Adalékok a hiperaemia capillaris (hajvérzékenység) kóroktarához

Karinthy Frigyes*

Karinthy Frigyes halálának 10 éves fordulója alkalmából szabadjon felelevenítenünk e nagy magyar író és humorista alábbi tréfáját. – Az Orvosok Lapja Szerkesztője.

szóelválasztás

A hiperaemia capillaris (h. c.) jól körülírt aetiologiája, valamint azok a károsodások, amiket ez a kórkép mint önálló tünetek csoportjának kauzális indítéka produkálhat, az esetek elenyésző százalékaiban ugyan, de mégis figyelemreméltó lehetőségének mekkorasága mellett, időszerűvé teszi a gyakorló orvos számára, hogy a kóroktani megfontolásokat még abban az esetben is figyelem tárgyává tegye, ha a terápikus eljárások alkalmazására – később felvázolandó okokból – nem nyílik kielégítő alkalom.

  • * Mint ahogy szűkebb társaságom köreiben közismert, a most következő évek valamelyikében beiratkozom orvostanhallgatónak, hogy az eljövendő kétes időkre való tekintettel jövőmet biztosítsam. Tisztában lévén vele, hogy kezdő orvosnál legfontosabb a szaklapokban való szereplés, szorgalmasan gyakorlom magam a szakstílusban; a tényleges tudás elsajátításával ráérek. Egy ilyen szorgalmi dolgozatomat itt mutatom be.

Miután az irodalom (érthető módon, de mégis sajnálatos mértékben) eddig nem foglalkozott kellő figyelemmel a h. c. elhatároló, jelesül didaktikusan is felhasználható ismertetésével, annál kevésbé, mert hiszen a szóban forgó bántalom, mint önálló kórkép, fennálló szerény ismereteink szerint, nem képezte tárgyát a kutatásnak, illetve (tudtunkkal) először e sorok szerzőjének frontális lebenyében jelent meg, még helyesebben csak jelen tanulmány igyekszik a szakkörök figyelmét magára terelve, helyet biztosítani a kórképek egyre gazdagodó és differenciálódó modern képcsarnokában, talán nem imponál fölösleges erőfeszítésnek magának a betegségnek rövid ismertetése, úgy, amint az fent említett kéregállományi orgánum közleményeiben először napvilágot látott.

A h. c. eddigi ismereteink szerint tulajdonképpen a nyirokérrendszer sajátlagos disfunkciójából nyeri jellegzetes körvonalait. Egész bizonyos ma már, hogy a feltételezett (sajnos, később következő okokból még nem ismert) kórokozó először az endomesoaorta táján idéz elő ki nem mutatható elváltozásokat, a balfelület jobboldalán – esetleg, ritkábban – a jobbfelület baloldalán. Már itt felemlítjük, hogy a gerincvelő felsőbb rétegeiben úgyszólván soha nem okoz elszíneződéseket, mint a leukémiás változatoknál, vagy ha igen, ez nem jellemző, legkevésbé a sectiónál. Az esetek messze túlnyomó részében a sella turcica és az os sphenoidále sinusa kissé érdes tapintását sem befolyásolja, kezdeti stádiumban a kötőszövetek betüremkedése, ami egyébként el is maradhat. Az orbitában néha, nagyon ritkán serozus váladék képződhet, de legtöbbször inkább szövődménymentes vérbőség lép fel a hasi tájon, amire azonban nem szabad diagnózist építeni. Nem győzzük eléggé figyelmeztetni a gyakorló orvost, hogy ezeknek a tüneteknek ne tulajdonítson fontosságot, mert jelenlétük éppen úgy félrevezetheti őt, mint távollétük, a túlzott értékelésben. A kórjelzés szempontjából lényegesebbek azok a kiesési tünetek, amik a kezdő orvosnál tapasztalhatók, ahogy ezeknek elmaradása se bizonyít negative, valamint a kizárásos vizsgálat. A tenyér puha pastosus tapintása néha jelentkezik, néha nem, – sokkal megfontolandóbb a feltűnő ingerlékenység, amivel a beteg nyakcsigolyájának, jelesül az atlasz-csigolyának jobbra és balra történő huzamos és fokozott elcsavarásával szemben reagál. A hideg vízben való fejjel lefelé irányított tartózkodást s a hurokban-lógatást (Kozarek-reakció) a beteg feltűnően rosszul tűri, egyébként légzése normális, a pulzus egyenletes, hónaljviszketegség nem befolyásolt, a vérnyomás egyéniesen változó, nem jellemző a betegségre, szfinkterek működése kielégítő, a széklet középhalmazállapotú, bőséges, íze jellemző. Majdnem minden esetben kétoldali fülhallást, vérkeringést és középvizeletet tapasztalunk, a végtagoknak egyébként koordinált mozgása mellett. Kifejlődött állapotban bőséges epefolyás ictericus tünetek nélkül, de nem okvetlenül. Kórbonctani lelet többnyire kifejlett hajlamosságot mutat az orvostudományokkal szemben táplált schizofréniás ellenszenvre, az agykéreg harmadik rétegében, a sejtvíz coagulációjával, ami különben in vitro is kimutatható – egyébként a tetem normális, egészséges, belek hegedűhúrnak alkalmasak, csontjából enyvet főznek, húsa ízletes.

Therápia. A kezelést, sőt az orvos magatartását is, miheztartás végett, nagyban megnehezíti ez a körülmény, ami az ismeretlen kórokozónak, mint parazitának különleges természetében leli magyarázatát. Erről az ismeretlen kórokozóról ugyanis fel kell tennünk, hogy egy a bakteriológiában még nem tanulmányozott típust képvisel, amelynek legfőbb jellemvonása, hogy a legkedvezőbb kultúrában is igen lassú szaporodási tendenciát mutat. Ezt azért kell bizonyosságnak elfogadnunk, mert negatív adatok szerint a hajvérzékenység lappangási időszaka minimálisan százötven-százötvenöt esztendőre becsülhető és így – az orvostudomány nagy kárára – klinikailag egyelőre nem tudtuk még megfelelő tanulmány tárgyává tenni.

Zoro Agánál minden komoly tudós izgatottan várta százötvenéves korában, hogy kitör-e rajta a betegség – de sajnos, ez nem következett be. Nyilván azért, mert a hajvérzékenység, mindentől eltekintve, azonkívül még a legritkább kórképek közé tartozik.

Különben Zoro Agának utolsó szál haja is kihullott.

Karinthy Frigyes bűvészkedik
1932 áprilisa · Tóth Margit felvétele
Forrás

Orvosok Lapja IV (1948) 47. 1512–1513. p.