Elfelejtették, hogy a tudomány a poézisből fejlődött ki…

Albert Einstein az általános relativitáselmélet keletkezésének körülményeit ismertető írását az alábbi szavakkal fejezi be:

„A szerencsés végeredmény a megszerzett ismeretek birtokában ma már szinte magától értetődőnek tűnik, s minden értelmes egyetemista különösebb fáradság nélkül megérti. De a sejtelmes, évekig tartó tapogatódzó keresést, a felfokozott vágyat, a bizakodást és reményt vesztettség állapotának váltakozását, s a végső bizonyosság tudatát csak az ismerheti, aki azt saját maga átélte.”

Válogatott tanulmányok, 265. p.

A kicsit fennkölt, túlmisztifikált megfogalmazás után, először lássuk a tudománytörténet szikár adatait:

1896—1900. Főiskolai évei alatt leginkább Ernst Mach és James Clerk Maxwell munkássága hat Einsteinre.

„Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, hogy a múlt századnak szinte minden fizikusa a klasszikus mechanikában az egész fizika szilárd és végleges alapját, sőt az összes természettudományok megingathatatlan alapját látta, s ezért azon fáradoztak, hogy az elektromágnesség lassanként kialakuló Maxwell-féle elméletét is a mechanikára alapozzák. Maga Maxwell és H. Hertz, akik, ha ma visszapillantunk, joggal tekinthetők azoknak a személyeknek, akik megingatták a bizalmat a mechanikában mint minden fizikai gondolkodás végső bázisában, tudatos elgondolásaikban mindvégig kitartottak a mechanika, mint a fizika biztos bázisa mellett. Ezt a dogmatikus hitet a mechanika történetéről szóló könyvében (Geschichte der Mechanik [A mechanika története], 1903) Ernst Mach ingatta meg. Könyve éppen ebben a tekintetben diákkoromban nagy hatással volt rám.”

Önéletrajz, 274. p.

„Tanulmányaim idején a legérdekesebb tárgy Maxwell elmélete volt. Forradalmi jellegét az adta meg, hogy alapvető mennyiségekként a távolba ható erőkről az erőterekre tért át. Az optikának az elektromágnesség elméletébe való beiktatása, a fénysebesség kapcsolata az elektromos és mágneses abszolút mértékrendszerrel, a törésmutató és a dielektromos állandó összefüggése, a kvalitatív összefüggés a testek fényvisszaverő képessége és fémes vezetőképesség között — kinyilatkoztatásként hatottak.”

Önéletrajz, 281. p.

1905. Einstein két cikke a speciális relativitáselméletről:

  • Zur Elektrodynamik bewegter Körper (A mozgó testek elektrodinamikájáról).
  • Ist die Trägheit eines Körpers von seinem Energieinhalt abhängig? (Függ-e a test tehetetlensége energiatartalmától?) — Az írás tartalmazza a nevezetes E = mc2 összefüggést.

1916. Einstein cikke az általános relativitáselméletről:

  • Grundlagen der allgemeinen Relativitätstheorie (Az általános relativitáselmélet alapjai).

A korabeli dokumentumok, köztük az érintett személyek levelei, naplói, továbbá hivatalos feljegyzések, jegyzőkönyvek gondos, mindenre kiterjedő vizsgálata azonban mást mutat.

Einsteinnek, azért kellett otthagynia a müncheni gimnáziumot, mert midőn Shakespeare egyik tragédiájával ismerkedtek, az órán, az osztály előtt, a darab alábbi részletének természettudományos tartalmáról faggatta irodalomtanárát:

„Lopj szakmányban! Kell példa, bátorítás?
Tolvaj a nap: nagy vonzása a roppant
Tengert fosztja ki; cégéres zsivány
A hold: a naptól cseni gyér világát;
Tolvaj a tenger: híg árja a holdat
Sós könnyekké oldja; tolvaj a föld: az
Egyetemes sár lopott ganajából
Szül és táplál; minden tolvaj; …”

A helyes válasz persze az lett volna, hogy a Nap elpárologtatja a tenger vizét, míg a dagályt a Hold okozza, hiszen a primitív természetszemlélet szerint a hold oldódik fel sós tengervízzé stb., azonban a rendelkezésre álló jegyzetek nélküli (bibliofil) Shakespeare-kötet nem tudott segíteni. Az incidensre

„a tanár kereken kijelentette, hogy jobb lenne, ha [a diák] elhagyná az iskolát. Az ifjú Einstein meglepődve megjegyezte, hogy tudomása szerint semmi okot nem szolgáltatott erre a felszólításra, mire a tanár valami olyasmit mondott, hogy Einstein a puszta jelenlétével aláássa a tanári tekintélyt s bomlasztja a fegyelmet”.

A speciális és általános relativitás elmélete, 152. p.

Az iskola elhagyása után

„néhány hónapos, csatangolásokkal teli vakáció következett, majd Zürichbe utazott, hogy hajlamainak és időközben beérett elhatározásának megfelelően beiratkozzék az ottani műszaki főiskola tanárképző tagozatára. Mivel gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be, fölvételi vizsgát kellett tennie. Nekiment tehát a vizsgának — és elhasalt. (A humaniórákból és a leíró természettudományi tantárgyakból találtatott könnyűnek.) Így aztán mégiscsak sort kellett kerítenie a gimnázium utolsó osztályaira. A kitűnő szellemű és kitűnően felszerelt aaraui kantoniskolába iratkozott be, ahol feloldódott az iskolák irányában érzett eddigi ellenszenve, s ahol érdeklődése véglegesen a fizika felé fordult.”

A speciális és általános relativitás elmélete, 136. p.

A érettségi vizsgára készülvén, a korábbi tanulmányok felelevenítése során, nem kerülte el a tehetséges ifjú figyelmét a fentiekben már említett Shakespeare-mű alábbi részlete sem:

........ Görbe minden:
Nincs más egyenes rút természetünkben.”

Azonnal észrevette, hogy a darab szerzője csak kortársai tudományos érzéketlensége miatt burkolta súlyos mondanivalóját erkölcsi—esztétikai köntösbe.

A sikeres érettségi vizsgálat után 1896-ban felvételt nyert a zürichi Műszaki Főiskolára. Rossz természete, túlfejlett kritikai hajlama azonban itt is megmutatkozott. Csoda, hogy a főiskolát el tudta végezni:

„Persze [a matematika mellett] a fizika is sok olyan speciális területre oszlott, amelyek mindegyike a rövid munkás élet egészét igénybe vehette anélkül, hogy a mélyebb ismeretek utáni éhség csillapodott volna. Az egymással kellően össze nem kapcsolt tapasztalati adatok tömege itt is lenyűgöző volt. Itt azonban [a matematikával ellentétben] hamarosan érzékelni tudtam, mi vezet a mélybe, s el tudtam tekinteni mindattól a sok dologtól, ami az értelmet kitölti, s a lényegestől eltéríti. Persze az volt a bökkenő, hogy a vizsgákra mindezt a szemetet magamba kellett tömnöm, akár akartam, akár nem. […] Pedig meg kell azt is mondanom, hogy nálunk Svájcban az igazi tudományos hajlamokat elfojtó kényszer nem volt olyan erős, mint másutt. Mindössze két vizsgát kellett letenni, egyebekben az ember nagyjából azt tehette, amit akart. Nekem különben is jó dolgom volt, mert volt egy barátom, aki rendszeresen eljárt az előadásokra, s azok tartalmát lelkiismeretesen feldolgozta. Így néhány hónappal a vizsgák előttig szabadon foglalkozhattam azzal, amivel akartam, s ezt a szabadságot messzemenően ki is élveztem. Az ezzel kapcsolatos rossz lelkiismeretet, mint jóval kisebb rosszat, szívesen elviseltem. Tulajdonképpen csoda, hogy a modern oktatóüzemek még nem fojtották meg egészen a szent kutató kíváncsiságot, hiszen ennek a kényes növénykének a támogatáson kívül főként szabadságra van szüksége; enélkül feltétlenül tönkremegy. Nagy tévedés, ha azt hisszük, hogy a szemlélődésben és a kutatásban való öröm kényszerrel és kötelességérzettel növelhető. Azt hiszem, hogy még egy egészséges ragadozónak is elmenne az étvágya, ha sikerülne korbáccsal állandóan falásra ösztökélni olyankor is, amikor nem éhes, főleg, ha megfelelően választanák ki a kényszerfalatokat.”

Önéletrajz, 273—274. p.

Einstein, főiskolai tanulmányai vége felé, diák barátaitól hallott egy Valéry nevű költőről — azt is rebesgették, hogy a franciák igen nagyra tartják —, aki szerint:

„Time’s geometry.”
Füzetek, CI. 670.; PI. 1263. — 1899

Az ifjú tudós — a főiskola befejezése után —, a fenti megállapítást is figyelembe véve, néhány évnyi morfondírozás és pár ügyes matematikus szakiparos (Grossmann, Riemann, Minkowski stb.) közreműködésével, már 1905-re elkészült a görbült téridő forradalmian új koncepciójával.

Einstein azonban úgy gondolta, hogy kortársai még nem elég felkészültek a forradalmian új gondolatok befogadására, hiszen

„Emberfaj, hitvány s balgatag,
természet-, ész- s tudásra vak;”
J. Swift: Az Ítélet napja. Tótfalusi István fordítása

ezért elméletének csak egy egyszerűsített változatával állott elő. Nemzetközileg is ismert és elismert tudományos píár-szakemberek (Madame Curie, Henry Poincaré stb.) segítségével sikerült is az új elméletet elfogadtatnia a tudósok világával, így 1916-ban kirukkolhatott annak teljes változatával.

Valéry, sok évvel később — amint arról naplójának egyik bejegyzése is tanúskodik —, elégedetten állapíthatta meg:

„A vége felé nagyon érdekel [Einstein előadása] — Nagy művésznek mutatkozik, ő az egyetlen művész mindezeknek a tudósoknak a körében —

Bizonytalanságát fejtegeti és a formák felépítésére (vagy szépségére) alapozott HIT-ét.

Ez legbelülről érint — Einstein képes rá, hogy a formák útján közelítse meg a dolgokat — úgy, ahogy én szerettem volna.”

Füzetek, XIV. 107.; PII. 875. — 1929)

Összefoglalva megállapíthatjuk: lehet, hogy máshoz nem, de az általános relativitáselmélet egyik súlyponti fogalmának, a görbült téridőnek felfedezéséhez egyenes út vezetett.