolt a napsütötte szarucsőr, míg a léckerítésen túl, amelyről leszedték a deszkázást, a nagy, lapos síkság zárta le a láthatárt.

Vendégeik hüledezésétől Bouvard-t és Pécuchet-t mélységes gyönyörűség töltötte el.

Bordinné különösen a pávákat csodálta meg, az etruszk sír azonban, valamint a fölgyújtott kunyhó és a romokban heverő fal nem talált megértőkre. Majd sorban átsétáltak a hídon. Hogy a medencét megtöltsék, Bouvard és Pécuchet egész délelőtt hordták bele a vizet, mely persze nyomban eltűnt a tófenék rosszul illeszkedő kövei közt, csak iszapot hagyva maga után.

Séta, közben kritikai megjegyzések hangzottak föl:

– Én inkább így csináltam volna…

– A borsó nagyon idétlen…

– Ez a zug, őszintén megvallva, nem valami tiszta…

– Ilyen metszéssel sohse lesz valamirevaló gyümölcstermésük…

Bouvard kénytelen volt azt válaszolni, hogy neki kisebb gondja is nagyobb a gyümölcstermésnél.

A gyertyánfasorban ravaszdi arccal szólalt meg:

– Ah, ah! Itt alighanem alkalmatlankodni fogunk valakinek! Ezer bocsánat, kisasszony!

A tréfa nem sült el. A gipsznimfát már mindenki jól ismerte.

Végül, a labirintus néhány szeszélyes útkanyarja után, a pipafejekkel teleragasztott kiskapuhoz érkeztek. A vendégek elképedve néztek össze. Bouvard leste az arcokon a hatást, s türelmetlenül kérdezte:

– Mit szólnak hozzá?

Bordinnéből kicsattant a nevetés. A többiek is vihogtak. A plébános kotkodácsolás forma hangot adott, Hurel köhögött, az orvos könnyeket potyogtatott, neje arcán ideges rángatózás szaladt végig, Foureau pedig, a maga teketóriátlan módján, letörte az egyik Abd-el-Kader-t és zsebre dugta, örök emlékül.

Mikor visszajöttek a gyertyánfasorból, Bouvard, hogy látogatóit a visszhang csodájával lepje meg, torkaszakadtából elordította magát:

– Alászolgája hölgyeim!

Csönd! A visszhang nem jelentkezett. A csűrt tudniillik átalakították, s a kiormolló tetőzet eltűntével a visszhang is elmaradt.

A szőlősdomb tetején szolgálták föl a kávét, s az urak tekézni készültek, mikor a léckerítés mögött egy ember tűnt föl velük szemben, aki bámészkodva nézte őket.

Sovány, napégette alak volt, rongyos vörös nadrágban, kék zekében, ing nélkül, fekete sörteszakállal. Rekedt hangon dadogta:

– Adjanak egy üveg bort!

A polgármester és Jeufroy tisztelendő úr azonnal fölismerték. Valamikor asztalos volt Chavignolles-ban.

– Csak menjen, Gorju! Isten hírével! – szólt oda neki Foureau. – Nem szabad koldulni!

– Én! Koldulni! – kiáltotta nekivadulva. – Hét évig voltam oda Afrikában, a háborúban! Most jövök a kórházból! Semmi munka! Gyilkolni menjek? Azt a fűzfánfütyülő…

Dühe magától lankadt alá, s csípőjére támasztott kezekkel bámulta a polgár urakat; nézésében mélabú és gúny volt. A tábori élet fáradalmai, a pálinka és a láz, egész nyomorult és részeg élete ott homálylott zavaros szemeiben. Sápadt ajkai reszketve húzódtak föl ínyéről. A nagy, bíborszínű ég véres ragyogással fogta körül, s amint makacsul bámulva állt, szorongó félelemmel töltötte el a mulatókat.

Bouvard, hogy véget vessen a jelenetnek, palackot hozott elő, melyben még volt némi bormaradék. A csavargó mohón itta ki, aztán hadonászva tűnt el a zabvetésben.

A többiek nekiestek Bouvard-nak. Efféle ellágyulások csak elősegítik a társadalmi züllést. Bouvard azonban, akit felizgatott kertje balsikere, védelmébe vette a népet. Mindenki egyszerre beszélt.

Foureau dicsőítette a kormányt, Hurel mindent csak a nagybirtok szempontjából volt hajlandó mérlegelni. Jeufroy tisztelendő úr azon panaszkodott, hogy a vallást senki sem pártfogolja. Pécuchet az adók ellen támadt. Bordinné időnként közbekiáltott:

– Részemről először is utálom a köztársaságot!

A doktor pedig a haladás hívének vallotta magát:

– Mert uraim, elvégre a reformokra szükségünk van!

– Lehetséges! – felelte Foureau –, de ezek az úgynevezett eszmék ártanak az ügyek menetének!

– Fütyülök az összes ügyekre! – kiabálta Pécuchet.

Vaucorbeil állhatatos maradt:

– Legalább az iskolavégzettek jogkiterjesztését adják meg!

Bouvard nem akart idáig menni.

– Ez az ön komoly véleménye? – vágta vissza az orvos. – Előttem levizsgázott! Jó estét! S szerencsés özönvizet kívánok a tavacskájának, hogy hajókázhasson rajta!

– Én is megyek – szólt egy pillanat multán Foureau, s zsebére mutatott, ahol az Abd-el-Kader duzzadt:

– Ha másikra lesz szükségem, megint eljövök!

A plébános, mielőtt távozott volna, félénken megvallotta Pécuchet-nek, hogy szerinte nem illendő dolog síremléket plántálni a főzeléktáblák közé. Hurel mélyen köszöngetve vonult haza a társaságból. Marescot a csemege után tűnt el.

Bordinné újra rátért ugorkái részletezésére, sőt egy pálinkásszilva-receptet is kilátásba helyezett, s még háromszor végigsétálta a nagy fasort. Mikor azonban éppen a kidöntött hársfa mellett haladt el, szoknyaalja fennakadt, s hallották, amint halkan így szól:

– Juj, micsoda buta dolog ez evvel a fával!

A két lakomarendező, a lugasba vonulva, éjfélig sem fogyott ki a méltatlankodásból.

Szó ami szó, az ebéd során akadhatott egy-két kifogásolni való csekélység, de a vendégek végeredményben úgy teletömték magukat, mint a duda, így hát a lakoma nyilván nem lehetett olyan rossz. Ami pedig a kertet illeti, az a sok lekicsinylés mind csak a legsötétebb irigység terméke. Mind a ketten nekihevültek:

– Hogy nincs víz a medencében? Csak türelem! Lesz még ott hattyú, meg halak is!

– A pagodát alig méltatták egy pillantásra is!

– Azt állítani, hogy a romok tisztátlanok, merő ostobaság!

– És hogy a síremlék nem illendő! Már miért ne volna az? Vagy nincs joga az embernek a saját földjén síremléket állítani? No, én egyenesen oda is fogok temetkezni!

– Erről ne beszéljünk! – mondta Pécuchet.

Aztán sorra vették a vendégkoszorút.

– Az orvos afféle ügyes világcsaló!

– Megfigyelted, Marescot milyen sunyin röhögött az arckép előtt?

– A polgármester úr is faragatlan fickó! Az ördögbe is, ha az ember úri háznál van vendégségben, kellő tisztelettel kell szemlélni a ritkaságokat!

– És Bordinné? – kérdezte Bouvard.

– Ugyan! Az a kacér teremtés? Hagyj vele békén!

Megutálván az embereket, elhatározták, hogy többé nem látogatnak meg senkit, hanem otthon, önmaguknak élnek.

Napokat töltöttek a pincében, hogy a borkövet kiszedjék a palackokból, összes bútoraikat újra fényezték, a szobák pallóját viasszal eresztették be, s esténként, a lobogó tűzbe bámulva, a legjobb fűtési módszerről vitatkoztak.

Takarékosságból megpróbálkoztak a sonkafüstöléssel, s maguk lúgozták a mosóruhát. Germaine, akit hátráltattak munkájában, a vállát vonogatta. Befőtt készítés idején végképp magukra haragították. Ők vették hatalmukba az egész sütőházat.

Régente mosókonyha volt ez a hely, ahol a rőzsecsomók alatt nagy, kifalazott medencét találtak, mely kitűnően megfelelt céljaiknak, egyszeriben hő vágyuk támadván a konzervgyártásra.

Tizennégy befőttes üveget teliraktak paradicsommal és zöldborsóval. Az üvegek száját eleven mésszel és sajttal zárták el, vászonlemezkékkel ragasztva körül. Aztán az egészet forró víz alá merítették. Az elgőzölgő vizet hideggel pótolták, mire a hőmérsékletkülönbség következtében, a befőttes üvegek megrepedtek. Csak hármat lehetett megmenteni.

  • 20 Pierre Boitard (1787–1859) – francia botanikus és geológus.
    Boitard, P.: Manuel complet de l’architecte des jardins, ou l’Art de l es composer et de les décorer. Roret, 1834.

Ezt követőleg ócska szardíniás dobozokat szedtek össze, s borjúhús szeletkéket gyömöszölve beléjük, ezeket is forró fürdőbe áztatták, melyből léggömbformájúvá puffadva kerültek elő. Nem baj, majd lehűlnek és újra lelapulnak! Folytatták kísérleteiket: újabb dobozokba tojást, cikóriát, tengeri rákot, borba főtt angolnát, sőt egy levest is zártak! – s oda voltak a kéjtől, hogy mint Appert,21 „rabul ejtették az évszakokat”. Pécuchet kijelentette, hogy az efféle felfedezések többet érnek, mint a világhódítók hőstettei.

Bordinné receptjeit tökéletesítették, amennyiben az ecetet bors hozzáadásával tették fűszeresebbé, s az ő pálinkás szilvájuk lett az igazi! Alkoholos ráöntéssel málna- és abszintlikőröket készítettek. Egy Bagnols-mustos hordóba mézet öntöttek és angyélikagyökeret áztattak, hogy malagabor legyen az eredmény. Sőt pezsgőgyártásra is merészkedtek! A Châblis-palackok, musttal keverve, maguktól fölpattantak. Erre aztán nem kételkedtek többé a biztos sikerben.

Amint ismereteik köre szélesedett, hamisítást kezdtek szimatolni minden árusított tápszerben.

A péket kenyere színének hánytorgatásával bosszantották. A fűszerest azzal tették ellenségükké, hogy csokoládépancsolással vádolták. Elmentek Falaise-be, hogy ziziphus bogyót vásároljanak, s a készítményt a gyógyszerész szeme láttára vetették alá vízellenpróbának. Pörkölt szalonnabőrszín jelentkezett, ami zselatintartalomra mutatott.

Ez a diadal végleg elkapatta őket. Megvásárolták egy csődbe jutott pálinkafőző fölszerelését, s otthonuk nemsokára tele volt szitákkal, hordócskákkal, tölcsérekkel, habszedő kanalakkal, filtráló vásznakkal és mérlegekkel, nem említve külön a lapos fatálat, a hozzávaló golyóbissal, meg a mórfejű lombikot, amely magas hőfokú tűzhelyét kívánt, megfelelő kemencekürtővel.

Tanulmányozták könyveikben a cukortisztítást, a különféle főzeteket, a nagy és kis gyöngypárlatot, a duzzasztást, a pergetést, a sárga és az égetett cukor készítését. Közben alig várták, hogy máris nekieshessenek a lombikforralásnak, s a finom likőrfajtákra vetették magukat. Az ánizspálinkával kezdték. A lecsapódó folyadékban minduntalan szilárd részecskék úsztak, vagy a hűtő fenekére tapadtak, máskor meg az adagolásban volt tévedés. Körülöttük ragyogott a nagy edények rezes fénye, a hosszú, hegyes üvegcsövek előretolták csillogó csőrüket, a falon serpenyők csüngtek. Gyakran, míg egyikük a füveket szemelgette az asztalon, másikuk a fölfüggesztett fatálat himbálta a nagy, ide-oda guruló golyóval. Kanalakat rázogattak, keverékeket kóstolgattak.

Bouvard, akiről folyvást csurgott az izzadtság, ingujjban járt, s nadrágját a rövid nadrágtartóval egész a melle alá húzta föl. Szédült madár módjára kerengett, s egyszer a forralóüst szabályozónyílásáról feledkezett meg, máskor a tüzet rakta agyon.

Pécuchet számadatokat mormogott, s mozdulatlanul állt hosszú ujjasában, mely hátulgombolós gyermekzekére emlékeztetett. Kölcsönösen megbámulták egymást: két igen komoly férfiú, akik hasznos munkában fáradoznak.

Végül egy új likőrfajt gondoltak ki, mely minden egyebet tönkre silányítson! Úgy tervezték, hogy lesz benne koriandrom, mint a köményes pálinkában, cseresznye, mint a maraszkinóban, izsóp, mint a chartreuse-ben, mirhafű, mint a veszpetróban, szagos kálmosgyökér, mint a krampampuliban és szantálfával szép vörös színűre lesz majd festve! De milyen néven hozzák forgalomba? Mert valami könnyen megjegyezhető név kellene, amely amellett mégis bizarr legyen! Hosszas töprengés után elhatározták, hogy az új likőrt „Bouvarine”-nek fogják keresztelni!

Ősz vége felé a három félretett befőttes üvegben foltok mutatkoztak. A paradicsom és a zöldborsó meg volt rohadva. Talán a dugaszolás körül esett hiba? Nyomban a dugaszolás problémáján kezdtek gyötrődni. Hogy végigpróbálhassák az új módszereket, arra már nem volt pénzük. A földbirtok tönkretette őket.

Bérlő már több ízben is akadt volna, Bouvard azonban nem akart tudni ilyesmiről. Első bérese művelte a földet, a tőle kapott utasítások szerint és oly veszedelmes takarékossággal, hogy a termés egyre gyöngébb lett, s minden veszélyben forgott. Éppen pénzzavarukat tárgyalták, mikor Gouy gazda lépett be a laboratóriumba, felesége kíséretében, aki félénken húzódott meg a háttérben.

A föld az eszközölt különféle kísérletezések következtében határozottan megjavult, s a régi bérlő most szívesen újra kezébe vette volna a gazdaságot. Persze lebecsmérlőn nyilatkozott Bouvard-ék előtt. Az uraságok minden fáradozása ellenére is bizonytalan a birtok jövedelme. Egyszóval, ha most ő mégis újra bérletbe akar lépni, ezt csak a föld iránt való nagy szeretetéből teszi, meg azért, mert sajnálja, hogy ilyen jó uraságok így bajba juthattak. Gouy gazdát meglehetős ridegen eresztették el. Még aznap este újra visszajött.

Pécuchet lelkére beszélt Bouvard-nak és végre engedtek. Gouy engedményt kért a bérleti összegből, s mikor tiltakozást hallott, beszéd helyett valósággal bőgésbe fogott, a jó Istent emlegette, ezernyi baját részletezve, s érdemeire hivatkozva. Mikor fölszólították, hogy bökje hát ki, mennyit akar fizetni, levágta fejét, s mélyen hallgatott. Ekkor felesége, aki az ajtó mellett ült le, ölében egy nagy kosárral, kezdte rá ugyanazokat a sopánkodásokat, úgy sipítva közben, mint valami sebzett tyúk.

Végül megállapodtak évi háromezer frankban, vagyis a réginél harmadrésznyivel kevesebb bérösszegben.

Tárgyalás közben Gouy ajánlatot tett, hogy a fölszerelést is megvásárolja. Erre újabb alkudozás kezdődött.

Az ingóságok fölbecslése két hétig tartott. Bouvard már belefásult a fáradságba. Végre is oly nevetséges pénzért engedett át mindent, hogy Gouy kerekre tágult szemmel bámult el, aztán elkiáltotta magát:

– Helyes! – és tenyerébe csapott Bouvard-nak.

Az alku megtörténtével a birtokosok meghívták Gouy-ékat a szokásos áldomásra. Pécuchet a „malagá”-ból bontott föl egy üveget, nem annyira bőkezűségből, mint inkább dicshimnuszok reményében.

A paraszt azonban kelletlenül szólalt meg!

– Olyan, mint az édesgyökér leve!

Felesége pedig, hogy „helyreüsse a szája ízét”, egy pohár pálinkát sürgetett.

Nagyobb dolog várt azonban elintézésre! A „Bouvarine” elemei végre már mind össze voltak gyűjtve!

Valamennyit a főzőüstbe halmozták, alkoholt öntöttek rájuk; meggyújtották a tüzet és vártak. Közben Pécuchet, akit bosszantott a malagával történt balsiker, kiszedte a szekrényből a bádogdobozokat, s fölpattantotta az elsőnek a fedelét, aztán a másodikét és a harmadikét is. Bőszen dobta le őket, Bouvard után ordítva.

Bouvard elzárta a hűtőcső csapját, hogy a konzervekhez rohanhasson. A csalódás teljes volt. A borjúszeletek főtt cipőtalphoz hasonlítottak. A homár helyén pocsolyaszerű lé sötétlett. A borban főtt angolnát nem lehetett fölismerni. A leves színén penészgombák ütköztek ki és a laboratóriumban dögleletes bűz terjedt szét.

Hirtelen, ágyúlöveg dörejével, húsz darabban robbant szét a lombik, a tetőig röpülve, fazekakat repesztve, habszedő kanalakat görbítve el, üvegeket zúzva. A parázs szétszóródott, a tűzhely bedőlt, s Germaine másnap az egyik keverőkanalat az udvar végében találta meg.

A gőz ereje tönkretette a főzőkészüléket: az üst nyaka szétcsavarhatatlanul összeékelődött a kupakkal.

Pécuchet mindjárt a robbanás pillanatában a medence mögé guggolt, Bouvard pedig az egyik zsámolyszékre vágódott le. Tíz percig maradtak ebben a helyzetben, moccanni sem merészelve, sápadtan a rémülettől, cserepek tömege közt. Mikor újra meg bírtak szólalni, kérdezgették egymást: mi lehet az oka ennyi szerencsétlenségnek, s főleg ennek a legutolsónak? De értelmük előtt legfeljebb az volt világos, hogy most majdnem elpusztultak. Pécuchet ezzel zárta be az eszmecserét:

– Talán minden azért van, mert nem tanultunk vegytant!

  • 21 Nicolas Appert (1749–1841) – francia cukrász, a konzervdoboz feltalálója.

III.

Hogy kitanulják a vegytant, beszerezték Regnault vezérfonalát22. Először is azt olvasták belőle, hogy „az egyszerű testek esetleg összetettek”.

Megkülönböztetünk fémféléket és fémeket – a szerző szerint azonban ez az osztályozás nem abszolút értékű. Így áll a dolog a savakkal és lúgokkal is, mert „a testek hol savak, hol lúgok módjára viselkedhetnek”.

A vegyületek betűjeleit furcsáknak találták. A többértékű gyökök zavarba hozták Pécuchet-t.

– Ha az A egy molekulája B-nek több részével egyesülhet, akkor – legalább én úgy vélem – neki is ugyanannyi részből kell állania! Viszont, ha fölbomlik, elveszti egységjellegét, az elsődleges molekulajelleget! Hát ezt nem értem!

– Én sem – mondta Bouvard.

Kevésbé nehéz kézikönyvet hozattak, a Girardin-ét.23 Ebből megbizonyosodtak arról, hogy tíz liter levegő száz grammot nyom, hogy az irónban nincs ón és hogy a gyémánt közönséges szén.

Legfőképpen pedig azon hűltek el, hogy a föld nem tartozik az elemek közé.

Tanulmányozták a forrasztócső használatát, az aranyat, az ezüstöt, a mosólúgot, a tepsi ónozását, aztán, a legkisebb aggodalmaskodás nélkül, egyszerűen áttértek a szerves vegytanra.

Mily csodálatos, hogy az élőlények testét ugyanazok az anyagok alkotják, amelyekből az ásványok vannak összetéve. Mindazáltal némi megaláztatást éreztek arra a gondolatra, hogy egyéniségükben éppen úgy foglaltatik foszfor, mint a gyufákban, albumin, mint a tojások fehérjében, hidrogén, mint az utcai lámpák gázában.

A festék- és zsíranyagok után az erjedés került sorra.

Innen a savakhoz jutottak – s az egyértékű gyökök törvénye ismét zavarba hozta őket. Az atomelmélettel próbáltak világosságot deríteni a kérdésre, de csak még jobban belebonyolódtak.

Bouvard megállapította, hogy műszerek nélkül nem érhetnek el semmit. Ezek viszont költségesek, pedig ők máris sok pénzt adtak ki.

Hanem Vaucorbeil doktor biztosan megadhatja a szükséges fölvilágosításokat.

Éppen rendelőidőben köszöntöttek be hozzá.

– Ki vele, uraim! Mijük fáj?

Pécuchet elmondta, hogy nem betegek, egyéb cél vezette őket ide:

  • 22 Henri Victor Regnault (1810–1878) – francia fizikus és vegyész; a MTA kültagja.
    Regnault, H. V.: Cours élémentaire de chimie. Paris, Langlois et Leclercq, 1840, tome 1–4.
Regnault: Cours élémentaire de chimie
  • 23 Jean Pierre Louis Girardin (1830–1884) – francia vegyész.
    Girardin, J. P. L.: Leçons de chimie élémentaire, faites le dimanche à l’école municipale de Rouen. Paris, Rouvier, 1836–1837, tome 1–2.

– Először is a magasabb atomicitás24 problémája érdekelne bennünket…

Az orvos elpirult, aztán megrótta őket, amiért éppen a vegytant akarják tanulmányozni.

– Kérem, én nem akarom letagadni a vegytan fontosságát, de manapság mindenüvé beviszik már. Az orvosi tudományra egyenesen kárhozatos hatással van!

Szavai tekintélyét megerősítették a körös-körül látható tárgyak.

Tapaszok és kötöző szalagok hevertek a kandallón. A sebészeti ládikó az íróasztal közepén terpeszkedett, az egyik sarokban egy tál kutaszokkal volt tele. A falon egy nyúzott ember képe foglalt helyet.

Pécuchet udvarolt a doktornak:

– Mégiscsak az anatómia az igazán szép tudomány!

Vaucorbeil bőbeszédűen emlegette régi boncolásai varázsát; és Bouvard megkérdezte, hogyan viszonylik egymáshoz a férfi és a nő testének belső szerkezete?

Az orvos válaszul bonctani ábrázolások gyűjteményét húzta elő a könyvei közül:

– Vigyék haza! Otthon kényelmesen átnézhetik az egészet!

A csontvázon megbámulták az alsó állkapocs előreszögellését, a szemek gödrét, a kezek ijesztő hosszúságát. Magyarázó szöveg hiányában visszamentek Vaucorbeilhez, s Alexandre Lauth25 kézikönyve segítségével megtanulták a váz szerkezetét, elálmélkodva a gerincoszlop erején, mely így állítólag tizenhatszor többet bír el, mintha a Teremtő egyenesre formálta volna. De miért éppen tizenhatszor többet?

A kézközépcsontok elcsüggesztették Bouvard-t; Pécuchet pedig, aki elkeseredetten tanulmányozta a koponyát, elvesztette kedvét az ikcsont rejtelmei előtt, noha alakja hasonlít „valamely török vagy törökös nyereghez”.

Ami az ízületeket illeti, túl sok kötőszalag takarja el őket – tehát az izmokra vetették magukat.

Csakhogy a tapadási helyeket nem lehetett könnyen fölfedezni, s mikor a gerincoszlop apró csatornácskáihoz jutottak, teljesen le kellett mondaniuk a sikerről.

Pécuchet ekkor kibökte:

– Mégis vissza kellene térnünk a vegytanra, már csak a laboratórium használata miatt is…

Bouvard ellenszegült. Emlékezetében úgy rémlett, hogy a forró éghajlatú vidékek kutatói számára tetemutánzatokat szoktak gyártani.

Írt Barberou-nak, aki fölvilágosításokkal szolgált. Havi tíz frank részletre lehetett Auzoux-féle26 bábokat hozatni, s a következő héten a falaise-i kihordó egy hosszúkás ládát rakott le a rácskapu előtt.

Átvitték a sütőházba, s odavoltak az izgalomtól. Mikor a deszkákat fölfeszítették, széthulló szalma és félrecsúszó selyempapírosok közül előtűnt a viaszfigura.

Téglavörös színű, hajatlan, bőr nélküli alak volt, számtalan kék, vörös és fehér erecskével tarkázva. Inkább játékszerhez hasonlított, mint hullához, nagyon csúf volt, nagyon tiszta és fényezőviasz szagú.

Fölfejtették a mellkast, s megpillantották a két szivacsszerű tüdőszárnyat, a kissé hátra és oldalra nyomott, puffadt tojásra emlékeztető szívet, a veséket, a belek egész tömkelegét.

– Munkára! – vezényelt Pécuchet.

Így telt el a nap és ez este.

Olyan zubbonyokat vettek magukra, mint az egyetemi „amfiteátrum”-ok orvostanhallgatói, s három gyertya világosságánál sorra szedték szét a lemezpapír szerveket, mikor egyszerre kopogtattak ajtajukon: – Kinyitni!

Foureau volt, a mezőőr kíséretében.

Úgy történt a dolog, hogy Bouvard-éknak jólesett Germaine előtt is fitogtatni a bábjukat. A cseléd azonnal átszaladt a fűszereshez a históriával, s a faluban úgy terjedt el a hír, hogy igazi halottat rejtegetnek. Foureau, engedve a közmegbotránkozás nyomásának, bizonyosságot akart szerezni. Az udvart kíváncsiak lepték el.

Mikor a polgármester belépett, a viaszember éppen oldalán feküdt, s mivel az arc izmai mind ki voltak szedve, a szem ormótlan kidudorodása szörnyűségesen hatott.

– Mi tetszik? – kérdezte Pécuchet.

Foureau hebegett:

– Semmi, igazán semmi…

Fölvett egy darabot az asztalról:

– Mi ez?

– A pofaduzzasztó izom! – felelte Bouvard.

Foureau elhallgatott, de ravasz mosolyú képet vágott, félve, hogy elképedésén esetleg mulatnak. A két anatómus a munka nyugodt folytatását színlelte. A kíváncsiak, megunva a küszöbön álldogálást, benyomultak a sütőházba. Amint előbbre furakodtak, az asztal megbillent.

– Ez már mégis sok! – kiáltotta Pécuchet. – Kérem, távolítsák el a publikumot!

A mezőőr kikergette a bámészkodókat.

– Helyes – mondta Bouvard –, senkire sincs szükségünk!

Foureau elértette a célzást. Megkérdezte, van-e joguk ilyen tárgyakat tartani, noha nem orvosok? Egyébként írni fog a dologról a prefektusnak…

Micsoda népség! Nem lehet el se képzelni butábbat, bárdolatlanabbat és maradibbat! Összehasonlították magukat a többiekkel, s ez nagy vigasz volt. Úgy érezték, hogy ők is a tudomány vértanúi!

Az orvos szintén meglátogatta őket. Leszólta a viaszbábot, mint amely messze marad a természettől. De fölhasználta az alkalmat, s előadást tartott a két barátnak.

Bouvard és Pécuchet el voltak ragadtatva. Kérésükre Vaucorbeil néhány kötetet adott kölcsön könyvtárából, mindazáltal hangsúlyozta, hogy úgy sem jutnak el a dolog végére.

A Gyógytudományok lexikonából kiírták a szülés, a hosszú életkor, a kövérség és a béldugulás rendkívüli eseteit. Be jó is lett volna ismerni a Beaumont híres kanadai emberét, a nagyevő Tarare-t és Bijou-t, az Eure megye vízkóros asszonyát, vagy azt a piémonti polgárt, aki minden húsz napban vonult a félreeső helyre, valamint Simon de Mirepoix-t, aki teljesen elcsontosodva halt meg, s azt a régi angoulême-i polgármestert, akinek az orra három fontot nyomott!

  • 24 atomicitáskémia, régies vegyérték. A hagyományos értelmezés szerint az a szám, amely megmutatja, hogy az adott kémiai elem egy atomja hány hidrogénatomot képes lekötni vagy vegyületeiben helyettesíteni. Ma a vegyérték fogalma már elavult, bár a szó használata eléggé elterjedt.
  • 25 Ernest Alexandre Lauth (1803–1837) – francia fiziológus.
    Lauth, E. A.: Nouveau manuel de l’anatomiste, comprenant la description succincte de toutes les parties du corps humain et la manière de les préparer, suivie de préceptes sur la confection des pièces de cabinet et sur leur conservation. Paris, Levrault, 1829.
  • 26 Louis Thomas Jérôme Auzoux (1797–1880) – francia anatómus és természettudós. Állati és emberi papírmasé modelleket készített az anatómia oktatásához.
Auzoux két papírmasé modellje

Az agyvelő vizsgálata filozófiai elmefuttatásokra ihlette őket. Meg tudták különböztetni a septum lucidum-ot,27 amely két lemezből van összetéve, továbbá a tobozmirigyet, mely vörös borsószemhez hasonlít. De ott volt még az a sok mindenféle nyúlvány, üreg, boltozat, oszlop, réteg és rost, a Pacchioni-féle üreg és a Paccini-féle test, szóval a kibogozhatatlan, érthetetlen célú részletek egész tömege.

Olykor, szinte szédült lázban, szétszedték az egész hullát, hogy aztán alaposan megzavarodjanak a visszaillesztésben.

Kemény munka volt, különösen déjeuner után. El-elbóbiskoltak ilyenkor, Bouvard: mellére ejtett állal, kitolt hassal, Pécuchet pedig kezébe hajtott fejjel, az asztalra könyökölve.

Vaucorbeil, aki délelőtti látogatásait végezte, ilyenkor néha rájuk nyitotta az ajtót:

– No, kolléga urak, hogy megy az anatómia?

– Nagyszerűen? – felelték.

Az orvos kérdéseket adott föl, hogy gyönyörködjék zavarukban.

Ha egyik szervvel beteltek, másikra tértek át. Így kezdték el és unták meg egymásután a szívet, a gyomrot, a fület, a beleket. Mert végeredményben torkig voltak a viaszemberrel, akárhogy is erőltették az érdeklődést. A doktor egyszer azon kapta őket, hogy ismét ládába szögezik a bábut.

– Brávó! Előre tudtam!

Az ő korukban már bajos ilyesmibe kezdeni – s az orvos szavait kísérő mosolyt mélyen sértőnek találták.

Mi jogon ítéli hívatlanoknak őket? A tudomány talán csak urasága számára volna kitalálva? Ő tán valami felsőbbrendű lény?

Azért is állták a kihívást, s egész Bayeux-ig elmentek, könyveket vásárolni.

  • 27 septum lucidum – idegszövetből alkotott vékony hártya, amely az agy oldalkamráinál található (a septum jelentése sövény, a pellucidus jelentése áttetsző).

Nem volt még fiziológiájuk. Egy antikváriustól megkapták Richerand28 és Adelon29 értekezéseit, melyek akkoriban híresek voltak.

Az életkorra, a nemre és vérmérsékletre vonatkozó összes közhelyek roppant fontosaknak tűntek föl előttük. Jól esett tudniuk, hogy a fogkő anyagában háromféle apró féreg is élősködik, hogy az ízlés székhelye a nyelv, az éhség érzete viszont a gyomorban támad.

Sajnálták, hogy az emésztés tökéletesebb megérthetése végett nem tudnak kérőzni, mint annakidején Montègre, Gosse és Bérard fivére. Lassan rágcsáltak, forgatva és bőven nyálazva az ételt, melyet gondolatban végigkísértek beleiken, egészen a végső állomásig, módszeres lelkiismeretességgel, csaknem vallásos odaadással.

Az emésztés mesterséges előidézése végett húst reszeltek egy üvegecskébe, mely kacsagyomornedvet tartalmazott. Két hétig hónuk alatt hordták a fiolát; egyetlen eredmény bőrük felsebződése volt.

  • 28 Balthasar-Anthelme Richerand (1779–1840) – francia sebész és fiziológus.
    Richerand, B.-A.: Nouveaux éléments de physiologie. Paris, Caille et Ravier, 1820, tome 1–2.
  • 29 Nicolas-Philibert Adelon (1782–1862) – francia orvos, fiziológus.
    Adelon, N.-P.: Physiologie de l’homme. Paris, Compère jeune, 1823–1824, tome 1–4.

Máskor az országúton tűntek föl, vizes ruhában loholva a forró nap alatt. Arról akartak megbizonyosodni, hogy a szomjúság csillapszik-e az epidermisszel30 érintkező nedvesség következtében? Lihegve értek haza, s mind a ketten náthát kaptak.

A hallás, hangképzés és látás tanulmányozása simán ment, Bouvard a nemzés problémájának akart nekilátni.

Ha azonban ez került szóba, mindig meglepte Pécuchet sajátságos húzódozása. Annyira tudatlan volt, hogy Bouvard sürgetni kezdte magyarázatért. Végre, pirulva vallott.

Ízetlen cimborák egyszer, régen, magukkal cipelték egy rossz hírű házba, ahonnan elmenekült, mert meg akarta őrizni magát annak a nőnek a számára, akit egykor szeretni fog. De a szerencsés alkalom mindig késett, ugyannyira, hogy álszemérme, pénzügyi zavarai, betegségektől való félelme, csökönyössége és végre már a megszokás hatalma következtében is, noha a fővárosban lakott, ötvenkét éves korára még mindig szűz maradt.

Bouvard alig akart hinni neki, aztán rettenetesen kinevette. Azonban elhallgatott, könnyeket pillantva meg Pécuchet szemeiben. Mert a szenvedély nem volt ismeretlen előtte, sorban beleszeretett egy kötéltáncosnőbe, egy építésznek a sógornőjébe, egy pénztáros kisasszonyba, s utoljára egy mosodás leányba, akivel már jegyben is járt, mikor kiderült, hogy a kicsike várandós egy másik férfitól!

Bouvard vigasztalta:

– Mindent ki lehet pótolni. Félre bánat, félre bú! Majd én gondoskodom… ha megengeded…

Pécuchet sóhajtva válaszolta, hogy már minden késő. És folytatták a fiziológiát.

  • 30 epidermisz – felhám; a bőr legkülső rétege.

Igaz volna, hogy testünk állandóan finom párát gőzöl ki? Ezt az bizonyítja, hogy az ember súlya minden percben csökken. Ha minden nap annyi a gyarapodás, amennyi a veszteség, az egészség tökéletes egyensúlyban marad. Sanctorius, aki ezt a törvényt fölfedezte, félszázadon keresztül mindennap pontosan megmérte táplálékát, váladékaival együtt, s testsúlyát is minduntalan megállapította, csak a számadatok följegyzésére fordítva időt ezenkívül.

Megpróbálták a Sanctorius-módszert.31 De mivel mérlegük csak egyiküket bírta el, Pécuchet kezdte.

Levetkőzött, hogy a kigőzölgésnek ne legyen akadálya – így állt a mérleg hídján, teljes mezítelenségben – s szemlére engedte, szemérmességével küzdve, túlságosan hosszú, hengerszerű törzsét, valamint rövid lábszárait, lúdtalpú lábát és barna bőrét. Mellette, egy széken, barátja ült, s fölolvasott neki.

A tudósok azt állítják, hogy az állati meleg az izmok összehúzódásából keletkezik, s hogy a mellkas és medencerészek mozgatásával növelni lehet a langyos fürdő hőfokát.

Bouvard becipelte a fürdőkádat, s miután mindent előkészített, beleült a vízbe, hőmérővel fegyverkezve föl.

A szeszfőzőkészülék romjai, egy sarokba kotorva, rejtelmesen borongtak a homályban. Olykor-olykor az egerek rágcsálása hallatszott. Jóféle füvek avítt szaga szállt, s a két barát kitűnően érezte magát. Derűsen csevegtek.

Bouvard azonban borzongani kezdett.

– Mozogj! – mondotta Pécuchet.

Mozgott, de hiába, a hőmérő nem mutatott változást – „határozottan hideg van”.

– Nekem sincs melegem – válaszolta Pécuchet, aki szintén dideregni kezdett. – Mozgasd a medencecsontjaidat! Rajta!

Bouvard szétvetette a combjait, forgatta a derekát, hintázta a hasát, bálna módjára lihegett – aztán a hőmérőt leste, mely egyre alábbszállt:

– Nem értem! Pedig mozgok!

– De nem eléggé!

És újra rákezdte a tornázást.

Három óra hosszáig kísérletezett. Megint megragadta a higanyos csövet:

– Érthetetlen! Tizenkét fok! Ajánlom magam, nekem elég volt!

Egy kutya vetődött be, szelindek és vizslakeverék, sárga szőrű, koszos bőrű, lógó nyelvű pára.

Mit csináljanak? Csengő nincs, a cselédjük meg süket. Vacogtak, de moccanni se mertek, féltek a harapástól.

Pécuchet szitkozódva, szemeit forgatva, próbálta elkergetni a kutyát.

Az eb ugatott ugrált a mérleg körül, s a megijedt Pécuchet belekapaszkodott a kötelekbe, minél magasabbra igyekezvén fölhúzni lábait.

– Rossz módszer! – mondta Bouvard, s hízelkedő kuncogással csalogatta a kutyát.

Az állat, kétségkívül, megértette. Hozzá akart dörgölődni, lábait Bouvard vállára rakta, körmeivel fölkaparva rajta a bőrt.

– No nézd! Most meg elvitte a nadrágomat!

A kutya ráfeküdt a nadrágra, s pihent.

Nagy óvatossággal végre mindketten merészebbek lettek: az egyik leszállt a mérlegről, a másik kijött a fürdőből, s Pécuchet, miután fölöltözött, elkiáltotta magát:

– Kutya koma, téged föl fogunk használni a kísérleteinknél!

De miféle kísérleteknél?

Például foszfort lehetne a bőre alá fecskendezni, s aztán bezárni a sötét pincébe, hogy vajon lehel-e tüzet az orrlikaiból? De hogyan oltsák be? S különben is, nem kapnának foszfort.

Légszivattyús bura alá is lehetne zárni, vagy gázt szívatni, meg mérgeket itatni vele. De ezek nem eléggé mulatságos műveletek! Végre is a gerincvelő delejező hatását választották.

Bouvard, legyűrve izgatottságát, tűket nyújtott egy tányéron Pécuchet-nek, aki a kutya csigolyái közé próbálta szúrni őket. A hegyük letört, félrecsúsztak, földre hulltak. Újabb tűket vett elő, s hevesen, találomra döfködött. A kutya elszakította kötelékeit, kilőtt golyó sebességével tört át az ablakon, átnyargalta az udvart, a pitvart, s berontott a konyhába.

Germaine rémült kiáltozást kezdett a zsinegekkel megkötözött lábú, vérző állat láttára.

Gazdái, akik üldözték áldozatukat, megjelentek a küszöbön. A kutya ugrott egyet és eltűnt.

Az öreg cseléd rájuk támadt:

– Ez már megint valami újabb bolond história, ugye? De az én konyhám nem ilyesmire való! Az a szegény dög biztosan meg fog veszni! Maguknál épebb eszű embereket is lecsuktak már!

Visszatértek a laboratóriumba, hogy megvizsgálják a tűket.

Egyetlen szemernyi vasreszeléket sem vonzott egyik sem!

Germaine jóslata kezdte őket nyugtalanítani. A kutya csakugyan megveszhet, egy szép napon visszatér, s rájuk rohan.

Másnap mindenfelé kérdezősködtek az eb után – s még évek múlva is, ha hasonló külsejű kutyát pillantottak meg, messzire elkerülték.

Egyéb kísérletezéseikkel is pórul jártak. Az olvasottakkal ellentétben, a kivéreztetett galambok, akár tele volt a gyomruk, akár üres, ugyanannyi idő alatt múltak ki. A víz alá nyomott kis macskák öt percen belül elpusztultak, s a lúdnak, amelyet pirosító buzérral tömtek, tökéletes fehérségű csonthártyái maradtak.

A táplálkozás problémája nem hagyta békén őket.

Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a nedv hozza létre a csontokat, a vért, a nyirkot és a kiválasztott anyagokat? A táplálék átváltozásait azonban nem lehet nyomon követni. Az az ember, aki csak egyfélével él, vegytanilag ugyanolyan marad, mint a többfélét fogyasztó. Vauquelin,32 aki pontosan lemérte egy tyúk zabtáplálékának mésztartalmát, a tojások héjában többet észlelt ennél a mennyiségnél. Ilyenformán anyagtöbblet teremtődött! De hogyan? Nem lehet tudni!

  • 31 Sanctorio Sanctorius (1561–1636) – padovai (itáliai) orvos, fiziológus. De Statica Medicina et de responsione ad staticomasticem (Patavii, 1612) című művében megalapozza az anyagcsere (metabolizmus) kutatását. Nevéhez fűződik a lázmérés bevezetése.
    Sanctorius-módszer – „…szerkesztett egy mérleget, melynek egyik karján egy szoba lógott, a másikon a súlyok: beköltözött a szobába, ott dolgozott, ott aludt, ott fogyasztotta el reggelijét, ebédjét, vacsoráját, ott végezte el anyagcseréjét, a mérleg közben folyamatosan regisztrálta a súlyát. Mivel az eltávozott ürülékkel együtt mindig kevesebb volt a súlya, mint korábban a fogyasztott élelemmel együtt, rájött arra, hogy az érzékeletlen bőrlégzés (perspiratio insensibilis), amit már Eraszisztratosz fölismert, de súlytalannak tartott, nemcsak mérhető, hanem az excrementumoknál nagyobb tömeget távolít el a szervezetből: több mint egy kilogrammot 24 óránként. (Mérése 4/5-ös pontossággal egyezik a mai mérési eredményekkel.)” Benedek István: Hügieia. 236. p.
Sanctorius mérlege
  • 32 Nicolas Louis Vauquelin (1763–1829) – francia gyógyszerész és vegyész.

A szív erejéről sincsenek ismereteink. Borelli33 szerint ez az erő száznyolcvanezer fontnyi súly felemelésére volna elegendő, míg Kiell nyolc unciára becsüli ezt a súlyt,34 amiből Bouvard-ék azt következtették, hogy a fiziológia – egy régi mondás alkalmazásával – csak afféle regényes része az orvosi tudománynak. Nem értették a dolgot, tehát elveszítették beléje vetett hitüket.

Egy hónapot tétlenségben töltöttek. Akkor megint a kertjük jutott eszükbe.

A park közepén leterített odvas fa kényelmetlennek bizonyult. Elkezdték fejszével lefaragni. Ebbe jól belefáradtak. Bouvard gyakran ment a kovácshoz szerszámait élesíttetni.

  • 33 Giovanni Alfonso Borelli (1608–1679) – itáliai fiziológus, fizikus és matematikus, aki biofizikával is foglalkozott.
  • 34 Flaubert forrása: Dictionnaire des sciences médicales, par une société de médecins et de chirurgiens. Paris, Panckoucke, 1812–1822, tome 1–5, tome No5. 417–512. p.

Egyszer, mikor ismét odaindult, egy ember szólította meg, aki vászonzsákot cipelt a hátán, s kalendáriumokat, kegyes iratokat és szentelt érmeket kínált neki, valamint a François Raspailtól Az egészség kézikönyvét.35

Ez a füzet annyira megtetszett Bouvard-nak, hogy írt Barberou-nak, küldje meg a szerző nagy kiadását. Barberou szállította a művet, s levelében gyógyszertárat is ajánlott az orvosságok beszerzésére.

A gyógymód egyszerűsége elbűvölte őket. Minden bántalom a férgektől ered. Ezek rontják el a fogakat, vájják ki a tüdőt, puffasztják föl a májat, dúlják szét a beleket, s okoznak bennük zajokat. Legjobb orvosság pedig ellenük a kámfor! Bouvard és Pécuchet kámforpártiak lettek. Szedték, rágcsálták, s mindenfelé kámforos cigarettákat, csillapítószeres üvegcséket és áloépirulákat osztogattak. Sőt egy púpos gyógykezelésével is megpróbálkoztak.

Egy vásári napon botlottak a púposba. Anyja koldusasszony volt, aki minden nap fölvitte a fiút Bouvard-ékhoz. Kámforos hájjal kenegették a púpot, húsz percig mustárpép alatt tartották, majd flastrommal ragasztották be. Hogy biztosak legyenek a beteg visszatéréséről, villásreggelit is adtak neki.

  • 35 François-Vincent Raspail (1794–1878) – francia vegyész és politikus.
    Raspail, F.-V.: Histoire naturelle de la santé et de la maladie chez les végétaux et chez les animaux en général, et en particulier chez l’homme. 2e édition. Paris, 1846, tome 1–3.

Pécuchet, aki mindenütt bőratkák után szimatolt, Bordinné arcán különös foltot vett észre. Az orvos már régóta kezelte, keserűcsöppeket rendelve. A folt eleinte egy húszsolos pénzdarab nagyságát mutatta, idővel azonban egyre nőtt, s rózsaszínű karika lett belőle. Most Bouvard-ék vállalkoztak a gyógyításra. Bordinné beleegyezett, de azt kívánta, hogy Bouvard személyesen kenje be. Az ablak elé ült, ruhadereka felső részét kikapcsolta, s arcát Bouvard felé fordítva, oly tekintettel nézett rá, mely Pécuchet jelenléte nélkül könnyen veszélyessé válhatott volna. A megengedett adagokba, noha féltek a higany alkalmazásától, kalomelt is kevertek. Egy hónapra rá Bordinné meggyógyult.

Hálából mindenfelé elhíresztelte tudományukat, s az adószedő, a polgármesteri titkár, sőt maga a polgármester is, szóval egész Chavignolles tollcsövekből szopogatta a csodaszert.

A púpos azonban sehogy sem javult. Az adószedő abbahagyta a kámforos cigarettát, mert még erősebb fuldoklási rohamokat kapott tőle. Foureau-nak aranyeret okoztak az áloépilulák. Bouvard-nak a gyomra fájt, Pécuchet-nek fejhasogatásai voltak. Elvesztették Raspailba vetett bizalmukat, de senkinek sem szóltak erről, féltve tekintélyüket.

Nagy buzgalommal fordultak a védőoltás felé. Az érvágást káposztaleveleken tanulmányozták, sőt pár lancettát is beszereztek.

Az orvost elkísérték betegeihez, azután könyveikből ellenőrizték.

A szerzőkből megismert tünetek nem egyeztek saját megfigyeléseikkel. A betegségek latin, görög, francia neve kész bábeli zűrzavar volt.

Ezerféle betegségről olvastak. A Linné-féle36 nem- és fajosztályozást kényelmesnek találták, de hogyan állapítsák meg a fajokat? S belesodródtak az orvosi tudomány filozófiai kérdéseibe.

Eltűnődtek Van Helmont „életelv”-én, a vitalizmuson,37 a brownizmuson,38 az organicizmuson.39 Megkérdezték a doktortól, miből támad a görvély magja, hová rakódik le a fertőzőanyag, s egyáltalában hogyan lehet megkülönböztetni a betegségek okait az okozatoktól?

– Az ok és okozat egymásba folyik – felelte Vaucorbeil.

Ez a logikátlanság bosszantotta őket, s ettől kezdve egyedül látogatták a betegeket, emberbaráti ürügyek alatt hatolva be a lakásokba.

A szobák mélyén, mocskos matracokon, félrebillent fejű szenvedők feküdtek, másoknak fölfúvódott arcuk volt, skarlátvörös, citromsárga, vagy violába játszó színekkel, összetapadt orrlikakkal, reszkető szájszélekkel, s mindannyian hörögtek, csuklottak, izzadtak, bőrszagot és pállott sajtillatot terjesztve.

Bújták az orvosi könyveket, s igen elálmélkodtak, olvasva, hogy a csillapítószerek néha izgató hatásúak, hogy a hánytatók néha hajtanak, hogy ugyanaz az orvosság különféle betegségekre jó, s viszont ugyanaz a betegség ellentétes kezelésekkel is gyógyítható.

Mindazáltal tovább osztogatták tanácsaikat, vigasztaló szavaikat, sőt rendelésekre is merészkedtek.

Képzeletük dolgozott. Fölírtak a királyhoz, hogy alapíttassék a Calvados-ban egy beteggondozó intézet, melynek ők lennének a professzorai.

Átmentek a bayeux-i gyógyszertároshoz – a falaise-i ugyanis még mindig haragudott rájuk a ziziphus gyökér miatt –, s rávették, hogy antik receptek szerint pilum purgatorium-ot40 készítsen, vagyis olyan gyógylabdacsokat, melyek a bőrön szétdörzsölve szívódnak föl a szervezetbe.

Amaz okoskodás értelmében, hogy a hőfok apasztásával a belső hevenyfolyamatok meggátolhatók, egy agyhártyagyulladásos asszonyt karszékestül a mestergerendára függesztettek, s teljes erejükből lóbálták, míg a hazaérkező férj ki nem dobta őket.

Végre, a plébános roppant megbotránkozására, azt az újmódi szokást vezették be, hogy a betegeket altestükön hőmérőzték.

A környéken tífuszos láz harapózott el. Bouvard kijelentette, hogy nem vesz részt a járvány elleni küzdelemben. De bérlőjüknek, Gouy-nak a felesége óbégatva jött hozzájuk, hogy férje két hete fekszik betegen, s Vaucorbeil nem törődik vele.

Pécuchet hajlandó volt az önfeláldozásra.

A beteg mellét lencseformájú foltok borították, ízületei fájtak, hasa felfúvódott, nyelve vörös volt: csupa bélgyulladásos tünet. Pécuchet-nek eszébe jutott, hogy Raspail szerint a diéta felfüggesztése lenyomja a lázat. Leveseket rendelt tehát, némi hússal. Hirtelen az orvos jelent meg.

Gouy éppen enni próbált: két párnával föltámasztott derekát jobbról-balról a felesége és Pécuchet gyámolítgatták.

A doktor az ágy mellé lépett, s a tányért kiröpítve az ablakon, kiáltotta:

– Tisztára gyilkosság, amit csinálnak!

– Miért?

– Mert így kilyukasztják a beleket! Hiszen a tífuszos láz a tüszőhártya kóros megváltozása!

– Nem mindig!

S vitába keveredtek a különféle lázak természetéről. Pécuchet hitt önálló létezésükben. Vaucorbeil a szervi állapot függvényének tartotta őket: „Ezért is kapcsolok ki mindent, ami izgató hatású lehetne!”

– De a diéta csökkenti az „életelv” érvényesülését!

– Mit fecseg nekem arról a badar „életelv”-ről? Mi fán terem? Ki látta?

Pécuchet zavarba jött.

– Különben is – mondta az orvos –, Gouy nem is akar enni.

A beteg helybenhagyólag bólintott gyapotsipkás fejével.

– Mindegy! Mégis szüksége van táplálékra!

– A világért se! A pulzusa kilencvennyolcat ver!

– A pulzus nem fontos! – és Pécuchet fölsorolta tekintélyeit.

– Hagyjuk a rendszereket! – vágott közbe a doktor.

Pécuchet keresztbefonta karjait.

– Szóval ön empirista?

– Semmi esetre sem! De ha az ember körülnéz…

– És rosszul lát…

Vaucorbeil ebből célzást érzett ki a Bordin-né arcfoltjára, melynek esetét az özvegy szertekürtölte, vérig bosszantva az orvost.

– Első dolog mindig a gyakorlat!

– A tudomány forradalmárjainak nem volt „gyakorlat”-uk! Van Helmont, Boerhave,41 sőt maga Broussais42 is példa erre!

Vaucorbeil nem felelt, hanem Gouy fölé hajolt, s emelt hangon kérdezte:

– Melyikünket választja orvosának?

A szundikálásból fölriadó beteg dühös arcokat látva maga körül, sírni kezdett.

Felesége sem tudott mit válaszolni. Az egyik úr ügyes orvos volt, a másiknak meg valami varázstitka lehetett…

– Jól van – pattogta Vaucorbeil – mivel habozni tudnak egy diplomás ember közt és egy…

Pécuchet gúnyosan nevetett.

– Min mulat?

– A diploma nem mindig érv!

Az orvosnak kenyérkeresete, kiváltságos helyzete, társadalmi tekintélye forgott veszélyben. Dühe kitört:

– No, majd meglátjuk a bíróság előtt, ahová kuruzslás miatt fog kerülni! – Aztán a bérlőnéhez fordult: – Hát csak gyilkoltassa meg a férjét ezzel az úrral! Akasszanak föl, ha még egyszer beteszem ide a lábam!

S eltűnt a bükkfasorban, botjával hadonászva.

Mikor Pécuchet hazaérkezett, Bouvard-t is nagy fölindulásban találta.

Foureau járt nála, akit aranyere végleg elkeserített. Bouvard hiába igyekezett megnyugtatni, hogy az aranyér minden egyéb betegségtől megóv. A polgármester nem hallgatott rá, sőt kártérítési pörrel fenyegette meg. Bouvard elveszítette a fejét.

Pécuchet előállt a saját esetével, melyet sokkal komolyabbnak tartott. Kissé meg is sértődött barátja közömbösségén.

Gouy másnap fájdalmakat érzett a hasában. Ezt talán a táplálkozás erőltetése okozta? Vaucorbeilnek lenne igaza? Elvégre, aki orvos, jobban értheti a dolgot! Lelkiismereti furdalások gyötörték, Pécuchet-t. Félt, hogy emberölést követ el.

Óvatosságból siettek kiadni a púpos útját. De az elmaradt villásreggelik miatt az anya lármát csapott. Hát ezért járatták be őket minden áldott nap Barnevalles-ből Chavignolles-ba?

Foureau megbékélt, Gouy pedig kezdett erőre kapni. Gyógyulása biztosra vehető volt. Ez a siker fejébe ment Pécuchet-nek.

– Ha szülészetre adnók magunkat! Erre a célra is vannak mintabábok…

– Elég volt belőlük!

– De ezeket bőrből készítik! Női törzset ábrázolnak, s a szülésznők rajtuk tanulnak! Én fogadok, hogy ki tudnám tapogatni a magzatot!

De Bouvard torkig volt az orvosi tudománnyal.

– Az élet rugói rejtve maradnak előttünk. A betegségeknek se szeri, se száma; a gyógyszerek értéke problematikus. És a szakkönyvekben nincs egyetlen értelmes meghatározás, se az egészségről, se a betegségről, se a hajlamosságról, sőt még a genny mibenlétéről sem!

A sok össze-visszaolvasás azonban végképp megzavarta agyvelejüket.

Bouvard, egy meghűlése alkalmából, tüdőgyulladást állapított meg magán. Mivel a piócák nem csillapították oldalnyilallásait, hólyaghúzó szerekre tért át, amelyektől veséi fájdultak meg. Most meg veseköveket érzett belsejében.

Pécuchet-nek, mikor egyszer végignyírta a sövényt, sajgás állt a tagjaiba. Ebéd után hányni kezdett. Ettől nagyon megijedt. Később úgy vette észre, hogy arcszíne megsárgult, amiből májbajra következtetett. Tűnődött:

– Fáj valamim?

És a végén csakugyan mindene fájt.

Kölcsönösen nekiszomorodva nézegették egymás nyelvét, tapogatták pulzusukat, ásványvizekkel, hajtószerekkel kísérleteztek, kerülték a hideget, meleget, szelet, esőt, a legyeket és főleg a légvonattól féltek.

Pécuchet fejébe vette, hogy a burnótozás káros. Különben is, a tüsszentés néha véredényrepedést okozhat. Elhanyagolta szelencéjét. Szokásból még bele-belenyúlt ujjaival, de aztán hirtelen ráeszmélt, hogy oktalanságot cselekszik.

A feketekávé fölrázza az idegeket, Bouvard tehát le akart mondani róla. Étkezés után azonban elaludt, s ilyenkor rémülten ébredt: a túl hosszú álom gutaütést eredményezhet!

  • 36 Carl von Linné (1707–1778) – svéd természettudós, orvos és botanikus. Megalkotta a modern tudományos rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit (a taxonokat) és kidolgozta a modern tudományos nevezéktant, az élőlényekre a kettős elnevezést alkalmazta tudományos névként. Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását használják a biológiában. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „L.”. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Linnaeus”.
    Linné-féle nem- és fajosztályozás – Az 1735-ben kiadott „Systema Naturae” című munkájában enciklopedikusan próbálta kategorizálni a természeti világ dolgait. Az ásványoknak csak testük van, de nem élnek és érzékelésük sincs; a növények élnek és van testük, de nem érzékelnek; az állatoknak már érzékelésük is van, sőt, mozogni is képesek. Az ember rendelkezik értelemmel is, fel tudja ismerni a testeket és meg tudja őket különböztetni a nevük alapján. Az ásványok, a növények és az állatok birodalma jól elkülöníthető egymástól, mert elhatárolható osztályokra (classis) bontható. Az egyes osztályokon belül rendek (ordo) különíthetők el, a rendekbe besorolhatók a családok (familia), a családok tagjai nemekbe vagy nemzetségekbe (genus) csoportosíthatók, és a nemeken belül élesen elhatárolódnak a legkisebb rendszertani egységek, a fajok (species). A fajokon belül megkülönböztethetők ugyan alfajok (subspecies), fajták és változatok (varietas), de ezek csak átmeneti, nem állandó formák. A fajok száma viszont állandó. Művével, Linné megteremtette a modern rendszerezés alapkategóriáit és e kategóriák hierarchiáját.
Linné: Systema naturae, 1758
  • 37 Jean-Baptiste Van Helmont (1577–1644) – flamand vegyész, fiziológus és orvos. Az emésztést erjedések sorozataként írta le, továbbá kimutatta a sósav jelenlétét a gyomorban. Ő irtotta ki azt az ősrégi gondolatot, hogy náthánál az agy nyákot választ ki. Felfedezte a széndioxidot, megalkotta a „gas” szót.
    vitalizmusélettan az életfolyamatokat a szervezetben meglevő anyagi (fizikai, kémiai stb.) energiáktól független, nem anyagi természetű életerő működésével magyarázó idealista elmélet.
Van Helmonts: Ortus medicinae
  • 38 brownizmus – John Brown (1735–1788) az egész emberi patológiát a túlingereltség állapotából eredő „szténiás” és az alulingereltség állapotából eredő „aszténiás” betegségek fő csoportjaira egyszerűsítette. Ennek megfelelően ellentétes hatású gyógyszerelést indikált.
  • 39 organicizmusorvoslás a betegséget szervi ártalomra visszavezető felfogás.
  • 40 Adelon, Nicolas P.: Physiologie de l’homme. Paris, Compère, 1823, tome No3. 14. p.
  • 41 Herman Boerhave (1668–1738) – németalföldi botanikus, humanista és európai hírű orvos, aki meghonosította a betegágy melletti klinikai oktatást. Fő eredménye az volt, hogy ki tudta mutatni a kapcsolatot a tünetek és az elváltozások között.
  • 42 François Joseph Victor Broussais (1772–1838) – francia orvos és sebész. Azzal érvelt, hogy minden betegség oka valamilyen gyulladásban keresendő, ezért a gyógyulás gyulladáscsökkentővel érhető el.

Eszményképük Cornaro volt, a velencei nemes, aki mértékletességével rendkívüli életkort ért meg. Nem kell őt föltétlenül utánozni, de élni lehet rendszabályaival, s Pécuchet előhúzta könyvei közül Morin doktor művét, Az egészségtan kézikönyvét.43

Hogyan is maradhattak eddig életben? Kedvenc ételeik a tilosak közé tartoztak. A megzavarodott Germaine nem tudott mit főzni nekik.

Minden húsfajtának bökkenője van. A véres hurka, a hentesáruk, a sós hering, a tengeri rák és a vadfélék egytől-egyig „makacs” természetűek. A hal, minél kövérebb, annál kocsonyásabb, s így megnyomja a gyomrot. A főzelékek savtúltengést okoznak, a makaróni rossz álmokat, a sajtok pedig „általában véve nehezen emészthetők”. A reggeli pohár víz „veszélyes”. És minden ital meg étel után hasonló óvás következett, vagy legalább egy ilyen szó: „Káros! Ne éljünk vele vissza! Nem mindenkinek való!” Dehát miért károsak? Mikor élünk velük vissza? Honnan tudhatjuk meg, mi való nekünk?

Mily probléma a reggeli! Előbb a tejeskávét hagyták el, rossz híre miatt, aztán a csokoládét, mivel „emészthetetlen alkatrészek halmaza”. Maradna még a tea. Azonban „az idegesek legjobb ha egészen lemondanak róla”. És mégis, Decker44 a XVII. században húsz dekalitert írt elő belőle napjában, a hasnyálmirigy alapos kiöblítése céljából.

Ez az adat megingatta Morin iránt érzett megbecsülésüket, annyival is inkább, mert a fej betakarását is ellenzi, a kalapok, kucsmák és sapkák minden faját, ami főleg Pécuchet rosszallásával találkozott.

Ekkor megvették Becquerel45 értekezését, melyből meggyőződhettek, hogy a sertés magában véve „jó táplálék”, hogy a dohány teljesen ártalmatlan, s a kávé „nélkülözhetetlen a katonaság számára”.

Eddig egészségtelennek hitték a nedves környezetet. Pedig nem így van! Casper46 sokkal kevésbé ártalmasaknak állítja őket egyéb helyeknél. Az emberek, mielőtt tengeri fürdőt vesznek, lehűtik testüket. Bégin47 szerint helyesebb teljesen átizzadva alámerülni. Általában azt hiszik, hogy a tiszta bor leves után kitűnő a gyomornak. Ám Lévy48 azt mondja, hogy a fog romlik tőle. Végül a flanell mellénnyel, az egészség eme testőrével és mentsvárával, Bouvard imádott palládiumával és Pécuchet elválhatatlan tartozékával, a szerzők kurtán-furcsán bánnak el, s nem ajánlják a vérbő, hevülékeny embereknek.

Mit ér hát az egész higiénia?

– „Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes” – állapítja meg Lévy mester, Becquerel pedig hozzáteszi, hogy nem is tudomány.

Ebédre osztrigát rendeltek tehát, kacsát, káposztás sertéshúst, madártejet, püspökkenyeret és burgundit. Felszabadulás volt, valóságos bosszú –, kigúnyolták Cornarot! Nem volt ostobaság hasonló módon gyötörni magukat? Mily alacsony gondolkodás, mindig csak a lét megnyújtásával törődni! Csak addig élet az élet, míg élvezzük.

– Még egy darabot?

– Kérek!

– Én is!

– Egészségedre!

– A tiedre!

– Fütyülünk a többire!

Áradoztak.

Bouvard kijelentette, hogy bár ő nem katona, három csésze kávét fog inni. Pécuchet, félrecsapott sapkában, egyik burnótcsipetet szippantotta a másik után, s bátran tüsszentett. Pezsgőre szomjaztak, s Germaine-t azonnal a korcsmába akarták küldeni egy palackért. A falu nagyon messze volt, a cseléd nem akart menni. Pécuchet méltatlankodott.

– Megparancsolom, értette? Megparancsolom! És szaladjon!

Germaine engedelmeskedett, de duzzogva, azzal az elhatározással, hogy mielébb faképnél hagyja érthetetlen és bolondos gazdáit.

Végül, mint azelőtt, a szőlősdombra mentek, szesszel kevert feketéjüket szürcsölgetni.

Aratás utáni idő volt. A földekről boglyák szegték fekete tömbjeikét a kék és enyhe éjszakába. A tanyák hallgattak. Tücsökszó sem cirpelt. Aludt a vidék. Emésztettek és szívták az arcukat legyező hűs szellőt.

Fent, a nagy magasságban, az ég csillagai ragyogtak, helyenként csoportosan tündökölve, másutt egymás mögé sorakozva, vagy nagy távolságok magányába különülve. Villogó csillagpor sávja húzódott északtól délfelé, s fejük fölött két ágra szakadt. És e fénylés közepette roppant ürességek tátongtak – azúrtengerhez hasonlított az égbolt, csoportos és magányos szigetekkel.

– Mennyi csillag! – kiáltotta Bouvard.

  • 43 Joseph Morin (17xx-18xx) – francia orvos.
    Morin, J.: Manuel théorique et pratique d’hygiène ou, l’Art de conserver sa santé. Paris, Roret, 1835.
  • 44 Cornelis Bontekoe (1640/1647–1685) – (valódi neve Cornelis Dekker) kartéziánus németalföldi orvos, népszerű esszéista.
  • 45 Louis-Alfred Becquerel (1814–1862) – francia fizikus és kutató orvos.
  • 46 Johann Ludwig Casper (1796–1864): – orvos, az igazságügyi orvostan professzora a berlini egyetemen.
  • 47 Louis-Jacques Bégin (1793–1859) – francia katonai sebész.
    Bégin, L.-J.: Traité de thérapeutique rédigé d’après les principes de la nouvelle doctrine médicale. Paris, Baillière, 1825, tome 1–2.
  • 48 Michel Lévy (1809–1872) – francia tábornok, katonaorvos
Lévy: Traite d’hygiene

– És nem is látjuk valamennyit – felelte Pécuchet. – A tejút mögött azok ott a ködfoltok; azokon túl megint új csillagok következnek, s a legközelebbi is hárombillió myriaméternyire49 esik tőlünk.

Pécuchet annak idején gyakran nézte az eget a Vendôme téri teleszkópon, s emlékezett a számadatokra.

– A nap egymilliószor nagyobb tömegű a földnél, a Szíriusz tizenkétszer hatalmasabb, mint a Nap, és vannak harmincnégymillió mérföldön végignyúló üstökösök!

– Bele lehet bolondulni! – mondotta Bouvard.

Sopánkodott tudatlanságán és fájlalta, hogy fiatalkorában nem járt az École Polytechnique-re.

Pécuchet a Göncöl irányába fordította barátját, s végigmutogatta neki a sarkcsillagot, a Cassiopeiát, melynek Y alakja van, a Lant szikrázó Vegáját, s a láthatár alján a vörös Aldebarant.

Bouvard kínosan forgatta hátraszegett nyakát az égi három-, négy- és ötszögek fölé, amelyek segítségével az ember eligazodhatik a csillagos boltozaton.

Pécuchet folytatta:

– A fény sebessége nyolcvanezer mérföld másodpercenként. A tejút egy sugara hatszáz év alatt jut le hozzánk, úgy hogy vannak csillagok, amelyeket látunk, pedig már eltűntek. És vannak időszakonként fénylő, meg vissza soha sem térő égitestek – mert valamennyi változtatja helyét; mozognak, tovatűnnek.

– A Nap azonban mozdulatlan!

– Azelőtt így hitték. Ma azonban már megállapították a tudósok, hogy a Nap a Herkules csillagképe felé rohan!

Ez fölkavarta Bouvard gondolatait. Egy percnyi eltűnődés után így szólt:

– A tudomány csak a tér egy kis szögletének adataira épít. És talán semmi érvénye sincs mindarra az egyéb dologra nézve, amit nem ismerünk, s nem is fedezhetünk föl soha, holott sokkal nagyobbak a mi világunknál.

Így beszélgettek, a szőlősdombon álldogálva, a csillagok fényében, s szavaikat nagy hallgatások szakították félbe.

Végül azt a kérdést vetették föl, lehetnek-e emberek a csillagokban? Miért ne lehetnének? És mivel a teremtésben összhang van, a Siriusz lakói nyilván ormótlan nagy lények, a Marsbeliek középtermetűek, a Venus-emberek nagyon aprók. Vagy talán mindenütt egyformák az állapotok. Odafönn is vannak kereskedők, csendőrök; ott is adnak-vesznek, verekszenek, királyokat detronizálnak…

Egyszerre csak hulló csillagok suhantak alá, mint roppant rakéták, fényparabolát írva az égen.

– Íme – szólt Bouvard –, pusztuló világok!

Pécuchet válaszolt:

– És ha a miénk rúgná az utolsót, a többi csillagok polgárai nem éreznének nagyobb megindulást, mint most mi. Az ilyen meggondolások lehűtik az emberi gőgöt.

– Vajon mi a célja mindennek?

– Talán semmi.

– Dehát…

És Pécuchet kétszer-háromszor ismételte:

– Dehát – azonban ennél nem jutott tovább.

– Mindegy. Szeretném mégis megismerni a világegyetem keletkezését.

  • 49 myriametre – egy ősi mértékegység alapján fogadta el a forradalom. Értéke tízezer méter, azaz 10 km. Tehát a fent említett érték 3 000 000 000 000 km = 3·1012 km.

– Buffonban50 biztosan benne lesz – mondta lecsukódó szemekkel Bouvard.

– Én már nem bírom tovább, lefekszem.

A Természet korszakaiból megtudták, hogy a Naphoz ütköző egyik üstökös választotta le a Föld testét. Először a pólusok hűltek le. Minden víz a fölszint lepte el, majd a belső üregekbe húzódtak, a földrészek előtűntek, az állat- és embervilág megjelent.

Elámulást éreztek, mely végtelen volt, mint maga a fenséges teremtés.

Agyuk kitágult. Büszkék voltak, hogy ily nagyszerű dolgokról gondolkodhatnak.

Az ásványokat még mindig unták. Szórakozásul Bernardin de Saint-Pierre „Harmóniái”-hoz51 folyamodtak.

Százféle összhang vonul föl ezekben, növényeké és anyagoké, levegőé, vízé, embereké, testvéreké, sőt a házastársaké is, tele invokációkkal Vénuszhoz, Zephyrhez és Ámorhoz. Álmélkodtak a halak uszonyain, a madarak szárnyain, a magvak védőburkolatán. Elteltek ezzel a filozófiával, mely nemes célzatokat fedez föl a Természetben, s afféle Vincent de Paul szentségét érzi benne, jótettekre buzduló örök hajlandóságot!

Elképedtek túlzásain, a tölcsérforgatagokon, a vulkánokon, az őserdőkön, s megvették Depping művét Franciaország csodáiról és szépségeiről.52 Cantal megyének három természeti remeke van, Hérault-nak öt, Bourgogne-nak kettő, nem több; míg a Dauphiné-ben egymagában tizenöt csoda található. De nemsokára már egy se lesz. A cseppkőbarlangok betemetődnek, az izzó hegyormok kihűlnek, a természetes jégmezők fölmelegednek, s az ősi faóriások, melyekben miséket mondottak, ledőlnek az erdőirtó fejsze alatt, vagy pusztulóban vannak.

Kíváncsiságuk azután az állatok felé fordult.

Újra meg újra olvasgatták Buffonjukat, s el voltak ragadtatva némely állatok különös szokásaitól.

De mindez a sok könyv nem ért föl számukra egyetlen személyes megfigyeléssel. Bejárták tehát a telkeket, s tudakozódtak a parasztoktól, nem láttak-e kancákkal párosodó bikákat, tehenek után járó sertéseket, s egymás közt huncutkodó fogolykakasokat?

– Világéletünkben sem!

Egy kissé furcsáknak találták ezeket a kérdéseket ilyen tisztes korú urak szájában.

A két barát kísérletezni próbált.

Legkevésbé nehéz a bakkecske és az ürü keresztezése. Az ő bérlőjüknek nem volt bakja, a szomszédtól kértek egyet kölcsön, s elérkezvén a párosodási idő, a présházba csukták a két állatot. Ők maguk a hordók mögé rejtőztek, hogy az esemény zavartalanul mehessen végbe.

Az állatok először is megették az eléjük szórt kis szénát, azután kérőztek. Az ürü lefeküdt, szüntelenül bégetve, míg a bak, görbe lábain egyhelyben állva, nagy szakállával és lecsüggő füleivel, Bouvard-ékra szögezte a homályon is áttüzelő szemeit.

Végre, a harmadik nap estéjén, jónak látták segítséggel könnyíteni a természet dolgán. Azonban a bak, Pécuchet-nek fordulva, ágyékon döfte szarvaival, a rémült ürü pedig körbe szaladgált a présházban, mint valami cirkuszban. Bouvard kergette, rávetette magát, s elnyúlt a földön. Marka tele volt kitépett gyapjúval.

Megismételték kísérleteiket tyúkokon és kacsákon, egy kutyán és egy kocán, torzszülöttek reményében, mit sem értve a fajképzés kérdéséből.

A faj – mondogatták – egyedek csoportja, melynek leszármazottjai tovább szaporodnak; azonban különböző fajba sorozott állatok is szaporodhatnak, míg egyazon csoportba tartozók elveszthetik ezt a képességüket.

Úgy gondolták, hogy pontos fogalmakat szerezhetnek a kérdésről, ha a csírák fejlődését tanulmányozzák. Pécuchet írt Dumouchelnek mikroszkópért.

Fölváltva raktak az üveglapra hajszálakat, dohányt, körmöt, légylábakat, de megfeledkeztek a mellőzhetetlen vízcsöppről, máskor meg a kis fedőlemezről, s lökdösődve, tönkretették a készüléket. Csak ködös foltokat látván, az optikust hibáztatták. Végül magában a mikroszkópban kételkedtek. A javára írt fölfedezések talán nem is olyan bizonyosak.

  • 50 Georges-Louis Leclerc de Buffon (1707–1788) – francia természettudós. A 40 kötetes Historie Naturelle című munkája az ásványoktól az emberig mindent magába foglalt. Könyveiben a fajokat hasznosságuk, illetve érdekességeik szerint csoportosította. Habár a természet állandóságát, a teremtést vallja, arról is ír, hogy a változatosság a környezet hatására alakul ki.
    Buffon, G.-L. L. de: Époques de la Nature. Paris, De l’imprimerie royale, 1780.
  • 51 Bernardin de Saint-Pierre (1737–1814) – francia író és botanikus.
    Bernardin de Saint-Pierre, H.: Harmonies de la nature. Paris, Méquignon-Marvis, 1815.
  • 52 Georges Bernard Depping (1784–1853) – német–francia történész és író.
    Depping, G. B.: Merveilles et beautés de la nature en France. 4e édition. Paris, Blanchard, 1819, tome 1–2.

Dumouchel, mikor a számlát mellékelte, ásatag csigahéjak és tüskebőrű vázak szedésére kérte meg őket, melyeket előszeretettel gyűjtött, s melyek Bouvard-ék megyéjében szerinte igen gyakoriak. Hogy a geológiára kapassa őket, elküldte nekik Bertrand „Levelei”-t,53 valamint Cuvier előadásait a Földgömb forradalmairól.54

E két mű nyomán a következőket képzelték el:

Kezdetben volt egy roppant víztükör, melyből zuzmókkal tarkázott hegyfokok emelkedtek ki. Sehol egy élőlény, sehol egy hang. Néma, mozdulatlan, kopár világ. Később nyurga növények himbálóznak, gőzfürdőszerű párákban. A nedves levegőt vörös Nap izzítja át. Egyszerre vulkánok törnek elő, a hegyekből tüzes sziklák pattannak ki, s zuhogó porfir- és bazaltpép olvad össze nyomukban. Harmadik kép: sekély tengerekből korallszigetek hátallanak felszínre, helyenként pálmacsoportokkal bokrétázva. Szekérkerék nagyságú kagylók láthatók, három méteres teknősbékák és hatvan láb hosszúságú gyíkok társaságában, a nádasban struccnyakú és krokodilállkapcsú kétéltűek nyújtóznak, szárnyas kígyók röpdösnek. Végül a nagy szárazföldeken megjelennek az emlősök, faragatlan dorongokra emlékeztető tagokkal, bronzlapoknál vastagabb bőrrel, egyikük bozontos szőrű, másikuk fityegő ajkú, sörényük van és csavarodott agyaruk. A későbbi Atlanti-óceán medrén mamutcsordák legelnek, a félig ló, félig tapír paléothérium ormányával turkál a Montmartre-nagyságú hangyabolyok közt, gesztenyeerdők mélyén az óriás szarvas reszket a barlangi medve ordítására, mely odújából csaholni riasztja a mai farkasnál háromszorta magasabb beaugencyi kutyát.

Mindezeket a korszakokat világkatasztrófák választják el egymástól, melyek közül a mi özönvizünk volt az utolsó. Sokfelvonásos tündérjátéknak képzelték az egészet, végül az ember apoteózisával.

Elálmélkodtak, olvasva, hogy vannak kövek: szitakötők és madárlábak lenyomataival, s végiglapozván Roret egyik kézikönyvét, ásatagokat kezdtek keresni.

Egy délután, amint éppen az országúti kovaköveket turkálták, a plébánossal találkoztak, aki édeskés hangon szólította meg őket:

– Az uraságok geológiával foglalkoznak? Nagyon szép!

Mert sokra becsülte ezt a tudományt. Hiszen az özönvíz elismerésével megerősíti az Írás tekintélyét.

Bouvard a coprolithekről beszélt, melyek nem egyebek kővé vált állati trágyánál.

Jeufroy tisztelendő urat igen meglepte ez a tény; mindazonáltal, ha így áll is a dolog, ez csak egy okkal több, hogy a Gondviselést csodáljuk.

Pécuchet bevallotta, hogy eddigi kutatásaik nem voltak gyümölcsözőek. Pedig Falaise környékének, mint minden jurakorszakbeli területnek, bővelkednie kell állati maradványokban.

– Úgy hallottam – felelte a pap –, hogy valamikor találtak is Villiers-ben egy elefánt állkapcsot. – Egyik barátja különben, Larsoneur, ügyvéd, a lisieux-i kamara tagja, aki régész is, szolgálhatna fölvilágosításokkal! Van neki egy Port-en-Bessin történetét tárgyaló műve, melyben megemlékszik valami krokodilusleletről is.

Bouvard és Pécuchet összenéztek, ugyanaz a reménység csillant eléjük, s a nagy hőségben sokáig álldogáltak még ott, faggatva a plébánost, akit kék pamuternyője védett a naptól. Kissé vaskos állával, hegyes orrával, folyvást mosolygott, vagy pilláit lecsukva billentette oldalt a fejét.

A toronyban angelust harangoztak.

– Jó estét, urak! Nemde, megbocsátanak…

A lelkész ajánlásával írtak Larsoneurnak. Háromheti várakozás után végre válaszolt.

A villers-i embert, aki a masztodonfogat találta, Louis Bloche-nak hívták, egyéb adat hiányzik. Ami a történeti művet illeti, az az Académie Lexovienne egyik köteteként jelent meg, de saját példányát nem adhatja kölcsön, félve teljes sorozata megcsonkulásától. Az alligátort pedig 1825 novemberében fedezték föl, a Hachettes-sziklák alatt, Sainte-Honorine-ban, Port-en-Bessin mellett, a bayeux-i kerületben.

A masztodont borító homály izgatta Pécuchet-t. Azonnal menni akart Villers-be.

Bouvard ellenkezett. Hogy az esetleg eredménytelen lótást-futást, mely bizonyára költséges is lenne, elkerüljék, tudakozódni kellene előbb. Írtak tehát az illető hely polgármesterének, Louis Bloche felől kérdezősködve. S ha ő netán már elhalálozott volna, utódai vagy oldalági leszármazói adhatnának-e fölvilágosítást a becses leletről? És mikor az eset történt, milyen helyen találták az ősi korszakok eme dokumentumát? Volna kilátás újabb, hasonló fölfedezésekre? És mennyi ott mostanában egy szekér és egy ember napszáma?

Írogattak aztán még a polgármester helyettesének, meg a városi tanács vezetőjének is – hiába. Villers-ből nem jött hír. A lakosság nyilván féltékeny az ásatagállományra. Ha ugyan már el nem adták azóta holmi angoloknak! Elhatározták, hogy elutaznak a Hachettes-sziklákhoz.

A falaise-i gyorskocsival Caen-ba mentek. Onnan bérfogat vitte őket Bayeux-be, Bayeux-ből gyalog baktattak Port-en-Bessin-ig.

Nem csalódtak. A Hachettes-sziklapart furcsa kavicsokkal volt tele. Szállásadó vendéglősük útmutatása nyomán lejutottak a part fövenyére.

Apály lévén, a víz görgette sima kövek mind láthatók voltak, s algák mezője ringott a habok fölszínén.

Füves völgyellések csíkozták a meredek sziklafalat, mely eredetileg puha, barna talajból rakódott össze, s alsó rétegeiben szürke kőlapokká keményedett. Vízerek csurogtak belőle szakadatlanul, míg távolabb a tenger zúgott. Néha elhallgatott ez a komor zaj, s csak a forrásvíz csörgedezése hallatszott.

Tapadó fű közt bukdácsoltak, olykor gödröket kellett átugraniuk. Bouvard leült a part mellett, s a habokat nézte, semmire se gondolva, elbűvölve, ernyedetten. Pécuchet visszavezette a sziklalejtőhöz, hogy egy kőbe kristályosodott csigát mutasson neki, amely úgy ékelődött oda, mint a termésgyémánt a rögök közé. Körmük beletört, szerszámra lett volna szükség, s különben is már erősen alkonyodott. Nyugaton bíborszínű volt az ég, az egész fövenypartot árnyék takarta. A csaknem fekete algaszigetek közt egyre szélesebb lett a víztükör. A tenger közeledett, ideje volt hazatérni.

  • 53 Alexandre-Jacques-François Bertrand (1795–1831) – francia orvos, természettudós, fizikus, tudományos író és újságíró. Az alvajárás és az állati mágnesesség specialistája, aki a hipnózis modern elméletének egyik előfutára.
    Bertrand, A.-J.-F.: Lettres sur les révolutions du globe. Paris, Bossange, 1824.
  • 54 Georges Cuvier (1769–1832) – francia zoológus, geológus, az összehasonlító anatómia megalapítója, az őslénytan úttörője és korának egyik legnagyobb természettudósa.
    Cuvier G.: Discours sur les révolutions du Globe. Paris, 1863.

Másnap hajnalban, csákánnyal és feszítőkampóval fölfegyverkezve, nekiestek leletüknek, s a foglalat szétrepedt. Ez egy „ammonites nodosus”55 volt. Szélei letöredeztek, de így is nyomott vagy tizenhat fontot. Pécuchet lelkesen kiáltotta: „Ezt azonban nem adjuk ám Dumouchel-nek!”

Aztán találtak még sok spongyát, puhányt, delfincsontokat, de krokodilt persze nem! Helyette egy víziló vagy ichthyosaurus56 csigolyájával is megelégedtek volna, akármivel, csak özönvíz korabeli maradvány legyen. Egyszerre csak észrevettek valamit, ami embermagasságnyira tűnt föl a sziklafalban, s holmi óriáshal csontvázának körvonalait mutatta.

Tanácsot tartottak, hogyan lehetne megkeríteni.

Bouvard majd fölülről szabadítja ki, míg Pécuchet alulról csákányozza szét a sziklát, hogy a „lelet” szép lassan csússzék lefelé, s ne essék benne kár.

Amint éppen pihenőt tartva szuszogtak, fejük fölött a sziklaháti mezőn egy köpönyeges vámőrt pillantottak meg, aki hadonászva integetett nekik.

– Mi? Jobb lesz, ha békén hagy!

És folytatták a munkát. Bouvard lábujjhegyre ágaskodva csákányozott, Pécuchet kétrét görnyedve turkált feszítőkampójával.

A vámőr újra föltűnt, valamivel alább, egy völgyelésben. Sűrűn ismételte jeladásait: rá se hederítettek! A megvékonyult földréteg alól tojásdad test domborodott ki, s előre hajolva, már-már csúszni kezdett.

Hirtelen újabb valaki zavarta meg őket, egy kardos ember:

– Van igazolványuk?

A körútját végző mezőrendőr volt, s ugyanabban a pillanatban a finánc is odaérkezett, egy vízmosás árkából bukkanva föl.

– Fogja le őket, Morin bátya! Különben még bedűl a sziklafal!

– Tudományos célból történik! – felelte Pécuchet.

Hatalmas tömb zuhant alá, horzsolva a négy embert. Kis híja, hogy halálra nem zúzta őket.

Mikor elült a por, lábaiknál egy korhadt hajóárbocot láttak, mely besüppedt a vámőr csizmája alatt.

Bouvard nagyot sóhajtott:

– Nem csináltunk semmi rosszat!

– Az erődítési körzetben semmit sem szabad csinálni! – felelte a mezőőr.

– Először is, mondják meg a nevüket, hogy megtehessem a följelentést!

Pécuchet lázadozott az igazságtalanság ellen.

– Csak semmi okoskodás! Kövessenek!

Mire a kikötőbe érkeztek, utcagyerekek rajzottak körülöttük. Bouvard, pipacspirosan, méltóságos viselkedést erőltetett; Pécuchet, halálsápadtan, rettentő pillantásokat lövellt szét. Hiába, ennek a két jövevénynek, akik kavicsokat cipeltek zsebkendőjükben, sehogy sem volt biztató a külsejük. Ideiglenesen a fogadóba akarták vinni őket, de a gazda elállta a küszöböt. Aztán a kőműves követelte rajtuk szerszámait. Kifizették – újabb kiadás! És a mezőőr nem jött vissza! Miért? Végül egy úr, akinek becsületrend-keresztje volt, kiszabadította őket. Miután bediktálták nevüket, lakásukat, s miután ígéretet tettek, hogy a jövőben elővigyázatosabbak lesznek, elmehettek.

  • 55 ammonites nodosus – lábasfejű.
  • 56 Ichthyosaurus görög szóösszetétel – halgyík a Jura korból.

Az igazolványon kívül azonban még sok egyébnek is híjával voltak, ennélfogva tehát, mielőtt újabb kutatásokba fogtak volna, tanulmányozták Boné művét, A geológus utazó kalauzát.57 Először is szükség van egy jó katonai hátizsákra, aztán egy földmérő láncra, ráspolyra, fogókra, iránytűre és három kalapácsra, a hozzájuk való övvel együtt, mely elrejthető a kabát alá, s így „megóvja az embert attól a föltűnő megjelenéstől, amit utazás közben kerülni kell”. Bot tekintetében Pécuchet nyíltan a hat láb hosszú, szeges végű turistabot pártján állt, míg Bouvard-nak jobban tetszett a pálcaernyő, vagyis egy több ágból összehajló, lecsavarható végű nyél, melyre rá lehet feszíteni a külön zsákocskában hordott selymet. Nem feledkeztek meg a lábvédős, erős cipőkről sem. Gondoskodtak két-két pár nadrágtartóról is, „átizzadás esetére”. Azonban, noha „nem lehet mindenütt sipkában megjelenni”, visszariadtak a költségtől, melybe a „feltalálójukról, Gibus kalaposmesterről elnevezett összegyűrhető kalapok” kerültek volna.

Ugyanez a mű írja elő még a következőket:

„Tudni kell az illető ország nyelvét, ahol utazunk.” – Ezt tudták. – „Szerény legyen a megjelenésünk.” – Az övék mindig az volt. – „Ne hordjunk magunkkal sok pénzt!” – Semmi sem egyszerűbb! – Végül, hogy minden kellemetlenséget elkerüljünk, helyes, ha „mérnöknek mondjuk magunkat!”

– No jó! Annak fogjuk mondani magunkat!

Így fölkészülve, elkezdték kirándulásaikat. Olykor egy hétig is távol maradtak, a szabad levegőn éltek.

Az Orne partját járva, egyik helyen ferde sziklalapok meredtek feléjük, hasadékok mélyéből, nyárfák és hangafüves foltok közül, másutt meg, nagy szomorúságukra, csak agyagrétegeket találtak az út mentén. A tájakat szemlélve, nem gyönyörködtek sem a festői tagolódások változatosságában, sem a távlat mélységében, sem a lombozat hullámzásában, csupán az érdekelte őket, ami alul rejtőzik és minden halom az özönvíz egy újabb bizonyítéka volt számukra. Özönvízőrületüket a vándorsziklák hajszolása követte. Egy-egy magános nagy kődarab eltűnt gleccserekről regélt, s mindenütt jégmezős üledékeket és törmelékeket kutattak.

Fölszerelésük miatt sokszor nézték a két utast vándorárusoknak. Azt felelték, hogy ők „mérnökök”, de közben rettegtek a címbitorlással járható kellemetlenségektől.

Esténként lihegve görnyedeztek fölgyűlt rakományuk alatt, de vitézül cipeltek haza mindent. Lépcsőik, följáróik, szobáik, szalonjuk, konyhájuk megtelt lommal, s Germaine ájuldozott a por miatt.

Mielőtt fölragasztották a jelző cédulácskákat, keservesen főtt a fejük a kőzetnevek megállapításában. A színek és a szemcsés törés sok változata következtében összezavarták az agyagot a márgával, a gránitot a csillámpalával, a kvarcot a mészkővel.

  • 57 Ami Boué (1794–1881) – francia–osztrák geológus.
    Boué, Ami: Guide du géologue-voyageur, sur le modèle de l’« Agenda Geognostica » de M. Léonhard… Paris, Levrault, 1835–1836, tome 1–2

Az elnevezéseken sem tudtak eligazodni. Miért vannak ilyen megjelölések, hogy: devoni, cambriai, jurakori, mintha az illető ásványok Devonshire-ban, Cambridge körül, meg a Jura-vidéken jelentkeznének csupán? Lehetetlen a tájékozódás! Amit egyik tudós egész rendszernek vél, a másik egyetlen kőzetnek látja, a harmadik egyszerű üledéknek. S maguk a rétegek is össze-vissza keverednek, egymásba olvadnak. Aminthogy Omalius d’Halloy58 szerint nem is kell hinni a geológiai osztályozásoknak!

Ez a kijelentés megvigasztalta őket, s miután elegendő megkövesedett polipot láttak a caen-i síkságon, palás levelű képződményeket Balleroyban, kaolint Saint-Blaise-ben, szemcsés mészalakulatokat mindenütt, s miután elég kőszenet kutattak Cartigny-ban, higanyt a Saint-Lô melletti Chapelle-en-Juger-ben, távolabbi útra szánták el magukat: Le Havre-ban akarták tanulmányozni a tűzálló kvarcot és a kimmeridge-i agyagot.

Alig szálltak le a hajóról, máris a világítótornyokhoz vezető utat tudakolták. Az omladékos talajon veszélyes lett volna odamerészkedniük.

Egy fuvarbérlő kötött beléjük, kirándulásra csalogatva őket a környékbeli helyekre: Ingouville-be, Octeville-be, Fécamp-ba, Lillebonne-ba, „akár Rómába is, ha kell!”

Őrült árai voltak, de Fécamp neve megütötte a fülüket. Egy kis kerülővel Étretat is útba esik. A fecamp-i bárkát választották tehát, hogy előszörre mindjárt a lehető legmesszebbre menjenek.

A bárkában Bouvard és Pécuchet szóba elegyedett három paraszttal, két jámbor asszonnyal, meg egy szeminaristával, s bátran mondták magukat mérnököknek.

Az öböl előtt álltak meg. Öt perc múlva a parti sziklafalhoz lapulva lépegettek, mert egy nagy víztócsát kellett kikerülniük, mely erős karéjban nyomult a partnak. Ezután valóságos árkád következett, mely tágas barlangba nyílt. Visszhangos, nagyon világos, templomszerű, alányúló oszlopokat rejtő, tengeri mohával szőnyeges talajú hely volt. A természet alkotó erejét bámulva, folytatták útjukat, kagylókat szedtek, s a világ keletkezéséről kezdtek magasröptű elmélkedést.

  • 58Jean-Baptiste-Julien Omalius d’Halloy, (1783–1875) – belga geológus.
    Omalius d’Halloy (J. J. d’), Éléments de géologie. Paris, Levrault, 1831.

Bouvard a neptunizmus felé hajlott, Pécuchet ellenben plutonista volt.59

A központi tűz föltörte a Földgömb héját, területeket emelve, szakadékokat hasítva. Mint valami belső tenger, dagadt és apadt ez a tűz, nagy viharokkal. Most is csak egy vékony réteg választ el tőle! Nem alhatik nyugodtan az ember, ha arra gondol, mi minden van a talpaink alatt! Azonban a központi hő fogy, s a Nap is hűl, úgy hogy egyszer csak végképp megfagyunk. A föld meddővé lesz, minden fa és kőszén szénsavvá alakul, s nem élhet tovább semmi lény.

– No de még nem tartunk ott! – jegyezte meg Bouvard.

– Reméljük! – felelte Pécuchet.

A világpusztulás gondolata mindazáltal komorrá tette őket, s hallgatagon taposták egymás mellett a sima kavicsokat.

A függőleges, egészen fehér sziklafal, melyet csak itt-ott csíkoztak fekete kovaerek, úgy húzódott a láthatár fölé, mint egy hatalmas, öt mérföldes sánc görbülete. Keletről nyers, hideg szél fujt. Az ég szürke volt, a zöldes tenger puffadni látszott. A szirtek csúcsáról kóvályogva emelkedett föl néhány madár, majd gyorsan visszasuhantak odvaikba. Olykor egy-egy kő szabadult el, s nagy ugrásokkal görgött feléjük.

Pécuchet fönnhangon folytatta gondolatait:

– Az is megeshetik, hogy a Földet előbb semmisíti meg valami katasztrófa! Nem tudhatjuk, hogy a jelenlegi periódus meddig tart. A központi tűz bármikor kicsaphat.

– De ha egyre csökken!

– Azért mégis történnek kitörések, amilyenek a Julia-szigetet, a Monte-Nuovo-t eredményezték, s még annyi mást!

Bouvard emlékezett, hogy ezeket az adatokat Bertrand-ban olvasta.

– De ilyen fölfordulások Európában nem történnek!

– Ezer bocsánat! Hát a lisszaboni földrengés? Ami a mi vidékeinket illeti, a kőszén- meg a kénes ércbányák oly nagyszámúak, hogy üregeik könnyen vulkántölcsérekké bomolhatnak! A vulkánok egyébként mindig a tenger mellett törnek ki.

Bouvard végigsétáltatta tekintetét a hullámokon, s a távolban égre szálló füstoszlopot vélt fölfedezni.

– Minthogy a Julia-sziget – folytatta Pécuchet – eltűnt, a hasonló eredetű területeket is ugyanaz a sors érheti. A Szigettenger egy apró sziklája csakolyan fontos, mint Normandia, vagy akár egész Európa.

Bouvard maga előtt látta a lángörvénybe süllyedő Európát.

– Képzelj el – szólt Pécuchet – egy földrengést a La Manche alatt: a víz átözönlik az Atlanti-tengerbe, s Franciaország meg Anglia, alapjukban meginogva, egymásra dőlnek! Ami közéjük szorul, azt szépen agyonnyomják!

Bouvard, válasz helyett, oly gyorsan kezdett ügetni, hogy nemsokára száz lépéssel előzte meg Pécuchet-t. Amint így egyedül loholt, a világszerencsétlenség lehetősége kínozta. Reggel óta nem evett: halántéka zúgott. Egyszerre úgy érezte, hogy a talaj megremeg, s fölötte a sziklatető előrehajlik. Ebben a pillanatban a magasból homokos kavicseső zúdult le.

Pécuchet látta barátja vad nekiiramodását, megértette félelmét, s messziről kiáltozott utána:

– Megállj! Megállj! A periódusnak még nincs vége!

Bouvard őrülten nyargalt. Az összehajtható boternyő elmaradt, kabátja lebernyegei röpködtek, a hátizsák ide-oda ugrált. Mintha egy szárnyas teknősbéka ügetett volna a sziklák közt. Egy nagyobb tömb eltakarta.

Pécuchet elfúló lélegzettel ért odáig, senkit sem látott. Visszafordult, hogy az egyik völgyellésen át jusson föl a mezőre. Bouvard is bizonnyal arra mehetett.

Szűk, nagy fokokban vágott, lépcsős kőút volt ez, két ember szélességű. És fénylett, mint a csiszolt alabástrom.

Ötvenlábnyi kapaszkodás után Pécuchet ismét vissza akart ereszkedni a tengerhez. A dagály teljében volt: újra kúszni kellett.

A második fordulónál, amint kinézett az űrbe, jeges félelem fogta el. Minél közelebb jutott a harmadikhoz, lábszárai annál inkább ernyedtek. Körülötte táncolt a levegő, hasába görcs állott. Leült a földre, s szemeit lehunyva, csak szíve fullasztó lüktetését érezte. Eldobta a turistabotot, s kézzel-térddel kapaszkodott tovább. Az övbe dugott három kalapács bevájódott alsótestébe, a zsebébe gyömöszölt kavicsok oldalához verődtek, sapkája ellenzője elvakította. A szél kettőzött dühvel süvített. Végre elérte a fennsíkot, s rátalált Bouvard-ra, aki egy távolabbi, kevésbé fáradságos völgyellésen jutott föl.

Egy szekér szedte föl őket. Étretat eszükbe se jutott.

Másnap este, Le Havre-ban, amint éppen a hajót várták, egy újság alján a következő című tárcát pillantották meg: A geológia oktatásáról.

A cikk, tele adatokkal, fölvetette a kérdést: hogyan áll korunkban a földtani tudomány?

  • 59 neptunizmus és plutonizmus – A 18. század tudományos vitáinak egyik alapkérdése az volt, hogy mi is a földtani folyamatokat okozó, működtető alapvető erő? A plutonisták, mint James Hutton és nyomában Alexander von Humboldt (1769–1859) szerint ez az erő a tűz, a földkéreg mélyén elhelyezkedő magma, míg a neptunisták, mint például Abraham Gottlob Werner (1749–1817) szerint a víz.

Földünk felszínén sohasem voltak egyetemes érvényű katasztrófák. Egy-egy fajta válság különböző ideig tartott: egyik helyen hamarabb ért véget, a másikon később. Egyazon korból származó rétegek különböző jellegű kövületeket tartalmaznak, s viszont eltérő korok maradványai közt sok a hasonló természetű lelet. Az ősi páfránytenyészet egyező a maival! Akárhány most is ismert növényállat a legrégibb kőzetekben is előfordul! Egyszóval: a jelenlegi módosulások magyarázzák a régi átalakulásokat is. Mindig ugyanazok az okok működnek: a Természet nem ismer ugrásokat, s a periódusok – Brongniart60 szerint – merő absztrakciók csupán.

Cuvier eddig dicsfénytől koronázva jelent meg Bouvard és Pécuchet tudatában, megdönthetetlen ormain a tudománynak. Most megbukott. A Teremtésben nem látták többé a régi fegyelmet, s lenézték a „nagy” Cuvier-t.

Különböző életrajzok és kivonatok nyomán megismertek egyet-mást Lamarck61 és Geoffroy Saint-Hilaire62 tanaiból.

Mindezek ellentétben állottak a hagyományos gondolkodással és az Egyház tekintélyével.

Bouvard olyan megkönnyebbülést érzett, mint aki rabigát tör le.

– Most már igazán szeretném tudni, Jeufroy polgártárs hogyan magyarázza meg a vízözönt?

Kis kertjében találták a papot, ahol éppen az egyházközség tanácstagjait várta, mert egy új miseruha beszerzése tárgyában akartak gyűlésezni.

– Mivel szolgálhatok uraim?…

– Fölvilágosításért jöttünk!

S Bouvard rákezdte:

– Hogyan értendők a Genezisben a „megszakadó mélységek” és „az ég csatornái”? Mert a mélységek nem szoktak megszakadni, s az égnek nincsenek csatornái!

A lelkész lehunyta szempilláit, úgy válaszolta: mindig különbséget kell tenni a betű és az értelem között. Ami első pillanatban visszásnak tűnik, mélyebb elgondolás után helyesnek bizonyul.

– No jó! De hogyan magyarázzuk meg azt az esőt, mely a legnagyobb hegyeket is elborítja: hiszen azok kétmérföldnyi magasságúak! Tetszik érteni? Két mérföld! Lehetséges egy két mérföld vastagságú vízréteg?

Az éppen érkező polgármester szörnyülködött:

– Tyű, az áldóját! Micsoda fürdő!

– Lássuk be – szónokolt Bouvard – hogy Mózes alaposan túlzott!

  • 60 Alexandre Brongniart (1770–1847) – francia vegyész, mineralógus és zoológus.
    Brongniart, A.: Traité des arts céramiques ou Des poteries considérées dans leur histoire, leur pratique et leur théorie. Paris, Mathias, 1844, tome 1–3.
  • 61 Jean-Baptiste Lamarck (1744–1829) – francia lovag, természettudós, akadémikus, Darwin előfutára az élővilág evolúciós magyarázatát illetően.
  • 62 Étienne Geoffroy Saint-Hilaire (1772–1844) – francia természettudós, az „egységes felépítés” elvének kidolgozója. Az összehasonlító anatómia egyik alaptételévé vált elv szerint az állatvilág összes tagjának szervezetében vannak közös strukturális jellemzők. Ő volt az állatok fejlődési rendellenességeivel foglalkozó tudomány, a teratológia megalapítója is. Saint-Hilaire szerint a fajok változékonyak; a szervezetek sokféleségének magyarázatában Lamarck fejlődéstanából kölcsönzött, de nem a belső kényszerekre (vagy „törekvésekre”) és a használatra/nemhasználatra vezette vissza azt, hanem a környezeti feltételeknek a szervezetekre gyakorolt közvetlen hatására (ezért a geoffroyizmusban a szervezetek csak passzív elszenvedői a környezeti változások hatásának). Így például a levegő oxigéntartalmának növekedése és a széndioxid-tartalmának csökkenése a madaraknak a hüllőkből történt kialakulását indukálta.

A plébános, aki olvasta Bonaldot,63 megfelelt:

– Mózes indokait nem ismerem. Bizonyára üdvös félelmet akart kelteni népében!

– No és honnan jött volna elő az a tömérdek víz?

– Mit tudom én! A levegő átváltozott csapadékká, mint ahogy manapság is meg szokta tenni!

A kertajtóban Girbal, az adóhivatal főnöke, jelent meg, Heurteaux kapitány, földbirtokos kíséretében. Beljambe, a fogadós, karonfogva vezette Langlois-t, a fűszerest, aki hurutja miatt nehezen járt.

Pécuchet, ügyet sem vetve rájuk, átvette a szót:

– Bocsánat, Jeufroy úr! A légkör súlya – mint a tudomány igazolja – egy oly víztömeg nyomásával egyenlő, mely mindössze tíz méteres réteggel vehetné körül a földgömböt. Ennélfogva, ha az egész megsűrűsödött levegőmennyiség csapódna is le folyékony állapotban, aligha növelné jelentékenyen a már meglévő víztömeget.

A tanácstagok kerekre nyílt szemmel hallgattak. A plébános türelmetlen lett:

– Tagadhatják az urak, hogy a hegyeken kagylókat találnak? Ki vitte oda őket, ha nem az özönvíz? Tudtommal nem szoktak csakúgy kinőni a földből, mint a sárgarépa! – S a gyülekezet derültsége közben, gúnyosan felhúzott ajakkal tette hozzá: – Ha ugyan ez is nem tartozik a tudomány „vívmányai” közé!

Bouvard a hegyeknek sík területből való fölemelkedésével akart válaszolni, Elie de Baumont64 elméletére hivatkozva.

– Nem ismerem azt az urat! – felelte a pap.

Foureau sietve szólt közbe:

– Caen-i ember! Láttam egyszer a prefektúrán!

– De ha az Ön özönvize sodorta volna magával azokat a kagylókat – kezdte újra Bouvard –, akkor a fölszínhez közel kellene megtalálni őket, nem pedig néha háromszáz méteres mélységben!

A lelkész ismét az Írás igazságára apellált, aztán az emberi hagyományokra, valamint a szibériai jégben fölfedezett állatokra.

Ez még nem bizonyítja, hogy az ember egyazon korban élt volna velük! A Föld – Pécuchet szerint – sokkal idősebb.

– A Mississippi deltája az évek tízezreire tekint vissza. A mostani korszak legalább százezer éves. Manéthon lajstromai szerint…

De Faverges gróf jelent meg. Közeledtére mindenki elhallgatott.

– Csak folytassák, kérem! Miről volt szó?

– Ezek az urak mindenáron vitáznak velem – felelte a pap.

– És miről?

– A Szentírásról, gróf úr!

Bouvard erre kijelentette, hogy nekik, mint geológusoknak, joguk van síkra szállni a vallással szemben.

– Vigyázzanak, uraim! – szólt a gróf. – Ismerik a mondást, mely szerint: kevés tudomány eltávolít tőle, sok tudomány visszavezet hozzá!

S fensőbbséges, egyben atyai hangon folytatta:

– Higgyék el! Magukat is visszavezeti! Magukat is!

– Talán! – De mit gondoljon az ember egy olyan könyvről, amely szerint a világosság előbb jött létre, mint a Nap! Mint hogyha nem a Nap volna a világosság egyetlen forrása!

– Önök elfeledkeznek az északi fényről! – szólt közbe a lelkész.

Bouvard, felelet nélkül hagyva az ellenvetést, erősen tagadta, hogy míg az égitestek létre nem jöttek, addig a sötétséget és világosságot szét lehetett volna választani, s estét és reggelt teremteni. Az állatok sem jelenhettek meg egyszerre, hanem formáik lassankint kristályosodtak ki.

A kerti út szűk lévén a heves taglejtésű vitatkozók számára, beletapostak a virágágyakba. Langlois-t köhögési roham fogta el. A kapitány kiabált:

– Maguk forradalmárok!

Girbal:

– Nyugalom! Nyugalom!

A pap:

– Micsoda materializmus!

Foureau:

– Foglalkozzunk csak inkább a miseruhánkkal!

– Nem! Azért is szót kérek! – És a nekihevült Bouvard már ott tartott, hogy az ember a majomtól származik!

Az elképedt tanácstagok egymásra bámultak, mintegy megnyugtatást keresve, hogy ők nem majmok.

Bouvard folytatta:

– Ha összehasonlítjuk a különféle méhmagzatokat: az emberét, a kutyáét, a madárét, a békáét…

– Elég!

– Én még tovább megyek! – kiáltotta Pécuchet. – Az ember a halaktól ered!

Nevettek, de ő nem jött zavarba:

  • 63 Louis Gabriel-Ambroise Vicomte de Bonald (1754–1840) – francia politikus, filozófus, publicista, a francia forradalom nagy ellenfele.
  • 64 Jean-Baptiste Armand Louis Léonce Élie de Beaumont (1798–1874) – francia geológus.

– A Telliamed65 nevű arab könyvben…

– Uraim, nyissuk meg az ülést!

A tanács bevonult a sekrestyébe.

A két barátnak nem sikerült Jeufroy remélt megingatása; Pécuchet meg is állapította a papon a „jezsuita bélyeg”-et.

Az északi fény azonban szöget ütött a fejükbe: utánanéztek Orbigny66 könyvében.

Elméletet találtak benne annak a megmagyarázására, miért hasonlítanak a Baffin-öböl ásatagleletei az Egyenlítő növényeihez? Egy, a napot helyettesítő nagy tűzgócot kell föltételeznünk, mely utóbb eltűnt, de nyomai megmaradtak az északi fény kisugárzásaiban.

Aztán az ember eredetét illetőleg támadtak kételyeik – tanácstalanságukban Vaucorbeilre gondoltak.

Az orvos fenyegetéseiből nem lett semmi. Most is, mint azelőtt, elment reggelenként kerítésrácsuk előtt, végigpattogtatva pálcáját a léceken. Bouvard megleste és megállította, mondván, hogy egy különös antropológiai kérdést szeretne eléje terjeszteni.

– Hihetőnek tartja Ön, hogy az emberi nem a halaktól származik?

– Ostobaság!

– Vagy inkább a majmoktól?

– Teljes képtelenség!

Kinek higgyenek? Pedig hát az orvos nem is katolikus!

Folytatták tanulmányaikat, de már kedvetlenül. Unták az örökös éocén-miocént, a Mont-Jurillot, a Julia-szigetet, a szibériai mamutokat és hogy minden szerző a „kétségtelen ismertetőjelül szolgáló érmek”-hez hasonlítja az ásataglenyomatokat. Bouvard egy szép napon földre dobta hátizsákját, hogy ő egy tapodtat se megy tovább.

A geológia fölöttébb hézagos! Csak Európa egy-két helyét ismerjük annyira-amennyire! A többi földrész, meg az óceánok mélye örök titok marad! S mikor Pécuchet még egyszer szóvá tette, hogy mégis, így-úgy, az ásványvilág… – Bouvard kifakadt:

– Nem hiszek az ásványvilágban! Hiszen szerves anyagok is vettek részt a kovakő és kréta, sőt tán még az arany kialakulásában is! Vagy a gyémánt voltaképpen nem szén? S mi egyéb a kőszén, mint összezsúfolódott növényzet? Ha hevítjük – mit tudom én, hány fokig –, fűrészporrá mállik, s éppen így minden széthull, megbomlik, átalakul. A teremtés csupa illanó, egymásba folyó mozzanat! Jobb lesz másvalamivel foglalkoznunk!


Függelék

A nyolcadik fejezetnél félbeszakad Gustave Flaubert regénye.

Az alábbiakban olvasható a szerző írásai közt talált tervkivonatból a technikai fejlődést és űrutazást tartalmazó részlet, valamint a mű tervezett befejezése.


Bouvard szépnek látja az Emberiség jövőjét. A modern ember halad.

Európát Ázsia frissíti föl. Történelmi törvény lévén, hogy a civilizáció Keletről tart Nyugatra, – Kína szerepe, – a két fajta emberiség végül egybeolvad.

A jövő találmányai: Utazási lehetőségek. Léggömbök. – Tengeralattjáró hajók, üvegablakokkal, vihar soha sincs, mivel a tenger csak a fölszinen háborog. – Az óceánfenék tájait és halait nézegetjük. – Megszelídített állatok. – Minden terület megművelése.

Az irodalom jövője (a műszaki irodalom kiegészítője). – Új tudományok. – A magnetikus erő fölhasználása.

Páris télikertté változik; – spalér-gyümölcsfák a boulevardon. – A szűrt, meleg vizű Szajna; – sok mesterséges drágakő, – tobzódás aranyszínekkel, – a házak világítása, – el fogják raktározni a fényt, alkalmas anyagok segítségével, amilyen a cukor, némely puhányok teste és a bolognai foszfor. A házak homlokzatát foszforeszkáló anyagokkal kell bemeszelni, melyek kisugárzása világítja be az utcákat.

A nyomor megszűntével minden baj is megszűnik. A filozófia vallása lesz.

Minden nép egyesül. Közös ünnepek.

Közlekedés a csillagokba, – s ha a föld elkopik, az Emberiség átköltözik az égitestekre.


Tehát minden tönkremegy a kezük közt.


Nem találnak többé semmi érdekeset az életben.


Titokban ugyanaz a jó ötletük támad. Rejtegetik egymás előtt. – Olykor-olykor, ha eszükbe jut a dolog, elmosolyodnak, – végre egyszerre tesznek kölcsönös vallomást:

Újra másolni fognak!

Kettőstámlájú íróasztalt szereznek be. – (E célból egy asztaloshoz fordulnak. Gorju, aki hallott tervükről, ajánlkozik. – Újra említendő a renaissance-láda.)

Irodai könyveket és eszközöket vásárolnak, simítógyantát, vakarókéseket stb.


Munkába fognak.

  • 65 Benoît de Maillet (1656–1738) – francia antropológus, utazó diplomata, aki 1735-ben megfogalmazta az első, az ember eredetét magyarázó evolúciós hipotézist.
    Maillet, B. de: Telliamed, ou Entretiens d’un philosophe indien avec un missionnaire français sur la diminution de la mer, la formation de la terre, l’origine de l’homme…, Amsterdam, Honoré, 1748.
  • 66 Charles Henry Dessalines d’Orbigny (1806–1876) – francia botanikus és geológus.
    Huot, J.-J.-N.–Orbigny, Ch. d’: Nouveau manuel complet de géologie, ou Traité élémentaire de cette science… Paris, Roret, 1852. (Manuels Roret.)
Források
  • Flaubert, Gustave: Bouvard és Pécuchet. Fordította Tóth Árpád. Budapest: Genius, 1921. (Nagy írók, nagy írások. Első sorozat, X.)
  • Gustave Flaubert művei I–II. Fordította Bartócz Ilona, Gyergyai Albert, Hevesi András, Lányi Viktor, Tellér Gyula, Tóth Árpád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966.