MAMEK99 – Tücsök és bogár

dr. Hegedűs István
Az MMK VIII. záró fogadásán elhangzott szöveg
matematikusok, fizikusok, természettudósok
szóelválasztás

Ennek az estének a célja a kikapcsolódás, de tudom, sokaknak még ilyenkor is szakmai dolgokat őröl az agya. Hogy nekik is, meg az elszántan kikapcsolódni vágyóknak is a kedvébe járjak, megpróbáltam a szakmai dolgok környezetéből, a mechanika és a matematika nagyjainak viselt dolgaiból összegyűjteni néhány tücsköt és bogarat. A legtöbbet az Internetről. De nem csak onnan, mert vagy harminc éve összehozott a munkám egy nagy tudású különccel, aki ha beszélni hagyták, képes volt órákon át ezeknek a tudósoknak a legszemélyesebb dolgairól pletykálni. Ő volt az akkori tudományos konferenciáknak az a talányos alakja, aki a számára érdektelen előadásokat az első sorban ülve végigaludta. Sokan annak a Mechanikai Intézetnek a vezető tudósát tisztelték benne, amely sohasem alakult meg, a tisztábban látók viszont csak lemondóan legyintettek, hogy íme az eltérült Nagy Vadász, aki addig köszörülte a kését, amíg se kés, se vad. Körmendi István-nak hívták – adja Isten, hívják most is, – és örülök, hogy ezen a mechanikai konferencián elhangzott a neve.

Hol is kezdjük. Hát ahol ők is, a Nagy Elődök kezdték, amikor megszülettek. Egyesek jó helyre születtek: főrendi cím, megyényi földbirtok, virágzó vállalkozás örökösének, mint Buffon, Cavendish, Napier, Huygens, családi katedra örökösének, mint a „szintén csillagász” ifjabb Herschel, a „szintén Nobel-díjas fizikus” ifjabb Bragg, de említhetnénk ugyanitt a Bernoulli fivéreket, a Curie lányokat, meg egy sereg „a fájához közel esett almát”. Mások viszont még az apjuk nevét sem örökölték, mint D’Alembert, aki egy katonatiszt és egy apáca gyermekeként előbb annak a templomnak a nevét kapta, amelynek a lépcsőjére kitették, a D’Alembert név viszont már a saját ízlését dicséri.

Volt, akihez kevés reményt fűzhettek születésükkor. Lord Rayleigh-t a bába kedvezőtlen szakvéleménye alapján nem is engedték a szülei iskolába, de persze megtehették, hogy a tanítókat járatták hozzá. Pascal is így kezdett a tudománnyal ismerkedni, míg el nem küldték a házi tanítóját, mondván, hogy árt a gyereknek az intenzív tanulás.

Persze voltak kevésbé pátyolgatott gyermekek is a kicsiny nagyok közt. Nehéz pl. elképzelni, hogy Fourier-nak, aki tizenkettedik volt apja tizenöt gyermeke közül, vagy Rutherfordnak, aki csak negyedik a tizenkettő közül, az iméntiekéhez hasonló szülői gondoskodás juthatott volna. De biztosan több jutott nekik is, mint az ifjú Steiner-nek, aki kamasz korában még analfabéta volt, és apja minden rosszallását legyőzve először 18 évesen látott belülről iskolát. Faraday sem sokat koptathatta az iskolapadot, de a tudományhoz zsenge gyermekként közel került, mint fűtő Davy laboratóriumában. Egyszer Davy-t megkérdezték, a sok közül melyik felfedezését tartja legtöbbre. Faradayt! – volt a válasz.

Igen, a tehetség előbb-utóbb utat tör magának. Feltűnően sok volt a nagyok közt csodagyerek, talán nem is untatom Önöket a közismert példákkal. Mások viszont a lassabban érő típusba tartoztak. A tizenéves Bohr fiúkat – a későbbi matematika professzor Haraldot és a Nobel-díjas fizikus Nielst – pl. kínos szabadkozások közt mutatta meg professzor papájuk előkelő vendégeinek, mert a két lóképű lakli bamba vigyorából még a focista Harald olimpiai ezüstérmének halvány ígérete sem sugárzott.

A cseperedő nagyemberek többsége előbb-utóbb egyetemre járt, ha nem is arra a szakra, amelyen most tanítják. A Bernoulliak többsége orvos volt, Fermat jogász, a magyar származású Los Alamos-i atomfizikusok többségének vegyész diplomája volt. Sokan voltak, akik egyszerre több karon és szakon is képesítést szereztek. Maxwell pl. az első záró dolgozatát a festett antik vázákról és edényekről írta, a fénytannal és a rugalmasságtannal is leginkább a fotoelasztikus modellek szép színei miatt kezdett foglalkozni. Hamilton – mondhatnánk – diplomás költőnek indult, de költőtársának és barátjának Wordsworth-nek sikerült őt meggyőznie arról, hogy a másik diplomájával több babért szerezhet. Bár, ki tudja, járhatott volna úgy is, mint Lomonoszov, akinek tudós munkásságát méltatva egy francia tudománytörténész, szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy ezt a Lomonoszovot ne tévessze össze az olvasó a hazájában elhíresült Lomonoszov nevű költővel. Leibniz – most így mondanánk – előbb TTK-s diplomát szerzett Jénában, majd bölcsész diplomát Lipcsében, de mielőtt ugyanitt a jogász diplomáját is megkapta volna, a dékán felesége – mint Putifárné Józsefet – elüldözte a szerelmi ajánlataival, így jogász Altdorfban lett.

Hát igen, a nők. Nemcsak Keplert zavarták a Prágai Színben, hanem másokat is. Schrödingernek minden munkahely- és lakóhely-váltása mögött – meglehetősen sok ilyen volt – zilált nőügyeinek rendezése állt. Hogy milyen sikerrel, dublini esete mutatja, ahova Londonból szökött, amikor kiderült, hogy a feleségével együtt az asszisztense felesége is gyereket vár tőle. Mire a botrány elsimult volna, Dublinban háromra növelte az ő gyermekeit váró asszonyok számát. Nőügyekben a sor túlsó végén biztosan Newton áll, akinek egyáltalán nem voltak nőügyei.

A Nagy Emberek többsége egyetemi ember lett, előbb-utóbb professzor. Ki előbb, ki utóbb. Thomson, a majdani lord Kelvin – némi családi asszisztenciával – 22 évesen, Felix Klein – „csont és szőr nélkül” – 23 évesen, Buckminster Fuller 73 évesen. (A mi szakmánk már ilyen igényes: Champollion, a hieroglifák megfejtője 18 évesen lett professzor.)

Az egyetemeken előadó nagy tudósok gyakran csapnivaló előadók voltak. Ennek az oka sokszor egyszerű nyelvi nehézség volt. Lagrange akinek az apját Giuseppe Francesco Lodovico Lagrangia-nak hívták, sőt, első tudományos munkáit ő maga is olasz nevén Luigi de la Grange Tournier-ként közölte, soha nem tanult meg tisztességesen franciául, így az előadásait alig-alig értették a hallgatói. Kármán Tódor egyszer az előadása után döbbent rá, hogy azt angol helyett német nyelven tartotta. Exkuzálni akarta magát, de a kollégái leintették: higgye el, így sem értettek kevesebbet belőle a hallgatók, mintha angolul mondta volna el.

Másokat a szónoki adottságok teljes hiánya gátolt. Eötvös Loránd emlékezései szerint híresen száraz és színtelen előadó volt pl. Kirchhoff. Hasonló nevezetességet szerzett gyenge orgánumával és félszeg fellépésével Reuss Endre, akinek egyébként nagyszerű előadásaiból hallgatósága szinte egy kukkot sem értett.

Ismét mások egyszerűen felkészületlenül kezdtek az előadásukhoz. Ilyen előadó volt Eötvös szerint Helmholz, aki az előadásai közepére tökéletesen összekeverte a papírjait, aztán a tanársegédjére bízta a zátonyra futott előadás révbe vontatását. Maxwell sem gondosan megtervezett előadásairól volt híres, hanem hogy sokkal tanulságosabb volt, ahogy az elrontott levezetés hibáit megtalálja, mint egy tökéletes előadás.

Ki milyen vizsgáztató volt? Eötvös Lorándot egy idő után kíméletesen eltiltották a kollégái a vizsgáztatástól, mert a vizsgázó első megakadása után átvette a szót, türelmesen elmagyarázta a választ, aztán beírta a jelest az indexbe. Ezzel szemben, pl. Stokes, gyakran olyan kérdéseket tett fel a vizsgázóknak, melyekre maga is csak kereste a választ. Elképzelhető a meglepetése, amikor egy ilyen kérdésre pontos választ kapott. A vizsgázót Maxwellnek hívták. A helyzet nem egyedülálló, úgy tudom, a budapesti Műegyetemen is előállt, a következő szereposztásban: a vizsgáztató Jáky József, a vizsgázó Éliás Egon volt.

A professzori cím általában életfogytiglan megillette viselőit, mégis, sokan lettek – időlegesen vagy örökre – hűtlenek katedrájukhoz és eredményesen művelt szakterületükhöz. Clapeyront és Lamét – gyerekkori barátokat és professzor kollégákat – a gyors meggazdagodás lehetősége csábította az oroszországi vasútépítéshez, onnan a mozdonyépítés feladataihoz. Nekik szerencséjük volt a tudomány szemszögéből is, mert a pályaelhagyás eredményeként a gőzgépek elméletében, illetve a szilárdságtanban felírták a maguk egyenleteit. Lord Kelvint az Atlanti-óceánon át fektetendő kábelben megsejtett nagy üzlet csábította el. Merkúr neki is beváltotta ígéretét, de Uránia bosszút állt a hűtlenkedésért: a Lordnak meg kellett érnie, hogy a kollégái azért várják a véleményét a kor forró problémáiban, hogy – biztos befutóként – az ellenkezője mellett foglaljanak állást.

De nem minden pályaelhagyást anyagiak motiváltak. Grassmannét pl. az, hogy kollégái értetlenséggel fogadták a fejtegetéseit a hat dimenziós tér négydimenziós objektumaiként ábrázolt erők és erőcsavarok felettébb szemléletes voltáról. Bánatában szanszkrit szótárírásra adta a fejét, majd az ékírásos szövegek szakértője lett. Hasonló pályamódosítást hajtott végre id. Szily Kálmán is, aki a magyar nyelvújítási szavak szótárát állította össze. Bolyai Farkas drámaírással, kályhák és kemencék építésével szerezte meg azt az elismerést, amelyre tudósként nem méltatták. Laskert ugyan sakkvilágbajnokként vette szárnyra a világhír, de életrajzához hozzátartozik, hogy Einstein munkatársa és a moszkvai Tudományos Akadémia tagja is volt. Ugyanígy a sakk és a tudomány között osztotta meg képességeit a világbajnokok közül Euwe és Botvinnik, trónkövetelőik közül a szlovén professzor Vidmar, de a Budapesti Műegyetem rektorainak arcképcsarnokában is találunk nemzetközi hírű sakkozót, Vész János Ármint. Világhíres sakkfeladvány szerző volt Bláthy Ottó Titusz, több tudományos akadémia tagja, aki a transzformátor megalkotásánál is többre tartotta máig felülmúlhatatlan soklépéses feladványait.

A nagy emberek nem feltétlenül nagy jellemek is. Descartes kiterjedt levelezéséből egy rosszindulatú hazudozó képe bontakozik ki. Pascal tisztelgő látogatásáról pl. egyik levelében úgy számol be, hogy „nagy vákuum van a fiú fejében”, egy másikban meg úgy, hogy gyönyörűség számára, ilyen szépreményű ifjú útját egyengetni. Laplace olyan sűrűn változtatta a legmélyebb meggyőződését meg a származásáról és viselt dolgairól költött széphistóriát, mintha az emberek memóriája hetente törlődne. Gauss sem a szavahihetőség etalonja: Bolyai János felfedezésének Júdás csókja dicséretében még csak tíz évet említ, három év múlva Lobacsevszkij dolgozatának megismerésekor már negyvenet, amióta fejében készen hordozza ugyanezeket az eredményeket.

Az elsőbbségi viták közül a legismertebb Newton és Leibniz vitája, amelyben Newton inkorrektsége vérlázító volt. Biztos, ami biztos, saját kezűleg írta meg annak a „pártatlan” bizottságnak a jelentését is, amelyet a Royal Society a vita eldöntésére alakított. Máskor sem válogatott az eszközeiben, és mindenkit megpróbált eltaposni, akiben riválist sejtett. Talán csak, az „üstökös” Halleyt kímélte, aki azt találta mondani – nota bene a bibliás Angliában, – hogy Newton Principiaja a legnagyobb könyv, amit valaha is megírtak. (A jelenlegi reklámtörvények szerint meg kellett volna előznie a szervilis kijelentést egy bejelentésnek: ez itt a reklám helye, ugyanis a Principiat Halley adta ki.)

Szakmai rivalizálássá, majd ádáz gyűlölködéssé fajult a két dinasztia-alapító Bernoulli testvér, János és Jakab elsőbbségi vitája, de pl. Poisson és Sofi Germain, Boltzmann és Ostwald, Einstein és Poincaré, Kirchhoff és Mathieu sem szívesen ettek volna egymás tenyeréből. Poissont talán a férfi-sovinizmus bénította, hogy egy nőtől származó tudományos eredményt akár csak megvitatásra alkalmasnak tekintsen. Boltzmannban leginkább Ostwald stílusának lekezelő eleganciája, Ostwaldban pedig Boltzmann lobbanékonysága keltett a személynek is szóló antipátiát éles vitájuk során. Poincaré egy egész könyvet írt a speciális relativitásról Einstein nevének említése nélkül. Mathieu terjedelmes tanulmányban bizonyította, hogy a lemezelmélet téves matematikai alapokon áll, így eredményei használhatatlanok, Kirchhoff egy gimnázium szakköri kiadványában üzente meg neki, hogy rémeket lát, mert a matematikailag is korrekt megoldás és a lemezelmélet eredményei csak egy vékony peremsávban különböznek.

Folytatnám még a arcképcsarnokot, ha nem látnám néhányuk arcán azt a türelmetlenséget, amelyben a sajátoméra ismerek Körmendi Pista bácsi egyik-másik hosszabbra nyúlt kitérőjével kapcsolatban. Így csak egy-két arcképről hadd mondjak még valamit.

Amikor a mechanika nagyjainak teljes arcképcsarnokát össze akarták állítani, hiába keresték Hooke arcképét, nem leltek ilyet, pedig az ő korában szinte kötelező része volt a könyveknek a szerző arcképe. A hiánynak nagyon prózai oka lehetett. Hooke olyan ronda volt, hogy ártott volna a könyveinek, ha benne van az arcképe.

Bolyai Jánosnak a róla elnevezett társaság székházában őrzik egyetlen arcképét amelyről, a Napnál fényesebb bizonyítékok tanúsítják, hogy nem Bolyai Jánost ábrázolja. Ez gáz, de nem halálos. Ugyanis hitelt érdemlő vélemények szerint Bolyai János az összetéveszthetőségig hasonlított Klapka Györgyre, akinek temperában, olajban, metszeteken számos arcképe maradt az utókorra. Semmiből sem áll tehát egy hiteles Bolyai János arcképet gyártani egy enyhén elrajzolt Klapka portréból. A Társaság névadójához méltó bölcsesség, hogy megmaradtak a (nem)eredetinél.

Rutherfordnak még életében egy domborművű arcképét helyezték el a Cambridge-i Mond Laboratórium falán. Sokan a mű újrafaragását szorgalmazták, mondván, hogy a középkorú férfit ábrázoló portré kevéssé hasonlít a modellre. Maga Rutherford elhárította magától az állásfoglalást a vitában, mivel „akkoriban módfelett ritkán szemlélte magát bal profilból”, de megemlítette egykori ösztöndíjasait, akiknek erre többször lehetőségük volt. Így aztán két Nobel-díjast, Bohrt és Kapicát kérték fel döntőbírául, akik – mintha összebeszéltek volna, – ezt mondták: a portré szép, és száz év múlva tökéletes lesz a hasonlóság is. (Mindketten Michelangelótól vették kölcsön a mondatot.)

Robert Hooke
(1635–1703)
angol tudós, polihisztor, a Royal Society tagja, fontos szerepet játszott a tudományos forradalomban mind kísérleti, mind elméleti munkásságával
Forrás

Budapest Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Hidak és Szerkezetek Tanszék