Végtelenség

Krúdy Gyula
1895
matematika, fizika, pszichológia, végtelen
szóelválasztás

A száraz professzorok egy ledöntött nyolcassal jelölik: ∞, szerelmesek egy igen forró csókkal, közönséges emberek csak kimondják egyszerűen, a lehető legközönyösebben. Végtelenség aminek nincs vége, amelynek változatlan örökös…

Végtelenség!

Hát lehetséges-e, hogy mindennek vége nem volna egykoron, avagy csak közönséges utcai hiúság az enyészet misztériuma?

Hisz a vérünkbe ment át, velünk született a vég hite. Hogy vége lesz egyszer mindennek, de mindennek! A bölcsőben tanultuk meg már ezt, később már nem volt időnk kételkedni ebben.

Szerencsétlen wertheri fájdalmak lehetnek csupán azok a kesergések, amik megkönnyítik annak gondolatát, hogy lesz egy pillanat, mikor elnémul a legmosolygóbb arc, s a szemek lezáródnak, és vége, vége lesz mindennek. Ezen nem lehet töprengeni. Belenyugszik mindenki az elmúlás gondolatába, és bizony nem teszi le senki sem azért a munkát kezéből, hogy amit ő végez, az éppen olyan mulandó, mint például ez a cikkely, melyet az elkárhozott szedőn kívül talán senki sem fog olvasni.

Bizonyára ön is, tisztelt szedő polgártárs, nem azzal a gondolattal illesztgeti most ólomba az én szarkalábjaimat, hogy az a munka is nem egyéb, mint áldozata a mulandóságnak. A hasábokat tárcalábakba állítják, és reggeli fél ötig még szükség lesz rá, de tovább nem. Félredobják egy sarokba, hogy néhány óra múlva széttördeljék a hasábok sorait, szétszedjék a betűket, és mikor később a papírsapkás szedőgyerek mossa a piszkos ólmot, nem gondol arra, hogy az most csak azért olyan piszkos, mert akadt egy unatkozó ember, aki feláldozta egy estéjét, hogy gondolkozzék azon, hogy voltaképpen milyen nagy az a végtelenség, hogy van-e az!

Egy pillanatra leteszem a tollat. Fáraszt az írás, és ilyen mélyen csak nehezen tudok gondolkozni.

Délután, ahogy sütkéreztem a márciusi napon, egész véletlenül az ötlött eszembe, hogy én eddig még nagyon haszontalan munkát végeztem. A léha cikkek, melyek igyekeznek könnyűvérűek s étvágygerjesztők lenni, nagyon közönséges dolgok. Olyanokat tud írni mindenki egy szemernyi hangulattal és néhány negyedórai munkával. És valljuk be, hogy ezek a léha, semmirekellő cikkek lejárták már magukat. Az olvasók már nagyon megszokták őket.

Kutattam tárca után.

Először arra gondoltam, hogy filozofálni próbálok az asszonyról. Tehetetlenül tettem le a tollat. Haszontalan munka volna az is. Mi, írómesteremberek igazán legkevésbé ismerjük az asszonyt, és a pelyhesedő suhanc igen gúnyosan kacagna fel, ha esetleg nem restellnénk bevallani, hogy az asszony egy kitanulhatatlan misztérium, egy rejtély, amelynek nincs megfejtése.

Az asszonyról a végtelenség fogalma ötlött eszembe.

Kitanulhatatlan mind a kettő.

Milyen nagyon egyszerűen meg lehet fejteni ezt a fogalmat. Egészséges észjárás és fantázia kell csak hozzá.

Véggtelen, aminek nincs vége. Végtelen az örök élet, végtelen az az űr, amelyik ott van a fejünk fölött – és végtelen a szülői szeretet.

Más minden véges!

Ennek a háromnak nincs vége.

Aztán milyen nagyon el lehet most töprengeni azon, hogy miért végtelen éppen ez a három. Honnan tudjuk, hogy örökké fog-e szellemünk élni? – Mondhatjuk, hogy a szellem nincs, egy közönséges abstrakt fogalom csupán. A szellem a test. Az én szellemem például most ez a kéz, amelyik papírra veti ezeket a sorokat. A sorokból aztán meg tudom majd ítélni, hogy hol vert izgatottabban a szívem, hol pezsgett hevesebben a vérem, melyik gondolatnál. Az én szellemem, az én vérem. Egyszer, úgy lehet, úgy fog lüktetni az én szívemben is a vér, mint például a sarki fűszeresében, és akkor nem fogok ilyeneket írni, hanem buzgón jegyzem a kontókat, és a kiterjedt levelezést vezetem. Aztán ezt mégsem tudjuk sehogy sem elhinni. Miért?… Valaki egyszer boldoggá akarta tenni a világot, és tudtul adá, hogy ne csupán a nak éljünk, mert a testhüvellyel nem porlad el az ismeretlen – lélek. A lélek, akit senki sem ismer, de hisz mindenki.

Aztán miért végtelen az az űr, mely ott van a fejünk felett? – Végtelen, mert annak hisszük! És nem gondolunk vele többet. – És ha nem volna végtelen? – Akkor nem gondolnánk vele. – Végtelen, mert másképpen nem lehet az a mi eszünk járása szerint. Ahol elfogy a levegő, ott jön az űr, a rémítő üresség melyik betölt mindent! Hát nincs annak vége? – Mi az a világűr? Meddig tart az? Van-e azon túl valami? Semmi. Csak üresség, mely betölt mindent! Amelyikben ott lebegünk mi, meg még mások sokan!…

Ledobom a tollat.

Tudj’ isten, úgy összefacsarodik valamitől az embernek a szíve; ettől a gondolattól talán? – Nem jó az ilyesmin sokáig gondolkozni!

Aztán a harmadik végtelen, a szülői szeretet!

Óh, ennél nincs végtelenebb.

A nemes emberállat szeretete gyermeke iránt nagyobb, végtelenebb annál az óriási űrnél! – Ah, nagyobb, sokkal nagyobb

És édes istenem, hát miért szereti úgy szüle gyermekét. Az övé, igaz, de szükségképp szeretnie kell azt azért! A gyermekéért!

Nagyon nehéz gondolat ez!

Ezen nem lehet gondolkozni; ide csupán fantázia kell, csupán érzés: egy dobogó szív, egy apa szíve, aki meg tud halni az ő gyermekéért, az ő testéből-véréből származott gyermekéért.

És ez az utolsó a legvégtelenebb az örök életnél, a világűrnél. Ezeknek lehet vége, de a szülői szeretetnek soha! A szülői szeretet kihat a síron túl is, a szülői szeretet diadalmaskodik mindenen, a halálon, az örök végen is.

Én azt hiszem, hogy igazam van.

Krúdy Gyula
Jegyzetek

Megjelent: Debreceni Reggeli Ujság 22. évf. 1895. 71. sz. március 24. 2–3. Aláírás: Krudy Gyula


Kötetünkben: Hát lehetséges-e, hogy mindennek vége nem volna egykoron, avagy csak közönséges utcai hiúság az enyészet misztériuma?

Az eredetiben: Hát lehetséges-e, hogy mindennek vége nem volna egykoron, avagy csak közönséges utcai hiúság az enyészet miniszteriuma?

Forrás

Krúdy Gyula: Publicisztikai írások. 1. Gyűjtötte és a jegyzeteket írta Bezeczky Gábor. Pozsony: Kalligram, 2007. (Krúdy Gyula összegyűjtött művei.)