Tudomány

Karinthy Frigyes
matematika, logika, paradoxon
szóelválasztás

– Kedves kollega úr, érdekes esetből kifolyólag keresem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok győződve, mint a magaméról.

– Nagyon kedves és igazságos, kedves kollega úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk holtversenyben.

– Bizonyára, kollega úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért keresem fel, hogy közösen, bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát” elve alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

– Csupa fül vagyok, kollega úr.

– Annak a megállapításáról van szó, kedves kollega úr, vajon én, aki önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?

– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja megbeszélni?

– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt a betegséget magam állapítom meg magamról, de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégiscsak jobb lesz, ha konzíliumot hívok egybe, legalábbis két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konzíliumra.

– Nagyon helyes, kollega úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a tanácskozást?

– Parancsoljon velem.

– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

– Az én véleményem az, hogy őrült vagyok.

– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kollega úr.

– Ön hízeleg, kollega úr.

– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban úgye mind a ketten megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.

– Hogyne, hogyne. A fixa ideát gondolja, nemde kollega úr?

– Természetesen. Kollega úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kollega úrnak fixa ideája. Abban, úgye megegyezünk, hogy mit értsünk fixa idea alatt?

– Hogyne. Fixa idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben automatice felvetődött, egy hibás képzetet, önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, van-e kollega úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kollega úr nem őrült.

– Így van.

– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják kollega úr?

– Így és így.

– Helyes. Rendben van. Kicsoda kollega úr?

– Elmeorvos.

– Helyes. Hol lakik, kollega úr?

– Itt és itt.

– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kollega úr nem őrült.

– Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok.

– De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.

– Igen, őrült vagyok.

– Pedig, mint láttuk, nem az.

– Igazán azt hiszi?

– Hát persze, hiszen bebizonyítottam.

– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme.

– Így van!

– De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok.

– Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült.

– Tehát őrült vagyok?

– Miután rögeszméje van, nyilván az.

– Ohó álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor az egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégiscsak gyönyörű dolog a tudomány!

– A leggyönyörűbb, kollega úr! De legalább annyira kell érteni, mint mi ketten.

Forrás

Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok. Budapest: Új Idők Irodalmi Intézet RT. (Singer és Wolfner), 1946. 146–150. p.