A tudományos kutatásra való alkalmasságunkról

biológia, tudományos megfigyelés, Steven Pinker, főemlőskutatás
szóelválasztás

Egy nagy magyar író – Képtelen természetrajz című művében – az alábbi gondolatmenettel ironizál a tudományos kutatókon:

A víziló életkorát nem ismerjük, mégpedig azért nem, mert a tudósoknak nem sikerült megállapítania. Ugyanis ha egy tudós elkezdte figyelni a vízilovat, azzal a céllal, hogy addig fogja figyelni, amíg meg nem döglik, s akkor tudni fogja, hogy mekkora ideig élt, a víziló mindig bement a Nílusba, víz alá merült, s a folyó egy más helyén bukkant föl, és a tudós összetévesztette egy fölbukkanó másik vízilóval. Sok tudós folytatott évszázadok során a víziló életkorának megállapítását célzó megfigyeléséket, de a fent említett nehézségek folytán, továbbá annak folytán, hogy a víziló élettartama hosszabb, mint az emberé,e vizsgálódásoknak eddigelé csupán annyi eredménye lett, hogy a vízilovak megállapították, hogy egy tudós átlag hatvan-hetven évig él.

Mindezt csupán Steven Pinker professzor (Center for Cognitive Neuroscience, Massachusetts Institute of Technology) bájos történetével egészíteném ki:

A cerkófmajmok állandó csoportokban élnek, együtt a felnőtt hímek, nőstények és leszármazottaik. Dorothy Cheney és Robert Seyfarth főemlőskutatók felfedezték, hogy a nagy családok olyan szövetségeket hoznak létre, mint a Montaguek és a Capuletek. Egy tipikus interakció alkalmával, melyet Kenyában figyeltek meg, egy fiatal majom hatalmas kiáltások közepette lebirkózott egy másikat a földre. Húsz perccel később az áldozat nővére megközelítette a csínytevő nővérét, és minden provokáció nélkül beleharapott a farkába. Ahhoz, hogy a megtorló azonosíthassa a megfelelő célt, a következő analógiás problémát kellett megoldania: A (az áldozat) úgy viszonylik B-hez (hozzám), mint C (a csínytevő) X-hez, azaz alkalmazza a »valakinek a nővére« relációt (vagy esetleg a »valakinek a rokona« viszonyt; a területen nem volt elég majom ahhoz, hogy ezt pontosan meg lehessen állapítani).

De vajon tudják-e a majmok, hogy csoporttársaik miként viszonyulnak egymáshoz, és ami még érdekesebb, felfogják-e, hogy különböző egyedek párjai, mint a nővérek és a fivérek, hasonló módon viszonyíthatók egymáshoz? Cheney és Seyfarth egy hangszórót rejtett el egy bokor mögött és egy kétéves majom kiáltozását játszotta le. A területen tartózkodó nőstények azonnal reagáltak, és arra az anyára néztek, akinek a gyermeke kiáltozott a magnóról, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a csecsemőmajmot ismerték fel kiáltásáról, hanem arra is emlékeztek, ki az anyja. Hasonló képességeket mutattak ki a hosszúfarkú makákó majmoknál is, akiket Verena Dasser csalt be egy nagy, nyílt területhez kapcsolódó laboratóriumba. Három képet mutattak be: egy anya középen, mellette egyik gyermeke, a másik oldalon pedig egy hasonló korú nem rokon fiatal, azonos nemű majom. Mindegyik kép alatt volt egy gomb. Miután a majmot megtanították arra, hogy a gyermeke alatti gombot nyomja meg, más anyák képével is lefolytatták a kísérletet, amikor is mindegyik anya egyik oldalán a saját, a másikon egy más anya gyermeke volt látható. Az esetek több, mint kilencven százalékában a majom az anya saját gyermekét választotta ki. Egy másik vizsgálatban a kísérleti majomnak két képet mutattak, mindegyiken két majom volt, és arra tanították meg, hogy az alatt a kép alatt nyomja meg a gombot, amelyiken egy anyamajom és fiatal nőstény gyermeke volt látható. Amikor más majmok képét mutatták meg neki a csoportból, a kísérleti majom mindig az anya-leszármazott páros képét választotta ki, legyen a leszármazott hím, nőstény, csecsemő, fiatalkorú vagy felnőtt. Sőt, a majmok láthatóan nem csak a fizikális hasonlóságra támaszkodtak a párok rokonságának megítélésében, vagy csupán az együtt eltöltött időre, hanem valami sokkal nehezebben megfogható, kifinomultabb dologra közös élettörténetükből. Cheney és Seyfarth, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy számon tartsák, ki kivel áll rokonságban és milyen fokon az állatok különböző csoportjaiban, megjegyezték, hogy a majmok kitűnően beválnának, mint főemlőskutatók.

Bócz András fordítása
Nagy Lajos
Forrás

Pinker, Steven: A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? (The Language Instinct. How the Mind Creates Language). Fordította Bócz András. Budapest: TypoTeX Kiadó, 1999. 68–69. p. (Test és lélek.)