Egy névtelen zseni története

Gárdonyi Géza
Gárdonyi Géza, tehetség, zsenialitás
szóelválasztás

Jókai kilencéves korában drámát írt; Liszt Ferenc, Mozart és Spielmann Poldi hatéves korukban zongoráztak; Ambrus Zoltán nyolcéves korában megkritizálta a francia irodalmat, s más neves és névtelen zsenik is mind kitűntek már a gyermekségük első évtizedében.

Én ugyan nem írtam kilencéves koromban drámát, nem is kritizáltam meg a francia irodalmat, de zongorázni már négyéves koromban megtanulhattam volna.

Fájdalom, a mi falunkban csupán a derék Malyáta tanító tudott zongorázni, de ez, mikorra én iskolába kerültem, csak hegedült.

Így történt, hogy életemnek első évtizedében nem lettem híressé.

Ezt a mulasztást nálunk senki sem vette észre, sem az apám, sem az anyám, sem magam. Az ugyan szóba került egyszer, hogy nem lehetne-e belőlem híres embert faragni, azonban Malyáta kiábrándított bennünket ebből a futólagos reményből: azt állította, hogy némely virtusok kifejlődhetnek ugyan még bennem, de a talentum az teljesen hiányzik nálam.

Akkor az apám megharagudott rám és botot keresett, hogy megrakjon; azonban én meg­ugrottam.

Kimentem a határba, s egy szénaboglyában megrejtőzve elmélkedtem arról, hogy micsoda fogyatkozás az, ha az embernek nincs talentuma; továbbá, hogyan van az, hogy az ember észreveszi, ha a szeme, füle, vagy a lába hiányzik, de ha a talentuma hiányzik, azt nem veszi észre.

Talán most is ott törném a fejemet a szénabarlangban, ha a beborult egek alól és az én beborult fejem fölül el nem hordják.

Volt annyi időm a fészekben, hogy bizonyos előérzetek által megintve, szénával béleltem ki a ruhám belsejét.

De az apámnak akkorra elfordult a mérge. Kompromittáló kifejezést vetett össze a tanítóm nevével, s én magamban helyeseltem a nézetét.

– Akármit gondoltok az eszem felől – szóltam, mikor senki sem hallotta –, van nekem elég.

És önérzetesen kopogtattam rá a fejemre.

Egyszer, mikor úgy tizenöt éves voltam és lapokat kezdtem olvasni, valami cikket találtam a zsenikről és az őrültekről. Egy Lombroso nevű olasz ember írta. Azt mondta, hogy tanulmá­nyozta a zseniket és azt tapasztalta, hogy azok közül nem egy kötni való bolond.

Figyelemmel olvastam át a cikknek azt a részét, amely a zsenikről szólott, és csakhamar rájöttem, hogy magam is zseni vagyok.

Ez a fölfedezés meglepett.

Sohasem gondoltam arra, hogy valaha zseninek ismerjem magamat.

Néhány percig büszkén sétáltam föl és alá a szobában, azután a tükör elé álltam, hogy meg­nézzem, milyen formája van egy eleven zseninek. A forma tetszett. A nézőközönség el volt ragadtatva. Az arcomban azonnal megtaláltam a rendkívüli vonásokat. A szemeim komolyak voltak és sokatmondók. Eddig sohasem vettem észre, hogy sokatmondó szemeim vannak. A szemöldökeimet hol magasra emeltem, hol összevontam. Majd szellemesen mosolyogtam, majd lesújtó pillantást mértem magamra, s végül büszke fejintéssel, boldogan mosolyogva üdvözöltem magamat a tükörben.

A cikkben többek között az is le volt írva, hogy aki zseni, annak nagyszerű gondolatai vannak.

Azonnal próbát tettem egy nagyszerű gondolat előhozására. Szorongattam, törtem a fejemet. Az agyvelőm szinte gőzölgött, azonban hiába, még csak egy közönséges gondolatom sem támadt.

Ez eleinte bosszantott, de később megnyugtattam magamat azzal a gondolattal, hogy még nem tudom a módját, miként kell a zseniális gondolatokat megjelentetni.

A cikkben az is benne volt, hogy H. Heine valószínűleg azért lett zseni, mert gyermekkorában leesett a létráról, s megütötte a koponyáját.

Szinte lángoltam örömömben, mikor ezt olvastam. Én ugyanis gyermekkoromban nemcsak egyszer estem le a létráról, hanem legalábbis háromszor, s a fejemet egyszer téglával is beütötték.

Heinével szemben három előnyöm volt.

Ettől az időtől kezdve buzgón olvastam a zsenik életrajzából a fiatal korra vonatkozó részle­teket.

Petőfi Sándor szekundákat kapott, mint én.

Byron kavicsokat szeretett dobálni a tengerbe, mint én a pocsolyába.

Arany János ponyvahistóriákat olvasott, mint én.

Victor Hugo kijárt az erdőkbe, fák alá; én a fákra jártam.

Munkácsy Mihály tulipánokat festett a ládára, én szénnel rajzoltam be a falakat.

Shakespeare gyermekkorában beszökdösött a színpadi kulisszák mögé. Én a karzatra szök­döstem.

Newton almafák alatt szeretett heverészni, s egy leeső almát látva fontos fizikai tételt alkotott. Én nem alkottam ugyan fontos fizikai tételt soha, de almafa alatt én is heverésztem elégszer, és száz almát is láttam leesni.

Szóval, nem született még olyan zseni a földgömbön, akinek a zsenialitása alapvonásait magamban meg ne találtam volna.

Egy ideig titokban tartottam, hogy zseni vagyok.

Gondoltam, megszerzem valakinek azt a dicsőséget, hogy felfedezzen. Azonban hiába várakoztam: nem bírt fölfedezni senki. A professzoraim pláne olyan ellentétes nézetben voltak velem szemben, hogy azt még csak a leírásra sem érdemesítem.

Utoljára is elhatároztam, hogy magam nyilatkozom. Elhívtam a lakásomra két jó barátomat, és megvallottam nekik, hogy zseni vagyok.

Elkomolyodva hallgattak végig. Azután összenéztek, sugdosódtak, végül megcsóválgatták a fejüket, és elmentek.

Azonnal a hónom alá csaptam a gallérjaimat és a csibukot, s gyors elhurcolkodást csele­kedtem.

Most már nem merem elmondani, hogy zseni vagyok. Elvonultan élek, s csak a lapszerkesztők izenetei között találkozhatnak velem. (Itt a félreismerés súlya alatt!)

Én szolgáltatom ugyanis az anyagot ahhoz a gyűjteményes izenethez, amelynek a címe: „Nem közölhetők”.

Geoffrey Rush Einstein szerepében
Genius · National Geographic / Dušan Martinček
Forrás

Gárdonyi Géza: Tükörképeim. Önéletírások, karcolatok, esszék. Sajtó alá rendezte Z. Szalai Sándor és Tóth Gyula. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 123–126. p.